Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)

1988-02-08 / 1. szám

AMERIKAI KIS SZÍNES EGY NAP SEPSISZENTGYÖRGY, éjjel 1 óra — A kárpitos fölkel, bú­csút vesz családjától. Autóba ül és nekivág. BUKAREST, hajnali 5 óra — A kárpitos már a repülőtéren, elegánsnak vélt kopott, kordbársony öltönyében. BUDAPEST, reggel 8 óra — Az első leszállás: megsokasodik a magyar szó. A kárpitos csöndben üldögél. FRANKFURT, délelőtt 10 óra. — Várakozás, gépcsere. Két éve, hogy a kárpitos kérvényezi a rokonlátogatást, s most itt van, alatt földübörög a PAN AM gépe. NEW YORK, este 7 óra. — A városnak sziluettje látszik csak. A kárpitos öccse Los Angelesben él, úgy hírlik, jómódú. Két hónapra érvényes a vizum. Több lesz abból, moso­lyog fanyarul. LOS ANGELES, éjjel 1 óra. — (1987. október 8-án), kárpitos megérkezik. METRÓK A washingtoni metró, szó ami szó, elegáns. Nem is a lég­kondicionálásra, vagy a halk suhanásra gondolok, hanem a SZŐNYEGPADLÓRA. Mert az is van. Olyan tiszta, hogy akár a földön ülve is utazhat­nánk. De mitől is lenne poros vagy sáros, amikor az utak mindenütt kiválóak, s a jár­dák mellett mindenütt pázsit. Ha mégis piszkos lenne, fel­porszívózzák. New York azon­ban ebben is más, ez érkezé­sem után rögvest kiderült. A reptéri busz egyenesen Man­hattan központjába, a 42. ut­cához vitt, ahol bőröndjeim­mel a metróhoz kellett (vol­na) elvergődnöm. Az „utca­sarki társadalom’’ egy színes bőrű képviselője, látván ta­­nácstalanságomat, segítőké­szen kezelésbe vett (általában nem tanácsos ilyesmibe bele­menni, sőt: nem tanácsos tá­jékozatlannak és idegennnek látszani). Elindultunk a metró­hoz, s ő egy darabig még bő­röndöm cipelésében is segéd­kezett (általában táskát, bő­röndöt másnak átadni végze­tes). Csodák csodájára, meg­érkeztünk, bőröndömet is visz­­szakaptam, azzal a barátság­talan javaslattal, hogy most azonnal adjak négy dollárt. Általában alkunak itt helye nincs, de úgy látszik nemcsak én voltam kezdő, mert sike­rült elhitetenem vele, azt, hogy annyi nekem nincs, és így egyetlen dollárral végül be­érte. Csak eztán kezdhettem ismerkedésemet a New York-i metróval. Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy régi, piszkos és büdlös, továbbá a kocsik erede­ti színe megállapíthatatlan az intenzív szórófestékes „gondo­zás” miatt. Belül minden ko­csiban felfegyverzett rendőr, akiknél alighanem felvételi követelmény, hogy magassá­guk haladja meg a 190 centit, súlyuk a 90 kilót. Néha elő­bújnak magánzárka-szerű odú­jukból, csak azért, hogy vé­gignézzenek a békésen vak­­menező közönségen és átbal­lagjanak a másik kocsiba. A metró egyébként szerfölött biztonságos. Még aggódó is­merőseim is csak arra kér­tek, hogy éjjel, ha a Harle­men utazom át, lehetőleg ne szunyókáljak el. Ezt már csak azért sem tehettem, mert az egész város egyetlen hatalmas, összeolvadó és szétszakadó RITMUS, a táskamagnók és az ezerféle alkalmi együttesek lüktetést adnak a föld alatti világnak. A break után itt a rap, a négerek (bocsánat: fe­keték) monoton, monológokra és párbeszédekre épülő, rit­ mikailag ellenállhatatlan ze­néje. Egy hazahozott rap-ka­­zetta címe — RAISING HELL RONDÓ A Café Rondo Washingtonban a Dupont Circle mellett van. Itt gyülekezik csütörtök esténként egy kedves társaság, élen Csicsery-Rónay Istvánnal, ki egykor a Kisgazdapárt külügyi szakértője volt, s ma az Occidental Press kiadója. A társaság számára fontos a politika, de még fontosabb az iro­dalom, s Csoóri Sándor őszi látogatását is ebben a szellem­ben értékelik. Itt van az egykori miskolci magyartanár (fér­je utáni nevén: Cossick) Mari, az irodalmár Sándor András, aztán Veres Bulcsú és többen mások. Az eseményt persze az ÉRKEZŐK jelentik, ezúttal egy fiatal pár, Erdélyből mene­kültek, a fiú villamosmérnök, Vincze Lászlónak hívják (Bret­ter Zolit ezúton üdvözli), s panaszkodik, hogy bár kapott munkát, keveset keres. Érdeklődve hallgatom, s mire szívó­szálammal a jégkockák között utat találok a Coca-Cola Clas­­sic-hez, megtudom, hogy utóbb azonosított közös erdélyi isme­rőseink többsége — akikkel a nyolcvanhármas csíksomlyói búcsún találkoztam — immár Svédországban, Ausztriában, vagy az NSZK-ban él. A kis társaság mai központja Szőcs Géza, aki Genfből jött át egykori szerzőtársával. Tudorán ne­vű román barátjával. Máris megy tovább, s talán jövőre lá­togat erre újra. „Évtizedek óta élek Amerikában”, mondja másnap egy kínai étteremben a még mindig fiatal és nagyon barátságos Csicsery-Rónay István, „de csak egyetlen amerikai barátom van”. Beszélgetünk az elmúlt ötven év nagypolitikájáról, egy­aránt kitérve az amerikai elnökök változó renoméjára („Tru­man és Carter volt az igazi”) és a kelet-európai­­„finnlandi­­zálás” elképzeléseire. Aztán autóba ülünk. A Potomac túlpart­ján, az arlingtoni temetőben John F. Kennedy sírja, egy domboldallal odébb, öccse, Robert eltemetve. Emlékszem a hatvanas évek tévéhíradóira, a főszerepben Oswald, Jack Ruby, Sírhan Bishara Sirhan. Háttérben a „forró nyarak”, Martin Luther King és Malcolm X. Most azonban a rakéták­ról, a leszerelésről esik szó: „Reagan kapitulált volna Reyk­­javíkban, ha nincs az a rögeszméje az SDI-ról”, így beszél­getőpartnerem, majd a gaulleista francia politika értékelése jön. Végül a Rondo, a téma LAKITELEK, melyről a New York Times október 25-i száma nagy cikket közölt. A véle­mények különböznek, előjön Szárszó, Monor, a Zilahy-villa és más történeti analógiák. Úgy érzem mintha az otthoniak küldöttje lennék, s épp az emigráció külügyminisztere fogad. BALÁZS Hősünk — nevezzük Ba­lázsnak — egy körülbelül tíz­méteres (na jó, hét) régi ame­rikai autón fuvaroz Blooming­tonból Indianapolisba. A re­pülőgépre még várni kell; megkérem, autózzunk be a városba, hátha van valami látnivaló. Mivel az évi rendes autóverseny már megvolt, lát­nivaló nincs. Miközben a highway-n körözünk (ha egy­szer letérünk, kapaszkodha­tunk), egyre inkább megragad Balázs története. Középiskola után szakmunkásképző, hosszú haj, lakásproblémák, munka­helyi zűrök. Aztán egy szép napon Balázs odavágja a gyárban a szakszervezeti tag­könyvét, amiért nem dicsérik meg. Időközben megnősül, de munkahelyén nem csillapodik: hözöng, problémázik — álla­pítják meg róla főnökei. Vál­tozik a szín, s hősünket ott találjuk 1973. március 15-én a Petőfi szobornál, sőt, a Bem térre is elvetődik. Itt szemet szúrnak neki az ATROCITÁ­SOK és ennek hangot is ad. 1973 nyarán feleségével Jugo­szláviába utazik. Trieszt kör­nyékén úsznak egy nagyot a tengerben, s csakhamar olasz partoknál találják magukat. A következő állomás a latinai tábor, ahol hitvese átvált az itáliai dolce vitára. Magára maradván Balázs rosszul vi­seli a tábori élet egyhangúsá­gait, s egy személyvonat cso­magterében kuporogva föluta­zik Dániába. Kisebb kábító­­szeres utazások végén végre megkomolyodik, tanulni akar, de nem jön össze. Megismer­kedik viszont egy Dániában tanuló amerikai lánnyal, meg­házasodnak, gyerekük szüle­tik. Feleségét elfogja a hon­vágy, irány az Újvilág. Ma Balázs 37 éves, három gyer­mek apja, Wisconsinban él és Bloomingtonban tanul. „Öreg vagyok már a doktori foko­zatra”, mondja, „de azért az egyetemet szeretném befejez­ni”. Visszavisz a repülőtérre, siet, mert másnap vizsgája lesz. BOZÓKI ANDRÁS GOMBÁR CSABA OHIO-I LEVELE Kedves András1 .... — kérdezed, hogy milyen volt ez a kampányvacsora Toledóban. Nos, míg te a kifinomult Keleti Párt „kultúrja­­vait csipegetted”, addig én egy kicsit belekóstolgattam itt Ohio-ban a Midwest-i helyi politika hétköznapjaiba. S konk­rétan a vacsorára utalva: ízlett is a ,,csirkepaprikás dinner”. Tudnivaló ugyanis, hogy Toledóban van egy magyar negyed, s a város számos éttermében obligát fogás a csirkepaprikás. S így kampányfogásnak sem volt utolsó, amikor az egyik tanácstagjelölt ilyen vacsorát rendezett választási alapját növelendő. A jelölt — azóta győztes, s hatalmas szavazattöbb­sége miatt a polgármester-helyettesi pozíció biztos váromá­nyosa — Peter Ujvagi (Ütemesen ejtsd: juvagi) demokrata, s igen tapasztalt kommunálpolitikus. A neve otthon sem is­meretlen, hiszen tagja volt a tavasszal Budapestre látogató fiatal amerikai politikusok delegációjának, s egyik szereplő­je — alkotója az itteni magyar negyed — életéről készült filmnek, amit már talán be is mutatott a magyar tv. A vacsorán kb. 500-an vettek részt, és két óra hosszat tartott a Szent István plébánia iskolájának tornatermében. A vacsora megváltása 20 dollárba került a résztvevőknek. Azt persze fölfoghatod valamiféle párttagsági díjnak — bár az így begyűjtött pénz egyértelműen a meghívó jelölt saját rendelkezésű választási kasszáját gyarapítja. De gondold csak — bármilyen önkényes is az összehasonlítás — elkép­zelhető-e otthon, hogy egy tanácstag megválasztásának elő­segítésére 500 ember kifizessen egy itt sem jelentéktelen összeget (a toledói családok hivatalos átlagjövedelme 1986- ban 24 ezer dollár) s vasárnapi szabadidejéből autózással együtt rááldozzon jó három órát. A megjelentek túlnyomó többsége munkás és alsóközéposztály-béli üzletember volt, akikből a helyi demokrata párt támogatóinak többsége kite­vődik. Egyébként a választás után közzétett térképekből is kiviláglott: a demokraták inkább az elszegényedett város­magban laknak, míg a republikánusok túlnyomó többsége a kertvárosi zöldövezetben él.­­ S ha már a választási föld­rajznál tartok, megemlítem azt is, hogy amikor egyszer el­kezdtem mesélni a régi Budapest választási viszonyaiban ba­rométerként szereplő Légszesz utcai körzet szerepét (az eset Vida Pistáik Bognár Józseffel történt beszélgetéséből is is­merhető, s ezt nektek tanítani kellene a Jogi Karon), hama­rosan szavamba vágtak: ez itt is így van. Azaz kellő tapasz­talattal már el lehet igazodni a választási dzsungelben. Csak­hogy ezt gyakorolni kell, amiként ezt itt Toledóban és két­évenként csinálják, így nőnek ki ugyanis a politikusok, így szereznek sok tízezer alsószintű választáson tapasztalatot mind a hivatásossá válók, mind az állampolgárok. — De a tanulságokat te is le tudod vonni. Térjek csak vissza inkább a vacsorához, ami tehát az anyagi alapokat szolgálta. Az anyagi alapok, az ám! — Ez már önmagában is meglepő volt nekem, a tájékozatlannak, a hazai dollárösszegek em­legetéséhez szokott idegennek. Itt ugyanis a 8 főből álló vá­rosi tanács egy székének megpályázásához bizony (idén 16-an pályáztak), úgy 30 ezer dollár körüli összegre feltétlenül szükség van. A függetlenített pozíciót jelentő polgármes­teri álláshoz — a tanácstagi nem az —, ennél sokkalta több. A vacsorán — mert há­t erről van szó — ez is tisztázó­dott. A beszámoló és buzdító szónoklatok, amelyeket feleke­­zettől független fohásszal nyitottak meg és zártak le részle­tesen szót ejtettek erről, hogy név szerint kik támad­tták a jelöltet anyagi áldozatokkal és társadalmi munk­áv­al. Nem teszem idézőjelbe e szót, mert ez itt szó szerint értendő, és óriási jelentőségű. Újvági Péter kampánya során 70 ezer bo­rítékot címeztek meg és postáztak. (Toledónak most, a gazda­sági recesszió során 7 százalékkal csökkent a lakossága, 340 ezer lakosa van). Ajtóról ajtóra mentek önkéntes hívei, hogy a „grass-root” politizálás formájában, azaz háziagitációként támogatókat szerezzenek. Ebben több tucat középiskolás is részt vett, de ugyan­így dolgoztak a kampánybizottságban szakértőként, vagy ha kellett mindenesként a politikatudományi szak hallgatói is az egyetemről (az egyikük éppenséggel ebből írja a disszertáció­ját a magiszteri fokozathoz). — A szóban forgó demokrata jelöltet erősen támogatták a szakszervezetek is — lévén Toledó ipari város, jelentős üveggyárakkal, nemzetközi tenge­ri kikötővel (nézd csak meg a térképet, én sem tudtam elő­zőleg, hogy ilyen van Amerika közepén) és itt található a ne­vezetes Jeep gyár is. A jelenlévő szakszervezeti bizalmiknak és más aktív támogatóknak név szerint mondtak köszönetet, akik aztán ilyenkor fölálltak, s learatták a tapsot és az ová­ciót. Volt az egésznek valamiféle népünnepély jellege is. Fe­hérek, feketék, latin-amerikaiak kavarogtak a nagy hangza­varban, s sokan gy­rmekeiket is elhozták; bottal botorkáló időseket is lehetett látni. Volt hátbaveregetés és az amerikai összejövetelre jellemző optimista harsányság. A szónok, s maga a jelölt is persze törekedett arra, hogy minél több je­lenlévőt szólítson keresztnevén, s demonstrálja a közvetlen kapcsolatait. S úgy tetszett, volt is mit demonstrálniuk ezen a téren. Igen, még leginkább népünnepély jellegű volt ez a va­csora. Minden fogcsikorgatás nélkül. Just for fun. De — ha van még türelmed — mondom tovább is. No­vember 3-án volt a választási nap azaz hát ekkor van itt minden évben a napja az éppen esedékes választások le­bonyolításának. S ebből van bőven. Idén például, ami egy jelentéktelen választási év 26 államban — ahol alkotmányo­san mód van a népszavazásra — 78 kérdésről tartottak refe­rendumot (hogy már országos kitekintéssel is mondjak va­lamit). Ebből Ohióra négy esett. Négy alkotmánymódosítás. Ennek a propagálása és bemutatása több újságoldalt tett ki ahol ez így kinyomtatva meg is jelent, az alkotmány régi szö­vege, a javasolt új, majd a változtatás indoklása képviselői által aláírva, majd pedig az ellenzék véleménye ugyancsak autografálva. Bírákat is választottak, iskolaszékeket is, s vol­tak iskolaszékenkénti referendumok is (ezek az ingatlanadó növelésére vonatkoztak, amiből az iskolákat tartják fönn; a városi igazgatás a jövedelemadókból él). Nos e nagy na­pon, ami nem munkaszünet, este fél nyolc után, amikor a választási körzetek zárnak, az aktivisták összegyülekeznek az ad hoc választási főhadiszálláson, s tv-ben figyelik az elő­rejelzéseket, s telefonon állandóan kapcsolatban vannak a városházán székelő Election Board-dal, ahonnan a számító­gépből potyognak ki a részadatok. Nem részletezem tovább, mert e jelenséget ismerjük a hazai televízióból, amikor jelen­tős választásokról tudósítanak bennünket Európa nyugati fe­léről, avagy majd innen jövőre. Számomra itt az volt az ér­dekes, hogy kicsiben, a helyi kormányzat szintjén minden úgy zajlott, azzal a feszültséggel páros vidámsággal, mint az az országos szintekről ismert. S amikor úgy este 11 tájban a listavezető Mr. Peter Ujvagi megjelent, a városházán, úgy rohanták meg a helyi rádió- és tv-riporterek, újságírók, mint nálunk a Ferihegyi kormány­váróban egy érkező kül­földi államfőt. Éjféltájban pedig egy hatalmas bérelt terem­ben a demokrata párti győztesek és vesztesek, és aktív tá­mogatóik találkoztak, értékeltek, ünnepeltek, nyilatkoztak — úgy vagy ezren —, ezerötszázan. Igen, ismét amerikai nép­ünnepély, nagy vidáman, sok amerikai kávéval. — Egyéb­ként a demokratáknak a polgármesterséget nem sikerült most meghódítaniuk, de a tanácsban 5 pozíciót elnyertek. A választásra jogosultak 57 százaléka adta le a voksát, ami fölözi az utóbbi évtizedek elnökválasztási trendjét. Decem­berben majd megjelennek a hivatalos elszámolások a vá­lasztási pénzekről a Toledói Pengében, vagyis a 152. évfolya­mában lévő Blade-ben. Megkezdődnek a hétköznapok, hogy majd egy jó év múlva újrakezdődjön a választási kampány tervezése, és valóban kemény politikust próbáló munkája. Maga a város persze sok bajjal küzd, hiszen lakói több­nyire a válság­ágazatokban, vagy ahhoz kapcsolódó szolgálta­tásokban dolgoznak. Említettem már, hogy jelentősen csök­kent a lakosság is — ha nem is olyan mértékben, mint a közeli Detroitban, vagy Clevlandban. Csak az ám az érdekes­sége a dolognak, hogy az elvándorlók túlnyomó többsége nem messze délre ment, hanem egyszerűen csak kiköltözött a zöld­övezetbe, szuburbiába. S ott lett adófizető. Az elővárosok, az­az inkább kertvárosok —■ lett légyenek bármilyen kicsik is — autonóm, önálló adózó hatalmak, saját polgármesterrel ta­náccsal, rendőrséggel, tűzoltósággal, stb., stb., S szuburbia ma már — mondják a szakértők az egyetemen — nemcsak igazgatásilag önálló, hanem teljesen az. Annak következ­tében ugyanis, hogy a szupermarketek után shopping mail­ek épültek (butikokkal, éttermekkel, színházutánzatú vala­micsodákkal), majd a mozdíthatatlannak hitt bankok és biz­tosítók is kitelepedtek, a munkahelyeket pedig egyre inkább az ipari parkok nyújtják, s nem a füstölgő gyárak, maga a város teljesen magára maradt viszonylag egyre szegényebb la­kosságával, s így egyre kevesebb adóbevételével. A toledói metropolisz, ami valójában egy milliós város, még valóságosabban a vele gyakorlatilag egybeépült 198 he­lyi kormányzat képzetes egysége. Képzetes, mert metropolis méretű, központosított igazgatás és egybehangolt terveszerű­­ség nem létezik. A gazdag kertvárosok fütyülnek City To­­ledo-ra, a szegényedő városmagra. Autonómiájuk alkot­mányosan biztosított. Nem kebelezhetők be egy tollvonással A helyi autonómia dekoratikus lehetőségei az ő kezükre játszanak. — Veszed észre ugye, hogy a környülállás éppen az ellenkezője, mint otthon. Abban is, hogy itt a tudós politoló­­gok egy kiegyensúlyozott központi igazgatásról álmodoznak, amelyek eredményeként újra életet lehetne lehelni a belső városmagokba. Persze, kifényesített, revitalizált belső negye­dek — néhány háztömbre korlátozva —, számos helyen van­nak már. A city-k szeretnék visszacsalogatni a magántőkét. De ennek egyelőre nem látszanak a trend­fordító eredményei. — A lokális Amerika, elhagyva városait, virágzik. Az urbani­záció decentralizálódott, a centrumok pedig lemaradtak. Egyetlen mentsváruk a szövetségi kormányzat már évtizedek óta. A Reagan-féle „új föderalizmus”, azaz a csökkentett sze­repű szövetségi kormányzat azonban még nehezebbé tette helyzetüket. Mindez persze viszonylagos és itt mérendő, mert hiszen Toledo centrumában épp most kezdenek egy 800 ezer dolláros üvegezett folyosó­rendszer kiépítésébe, ami a levegőben köti össze a magasépületeket, hogy attraktívabbá tegyék a köz­pontot, s a szigorú télben ne kelljen a parkolóházakból a fűtetlen utcán átballagni a bankba, vagy a szállodába. Mind­erről már a városatyák döntenek, akik megválasztottak ket­tő évre. Ennyi tehát egy toledói kampány — Üdvözöllek Holy Toledóból, 1987. november 25-én! Szevasz! G. Csaba (Közzéteszi: B. A.) — pontosan kifejezi ezt az izgalmas, olykor valóban po­kolian lármás undergroundot. Fiatal Szociológusok Klubja Új keretet kapott a fiatal szociológusok együttműkö­dése. A korábbi szerveződések (Fiatal Szociológusok Köre, Társadalomtudományi Társalgások, a Fiatal Szo­­cológusok I. konferenciája) után, idén január 8-án a TIT keretei között, az MKKE Szociológiai Tanszékének kez­deményezésére megalakult a Fiatal Szociológusok Klubja. A kezdeményezők érvelése szerint a jelenlegi súlyos válságperiódusban szükséges, hogy a szociológusaik is reflektáljanak az országban lezajló társadalmi folya­matokra, és megkíséreljék meghatározni önnön helyze­tüket és feladataikat. Ezért kívánatos létrehozni egy olyan laza struktúrájú szakmai és információközvetí­tő közösséget, amelynek keretén belül a különböző tár­sadalomtudományi műhelyekben dolgozó pályakezdő kutatók az általuk legfontosabbnak tartott kérdéseket megvitathatják. A klub működése fölött Andorka Ru­dolf vállalt védnökséget. Első programként, mintegy 150 főnyi hallgatóság előtt Bihari Mihály (ELTE ÁJTK) tartott előadást „Reform és demokrácia” című tanulmányának politikai diag­nózisa alapján, majd a két felkért hozzászóló, Hal­mai Gábor (MKKE) és Kis János (Beszélő) fejtette ki álláspontját. Ezt követően számos kérdés hangzott el a hallgatóság soraiból, ezek részletes megválaszolására azonban az idő korlátozottsága miatt, nem nyílt lehe­tőség. A plenáris összejövetelek mellett a klub szekciók működését is tervezi, s a szervezőbizottság (Bárdossy György, Fábián Tamás, Hadas Miklós — MKKE Szo­ciológiai Tanszék) minden ötletet, javaslatot szívesen fogad. A klub legközelebbi plenáris ülése február 15-én 18 órakor a Kossuth klubban lesz, amelyen a „Reform és demokrácia” politikai programját vitatják majd meg Bihari Mihály, Halmai Gábor, Kiss János és az egy­begyűltek.

Next