Egyetemi Szemle, 1987 (9. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. szám - Köves Pál: Emberek, körülmények, tananyagok
48 ! DR. KÖVES PÁL A Theissnél tanult fiatal oktatók és a többiek is hevesen bírálták a tankönyvet, melyet a szerzők hamarosan átdolgoztak. Az 1955-ös kiadásban (melynek címlapján a Pikter nevet Péter váltotta fel) már volt szóródásszámítás, standardizált halálozási arányszám, sőt az átlagbecslés standard hibája is színre lépett. A tanszéki kollektíva nem hagyott kétséget afelől, hogy az 1955-ös könyvvel éppoly elégedetlen, mint két évvel korábban az 1953-assal. Az elégedetlenségen túlmenően házilagosan előállított kiegészítő jegyzeteket is írtunk mindkét könyvhöz, a másodikhoz a korreláció- és trendszámításról.16 Ha a tananyagszínvonal mélypontját az említett módszertani apparátus hiányával jellemezzük, akkor ez az állapot mintegy 5 évig állt fenn. Felvetődik a kérdés, hogy a tananyag alacsony módszertani színvonala, a követelmények részben kényszerű csökkentése nem hatott-e vissza az oktatói állomány összetételére, fejlődésére. Rövidebb-hosszabb ideig ilyen hatás tagadhatatlanul érvényesült. Őrizzük például annak emlékét, hogy egy külső előadónk belkereskedelem-statisztikai előadáson feltűnően rosszul alkalmazta a szumma-jelet. (Később nem egészen önkéntes pályamódosítása után kiderült, hogy az illető sokkal jobban bánik a dzsezz-zongorával, mint a számokkal és képletekkel.) Említhetünk biztató fejleményeket is ezekből az időkből. 1956-ban megjelentek olyan könyvek, amelyek a tanszék fiatal oktatóinak tudományos tevékenységéről adhattak hírt. Az első Párniczky Gábornak társszerzővel (Csepinszky Andor, KSH) írt monográfiája volt a reprezentatív megfigyelésről. Azt is fontos elmondani, hogy a tananyaggal kapcsolatos belső viták nem egyszerűen azt jelentették, hogy a fiatalok „kiharcolták” a tananyag fejlesztését. A fiatalok egymás között is vitatkoztak, másfelől Péter Györggyel is lehetett vitatkozni és meg lehetett őt győzni. Ez nemcsak a tananyag-vitákra vonatkozik. Figyelemmel kísérte szakmai-tudományos munkáinkat és a jó kezdeményezéseket támogatta. Ha kellett, „megtanulta” beosztottjai produktumait és alkotó módon segítette azok tökéletesítését. Osztozott az újnak kijáró kockázatban, áldását adta merész vállalkozásokhoz, dogmatikus ballasztok kidobásához. Csak egy ellenőrző kérdést tett fel: „érdemes-e ezért máglyára menni?” Ha úgy találta, hogy érdemes, vállalta a „máglyát”. Messze voltunk már a „négy alapművelet” szabálytól... Mindezt közvetlenül is átéltem, amikor tanszékvezetőm első könyvem kéziratának elolvasására vállalkozott. Az indexsúlyozási probléma már korábban is felkeltette figyelmét, aktívan részt vett az erről folyó vitákon a KSH-ban, illetve kezdeményezte is ezeket. A Fisher-féle indexformula - amelyet könyvemben egyértelműen propagáltam - a dogmatizmustól nem mentes külföldi tankönyvekben még évtizedekkel később is a burzsoá csalafintaság egyik legékesebb példájaként szerepelt. Péter György nemcsak tanszékvezetőként támogatott egy „eretnek nézetet”, hanem KSH elnökként is zöld utat adott a „kiátkozott” indexformula gyakorlati alkalmazásának. Könyvemet hivatalosan Lukács Ottó és Theiss Ede lektorálta. Lukács Ottónak - mint várható volt - nem tetszett a Fisher-index. Theissnél ezzel nem lesz probléma - gondoltam - hiszen az alapokat tőle tanultam. Tévedtem. Mindez nagyon helyes - mondta Theiss professzor - de a szocialista statisztika szempontjából nem elfogadható! Fejtetőre állt a világ?