Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1875-09-18 / 142. szám

Élénk helyeslés a baloldalon) hogy az a nép, mely dolgozni tud és sokat kétszer annyit, mint bármely más fajtájú nép. (Élénk helyeslés és taps a balol­dalon) csak legyen munkája, de arról nem­ tehet, hogy elvégezvén az aratást, megfeszített roppant nagy munka után s akkor később nincs munkája egész télen át, de ők-e okai ennek ? Nem­­ okai en­nek azok, kik megengedték eltűrték azt, hogy az ország kivételes állapotban maradjon, okai azok, kik megfosztották attól, hogy munkássá váljék. (Helyeslés a baloldalon.) Az eféle meg nem érdem­lett leczkézés helyett, én azt hiszem az erkölcsiség terjesztése szempontjából sokkal czélszerűbb volna, ha önök felülről jó példákkal mennének elő, mert fájdalom, a­mit a felső régiókban lát a nép, annak nagy hatása van rá, s az erkölcsiségnek azon ha­nyatlása, a­melyet felülről lát, okvetlenül igen ká­ros és igen megmételyező erkölcseire. Az én t. barátomat az előadó urat a­kiről tudom, hogy mindazokban a dolgokban, a­melyekre vonatkoz­tam, nem részes, igen kérem, hogy a­helyett, hogy e féle morális predikatiókat intéz a magyar nem­zethez, a magyar néphez, méltóztassék befolyását arra fordítani, hogy jó példa által legyen a magyar nemzetnek jobbulása. Egyébiránt úgy látom te­hát, hogy épen az van szokásban a magyar népet ily léha munkátlan do­­logtalannak mondani, mert hiszen igen gyakran ta­lálkozunk ilyen nyilatkozatokkal, egy ármányos, furfangos politika van; ez arra számít, hogy ha majd a kormányoknak jövőre sem fog sikerülni, hogy eljárásuk által hazánk állapotán segítsenek, mindig kész mentségük legyen, hogy megtettünk mindent, de ezzel a léha néppel nem lehet boldo­gulni. Nagyon kényelmes politika lenne az uraim, ha sikerülne ezen népet országszerte ilyenné tenni, de nem odáig van a dolog. A nemzet állapotának javítását, gyors orvoslását várja azoktól, a­kik élén állanak, a­kiknek a hatalom kezükben van, és mi különösen a t. kormányt és a most többségben lévő uralkodó pártot illeti, önöktől épen magát a hon­mentést várja a nemzet, mert önök erre vállalkoz­tak, ez volt oka azon pártalakulásnak, mely a múlt országgyűlés alatt létrejött, ez volt oka annak, hogy félretették, szegre akasztották azon elveket, melyek a korábbi párt alapját képezték.­­Élénk helyeslés a baloldalon.) A­hol ily nagy dolgok tör­ténnek, ott komoly okoknak kell fenforogni. Ezen feladatokat nem oldhatja meg a nemzet az által, hogy apránként fog erkölcseiben emelkedni, ezeket a kormánytól, azoktól várja, kiknek az ország, a nép sorsa hatalmukban van. (Igaz úgy van : a bal­oldalon.) Mint mondom t. ház ! Ő felsége nézetem sze­rint, miként a trónbeszédből kilátszik, nincs kellőleg értesítve a haza állapotáról, és azért szükséges, hogy a képv. ház pótolja ezen hiányt; maga mondja meg ő felségének hányadán van az ország, milyen az állapota. Ily komoly helyzetben a kormánynak egy országgyűlés kezdetén, melyre igen nagy feladatok megoldása vár, nézetem szerint nem szabad titkolni, a viszonyt a nép és fejedelem között, nem szabad mistifizálni a­ törvényhozás különböző factorait, s azért az én óhajtásom az volna, hogy mindenek­előtt mondjuk meg ő­felségének azt, hogy Magyar­­ország nem képes megfelelni azon terheknek, me­lyeket az 1867-iki országgyűlés elvállalt. (Igaz ugy­­van­ a baloldalon.) Csalhatlanul bizonyítják ezt a lefolyt nyolcz év igen szomorú tapasztalatai. Azt fogják talán önök mondani, hogy nem az 1867-iki kiegyezési törvények, hanem főképen a nemzetnek saját mulasztásai, és a nyolcz évi gaz­dálkodás legfőbb okozói ezen bajnak. De hát ki mondhatná te hát! hogy Magyarországnak nem kel­lett volna vasutakat építeni; ki mondja vagy ki *» oa <1 © Lijev o hdr/l^rjn, Vinog Wi7.1f>k­prl<$si £>K7.közökről gondoskodni, és pedig nagy mértékben gondos­kodni életszükség ? És vegyük sorba azon beruhá­zásokat, melyeket a nemzet a lefolyt korszak alatt tett, valljon van-e azok közt egyetlen egy olyan található, melyekről azt lehetne mondani, hogy ha­szontalan vagy szükségtelen ? A kifogás a­mit e te­kintetben ellene tettünk ekkoráig — és a­mit is­­métlünk most is az, hogy nem akképen létesítet­tek mindezen dolgok, a miképen létesítetniök kel­lett volna. A kifogás az, hogy rohamosan épültek a vasutak, a kifogás az, hogy nem egyedül az ország érdekeire, hanem más mellék­érdekekre való te­kintettel épültek; kifogás az, hogy azok financiro­­zása nem akképen történt , mint történnie kellett volna, hogy egyátalában nem tartatott meg, ezen beruházásoknál a kellő sjussításoknál, nem vétetett tekintetbe az ország pénzereje. De azt, hogy az or­szágnak szüksége volt a beruházásokra, és szük­sége volt ezen intézkedésekre, azt tagadni nem lehet, és jövőre sem lehet azokat elkerülni, hacsak nem akarunk a polgáriasodon nemzetekkel való ha­ladásról lemondani. Egyébiránt bánni lett­ volna a dolog oka, a baj meg van, azt orvosolni kell. És azt hiszem a nem­zetnek azon jogát, hogy bajain segítsen, hogy ügyeit rendezze pénzügyeit rendbehozza ezen jogát tőle senki el nem veheti, a nemzet ezen jogáról nem le­het azt mondani, hogy „verwickt“ mint egykor al­kotmányáról mondták, életfentartásának jogát fen­­tartja a nemzet minden körülmény közt bárminő áldozatot kívánjon is tőle. Mondjuk meg ő Felségének továbbá ezt ille­tőleg a­mennyiben áldozatkészségről van szó, hogy Magyarországon is túlságos nagy az adó, hogy azt felemelni nem lehet. Mondjuk meg, hogy micsoda eszközökhöz kénytelen nyúlni a pénzügyminiszter az adó behajtására, mondjuk meg micsoda állapo­tokban van az ország népe vagyonos és vagyonta­lan ; mondjuk meg hogy a vagyonosoknál a vagyoni tönkrejutás általánossá vált, hogy a hitel aláásott, és hogy a nép az uzsora alatt szenved. (Felkiáltá­sok bulfelől. Úgy van!) Mondjuk meg hányadán va­gyunk azon gazdag természeti forrásokkal, melyek a trónbeszédben emlittetnek. A tejjel mézzel folyó Kánaánról való rege oly humbug uraim! melylyel e nemzet magát már századok óta miszifikálja. A tény az, hogy hiában vagyunk bővében a jó termő földnek ha nálunk soha sem esik az eső, akkor mikor leg­jobban kellene. A tény az, hogy Magyarországnak földmivelési termőviszonyai semmivel sem kedve­zőbbek, mint más földmivelő országnak és hiába gú­nyoljuk mi azon sovány pátriákat, azokon ha felszá­mítjuk az évről nyert termést, azokon a földeken egyre másra kétannyi termés van, mint a mi dús föl­deinken. A tény az, hogy Magyarország szegény or­szág, a tény az, hogy mindazon országban, mely­nek ipara nincs, a földmivelés soha sem fog kellő­leg kifejlődni. Azon ország, mely egyedül földmivelő ország, mindig szegény marad. Ezeket óhajtottam, hogy kifejezést nyerje­nek, hogy ő felségének tudomására juttassanak, és ezekre rámutatva óhajtanám megmondani vélemé­nyünket arra nézve, hogy miképen állunk azon ál­lítólag elutasíthatatlan követelésekkel, melyeket elénk, — ellentétben a takarékossággal, — a mo­narchia biztonsága szab. Mint már említettem, ezen passus ugyanaz, a mely már az 1865-ki hires fel­iratban is előfordul, és fájdalom most 8 évi alkot­mányos élet után most a szabadelvű kormánynak és pártnak uralma alatt, megértük azt hogy ugyan­azon hangon, majdnem tökéletesen azon szavakkal nyilatkoznak hozzánk, mint történt akkor az abso­­lutismus alatt. Nekünk szemben ezen állítással, ezen követeléssel meg kellene mondanunk ő­felsé­gének, hogy előttünk saját megélhetésünk és álla­munk fenállása a legfőbb tekintet, mely előtt hát­rálnia kell minden más tekintetnek (Helyeslés a baloldalon.) meg kellene mondanunk, hogy ezen tekintet sokkal fontosabb előttünk, mint az, hogy, — mitől egyedül állittatik függni a monarchia biz­­tonléte, a közös hadsereg intézménye továbbra is fenmaradjon; ki kell jelentenünk, hogy Magyar­­ország fog gondoskodni saját hazájának és trónjá­nak megvédéséről, mint arról, hogy szövetségének eleget tegyen, de akarja azt tenni azon módon, hogy ne járjon úgy, mint azon gyenge termetű em­ber, ki oly nagy fegyverzetet vesz magára, hogy annak súlya alatt összeroskad ; meg kellene mon­danunk, hogy a monarchia biztonságának ezen ál­lítólagos követelménye és Magyarország pénzügyei­nek rendezése, és ezzel közvetlenül Magyarország anyagi boldogulása incompatibilis két dolog : vagy ha ő felségének szivén fekszik, a­mint meg vagyunk győződve, hogy szivén fekszik, hogy Magyarország pénzügye rendbe jöhessen, hogy az ország boldo­guljon, ha szivén fekszik az, hogy a birodalomnak fele elérje a fejlődés és polgárosodás azon fokát, melytől egyedül függ, hogy e birodalom fenállhas­­son és rendeltetésének megfeleljen,­akkor el fogjuk érni azt a mi egyszersmind önállóságunk és függet­lenségünk legfőbb feltétele Magyarország hadügyi önállását; el fogjuk érni azt, hogy a hadügy kér­désében milliókat, igen sok milliót megtakarítha­tunk. Meg kellene mondanunk a válaszfeliratban végre azt is, hogy Magyarországra nézve úgy a bankkérdés, mint különösen a vámkérdés megol­dása egyenesen életkérdés, mert akár financiális tekintetből, akár azon tekintetből, hogy ez ország­ban az ipar meghonosulhasson és kifejlődhessen és a nemzet gyarapodására kellő befolyást gyakorol­hasson, ezen kérdésnél egyátalában boldogulni nem lehet. A mostani állapot az, hogy két oly ország képez közös vámszövetséget, melyek egyikében nagy mérvben ki van fejlődve az ipar a másiknak pedig semmi ipara nincs. Ez valóságos képtelenség. Igenis képezhettek vámszövetséget Németországban, mert az országoknak, melyek egy közös vámterület­ben egyesültek egyenlő volt a fejlődési fokuk, ott alig volt más jelentősége,mint a­mit a fiscalitás szem­pontja megkíván. De ha egyik országnak kifejlett ipara van, s a másiknak épen nincs ipara s ezen két ország egyesül, ez annyit jelent, hogy azon ország, melynek nincs ipara, teljesen zsákmán­nyá adja ma­gát át a másik országnak (Úgy van­ a baloldalon) Ez a legteljesebb colonialis viszony, midőn az anya­ország tisztán a mezőgazdasági productióra szo­rítja a maga coloniáját, oda utasítja, hogy termel­jen számára nyers terményeket, melyek feldolgo­zásán, a másik meggazdagszik, és még arra is kényszeríti a coloniát, hogy magát egyedül az anya­országban lássa el. Tökéletesen ez a mi állapotunk. De van egy nagy különbség is a mi állapotunk és más orszá­gok colonialis viszonyai közt, s ez abban áll, hogy a mai anyaországok mindig szoktak az állam élet föntartásáról, annak költségeinek fedezéséről gon­doskodni. Más anyaországok magukra vállalják azt, hogy mind a diplomatia útján, mind pedig háború esetén megvédjék maguk coloniáját, és annak költ­ségeivel azon coloniát nem igen szokták terhelni. Nálunk másképen van a dolog. Mi nem csak colo­­nia vagyunk nemzetgazdasági tekintetben, de a dualizmus és paritás útján egyszersmind egy állam­társ vagyunk, és minekünk mint ilyeneknek, ne­künk gyengéknek s sántáknak együtt kell futnunk az erősökkel és az éplábúakkal, habár megszaka­dunk is bele. Ez a mi állapotunk nemzetgazda­ságilag. Móricz Pál képviselő úr nem barátja a külön vámterületnek s erről azt mondja, hogy külön vámte­rületet nekünk már csak azért sem lehetne alkotni, mert ki győzné strázsálni a hosszú határt, a­mel­­lyel Magyarország bír. Azt mondja továbbá, nem kell azt képzelni, hogy a védvám nem jár valami adóval egy ország népére nézve s azt mondja, hogy az egyenesen adó, még­pedig súlyos adó, mely a földmivelő népet a világon mindenütt az iparos fölé helyezi. Igaz, de csodálkozom a fölött, hogy Z. Móricz Pál képviselő úr, ki különben azt hiszem, hogy az adóemelésnek s áldozatkészségnek, az adóviselésnek nem ellenzője, itt egyenesen az adó­emeléssel akar bennünket elriasztani a védvám pártolásától. Pedig van egy roppant nagy különbség azon megadóztatás közt, melyet ez után vállal a nép magára, mert igaz, hogy bizonyos pontig a védvám megadóztatás­a áldozatokkal jár, de a kü­lönbség az, hogy a direct adók nagyon súlyosak, mert a direct adók alól nincs módjában senkinek menekülni, holott az, hogy a védvám által reá rótt adótól meneküljön, mindenki tetszésétől függ. Ha én nem akarok pezsgőt inni, mert meg van vá­molva, tőlem függ, hogy ne igyam , sőt hogy még a mindennapi élet szükségleteire is térjek át, ha pl. azt mondjuk, drágább lett a csizma, drágább lett a kabát, tőlem függ az alól menekülni, azt mondom, hadd tartson a régi, elviselem még egy pár hóna­pig. Továbbá meg van azon nagy különbség is az ezennemű megadóztatás és a direct adók emelése közt, hogy a­mit az előbbiftól elvesztünk a vámon, az a réven megtérül és talán megtérül kétszeresen, mert annyi kétségtelen és ezt bizonyítja az egész világ példája, hogy a földmivelésre semmi sem bír nagyobb hatással s a földbirtok jövedelmének eme­lését semmi sem mozdítja elő jobban, mint az ipar. Ha nem látnók ezt nagyban, ha nem tapasztalnók is mindenütt a világon, hiszen abból is látjuk, hogy bárhol is legyen egy csekély ipartelep, legyen egy város, annak közelében, ezen helyen sokkal nagyobb a földbirtok értéke, vagyonosabb a nép, mert min­den terményeit közvetlenül azonnal értékesítheti, megvan az ily megadóztatásnak azon nagy előnye is épen a földmivelőkre nézve, hogy megmenekül­nek egy adótól t. i. a szállítási adótól, mert ha van valahol belforgalom, nem kell messze külföldre vinni az árut, hogy értékesítsék, hanem azt a ma­guk piaczán értékesíthetik ott helyben a megsza­porodott forgalom által, miáltal igen nagy összeg megtakarítható. Miután már Móricz Pál t. barátom beszédére reflektáltam, szólhatnék talán még a polgári házas­ságról is, melyet különösen hangsúlyozott. De én erre kiterjeszkedni nem akarok. Különben is az, hogy Móricz Pál­t, barátom, akkor, midőn itt az ország pénzügyeinek rendezéséről, a legnagyobb és legfontosabb kérdésekről van szó, mégis jónak találta még az ily kérdésről is bővebben és részle­tesen nyilatkozni, megvallom azt a benyomást tette reám, hogy úgy akart tenni, mint Bodoné asszonyom, a­ki mást szokott mondani, mikor tőle a bor árát kérik. Hanem említett t. barátom egy más dolgot is, a­mi már szorosan a kérdéshez tartozik. Mondta t. i. azt, hogy a közjogi kérdés jelenleg nincs napi­renden. Én azt tartom te­hát, hogy ha a közjogi kérdés jelenleg nincs napirenden, akkor bátran levehetjük a napirendről a bank és a vámszö­vetség kérdését is , mert úgy vagyok meggyő­ződve, hogy a közjogi kérdés és ezek a kér­dések egymással szoros és organikus összefüg­gésben vannak. Én azt hiszem, hogy ép úgy poli­tikai kérdések ez utóbbiak, mint politikai kérdés a közjogi kérdésnek megváltoztatása és azt hiszem, hogy ezeket vagy együtt vagy épen nem fogjuk megfejteni. És miért ? Azért uraim, mert az 1867. XII. t. cz. megteremtette a közös ügyet, megterem­tette a közös birodalmat. Ennek logikai folyomá­nya, logikai szükségessége az, hogy ott, ahol közös birodalom létezik, ott a birodalom egyik részének külön pénzügye, külön vámügye nem lehet. És én meg is vagyok arról győződve, hogy bármennyit emlegessük is mi azt, hogy nekünk bank felállítá­sához, hogy nekünk vámügyünk önálló elintézésé­hez és önálló vámterület felállításához kétségtelen jogunk van; mindaddig, mig a rendszer, mely 1867-ben behozatott, melynek alapját a szorosab­ban úgynevezett közjogi kérdés, az 1867. XII. t. cz. képezi, meg nem oldatik, addig nekünk nem lesz sem bankunk, sem vámterületünk. Bizonyítják ezt az eddig tapasztalt példák. Ennek daczára mondhatom, hogy soha nekünk jogunk ezen dolgok­hoz kétségbe nem vonatott. És most micsoda kilátá­sunk van ? Azt tapasztaljuk, hogy a kormány bár­mennyit emlegesse és hangsúlyozza ezen kérdése­ket, nem tudott e tekintetben tovább menni, ma­gasabbra emelkedni, mint odáig , hogy talán re­mélhetjük azt, hogy lesz Pesten egy nagyobbszerű bankfiók; nem bírt tovább emelkedni mint addig, hogy talán majd fog kérni egy pár milliót az osz­trák kormánytól, legyen szíves átengedni egy részt azon jövedelemből, a­mit ott az osztrák kormány fogyasztási adók útján a mi rovásunkra bevesz , de az eredmény valószínüleg az lesz, hogy örvende­nünk kell, ha a mostani tarifa helyett nem kapunk roszabbat. Ha mi meg akarjuk oldani ezen kérdéseket, akkor nem kerülhetjük ki annak szükségét, hogy hozzuk napirendre, hogy oldjuk meg egyúttal az összes közjogi kérdéseket, mert ezek egymással szoros kapcsolatban vannak. És én nem is tudom, hogy Móritz Pál t, bará­tom, miért állította azt, hogy most nincsen napiren­­den a közjogi kérdés; talán azért, mert csak 1878- ban fog lejárni azon szerződés, mely a hadsereg létszámának 800000 emberből való megállapítására köttetett ? De én azt hiszem, hogy t. barátom igen jól tudja, hogy abban egészen másról van szó. Ama szerződés megváltoztatása megújítása alkalmával arról lesz szó, hogy a közös hadsereg maradjon-e 800000 főből álló , vagy legyen 750,000 , vagy 850,000, de mindaddig mig az 1867-ik 12 ik­t. ez, mely a hadsereg közösségét állapította meg, nem lesz megváltoztatva , egyébről azon alkalommal szólni nem lehet. Az 1867. XII. t. c. megváltoztatá­sának kérdése azt hiszem ma épen úgy van napiren­den, mint lehet két év múlva, vagy lehet bármikor, vagy ma is lehet szőnyegen, vagy nem lehet soha. Én azt hiszem, hogy most kellene ezen kér­dést különösen is napirendre kitűzni, midőn hazánk állapota, midőn 8 évi szomorú tapasztalás bizo­nyítja azt, hogy mindaddig, míg a közös hadsereg fentartása, általában a mostani védrendszer által rárótt elviselhetlen teher fogja nyomni az ország vállait, addig Magyarország pénzügyeinek rende­zéséről, addig Magyarország boldogulásáról szólni nem lehet. És én reménylem te­hát, hogy a nemzet nem fog beleegyezni abba soha, hogy ezen kérdés a napirendről levétessék, mert igen helyesen mondta nem rég hazánk nagy fia Kossuth Lajos. (Éljenzés a balról,­ hogy „jaj azon nemzetnek, melynél az önálló államiságnak és függetlenségnek kérdése állandóan napirenden nincs.“ (Élénk helyeslés bal­­felől.) Pártolom azon válaszfelirati javaslatot, me­lyet Simonyi képviselőtársam beadott. (Helyeslés a baloldalról.) Tisza Kálmán belügyminiszter beszéde folya­mában kíván bővebben válaszolni előtte szóló be­szédére. Két dolgot mindamellett ki kell emelnie. Ő hazafiui szándékát senkinek s legkevésbbé előtte szólónak kétségbe nem vonja, de igenis ha­tározottan kétségbe vonja azok után, amiket mon­dott — előtte szóló hazafiui tapintatát. Mert a mai viszonyok között, midőn lehetet­len, hogy legyen ember, a ki azt hiszi, hogy az 1867-iki 12. t. cz.-et megváltoztatni lehetne, valaki a magyar parlament kebelében mint logicai követ­kezményt, mint kényszerűséget hirdesse, hogy en­nélfogva Magyarországnak bankja nem lehet, Ma­gyarországnak kereskedelmi ügyei saját érdekében nem rendeztethetnek, ez lehet úgymond nagy szol­gálat, melyet a­ki ezt hirdeti, teát nem e képviselő­háznak, hanem azoknak, kik Magyarország ellen vannak. Még egyre kívánja Mocsáryt figyelmeztetni, arra tudniillik, hogyha csakugyan meg­van népünk­ben a páratlan takarékosság és munkásság, és még­sem tudunk anyagilag boldogulni, ez természetes illustratiója Mocsáry azon állításának, hogy az or­szágnak gazdag kincsei nincsenek, és akkor azután, mikor valaki azt illustrálja, hogy az ország nem bír az anyaggal, a­melyből erősbülni lehet, akkor akar­ni az ország felvirágzására hatni, akkor akarni jo­gokat követelni, és nemcsak a meglevőt megtar­tani, ez logikai képtelenség. Nem akarja — úgymond — a válaszfelirati javaslatot sem védeni, sem indokolni. Azt gon­dolja, ezt meg fogják tenni azok, kiknek kebe­léből a javaslat keletkezett, — ha ugyan szükségét látják — és helyesebb is, hogy a válaszfelirati ja­vaslatot ne a kormány tagjai, de a ház többségének tagjai védelmezzék és indokolják. — Ő átalános­­ságban akarja az előadottakkal szemben kijelen­teni nézetét a felől, mi szerinte a trónbeszédnek feladata, s mi ennélfogva a legilletékesebb, leghe­lyesebb válaszfelirat átalában s elvontan a mostani esettől. (Halljuk !! A trónbeszédnek feladata nézete szerint az, hogy igen­is érintse, jelezze az ország helyzetét, jelölje ki a teendőket. De nem lehet a trónbeszéd­nek feladata a módozatokat, a részleteket, az irány részletezését magában foglalni. Egy trónbeszéd ke­rete azt, hogy ezek kellőleg kifejtethessenek, nem engedi. Egy pár szóba burkolt irány, vagy elv ki­jelentése részint érthetetlen, részint sokfelé ma­gyarázható. De egyáltalában, miután provokálja a vitát ama kérdések felett, azon peremben, midőn azon kérdések meg nem oldhatók, semmi egyébre, mint haszon nélküli idővesztegetésre nem vezethet. (Helyeslés) Nem fél nem fog ő félni az elvi vitától. Szí­vesen fogadja azt. Részéről nem is szeretné, ha a nagy fontosságú kérdések, melyeket az országgyű­lésnek meg kell oldani, komoly elvi vita nélkül ol­datnának meg. De folytassuk a vitát akkor mikor a vitának eredménye a kérdések jobbra vagy balra eldőlése lehet. — Ez nézete a trónbeszédről s ter­mészetesen azt tartja, hogy a válaszfelirat nálunk, mint mindenütt a világon, a trónbeszéd parafrasisa legyen a fejedelem iránti lojalitás kifejezése és a közreműködésnek nyilvánítása. Nem kívánja részletesen taglalni az ellenin­­dítványokat, tehát a függetlenségi párt részéről be­adott ellenindítványnál sem fog hoszasabban időzni csakis egyszerűen constatálni kívánja részéről, hogy azt habár vannak is pontjai, melyeket magáéinak nem vallhat, mint az alkotmányos érzület és lojali­tás hangján tartottat igen szívesen üdvözli. — Nem mondhat azonban hasonlót azon másik ellenindít­­ványról, mely a házba beadva jön, és megvallja cso­dálkozott némileg, hogy Simonyi Ernő roszalását fejezte ki a fölött, hogy ezen javaslattól a kinyo­­matás megtagadtatott. A Mileticsféle felirat — úgymond a miniszter — az egész kiegyezkedést Ausztriával, hibásnak mondja. És miért? kérdi, — Azért, mert azt mond­ja, hogy a kiegyezés történt a végből, hogy két nemzetiség uralkodjék az országban lakó nemzetek felett; tehát Magyarországon a magyar csak nem­zetiség, a többi nemzet! (Zajos mozgás.) Hogy minő fellépés ez, minő nyilatkozat ez, azt jellemezni nem fogja , mert azt parlamentben jellemezni nem lehet, mert oly szót, mivel azt parlamentben jellemezni lehetne, parlamentben kimondani ne szabad. (Élénk tetszés.) De ez nem volt még elég ; nem volt elég csak Magyarországot megbántani, nem volt elég csak a magyar nemzetet megbántani, még tovább kellett mennie. Gyanusítás alá, a kétszínűség vádja alá, az izgatás a jó szomszédnál zavart csinálás vádja alá kellett vonni azt, kit alkotmányos országban mindenütt sérthetetlennek tartanak: az ország koronás fejedelmét.­­ Hogy lehessen egy par­lamentben jellemezni azt, midőn van ember, ki elég elvetemült azt mondani, hogy a most dühöngő polgárharczot Dalmáczia ormain Ma­gyarország törvényes királyának ottani megje­lenése indította meg. Azt hiszi, hogy van még esz­köz, melylyel ezt nem ugyan megakadályozni, de kellőleg megfenyíteni lehet és reményli, hogy nem lesz a házban tag, ki nem alkalmazná ezen fenyí­téket, — a megvetésnek fenyítékét. — (Élénk hosszantartó helyeslés.) Polit azon szavaira, hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon az administrate kérdése ; továbbá, hogy meg­van az archimedesi sarkpont a megyék­ben, a nemzetiségi kérdés megoldásával, megjegyzi a miniszter, miszerint elhiszi, hogy a nemzetiségi kérdés azon megoldására, a­melyet Polit évek óta hirdet az ő általa contemplált megye lehet igenis az archimedesi pont, mert az oly megye, melyet ő akar, hogy t. i. a hatóság külön nemzeti jelleggel bírjon, nem más, mint az ország testének fajok szerinti feldarabolása, vagyis a magyar államnak megszüntetése. (Felkiáltások: Úgy van!) Az ő óhaja szerint a megyében igenis megvan az az archimedesi pont, hogy Magyarország megsemmi­süljön, de lesz rá gondunk, hogy abba a megyébe lábát soha bele ne tegye. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps). A miniszter ezután Simonyi Ernő beszédére válaszol; nem c­áfolja annak tételeit komolyan, behatóan, s egyedül a ház derültségben tartá­sára számított aprólékos csipkedésekkel igyekszik keresztül esni a dolgon, ami sikerül is neki. — Ha­sonló en grand segneur aprés diner modorban bánik el Helfy és Mocsáry érveivel. Azután Sennyeinek válaszolva következőleg kívánja indokolni a kormány eljárását: hogy miként fogja fel a kormány a politikai helyzetet, ezt fő vonalaiban kifejezi — úgymond — a trónbeszéd s ezzel a főelv jelezve van. — Részletes javaslatokat épen azért nem tesz és nem tehet még ma a ház asztalára, mert az államélet összes ágaza­tait fel kelvén karolni, elhibázott munkát követné­nek, ha elszigetelt javaslatokat tennének le a ház asztalára, akkor midőn azok egyenként helyesen és alaposan megbírálhatók sem volnának. Kéri tehát, várják be azt, midőn azon javaslatok legalább, me­lyek egymással szoros kapcsolatban vannak, egy­szerre letétetnek a ház asztalára, hogy akkor aztán helyesen, alaposan lehessen az egész irányzat felett ítélni. Mocsáry Lajos és Helfy Ignácz szavaik elfer­dítése, illetőleg félreértése miatt szólalnak fel. Ragályi Ferdinánd szólalt fel ezután, kinek beszédét holnap adjuk egész terjedelmében. Szi­lló Géza kormánypárti sok helyt különös modorával derültséget, egypár hazafias nyilatkoza­tával — a nem magyar ajkúak érzelmeire nézve — közhelyeslést keltve beszélt. Irányi D. az idő előhaladottsága miatt holnap fog felszólalni. Ezután a ház kimondja, hogy a kérvények tárgyalását a felirati vita befejezése utánra ha­lasztja s Madarász József indítványára kimondja, hogy ha szükségét látja, holnap délután is ülést tart. Ülés vége 10* órakor. — Holnap 10 óra­kor ülés. A főrendiház mai ülésében, mely délutáni 1 órakor vette kezdetét, elnök mindenekelőtt jelen­tette, hogy V. Ferdinánd király özvegye köszöne­tét fejezte ki a főrendek részvétnyilatkozatáért. — — Ezután bemutatja Wenckheim Frigyes gróf, Széchenyi Imre gróf, Széchenyi Ferencz gr., Nyáry Lajos gr., Győry László gr., ifj. Ambrózy Lajos b., Wodiáner Albert b., Majláth István bácsi­, Már Jó­zsef mármarosi főispán, Pasztély János munkácsi görög katholikus püspök megbízó leveleit. — Tom­­bor I. a képviselőház jegyzője áthozza a delegatio­­nális választásokról szóló jegyzőkönyvet. — Végül a mai ülés jegyzőkönyve hitelesíttetvén az ülés 1 óra 30 perczkor véget ért. Helfy Ignácz beszéde, — a képviselőház szeptember 16-iki ülésén. — (Vége.) Jött az uj kormány; mindenki szentül hitte, hogy ez lesz egyik legelső lépése. Elmúlt megint 2—3 hónap. A negyedik hónapban bátor voltam interpellálni a t. miniszter urat. A miniszter úr vá­rakozott egy hónapig s az országgyűlés, úgy hiszem utolsó előtti napján kijelentette, hogy még nem ért rá e kérdéssel foglalkozni, hanem mihelyt az or­szággyűlésnek vége lesz, azonnal hozzá fog fogni. És csakugyan, nem annyira saját kezdeményezésé­ből, mint inkább azért, mert osztrák részről szólít­­tatott fel, — a­mint később be fogom bizonyítani — végre elhatározta magát a kormány, a törvény által előírt alkudozásokat megindítani. Igen ám, de az alkudozások megindítására tájékozottság kell, kell, hogy a kormány valamit tudjon ezen vám- és kereskedelmi szerződést illetőleg azon hatásról, melyet ez az országban előidézett, s daczára annak — a­mint tegnap érintve lett — hogy már most harmadfél esztendeje, hogy ez oldalról indítvány tettetett e tárgyban, daczára annak, hogy a minisz­térium részéről enquéte volt kirendelve, mit lát­tunk ? Azt, hogy a kormány összehívott újból egy enquettet, s titokszerűleg zárt ajtók mellett, ta­nácskozott néhány emberrel. Én ez időben több­ször egyik, vagy másik magasabb hivatalnokkal ta­lálkoztam, s kérdeztem, hogy miért ez a nagy ti­tok, hát nem szabad a közönségnek tudni, hogy en­nek, vagy annak az áruczikknek ára emelkedett-e a jelen körülmények között, vagy csökkent, senki nem bírta megmondani, csak annyit mondtak, hogy az egész nagy titok. Végre beszéltem magával az államtitkárral. Mondottam, hogy ez oly nagyon fon­tos, s lényeges kérdés az országra nézve, hogy önök nem vonhatják meg a haza polgáraitól, hogy ezen kérdést alaposan tanulmányozzák, hogy annak idején ítéletet mondhassanak. Biztattak, mondot­ták, össze lesz hiva még egy enquette, abba meg lesz vitatva minden, s elő fognak terjesztetni azon vélemények, a­melyekkel az enquette tagjai bírnak s akkor majd az ország is azon helyzetbe jut, hogy ítéletet fog mondhatni. Vártam, lestem a perczet, hogy mikor fog összehivatni ez a nagyobb enquette Ez is megtörtént. Összehívták, de az enquette zárt ajtóknál titokban tartotta üléseit; sem a volt ki­sebb enquette szakférfiainak, sem az utóbbiak vé­leményei nem nyomattak ki. E második enquette összehívásánál a kormány igen gondosan óvako­dott attól, hogy abban ellenzéki képviselő, vagy ellenzéki hírlapíró részt vehessen és 13 próbás kor­mánypárti képviselők s hírlapírókon kívül, másnak nem volt szabad oda bejutni (Szontagh Pál köz­beszól : Pletyka) Bocsánatot kérek, de legkevésbé vártam volna épen Szontagh Pál barátomból, hogy ily fontos kérdésnél ily kevéssé megfelelő kifeje­zést használjon. — Ha azt akarják, hogy az ország azon helyzetbe jusson, hogy megítélhesse hasznos-e vagy káros-e a szerződés, hogy a nemzet azon helyzetbe jusson, s megítélhesse, váljon a ma­gyar ipar közös vámterülete mellett felvirágoz­­hatik-e, vagy pedig, hogy nekünk önálló vám­terület kell, ha ezt akarják, akkor szolgáltas­sák ki az adatokat azoknak, kik azt tanulmá­nyozni akarják, hogy tanulmányozhassák, — de titkot ne csináljanak belőle. És ez a titokszerűség ébreszt bennem — bocsánatot kérek a szóért — gyanút. Miért nem­ csináltak belőle titkot a lajtán­­túli országok ? Ott az enquetteknek véleményei közzé voltak téve, miért nem fél Ausztria ? hogy Magyarország látni fogja, hogy minő szándéka van­nak a vámpolitikában, ha így van mint önök mond­ják, hogy a paritás alapján állanak Ausztriával, miért kell önöknek félni Ausztriától és miért nem fél Ausztria tőlünk? Ha nincs oka félni annak, a­ki ránk tör s a­kinek egész czélja mint ezt ők nyíl­tan kimondják, iparunk meggyilkolása, nekünk ne legyen annyi bátorságunk kimondani, hogy zsenge iparunkat megvédeni akarjuk? Valóban sajnos, de tény, hogy összeesküvésszerűleg takargatják a ma­gyar nemzet szemei előtt azt a leirhatlan nagyságú pusztítást és károkat, melyeket ez átkos szövetség a nemzetre rótt. A t. miniszter urak némelyike összecsapta kezét, mikor Simonyi Ernő azt állí­totta, hogy a defic­itnek egy része elenyésznék, ha önálló vámterület állíttatnék fel. Én bátran hozzá­­­merem tenni azt, hogy elenyésznék az egész deficit is, sőt még többletünk is lenne. Tudom a pénzügy­­miniszter úr mindig mosolyog, mikor ezt állítom.— (Széll Kálmán pénzügyminiszter: Fogok is mindig!) De hiszen ez a kérdés úgy is szőnyegre fog kerülni, kell, hogy szőnyegre kerüljön. Én a­mellett hogy e téren valamely kiváló szakképzett­ségre tartanék igényt, de minthogy oly rendkívüli fontosságú a kérdés, kötelességemnek tartottam csekély tehetségemhez képest tanulmányozni, azt merem állítani, hogy e körülménynek mathemati­­kai bebizonyítása nagyon nehéz, csaknem lehetet­len, mert mindaddig, míg a közös vámterület fen­­áll, nincs az a tehetség a világon, legyen az mi­niszter vagy államtitkár, a­ki képes legyen a való­ban alapos adatokat előteremteni, és én nem túl­zok, mikor azt mondom, hogy e tájékozatlanság, mely e kérdés közül az egész országban uralkodik csaknem oly nagy mértékben, meg van magának a kormánynak kebelében, magában a kereskedelmi és pénzügyi minisztériumban. Ez és különösen azon tény magyarázza meg, hogy ezen tekintélyes érte­kezletben, a­mennyiben valamicske itt-ott mégis kiszivárgott belőle,­­ olyan dolgok fordultak elő, hogy az ember valóban nem tudta, hogy mit bá­muljon inkább: a járatlanságot-e, vagy a ret­tenetes cynismust ? Elannyira , hogy mikor már a tárgyalások megindultak és a részletekbe be akartak bocsátkozni egy képviselő igen naivul azt kérdezte, hogy mielőtt a tarifához hozzá­szólnának, jó lenne első­sorban megtudni, hogy miféle tarifáról van tulajdonképen szó, maximális vagy minimális­­ról-e, azaz olyanról-e, melyből többet engedni nem lehet, vagy a­melyből még van helye a leengedés­nek ? És erre a t. miniszter úr egész nyugodtan azt válaszolta, hogy a kérdésről még nem beszélt a mi­nisztérium, hanem azért a tarifát mégis az enquete elé terjesztette és óhajtotta, hogy a­felől ítéletet mondjanak. Még nagyobb tájékozatlanság mutatkozik a részleteknél. Miután úgy látom, hogy e tárgy ki­merítve nem lesz, elegendőnek tartom, hogy rövi­den jelezzem az eljárást, melyet a kormán­nyal szemben követ az osztrák kormány. Egyszerűen olyan ez az eljárás, minőt követ a t. kormánnyal és majdan a delegatióval szemben a közös hadügyér, midőn t. i. látja, hogy a nemzet jajgat, hogy nem képes tovább viselni a hadügyi költségeket, akkor négy öt hónappal előbb hírét kelti a lapokban, hogy néhány millióval emelni kell a hadi költségeket , akkor aztán kormányunk neki gyürkőzik és nagy erél­lyel hirdeti országszerte, hogy milyen nagy előnyt vívott ki, mert a hadi köztségek magasra voltak tervezve és most örülni s tombolni kell a nemzetnek, hogy nem fog többet fizetni, mert a költségek leszállíttattak, így fog dicsekedni néhány hónap múlva a pénzügyminiszter úr. — (Széll Kálmán: Igen is fogok !) És oly dicsekvőleg fog beszélni nem sokára a kereskedelmi miniszter úr. Évek óta jajgat a nemzet a vám- és kereskedelmi szövetség káros volta és részben a tariffa arány­talansága miatt, vagyis annak akképen történt meg­állapítása miatt, melynél fogva kizárólag az osz­trák ipar érdeke van szem előtt tartva s a magyar iparé nem. Ekkor megkezdődnek az alkudozások. Mit tesz Ausztria ? Általános védvám politikát akar követni felemeli magasra a tételeket annyira, hogy a kereskedelmi miniszter úr megijed és maga tesz propositiókat, melyek czélja az, hogy legalább azon állapot maradjon meg, a­mely jelenleg van. Meglepő eredményre jövünk , ha néhány czikket vizsgálat alá veszünk. Az, hogy a magyar iparos a magasabb ipar terén nem képes versenyezni külföldön, az tagadhatlan, azt fájlalhatjuk, de azon segíteni egyhamar nem lehet. Sok idő kell míg ipa­runk fejlődik, de annál több ok van arra, hogy megmentsük és védjük azt a­mi már van és igye­­kezzük fejleszteni. Ezt a miniszter úr oly ügyesen kidolgozta, hogy épen ezen czikkekre akarja a tarif­át leszállítani; a­mi által ezen kis ipar is tönkre lenne téve Magyarországban; és hogy azon előnyöket Ausztriától megkaphassa, képes felál­dozni oly csekélységet, mint pl. a gabnavám — a­mi közbe legyen mondva — az utolsó csapás lesz, a­mi a magyar földbirtokost érni fogja külö­nösen most, mikor a szállítás egészen az osztrák vasúttársulat kezében van. E czikkek közt szerepel pl. a szappan. Az em­ber el sem hinné, úgy áll a dolog. Méltóztatik tudni, hogy Magyarországon néhány város bizonyos hírre vergődött a szappangyártás terén, ilyen Szeged, Szeben, Brassó, bizonyos tekintetben Debreczen. Ez épen kezd fejlődni, de azon viszonyoknál fogva, a melyben a túlsó provincziákkal vagyunk, a szap­panbehozatal mindinkább szaporodott, úgy hogy az ipar itt mindinkább sülyedni kezdett. Csak egy ada­tot idézek. Néhány évvel ezelőtt a közönséges kö­zépszerű szappanbehozatal 20.000, most 1.000.000 mázsára ment. Most a kereskedelmi miniszter úr nem érvén be azon resultátummal, hogy ez az a kisipar, melyre a magyar ember ép oly alkalmas, mint bárki más, a vámtételeket akként akarja sza­bályozni, engedvén az osztrák kívánságnak, hogy ott a­hol közönséges szappan van, melyért fizet­tek eddig 1 frt 20 kr, fizessenek ezentúl 75 krt, és a középszerűért, melyre eddig 3 frt volt megálla­pítva, fizessenek ezentúl 1 frt 20 krt. Ez annyit tesz, hogy a szappanipar nálunk véglegesen meg­szűnjék, s az illetők akár holnap is bezárhatják mű­helyeiket. Csupán Szeged városában 380 család él a szapangyártásból, s ez mind a tönkrejutás szélére jön. Hallottam, hogy az enquetében jelenlevő egyik tag, ki szerencsés volt mégis meghivatni e titkos tanácskozásra, kissé meg volt döbbenve és kérdést tett az iránt vajon nem fog-e ez na­gyon ártani a hazai iparnak ? Nem tudom hogy a tisztelt miniszter úr mit válaszolt erre, de a szellemdús államtitkár azt mondá, hogy igaz, ez megtörténhetik, de egészségügyi szempontból kell ezt tenni, hogy több szappan jöjjön be az országba s az emberek inkább szokjanak hozzá annak hasz­nálatához. Megvallom, hogy a minap is olvastam egy amnézia könyvet, melyben a különböző nemze­tek civilizációja a szappanfogyasztás szerint mére­tik. De mindezen szellemdússággal szemben azt ál­lítom, hogy a legjobb egészségügyi rendszer az, hogy gondoskodjunk arról, hogy polgárainknak le­gyen pénze; ha lesz pénzük, fognak venni szappant is, de ha nincs pénzök még kenyérre sem, annál kevésbé lesz szappanra. De hogy milyen szellem lengi át ezen egész eljárást és az egész tárgyalási rendszert, melyet a minisztérium követ világosan kitűnik a következőből: Móricz Pál t. képviselő úr, mint az enquéte egyik tagja, midőn a tanácskozás már vége felé haladt, azon kérdést intézte a t. mi­niszter úrhoz, hogy midőn a gabonavám feláldozó.

Next