Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. július (1. évfolyam, 76-102. szám)

1875-07-01 / 76. szám

Verhovay Gyula programmbeszédéből. Valódi testes és nem pusztán czégéres sza­­badelvűség Magyarországon csak amaz irány lehet, melyet a negyvenes években Kossuth Lajos megte­remtett, 1848-ban pedig az akkor alkotott, de 1867-ben feladott törvényekben győzelemre jutta­tott. „Minden szabadságnak alapja a nemzet sza­badsága“ képezi hitágazatát e szabadelvüségnek. Szabad-e azonban oly nemzet, melynek pénzügyi gégéjén az osztrák bank tartja a hurkot? Szabad-e az oly ország, melynek közgazdasága napról-napra teng, — egész életerejére nézve az osztrák pénz­­piaci, ipar és kereskedelmi viszonyok kegyelmétől függ ? Szabad-e az ország, mely adóink kétharma­dát idegen pénztárba fizeti ? Szabad-e az oly ország, mely nem bír teljes jogu törvényhozással, és beleko­tyog ügyeibe oly parlamenti kércs is, mint a dele­­gácziók intézménye ? Szabad-e az oly ország, — mely idegen zászló alá esketteti polgárait, idegen kormány kényére bizza véradóját? Gyarmat és pro­­vinczia az ily ország,— rabszolga telep, semmi más. Csak független ország lehet igazán szabad ország; csak az ország függetlenségét caélzó párt igazi szabadelvű párt. Ezredéves hagyományokon gyökerezik az igazi szabadelvűségnek ez iránya nálunk. Kínos szenvedései és örökös vértanúsága közt akkor volt rövid időre boldog az ország, mi­dőn egy szívvel egy lélekkel sorakozott körülötte. Sőt bízvást el lehet mondani, hogy Magyarország rég eltűnt volna az élő nemzetek sorából; rég ki­forgatták volna nevéből, az alkotmányosságnak még látszatát is rég eltörölték volna, — ha egy Rákóczy és Kossuth föl nem emelik és bujdosásuk­­ból, mint örökké élő lelkiismeret, nem serkentik a nép romlatlan, hazafias részét, — mire kell töre­kednie, ha virágzó hazát, igazi szabadságot és va­lódi jólétet akar. — Önálló Magyarország az én hitágazatom. Nemcsak a három század óta más és más czím, más és más alakban megújult szenvedések győztek meg, hogy Magyarországból addig nem lesz semmi, míg önállóságát teljessé nem teszi, hanem meggyőztek a politika legegyszerűbb alapigazságai. Minden nemzet, még a legutolsó afrikai négergyarmat is, életrevalóságának azáltal adja jelét, hogy küzd a legelső czélért, önállóságáért. Nekünk is ez a fel­adatunk. E hitágazatomból foly, hogy akarok­ ön­álló vámterületet, önálló pénzügyet, önálló had­sereget. A kormány emberei, ha sarokba szorítják őket, szintén elismerik, hogy e három föltétel nél­kül nevetséges szabad államról beszélni; a ma­gukba szállás józan pillanataiban azt is állítják, hogy ők szintén akarják, de most e kérdések ré­szint nincsenek napirenden, részint kivihetetlenek. Persze, hogy nincsenek és soha napján sem lesz­nek napirenden, ha leszorítják megoldásukat a napirendről. Ha megtagadják program­jukból, ugyan mikép gondolható, hogy napirendre kerül­nek. Aztán, hogy ne volnának kivihetetlenek, mi­dőn az elaltatás által bebizonyítják, hogy komo­lyan nem is akarják. Gondolni sem tudnak és akar­nak a bajból való kigázolás egyetlen alkotmányos módjára : az imponálólag felemelkedő nemzeti akaratra. „Akarjuk, hogy legyen!“ Ennyiből áll egy sorsát önállólag intézni hajlandó nemzet előtt a bajokból való kivezetés alkotmányos fonala. Nem kell attól tartani, hogy kivihetetlen, csak akarnunk kell­ De nem is szabad kivihetetlennek lennie, máskép a legezudarabb szemfényvesztés az egész alkotmány. Avagy csupán arra való a népképvise­let, hogy a nemzeti akaratot és magát az ország törvényhozását kerítsék meg sírásóul? Hogy a­mi nem sikerült a Bach-korszak pióczáró rend­szerének, most az utolsó érvágást és a Kolonics­­féle utolsó kenetet saját nemzetünk intézze önma­gára? Furcsa módja az alkotmányos életnek, me­lyet másutt és azért becsülnek, mivel nincs oly nagy és nincs oly picziny, ha meg ne hajolna ereje és hatalma előtt. Vagy azért van alkotmányunk és parlamentünk, hogy a nemzet saját belátása sze­rint intézze sorsát, tehát, hogy keresztül is vihesse, a­mit akar, vagy ha nem viheti keresztül, úgy kis­korú gyermekeknek játékszerül szánt csecsebecse az egész alkotmányoséi, mindössze arra jó, hogy játszva zuhanhasson a mélységbe. Felelnek ők kéz alatt ez ellenvetésre is. Azt mondják, rendezzük csak pénzügyeinket, majd ak­kor máskép beszélünk. Ezt mondt­a Deák, ezt mondta Lónyay, ezt mondta Ghyczy, s ezt mondja Tisza is, s a feladat még ma nincs megoldva. Köl­csönt kölcsön után vettek, adókat emeltek, a pénz­ügyi zavar mégis egyre torkunkra forrasztja a le­heletet. Honnan e tünemény ? Onnan, mert nem ez a kérdés, rendezzük-e pénzügyeinket; nincs oly párt, nincs oly hazafi, ki ezt nem akarná, — hanem az a kérdés, hogyan rendezzük ? Mi tud­juk, — hogy a mi programmunkban benn van­nak a rendezés föltételei: önálló pénzügy, ön­álló vámpolitika és önálló hadsereg; ők ellenben nem tudják módját máig sem, hiába csapnak oly egetverdeső hűhót e szóval: „pénzügyi rendezés.“ Ha hazánk pénzügyi és közgazdasági önállóságának kivívása előtt is, elérhetőnek hiszik a pénzügyek rendezését, miért nem tüntetik elő számokban, miért nem mutatják ki határozott programmban ? A pénzügyi és közgazdasági nyomor oly kézzelfog­ható, hogy megkövetelhetjük minden kormánytól: mutassa ki kézzelfoghatólag a segély módjait. És ez az, a­mi hiányzik a mostani kormány eljárásá­ban és hiányozni fog minden kormánynál, mely a jelen rendszeren belül vállalkozik a­ lehetet­lenre. — A jelen alapokon pénzügyeket rendezni annyi, mint egy feneketlen hordóba cseberrel mérni a vizet. Két mód van kizárólag tartós pénzügyi hiá­nyok fedezésére: vagy le kell szállítani a költsé­geket a pénzügyi hiányzat elenyészésének mérté­kéig; vagy emelni kell az adókat, míg kitelik be­lőlük a defic­it. Oly elszegényedett országban mint a miénk, a takarékosság politikája az egyedül helyes, mert egyedül kivihető. Az adók emelése viszont a leghelytelenebb, mert ott, a­hol az adó­hátralék folyvást szaporodik, az adóexekutióknak pedig se vége, se hossza, egyenesen merényt képez a tőke ellen. Halljuk ugyan pengetni a takarékos­ságot , meg is próbálták már a garasos gazdálko­dást, töröltek a­honnan csak lehetett, mégis 20 milliónál jóval többet adunk ki ez idén, mint a­mennyit beveszünk. Többet pedig már lehetetlen törölni saját szükségleteinkből. Leszállítottuk költ­ségeinket a közoktatási, földmivelési, ipar- és ke­reskedelmi czéloknál, ha még tovább akarunk tö­rölni, megszűntünk újkori állam lenni. Volna ér­telme a fukarkodásnak saját országos szükségle­teinknél is, ha a közös kiadásoknál, a tömérdekbe kerülő közös hadseregnél is alkalmaznák a takaré­kosságot. Csakhogy ezek „ne nyúlj hozzám“ virág­kiadások. Évről évre gyarapodnak ugyanakkor, a­midőn saját országos érdekeink a mindennapi gond­dal küzdve, maholnap ázsiailag szegényesen fognak tengődni. És utóvégre még csak megjárná e nyo­morúság, ha legalább már egyszer biztosítva vol­nánk, hogy helyreáll az egyensúly államháztartá­sunk megzavart rendjében. A baj azonban ott van, hogy hiába vonjuk el magunktól a legutolsó falat kenyeret, míg a kiegyezés fenáll, hazánk nem lesz azon helyzetben, hogy költségeit leszállíthassa a deficit elenyészésének mértékéig. Azaz tévedek mégis, mert van egy eset, midőn helyreállhat a közös kiadások megbolygatása nélkül is az egyen­súly. Nem kell egyéb hozzá, mint végkép eltörölni hazánkban az igazságszolgáltatást 10 milliónyi, a belügyi igazgatást 5 milliónyi, a közoktatást 4 milliónyi, a honvédelmet hat milliónyi kiadásaival, vagyis kimondani, hogy Magyarország megszűnik állam létezni, és mint rabszolgatelep kizárólag Ausztriának verejtékezik a közös kiadások czímén. Hogy pedig ezt pontosan tehesse, összes közigazga­tásából nem tart egyebet sen a pénzügyminiszté­riumnál adóbehajtó közegeivel. Belátta Ghyczy őszintesége és tudománya, hogy a takarékosság itt már czélhoz nem vezethet, míg a közös kiadások mesebeli sárkány gyanánt, oly óriási összegeket nyelnek el. Azért folyamodott az adóemelés kétségbeesett fegyveréhez. Miután maga mondta, hogy őt a kimerült beteghez csak ak­kor hitták, midőn a baj elmérgesedett, utolsó kú­rául az érvágást kísértette meg. Ugyanezt a kúrát helyezte kilátásba a Tisza kormány, mindössze ab­ban volt ravaszabb Ghyczynél, hogy a választások utánra hagyta a keserű pohár színig megtöltését. Akkor már nem félhet a választó nemzet felhábo­rodásától, felemelheti az adót, még­pedig annyival borsosabban, a­mennyivel drágábba kerül az új kölcsön, melyre már ős­szel rá fog szorulni a kor­mány, miután az utolsó kölcsön maradványát ép most prédálja. Én kétlem, hogy hasonló átalános elszegénye­dés mellett, siker koronázza az adóemelés mivele­­tét. De föltéve, hogy a nemzet végmegerőltetéssel, erejének teljes kimerítésével képes lesz is a közös érdek czímén jelentkező osztrák éhomot kielégíte­ni : részemről kijelentem, hogy soha egy garast sem szavazok meg oly politikának, mely idegen czélokra veszi igénybe az ország áldozatkészségét. Nem sza­vaznék meg akkor sem, ha fölvenné ez országot az áldás és pénzbőség. Nem szavaznám meg azért, mi­vel én magyar érdekpolitikát akarok a magyar or­szággyűlésen és nem osztrák érdekpolitikát. Egy fillér adót sem szavazok meg e rendszer folytatá­sára, mivel átkozottnak tartok minden garast, me­lyet az idegen érdekek táplálására hazánkból ki­szivattyúznak. Tessék ott a köznapi nyomor a maga soppadtságában, ott a tömérdek teendő elhanyagolt mívelődési, gazdasági állapotaink körül, van ne­künk hova befektetni adóinkat, nincs annyi kihány­ni való pénzünk, hogy a tékozlót játszuk mások gyarapítása kedvéért. Nevetséges az, a fényűző gazdálkodásban ke­resni­ a deficitek forrását, mintha egyátalán köp­hettünk volna szerfelett sokat saját lépten-nyomon jelentkező szükségleteinkre, s mintha azok a vas­utak és egyéb beruházások, még ha nem követték is létrehozásuknál a nemzetgazdaság szabályait, nem tőkét képviselnének, míg a közös hadseregre, a quótára, az osztrák iparra kidobott összegeink tiszta veszteséget képeznek,és fokozatosan fogyaszt­ják nemzetgazdaságunk tőkéit. Főleg a vámszerződés az, mely a tönkrejutás A székely vértanuk szoborleleplezése. (Maros-Vásárhelytt jan. 27-én délután.) I. A leleplezési ünnepély a kitűzött programm szerint a postaréten több mint ötezer főnyi helyi és vidéki közönség jelenlétében a legkedvezőbb időjárás mellett megtartatott. Az egyletek, társulatok, iskolák saját lobo­góik alatt vonultak ki az ünnepély helyére, hol a díszesen berendezett téren a szobor közelében helyet foglalván, az együttes dalárdák által kitü­nően elénekelt hymnus után ev. ref. lelkész V­a­s­s Tamás egy hazafias szellemű emelkedett hangú imát mondott, mire Lázár Ádám beszélt: — Ek­kor történt a leleplezés és koszorúzás dr. Rothen­­thalné által. Ezután a dalárda Mosonyi „Szentelt han­tok“ czimü művét a helyi zenede kísérete mel­lett a közönség elragadtatásával előadván, követ­kezett Orbán Balázs emlékbeszéde. Mire a polg. dalárda egy gyászdalt remekül elénekelvén, ezt követte Jókai diszkölteménye, melyet Lénárt József papjelölt költői ihlettel, mély érzelemmel szavalt el. Ekkor B­e­r­e­c­z­k­i Sándor lépett fel, ki egy általa készített alkalmi költeményt elragadó lel­kesedéssel adott elő. Melyet polgár ifjú Andrásinak nehány bú­csúszavai követtek és az egész ünnepélyt a dalár­dák és közönség által elénekelt Szózat zárta be. A kivégzettek családtagjai közül ott láttuk Töröknét, Gálfynét két leányával és Horváth Mi­hályt, kinek többi testvérei nem jelenhettek meg. Az egész ünnepélyt a kegyeletes és hazafias érzelmek özöne lengte át, mely a szomorú napok emlékétől áthatva minden igaz honfinak és hon­leánynak keblében Magyarország alkotmányos sza­badsága, illetve állami függetlensége kivívása iránti vágyat és reményt tüntette ki. Ezúttal bemutatjuk az ösztöndijróli alapítvány­­levelet, melylyel a helyi ev. ref.J főtanoda történelmi osztálya jelesb­irjai számára valláskülönbség nél­kül 500 frt tétetett le a székely vértanuk neve alatt, mely intézkedés örök időkre fentartandja emléküket,­­ i I­m­a. A székely vértanuk szoborleleplezési ünne­pélyén 1875. junius 27-én. Mondotta Vas Tamás m.-vásárhelyi ref. lelkész. Megállunk előtted nagy isten­ népek és nem­zetek hatalmas ura! Megállunk e helyen, melyhez egy gyászos nap szomorú emléke szövődik. Meg­állunk e sir körül, hol azok nyugosznak, kik nem ajkukon, hanem szivökben hordozták a haza szent nevét és a szabadság szent eszméjéért éltet áldo­­zának. S midőn lelkünkben fölujul itt ama gyászos nap szomorú története : szivünkben a fájdalom ér­zetével borulunk le előtted s méltó keserveink között is tégedet áldunk hatalmas ur, bölcs gond­viselő s tégedet, ki az igaznak, jónak fölismerésére, tökéletességre és a szabadság keresésére hívtad az embernemet és engeded, hogy e szent eszmékért olykor véráldozat folyjon, hogy az eszme millió lel­­kekbe menjen át s biztosítva legyen örök élete. Eljöttünk, hogy az emlékezet szövétnekét meggyujtsuk a szabadság szent eszméjéért elvér­zett dicsők sirhantja felett; eljöttünk, hogy a honfi hála s kegyelet szent adóját lefizessük itt; hogy kényeinkkel megszenteljük e helyet s a kegyelet virágaiból közösen alkotott koszorút, feltüzzük ez em­lékszoborra, mely hirdetendő az utánunk jövő nemze­déknek, emberöltőkön át, hogy a hazát sze­retni első kötelesség és a szabad­ságért éltet áldozni legnagyobb di­­c­s­ő­s­é­g; hirdeti, hogy azok, kik a testet megölik a lelket, az eszmét, mely millió sziveket dobogtat meg nem ölhetik, mert az, a koporsóból is kitör és eget keres; hirdeti, hogy azok, kik a te szent or­szágod ellen. Uram, fölkelnek, hogy a világosságot foglyul vigyék a sötétségnek, az igazságot a for­télynak és hamisságnak, a szabadságot a szolga­ságnak és megaláztatásnak: megszégyenülnek végre és elesvén elesnek és az őragvok nem lészen soká emlékezetben, az igazak pedig megállanak ujjokban és fény­lenek, mint a nap é­s ál­do­tt r­észen az ő emlékezetök. Áldott lesz — óh legyen is áldott örökre a ti emléktek, vértanúi a szent szabadságnak! kik a nemzeti leveretés gyászos idején, midőn az elcsüg­­gedés hatalma minden szivet elnyomott; midőn a nagy paloták is elhagyattattak és a felé viszi hazánkat. E vámszerződés által meg van­nak kötve kezeink az önálló nemzetgazdasági poli­tika tekintetében. E vámszerződés lehetővé teszi, hogy az osztrák sör, osztrák szesz, czuk­or, szivar bejöjjön az országba, melyet aztán mi fogyasztunk, de a fogyasztási adó mégis az osztrák kincstárba foly. Csak pénzügyi veszteségben körülbelül 10—15 millió kárt okoz e rendszer hazánknak. Nemzet­­gazdasági veszteségeinkről pedig jó nem beszélni, mert arezomba szökik a vér, mikép engedheti egy nemzet magát ennyire kizsákmányolni. A közös vámterület mellett ugyanis Ausztria szabja meg tetszés szerint nyers terményeinknek az árát, és Ausztria dobja azokat vissza, mint iparczikkeket szintén tetszés szerinti árban. Egyrészt megakadá­lyozza, hogy a külföld felé szabadon vihessük ki ter­ményeinket, gabnánkat és borunkat; másrészt gondja van rá, hogy az iparczikkeket ne Angolor­szágban, vagy Francziaországban vásárolhassuk, hol olcsó és solid munkát kaphatunk, hanem Ausz­triában, gondja van rá, hogy az osztrák ipart an­­­nyira dédelgesse, miszerint a magyar ipar meg se állítasson mellette, így se földmivelésünk, se ipa­runk nem fejlődhet, mindkettő az osztrák fenható­­ság alatt gyarmati alárendeltségben nyög. Azelőtt még csak megjárta e felforditott ál­lapot, mert volt földünk, mely táplált és ki nem esett lábaink alól, mig elidegenithetlen ősi birtok volt. Most a helyzet fenekestől más, földművelésün­ket óriás veszély fenyegeti minden oldalról. Fenye­geti Románia, Oroszország és Amerika részéről a verseny, mely államok olcsó munkaerővel, buja te­­levényfölddel, gazdag legelőkkel, mérhetetlen ős­erdőkkel rendelkeznek, s odáig vitték, hogy az amerikai zsír­átt bent saját hazánkban leszorítja a debreczenit, a romania gabonából 30 millió értékű kelt el tavaly. Szóljak-e a hitelviszonyokról, azaz oly vala­miről, a­mi nálunk nincs. Uzsorára dolgozik az ál­lam, uzsorára a magános. A bécsi pénzpiacz kizsák­mányolja nyomorunkat, az osztrák nemzeti bank szabadalma behálózza életerőinket Életre halálra az osztrák nemzeti banktól függünk : szabad hitel­és pénzviszonyokról beszélni helyzetünkben öná­­mítás. Pedig olcsó hitel nélkül nem megyünk sem­mire. Olcsó hitel nélkül nem dolgozhat sem a föld­­mives sem az iparos, sem a kereskedő. A hitelvi­szony olyan, mint az egészséges vérkeringés. Ezt csak egy független magyar nemzeti bank teremt­heti meg, de nem semmiféle kiegyezés az osztrák nemzeti bankkal, a­mint ezt a Tisza-kormány, mes­­terkedj. Egy ily kiegyezés annyi, mint törvényes privilégiummal pénzügyeink élet-halál urává tenni a mindig osztrák érdekek felé hajló és azok által dirigált bécsi pénzhatalmat. Pénzügyi bajainknak egyik oka a kettős had­sereg is. Kell tartanunk közös hadsereget méreg­drágán, a mely testestől lelkestől osztrák; kell tartanunk honvédséget, mely magyar ugyan, hanem tüzérség hiányában, csak gunyja egy hadseregnek. És daczára, hogy akarva nem akarva kettős hadse­reg tartásának költségeibe merített a rendszer, a honvédelmi czéloknak a kettő együtt véve sem felel meg. A közös hadseregben nincs harczszellem a honvédségben nincs ágyú. Mindezen csak önálló magyar hadsereg segíthet, mely teremt harczi szel­lemet, és még­sem nyeli el a jelenleg közös had­seregre és honvédségre kiadott összegeket. A csűrő-csavaró politika barátai belátják ez állapot viszásságát, de azzal vagdalóznak, hogy az önálló magyar hadsereg eltartása többe kerülne egy­magunknak, mint a­mennyivel a quota arányá­ban a közös hadsereg költségeihez járulunk. Ez alaptalan indok mögé bújt Tisza Kálmán el­taga­dása is, midőn a kiegyezés megváltoztatásának nem jósolt pénzügyi eredményeket. Ebből józanul az következik, hogy Tisza Kálmán takarékossági po­litikája, csakúgy mint Sennyeyé kész feladni a honvédséget és alkotmányunk biztosítékát is, mi­helyt többe kerül, mint a­mennyit a quota arányá­ban a közös hadseregre fizetünk. Hogy ez nem áll, untig elég, ha bizonyságul három körülményre utalok. Első az, hogy a közös hadsereg egyike a legdrágábban igazgatott hadse­regeknek, a­mit ki lehet kerülni, ha a magyar or­szággyűlés ellenőrzése alá kerül, mint a honvédség, melynél a miniszter hivatalos kimutatása szerint csak két­harmad annyiba kerül egy lovasszázad tartása, mint a­mennyit a közös hadseregnél a quota arányában fizetünk. Második körülmény, hogy ki kötelez akkor bennünket átvenni a három évi szolgálatot, midőn a magyar katona egy évi gya­korlat után teljesen betanulja, ama parádés moz­dulatokat, melyek a harczképesités czime alatt fog­lalnak helyt az osztrák hadseregben. Elég nekünk egy év is, a­mivel megnyerjük két teljes év kiadá­sait, hozzá nyerünk két éven át a fegyver által eddigelé nagy nemzetgazdasági veszteségünkre el­foglalt munkaerőket. Harmadik körülmény, mely jelen közgazdasági helyzetünkben mindannyinál nyomósabb, hogy önálló magyar hadsereg által a reá fordított pénzt nem dobjuk ki az országból, ha­nem az benmarad a sereg felszerelésének áraiban, melyekkel a hazai ipart emelni jogunk és köteles­ségünk. A jog meg volna most is, de az örökös városoknak sokaságok elpusztitta­­tott és a tornyok és bástyák barlan­gok levének, midőn mint a megrázat­­tatott olajfának gyümölcse és mint a fészkéből kiűzött bujdosó madár olyanok lévénk és azt mondottuk: jaj ne­künk, mert elvesztünk (Ezsaias), óh legyen áldott örökre a ti emléktek, kik akkor is elcsüg­gedni nem tudtatok, hanem a honszerelem szent ér­zelmétől lelkesittetve önfeláldozó hűséggel és oda­adással munkálkodtatok, hogy a rabok lánczai le­hulljanak és a sötétségben ülő nép lásson vilá­gosságot ! A te szolgáid voltak ők, uram, kiket nagy, dicső dolog végbevitelére hívtál, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, hogy szent fiad nyomdokin haladva meglássák bennök, hogy az igazat örökre elveszni nem hagyod; meglássák, hogy a szenve­dés nyomán dicsőség virul s kiontott vérből élet sarjadoz. A te szolgáid voltak ők, kiket hívtál, hogy példájok oktasson, vezéreljen, lelkesítsen minket a honfiúi kötelesség szent ösvényein. Midőn azért ez emlékoszlopot a honfi hála s kötelességérzet a szabadágért, az emberiség szent és örök jogaiért elvérzett bajnokoknak szenteli, hadd legyen megszentelve az szívünkben is a ke­gyelet és emlékezet által. Hadd legyen ez emlék­oszlop hívó, intő szent jelvény, hol az ifjú hazát szeretni, lelkesülni, a férfiú tenni, áldozni tanuljon — áldozni a szabadság és az emberiség szentebb érdekeiért, ha kell vért s életet is, tudván, hogy a­ki az életét megtartja, elveszti azt, aki pedig adja, áldozza ezekért, megtalálja azt. Hadd légyen e kőemlék a sötétben világló tűzoszlop ,mely örök világgal a jövendők ködös tengerén átsugárzik és a nemzedékeknek megtanítja mi bűn, mi erény ? Hadd légyen ez emlékoszlop egyességre intő szent jelvény: hogy valamint ők egyek voltak ér­zésben, küzdelemben és halálban, legyünk egyek mi is a haza boldogitására czélzó szent törekvé­seinkben ! Isten ! népek hatalmas Istene! ez egyességben áldd meg a hont s ennek népeit. Mit önzés s érdek átka úgy megszaggatott: adj egyetértést a honfi­szivekbe, hogy egy czél dobogtasson minden jó ke­belt: nag­­gyá, dicsővé tenni a hazát! Tartsd fenn hazánk felett a béke napját, az dúljon köztünk többé viszály átka már... hise panasz, delegationális határozat daczára, semmi nem történt arra nézve, hogy az ország legalább részben visszanyerje a felszerelés vámján, mit a hadsereg tartásának révén elvesztett. A „Pesti Naplódnak. A „Pesti Napló“ 143-dik számában Sárospa­takról oly levél van közölve, melyet miután az ilyen fajta rugaszkodások egy nagy lap hitelét tel­jesen alááshatják, szó nélkül hagynunk nem lehet. A pataki levelező azt fillenti, hogy a folyó hó 20-ki ó-liszkai balpárti közgyűlésen Helfy Ignácz mellett Szakácsi Dániel is jelen volt, s hogy a Bokor-féle interpelláló is ugyanott történt volna. A pataki ügyetlen Lügewacker két különböző gyűlést fuzio­­náltat. t. i. a balpártit, mely nagy közönség rész­vétele mellett vigan lelkesülve tartatott, s a jobb­oldalit, melyen Szakácsi D. urnak volt legtöbb oka búslakodni. Az egész közlemény egy sületlen ko­holmány, melyet a papírkosárba kellett volna dob­ni, s nem kellett volna a t. közönséget egy parlagi ripők otromba hazudozásaival untatni. Szemére veti Hegedűs Lászlónak ez a zugfir­­kász, hogy állami tanítóképezdei igazgatótanácsos létére a kormány jelöltje ellen fellépett. Hegedűs azt a roppant nagy hivatalt ép úgy nem kereste, mint nem a képviselőséget, sőt ellenkezőleg, Hege­dűst az egyházkerület is csak nagy nehezen bírta főiskolai algondnokságában megmarasztani, ép oly nehezen, mint a balpárt jelöltnek megnyerni. He­gedűs már többször készült az állami tanítóképez­dei igazgató tanácsosi roppant dotatiókkal ellá­tott állomásáról lemondani, s bizonyára végre is fogja szándékát hajtani, s ezzel a képezde fog leg­többet veszteni, a­mint ezt Árvay József tanfel­ügyelő úr is kész mindenkor igazolni. Hogy men­­nyire óhajtotta Hegedűs a képviselőséget, tapasz­talhatta Helfy Ignácz is, kinek összes fáradtsága kárba veszett, mely által Hegedűst a jelöltség el­vállalására rá akarta beszélni. Szegény „Pesti Napló“, melyet jégre visznek tökfejű levelezőid hazug csinálmányaikkal! Nyer-e Hegedűssel a parlament, majd meglátjuk, ha ott fog működni, de hogy a „Pesti Napló“ e fajta ot­rombaságokkal minden hitelét elveszti, az teljesen bizonyos. Hogy Hegedűs L. az iskolai és egyházi téren vaskalapos, ezt csak vagy a határtalan osto­baság, vagy az alávaló rész­akarat károghatja. He­gedűs a „Pesti Napló“ butája szerint szélbali, mivel bal párt többé nem létezik. Ez a korlátlan servilismus csizmatisztitói leleményessége. Léte­zik biz az, ha átnyergelt is Tisza Kálmán mame­­lukjaival a jobboldalra. Létezik s hisszük, hogy előbb-utóbb nyakát fogja szegni a hazugság és ámítás népboldogitó politikájának. Csak egy az, a­mi nem létezik, a „Pesti Napló“ pataki levelezőjé­nek fejében az ész, e helyett ott a korpa van meg­lehetős bőségben. Most csak annyit mondunk még a pataki fillentőnek, húzza össze a bagariát, mielőtt érdem szerinti kicserzésben részesítenék.H­egedüsről kellő tisztelettel kell beszélni, mivel az ő nyilvános működése tiszteletet érdemel s személyét osztatlan bizalom és ragaszkodás környezi. No de ennek be­látására kellene mintme egy kis ész, s bevallására annyi férfias önérzet a mennyi a férfiút a hazug ko­holmányok gyártásától visszatartja. A Déva-Ványa, junius 29. Minthogy a „Pesti Napló“ városunkba tud­tommal nem jár, csak a tegnapi postával értesíttet­­tem­ Pestről, hogy annak múlt csütörtöki számában Mezőtúrról, egy olyan tudósítás jelent meg, mely engem mint Horthy István szabadelvű párti képvi­selőjelölt ellen a szélsőségig igazgatót hoz a nyil­vánosság elé, tisztelettel kérem a tisztelt szerkesz­tőséget, e néhány sornak becses lapjában helyet engedni. Hogy vagyok e tisztelője vagy nem Horthy István urnak, erről meggyőzhet bárkit is azon tu­dósítás, mely a ványai fogadtatásáról, az „Egyet­értés és Magyar Újság“ 71-dik számában jelent meg, és a­melyet én írtam. A bejövetelig, csaknem kimerültünk a se­gélyeszközök feltalálása s használásából, hogy sze­mélyét megvédhessük, — ez okból történt, — a legkomolyabb megfontolásból, többek beegyezésé­­vel, mi szivemnek legnagyobb fájdalmat okozott, és még­is meg kellett tennem, hogy a czélt elérhes­sük, — hogy nem engedtem meg azon helyen pro­­grammbeszédét elmondani, hol, mint jól tudjuk, leginkább ki lett volna téve a megdobáltatás esé­lyének, közel kerítések mellől, —­ s ez azon tett, mely a „Pesti Napló“ tudósítója által „otromba tett“-nek czímeztetett. Van még abban a tudósításban sok engem mélyen sértő s talán gyalázó kifejezés is, miket nem idézhetek, de a miket egyszerűen aljas rágal­maknak nyilvánítok.*) Szabó Gábor: *) Tisztelt barátunknak semmi szüksége, hogy oly vá­dakat czáfolgasson, mint amily vádakat a kérdéses mezőtúri levél tartalmaz. Az ily hitvány toll nemtelen vádjaira oly köztiszteletben álló jellemszilárd férfiúnak, mint Szabó Gá­bor, csak egy felelete lehet: a megvetés. S­z­e­r­k. „megbűnhödtük a méltat s jövendőt“ — adj béke­­séget, oh mi Istenünk ! És e békében virulj fel oh hazám! Láss szebb napokat, boldogabb jövőt; légy nagygyá, dicsővé a mint valál régen, midőn három tenger vize mosta partidat. Isten! hallgassd meg buzgó imánk szavát; légy oltalmazónk és erős kővárunk, légy megsegítő, megáldó szent atyánk s tarsd kegyelmedben népe­det Uram! Amen. * Stízár Ádám beszéde. Tisztelt gyülekezet! Isten segedelmével tehát élve a lepellel (a lepel legördül) mely vértanúink emlékét fedi, melynek jelentőségét im halljátok. A magyar nemzet függetlenségi törekvése századok óta foly, és 1848-ban megújulván, folyni fog mind­addig, míg a valódi alkotmányos szabad­ság híveinek előbb-utóbb és reményünk szerint mi­hamarább sikerülni fog Magyarország törvényszabta állami önállóságát és függetlenségét visszavivni, illetve a nemzetnek saját pénze, vére, ipar és ke­reskedelmi, úgy külügyei fölötti szabad rendelke­zését biztosítani, — mert ezek nélkül szellemi és anyagi előhaladásunkról szó sem lehet. A történelem följegyezte Ausztriának Magyar­­ország irányában évszázadokon át követett politi­káját, föl a nemzeti szabadságharcz dicső bajnokai­nak viselt dolgait, kik az emberiség, jog és igazság érdekében a polgári szabadságért és nemzeti füg­getlenségért renditletlenül küzdve, vértanú halált szenvedtek, kiknek emlékét a jelen és utókor szá­mára a vérkrónika megörökítette, mely valamint korunk rémséges eseményeit tárja föl egyfelől, úgy másfelől fénysugaraktól öredzve állítja élénkbe az önfeláldozó honfiak magasztos képeit, kik mindent a hazáért tettek. Nem akarom a vérkrónika végetlen sorát föl­idézni, nem akarok az újabb kor szomorú nyitá­nyáról az első felelős független magyar miniszter­elnök, úgy a sok hős harczfiak érdemtelen kivégez­­tetéséről szólani, mint a­mely tények által az akkori önkényuralom a nemzetet akarta eltiporni, és az önálló államéletet eltemetni; de azt lehetetlen ezen gyászos korszakból fel nem említenem, hogy a nemzet élete mind ezen üldöztetések daczára szivósabb lévén az egyesekénél, ezeknek kiontott bére a jogért s igazságért küzdő nemzet önfenntart­­ára Szombat, junius 22. Kerületünkben a választási mozgalom szintén megkezdődött s napról napra hevesebb kezd lenni. A gyengébb fél nem válogat a fegyverekben s ezek közül leginkább a meg nem engedett eszközökkel harczol. Választási mozgalmunk emlékeztet a régi vá­lasztásokra, midőn még az etetés-itatás, a vesztege­tés s ígérgetés más egyéb erkölcsrontással a jobb­oldal embereinek kezében erény gyakorlása volt. Ma ez eszközök, daczára az azokat eltiltó törvény­nek, csak úgy használtatnak mint a legutóbbi vá­lasztáskor. S csak­ugyan jelöltjeink is úgy állnak egymással szemben, mint a múltban a kormány­párt s az ellenzék. Amannak jelöltje Berke József, emezé Augustich Imre. Vidékünk népe már a két év előtti pótválasz­táskor Agustich Imre mellett nyilatkozott, de mert akkoriban a presszó csúnya fegyverei kendőzetle­nül használtathattak, Augustich Imre a jelöltségről lemondott. A mostani választásra mintegy készen találta Agustich az utat, hogy megválasztassék annyival is inkább, mert Berke József ki ellené­ben számba vehető jelöltnek lett volna felállítható, a jelöltséget az e tárgyban tartott értekezleten a többszöri felszólalásra sem fogadta el s ez el nem fogadó nyilatkozata jegyzőkönyvbe is vétetett. E szerint Agustich Imre ellenjelölt nélkül volt, mert a kerületet keresőket, kiket ellene felállítani javas­latba hoztak, a bukást előre bizonyosnak látva, jó­nak látták fel nem léptetni. Már örvendtünk, hogy kerületünk mostaná­ban a választási izgalmaktól megkímélve leend, de e reménységünk csakhamar eloszlott. A kerület volt képviselője Harkányi Frigyes azon ürügy alatt hogy beszámoló beszédét tartja, eljött a kerületbe. Beszélt is néhány helyen azoknak, kik eljöttét meg­hallva, felkeresték, hogy a két év előtti alkotmá­nyos kortesköltségekből fenmaradt adósságukat követeljék tőle, a­mi közel két­ezer forintra rúg. Ily hangulat mellett Harkányi csakhamar belátta, hogy itt számára a képviselőség nem virít, kényes szemekkel panaszolta ismerőseinek, hogy e kerület hátat fordított neki. Harkányi az itt birtokos s jelenleg itt tartóz­kodó Szapáry Géza fiumei kormányzó vendége volt, időközben megérkezett Szapáry Antal, a kormány­zó atyja s megkezdődtek a tanácskozások, hogy a kerületben a nép közt az egyetértést széttépjék boszuból, mert az ő emberük itt nem juthatott be a képviselőházba. A két napi tanácskozásoknak az lett a vége, hogy Berke Józsefet megnyerték esz­köznek, minthogy ez néhány ember unszolására a jelöltséget csakugyan elfogadta. Hogy Berke sza­vát nem tartotta meg, mivel hogy előbb is nyíltan kijelenté lemondását, efölött a nép leginkább meg­­botránkozott. De a java csak most jön. A Berke fő­kortese, mint általánosan híresztelik, Szapáry Géza a fiumei kormányzó, ugyanis ennek van egy inas vadászféle embere, kivel kortes utasításait telje­síti. Még ez sem volna resz magában véve, a­men­­nyiben a korteskedés a kormányzó teendőkkel meg­fér, de az már nem járja, hogy a kormányzó em­bere, minthogy látja , hogy a nép állhatatosan ragaszkodik Augustich Imre jelöltjéhez, mint hal­latszik, legközelebb már az itatást, vesztegetést is megkísérli, eltekintve ezen fenyegetésektől és előny nyújtások kilátásba helyezésétől, melyekkel a népet Berke részére csábítani igyekszik. Ily el­járás mellett igen sok panaszra van kilátás. A másik , ki panaszra szintén sok anyagot szolgáltat Berke József fia, ki nem régiben ka­­tasteri becslő biztosnak lett kinevezve. Ez az ur házról házra jár a falvakban s úgy korteskedik atyja mellett. Ígérve a választás utánra ételt italt s néhol mint mondják hivatali állásának érezteté­sét is emlegeti. Egy másik kortes Ernuszt Sándor, ki szintén a vidéken birtokos s a múlt országgyű­lésen a németujvári kerületet képviselte, azt hí­­reszteli, hogy a főispán a szolgabirónak, ki Augus­tich képviselőjelölt atyja, egy levelet irt volna, melyben a kerületből való távozásra nógatja azon ürügy alatt, hogy fia pártjára ne hódítsa meg az embereket, a­mire azonban az itteni hangulat sze­rint nincs szükség. Hogy Ernuszt Kelemen mennyi­ben mond igazat mennyiben nem, azt nem tudni, de mint beszélik, ugyancsak ő a főispán egy leve­lét mutogatja, melyben ez neki olyasmit irt vol­na. Ez igen különös eljárás s jó lenne Tisza Kál­mán belügyminiszternek figyelmére méltatni, hogy meggyőződhessék, hogy emberei a vidéken men­­nyire megczáfolják azon több ízben tett és erősen hangoztatott állítását, hogy a hivatalos presszót nem fogja tűrni. Daczára ennek a fiumei kormányzó s Ernuszt szerint a főispán is ép azt cselekszi, a­mit maga a belügyminiszter roszül. Mindezen erőlködések Augustich Imre párt­ját nem fogják meggyengíteni, de mert a korcs­­máltatási jog adása vagy elvétele s más előnynyúj­tás vagy hátrány kilátásba helyezése törvényelle­nes, e korteskedési régi fegyver csak azoknak vál­­hatik díszére, kik azt használják. A választás a jövő hó 8-án lesz s his­szük, hogy Augustich leend a győztes, mert a hangulat szerint neki van többsége, ki e vidéken igen nép­táji ösztönét csak fokozta, és azok szent emléke egy folyton gyarapodó nemzeti tőkét teremte. Az idegen hatalom segélyével leigázott orszá­got s nemzetet a kivégzések fogságok s száműze­tések a végetlen szenvedések siralom völgyévé tet­ték, és a csatatéren győzni nem képes hatalom túl­buzgó hívei a boszu és hálátlanság mindennemű rémfegyvereit a nemzeti önvédelem bajnokai ellen fölhasználták el annyira, hogy még a balsorsban nyilatkozó Isten ujja sem volt képes bennök az igazság, jogtisztelet és méltányosság érzelmeit föl­ébreszteni. A leigázás következményei voltak a magyar király jogainak s az ősi alkotmányos intézmények­nek eltörlése, — a magyar bankjegyeknek elkob­zása, a terhes adók kiróvása, a nemzeti nyelv ki­küszöbölése, és mind­ezek helyett idegen a nemzet életével, szokásaival és hagyományaival ellenkező intézmények jelesen a merev öszpontosító rendszer következetes ráerőszakolása, csak hogy a vérig marc­angolt nemzetet holtnak hirdethessék, s mint olyanon minden műtéteket megkísérelhessenek, az önkény parancsszava és a szigor vasszuronya lévén legroszabb tanácsadójuk. Az 1849. év október 6-a után csak­nem min­dennap uj vértanuságok napja volt, és jelenlegi gyászemlékünk tárgyai mint Magyarország alkot­mányos szabadságáért küzdött férfiaknak 1854. márczius 10-én történt kivégeztetése folytatólag azt követte, mert a boszu még vért szomjazott, s mint a vadállat szüntelen áldozatot követelt, mit eléggé bizonyít azon emberietlen eljárás, hogy ki­­végeztetésü­k alkalmával az akkori zsandárság rém­­korában a kivégzettek egyikének még szakálla le­­vághatása is épen egy honfi által gúnyosan meg­­tagadtatott. A székely vértanuk mondhatni e vérkrónika csak nem utóló áldozatai, kiknek czéljuk a köz­szabadság kivivására törekvés, az elkeserített honfi szívnek elégtétel szerzés, haláluk a vértanuk dicső halála volt, mert hitték a népjogok örök életét, re­mélték az alkotmányos szabadság feltámadását, és szerették rendületlenül a hazát, melynek szebb jövője és kiérdemelt boldogabb léte lebegett előttük. Az öntudatra ébredt népek jogérzetét, sza­badság­vágyát lehessen megsemmisíteni, minél na­gyobb a nyomás, annál szilárdabbá válik az az ellenj

Next