Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)

1988-02-08 / 1. szám

Gorbacsov Bolgakovról, — pult alól ?! Bulgakovról 2. old. 4. old. Amerikai anzix 5. old. EGYES LAPOK XXX. ÉVFOLYAM, 1­I. SZÁM FEBRUÁR 1. ARA­­I FORINT AZ EÖTVÖS LO­SÁND TU­D­OMÁN VEGYÍTEM LAPJA Sinka és Erdélyi 6. old.­­ VITÁK A TÍZESEKRŐL HATÁROZOTT IDEOLÓGIAI, ERKÖLCSI ARCULATOT! Több hullámban szűkebb és szélesebb nyilvánosság előtt folynak az egyetemi pártélet vitái az országot és a tagságot érintő létfontosságú társadalmi, politikai és ideológiai kérdé­sekről. A tankönyvcsere előkészítését szolgáló egyéni elbe­szélgetések anyagait már legtöbb helyen összesítették. Ezek­ből messzemenő következtetéseket lehet levonni az ország és a párt életének majd minden lényeges kérdésével kapcsolat­ban. A különböző pártfórumok megvitatták az időközben napvilágot látott téziseket, amelyeket a Politikai Bizottság adott ki az ideológiai munka időszerű kérdéseiről, illetve a KB által megbízott munkabizottság publikált a párt vezető szerepének értelmezéséről. Az ELTE kommunistái — a szűk időhatár ellenére is — pozitívan fogadták a tézisek nyújtotta vita lehetőségét. Ál­talánosnak mondható az a vélemény, hogy a tézisekben szá­mos előrelépés mutatható ki a korábbi dokumentumokhoz képest, a megfogalmazások árnyaltabbá, reálisabbá váltak. Ilyen pozitív jel, az érték-problematika megjelenése, annak tudatosítása, hogy a reformok konfliktusokkal járnak; az önigazgatás gondolatának megjelenése; szembenézés az ér­­dek-pluarizmus kérdésével; annak megfogalmazása, hogy a demokratizmus fejlesztése a szocializmus jövőjének sine qua non-ja, s hogy ez a demokrácia tartalmában nem lehet ke­vesebb, mint a polgári demokrácia által elért legfontosabb eredmények. A viták alapján kritika illette a pártvezetésnek azt a gyakorlatát, hogy a Tézisek vitára bocsátása eleve nem adott időt a széles körű, alapos vita kibontakozására; még mindig túl sok a megfoghatatlan általánosítás, az eklektikus, „egy­­részt-másrészt” fogalmazás. Többen kifogásolták, hogy az utóbbi években készült belső elemző tanulmányok, a tudo­mányos kutató műhelyek tényfeltáró munkái és alternatív fejlesztési javaslatai nem épültek be kellő mértékben a Té­zisekbe. A viták során elhangzott vélemények egyöntetűen bírálták a Téziseknek az oktatással foglalkozó megállapításait, mivel azok túlhangsúlyozták az oktatásnak a társadalom ideológiai állapot­ alakításában játszott szerepét, s ugyanak­kor nem veszik kellő mértékben figyelembe az oktatásnak, a kutatásnak a termelésben játszott növekvő szerepét. Az MSZMP ELTE PB legutóbbi ülése is napirendre tűzte a két Tézis vitáját. A napirend előadója Izsák Lajos (PB ideológiai titkár) részletes tájékoztatást adott az ELTE-n már korábban lezajlott viták tapasztalatairól. A vitában részt ve­vők közül Körmendi Sándor (TTK) kifejtette azt a vélemé­nyét, mely szerint a tagkönyvcserét megelőző részletes, sze­mélyes elbeszélgetések igen gazdag és kimerítő anyaga nem szabad, hogy háttérbe szoruljon a Tézisek vitaanyagával szemben. Kívánatos, hogy az országos pártértekezlet konkré­tan vesse föl a viták során megfogalmazódott kérdéseket. Ennek érdekében gondoskodni kell a megfelelő színvonalú elemző munka megindításáról, s arról, hogy a párttagságban kialakult várakozással senki se élhessen vissza, ne történ­hessen meg a gondok „továbbgörgetése” úgy, ahogy az a XIII. kongresszuson történt. Berényi Sándor (ÁJTK) kifejtette: igen nagy szükség van arra, hogy a párttagság és az ország a jelenlegi politikai helyzetről alapos elemzést kapjon. Konkrét problémákat kell felvetni, és a megoldás alternatív módjait kell javasolni. Vé­leménye szerint tipikus jelensége ideológiai életünknek az, hogy ma már sikké vált a nem-marxista megközelítésű mű­vek publikálása. A Téziseket érintve kijelentette, hogy ben­nük a nemzetközi problematika megközelítése még mindig sematikus. A piacgazdaság növekvő szerepével kapcsolatban pedig aggodalmát fejezte ki a magántulajdon dominanciájával kapcsolatban. A demokrácia továbbfejlesztését szorgalmazva kiemelte a marxista értelemben vett önigazgatás fontosságát. A tanácsok esetében pl. fokozatosan be kell vezetni a helyi önigazgatási egységek önfinanszírozását. A Tézisek — véle­ménye szerint — a társadalmi szervezetek vonatkozásában jó és egyértelmű állásfoglalást tartalmaznak az egyesületek­ről. Ugyanakkor a nem egyesületi jogállású szervezetek ügye (pl. társadalmi-politikai tömegszervezetek) homályban ma­rad. A Téziseknek állást kell foglalniuk az egy-, illetve a többpártrendszer kérdésében, konkrét és alapos indoklással, és az egypártrendszer melletti döntés esetén meg kell vilá­gítani, hogyan ítéljük meg a politikai pluralizmust. Kovács Margit (ELTE Számítóközpont) szerint a Tézisek arról tanúskodnak, hogy nem sokat változik a párt kétszintű működése: fent a hatalmi, irányító, lent pedig az alárendelt, kiszolgáló funkció teljesül. Az eltorzult demokratikus cent­ralizmust a demokratizmus hatékony kiteljesítésével kell mű­ködőképessé tenni, s így az időszakos és esetleges reformok­kal szemben biztosított lesz a folyamatos megújulás. Samu Mihály (ÁJTK) kifogásolta, hogy a Tézisek kimun­kálói nem fordítottak elég figyelmet a mai valóság elmélyült történelmi elemzésére. Ennek híján pl. meg sem említődik, hogy a sztálini struktúra és gyakorlat milyen szerepet ját­szik mai viszonyaink között. A szövegből az derül ki, hogy a Tézisek készítői a válság megoldását a gazdasági szférára redukálták. Ugyanakkor — sajátos ellentmondásként — az­ ideológiai-politikai tézisek nem foglalkoznak az erkölcsi megtisztulás kérdéseivel, illetve a társadalom olyan alap­értékeivel, amelyek a közösségek létét lehetővé teszik, a kol­lektivizmussal. Véleménye szerint a szocialista demokrácia kérdése nem a többpártrendszer ügye, hanem a párton belüli teljes demokrácia biztosítása, s ehhez tisztázandó a központi szervek felelősségének a megítélése, s a vezető testületekbe delegáltak visszahívásának gyakorlata. Kívánatos lenne, hogy a hazai elméleti konferenciákon felmerült javaslatok most már valóban kerüljenek bele a napi politikába. Ágoston Klára (TTK) egyetlen kérdéssel foglalkozott Véleménye szerint megérett az idő a politikai intézmény­­rendszer radikális átalakítására. Hiszen a jelenlegi párt­struktúra a sztálini szervezési elvek 30-as években született gyakorlatának átvétele. Rózsa Zoltán (ELTE PB-titkár) véleménye szerint a más folyó viták azt bizonyítják, hogy jelenlegi politizálásunk­­jellemzője az alapszervezetek és a párt irányító felső szerve között kialakuló és folyó párbeszéd, ami nem anarchikus, ha­nem demokratikus jelenség. Az ELTE kommunistáinak rea­gálásait a komolyság, a várakozás, valamint az elkötelezet kritikai szellem jellemzi. Madarász Tibor (ÁJTK) álláspontja az, hogy a mostan vitaidőszakban megfogalmazott vélemények kötelezőek a Köz­ponti Bizottságra nézve. Véleménye szerint nem lehet tovább várni az országos pártértekezlet megtartásával. Olyan hatá­rozott ideológiai, erkölcsi arculatú programot kell adnia a pártnak, amely mögé a párttagság fölsorakozhat. E program­nak tolerálnia kell azokat a határozott nézetkülönbségeket is amelyek a párton belül, az egyes kérdések megítélésében fel­merülnek. Ezt a nyíltság vállalásával kell megtenni. — sz — „Nos, igen, átlapoztam az anyagot” VIZSGATI­POLÓGIA Vizsgaidőszak után kíséreljük meg számba venni, mi­képp viselkedünk a kívülálló számára komikus, az átélő szá­mára tragikus percekben: a vizsgákon ! Típusok: 1. A kishitű, aki, bár bent a vizsgán a legnagyobb pre­cizitással felel, kint a folyo­són szorongó aggályoskodás­­sal faggatja társait az anyag­ról (Tán azt akarja bemérni, mennyit tudnak a többiek.) De ha nem, akkor­­ szerencséje van ha meg­találja párját, aki a folyosói elővizsgába beleélve magát, szívesen válaszolgat neki, egyrészt, hogy segítsen, más­részt azért, hogy megnyug­tassa önmagát: ő mindent tud. 3. Aki angol hidegvérrel és magabiztossággal az aznapi Magyar Nemzetet olvasgatja. 4. Van, aki meg utoljára lázasan lapozza át összes jegy­zetét, eszeveszett módon min­dent ott, és akkor akar meg­tanulni. 5. Ez legyen, mondjuk a fásult típusa, akinek a hely­zet semmiféle bizsergető lá­zat nem okoz, csak annyiban zökkenti ki mindennapjaiból, hogy korábban kellett felkel­nie, ráadásul még várakoznia is kell, és délutántól már más­féle anyagot tanul . Az abszolút magabizto­sak, akik semleges dolgokról csevegnek, vagy azok, 7, akik önmaguk mítoszá­nak megteremtésén fáradoz­nak. Ez abból áll, hogy cso­porttagjaiknak (persze csak akkor, ha a többiek is bele­mennek ebbe a játszmába) olyan vizsgasztorikat mesél­nek, amelyek korábban tör­téntek meg velük Ezek a történetek akkor a leghatáso­sabbak, ha olyan vizsgáról szólnak, melynek vizsgáztató­sát ismeri a hallgatóság is Az adomák arra jók, hogy megteremtsük önmagunk image-ét vagy nem utolsó­sorban arra hogy kár­pótolva magunkat a rossz légyért, a többiekkel együtt nevessünk a tanáron „Lám müven nagy­szám dolgok történtek meg velem akkor amikor...” Er­re természetesen a másik is válaszol egy saját példával, majd egy harmadik is. Való­jában ez egy igen jó játék, egyrészt, mert múlatja az időt, másrészt pedig „lelkiek­ben” is felkészíti az embert arra, ha esetleg most is majd blöffölnie kell. Jellemző lehet az is, hogy ki hogyan nyilatkozik magá­ról a tananyagról, annak szükségességéről, mennyisé­géről, minőségéről, befogad­hatóságáról A diákokat jellemeztük most néhány tanártípus kö­vetkezik :­­ A laza tanár típusa, aki mindent megadna azért, hogy diákjai azt mondják róla: „ez egy jó fej”. Pl. a tételek ki­(Foly­tatás a 3. oldalon) A „HAZA-PUFFOGATÁSTÓL" A HAZAFISÁGIG Kétszáz éve született Kisfaludy Károly Nagy és példaszerű utat tett meg a kerek két évszázad­dal ezelőtt, 1788. február 5-én született Kisfaludy Károly, a régi nemesi Magyarország konzervatív szemléletű és hangú dalnokából a magyar reformkor haladó szellemű klasszikus költőjévé emelkedett. Országos hírnevét a nemesség „ősi dicsőségét’’ magasztal­va — visszasíró szomorújátékaival — ILKA, A TATÁROK MAGYARORSZÁGBAN, stb. — alapozta meg. Ezeket a nem­zetet, a nemesi virtust naív-kritikátlanul és dagályos retori­kával tömjénező színműveket a közönség hasonlóan kritikát­­lan­­ lelkesedéssel fogadta. Kisfaludy azonban kiábrándult az olcsón szerzett talmi dicsőségből: értékesebb, maradandóbb babérokra pályázott. Volt ereje önbírálatot gyakorolni és új utat keresni. Nem véletlenül írta ő maga a legszigorúbb kri­tikákat munkássága első szakaszáról. Az ILKÁt például még az első kritikusánál, Katona Józsefnél is keményebben do­­rongolta le egyik XÉNIÁjában: „Jambus-e, próza-e, vagy micsodás mű? — dráma pedig szép! / Szép? — Hm! Győz a magyar, s tapsra az otthon elég.” Még szigorúbban tört pál­cát A TATÁROK MAGYARORSZÁGBAN fölött másik epi­grammájában: „Sok haza-puff­ogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, / Bundás indulatok, oh be tatári műv ez!” STIBOR VAJDA című tragédiáját már a felvilágosodás eszméi hatják át, melyek a reformkort készítik elő: „palota és kunyhó”, úr és jobbágy témáját, az egyenetlenség kérdé­sét feszegeti benne. Maradandóbbnak bizonyultak vígjátékai: a legsikeresebb. A KÉRŐK máig élvezetes szatíráját a libe­rális társadalombírálat táplálja. Az érett Kisfaludy, bátyjával, Sándorral egyetemben, a nemzeti romantikát készítette elő, ám fivérével ellentétben, a romanticizmus művészi fegyvertárát a (mérsékelt­ nemesi) progresszív-reformer patriotizmus szolgálatába állította. A „hazapuffogtatás” után az igazi h­azafiságéba. „Fegyvernemei” igen változatosak, sokfélék voltak. Az „eredetiség” és „nemzetiség" programjának jegyében szer­kesztette haláláig az AUR.ORA szépirodalmi „almanachot”, tömörítve-támogatva, fórumhoz juttatva olyan óriásokat, mint Katona, Kölcsey, Vörösmarty ... Elbeszélései kritikai-szatiri­kus realizmusukkal Eötvösig mutatnak előre. (Például a SULYOSDI SIMON, afféle „magyar Oblomov”.) Költőként egyfelől Kazinczyék „fentebb stílusát” folytatta, másfelől a népdalos hangvétellel hozott újat. Kisepikáját, balladáit, ro­máncait, műnépdalait, sőt epigrammáit és szerelmes verseit is felülmúlja hazafias lírája, különösen a költészete csúcsának, s egyben élete főművének tekinthető MOHÁCS, mely a fáj­dalmas elégiából az óda pátoszába ívelve már a Kölcseyt idé­ző erkölcsi-progresszív reformhazafiság imperatívuszát fogal­mazza meg: „El­­ti komoly képek! ti sötétség rajzait, félre! Tíz nap fényle reánk annyi veszélyek után. És magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk.” Pályája végén visszatért a komédia múzsájához (Csalódá­sok, Három egyszerre, etc.). Horváth Jánossal szólva, „tréfál­kozva és nevettetve Széchenyi számára törte az utat”. Nemzeti költőfejedelemként, Kazinczy „trónörököseként” búcsúztatta hívei tömege 1830-ban: „Ily népes temetést, — ír­ta Toldy Ferenc — ily gyászt városunk még nem látott.” ★ A nevét viselő Kisfaludy Társaság 1836-tól töltötte be fon­tos funkcióját a hazai irodalmi kultúra támogatásában, az ol­vasói közízlés europeizálásában. A Társaság századunkban egyre inkább a konzervatív akadémizmus jegyében tevékeny­kedett, olykor úgy tűnt, mintha ihletője nem a „második”, a progresszív hazafi Kisfaludy, hanem az „első”, a „hazapuf­­fogató” konzervatív lett volna... Napjainkban Kisfaludy szoborrá merevedett klassziku­saink egyikének számít , még azok között is hátrányos sors jutott neki Műveit a közönség nemigen olvassa és az „illeté­kesek” sem tesznek eleget az ellen Jó példa erre, hogy a gimnáziumi irodalomtankönyv a Kisfaludy-fivérek közül csak Sándorral foglalkozik, ami művelődéspolitikailag is elgondol­kodtató... Ne feledjük, klasszikusaiban is él — ha él — egy nemzet. Madarász Imre i­

Next