Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1875-09-18 / 142. szám
Élénk helyeslés a baloldalon) hogy az a nép, mely dolgozni tud és sokat kétszer annyit, mint bármely más fajtájú nép. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon) csak legyen munkája, de arról nem tehet, hogy elvégezvén az aratást, megfeszített roppant nagy munka után s akkor később nincs munkája egész télen át, de ők-e okai ennek ? Nem okai ennek azok, kik megengedték eltűrték azt, hogy az ország kivételes állapotban maradjon, okai azok, kik megfosztották attól, hogy munkássá váljék. (Helyeslés a baloldalon.) Az eféle meg nem érdemlett leczkézés helyett, én azt hiszem az erkölcsiség terjesztése szempontjából sokkal czélszerűbb volna, ha önök felülről jó példákkal mennének elő, mert fájdalom, amit a felső régiókban lát a nép, annak nagy hatása van rá, s az erkölcsiségnek azon hanyatlása, amelyet felülről lát, okvetlenül igen káros és igen megmételyező erkölcseire. Az én t. barátomat az előadó urat akiről tudom, hogy mindazokban a dolgokban, amelyekre vonatkoztam, nem részes, igen kérem, hogy ahelyett, hogy e féle morális predikatiókat intéz a magyar nemzethez, a magyar néphez, méltóztassék befolyását arra fordítani, hogy jó példa által legyen a magyar nemzetnek jobbulása. Egyébiránt úgy látom tehát, hogy épen az van szokásban a magyar népet ily léha munkátlan dologtalannak mondani, mert hiszen igen gyakran találkozunk ilyen nyilatkozatokkal, egy ármányos, furfangos politika van; ez arra számít, hogy ha majd a kormányoknak jövőre sem fog sikerülni, hogy eljárásuk által hazánk állapotán segítsenek, mindig kész mentségük legyen, hogy megtettünk mindent, de ezzel a léha néppel nem lehet boldogulni. Nagyon kényelmes politika lenne az uraim, ha sikerülne ezen népet országszerte ilyenné tenni, de nem odáig van a dolog. A nemzet állapotának javítását, gyors orvoslását várja azoktól, akik élén állanak, akiknek a hatalom kezükben van, és mi különösen a t. kormányt és a most többségben lévő uralkodó pártot illeti, önöktől épen magát a honmentést várja a nemzet, mert önök erre vállalkoztak, ez volt oka azon pártalakulásnak, mely a múlt országgyűlés alatt létrejött, ez volt oka annak, hogy félretették, szegre akasztották azon elveket, melyek a korábbi párt alapját képezték.Élénk helyeslés a baloldalon.) Ahol ily nagy dolgok történnek, ott komoly okoknak kell fenforogni. Ezen feladatokat nem oldhatja meg a nemzet az által, hogy apránként fog erkölcseiben emelkedni, ezeket a kormánytól, azoktól várja, kiknek az ország, a nép sorsa hatalmukban van. (Igaz úgy van : a baloldalon.) Mint mondom t. ház ! Ő felsége nézetem szerint, miként a trónbeszédből kilátszik, nincs kellőleg értesítve a haza állapotáról, és azért szükséges, hogy a képv. ház pótolja ezen hiányt; maga mondja meg ő felségének hányadán van az ország, milyen az állapota. Ily komoly helyzetben a kormánynak egy országgyűlés kezdetén, melyre igen nagy feladatok megoldása vár, nézetem szerint nem szabad titkolni, a viszonyt a nép és fejedelem között, nem szabad mistifizálni a törvényhozás különböző factorait, s azért az én óhajtásom az volna, hogy mindenekelőtt mondjuk meg őfelségének azt, hogy Magyarország nem képes megfelelni azon terheknek, melyeket az 1867-iki országgyűlés elvállalt. (Igaz ugyvan a baloldalon.) Csalhatlanul bizonyítják ezt a lefolyt nyolcz év igen szomorú tapasztalatai. Azt fogják talán önök mondani, hogy nem az 1867-iki kiegyezési törvények, hanem főképen a nemzetnek saját mulasztásai, és a nyolcz évi gazdálkodás legfőbb okozói ezen bajnak. De hát ki mondhatná te hát! hogy Magyarországnak nem kellett volna vasutakat építeni; ki mondja vagy ki *» oa <1 © Lijev o hdr/l^rjn, Vinog Wi7.1f>kprl<$si £>K7.közökről gondoskodni, és pedig nagy mértékben gondoskodni életszükség ? És vegyük sorba azon beruházásokat, melyeket a nemzet a lefolyt korszak alatt tett, valljon van-e azok közt egyetlen egy olyan található, melyekről azt lehetne mondani, hogy haszontalan vagy szükségtelen ? A kifogás amit e tekintetben ellene tettünk ekkoráig — és amit ismétlünk most is az, hogy nem akképen létesítettek mindezen dolgok, a miképen létesítetniök kellett volna. A kifogás az, hogy rohamosan épültek a vasutak, a kifogás az, hogy nem egyedül az ország érdekeire, hanem más mellékérdekekre való tekintettel épültek; kifogás az, hogy azok financirozása nem akképen történt , mint történnie kellett volna, hogy egyátalában nem tartatott meg, ezen beruházásoknál a kellő sjussításoknál, nem vétetett tekintetbe az ország pénzereje. De azt, hogy az országnak szüksége volt a beruházásokra, és szüksége volt ezen intézkedésekre, azt tagadni nem lehet, és jövőre sem lehet azokat elkerülni, hacsak nem akarunk a polgáriasodon nemzetekkel való haladásról lemondani. Egyébiránt bánni lett volna a dolog oka, a baj meg van, azt orvosolni kell. És azt hiszem a nemzetnek azon jogát, hogy bajain segítsen, hogy ügyeit rendezze pénzügyeit rendbehozza ezen jogát tőle senki el nem veheti, a nemzet ezen jogáról nem lehet azt mondani, hogy „verwickt“ mint egykor alkotmányáról mondták, életfentartásának jogát fentartja a nemzet minden körülmény közt bárminő áldozatot kívánjon is tőle. Mondjuk meg ő Felségének továbbá ezt illetőleg amennyiben áldozatkészségről van szó, hogy Magyarországon is túlságos nagy az adó, hogy azt felemelni nem lehet. Mondjuk meg, hogy micsoda eszközökhöz kénytelen nyúlni a pénzügyminiszter az adó behajtására, mondjuk meg micsoda állapotokban van az ország népe vagyonos és vagyontalan ; mondjuk meg hogy a vagyonosoknál a vagyoni tönkrejutás általánossá vált, hogy a hitel aláásott, és hogy a nép az uzsora alatt szenved. (Felkiáltások bulfelől. Úgy van!) Mondjuk meg hányadán vagyunk azon gazdag természeti forrásokkal, melyek a trónbeszédben emlittetnek. A tejjel mézzel folyó Kánaánról való rege oly humbug uraim! melylyel e nemzet magát már századok óta miszifikálja. A tény az, hogy hiában vagyunk bővében a jó termő földnek ha nálunk soha sem esik az eső, akkor mikor legjobban kellene. A tény az, hogy Magyarországnak földmivelési termőviszonyai semmivel sem kedvezőbbek, mint más földmivelő országnak és hiába gúnyoljuk mi azon sovány pátriákat, azokon ha felszámítjuk az évről nyert termést, azokon a földeken egyre másra kétannyi termés van, mint a mi dús földeinken. A tény az, hogy Magyarország szegény ország, a tény az, hogy mindazon országban, melynek ipara nincs, a földmivelés soha sem fog kellőleg kifejlődni. Azon ország, mely egyedül földmivelő ország, mindig szegény marad. Ezeket óhajtottam, hogy kifejezést nyerjenek, hogy ő felségének tudomására juttassanak, és ezekre rámutatva óhajtanám megmondani véleményünket arra nézve, hogy miképen állunk azon állítólag elutasíthatatlan követelésekkel, melyeket elénk, — ellentétben a takarékossággal, — a monarchia biztonsága szab. Mint már említettem, ezen passus ugyanaz, a mely már az 1865-ki hires feliratban is előfordul, és fájdalom most 8 évi alkotmányos élet után most a szabadelvű kormánynak és pártnak uralma alatt, megértük azt hogy ugyanazon hangon, majdnem tökéletesen azon szavakkal nyilatkoznak hozzánk, mint történt akkor az absolutismus alatt. Nekünk szemben ezen állítással, ezen követeléssel meg kellene mondanunk őfelségének, hogy előttünk saját megélhetésünk és államunk fenállása a legfőbb tekintet, mely előtt hátrálnia kell minden más tekintetnek (Helyeslés a baloldalon.) meg kellene mondanunk, hogy ezen tekintet sokkal fontosabb előttünk, mint az, hogy, — mitől egyedül állittatik függni a monarchia biztonléte, a közös hadsereg intézménye továbbra is fenmaradjon; ki kell jelentenünk, hogy Magyarország fog gondoskodni saját hazájának és trónjának megvédéséről, mint arról, hogy szövetségének eleget tegyen, de akarja azt tenni azon módon, hogy ne járjon úgy, mint azon gyenge termetű ember, ki oly nagy fegyverzetet vesz magára, hogy annak súlya alatt összeroskad ; meg kellene mondanunk, hogy a monarchia biztonságának ezen állítólagos követelménye és Magyarország pénzügyeinek rendezése, és ezzel közvetlenül Magyarország anyagi boldogulása incompatibilis két dolog : vagy ha ő felségének szivén fekszik, amint meg vagyunk győződve, hogy szivén fekszik, hogy Magyarország pénzügye rendbe jöhessen, hogy az ország boldoguljon, ha szivén fekszik az, hogy a birodalomnak fele elérje a fejlődés és polgárosodás azon fokát, melytől egyedül függ, hogy e birodalom fenállhasson és rendeltetésének megfeleljen,akkor el fogjuk érni azt a mi egyszersmind önállóságunk és függetlenségünk legfőbb feltétele Magyarország hadügyi önállását; el fogjuk érni azt, hogy a hadügy kérdésében milliókat, igen sok milliót megtakaríthatunk. Meg kellene mondanunk a válaszfeliratban végre azt is, hogy Magyarországra nézve úgy a bankkérdés, mint különösen a vámkérdés megoldása egyenesen életkérdés, mert akár financiális tekintetből, akár azon tekintetből, hogy ez országban az ipar meghonosulhasson és kifejlődhessen és a nemzet gyarapodására kellő befolyást gyakorolhasson, ezen kérdésnél egyátalában boldogulni nem lehet. A mostani állapot az, hogy két oly ország képez közös vámszövetséget, melyek egyikében nagy mérvben ki van fejlődve az ipar a másiknak pedig semmi ipara nincs. Ez valóságos képtelenség. Igenis képezhettek vámszövetséget Németországban, mert az országoknak, melyek egy közös vámterületben egyesültek egyenlő volt a fejlődési fokuk, ott alig volt más jelentősége,mint amit a fiscalitás szempontja megkíván. De ha egyik országnak kifejlett ipara van, s a másiknak épen nincs ipara s ezen két ország egyesül, ez annyit jelent, hogy azon ország, melynek nincs ipara, teljesen zsákmánnyá adja magát át a másik országnak (Úgy van a baloldalon) Ez a legteljesebb colonialis viszony, midőn az anyaország tisztán a mezőgazdasági productióra szorítja a maga coloniáját, oda utasítja, hogy termeljen számára nyers terményeket, melyek feldolgozásán, a másik meggazdagszik, és még arra is kényszeríti a coloniát, hogy magát egyedül az anyaországban lássa el. Tökéletesen ez a mi állapotunk. De van egy nagy különbség is a mi állapotunk és más országok colonialis viszonyai közt, s ez abban áll, hogy a mai anyaországok mindig szoktak az állam élet föntartásáról, annak költségeinek fedezéséről gondoskodni. Más anyaországok magukra vállalják azt, hogy mind a diplomatia útján, mind pedig háború esetén megvédjék maguk coloniáját, és annak költségeivel azon coloniát nem igen szokták terhelni. Nálunk másképen van a dolog. Mi nem csak colonia vagyunk nemzetgazdasági tekintetben, de a dualizmus és paritás útján egyszersmind egy államtárs vagyunk, és minekünk mint ilyeneknek, nekünk gyengéknek s sántáknak együtt kell futnunk az erősökkel és az éplábúakkal, habár megszakadunk is bele. Ez a mi állapotunk nemzetgazdaságilag. Móricz Pál képviselő úr nem barátja a külön vámterületnek s erről azt mondja, hogy külön vámterületet nekünk már csak azért sem lehetne alkotni, mert ki győzné strázsálni a hosszú határt, amellyel Magyarország bír. Azt mondja továbbá, nem kell azt képzelni, hogy a védvám nem jár valami adóval egy ország népére nézve s azt mondja, hogy az egyenesen adó, mégpedig súlyos adó, mely a földmivelő népet a világon mindenütt az iparos fölé helyezi. Igaz, de csodálkozom a fölött, hogy Z. Móricz Pál képviselő úr, ki különben azt hiszem, hogy az adóemelésnek s áldozatkészségnek, az adóviselésnek nem ellenzője, itt egyenesen az adóemeléssel akar bennünket elriasztani a védvám pártolásától. Pedig van egy roppant nagy különbség azon megadóztatás közt, melyet ez után vállal a nép magára, mert igaz, hogy bizonyos pontig a védvám megadóztatása áldozatokkal jár, de a különbség az, hogy a direct adók nagyon súlyosak, mert a direct adók alól nincs módjában senkinek menekülni, holott az, hogy a védvám által reá rótt adótól meneküljön, mindenki tetszésétől függ. Ha én nem akarok pezsgőt inni, mert meg van vámolva, tőlem függ, hogy ne igyam , sőt hogy még a mindennapi élet szükségleteire is térjek át, ha pl. azt mondjuk, drágább lett a csizma, drágább lett a kabát, tőlem függ az alól menekülni, azt mondom, hadd tartson a régi, elviselem még egy pár hónapig. Továbbá meg van azon nagy különbség is az ezennemű megadóztatás és a direct adók emelése közt, hogy amit az előbbiftól elvesztünk a vámon, az a réven megtérül és talán megtérül kétszeresen, mert annyi kétségtelen és ezt bizonyítja az egész világ példája, hogy a földmivelésre semmi sem bír nagyobb hatással s a földbirtok jövedelmének emelését semmi sem mozdítja elő jobban, mint az ipar. Ha nem látnók ezt nagyban, ha nem tapasztalnók is mindenütt a világon, hiszen abból is látjuk, hogy bárhol is legyen egy csekély ipartelep, legyen egy város, annak közelében, ezen helyen sokkal nagyobb a földbirtok értéke, vagyonosabb a nép, mert minden terményeit közvetlenül azonnal értékesítheti, megvan az ily megadóztatásnak azon nagy előnye is épen a földmivelőkre nézve, hogy megmenekülnek egy adótól t. i. a szállítási adótól, mert ha van valahol belforgalom, nem kell messze külföldre vinni az árut, hogy értékesítsék, hanem azt a maguk piaczán értékesíthetik ott helyben a megszaporodott forgalom által, miáltal igen nagy összeg megtakarítható. Miután már Móricz Pál t. barátom beszédére reflektáltam, szólhatnék talán még a polgári házasságról is, melyet különösen hangsúlyozott. De én erre kiterjeszkedni nem akarok. Különben is az, hogy Móricz Pált, barátom, akkor, midőn itt az ország pénzügyeinek rendezéséről, a legnagyobb és legfontosabb kérdésekről van szó, mégis jónak találta még az ily kérdésről is bővebben és részletesen nyilatkozni, megvallom azt a benyomást tette reám, hogy úgy akart tenni, mint Bodoné asszonyom, aki mást szokott mondani, mikor tőle a bor árát kérik. Hanem említett t. barátom egy más dolgot is, ami már szorosan a kérdéshez tartozik. Mondta t. i. azt, hogy a közjogi kérdés jelenleg nincs napirenden. Én azt tartom tehát, hogy ha a közjogi kérdés jelenleg nincs napirenden, akkor bátran levehetjük a napirendről a bank és a vámszövetség kérdését is , mert úgy vagyok meggyőződve, hogy a közjogi kérdés és ezek a kérdések egymással szoros és organikus összefüggésben vannak. Én azt hiszem, hogy ép úgy politikai kérdések ez utóbbiak, mint politikai kérdés a közjogi kérdésnek megváltoztatása és azt hiszem, hogy ezeket vagy együtt vagy épen nem fogjuk megfejteni. És miért ? Azért uraim, mert az 1867. XII. t. cz. megteremtette a közös ügyet, megteremtette a közös birodalmat. Ennek logikai folyománya, logikai szükségessége az, hogy ott, ahol közös birodalom létezik, ott a birodalom egyik részének külön pénzügye, külön vámügye nem lehet. És én meg is vagyok arról győződve, hogy bármennyit emlegessük is mi azt, hogy nekünk bank felállításához, hogy nekünk vámügyünk önálló elintézéséhez és önálló vámterület felállításához kétségtelen jogunk van; mindaddig, mig a rendszer, mely 1867-ben behozatott, melynek alapját a szorosabban úgynevezett közjogi kérdés, az 1867. XII. t. cz. képezi, meg nem oldatik, addig nekünk nem lesz sem bankunk, sem vámterületünk. Bizonyítják ezt az eddig tapasztalt példák. Ennek daczára mondhatom, hogy soha nekünk jogunk ezen dolgokhoz kétségbe nem vonatott. És most micsoda kilátásunk van ? Azt tapasztaljuk, hogy a kormány bármennyit emlegesse és hangsúlyozza ezen kérdéseket, nem tudott e tekintetben tovább menni, magasabbra emelkedni, mint odáig , hogy talán remélhetjük azt, hogy lesz Pesten egy nagyobbszerű bankfiók; nem bírt tovább emelkedni mint addig, hogy talán majd fog kérni egy pár milliót az osztrák kormánytól, legyen szíves átengedni egy részt azon jövedelemből, amit ott az osztrák kormány fogyasztási adók útján a mi rovásunkra bevesz , de az eredmény valószínüleg az lesz, hogy örvendenünk kell, ha a mostani tarifa helyett nem kapunk roszabbat. Ha mi meg akarjuk oldani ezen kérdéseket, akkor nem kerülhetjük ki annak szükségét, hogy hozzuk napirendre, hogy oldjuk meg egyúttal az összes közjogi kérdéseket, mert ezek egymással szoros kapcsolatban vannak. És én nem is tudom, hogy Móritz Pál t, barátom, miért állította azt, hogy most nincsen napirenden a közjogi kérdés; talán azért, mert csak 1878- ban fog lejárni azon szerződés, mely a hadsereg létszámának 800000 emberből való megállapítására köttetett ? De én azt hiszem, hogy t. barátom igen jól tudja, hogy abban egészen másról van szó. Ama szerződés megváltoztatása megújítása alkalmával arról lesz szó, hogy a közös hadsereg maradjon-e 800000 főből álló , vagy legyen 750,000 , vagy 850,000, de mindaddig mig az 1867-ik 12 ikt. ez, mely a hadsereg közösségét állapította meg, nem lesz megváltoztatva , egyébről azon alkalommal szólni nem lehet. Az 1867. XII. t. c. megváltoztatásának kérdése azt hiszem ma épen úgy van napirenden, mint lehet két év múlva, vagy lehet bármikor, vagy ma is lehet szőnyegen, vagy nem lehet soha. Én azt hiszem, hogy most kellene ezen kérdést különösen is napirendre kitűzni, midőn hazánk állapota, midőn 8 évi szomorú tapasztalás bizonyítja azt, hogy mindaddig, míg a közös hadsereg fentartása, általában a mostani védrendszer által rárótt elviselhetlen teher fogja nyomni az ország vállait, addig Magyarország pénzügyeinek rendezéséről, addig Magyarország boldogulásáról szólni nem lehet. És én reménylem tehát, hogy a nemzet nem fog beleegyezni abba soha, hogy ezen kérdés a napirendről levétessék, mert igen helyesen mondta nem rég hazánk nagy fia Kossuth Lajos. (Éljenzés a balról, hogy „jaj azon nemzetnek, melynél az önálló államiságnak és függetlenségnek kérdése állandóan napirenden nincs.“ (Élénk helyeslés balfelől.) Pártolom azon válaszfelirati javaslatot, melyet Simonyi képviselőtársam beadott. (Helyeslés a baloldalról.) Tisza Kálmán belügyminiszter beszéde folyamában kíván bővebben válaszolni előtte szóló beszédére. Két dolgot mindamellett ki kell emelnie. Ő hazafiui szándékát senkinek s legkevésbbé előtte szólónak kétségbe nem vonja, de igenis határozottan kétségbe vonja azok után, amiket mondott — előtte szóló hazafiui tapintatát. Mert a mai viszonyok között, midőn lehetetlen, hogy legyen ember, a ki azt hiszi, hogy az 1867-iki 12. t. cz.-et megváltoztatni lehetne, valaki a magyar parlament kebelében mint logicai következményt, mint kényszerűséget hirdesse, hogy ennélfogva Magyarországnak bankja nem lehet, Magyarországnak kereskedelmi ügyei saját érdekében nem rendeztethetnek, ez lehet úgymond nagy szolgálat, melyet aki ezt hirdeti, teát nem e képviselőháznak, hanem azoknak, kik Magyarország ellen vannak. Még egyre kívánja Mocsáryt figyelmeztetni, arra tudniillik, hogyha csakugyan megvan népünkben a páratlan takarékosság és munkásság, és mégsem tudunk anyagilag boldogulni, ez természetes illustratiója Mocsáry azon állításának, hogy az országnak gazdag kincsei nincsenek, és akkor azután, mikor valaki azt illustrálja, hogy az ország nem bír az anyaggal, amelyből erősbülni lehet, akkor akarni az ország felvirágzására hatni, akkor akarni jogokat követelni, és nemcsak a meglevőt megtartani, ez logikai képtelenség. Nem akarja — úgymond — a válaszfelirati javaslatot sem védeni, sem indokolni. Azt gondolja, ezt meg fogják tenni azok, kiknek kebeléből a javaslat keletkezett, — ha ugyan szükségét látják — és helyesebb is, hogy a válaszfelirati javaslatot ne a kormány tagjai, de a ház többségének tagjai védelmezzék és indokolják. — Ő átalánosságban akarja az előadottakkal szemben kijelenteni nézetét a felől, mi szerinte a trónbeszédnek feladata, s mi ennélfogva a legilletékesebb, leghelyesebb válaszfelirat átalában s elvontan a mostani esettől. (Halljuk !! A trónbeszédnek feladata nézete szerint az, hogy igenis érintse, jelezze az ország helyzetét, jelölje ki a teendőket. De nem lehet a trónbeszédnek feladata a módozatokat, a részleteket, az irány részletezését magában foglalni. Egy trónbeszéd kerete azt, hogy ezek kellőleg kifejtethessenek, nem engedi. Egy pár szóba burkolt irány, vagy elv kijelentése részint érthetetlen, részint sokfelé magyarázható. De egyáltalában, miután provokálja a vitát ama kérdések felett, azon peremben, midőn azon kérdések meg nem oldhatók, semmi egyébre, mint haszon nélküli idővesztegetésre nem vezethet. (Helyeslés) Nem fél nem fog ő félni az elvi vitától. Szívesen fogadja azt. Részéről nem is szeretné, ha a nagy fontosságú kérdések, melyeket az országgyűlésnek meg kell oldani, komoly elvi vita nélkül oldatnának meg. De folytassuk a vitát akkor mikor a vitának eredménye a kérdések jobbra vagy balra eldőlése lehet. — Ez nézete a trónbeszédről s természetesen azt tartja, hogy a válaszfelirat nálunk, mint mindenütt a világon, a trónbeszéd parafrasisa legyen a fejedelem iránti lojalitás kifejezése és a közreműködésnek nyilvánítása. Nem kívánja részletesen taglalni az ellenindítványokat, tehát a függetlenségi párt részéről beadott ellenindítványnál sem fog hoszasabban időzni csakis egyszerűen constatálni kívánja részéről, hogy azt habár vannak is pontjai, melyeket magáéinak nem vallhat, mint az alkotmányos érzület és lojalitás hangján tartottat igen szívesen üdvözli. — Nem mondhat azonban hasonlót azon másik ellenindítványról, mely a házba beadva jön, és megvallja csodálkozott némileg, hogy Simonyi Ernő roszalását fejezte ki a fölött, hogy ezen javaslattól a kinyomatás megtagadtatott. A Mileticsféle felirat — úgymond a miniszter — az egész kiegyezkedést Ausztriával, hibásnak mondja. És miért? kérdi, — Azért, mert azt mondja, hogy a kiegyezés történt a végből, hogy két nemzetiség uralkodjék az országban lakó nemzetek felett; tehát Magyarországon a magyar csak nemzetiség, a többi nemzet! (Zajos mozgás.) Hogy minő fellépés ez, minő nyilatkozat ez, azt jellemezni nem fogja , mert azt parlamentben jellemezni nem lehet, mert oly szót, mivel azt parlamentben jellemezni lehetne, parlamentben kimondani ne szabad. (Élénk tetszés.) De ez nem volt még elég ; nem volt elég csak Magyarországot megbántani, nem volt elég csak a magyar nemzetet megbántani, még tovább kellett mennie. Gyanusítás alá, a kétszínűség vádja alá, az izgatás a jó szomszédnál zavart csinálás vádja alá kellett vonni azt, kit alkotmányos országban mindenütt sérthetetlennek tartanak: az ország koronás fejedelmét. Hogy lehessen egy parlamentben jellemezni azt, midőn van ember, ki elég elvetemült azt mondani, hogy a most dühöngő polgárharczot Dalmáczia ormain Magyarország törvényes királyának ottani megjelenése indította meg. Azt hiszi, hogy van még eszköz, melylyel ezt nem ugyan megakadályozni, de kellőleg megfenyíteni lehet és reményli, hogy nem lesz a házban tag, ki nem alkalmazná ezen fenyítéket, — a megvetésnek fenyítékét. — (Élénk hosszantartó helyeslés.) Polit azon szavaira, hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon az administrate kérdése ; továbbá, hogy megvan az archimedesi sarkpont a megyékben, a nemzetiségi kérdés megoldásával, megjegyzi a miniszter, miszerint elhiszi, hogy a nemzetiségi kérdés azon megoldására, amelyet Polit évek óta hirdet az ő általa contemplált megye lehet igenis az archimedesi pont, mert az oly megye, melyet ő akar, hogy t. i. a hatóság külön nemzeti jelleggel bírjon, nem más, mint az ország testének fajok szerinti feldarabolása, vagyis a magyar államnak megszüntetése. (Felkiáltások: Úgy van!) Az ő óhaja szerint a megyében igenis megvan az az archimedesi pont, hogy Magyarország megsemmisüljön, de lesz rá gondunk, hogy abba a megyébe lábát soha bele ne tegye. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps). A miniszter ezután Simonyi Ernő beszédére válaszol; nem cáfolja annak tételeit komolyan, behatóan, s egyedül a ház derültségben tartására számított aprólékos csipkedésekkel igyekszik keresztül esni a dolgon, ami sikerül is neki. — Hasonló en grand segneur aprés diner modorban bánik el Helfy és Mocsáry érveivel. Azután Sennyeinek válaszolva következőleg kívánja indokolni a kormány eljárását: hogy miként fogja fel a kormány a politikai helyzetet, ezt fő vonalaiban kifejezi — úgymond — a trónbeszéd s ezzel a főelv jelezve van. — Részletes javaslatokat épen azért nem tesz és nem tehet még ma a ház asztalára, mert az államélet összes ágazatait fel kelvén karolni, elhibázott munkát követnének, ha elszigetelt javaslatokat tennének le a ház asztalára, akkor midőn azok egyenként helyesen és alaposan megbírálhatók sem volnának. Kéri tehát, várják be azt, midőn azon javaslatok legalább, melyek egymással szoros kapcsolatban vannak, egyszerre letétetnek a ház asztalára, hogy akkor aztán helyesen, alaposan lehessen az egész irányzat felett ítélni. Mocsáry Lajos és Helfy Ignácz szavaik elferdítése, illetőleg félreértése miatt szólalnak fel. Ragályi Ferdinánd szólalt fel ezután, kinek beszédét holnap adjuk egész terjedelmében. Szilló Géza kormánypárti sok helyt különös modorával derültséget, egypár hazafias nyilatkozatával — a nem magyar ajkúak érzelmeire nézve — közhelyeslést keltve beszélt. Irányi D. az idő előhaladottsága miatt holnap fog felszólalni. Ezután a ház kimondja, hogy a kérvények tárgyalását a felirati vita befejezése utánra halasztja s Madarász József indítványára kimondja, hogy ha szükségét látja, holnap délután is ülést tart. Ülés vége 10* órakor. — Holnap 10 órakor ülés. A főrendiház mai ülésében, mely délutáni 1 órakor vette kezdetét, elnök mindenekelőtt jelentette, hogy V. Ferdinánd király özvegye köszönetét fejezte ki a főrendek részvétnyilatkozatáért. — — Ezután bemutatja Wenckheim Frigyes gróf, Széchenyi Imre gróf, Széchenyi Ferencz gr., Nyáry Lajos gr., Győry László gr., ifj. Ambrózy Lajos b., Wodiáner Albert b., Majláth István bácsi, Már József mármarosi főispán, Pasztély János munkácsi görög katholikus püspök megbízó leveleit. — Tombor I. a képviselőház jegyzője áthozza a delegationális választásokról szóló jegyzőkönyvet. — Végül a mai ülés jegyzőkönyve hitelesíttetvén az ülés 1 óra 30 perczkor véget ért. Helfy Ignácz beszéde, — a képviselőház szeptember 16-iki ülésén. — (Vége.) Jött az uj kormány; mindenki szentül hitte, hogy ez lesz egyik legelső lépése. Elmúlt megint 2—3 hónap. A negyedik hónapban bátor voltam interpellálni a t. miniszter urat. A miniszter úr várakozott egy hónapig s az országgyűlés, úgy hiszem utolsó előtti napján kijelentette, hogy még nem ért rá e kérdéssel foglalkozni, hanem mihelyt az országgyűlésnek vége lesz, azonnal hozzá fog fogni. És csakugyan, nem annyira saját kezdeményezéséből, mint inkább azért, mert osztrák részről szólíttatott fel, — amint később be fogom bizonyítani — végre elhatározta magát a kormány, a törvény által előírt alkudozásokat megindítani. Igen ám, de az alkudozások megindítására tájékozottság kell, kell, hogy a kormány valamit tudjon ezen vám- és kereskedelmi szerződést illetőleg azon hatásról, melyet ez az országban előidézett, s daczára annak — amint tegnap érintve lett — hogy már most harmadfél esztendeje, hogy ez oldalról indítvány tettetett e tárgyban, daczára annak, hogy a minisztérium részéről enquéte volt kirendelve, mit láttunk ? Azt, hogy a kormány összehívott újból egy enquettet, s titokszerűleg zárt ajtók mellett, tanácskozott néhány emberrel. Én ez időben többször egyik, vagy másik magasabb hivatalnokkal találkoztam, s kérdeztem, hogy miért ez a nagy titok, hát nem szabad a közönségnek tudni, hogy ennek, vagy annak az áruczikknek ára emelkedett-e a jelen körülmények között, vagy csökkent, senki nem bírta megmondani, csak annyit mondtak, hogy az egész nagy titok. Végre beszéltem magával az államtitkárral. Mondottam, hogy ez oly nagyon fontos, s lényeges kérdés az országra nézve, hogy önök nem vonhatják meg a haza polgáraitól, hogy ezen kérdést alaposan tanulmányozzák, hogy annak idején ítéletet mondhassanak. Biztattak, mondották, össze lesz hiva még egy enquette, abba meg lesz vitatva minden, s elő fognak terjesztetni azon vélemények, amelyekkel az enquette tagjai bírnak s akkor majd az ország is azon helyzetbe jut, hogy ítéletet fog mondhatni. Vártam, lestem a perczet, hogy mikor fog összehivatni ez a nagyobb enquette Ez is megtörtént. Összehívták, de az enquette zárt ajtóknál titokban tartotta üléseit; sem a volt kisebb enquette szakférfiainak, sem az utóbbiak véleményei nem nyomattak ki. E második enquette összehívásánál a kormány igen gondosan óvakodott attól, hogy abban ellenzéki képviselő, vagy ellenzéki hírlapíró részt vehessen és 13 próbás kormánypárti képviselők s hírlapírókon kívül, másnak nem volt szabad oda bejutni (Szontagh Pál közbeszól : Pletyka) Bocsánatot kérek, de legkevésbé vártam volna épen Szontagh Pál barátomból, hogy ily fontos kérdésnél ily kevéssé megfelelő kifejezést használjon. — Ha azt akarják, hogy az ország azon helyzetbe jusson, hogy megítélhesse hasznos-e vagy káros-e a szerződés, hogy a nemzet azon helyzetbe jusson, s megítélhesse, váljon a magyar ipar közös vámterülete mellett felvirágozhatik-e, vagy pedig, hogy nekünk önálló vámterület kell, ha ezt akarják, akkor szolgáltassák ki az adatokat azoknak, kik azt tanulmányozni akarják, hogy tanulmányozhassák, — de titkot ne csináljanak belőle. És ez a titokszerűség ébreszt bennem — bocsánatot kérek a szóért — gyanút. Miért nem csináltak belőle titkot a lajtántúli országok ? Ott az enquetteknek véleményei közzé voltak téve, miért nem fél Ausztria ? hogy Magyarország látni fogja, hogy minő szándéka vannak a vámpolitikában, ha így van mint önök mondják, hogy a paritás alapján állanak Ausztriával, miért kell önöknek félni Ausztriától és miért nem fél Ausztria tőlünk? Ha nincs oka félni annak, aki ránk tör s akinek egész czélja mint ezt ők nyíltan kimondják, iparunk meggyilkolása, nekünk ne legyen annyi bátorságunk kimondani, hogy zsenge iparunkat megvédeni akarjuk? Valóban sajnos, de tény, hogy összeesküvésszerűleg takargatják a magyar nemzet szemei előtt azt a leirhatlan nagyságú pusztítást és károkat, melyeket ez átkos szövetség a nemzetre rótt. A t. miniszter urak némelyike összecsapta kezét, mikor Simonyi Ernő azt állította, hogy a deficitnek egy része elenyésznék, ha önálló vámterület állíttatnék fel. Én bátran hozzámerem tenni azt, hogy elenyésznék az egész deficit is, sőt még többletünk is lenne. Tudom a pénzügyminiszter úr mindig mosolyog, mikor ezt állítom.— (Széll Kálmán pénzügyminiszter: Fogok is mindig!) De hiszen ez a kérdés úgy is szőnyegre fog kerülni, kell, hogy szőnyegre kerüljön. Én amellett hogy e téren valamely kiváló szakképzettségre tartanék igényt, de minthogy oly rendkívüli fontosságú a kérdés, kötelességemnek tartottam csekély tehetségemhez képest tanulmányozni, azt merem állítani, hogy e körülménynek mathematikai bebizonyítása nagyon nehéz, csaknem lehetetlen, mert mindaddig, míg a közös vámterület fenáll, nincs az a tehetség a világon, legyen az miniszter vagy államtitkár, aki képes legyen a valóban alapos adatokat előteremteni, és én nem túlzok, mikor azt mondom, hogy e tájékozatlanság, mely e kérdés közül az egész országban uralkodik csaknem oly nagy mértékben, meg van magának a kormánynak kebelében, magában a kereskedelmi és pénzügyi minisztériumban. Ez és különösen azon tény magyarázza meg, hogy ezen tekintélyes értekezletben, amennyiben valamicske itt-ott mégis kiszivárgott belőle, olyan dolgok fordultak elő, hogy az ember valóban nem tudta, hogy mit bámuljon inkább: a járatlanságot-e, vagy a rettenetes cynismust ? Elannyira , hogy mikor már a tárgyalások megindultak és a részletekbe be akartak bocsátkozni egy képviselő igen naivul azt kérdezte, hogy mielőtt a tarifához hozzászólnának, jó lenne elsősorban megtudni, hogy miféle tarifáról van tulajdonképen szó, maximális vagy minimálisról-e, azaz olyanról-e, melyből többet engedni nem lehet, vagy amelyből még van helye a leengedésnek ? És erre a t. miniszter úr egész nyugodtan azt válaszolta, hogy a kérdésről még nem beszélt a minisztérium, hanem azért a tarifát mégis az enquete elé terjesztette és óhajtotta, hogy afelől ítéletet mondjanak. Még nagyobb tájékozatlanság mutatkozik a részleteknél. Miután úgy látom, hogy e tárgy kimerítve nem lesz, elegendőnek tartom, hogy röviden jelezzem az eljárást, melyet a kormánnyal szemben követ az osztrák kormány. Egyszerűen olyan ez az eljárás, minőt követ a t. kormánnyal és majdan a delegatióval szemben a közös hadügyér, midőn t. i. látja, hogy a nemzet jajgat, hogy nem képes tovább viselni a hadügyi költségeket, akkor négy öt hónappal előbb hírét kelti a lapokban, hogy néhány millióval emelni kell a hadi költségeket , akkor aztán kormányunk neki gyürkőzik és nagy eréllyel hirdeti országszerte, hogy milyen nagy előnyt vívott ki, mert a hadi köztségek magasra voltak tervezve és most örülni s tombolni kell a nemzetnek, hogy nem fog többet fizetni, mert a költségek leszállíttattak, így fog dicsekedni néhány hónap múlva a pénzügyminiszter úr. — (Széll Kálmán: Igen is fogok !) És oly dicsekvőleg fog beszélni nem sokára a kereskedelmi miniszter úr. Évek óta jajgat a nemzet a vám- és kereskedelmi szövetség káros volta és részben a tariffa aránytalansága miatt, vagyis annak akképen történt megállapítása miatt, melynél fogva kizárólag az osztrák ipar érdeke van szem előtt tartva s a magyar iparé nem. Ekkor megkezdődnek az alkudozások. Mit tesz Ausztria ? Általános védvám politikát akar követni felemeli magasra a tételeket annyira, hogy a kereskedelmi miniszter úr megijed és maga tesz propositiókat, melyek czélja az, hogy legalább azon állapot maradjon meg, amely jelenleg van. Meglepő eredményre jövünk , ha néhány czikket vizsgálat alá veszünk. Az, hogy a magyar iparos a magasabb ipar terén nem képes versenyezni külföldön, az tagadhatlan, azt fájlalhatjuk, de azon segíteni egyhamar nem lehet. Sok idő kell míg iparunk fejlődik, de annál több ok van arra, hogy megmentsük és védjük azt ami már van és igyekezzük fejleszteni. Ezt a miniszter úr oly ügyesen kidolgozta, hogy épen ezen czikkekre akarja a tarifát leszállítani; ami által ezen kis ipar is tönkre lenne téve Magyarországban; és hogy azon előnyöket Ausztriától megkaphassa, képes feláldozni oly csekélységet, mint pl. a gabnavám — ami közbe legyen mondva — az utolsó csapás lesz, ami a magyar földbirtokost érni fogja különösen most, mikor a szállítás egészen az osztrák vasúttársulat kezében van. E czikkek közt szerepel pl. a szappan. Az ember el sem hinné, úgy áll a dolog. Méltóztatik tudni, hogy Magyarországon néhány város bizonyos hírre vergődött a szappangyártás terén, ilyen Szeged, Szeben, Brassó, bizonyos tekintetben Debreczen. Ez épen kezd fejlődni, de azon viszonyoknál fogva, a melyben a túlsó provincziákkal vagyunk, a szappanbehozatal mindinkább szaporodott, úgy hogy az ipar itt mindinkább sülyedni kezdett. Csak egy adatot idézek. Néhány évvel ezelőtt a közönséges középszerű szappanbehozatal 20.000, most 1.000.000 mázsára ment. Most a kereskedelmi miniszter úr nem érvén be azon resultátummal, hogy ez az a kisipar, melyre a magyar ember ép oly alkalmas, mint bárki más, a vámtételeket akként akarja szabályozni, engedvén az osztrák kívánságnak, hogy ott ahol közönséges szappan van, melyért fizettek eddig 1 frt 20 kr, fizessenek ezentúl 75 krt, és a középszerűért, melyre eddig 3 frt volt megállapítva, fizessenek ezentúl 1 frt 20 krt. Ez annyit tesz, hogy a szappanipar nálunk véglegesen megszűnjék, s az illetők akár holnap is bezárhatják műhelyeiket. Csupán Szeged városában 380 család él a szapangyártásból, s ez mind a tönkrejutás szélére jön. Hallottam, hogy az enquetében jelenlevő egyik tag, ki szerencsés volt mégis meghivatni e titkos tanácskozásra, kissé meg volt döbbenve és kérdést tett az iránt vajon nem fog-e ez nagyon ártani a hazai iparnak ? Nem tudom hogy a tisztelt miniszter úr mit válaszolt erre, de a szellemdús államtitkár azt mondá, hogy igaz, ez megtörténhetik, de egészségügyi szempontból kell ezt tenni, hogy több szappan jöjjön be az országba s az emberek inkább szokjanak hozzá annak használatához. Megvallom, hogy a minap is olvastam egy amnézia könyvet, melyben a különböző nemzetek civilizációja a szappanfogyasztás szerint méretik. De mindezen szellemdússággal szemben azt állítom, hogy a legjobb egészségügyi rendszer az, hogy gondoskodjunk arról, hogy polgárainknak legyen pénze; ha lesz pénzük, fognak venni szappant is, de ha nincs pénzök még kenyérre sem, annál kevésbé lesz szappanra. De hogy milyen szellem lengi át ezen egész eljárást és az egész tárgyalási rendszert, melyet a minisztérium követ világosan kitűnik a következőből: Móricz Pál t. képviselő úr, mint az enquéte egyik tagja, midőn a tanácskozás már vége felé haladt, azon kérdést intézte a t. miniszter úrhoz, hogy midőn a gabonavám feláldozó.