Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1989 (31. évfolyam, 1-5. szám)
1989-02-13 / 1. szám
A közös „Európa-ház” (Folytatás az 1. oldalról) ad, arra újra ráeszmélnek a szocialista államokban és ezáltal ott Európa magára találásának folyamatát élik át, amely egyre közelebb hoz bennünket egymáshoz, és egyre halványabbá teszi azt, ami bennünket egymástól elválaszt. A magyar történelemben oly jelentős 1848. március 15- én, egy olyan időben tehát, amikor a restauratív erők még egyszer uralmuk alá akarták hajtani a feltörő szabadságmozgalmakat, a következőket írta naplójába Petőfi Sándor: „Ma született a magyar szabadság, mert ma hullt le a sajtóról a bilincs. Avagy van olyan együgyű, aki azt képzeli, hogy lehet egy nemzet szabad, míg a sajtó nem az?!’’ Akkor nemcsak Magyarország függetlenségéért harcoltak, hanem a törvény előtti egyenlőségért, a szólásszabadságért, a sajtószabadságért és a gondolatszabadságért is. Mindezt szavakba öntötték az Önök országának nagy költői. Éppen ez teszi naggyá a magyar forradalmat, hogy a nemzet eszméje a szabadság eszméjével párosult. „Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt az, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga!" Petőfinek, mint ma tudjuk, teljesen igaza volt, amikor az európai szellem bűneként érzékelte és bélyegezte meg Európa többi részének közönyét Magyarország sorsa iránt: „Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai... Szégyen reá! Lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki. Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely midőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.” Ettől a nagy magyartól származik a talán legszebb megfogalmazása annak, hogy mit jelent hazafinak lenni Európában: „Haza csak ott van, hol jog is van!” És amíg ő és költőtársai tollukkal és kardjukkal vívtak országuk szabadságáért, arra is találtak időt, hogy Shakespeare műveit magyarra fordítsák. Mily csodálatos, európai gondolkodás! Mily távol állt tőlük bármiféle korlátolt nacionalizmus! A magyar történelem nagy és tragikus pillanata iránti tiszteletünket rójuk le, amikor köszönetet mondunk a magyarok európai népének azért, hogy magasra tartotta a szabadság és nemzeti függetlenség zászlaját. Ha egy magyar azt akarja tudni, hogy mi az igazi szabadság, nem szorul külföldi tanácsra. Bízvást folyamodhat a magyar szellem legmagasabb kinyilatkoztatásaihoz. Ott a lehető legjobb válaszokat fogja megtalálni. És ha az európai népek érvényt akarnak szerezni a szabadság eszméjének, ahogyan azt Petőfi nekünk, európaiaknak költészetével, személyiségével és jellemével, tetteivel és halálával emlékezetünkbe véste, akkor még sokat kellene tanulniuk — Európa minden részén. A hagyományokkal gazdag „Eötvös Loránd Tudományegyetem”, amely a történelem során mindig a reformmozgalmak élén állt, a maga részéről a szellem és tudomány szabad fejlődéséhez Magyarországon mindig jelentősen hozzájárult. E hozzájárulás elismeréseként örülök, hogy az egyetemnek az Alexander von Humboldt alapítvány egyéves ösztöndíját felkínálhatom egy fiatal tudósnak a szellemi és társadalmi tudományok köréből. Javasoljuk, hogy ezt az ösztöndíjat Bolyai—Gauss ösztöndíjnak nevezzük, a híres magyar matematikus Bolyai testvérek, akik a göttingai egyetemet látogatták és a német matematikus, Gauss után. Ezekben a napokban „közös európai ház’’-ról beszélünk. Ez egy jó és találó kifejezés. Ennek a háznak a szabadság levegőjét kell árasztania. A szabadságét és a pluralitásét. Pluralitást minden szobájában és az egyes szobák berendezésében is. Szükségünk van a jövő modelljeinek versengésére. Senkinek sem szabad visszariadnia ettől a versenytől. Az ógörögök óta, akik az egyén szabadságát és méltóságát felismerték és kimunkálták, a kereszténységen át, amely az isten képmására teremtett ember és ezáltal az egyén egyedi mivoltának nagy eszméjében gondolkozott, egészen Luther „szabad keresztyén ember”-éig, aki ragaszkodott az egyén lelkiismereti szuverenitásához, a reneszánszig, amely érvényre juttatta az egyén teremtő erejét, a felvilágosodásig, amely intronizálta a gondolatszabadságot és a tudományt, a francia forradalomig, amely lerakta minden ember politikai szabadságának alapjait, a szociális mozgalmakig, amelyek felismerték, hogy az ember szabadságának a szociális igazságosság az előfeltétele, egészen napjainkig, amikor arra kell rádöbbennünk, hogy az ember szabadságát csak akkor lehet megőrizni, ha az, mint természeti és szellemi lény, önmagát ismét a természet egésze egyik részének tekinti — az egész európai történelem nem más, mint az egyéni szabadság és ezáltal a társadalmi pluralitás eszméjének kibontakozása és konkretizálása. Ezt a fejlődést Európa minden népe, Keleten és Nyugaton, Északon és Délen elévülhetetlen munkálkodással vitte előbbre. Európa minden népe nemzeti történelme kimagasló szakaszának tekinti azokat a napokat, amikor ezeket az eszméket saját sorain belül érvényre juttatta. „Szabadsághoz” című ódájában már Alekszandr Puskin is így szólt kora cárjaihoz: „Uralkodjatok bár a népen, de fölöttetek áll a jog!" Gorbacsov főtitkár december 7-én, az Egyesült Nemzetek előtt mondott nagy beszédében kifejtette: „Nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy a jog uralmának alapjain teremtsünk egy szocialista államot... Arra számítunk, hogy törvényeink az egyén jogainak biztosítása terén a legmagasabb szintet érik el.” Az egyén szabadságát csakis a jog, az objektív jog garantálhatja. És objektív jog csak ott létezik, ahol a politika alárendeltje a jognak, és nem ott, ahol a politika uralkodik a jog felett. Ha a Szovjetunió fejlődését figyeljük és elemezzük, arra a megállapításra jutunk, hogy elsőként az írók, a festők és a művészek, a filmesek, a színházi emberek, a kritikusok és az újságírók ragadták üstökön a peresztrojka adta lehetőségeket. Schiller szavával élve a szellem teremt magának testet. Mint ahogy a kultúra áll a belső átalakulás kezdetén és csúcsán, a Nyugat és a Kelet között a kulturális cserét kell megtennünk az összeurópai békepolitika alapjává és támaszává. Ennek szükségességét Magyarország nagyon korán felismerte és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igazi kulturális csere alakulhasson ki. A budapesti Kulturális Fórum, amelyen Keletről és Nyugatról első ízben találkozhattak szabad, alapos beszélgetésekre alkotó emberek, számos hidat vert, melyeket mindmáig serényen vesznek igénybe, mindkét irányban. Nagy örömmel emlékszem vissza az itt, Budapesten megtartott német kulturális hetekre, melyek iránt roppant élénk érdeklődést és nyíltságot nyilvánított ki a közönség. Mindez világosan kidomborította az európai kultúra tudatát. Ezért van olyan nagy szükség arra, hogy Európa minden országában érvényt szerezzünk annak a szép elgondolásnak, hogy évente más és más európai várost nyilvánítsunk az európai kultúra városává. Ilyen feladásokra van szükség ahhoz, hogy több élettel teljen meg egész Európánk fogalma, amelyre a helsinki záróokmány felépül s amelyből táplálkozik. A helsinki zárónyilatkozat általános meggyőződés szerint utat mutat egy európai békerendnek és egy közös európai ház építésének. Érvénye tizenhárom éve alatt alapvető változásokhoz vezetett Európában. A záróokmány emberi jogokra vonatkozó kötelezettségeinek teljesítése lényeges eleme a Nyugat és Kelet közötti bizalomerősítésnek. Jelentős lépés, hogy a magyar kormány hajlandó részt venni az emberi jogok betartásának ellenőrzéséhez szükséges létesítmények megteremtésében. Gorbacsov főtitkár az Egyesült Nemzetek előtt mondott beszéde alapvetően új meghatározását tartalmazza az emberi jogok megvalósítására vonatkozó szovjet álláspontnak. Ez különösen vonatkozik arra, hogy a főtitkár követelte: az emberi jogok értelmezését és alkalmazását illetően legyenek kötelező érvényűek a Nemzetközi Bíróság döntései, valamint, hogy az emberi jogok betartását ellenőrző intézkedések foganatosításába az Egyesült Nemzetek és az összeurópai folyamat keretében a Szovjetunió is kapcsolódjon be. Ha még mindig nem lehetséges az Egyesült Nemzetek kötelékében életre hívni egy Emberi Jogi Törvényszéket, miért nem járhat elöl jó példával Európa?! Mi minden másfajta javaslatot is örömmel fogadunk! Nem véletlen, hogy Gorbacsov főtitkár New York-i beszédében a Szovjetuniónak az emberi jogok kérdésében elfoglalt új álláspontját az egyoldalú leszerelésre tett ajánlattal együtt taglalta, és hogy ugyanabban a beszédében az 1789-es francia forradalom és az 1917-es októberi forradalom méltatása után a jövő kiformálásával kapcsolatban leszögezte: ma más világ tárul szemünk elé, melynek jövőjéhez új utakat kell keresni. A szovjet főtitkárnak az államközi kapcsolatokkal, a jövő iránti felelősséggel, a harmadik világ fejlődésével, a létünk természetes alapjainak védelmével kapcsolatos állásfoglalásai alapvető jelentőségűek a jövőbeni nemzetközi fejlődés, mindenekelőtt az európai fejlődés szempontjából. A fejlődés a múltban a második világháború óta roppant különböző volt. Fő irányzata hosszú időn át eltávolította egymástól az európaiakat. Az ideológiának a politikai cselekvés feletti gyámkodása elhalványította az európai identitás tudatát és Európa jövője iránti felelősséget. A helsinki záróokmánnyal léptünk rá arra az útra, amely az újbóli kölcsönös közeledéshez vezet. Minél kisebb szerepet játszik a politikai kapcsolatokban az ideológia, annál erősebb lesz az európai identitás tudata. A minden területen kialakult együttműködés, különösen a kulturális csere, mélyreható pozitív változásokat eredményezett. Ezen az úton tovább kell haladnunk! Számunkra ez azt jelenti: Egész Európa, tehát a Nyugat számára is nyereség a szocialista államok reformpolitikájának sikere. Szaharovnak igaza van, ha azt mondja, hogy a Nyugatnak több oka van arra, hogy a reformpolitika kudarcától tartson, mint arra, hogy annak sikerétől féljen. Mi nem kívánjuk keleti szomszédaink destabilizálódását. Azt akarjuk, hogy repressziók helyett a pluralitás és közmegegyezés által növekedjen stabilitásuk és lehetőségeik. A rendszerek feletti együttműködést és jövőért való közös felelősségvállalást mindkét oldaltól elvárjuk. Keleti szomszédainktól ez megköveteli, hogy ne veszélyt, hanem lehetőséget lássanak az elválasztó elemek eltávolításában. Itt olyan ország külügyminisztereként beszélek, amely politikája legfőbb céljának tekinti, hogy az emberek egy társadalmon belüli demokratikus együttélése legyen az államok egymás közti kapcsolatainak célja. Országunk alkotmánya külpolitikánkat európai békepolitikára kötelezi. A német—francia viszony kialakításával történelmi bizonyítást nyert, hogy évszázados ellentéteket viszonylag rövid idő alatt nemcsak leépíteni lehet, hanem olyannyira át lehet hidalni, hogy két állam egyedülálló módon kapcsolódik egymáshoz. A német—francia megbékélést az európai közösség tette lehetővé, amelybe ma tizenkét európai demokrácia tömörül. Ez az összefogás történelmi fordulat az európai politikában. Végeredményben a józan ész diadalát jelzi a nemzeti önzés, az előítéletek és az ellenérzületek felett. Ezért jogosan nevezhetjük az európai történelem legszebb győzelmének a német—francia megbékélést. Ez a győzelem egyetlen emberéletbe és egyetlen csepp vérbe sem került. Az Európai Közösségnek egy Európai Unióvá történő továbbfejlődése még inkább összpontosítja és ösztönzi a tizenkét országban élő emberek teremtő erejét. A Közös Európai Belpiac, a gazdasági és valutaunió, egy technológiai és egy közös szociális térség megteremtése — csupa nagy célkitűzés, hogy felszámoljuk mindazt, ami bennünket a múltban egymástól elválasztott, és hogy lehetővé tegyük jövőnk közös kiformálását. Itt épül fel egy része annak a közös európai háznak, amelyben ez a tizenkét állam kíván lakni. Mi a jelentősége ennek egész Európa számára? Mi a jelentősége az európai békerend szorgalmazása, a közös európai ház fölépítése számára? Az Európai Közösség tizenkét állama nem tekinti magát egész Európának, hanem csupán Európa egy részének. Ebben a nagyobb Európában a legkülönbözőbb modelleknek és összefogásoknak is helyet kell biztosítani. Pluralizmusra nem csak az egyes államokban van szükség, hanem az államok között is. Az Európai Közösségen belüli erőteljes fejlődés nemcsak az itt élő 320 millió ember javát szolgálja, hanem azt is jelenti, hogy az egész világgazdaságra nézve jelentős növekedési tartalékokat mozgósítanak. Ez a fejlődés különleges kihatással lesz Európa minden velünk együttműködő országára. A Magyar Népköztársaság ezt idejében felismerte. A növekedés elégtelensége, a gazdasági, technológiai viszszaesés vagy netán hanyatlás az európai közösségben a szocialista államok reformtörekvéseire is negatívan hatna ki. Másrészt az Európai Közösség dinamikus fejlődése kedvező anyagi és eszmei ösztönzést adhatna ezeknek a reformtörekvéseknek. A KGST európai tagállamai az Európai Közösség dinamikus fejlődését ismerjék fel, mint esélyt, hogy együttműködés révén, saját dinamikájukat fejlesszék — és ezt minden területen. Természetesen ez kooperációs készséget kíván mindkét oldalról. Az Európai Közösség világosan elutasította egy európai gazdasági erődítmény abszurd gondolatát. Senki sincs jobban ráutalva a gazdasági kooperációra, mint az Európai Közösség tizenkét állama. És senki sincs jobban ráutalva az Európai Közösség nyitottságára, mint egész Európa. Az európai KGST-államok és Európai Közösség közös nyilatkozattal és kétoldalú kapcsolatok felvételével az Európai Közösséggel nyilvánították ki készségüket az együttműködésre, különböző minőségben és intenzitással. Minél sikeresebbek a szocialista államok gazdaságpolitikai és társadalompolitikai reformtörekvései, annál alkalmasabbak lesznek ezek az államok az együttműködésre. Az Európai Közösség dinammikus fejlődése és a szocialista államok reformjai tehát nem elválasztó jellegűek, hanem ellenkezőleg, a közeledés, az együttműködés irányába mutatnak. Senkinek sem kell többet tennie annál, mint amit a helsinki záróokmány aláírásával megígért. A szocialista államok esetében ez azt jelenti, hogy annál nagyobb hasznot húzhatnak az Európai Közösség államaival való együttműködésből, minél gyorsabban érnek el sikereket az állam, a gazdaság és a társadalom átalakítása terén A helsinki záróokmány minden lehetőséget megad az átfogó és mélyreható együttműködésre. Az európai közeledés e folyamatát elő kellene mozdítania a túlélés közös feladataira való ráeszmélésnek. A technológia új vívmányai lehetővé teszik az emberiség számára, hogy emberségesebb világot formáljon, hogy megoldja az éhínségek, az egészségügy, a környezetvédelem, a társadalmi igazságosság, a humánus munkafeltételek biztosításának problémáit — egyben azonban azt a veszélyt rejtik magukban, hogy felelőtlenségből katasztrófával végződik az emberiség története. Nem lehet elég gyakran kihangsúlyozni, hogy a mai emberiség minőségét tekintve új és átfogóbb felelősség terheit viseli, mint minden korábbi nemzedék, melyek végeredményben nem voltak önmagukért felelősek. Még a szörnyű második világháború, az eddig legszörnyűbb világégés sem zárta ki az újjáépítést és azt, hogy utána is legyen élet földünkön. Egy újabb háború után már nem lenne esély erre. Ugyanez érvényes a természetes élettér jóvátehetetlen elpusztítására vagy az atomenergia békés célú hasznosítása során bekövetkező nukleáris katasztrófákra. Csernobil ennyiből nemcsak tragikus, hanem felrázó esemény is volt. Korunkban ezek a veszedelmek nem ismernek határokat. Leküzdésüket ezért a határok figyelmen kívül hagyásával is meg lehet kísérelni. És az is igaz, hogy a mai generáció hibája nemcsak a saját életét pusztítja el, hanem a jövő generációjának életlehetőségét is elveszi. A „felelősség elve”, amelynek filozófiai alapjait Hans Jonas rakta le,kell hogy meghatározza gondolkodásunkat és tetteinket, amikor a közös európai ház építéséhez hozzálátunk. Ez a ház csak akkor fog virágozni, ha mindenütt véget vetünk a fölényre és hegemóniára való törekvésnek. Ha a jövő iránti felelősség politikája váltja fel a múlt hatalmi politikáját. Ha megvalósulnak a helsinki záróokmány alapelvei. Ha szabadság és pluralizmus határozza meg az együttélést. A közös „Európa-ház” ajtóit és ablakait nyitva kell tartani. Ezt a házat úgy kell megtervezni, hogy ne az uralkodókat, hanem az együttélést, ne az elszigetelődést, hanem az emberek, gondolatok és javak találkozását szolgálja. Ennek olyan háznak kell lennie, amelyben nem állig felfegyverkezve nézünk szembe egymással. A második világháború utáni fejlődés magával hozta, hogy az elriasztás eszközéül használtuk fel az emberiség önmaga elpusztítására való képességét egy új európai háború elkerülésére. Ezen elriasztás feltételezi, hogy mindkét fél bízik a másik fél felelős és racionális gondolkodásában. A fejlődés azt mutatja, hogy még a hidegháború legsötétebb éveiben is érvényesült a felelős és racionális kooperáció minimális mértéke. Ma felmerül a kérdés, hogy ezért ésszerű volna-e a mindenkori szemben álló félnél ugyanolyan felelősségtudatot és racionalitást feltételezni a békés együttműködés szerkezetének kifejlesztése és egész Európa biztonságának további strukturális kifejlesztése terén. Szükség van arra, hogy az európai biztonság olyan struktúráiról kössünk megállapodást, amelyek további biztonsági hálózatot teremtenek. Nem érhetjük be csupán azzal, hogy a fegyverzetekés a csapatlétszámok csökkentésén , fáradozunk-Célunk az, hogy felszámoljuk a támadás képességét, a térnyerő offenzívák lehetőségét. Meg kell akadályozni, hogy Európában valaha is háborút lehessen viselni. Ezzel elérkeztünk az európai biztonság alapvető problémájához, a konvencionális stabilitáshoz. , Itt az a cél, hogy minden területen lehetőleg alacsony szinten teremtsük meg az egyensúlyt. , Erről gyors megegyezésre kell jutni a Bécsbe tervezett értekezleten. Egyoldalú lépések jelentősek lehetnek az egyensúly elérésében. Ezeknek be kell ágyazódniuk a leszerelési egyezményeket követő folyamatba, hogy soha többé ne lehessenek visszafordíthatók a fegyverzetcsökkentési intézkedések, ami azt jelenti, hogy a légkör esetleges megváltozásának esetére is tartóssá kell tenni a fejlődést a leszerelés terén. Végeredményben arról van szó, hogy Európában egyre inkább háttérbe szorulnak az együttélés katonai vetületei és mind méretüket, mind szerkezetüket tekintve stabilizáló elemekké válnak, és hogy a kiépíthető ellenőrzés révén a további bizalomkeltés eszközévé válnak. Minden területen párbeszédre és együttműködésre van szükség. Az európai kultúra kezdetén Platón művei állnak, amelyekben egy nagy szellem kutatja az igazság szellemét. Legmélyebb tanítását Platón művei formájával, a párbeszéd formájával hagyta ránk. Az ember szabadsága csak a másik emberrel folytatott beszélgetésben érvényesül, csak a beszélgetés révén kerülünk közelebb az igazsághoz, amihez sohasem fogunk teljesen eljutni. Európa és Észak-Amerika népei szellemi és kulturális egységük szellemében csak a kölcsönös párbeszéd révén teremthetik meg az európai békerendet. A párbeszédnek ezen eszménye az alapja a helsinki záróokmánynak. Ez a nyilatkozat a szabadság és pluralizmus szülöttje. Tartósan már csakis a párbeszéd útján lehet megoldani a politikai problémákat. Gorbacsov főtitkár New Yorkban kijelentette: „Hitvallásunk mindent egybevetve így hangzik: politikai problémákat kizárólag politikai eszközökkel kell megoldani. Emberi problémákat pedig kizárólag emberi módon.” Nem kételkedünk ezen szavak őszinteségében, és határozott szándékunk, hogy éljünk a történelmi eséllyel, melyeket kínálnak. Európa két részét mély árok választja el. Sokat kell pótolnunk. Szükséges, hogy minden területen és minden szinten folytassuk a párbeszédet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet helsinki záróokmányának útmutatását kell követnünk, ha a béke biztosítását és az emberi jogokat tekintjük legfőbb feladatunknak. Hölgyeim és Uraim! Goethe életének végén formálta meg a „világirodalom” eszméjét, amivel valóban európai gondolkodásmódjáról tett tanúbizonyosságot. Úgy vélte, a nemzeti irodalom már nem sokat jelent, elérkezett a világirodalom ideje, amikor élénk mozgásnak kell kialakulnia a nemzeti irodalmak között. Petőfi Sándor 1846-ban egyik költeményében saját halálát sejti, és annak végén leírja, hová temessék: azok mellé, akik „érted haltak, szent világszabadság”. „Világszabadság” — micsoda szó. Nem tudom, hogy Petőfi ezt a szót már a magyarban képezte, vagy csak a fordító leleménye. Bizonyosan az ő szellemében fogalmazódott. „Világszabadság” — ez a szó magában foglalja Európa lényegét, méltóságát és oszthatatlan, de ma még megosztott, egymáshoz újra közeledő Európánkat.