Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1989 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1989-02-13 / 1. szám

A közös „Európa-ház” (Folytatás az 1. oldalról) ad, arra újra ráeszmélnek a szocialista államokban és ez­által ott Európa magára találásának folyamatát élik át, amely egyre közelebb hoz bennünket egymáshoz, és egyre halvá­nyabbá teszi azt, ami bennünket egymástól elválaszt. A magyar történelemben oly jelentős 1848. március 15- én, egy olyan időben tehát, amikor a restauratív erők még egyszer uralmuk alá akarták hajtani a feltörő szabadság­­mozgalmakat, a következőket írta naplójába Petőfi Sándor: „Ma született a magyar szabadság, mert ma hullt le a sajtóról a bilincs. Avagy van olyan együgyű, aki azt képzeli, hogy lehet egy nemzet szabad, míg a sajtó nem az?!’’ Akkor nemcsak Magyarország függetlenségéért harcoltak, hanem a törvény előtti egyenlőségért, a szólásszabadságért, a sajtószabadságért és a gondolatszabadságért is. Mindezt szavakba öntötték az Önök országának nagy költői. Éppen ez teszi naggyá a magyar forradalmat, hogy a nemzet eszméje a szabadság eszméjével párosult. „Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt az, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga!" Petőfinek, mint ma tudjuk, teljesen igaza volt, amikor az európai szellem bűneként érzékelte és bélyegezte meg Európa többi részének közönyét Magyarország sorsa iránt: „Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai... Szégyen reá! Lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki. Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely midőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.” Ettől a nagy magyartól származik a talán legszebb meg­fogalmazása annak, hogy mit jelent hazafinak lenni Európá­ban: „Haza csak ott van, hol jog is van!” És amíg ő és költőtársai tollukkal és kardjukkal vívtak országuk szabadságáért, arra is találtak időt, hogy Shakes­peare műveit magyarra fordítsák. Mily csodálatos, európai gondolkodás! Mily távol állt tőlük bármiféle korlátolt nacionalizm­us! A magyar történe­lem nagy és tragikus pillanata iránti tiszteletünket rójuk le, amikor köszönetet mondunk a magyarok európai népének azért, hogy magasra tartotta a szabadság és nemzeti függet­lenség zászlaját. Ha egy magyar azt akarja tudni, hogy mi az igazi szabadság, nem szorul külföldi tanácsra. Bízvást fo­lyamodhat a magyar szellem legmagasabb kinyilatkoztatásai­hoz. Ott a lehető legjobb válaszokat fogja megtalálni. És ha az európai népek érvényt akarnak szerezni a szabadság esz­méjének, ahogyan azt Petőfi nekünk, európaiaknak költésze­tével, személyiségével és jellemével, tetteivel és halálával emlékezetünkbe véste, akkor még sokat kellene tanulniuk — Európa minden részén. A hagyományokkal gazdag „Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem”, amely a történelem során mindig a reformmoz­galmak élén állt, a maga részéről a szellem és tudomány szabad fejlődéséhez Magyarországon mindig jelentősen hoz­zájárult. E hozzájárulás elismeréseként örülök, hogy az egye­temnek az Alexander von Humboldt alapítvány egyéves ösz­töndíját felkínálhatom egy fiatal tudósnak a szellemi és tár­sadalmi tudományok köréből. Javasoljuk, hogy ezt az ösztöndíjat Bolyai—Gauss ösz­töndíjnak nevezzük, a híres magyar matematikus Bolyai test­vérek, akik a göttingai egyetemet látogatták és a német ma­tematikus, Gauss után. Ezekben a napokban „közös európai ház’’-ról beszélünk. Ez egy jó és találó kifejezés. Ennek a háznak a szabadság levegőjét kell árasztania. A szabadságét és a pluralitásét. Plu­ralitást minden szobájában és az egyes szobák berendezésé­ben is. Szükségünk van a jövő modelljeinek versengésére. Senkinek sem szabad visszariadnia ettől a versenytől. Az ógörögök óta, akik az egyén szabadságát és méltóságát fel­ismerték és kimunkálták, a kereszténységen át, amely az isten képmására teremtett ember és ezáltal az egyén egyedi mivoltának nagy eszméjében gondolkozott, egészen Luther „szabad keresztyén ember”-éig, aki ragaszkodott az egyén lelkiismereti szuverenitásához, a reneszánszig, amely érvény­re juttatta az egyén teremtő erejét, a felvilágosodásig, amely intronizálta a gondolatszabadságot és a tudományt, a francia forradalomig, amely lerakta minden ember politikai szabadsá­gának alapjait, a szociális mozgalmakig, amelyek felismerték, hogy az ember szabadságának a szociális igazságosság az elő­feltétele, egészen napjainkig, amikor arra kell rádöbbennünk, hogy az ember szabadságát csak akkor lehet megőrizni, ha az, mint természeti és szellemi lény, önmagát ismét a ter­mészet egésze egyik részének tekinti — az egész európai történelem nem más, mint az egyéni szabadság és ezáltal a társadalmi pluralitás eszméjének kibontakozása és konk­retizálása. Ezt a fejlődést Európa minden népe, Keleten és Nyuga­ton, Északon és Délen elévülhetetlen munkálkodással vitte előbbre. Európa minden népe nemzeti történelme kimagasló szakaszának tekinti azokat a napokat, amikor ezeket az esz­méket saját sorain belül érvényre juttatta. „Szabadsághoz” című ódájában már Alekszandr Puskin is így szólt kora cárjaihoz: „Uralkodjatok bár a népen, de fölöttetek áll a jog!" Gorbacsov főtitkár december 7-én, az Egyesült Nemzetek előtt mondott nagy beszédében kifejtette: „Nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy a­ jog uralmának alapjain teremtsünk egy szocialista államot... Arra számí­tunk, hogy törvényeink az egyén jogainak biztosítása terén a legmagasabb szintet érik el.” Az egyén szabadságát csakis a jog, az objektív jog ga­rantálhatja. És objektív jog csak ott létezik, ahol a politika alárendeltje a jognak, és nem ott, ahol a politika uralkodik a jog felett. Ha a Szovjetunió fejlődését figyeljük és elemezzük, arra a megállapításra jutunk, hogy elsőként az írók, a festők és a művészek, a filmesek, a színházi emberek, a kritikusok és az újságírók ragadták üstökön a peresztrojka adta lehetősé­geket. Schiller szavával élve a szellem teremt magának tes­tet. Mint ahogy a kultúra áll a belső átalakulás kezdetén és csúcsán, a Nyugat és a Kelet között a kulturális cserét kell megtennünk az összeurópai békepolitika alapjává és táma­szává. Ennek szükségességét Magyarország nagyon korán felis­merte és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igazi kulturális csere alakulhasson ki. A budapesti Kulturális Fórum, ame­lyen Keletről és Nyugatról első ízben találkozhattak szabad, alapos beszélgetésekre alkotó emberek, számos hidat vert, melyeket mindmáig serényen vesznek igénybe, mindkét irány­ban. Nagy örömmel emlékszem vissza az itt, Budapesten meg­tartott német kulturális hetekre, melyek iránt roppant élénk érdeklődést és nyíltságot nyilvánított ki a közönség. Mindez világosan kidomborította az európai kultúra tu­datát. Ezért van olyan nagy szükség arra, hogy Európa minden országában érvényt szerezzünk annak a szép elgondolásnak, hogy évente más és más európai várost nyilvánítsunk az európai kultúra városává. Ilyen fel­adásokra van szükség ahhoz, hogy több élettel teljen meg egész Európánk fogalma, amelyre a helsinki záróokmány fel­épül s amelyből táplálkozik. A helsinki zárónyilatkozat általános meggyőződés szerint utat mutat egy európai békerendnek és egy közös európai ház építésének. Érvénye tizenhárom éve alatt alapvető változások­hoz vezetett Európában. A záróokmány emberi jogokra vo­natkozó kötelezettségeinek teljesítése lényeges eleme a Nyu­gat és Kelet közötti bizalomerősítésnek. Jelentős lépés, hogy a magyar kormány hajlandó részt venni az emberi jogok betartásának ellenőrzéséhez szükséges létesítmények megteremtésében. Gorbacsov főtitkár az Egyesült Nemzetek előtt mondott beszéde alapvetően új meghatározását tartalmazza az emberi jogok megvalósítására vonatkozó szovjet álláspontnak. Ez különösen vonatkozik arra, hogy a főtitkár követelte: az emberi jogok értelmezését és alkalmazását illetően legye­nek kötelező érvényűek a Nemzetközi Bíróság döntései, va­lamint, hogy az emberi jogok betartását ellenőrző intézkedé­sek foganatosításába az Egyesült Nemzetek és az összeurópai folyamat keretében a Szovjetunió is kapcsolódjon be. Ha még mindig nem lehetséges az Egyesült Nemzetek kötelékében életre hívni egy Emberi Jogi Törvényszéket, miért nem jár­hat elöl jó példával Európa?! Mi minden másfajta javaslatot is örömmel fogadunk! Nem véletlen, hogy Gorbacsov főtitkár New York-i be­szédében a Szovjetuniónak az emberi jogok kérdésében el­foglalt új álláspontját az egyoldalú leszerelésre tett ajánlattal együtt taglalta, és hogy ugyanabban a beszédében az 1789-es francia forradalom és az 1917-es októberi forradalom mélta­tása után a jövő kiformálásával kapcsolatban leszögezte: ma más világ tárul szemünk elé, melynek jövőjéhez új utakat kell keresni. A szovjet főtitkárnak az államközi kapcsolatokkal, a jö­vő iránti felelősséggel, a harmadik világ fejlődésével, a lé­tünk természetes alapjainak védelmével kapcsolatos állás­­foglalásai alapvető jelentőségűek a jövőbeni nemzetközi fej­lődés, mindenekelőtt az európai fejlődés szempontjából. A fejlődés a múltban a második világháború óta roppant különböző volt. Fő irányzata hosszú időn át eltávolította egy­mástól az európaiakat. Az ideológiának a politikai cselekvés feletti gyámkodása elhalványította az európai identitás tudatát és Európa jövő­je iránti felelősséget. A helsinki záróokmánnyal léptünk rá arra az útra, amely az újbóli kölcsönös közeledéshez vezet. Minél kisebb szerepet játszik a politikai kapcsolatokban az ideológia, annál erősebb lesz az európai identitás tudata. A minden területen kialakult együttműködés, különösen a kulturális csere, mélyreható pozitív változásokat eredménye­zett. Ezen az úton tovább kell haladnunk! Számunkra ez azt jelenti: Egész Európa, tehát a Nyugat számára is nyereség a szocialista államok reformpolitikájának sikere. Szaharovnak igaza van, ha azt mondja, hogy a Nyugatnak több oka van arra, hogy a reformpolitika kudarcától tartson, mint arra, hogy annak sikerétől féljen. Mi nem kívánjuk keleti szomszédaink destabilizálódását. Azt akarjuk, hogy repressziók helyett a pluralitás és köz­­megegyezés által növekedjen stabilitásuk és lehetőségeik. A rendszerek feletti együttműködést és jövőért való közös fe­lelősségvállalást mindkét oldaltól elvárjuk. Keleti szomszé­dainktól ez megköveteli, hogy ne veszélyt, hanem lehetőséget lássanak az elválasztó elemek eltávolításában. Itt olyan ország külügyminisztereként beszélek, amely politikája legfőbb céljának tekinti, hogy az emberek egy tár­sadalmon belüli demokratikus együttélése legyen az államok egymás közti kapcsolatainak célja. Országunk alkotmánya külpolitikánkat európai békepoli­tikára kötelezi. A német—francia viszony kialakításával történelmi bi­zonyítást nyert, hogy évszázados ellentéteket viszonylag rö­vid idő alatt nemcsak leépíteni lehet, hanem olyannyira át lehet hidalni, hogy két állam egyedülálló módon kapcsolódik egymáshoz. A német—francia megbékélést az európai közös­ség tette lehetővé, amelybe ma tizenkét európai demokrácia tömörül. Ez az összefogás történelmi fordulat az európai po­litikában. Végeredményben a józan ész diadalát jelzi a nem­zeti önzés, az előítéletek és az ellenérzületek felett. Ezért jo­gosan nevezhetjük az európai történelem legszebb győzelmé­nek a német—francia megbékélést. Ez a győzelem egyetlen emberéletbe és egyetlen csepp vérbe sem került. Az Európai Közösségnek egy Európai Unióvá történő to­vábbfejlődése még inkább összpontosítja és ösztönzi a ti­zenkét országban élő emberek teremtő erejét. A Közös Európai Belpiac, a gazdasági és valutaunió, egy technológiai és egy közös szociális térség megteremtése — csupa nagy célkitűzés, hogy felszámoljuk mindazt, ami bennünket a múltban egymástól elválasztott, és hogy lehetővé tegyük jövőnk közös kiformálását. Itt épül fel egy része annak a közös európai háznak, amelyben ez a tizenkét állam kíván lakni. Mi a jelentősége ennek egész Európa számára? Mi a jelentősége az európai békerend szor­galmazása, a közös európai ház fölépítése számára? Az Európai Közösség tizenkét állama nem tekinti magát egész Európának, hanem csupán Európa egy részének. Ebben a nagyobb Európában a legkülönbözőbb modellek­nek és összefogásoknak is helyet kell biztosítani. Pluraliz­musra nem csak az egyes államokban van szükség, hanem az államok között is. Az Európai Közösségen belüli erőteljes fejlődés nemcsak az itt élő 320 millió ember javát szolgálja, hanem azt is je­lenti, hogy az egész világgazdaságra nézve jelentős növeke­dési tartalékokat mozgósítanak. Ez a fejlődés különleges ki­hatással lesz Európa minden velünk együttműködő országára. A Magyar Népköztársaság ezt idejében felismerte. A növekedés elégtelensége, a gazdasági, technológiai visz­­szaesés vagy netán hanyatlás az európai közösségben a szo­cialista államok reformtörekvéseire is negatívan hatna ki. Másrészt az Európai Közösség dinamikus fejlődése kedvező anyagi és eszmei ösztönzést adhatna ezeknek a reformtörek­véseknek. A KGST európai tagállamai az Európai Közösség dinamikus fejlődését ismerjék fel, mint esélyt, hogy együtt­működés révén, saját dinamikájukat fejlesszék — és ezt minden területen. Természetesen ez kooperációs készséget kíván mindkét oldalról. Az Európai Közösség világosan el­utasította egy európai gazdasági erődítmény abszurd gondola­tát. Senki sincs jobban ráutalva a gazdasági kooperációra, mint az Európai Közösség tizenkét állama. És senki sincs jobban ráutalva az Európai Közösség nyitottságára, mint egész Európa. Az európai KGST-államok és Európai Közösség közös nyilatkozattal és kétoldalú kapcsolatok felvételével az Európai Közösséggel nyilvánították ki készségüket az együttműkö­désre, különböző minőségben és intenzitással. Minél sikeresebbek a szocialista államok gazdaságpoliti­kai és társadalompolitikai reformtörekvései, annál alkalma­sabbak lesznek ezek az államok az együttműködésre. Az Európai Közösség dinammikus fejlődése és a szocia­lista államok reformjai tehát nem elválasztó jellegűek, hanem ellenkezőleg, a közeledés, az együttműködés irányába mutat­nak. Senkinek sem kell többet tennie annál, mint amit a hel­sinki záróokmány aláírásával megígért. A szocialista államok esetében ez azt jelenti, hogy annál nagyobb hasznot húzhatnak az Európai Közösség államaival való együttműködésből, minél gyorsabban érnek el sikereket az állam, a gazdaság és a társadalom átalakítása terén A helsinki záróokmány minden lehetőséget megad az átfogó és mélyreható együttműködésre. Az európai közeledés e folyamatát elő kellene mozdítania a túlélés közös feladatai­ra való ráeszmélésnek. A technológia új vívmányai lehetővé teszik az emberiség számára, hogy emberségesebb világot formáljon, hogy megoldja az éhínségek, az egészségügy, a környezetvédelem, a társadalmi igazságosság, a humánus munkafeltételek biztosításának problémáit — egyben azonban azt a veszélyt rejtik magukban, hogy felelőtlenségből ka­tasztrófával végződik az emberiség története. Nem lehet elég gyakran kihangsúlyozni, hogy a mai em­beriség minőségét tekintve új és átfogóbb felelősség ter­heit viseli, mint minden korábbi nemzedék, melyek végered­­ményben nem voltak önmagukért felelősek. Még a szörnyű második világháború, az eddig legször­nyűbb világégés sem zárta ki az újjáépítést és azt, hogy utá­na is legyen élet földünkön. Egy újabb háború után már nem lenne esély erre. Ugyanez érvényes a természetes élettér jóvátehetetlen el­pusztítására vagy az atomenergia békés célú hasznosítása so­rán bekövetkező nukleáris katasztrófákra. Csernobil ennyiből nemcsak tragikus, hanem felrázó ese­mény is volt. Korunkban ezek a veszedelmek nem ismer­nek határokat. Leküzdésüket ezért a határok figyelmen kívül hagyásával is meg lehet kísérelni. És az is igaz, hogy a mai generáció hibája nemcsak a saját életét pusztítja el, hanem a jövő generációjának életlehetőségét is elveszi. A „felelősség elve”, amelynek filozófiai alapjait Hans Jonas rakta le,kell hogy meghatározza gondolkodásunkat és tetteinket, amikor a közös európai ház építéséhez hozzálá­tunk. Ez a ház csak akkor fog virágozni, ha mindenütt véget vetünk a fölényre és hegemóniára való törekvésnek. Ha a jövő iránti felelősség politikája váltja fel a múlt hatalmi politikáját. Ha megvalósulnak a helsinki záróokmány alapel­vei. Ha szabadság és pluralizmus határozza meg az együtt­élést.­­ A közös „Európa-ház” ajtóit és ablakait nyitva kell tar­tani. Ezt a házat úgy kell megtervezni, hogy ne az uralkodó­kat, hanem az együttélést, ne az elszigetelődést, hanem az emberek, gondolatok és javak találkozását szolgálja. Ennek olyan háznak kell lennie, amelyben nem állig felfegyverkez­ve nézünk szembe egymással. A második világháború utáni fejlődés magával hozta, hogy az elriasztás eszközéül használtuk fel az emberiség ön­maga elpusztítására való képességét egy új európai háború elkerülésére. Ezen elriasztás feltételezi, hogy mindkét fél bí­zik a másik fél felelős és racionális gondolkodásában. A fejlődés azt mutatja, hogy még a hidegháború legsöté­tebb éveiben is érvényesült a felelős és racionális kooperáció minimális mértéke. Ma felmerül a kérdés, hogy ezért ésszerű volna-e a mindenkori szemben álló félnél ugyanolyan fele­lősségtudatot és racionalitást feltételezni a békés együttmű­ködés szerkezetének kifejlesztése és egész Európa biztonsá­gának további strukturális kifejlesztése terén. Szükség van arra, hogy az európai biztonság olyan struk­túráiról kössünk megállapodást, amelyek további biztonsági hálózatot teremtenek. Nem érhetjük be csupán azzal, hogy a fegyverzetek­­és a csapatlétszámok csökkentésén , fáradozunk-Célunk az, hogy felszámoljuk a támadás képességét, a térnyerő offenzívák lehetőségét. Meg kell akadályozni, hogy Európában valaha is háborút lehessen viselni. Ezzel elérkeztünk az európai biztonság alapvető prob­lémájához,­­ a konvencionális stabilitáshoz. , Itt az a cél, hogy minden területen lehetőleg alacsony szinten teremtsük meg az egyensúlyt. , Erről gyors megegyezésre kell jutni a Bécsbe tervezett értekezleten. Egyoldalú lépések jelentősek lehetnek az egyensúly eléré­sében. Ezeknek be kell ágyazódniuk a leszerelési egyezmé­nyeket követő folyamatba, hogy soha többé ne lehessenek visszafordíthatók a fegyverzetcsökkentési intézkedések, ami azt jelenti, hogy a légkör esetleges megváltozásának esetére is tartóssá kell tenni a fejlődést a leszerelés terén. Végeredményben arról van szó, hogy Európában egyre inkább háttérbe szorulnak az együttélés katonai vetületei és mind méretüket, mind szerkezetüket tekintve stabilizáló ele­mekké válnak, és hogy a kiépíthető ellenőrzés révén a továb­bi bizalomkeltés eszközévé válnak. Minden területen párbe­szédre és együttműködésre van szükség. Az európai kultúra kezdetén Platón művei állnak, ame­lyekben egy nagy szellem kutatja az igazság szellemét. Leg­mélyebb tanítását Platón művei formájával, a párbeszéd for­májával hagyta ránk. Az ember szabadsága csak a másik emberrel folytatott beszélgetésben érvényesül, csak a beszélgetés révén kerülünk közelebb az igazsághoz, amihez sohasem fogunk teljesen el­jutni. Európa és Észak-Amerika népei szellemi és kulturális egységük szellemében csak a kölcsönös párbeszéd révén te­remthetik meg az európai békerendet. A párbeszédnek ezen eszménye az alapja a helsinki zá­róokmánynak. Ez a nyilatkozat a szabadság és pluralizmus szülöttje. Tartósan már csakis a párbeszéd útján lehet megol­dani a politikai problémákat. Gorbacsov főtitkár New Yorkban kijelentette: „Hitvallásunk mindent egybevetve így hangzik: politikai problémákat kizárólag politikai eszközökkel kell megoldani. Emberi problémákat pedig kizárólag emberi módon.” Nem kételkedünk ezen szavak őszinteségében, és hatá­rozott szándékunk, hogy éljünk a történelmi eséllyel, melye­ket kínálnak. Európa két részét mély árok választja el. Sokat kell pótolnunk. Szükséges, hogy minden területen és minden szinten folytassuk a párbeszédet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet hel­sinki záróokmányának útmutatását kell követnünk, ha a bé­ke biztosítását és az emberi jogokat tekintjük legfőbb fel­adatunknak.­­ Hölgyeim és Uraim! Goethe életének végén formálta meg a „világirodalom” eszméjét, amivel valóban európai gondolkodásmódjáról tett tanúbizonyosságot. Úgy vélte, a nemzeti irodalom már nem sokat jelent, elérkezett a világirodalom ideje, amikor élénk mozgásnak kell kialakulnia a nemzeti irodalmak között. Petőfi Sándor 1846-ban egyik költeményében saját halálát sejti, és annak végén leírja, hová temessék: azok mellé, akik „érted haltak, szent világszabadság”. „Világszabadság” — micsoda szó. Nem tudom, hogy Petőfi ezt a szót már a magyarban ké­pezte, vagy csak a fordító leleménye. Bizonyosan az ő szel­lemében fogalmazódott. „Világszabadság” — ez a szó magában foglalja Európa lényegét, méltóságát és oszthatatlan, de ma még megosztott, egymáshoz újra közeledő Európánkat.

Next