Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. július (1. évfolyam, 76-102. szám)
1875-07-01 / 76. szám
Verhovay Gyula programmbeszédéből. Valódi testes és nem pusztán czégéres szabadelvűség Magyarországon csak amaz irány lehet, melyet a negyvenes években Kossuth Lajos megteremtett, 1848-ban pedig az akkor alkotott, de 1867-ben feladott törvényekben győzelemre juttatott. „Minden szabadságnak alapja a nemzet szabadsága“ képezi hitágazatát e szabadelvüségnek. Szabad-e azonban oly nemzet, melynek pénzügyi gégéjén az osztrák bank tartja a hurkot? Szabad-e az oly ország, melynek közgazdasága napról-napra teng, — egész életerejére nézve az osztrák pénzpiaci, ipar és kereskedelmi viszonyok kegyelmétől függ ? Szabad-e az ország, mely adóink kétharmadát idegen pénztárba fizeti ? Szabad-e az oly ország, mely nem bír teljes jogu törvényhozással, és belekotyog ügyeibe oly parlamenti kércs is, mint a delegácziók intézménye ? Szabad-e az oly ország, — mely idegen zászló alá esketteti polgárait, idegen kormány kényére bizza véradóját? Gyarmat és provinczia az ily ország,— rabszolga telep, semmi más. Csak független ország lehet igazán szabad ország; csak az ország függetlenségét caélzó párt igazi szabadelvű párt. Ezredéves hagyományokon gyökerezik az igazi szabadelvűségnek ez iránya nálunk. Kínos szenvedései és örökös vértanúsága közt akkor volt rövid időre boldog az ország, midőn egy szívvel egy lélekkel sorakozott körülötte. Sőt bízvást el lehet mondani, hogy Magyarország rég eltűnt volna az élő nemzetek sorából; rég kiforgatták volna nevéből, az alkotmányosságnak még látszatát is rég eltörölték volna, — ha egy Rákóczy és Kossuth föl nem emelik és bujdosásukból, mint örökké élő lelkiismeret, nem serkentik a nép romlatlan, hazafias részét, — mire kell törekednie, ha virágzó hazát, igazi szabadságot és valódi jólétet akar. — Önálló Magyarország az én hitágazatom. Nemcsak a három század óta más és más czím, más és más alakban megújult szenvedések győztek meg, hogy Magyarországból addig nem lesz semmi, míg önállóságát teljessé nem teszi, hanem meggyőztek a politika legegyszerűbb alapigazságai. Minden nemzet, még a legutolsó afrikai négergyarmat is, életrevalóságának azáltal adja jelét, hogy küzd a legelső czélért, önállóságáért. Nekünk is ez a feladatunk. E hitágazatomból foly, hogy akarok önálló vámterületet, önálló pénzügyet, önálló hadsereget. A kormány emberei, ha sarokba szorítják őket, szintén elismerik, hogy e három föltétel nélkül nevetséges szabad államról beszélni; a magukba szállás józan pillanataiban azt is állítják, hogy ők szintén akarják, de most e kérdések részint nincsenek napirenden, részint kivihetetlenek. Persze, hogy nincsenek és soha napján sem lesznek napirenden, ha leszorítják megoldásukat a napirendről. Ha megtagadják programjukból, ugyan mikép gondolható, hogy napirendre kerülnek. Aztán, hogy ne volnának kivihetetlenek, midőn az elaltatás által bebizonyítják, hogy komolyan nem is akarják. Gondolni sem tudnak és akarnak a bajból való kigázolás egyetlen alkotmányos módjára : az imponálólag felemelkedő nemzeti akaratra. „Akarjuk, hogy legyen!“ Ennyiből áll egy sorsát önállólag intézni hajlandó nemzet előtt a bajokból való kivezetés alkotmányos fonala. Nem kell attól tartani, hogy kivihetetlen, csak akarnunk kell De nem is szabad kivihetetlennek lennie, máskép a legezudarabb szemfényvesztés az egész alkotmány. Avagy csupán arra való a népképviselet, hogy a nemzeti akaratot és magát az ország törvényhozását kerítsék meg sírásóul? Hogy ami nem sikerült a Bach-korszak pióczáró rendszerének, most az utolsó érvágást és a Kolonicsféle utolsó kenetet saját nemzetünk intézze önmagára? Furcsa módja az alkotmányos életnek, melyet másutt és azért becsülnek, mivel nincs oly nagy és nincs oly picziny, ha meg ne hajolna ereje és hatalma előtt. Vagy azért van alkotmányunk és parlamentünk, hogy a nemzet saját belátása szerint intézze sorsát, tehát, hogy keresztül is vihesse, amit akar, vagy ha nem viheti keresztül, úgy kiskorú gyermekeknek játékszerül szánt csecsebecse az egész alkotmányoséi, mindössze arra jó, hogy játszva zuhanhasson a mélységbe. Felelnek ők kéz alatt ez ellenvetésre is. Azt mondják, rendezzük csak pénzügyeinket, majd akkor máskép beszélünk. Ezt mondta Deák, ezt mondta Lónyay, ezt mondta Ghyczy, s ezt mondja Tisza is, s a feladat még ma nincs megoldva. Kölcsönt kölcsön után vettek, adókat emeltek, a pénzügyi zavar mégis egyre torkunkra forrasztja a leheletet. Honnan e tünemény ? Onnan, mert nem ez a kérdés, rendezzük-e pénzügyeinket; nincs oly párt, nincs oly hazafi, ki ezt nem akarná, — hanem az a kérdés, hogyan rendezzük ? Mi tudjuk, — hogy a mi programmunkban benn vannak a rendezés föltételei: önálló pénzügy, önálló vámpolitika és önálló hadsereg; ők ellenben nem tudják módját máig sem, hiába csapnak oly egetverdeső hűhót e szóval: „pénzügyi rendezés.“ Ha hazánk pénzügyi és közgazdasági önállóságának kivívása előtt is, elérhetőnek hiszik a pénzügyek rendezését, miért nem tüntetik elő számokban, miért nem mutatják ki határozott programmban ? A pénzügyi és közgazdasági nyomor oly kézzelfogható, hogy megkövetelhetjük minden kormánytól: mutassa ki kézzelfoghatólag a segély módjait. És ez az, ami hiányzik a mostani kormány eljárásában és hiányozni fog minden kormánynál, mely a jelen rendszeren belül vállalkozik a lehetetlenre. — A jelen alapokon pénzügyeket rendezni annyi, mint egy feneketlen hordóba cseberrel mérni a vizet. Két mód van kizárólag tartós pénzügyi hiányok fedezésére: vagy le kell szállítani a költségeket a pénzügyi hiányzat elenyészésének mértékéig; vagy emelni kell az adókat, míg kitelik belőlük a deficit. Oly elszegényedett országban mint a miénk, a takarékosság politikája az egyedül helyes, mert egyedül kivihető. Az adók emelése viszont a leghelytelenebb, mert ott, ahol az adóhátralék folyvást szaporodik, az adóexekutióknak pedig se vége, se hossza, egyenesen merényt képez a tőke ellen. Halljuk ugyan pengetni a takarékosságot , meg is próbálták már a garasos gazdálkodást, töröltek ahonnan csak lehetett, mégis 20 milliónál jóval többet adunk ki ez idén, mint amennyit beveszünk. Többet pedig már lehetetlen törölni saját szükségleteinkből. Leszállítottuk költségeinket a közoktatási, földmivelési, ipar- és kereskedelmi czéloknál, ha még tovább akarunk törölni, megszűntünk újkori állam lenni. Volna értelme a fukarkodásnak saját országos szükségleteinknél is, ha a közös kiadásoknál, a tömérdekbe kerülő közös hadseregnél is alkalmaznák a takarékosságot. Csakhogy ezek „ne nyúlj hozzám“ virágkiadások. Évről évre gyarapodnak ugyanakkor, amidőn saját országos érdekeink a mindennapi gonddal küzdve, maholnap ázsiailag szegényesen fognak tengődni. És utóvégre még csak megjárná e nyomorúság, ha legalább már egyszer biztosítva volnánk, hogy helyreáll az egyensúly államháztartásunk megzavart rendjében. A baj azonban ott van, hogy hiába vonjuk el magunktól a legutolsó falat kenyeret, míg a kiegyezés fenáll, hazánk nem lesz azon helyzetben, hogy költségeit leszállíthassa a deficit elenyészésének mértékéig. Azaz tévedek mégis, mert van egy eset, midőn helyreállhat a közös kiadások megbolygatása nélkül is az egyensúly. Nem kell egyéb hozzá, mint végkép eltörölni hazánkban az igazságszolgáltatást 10 milliónyi, a belügyi igazgatást 5 milliónyi, a közoktatást 4 milliónyi, a honvédelmet hat milliónyi kiadásaival, vagyis kimondani, hogy Magyarország megszűnik állam létezni, és mint rabszolgatelep kizárólag Ausztriának verejtékezik a közös kiadások czímén. Hogy pedig ezt pontosan tehesse, összes közigazgatásából nem tart egyebet sen a pénzügyminisztériumnál adóbehajtó közegeivel. Belátta Ghyczy őszintesége és tudománya, hogy a takarékosság itt már czélhoz nem vezethet, míg a közös kiadások mesebeli sárkány gyanánt, oly óriási összegeket nyelnek el. Azért folyamodott az adóemelés kétségbeesett fegyveréhez. Miután maga mondta, hogy őt a kimerült beteghez csak akkor hitták, midőn a baj elmérgesedett, utolsó kúrául az érvágást kísértette meg. Ugyanezt a kúrát helyezte kilátásba a Tisza kormány, mindössze abban volt ravaszabb Ghyczynél, hogy a választások utánra hagyta a keserű pohár színig megtöltését. Akkor már nem félhet a választó nemzet felháborodásától, felemelheti az adót, mégpedig annyival borsosabban, amennyivel drágábba kerül az új kölcsön, melyre már ősszel rá fog szorulni a kormány, miután az utolsó kölcsön maradványát ép most prédálja. Én kétlem, hogy hasonló átalános elszegényedés mellett, siker koronázza az adóemelés miveletét. De föltéve, hogy a nemzet végmegerőltetéssel, erejének teljes kimerítésével képes lesz is a közös érdek czímén jelentkező osztrák éhomot kielégíteni : részemről kijelentem, hogy soha egy garast sem szavazok meg oly politikának, mely idegen czélokra veszi igénybe az ország áldozatkészségét. Nem szavaznék meg akkor sem, ha fölvenné ez országot az áldás és pénzbőség. Nem szavaznám meg azért, mivel én magyar érdekpolitikát akarok a magyar országgyűlésen és nem osztrák érdekpolitikát. Egy fillér adót sem szavazok meg e rendszer folytatására, mivel átkozottnak tartok minden garast, melyet az idegen érdekek táplálására hazánkból kiszivattyúznak. Tessék ott a köznapi nyomor a maga soppadtságában, ott a tömérdek teendő elhanyagolt mívelődési, gazdasági állapotaink körül, van nekünk hova befektetni adóinkat, nincs annyi kihányni való pénzünk, hogy a tékozlót játszuk mások gyarapítása kedvéért. Nevetséges az, a fényűző gazdálkodásban keresni a deficitek forrását, mintha egyátalán köphettünk volna szerfelett sokat saját lépten-nyomon jelentkező szükségleteinkre, s mintha azok a vasutak és egyéb beruházások, még ha nem követték is létrehozásuknál a nemzetgazdaság szabályait, nem tőkét képviselnének, míg a közös hadseregre, a quótára, az osztrák iparra kidobott összegeink tiszta veszteséget képeznek,és fokozatosan fogyasztják nemzetgazdaságunk tőkéit. Főleg a vámszerződés az, mely a tönkrejutás A székely vértanuk szoborleleplezése. (Maros-Vásárhelytt jan. 27-én délután.) I. A leleplezési ünnepély a kitűzött programm szerint a postaréten több mint ötezer főnyi helyi és vidéki közönség jelenlétében a legkedvezőbb időjárás mellett megtartatott. Az egyletek, társulatok, iskolák saját lobogóik alatt vonultak ki az ünnepély helyére, hol a díszesen berendezett téren a szobor közelében helyet foglalván, az együttes dalárdák által kitünően elénekelt hymnus után ev. ref. lelkész Vass Tamás egy hazafias szellemű emelkedett hangú imát mondott, mire Lázár Ádám beszélt: — Ekkor történt a leleplezés és koszorúzás dr. Rothenthalné által. Ezután a dalárda Mosonyi „Szentelt hantok“ czimü művét a helyi zenede kísérete mellett a közönség elragadtatásával előadván, következett Orbán Balázs emlékbeszéde. Mire a polg. dalárda egy gyászdalt remekül elénekelvén, ezt követte Jókai diszkölteménye, melyet Lénárt József papjelölt költői ihlettel, mély érzelemmel szavalt el. Ekkor Bereczki Sándor lépett fel, ki egy általa készített alkalmi költeményt elragadó lelkesedéssel adott elő. Melyet polgár ifjú Andrásinak nehány búcsúszavai követtek és az egész ünnepélyt a dalárdák és közönség által elénekelt Szózat zárta be. A kivégzettek családtagjai közül ott láttuk Töröknét, Gálfynét két leányával és Horváth Mihályt, kinek többi testvérei nem jelenhettek meg. Az egész ünnepélyt a kegyeletes és hazafias érzelmek özöne lengte át, mely a szomorú napok emlékétől áthatva minden igaz honfinak és honleánynak keblében Magyarország alkotmányos szabadsága, illetve állami függetlensége kivívása iránti vágyat és reményt tüntette ki. Ezúttal bemutatjuk az ösztöndijróli alapítványlevelet, melylyel a helyi ev. ref.J főtanoda történelmi osztálya jelesbirjai számára valláskülönbség nélkül 500 frt tétetett le a székely vértanuk neve alatt, mely intézkedés örök időkre fentartandja emléküket, i Ima. A székely vértanuk szoborleleplezési ünnepélyén 1875. junius 27-én. Mondotta Vas Tamás m.-vásárhelyi ref. lelkész. Megállunk előtted nagy isten népek és nemzetek hatalmas ura! Megállunk e helyen, melyhez egy gyászos nap szomorú emléke szövődik. Megállunk e sir körül, hol azok nyugosznak, kik nem ajkukon, hanem szivökben hordozták a haza szent nevét és a szabadság szent eszméjéért éltet áldozának. S midőn lelkünkben fölujul itt ama gyászos nap szomorú története : szivünkben a fájdalom érzetével borulunk le előtted s méltó keserveink között is tégedet áldunk hatalmas ur, bölcs gondviselő s tégedet, ki az igaznak, jónak fölismerésére, tökéletességre és a szabadság keresésére hívtad az embernemet és engeded, hogy e szent eszmékért olykor véráldozat folyjon, hogy az eszme millió lelkekbe menjen át s biztosítva legyen örök élete. Eljöttünk, hogy az emlékezet szövétnekét meggyujtsuk a szabadság szent eszméjéért elvérzett dicsők sirhantja felett; eljöttünk, hogy a honfi hála s kegyelet szent adóját lefizessük itt; hogy kényeinkkel megszenteljük e helyet s a kegyelet virágaiból közösen alkotott koszorút, feltüzzük ez emlékszoborra, mely hirdetendő az utánunk jövő nemzedéknek, emberöltőkön át, hogy a hazát szeretni első kötelesség és a szabadságért éltet áldozni legnagyobb dicsőség; hirdeti, hogy azok, kik a testet megölik a lelket, az eszmét, mely millió sziveket dobogtat meg nem ölhetik, mert az, a koporsóból is kitör és eget keres; hirdeti, hogy azok, kik a te szent országod ellen. Uram, fölkelnek, hogy a világosságot foglyul vigyék a sötétségnek, az igazságot a fortélynak és hamisságnak, a szabadságot a szolgaságnak és megaláztatásnak: megszégyenülnek végre és elesvén elesnek és az őragvok nem lészen soká emlékezetben, az igazak pedig megállanak ujjokban és fénylenek, mint a nap és áldott részen az ő emlékezetök. Áldott lesz — óh legyen is áldott örökre a ti emléktek, vértanúi a szent szabadságnak! kik a nemzeti leveretés gyászos idején, midőn az elcsüggedés hatalma minden szivet elnyomott; midőn a nagy paloták is elhagyattattak és a felé viszi hazánkat. E vámszerződés által meg vannak kötve kezeink az önálló nemzetgazdasági politika tekintetében. E vámszerződés lehetővé teszi, hogy az osztrák sör, osztrák szesz, czukor, szivar bejöjjön az országba, melyet aztán mi fogyasztunk, de a fogyasztási adó mégis az osztrák kincstárba foly. Csak pénzügyi veszteségben körülbelül 10—15 millió kárt okoz e rendszer hazánknak. Nemzetgazdasági veszteségeinkről pedig jó nem beszélni, mert arezomba szökik a vér, mikép engedheti egy nemzet magát ennyire kizsákmányolni. A közös vámterület mellett ugyanis Ausztria szabja meg tetszés szerint nyers terményeinknek az árát, és Ausztria dobja azokat vissza, mint iparczikkeket szintén tetszés szerinti árban. Egyrészt megakadályozza, hogy a külföld felé szabadon vihessük ki terményeinket, gabnánkat és borunkat; másrészt gondja van rá, hogy az iparczikkeket ne Angolországban, vagy Francziaországban vásárolhassuk, hol olcsó és solid munkát kaphatunk, hanem Ausztriában, gondja van rá, hogy az osztrák ipart annyira dédelgesse, miszerint a magyar ipar meg se állítasson mellette, így se földmivelésünk, se iparunk nem fejlődhet, mindkettő az osztrák fenhatóság alatt gyarmati alárendeltségben nyög. Azelőtt még csak megjárta e felforditott állapot, mert volt földünk, mely táplált és ki nem esett lábaink alól, mig elidegenithetlen ősi birtok volt. Most a helyzet fenekestől más, földművelésünket óriás veszély fenyegeti minden oldalról. Fenyegeti Románia, Oroszország és Amerika részéről a verseny, mely államok olcsó munkaerővel, buja televényfölddel, gazdag legelőkkel, mérhetetlen őserdőkkel rendelkeznek, s odáig vitték, hogy az amerikai zsírátt bent saját hazánkban leszorítja a debreczenit, a romania gabonából 30 millió értékű kelt el tavaly. Szóljak-e a hitelviszonyokról, azaz oly valamiről, ami nálunk nincs. Uzsorára dolgozik az állam, uzsorára a magános. A bécsi pénzpiacz kizsákmányolja nyomorunkat, az osztrák nemzeti bank szabadalma behálózza életerőinket Életre halálra az osztrák nemzeti banktól függünk : szabad hitelés pénzviszonyokról beszélni helyzetünkben önámítás. Pedig olcsó hitel nélkül nem megyünk semmire. Olcsó hitel nélkül nem dolgozhat sem a földmives sem az iparos, sem a kereskedő. A hitelviszony olyan, mint az egészséges vérkeringés. Ezt csak egy független magyar nemzeti bank teremtheti meg, de nem semmiféle kiegyezés az osztrák nemzeti bankkal, amint ezt a Tisza-kormány, mesterkedj. Egy ily kiegyezés annyi, mint törvényes privilégiummal pénzügyeink élet-halál urává tenni a mindig osztrák érdekek felé hajló és azok által dirigált bécsi pénzhatalmat. Pénzügyi bajainknak egyik oka a kettős hadsereg is. Kell tartanunk közös hadsereget méregdrágán, a mely testestől lelkestől osztrák; kell tartanunk honvédséget, mely magyar ugyan, hanem tüzérség hiányában, csak gunyja egy hadseregnek. És daczára, hogy akarva nem akarva kettős hadsereg tartásának költségeibe merített a rendszer, a honvédelmi czéloknak a kettő együtt véve sem felel meg. A közös hadseregben nincs harczszellem a honvédségben nincs ágyú. Mindezen csak önálló magyar hadsereg segíthet, mely teremt harczi szellemet, és mégsem nyeli el a jelenleg közös hadseregre és honvédségre kiadott összegeket. A csűrő-csavaró politika barátai belátják ez állapot viszásságát, de azzal vagdalóznak, hogy az önálló magyar hadsereg eltartása többe kerülne egymagunknak, mint amennyivel a quota arányában a közös hadsereg költségeihez járulunk. Ez alaptalan indok mögé bújt Tisza Kálmán eltagadása is, midőn a kiegyezés megváltoztatásának nem jósolt pénzügyi eredményeket. Ebből józanul az következik, hogy Tisza Kálmán takarékossági politikája, csakúgy mint Sennyeyé kész feladni a honvédséget és alkotmányunk biztosítékát is, mihelyt többe kerül, mint amennyit a quota arányában a közös hadseregre fizetünk. Hogy ez nem áll, untig elég, ha bizonyságul három körülményre utalok. Első az, hogy a közös hadsereg egyike a legdrágábban igazgatott hadseregeknek, amit ki lehet kerülni, ha a magyar országgyűlés ellenőrzése alá kerül, mint a honvédség, melynél a miniszter hivatalos kimutatása szerint csak kétharmad annyiba kerül egy lovasszázad tartása, mint amennyit a közös hadseregnél a quota arányában fizetünk. Második körülmény, hogy ki kötelez akkor bennünket átvenni a három évi szolgálatot, midőn a magyar katona egy évi gyakorlat után teljesen betanulja, ama parádés mozdulatokat, melyek a harczképesités czime alatt foglalnak helyt az osztrák hadseregben. Elég nekünk egy év is, amivel megnyerjük két teljes év kiadásait, hozzá nyerünk két éven át a fegyver által eddigelé nagy nemzetgazdasági veszteségünkre elfoglalt munkaerőket. Harmadik körülmény, mely jelen közgazdasági helyzetünkben mindannyinál nyomósabb, hogy önálló magyar hadsereg által a reá fordított pénzt nem dobjuk ki az országból, hanem az benmarad a sereg felszerelésének áraiban, melyekkel a hazai ipart emelni jogunk és kötelességünk. A jog meg volna most is, de az örökös városoknak sokaságok elpusztittatott és a tornyok és bástyák barlangok levének, midőn mint a megrázattatott olajfának gyümölcse és mint a fészkéből kiűzött bujdosó madár olyanok lévénk és azt mondottuk: jaj nekünk, mert elvesztünk (Ezsaias), óh legyen áldott örökre a ti emléktek, kik akkor is elcsüggedni nem tudtatok, hanem a honszerelem szent érzelmétől lelkesittetve önfeláldozó hűséggel és odaadással munkálkodtatok, hogy a rabok lánczai lehulljanak és a sötétségben ülő nép lásson világosságot ! A te szolgáid voltak ők, uram, kiket nagy, dicső dolog végbevitelére hívtál, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, hogy szent fiad nyomdokin haladva meglássák bennök, hogy az igazat örökre elveszni nem hagyod; meglássák, hogy a szenvedés nyomán dicsőség virul s kiontott vérből élet sarjadoz. A te szolgáid voltak ők, kiket hívtál, hogy példájok oktasson, vezéreljen, lelkesítsen minket a honfiúi kötelesség szent ösvényein. Midőn azért ez emlékoszlopot a honfi hála s kötelességérzet a szabadágért, az emberiség szent és örök jogaiért elvérzett bajnokoknak szenteli, hadd legyen megszentelve az szívünkben is a kegyelet és emlékezet által. Hadd legyen ez emlékoszlop hívó, intő szent jelvény, hol az ifjú hazát szeretni, lelkesülni, a férfiú tenni, áldozni tanuljon — áldozni a szabadság és az emberiség szentebb érdekeiért, ha kell vért s életet is, tudván, hogy aki az életét megtartja, elveszti azt, aki pedig adja, áldozza ezekért, megtalálja azt. Hadd légyen e kőemlék a sötétben világló tűzoszlop ,mely örök világgal a jövendők ködös tengerén átsugárzik és a nemzedékeknek megtanítja mi bűn, mi erény ? Hadd légyen ez emlékoszlop egyességre intő szent jelvény: hogy valamint ők egyek voltak érzésben, küzdelemben és halálban, legyünk egyek mi is a haza boldogitására czélzó szent törekvéseinkben ! Isten ! népek hatalmas Istene! ez egyességben áldd meg a hont s ennek népeit. Mit önzés s érdek átka úgy megszaggatott: adj egyetértést a honfiszivekbe, hogy egy czél dobogtasson minden jó kebelt: naggyá, dicsővé tenni a hazát! Tartsd fenn hazánk felett a béke napját, az dúljon köztünk többé viszály átka már... hise panasz, delegationális határozat daczára, semmi nem történt arra nézve, hogy az ország legalább részben visszanyerje a felszerelés vámján, mit a hadsereg tartásának révén elvesztett. A „Pesti Naplódnak. A „Pesti Napló“ 143-dik számában Sárospatakról oly levél van közölve, melyet miután az ilyen fajta rugaszkodások egy nagy lap hitelét teljesen alááshatják, szó nélkül hagynunk nem lehet. A pataki levelező azt fillenti, hogy a folyó hó 20-ki ó-liszkai balpárti közgyűlésen Helfy Ignácz mellett Szakácsi Dániel is jelen volt, s hogy a Bokor-féle interpelláló is ugyanott történt volna. A pataki ügyetlen Lügewacker két különböző gyűlést fuzionáltat. t. i. a balpártit, mely nagy közönség részvétele mellett vigan lelkesülve tartatott, s a jobboldalit, melyen Szakácsi D. urnak volt legtöbb oka búslakodni. Az egész közlemény egy sületlen koholmány, melyet a papírkosárba kellett volna dobni, s nem kellett volna a t. közönséget egy parlagi ripők otromba hazudozásaival untatni. Szemére veti Hegedűs Lászlónak ez a zugfirkász, hogy állami tanítóképezdei igazgatótanácsos létére a kormány jelöltje ellen fellépett. Hegedűs azt a roppant nagy hivatalt ép úgy nem kereste, mint nem a képviselőséget, sőt ellenkezőleg, Hegedűst az egyházkerület is csak nagy nehezen bírta főiskolai algondnokságában megmarasztani, ép oly nehezen, mint a balpárt jelöltnek megnyerni. Hegedűs már többször készült az állami tanítóképezdei igazgató tanácsosi roppant dotatiókkal ellátott állomásáról lemondani, s bizonyára végre is fogja szándékát hajtani, s ezzel a képezde fog legtöbbet veszteni, amint ezt Árvay József tanfelügyelő úr is kész mindenkor igazolni. Hogy mennyire óhajtotta Hegedűs a képviselőséget, tapasztalhatta Helfy Ignácz is, kinek összes fáradtsága kárba veszett, mely által Hegedűst a jelöltség elvállalására rá akarta beszélni. Szegény „Pesti Napló“, melyet jégre visznek tökfejű levelezőid hazug csinálmányaikkal! Nyer-e Hegedűssel a parlament, majd meglátjuk, ha ott fog működni, de hogy a „Pesti Napló“ e fajta otrombaságokkal minden hitelét elveszti, az teljesen bizonyos. Hogy Hegedűs L. az iskolai és egyházi téren vaskalapos, ezt csak vagy a határtalan ostobaság, vagy az alávaló részakarat károghatja. Hegedűs a „Pesti Napló“ butája szerint szélbali, mivel bal párt többé nem létezik. Ez a korlátlan servilismus csizmatisztitói leleményessége. Létezik biz az, ha átnyergelt is Tisza Kálmán mamelukjaival a jobboldalra. Létezik s hisszük, hogy előbb-utóbb nyakát fogja szegni a hazugság és ámítás népboldogitó politikájának. Csak egy az, ami nem létezik, a „Pesti Napló“ pataki levelezőjének fejében az ész, e helyett ott a korpa van meglehetős bőségben. Most csak annyit mondunk még a pataki fillentőnek, húzza össze a bagariát, mielőtt érdem szerinti kicserzésben részesítenék.Hegedüsről kellő tisztelettel kell beszélni, mivel az ő nyilvános működése tiszteletet érdemel s személyét osztatlan bizalom és ragaszkodás környezi. No de ennek belátására kellene mintme egy kis ész, s bevallására annyi férfias önérzet a mennyi a férfiút a hazug koholmányok gyártásától visszatartja. A Déva-Ványa, junius 29. Minthogy a „Pesti Napló“ városunkba tudtommal nem jár, csak a tegnapi postával értesíttettem Pestről, hogy annak múlt csütörtöki számában Mezőtúrról, egy olyan tudósítás jelent meg, mely engem mint Horthy István szabadelvű párti képviselőjelölt ellen a szélsőségig igazgatót hoz a nyilvánosság elé, tisztelettel kérem a tisztelt szerkesztőséget, e néhány sornak becses lapjában helyet engedni. Hogy vagyok e tisztelője vagy nem Horthy István urnak, erről meggyőzhet bárkit is azon tudósítás, mely a ványai fogadtatásáról, az „Egyetértés és Magyar Újság“ 71-dik számában jelent meg, és amelyet én írtam. A bejövetelig, csaknem kimerültünk a segélyeszközök feltalálása s használásából, hogy személyét megvédhessük, — ez okból történt, — a legkomolyabb megfontolásból, többek beegyezésével, mi szivemnek legnagyobb fájdalmat okozott, és mégis meg kellett tennem, hogy a czélt elérhessük, — hogy nem engedtem meg azon helyen programmbeszédét elmondani, hol, mint jól tudjuk, leginkább ki lett volna téve a megdobáltatás esélyének, közel kerítések mellől, — s ez azon tett, mely a „Pesti Napló“ tudósítója által „otromba tett“-nek czímeztetett. Van még abban a tudósításban sok engem mélyen sértő s talán gyalázó kifejezés is, miket nem idézhetek, de a miket egyszerűen aljas rágalmaknak nyilvánítok.*) Szabó Gábor: *) Tisztelt barátunknak semmi szüksége, hogy oly vádakat czáfolgasson, mint amily vádakat a kérdéses mezőtúri levél tartalmaz. Az ily hitvány toll nemtelen vádjaira oly köztiszteletben álló jellemszilárd férfiúnak, mint Szabó Gábor, csak egy felelete lehet: a megvetés. Szerk. „megbűnhödtük a méltat s jövendőt“ — adj békeséget, oh mi Istenünk ! És e békében virulj fel oh hazám! Láss szebb napokat, boldogabb jövőt; légy nagygyá, dicsővé a mint valál régen, midőn három tenger vize mosta partidat. Isten! hallgassd meg buzgó imánk szavát; légy oltalmazónk és erős kővárunk, légy megsegítő, megáldó szent atyánk s tarsd kegyelmedben népedet Uram! Amen. * Stízár Ádám beszéde. Tisztelt gyülekezet! Isten segedelmével tehát élve a lepellel (a lepel legördül) mely vértanúink emlékét fedi, melynek jelentőségét im halljátok. A magyar nemzet függetlenségi törekvése századok óta foly, és 1848-ban megújulván, folyni fog mindaddig, míg a valódi alkotmányos szabadság híveinek előbb-utóbb és reményünk szerint mihamarább sikerülni fog Magyarország törvényszabta állami önállóságát és függetlenségét visszavivni, illetve a nemzetnek saját pénze, vére, ipar és kereskedelmi, úgy külügyei fölötti szabad rendelkezését biztosítani, — mert ezek nélkül szellemi és anyagi előhaladásunkról szó sem lehet. A történelem följegyezte Ausztriának Magyarország irányában évszázadokon át követett politikáját, föl a nemzeti szabadságharcz dicső bajnokainak viselt dolgait, kik az emberiség, jog és igazság érdekében a polgári szabadságért és nemzeti függetlenségért renditletlenül küzdve, vértanú halált szenvedtek, kiknek emlékét a jelen és utókor számára a vérkrónika megörökítette, mely valamint korunk rémséges eseményeit tárja föl egyfelől, úgy másfelől fénysugaraktól öredzve állítja élénkbe az önfeláldozó honfiak magasztos képeit, kik mindent a hazáért tettek. Nem akarom a vérkrónika végetlen sorát fölidézni, nem akarok az újabb kor szomorú nyitányáról az első felelős független magyar miniszterelnök, úgy a sok hős harczfiak érdemtelen kivégeztetéséről szólani, mint amely tények által az akkori önkényuralom a nemzetet akarta eltiporni, és az önálló államéletet eltemetni; de azt lehetetlen ezen gyászos korszakból fel nem említenem, hogy a nemzet élete mind ezen üldöztetések daczára szivósabb lévén az egyesekénél, ezeknek kiontott bére a jogért s igazságért küzdő nemzet önfenntartára Szombat, junius 22. Kerületünkben a választási mozgalom szintén megkezdődött s napról napra hevesebb kezd lenni. A gyengébb fél nem válogat a fegyverekben s ezek közül leginkább a meg nem engedett eszközökkel harczol. Választási mozgalmunk emlékeztet a régi választásokra, midőn még az etetés-itatás, a vesztegetés s ígérgetés más egyéb erkölcsrontással a jobboldal embereinek kezében erény gyakorlása volt. Ma ez eszközök, daczára az azokat eltiltó törvénynek, csak úgy használtatnak mint a legutóbbi választáskor. S csakugyan jelöltjeink is úgy állnak egymással szemben, mint a múltban a kormánypárt s az ellenzék. Amannak jelöltje Berke József, emezé Augustich Imre. Vidékünk népe már a két év előtti pótválasztáskor Agustich Imre mellett nyilatkozott, de mert akkoriban a presszó csúnya fegyverei kendőzetlenül használtathattak, Augustich Imre a jelöltségről lemondott. A mostani választásra mintegy készen találta Agustich az utat, hogy megválasztassék annyival is inkább, mert Berke József ki ellenében számba vehető jelöltnek lett volna felállítható, a jelöltséget az e tárgyban tartott értekezleten a többszöri felszólalásra sem fogadta el s ez el nem fogadó nyilatkozata jegyzőkönyvbe is vétetett. E szerint Agustich Imre ellenjelölt nélkül volt, mert a kerületet keresőket, kiket ellene felállítani javaslatba hoztak, a bukást előre bizonyosnak látva, jónak látták fel nem léptetni. Már örvendtünk, hogy kerületünk mostanában a választási izgalmaktól megkímélve leend, de e reménységünk csakhamar eloszlott. A kerület volt képviselője Harkányi Frigyes azon ürügy alatt hogy beszámoló beszédét tartja, eljött a kerületbe. Beszélt is néhány helyen azoknak, kik eljöttét meghallva, felkeresték, hogy a két év előtti alkotmányos kortesköltségekből fenmaradt adósságukat követeljék tőle, ami közel kétezer forintra rúg. Ily hangulat mellett Harkányi csakhamar belátta, hogy itt számára a képviselőség nem virít, kényes szemekkel panaszolta ismerőseinek, hogy e kerület hátat fordított neki. Harkányi az itt birtokos s jelenleg itt tartózkodó Szapáry Géza fiumei kormányzó vendége volt, időközben megérkezett Szapáry Antal, a kormányzó atyja s megkezdődtek a tanácskozások, hogy a kerületben a nép közt az egyetértést széttépjék boszuból, mert az ő emberük itt nem juthatott be a képviselőházba. A két napi tanácskozásoknak az lett a vége, hogy Berke Józsefet megnyerték eszköznek, minthogy ez néhány ember unszolására a jelöltséget csakugyan elfogadta. Hogy Berke szavát nem tartotta meg, mivel hogy előbb is nyíltan kijelenté lemondását, efölött a nép leginkább megbotránkozott. De a java csak most jön. A Berke főkortese, mint általánosan híresztelik, Szapáry Géza a fiumei kormányzó, ugyanis ennek van egy inas vadászféle embere, kivel kortes utasításait teljesíti. Még ez sem volna resz magában véve, amennyiben a korteskedés a kormányzó teendőkkel megfér, de az már nem járja, hogy a kormányzó embere, minthogy látja , hogy a nép állhatatosan ragaszkodik Augustich Imre jelöltjéhez, mint hallatszik, legközelebb már az itatást, vesztegetést is megkísérli, eltekintve ezen fenyegetésektől és előny nyújtások kilátásba helyezésétől, melyekkel a népet Berke részére csábítani igyekszik. Ily eljárás mellett igen sok panaszra van kilátás. A másik , ki panaszra szintén sok anyagot szolgáltat Berke József fia, ki nem régiben katasteri becslő biztosnak lett kinevezve. Ez az ur házról házra jár a falvakban s úgy korteskedik atyja mellett. Ígérve a választás utánra ételt italt s néhol mint mondják hivatali állásának éreztetését is emlegeti. Egy másik kortes Ernuszt Sándor, ki szintén a vidéken birtokos s a múlt országgyűlésen a németujvári kerületet képviselte, azt híreszteli, hogy a főispán a szolgabirónak, ki Augustich képviselőjelölt atyja, egy levelet irt volna, melyben a kerületből való távozásra nógatja azon ürügy alatt, hogy fia pártjára ne hódítsa meg az embereket, amire azonban az itteni hangulat szerint nincs szükség. Hogy Ernuszt Kelemen mennyiben mond igazat mennyiben nem, azt nem tudni, de mint beszélik, ugyancsak ő a főispán egy levelét mutogatja, melyben ez neki olyasmit irt volna. Ez igen különös eljárás s jó lenne Tisza Kálmán belügyminiszternek figyelmére méltatni, hogy meggyőződhessék, hogy emberei a vidéken mennyire megczáfolják azon több ízben tett és erősen hangoztatott állítását, hogy a hivatalos presszót nem fogja tűrni. Daczára ennek a fiumei kormányzó s Ernuszt szerint a főispán is ép azt cselekszi, amit maga a belügyminiszter roszül. Mindezen erőlködések Augustich Imre pártját nem fogják meggyengíteni, de mert a korcsmáltatási jog adása vagy elvétele s más előnynyújtás vagy hátrány kilátásba helyezése törvényellenes, e korteskedési régi fegyver csak azoknak válhatik díszére, kik azt használják. A választás a jövő hó 8-án lesz s hisszük, hogy Augustich leend a győztes, mert a hangulat szerint neki van többsége, ki e vidéken igen néptáji ösztönét csak fokozta, és azok szent emléke egy folyton gyarapodó nemzeti tőkét teremte. Az idegen hatalom segélyével leigázott országot s nemzetet a kivégzések fogságok s száműzetések a végetlen szenvedések siralom völgyévé tették, és a csatatéren győzni nem képes hatalom túlbuzgó hívei a boszu és hálátlanság mindennemű rémfegyvereit a nemzeti önvédelem bajnokai ellen fölhasználták el annyira, hogy még a balsorsban nyilatkozó Isten ujja sem volt képes bennök az igazság, jogtisztelet és méltányosság érzelmeit fölébreszteni. A leigázás következményei voltak a magyar király jogainak s az ősi alkotmányos intézményeknek eltörlése, — a magyar bankjegyeknek elkobzása, a terhes adók kiróvása, a nemzeti nyelv kiküszöbölése, és mindezek helyett idegen a nemzet életével, szokásaival és hagyományaival ellenkező intézmények jelesen a merev öszpontosító rendszer következetes ráerőszakolása, csak hogy a vérig marcangolt nemzetet holtnak hirdethessék, s mint olyanon minden műtéteket megkísérelhessenek, az önkény parancsszava és a szigor vasszuronya lévén legroszabb tanácsadójuk. Az 1849. év október 6-a után csaknem mindennap uj vértanuságok napja volt, és jelenlegi gyászemlékünk tárgyai mint Magyarország alkotmányos szabadságáért küzdött férfiaknak 1854. márczius 10-én történt kivégeztetése folytatólag azt követte, mert a boszu még vért szomjazott, s mint a vadállat szüntelen áldozatot követelt, mit eléggé bizonyít azon emberietlen eljárás, hogy kivégeztetésük alkalmával az akkori zsandárság rémkorában a kivégzettek egyikének még szakálla levághatása is épen egy honfi által gúnyosan megtagadtatott. A székely vértanuk mondhatni e vérkrónika csak nem utóló áldozatai, kiknek czéljuk a közszabadság kivivására törekvés, az elkeserített honfi szívnek elégtétel szerzés, haláluk a vértanuk dicső halála volt, mert hitték a népjogok örök életét, remélték az alkotmányos szabadság feltámadását, és szerették rendületlenül a hazát, melynek szebb jövője és kiérdemelt boldogabb léte lebegett előttük. Az öntudatra ébredt népek jogérzetét, szabadságvágyát lehessen megsemmisíteni, minél nagyobb a nyomás, annál szilárdabbá válik az az ellenj