Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)
1988-02-08 / 1. szám
AMERIKAI KIS SZÍNES EGY NAP SEPSISZENTGYÖRGY, éjjel 1 óra — A kárpitos fölkel, búcsút vesz családjától. Autóba ül és nekivág. BUKAREST, hajnali 5 óra — A kárpitos már a repülőtéren, elegánsnak vélt kopott, kordbársony öltönyében. BUDAPEST, reggel 8 óra — Az első leszállás: megsokasodik a magyar szó. A kárpitos csöndben üldögél. FRANKFURT, délelőtt 10 óra. — Várakozás, gépcsere. Két éve, hogy a kárpitos kérvényezi a rokonlátogatást, s most itt van, alatt földübörög a PAN AM gépe. NEW YORK, este 7 óra. — A városnak sziluettje látszik csak. A kárpitos öccse Los Angelesben él, úgy hírlik, jómódú. Két hónapra érvényes a vizum. Több lesz abból, mosolyog fanyarul. LOS ANGELES, éjjel 1 óra. — (1987. október 8-án), kárpitos megérkezik. METRÓK A washingtoni metró, szó ami szó, elegáns. Nem is a légkondicionálásra, vagy a halk suhanásra gondolok, hanem a SZŐNYEGPADLÓRA. Mert az is van. Olyan tiszta, hogy akár a földön ülve is utazhatnánk. De mitől is lenne poros vagy sáros, amikor az utak mindenütt kiválóak, s a járdák mellett mindenütt pázsit. Ha mégis piszkos lenne, felporszívózzák. New York azonban ebben is más, ez érkezésem után rögvest kiderült. A reptéri busz egyenesen Manhattan központjába, a 42. utcához vitt, ahol bőröndjeimmel a metróhoz kellett (volna) elvergődnöm. Az „utcasarki társadalom’’ egy színes bőrű képviselője, látván tanácstalanságomat, segítőkészen kezelésbe vett (általában nem tanácsos ilyesmibe belemenni, sőt: nem tanácsos tájékozatlannak és idegennnek látszani). Elindultunk a metróhoz, s ő egy darabig még bőröndöm cipelésében is segédkezett (általában táskát, bőröndöt másnak átadni végzetes). Csodák csodájára, megérkeztünk, bőröndömet is viszszakaptam, azzal a barátságtalan javaslattal, hogy most azonnal adjak négy dollárt. Általában alkunak itt helye nincs, de úgy látszik nemcsak én voltam kezdő, mert sikerült elhitetenem vele, azt, hogy annyi nekem nincs, és így egyetlen dollárral végül beérte. Csak eztán kezdhettem ismerkedésemet a New York-i metróval. Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy régi, piszkos és büdlös, továbbá a kocsik eredeti színe megállapíthatatlan az intenzív szórófestékes „gondozás” miatt. Belül minden kocsiban felfegyverzett rendőr, akiknél alighanem felvételi követelmény, hogy magasságuk haladja meg a 190 centit, súlyuk a 90 kilót. Néha előbújnak magánzárka-szerű odújukból, csak azért, hogy végignézzenek a békésen vakmenező közönségen és átballagjanak a másik kocsiba. A metró egyébként szerfölött biztonságos. Még aggódó ismerőseim is csak arra kértek, hogy éjjel, ha a Harlemen utazom át, lehetőleg ne szunyókáljak el. Ezt már csak azért sem tehettem, mert az egész város egyetlen hatalmas, összeolvadó és szétszakadó RITMUS, a táskamagnók és az ezerféle alkalmi együttesek lüktetést adnak a föld alatti világnak. A break után itt a rap, a négerek (bocsánat: feketék) monoton, monológokra és párbeszédekre épülő, rit mikailag ellenállhatatlan zenéje. Egy hazahozott rap-kazetta címe — RAISING HELL RONDÓ A Café Rondo Washingtonban a Dupont Circle mellett van. Itt gyülekezik csütörtök esténként egy kedves társaság, élen Csicsery-Rónay Istvánnal, ki egykor a Kisgazdapárt külügyi szakértője volt, s ma az Occidental Press kiadója. A társaság számára fontos a politika, de még fontosabb az irodalom, s Csoóri Sándor őszi látogatását is ebben a szellemben értékelik. Itt van az egykori miskolci magyartanár (férje utáni nevén: Cossick) Mari, az irodalmár Sándor András, aztán Veres Bulcsú és többen mások. Az eseményt persze az ÉRKEZŐK jelentik, ezúttal egy fiatal pár, Erdélyből menekültek, a fiú villamosmérnök, Vincze Lászlónak hívják (Bretter Zolit ezúton üdvözli), s panaszkodik, hogy bár kapott munkát, keveset keres. Érdeklődve hallgatom, s mire szívószálammal a jégkockák között utat találok a Coca-Cola Classic-hez, megtudom, hogy utóbb azonosított közös erdélyi ismerőseink többsége — akikkel a nyolcvanhármas csíksomlyói búcsún találkoztam — immár Svédországban, Ausztriában, vagy az NSZK-ban él. A kis társaság mai központja Szőcs Géza, aki Genfből jött át egykori szerzőtársával. Tudorán nevű román barátjával. Máris megy tovább, s talán jövőre látogat erre újra. „Évtizedek óta élek Amerikában”, mondja másnap egy kínai étteremben a még mindig fiatal és nagyon barátságos Csicsery-Rónay István, „de csak egyetlen amerikai barátom van”. Beszélgetünk az elmúlt ötven év nagypolitikájáról, egyaránt kitérve az amerikai elnökök változó renoméjára („Truman és Carter volt az igazi”) és a kelet-európai„finnlandizálás” elképzeléseire. Aztán autóba ülünk. A Potomac túlpartján, az arlingtoni temetőben John F. Kennedy sírja, egy domboldallal odébb, öccse, Robert eltemetve. Emlékszem a hatvanas évek tévéhíradóira, a főszerepben Oswald, Jack Ruby, Sírhan Bishara Sirhan. Háttérben a „forró nyarak”, Martin Luther King és Malcolm X. Most azonban a rakétákról, a leszerelésről esik szó: „Reagan kapitulált volna Reykjavíkban, ha nincs az a rögeszméje az SDI-ról”, így beszélgetőpartnerem, majd a gaulleista francia politika értékelése jön. Végül a Rondo, a téma LAKITELEK, melyről a New York Times október 25-i száma nagy cikket közölt. A vélemények különböznek, előjön Szárszó, Monor, a Zilahy-villa és más történeti analógiák. Úgy érzem mintha az otthoniak küldöttje lennék, s épp az emigráció külügyminisztere fogad. BALÁZS Hősünk — nevezzük Balázsnak — egy körülbelül tízméteres (na jó, hét) régi amerikai autón fuvaroz Bloomingtonból Indianapolisba. A repülőgépre még várni kell; megkérem, autózzunk be a városba, hátha van valami látnivaló. Mivel az évi rendes autóverseny már megvolt, látnivaló nincs. Miközben a highway-n körözünk (ha egyszer letérünk, kapaszkodhatunk), egyre inkább megragad Balázs története. Középiskola után szakmunkásképző, hosszú haj, lakásproblémák, munkahelyi zűrök. Aztán egy szép napon Balázs odavágja a gyárban a szakszervezeti tagkönyvét, amiért nem dicsérik meg. Időközben megnősül, de munkahelyén nem csillapodik: hözöng, problémázik — állapítják meg róla főnökei. Változik a szín, s hősünket ott találjuk 1973. március 15-én a Petőfi szobornál, sőt, a Bem térre is elvetődik. Itt szemet szúrnak neki az ATROCITÁSOK és ennek hangot is ad. 1973 nyarán feleségével Jugoszláviába utazik. Trieszt környékén úsznak egy nagyot a tengerben, s csakhamar olasz partoknál találják magukat. A következő állomás a latinai tábor, ahol hitvese átvált az itáliai dolce vitára. Magára maradván Balázs rosszul viseli a tábori élet egyhangúságait, s egy személyvonat csomagterében kuporogva fölutazik Dániába. Kisebb kábítószeres utazások végén végre megkomolyodik, tanulni akar, de nem jön össze. Megismerkedik viszont egy Dániában tanuló amerikai lánnyal, megházasodnak, gyerekük születik. Feleségét elfogja a honvágy, irány az Újvilág. Ma Balázs 37 éves, három gyermek apja, Wisconsinban él és Bloomingtonban tanul. „Öreg vagyok már a doktori fokozatra”, mondja, „de azért az egyetemet szeretném befejezni”. Visszavisz a repülőtérre, siet, mert másnap vizsgája lesz. BOZÓKI ANDRÁS GOMBÁR CSABA OHIO-I LEVELE Kedves András1 .... — kérdezed, hogy milyen volt ez a kampányvacsora Toledóban. Nos, míg te a kifinomult Keleti Párt „kultúrjavait csipegetted”, addig én egy kicsit belekóstolgattam itt Ohio-ban a Midwest-i helyi politika hétköznapjaiba. S konkrétan a vacsorára utalva: ízlett is a ,,csirkepaprikás dinner”. Tudnivaló ugyanis, hogy Toledóban van egy magyar negyed, s a város számos éttermében obligát fogás a csirkepaprikás. S így kampányfogásnak sem volt utolsó, amikor az egyik tanácstagjelölt ilyen vacsorát rendezett választási alapját növelendő. A jelölt — azóta győztes, s hatalmas szavazattöbbsége miatt a polgármester-helyettesi pozíció biztos várományosa — Peter Ujvagi (Ütemesen ejtsd: juvagi) demokrata, s igen tapasztalt kommunálpolitikus. A neve otthon sem ismeretlen, hiszen tagja volt a tavasszal Budapestre látogató fiatal amerikai politikusok delegációjának, s egyik szereplője — alkotója az itteni magyar negyed — életéről készült filmnek, amit már talán be is mutatott a magyar tv. A vacsorán kb. 500-an vettek részt, és két óra hosszat tartott a Szent István plébánia iskolájának tornatermében. A vacsora megváltása 20 dollárba került a résztvevőknek. Azt persze fölfoghatod valamiféle párttagsági díjnak — bár az így begyűjtött pénz egyértelműen a meghívó jelölt saját rendelkezésű választási kasszáját gyarapítja. De gondold csak — bármilyen önkényes is az összehasonlítás — elképzelhető-e otthon, hogy egy tanácstag megválasztásának elősegítésére 500 ember kifizessen egy itt sem jelentéktelen összeget (a toledói családok hivatalos átlagjövedelme 1986- ban 24 ezer dollár) s vasárnapi szabadidejéből autózással együtt rááldozzon jó három órát. A megjelentek túlnyomó többsége munkás és alsóközéposztály-béli üzletember volt, akikből a helyi demokrata párt támogatóinak többsége kitevődik. Egyébként a választás után közzétett térképekből is kiviláglott: a demokraták inkább az elszegényedett városmagban laknak, míg a republikánusok túlnyomó többsége a kertvárosi zöldövezetben él. S ha már a választási földrajznál tartok, megemlítem azt is, hogy amikor egyszer elkezdtem mesélni a régi Budapest választási viszonyaiban barométerként szereplő Légszesz utcai körzet szerepét (az eset Vida Pistáik Bognár Józseffel történt beszélgetéséből is ismerhető, s ezt nektek tanítani kellene a Jogi Karon), hamarosan szavamba vágtak: ez itt is így van. Azaz kellő tapasztalattal már el lehet igazodni a választási dzsungelben. Csakhogy ezt gyakorolni kell, amiként ezt itt Toledóban és kétévenként csinálják, így nőnek ki ugyanis a politikusok, így szereznek sok tízezer alsószintű választáson tapasztalatot mind a hivatásossá válók, mind az állampolgárok. — De a tanulságokat te is le tudod vonni. Térjek csak vissza inkább a vacsorához, ami tehát az anyagi alapokat szolgálta. Az anyagi alapok, az ám! — Ez már önmagában is meglepő volt nekem, a tájékozatlannak, a hazai dollárösszegek emlegetéséhez szokott idegennek. Itt ugyanis a 8 főből álló városi tanács egy székének megpályázásához bizony (idén 16-an pályáztak), úgy 30 ezer dollár körüli összegre feltétlenül szükség van. A függetlenített pozíciót jelentő polgármesteri álláshoz — a tanácstagi nem az —, ennél sokkalta több. A vacsorán — mert hát erről van szó — ez is tisztázódott. A beszámoló és buzdító szónoklatok, amelyeket felekezettől független fohásszal nyitottak meg és zártak le részletesen szót ejtettek erről, hogy név szerint kik támadtták a jelöltet anyagi áldozatokkal és társadalmi munkával. Nem teszem idézőjelbe e szót, mert ez itt szó szerint értendő, és óriási jelentőségű. Újvági Péter kampánya során 70 ezer borítékot címeztek meg és postáztak. (Toledónak most, a gazdasági recesszió során 7 százalékkal csökkent a lakossága, 340 ezer lakosa van). Ajtóról ajtóra mentek önkéntes hívei, hogy a „grass-root” politizálás formájában, azaz háziagitációként támogatókat szerezzenek. Ebben több tucat középiskolás is részt vett, de ugyanígy dolgoztak a kampánybizottságban szakértőként, vagy ha kellett mindenesként a politikatudományi szak hallgatói is az egyetemről (az egyikük éppenséggel ebből írja a disszertációját a magiszteri fokozathoz). — A szóban forgó demokrata jelöltet erősen támogatták a szakszervezetek is — lévén Toledó ipari város, jelentős üveggyárakkal, nemzetközi tengeri kikötővel (nézd csak meg a térképet, én sem tudtam előzőleg, hogy ilyen van Amerika közepén) és itt található a nevezetes Jeep gyár is. A jelenlévő szakszervezeti bizalmiknak és más aktív támogatóknak név szerint mondtak köszönetet, akik aztán ilyenkor fölálltak, s learatták a tapsot és az ovációt. Volt az egésznek valamiféle népünnepély jellege is. Fehérek, feketék, latin-amerikaiak kavarogtak a nagy hangzavarban, s sokan gyrmekeiket is elhozták; bottal botorkáló időseket is lehetett látni. Volt hátbaveregetés és az amerikai összejövetelre jellemző optimista harsányság. A szónok, s maga a jelölt is persze törekedett arra, hogy minél több jelenlévőt szólítson keresztnevén, s demonstrálja a közvetlen kapcsolatait. S úgy tetszett, volt is mit demonstrálniuk ezen a téren. Igen, még leginkább népünnepély jellegű volt ez a vacsora. Minden fogcsikorgatás nélkül. Just for fun. De — ha van még türelmed — mondom tovább is. November 3-án volt a választási nap azaz hát ekkor van itt minden évben a napja az éppen esedékes választások lebonyolításának. S ebből van bőven. Idén például, ami egy jelentéktelen választási év 26 államban — ahol alkotmányosan mód van a népszavazásra — 78 kérdésről tartottak referendumot (hogy már országos kitekintéssel is mondjak valamit). Ebből Ohióra négy esett. Négy alkotmánymódosítás. Ennek a propagálása és bemutatása több újságoldalt tett ki ahol ez így kinyomtatva meg is jelent, az alkotmány régi szövege, a javasolt új, majd a változtatás indoklása képviselői által aláírva, majd pedig az ellenzék véleménye ugyancsak autografálva. Bírákat is választottak, iskolaszékeket is, s voltak iskolaszékenkénti referendumok is (ezek az ingatlanadó növelésére vonatkoztak, amiből az iskolákat tartják fönn; a városi igazgatás a jövedelemadókból él). Nos e nagy napon, ami nem munkaszünet, este fél nyolc után, amikor a választási körzetek zárnak, az aktivisták összegyülekeznek az ad hoc választási főhadiszálláson, s tv-ben figyelik az előrejelzéseket, s telefonon állandóan kapcsolatban vannak a városházán székelő Election Board-dal, ahonnan a számítógépből potyognak ki a részadatok. Nem részletezem tovább, mert e jelenséget ismerjük a hazai televízióból, amikor jelentős választásokról tudósítanak bennünket Európa nyugati feléről, avagy majd innen jövőre. Számomra itt az volt az érdekes, hogy kicsiben, a helyi kormányzat szintjén minden úgy zajlott, azzal a feszültséggel páros vidámsággal, mint az az országos szintekről ismert. S amikor úgy este 11 tájban a listavezető Mr. Peter Ujvagi megjelent, a városházán, úgy rohanták meg a helyi rádió- és tv-riporterek, újságírók, mint nálunk a Ferihegyi kormányváróban egy érkező külföldi államfőt. Éjféltájban pedig egy hatalmas bérelt teremben a demokrata párti győztesek és vesztesek, és aktív támogatóik találkoztak, értékeltek, ünnepeltek, nyilatkoztak — úgy vagy ezren —, ezerötszázan. Igen, ismét amerikai népünnepély, nagy vidáman, sok amerikai kávéval. — Egyébként a demokratáknak a polgármesterséget nem sikerült most meghódítaniuk, de a tanácsban 5 pozíciót elnyertek. A választásra jogosultak 57 százaléka adta le a voksát, ami fölözi az utóbbi évtizedek elnökválasztási trendjét. Decemberben majd megjelennek a hivatalos elszámolások a választási pénzekről a Toledói Pengében, vagyis a 152. évfolyamában lévő Blade-ben. Megkezdődnek a hétköznapok, hogy majd egy jó év múlva újrakezdődjön a választási kampány tervezése, és valóban kemény politikust próbáló munkája. Maga a város persze sok bajjal küzd, hiszen lakói többnyire a válságágazatokban, vagy ahhoz kapcsolódó szolgáltatásokban dolgoznak. Említettem már, hogy jelentősen csökkent a lakosság is — ha nem is olyan mértékben, mint a közeli Detroitban, vagy Clevlandban. Csak az ám az érdekessége a dolognak, hogy az elvándorlók túlnyomó többsége nem messze délre ment, hanem egyszerűen csak kiköltözött a zöldövezetbe, szuburbiába. S ott lett adófizető. Az elővárosok, azaz inkább kertvárosok —■ lett légyenek bármilyen kicsik is — autonóm, önálló adózó hatalmak, saját polgármesterrel tanáccsal, rendőrséggel, tűzoltósággal, stb., stb., S szuburbia ma már — mondják a szakértők az egyetemen — nemcsak igazgatásilag önálló, hanem teljesen az. Annak következtében ugyanis, hogy a szupermarketek után shopping mailek épültek (butikokkal, éttermekkel, színházutánzatú valamicsodákkal), majd a mozdíthatatlannak hitt bankok és biztosítók is kitelepedtek, a munkahelyeket pedig egyre inkább az ipari parkok nyújtják, s nem a füstölgő gyárak, maga a város teljesen magára maradt viszonylag egyre szegényebb lakosságával, s így egyre kevesebb adóbevételével. A toledói metropolisz, ami valójában egy milliós város, még valóságosabban a vele gyakorlatilag egybeépült 198 helyi kormányzat képzetes egysége. Képzetes, mert metropolis méretű, központosított igazgatás és egybehangolt terveszerűség nem létezik. A gazdag kertvárosok fütyülnek City Toledo-ra, a szegényedő városmagra. Autonómiájuk alkotmányosan biztosított. Nem kebelezhetők be egy tollvonással A helyi autonómia dekoratikus lehetőségei az ő kezükre játszanak. — Veszed észre ugye, hogy a környülállás éppen az ellenkezője, mint otthon. Abban is, hogy itt a tudós politológok egy kiegyensúlyozott központi igazgatásról álmodoznak, amelyek eredményeként újra életet lehetne lehelni a belső városmagokba. Persze, kifényesített, revitalizált belső negyedek — néhány háztömbre korlátozva —, számos helyen vannak már. A city-k szeretnék visszacsalogatni a magántőkét. De ennek egyelőre nem látszanak a trendfordító eredményei. — A lokális Amerika, elhagyva városait, virágzik. Az urbanizáció decentralizálódott, a centrumok pedig lemaradtak. Egyetlen mentsváruk a szövetségi kormányzat már évtizedek óta. A Reagan-féle „új föderalizmus”, azaz a csökkentett szerepű szövetségi kormányzat azonban még nehezebbé tette helyzetüket. Mindez persze viszonylagos és itt mérendő, mert hiszen Toledo centrumában épp most kezdenek egy 800 ezer dolláros üvegezett folyosórendszer kiépítésébe, ami a levegőben köti össze a magasépületeket, hogy attraktívabbá tegyék a központot, s a szigorú télben ne kelljen a parkolóházakból a fűtetlen utcán átballagni a bankba, vagy a szállodába. Minderről már a városatyák döntenek, akik megválasztottak kettő évre. Ennyi tehát egy toledói kampány — Üdvözöllek Holy Toledóból, 1987. november 25-én! Szevasz! G. Csaba (Közzéteszi: B. A.) — pontosan kifejezi ezt az izgalmas, olykor valóban pokolian lármás undergroundot. Fiatal Szociológusok Klubja Új keretet kapott a fiatal szociológusok együttműködése. A korábbi szerveződések (Fiatal Szociológusok Köre, Társadalomtudományi Társalgások, a Fiatal Szocológusok I. konferenciája) után, idén január 8-án a TIT keretei között, az MKKE Szociológiai Tanszékének kezdeményezésére megalakult a Fiatal Szociológusok Klubja. A kezdeményezők érvelése szerint a jelenlegi súlyos válságperiódusban szükséges, hogy a szociológusaik is reflektáljanak az országban lezajló társadalmi folyamatokra, és megkíséreljék meghatározni önnön helyzetüket és feladataikat. Ezért kívánatos létrehozni egy olyan laza struktúrájú szakmai és információközvetítő közösséget, amelynek keretén belül a különböző társadalomtudományi műhelyekben dolgozó pályakezdő kutatók az általuk legfontosabbnak tartott kérdéseket megvitathatják. A klub működése fölött Andorka Rudolf vállalt védnökséget. Első programként, mintegy 150 főnyi hallgatóság előtt Bihari Mihály (ELTE ÁJTK) tartott előadást „Reform és demokrácia” című tanulmányának politikai diagnózisa alapján, majd a két felkért hozzászóló, Halmai Gábor (MKKE) és Kis János (Beszélő) fejtette ki álláspontját. Ezt követően számos kérdés hangzott el a hallgatóság soraiból, ezek részletes megválaszolására azonban az idő korlátozottsága miatt, nem nyílt lehetőség. A plenáris összejövetelek mellett a klub szekciók működését is tervezi, s a szervezőbizottság (Bárdossy György, Fábián Tamás, Hadas Miklós — MKKE Szociológiai Tanszék) minden ötletet, javaslatot szívesen fogad. A klub legközelebbi plenáris ülése február 15-én 18 órakor a Kossuth klubban lesz, amelyen a „Reform és demokrácia” politikai programját vitatják majd meg Bihari Mihály, Halmai Gábor, Kiss János és az egybegyűltek.