Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1875-10-20 / 169. szám
IX. évfolyam. 169. szám. Előfizetési dí:j> Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egy évre .... 20. — Félévre .... 10._ Negyedévre. . . 5. _ Egy hóra . . . 1.80 Egy szám S krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. BélyegtLíj minden hirdetésért külön 30 kr. Nyílttéri öt hasábos sóz 80 krajczár. FOXJXJTXXX^X 2ÉS XXCZ&^ZXDJiJBZ^JTXXT^JPXX^AJF. Szerda, 1875. Október 20. Szerkesztői Iroda: Budapesten IV. megyeháztér 9. az, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bémnentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-Hivatal: Budapest, IV., Megyeháza tér 9. sz. Wodiáner F. nyomdájában Felhívás: Azon t. sz. előfizetőinket, kiknek előfizetése e hó végével lejárt, — tisztelettel felkérjük előfizetésük mielőbb megújítására hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS is MAGYAR ÚJSÁG“-ra. Az előfizetési pénzek s utalványok az »Egyetértés és Magyar Újság“ kiadóhivatalának Wodianer nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. Évnegyedre...................................5 frt. — kr. Félévre........................................10 frt. — kr. Egy hóra...........................................1 frt. 80 kr. A delegatió. A delegatió ülésezése véget ért, újra számot vethet az ország ezen institutiónak mivoltáról. Egy alternativa volt fölállítva mindjárt kezdetben a delegatióra nézve: vagy central - parlamentté reichsrattá válik vagy tehetetlen lesz és akkor alkotmányos ellenőrzés nélkül fognak elintéztetni az ország legfontosabb ügyei. A kettő közül az utóbbi következett be ekkoráig. A delegátió egy tökéletesen tehetetlen testületnek bizonyult be s egész eljárása nem egyéb mint puszta üres formalitás. Egy kártékony oldala fejtilt ki e mellett mindinkább, és ez az, hogy a delegátióban szánakozásra méltó valóban szégyenletes szerepre vannak kárhoztatva az abban résztvevő egyének és prostituálva van maga az alkotmányosság. Szavazni belátása meggyőződése ellen, ez a delegatus állandó szerepe. Az ily szereplés nyomorúsága leginkább kitetszett ez alkalommal Jókainak a hadügyi bizottság jelentésének tárgyalása alkalmával mondott beszédéből. Jókai most egész kedvteléssel űzi a reactiót saját közjogi ellenzéki múltja ellen, s alig mond egy beszédet, melyben ne törekednék deprimáló hatást gyakorolni a nemzeti önérzetre. Azt mondja, hogy a diplomaták most nem is törik egyében fejeket mint azon, hogy miképen lehetne fölhasználni Ausztriát és Magyarországot mint compensationalis objectumot, hogy nem az osztrákoknak, hanem a magyaroknak van okvetlen szükségök az osztrák birodalom fentartására. Az előbbi csakis az ő fantáziája szerint van úgy, a világ nem tud semmit arról, hogy kit és miért kellene „compensálni“ a monarchia szétszedett tagjaival; a másikból természetesen következik, hogy hát tartsuk mi azt a közös óriási hadsereget ha nekünk van rá szükségünk. De hát hadd mondja Jókai a maga poetica licentiáit és rosszlésű émelygős életeit. De nagyon kár előállania azzal, hogy sokalja a 10 milliónyi nyugdíjakat, az erődítési költségeket, az átalános kiadásoknál való hőköltést, a három évi szolgálatot, hogy nem tetszik neki az, hogy felülről idegenítik el a magyar ifjakat a tiszti pályától, hogy Magyarországon nincs sem arsenal, sem katonai iskola, sem táborkar sem geniecorps stb... Mert miként condudál mindezek után? Következőképen: „T. országos bizottság! Én mindezt oly aránytalanságnak találom,amelyen remény nem jövőre nézve a hadügyminisztérium és az ahhoz tartozó körök segíteni, komoly feladatuknak találják. A jelenlegi költségvetést a tárgyalás alapjául ennélfogva elfogadom. Az elmondottakat, mint elvi kérdéseket nem kívánom formulázva benyújtani. Nem kívánok rájuk határozatot, mert nem akarom, hogy ily elvi kérdések felett megszavaztassam a magyar delegátiót és az igennel és nemmel szavazók classificatiójában egy üdvtelen visszavonás magvát vigyük haza. Csupán figyelmeztető, óvószavamat akartam e kérdésben emelni. Adja isten, hogy ne legyen rá soha szükség.“ Lehet-e képzelni megalázóbb valamit az ily érvelésnél? magára a szólóra nézve az ily ás- és kényszerérvelésnél? Elfogadja, mert reményű, hogy a hadügyminiszter et comp. komolyan fognak törekedni e bajokon segíteni. Már hiszen csak is azért hagyták eddig úgy mindezt, mivel nem hallották a híres magyar regényírónak figyelmeztető és óvó szavát. Az is szép, hogy nem akar az elmondottakból elvi kérdéseket formulázni, nehogy a delegátusok kétfelé szavazván egyik jobbnak tűnjék fel a közvélemény előtt, mint a másik! Váljon nem lett volna jobb hallgatni Jókainak? Vagy csak, Fáikkal együtt, szép beszédek tartásával renomméját akarta emelni az átkos intézménynek? Nagyon tanuságos volt a zárszámadások fölötti vita is. Annyira extravagáns valaminek tartották volt baloldali corypheusok a törvény által kijelölt feleletre vonás alkalmazását, hogy inkább bevallották hűségesen, da stehen die Ochsen am Berg. Szlávynak kellett őket figyelmeztetni, hogy van mód, csak mernének hozzá nyúlni. Odáig persze Szlávy sem ment. S szép elmélete a felelősségnek, hogy hiszen 1873-ban Kuhn volt a miniszter nem Koller. Hát váljon Kuhn tábornok tartózkodási helyét nem lehetne föltalálni ? A zárszámadások gyakran, sőt többnyire csak akkor vétetnek elő, midőn már más a miniszter. Az ilyen szereplés, milyennek egy-két példáját soroltam fel, szüli azután a mélyreható corruptiónak egy új nemét, azt t. i. hogy a szereplőknél és pedig előkelő tekintélyes embereknél megtöri, meg a férfi büszkeségnek az önérzetnek zománczát. Lehetlen, hogy mélyen megalázva ne érezze magát bárki az ily szereplés által, habár vélt kénytelenségből vállalja is el. A közerkölcsiségre nézve is igen roszhatású, mert nyilvános lecke, hogy miként kell cselekedni meggyőződés ellen, miként kell hazudozni nyilvánosan. Csak ezt az egyet kívántam a delegátiókról ez alkalommal kiemelni, mint eddig talán még figyelmen kívül maradt oldalát a mintaintézménynek. Nem lehet azonban mellőznöm a delegátióról szólván, egy igen érdekes és tanuságos nyilatkozatát Benedek Sándor tábornoknak. Szerinte azért nem lehet mellőzni a három éves szolgálati időt, mivel rövidebb idő alatt nem szerzi meg a katona azt a mi legszükségesebb, a katonai szellemet, úgy hogy az meglegyen benne, ha évek múlva tér is vissza szabadságról. Ez annyit jelent, hogy rövid idő alatt nem lehet kiirtani a legényekből a polgár öntudatát s a nemzeti a hazafias szellemet, ehez évek kellenek; legalább három év kell hozzá, hogy beleverjék fejébe azt, hogy ő nem „paraszt“ — mint nevez a katona mindenkit a ki nem katona, —hogy beleverjék fejébe azt, hogy ő a „császár embere.“ Három év alatt azután viszi annyira, hogy korcsmában s után útfélen kérkedhetik azzal, hogy neki nem parancsol senki csak a császár, hogy magát egy szabadalmazott kaszt tagjának tekinthesse. — Ezért fizetünk mi évenkint igen sok milliót. Az a katonai szellem nem egyéb, mint üres frázis, a technikai ismereteket és ügyességet, és pedig úgy hogy mechanice mozduljon a vezényszóra, megszerezheti a katona rövidebb idő alatt is, ha azután jól van ruházva, táplálva, kész katona, a valódi harczképességet és bárcz edzettséget csak a harczolás adja meg neki. Morális tulajdonságul pedig, eltekintve minden specificus nemzeti és hazafi szempontoktól, pusztán a harczképességet átalában tekintve, bizonyosan többet ér neki a hazafias lelkesedés mint a kasztszellem. Én nem szólok a közös hadsereg többi részének dispositiójáról a hazafias érzelmek tekintetében, de azt be kell ismerni mindenkinek, hogy a magyar nép fiainál mindenesetre hathatósabb rugó a vitézségre a magyar hazafiság mint „a császár“ elvont eszméje, az osztrák ármádiához tartozandóság érzete, vagy bármi más fictio mit katonai szellemnek akarnak nevezni. Vitézség — ez az igazi katonai szellem. Ezt igyekezzenek a tábornok urak ébren tartani a helyett, hogy három évig igyekeznek valódi rugóit kiirtani. S valódi czéljukat mégsem érik el a rápazarolt milliókkal. Vihetik odáig a dolgot, hogy mint fenebb említettem, megtanítják henczegni otthon a magyar katonát is vihetik odáig, hogy tán a magyar katona is, habár kritikus időkben a császár s a haza és a király közt, de a habozás nem tart sokáig, mert a vér vízzé nem válik. Mocsáry Lajos. Az „E”r” mai újabb hire szerint a csütörtöki hiv. lap fogja tudatni Tisza Kálmánnak min. elnökké kineveztetését. Tegnap délután, mint a „P. Lt.“ értesül, minisztertanács tartatott, melyen a belügyminiszter a közigazgatás reformja tárgyában előterjesztendő törvényjavaslatainak főbb elveit fejtegeté. A többi szakminiszterek szintén terjesztettek elő törvényjavaslatokat, melyek nagyobbára összefüggésben vannak az előbb említettekkel, így a pénzügyminiszter a közadók kezelésének reformja, a közoktatási miniszter a tanfelügyelők intézményének módosítása, a közlekedési miniszter a közmunka szabályozása, végre az igazságügyminiszter az úgynevezett bagatell-ügyek tárgyában terjesztett elő törvényjavaslatokat. Az igazságügyminiszter legközelebb valószínűleg be fogja nyújtani a váltótörvényjavaslatot, továbbá a záloglevelek biztosításáról, a végrendeletek alakiságának megváltoztatásáról és a bírák fizetésének fokozatos szabályozásáról szóló törvényjavaslatokat. Még egy szó Széll Kálmán exposéjáról. Hazánk szorongatott pénzügyi helyzete remegve várta a megmentő szót, de Széll Kálmán nem azt hozta meg, hanem felfogva a fonalat ott, hol kollegája Ghyczy Kálmán elejtette, uj adózást uj adó berendezéssel átalános jövedelmi adót indítványoz és így szorongatott pénzügyi helyzetünkön sem most, sem jövendőre segítve nem lesz. Amit igazolni a jövendő vagyon hivatva, annak a jelenben való igazolása nem könnyű, mert emberi gyengeségben fekszik mindenkor a jobbat, a kecsegtetőbbet, a férevezetőt hinni és kaczér czéljainak engedni. Ne gondolja senki, hogy az ellenzék üres ráfogásokkal akar felelni Széll Kálmán kétségtelenül nagyszabású beszédére, de Széll Kálmán még sincs azon az úton, melyen haladni kellett volna már elődjeinek is, hogy ilyen iszonyatos helyzetbe az ország ne jöjjön, ha pedig már benne van , abból meneküljön. Pénzügyminisztereink mindig nagy csalódásban éltek és csalódásban vannak a magyar birodalom adóképességéről, vagyonosságáról, és pénzkutforrásairól. Ha az 1867. esztendőben a kiindulási pont nem vasutak építése lett volna, melyben 21 százaléknyi kölcsönpénz, mint a párisi kölcsön, ruháztatik be, 3 százalékot sem jövedelmező állami vasutakba, ha a vasúti 5 százalékú garanciák megadásával fukarkodunk, ha az első 60 milliós kölcsön nem vasutakba fektettetik, hanem egész más természetű gyümölcsöző befektetésekbe, a vasútépítési akkori mániát a pénzügyér felhasználja, amidőn garantia nélkül is léteztek vasútépítési ajánlatok, nem gyanúsítván a miniszter correct eljárását ilyes ajánlatok elutasításánál, ami bizonyos aggályos körülmények között a miniszter kötelessége is lehetett: — ma kétségtelenül egészen más téren mozognánk. Kiváltképen, ha a stereotip aszály ellen, mely hazánk legboldogabb vidékeit annyiszor — meg annyiszor megsemmisíti — gondoskodva lett volna, mivel csak ezen vidék képes az adó terhét kibírni, hol egy nagy község csak annyi adót fizet idestova, mint egész Árva- vagy Liptómegye. Bizonnyal mondhatjuk és állíthatjuk, hogy ma adóképesek volnánk, de midőn ez mind hiányzik és szegénységünk mezítelensége szembeötlő, valóban fanatizált financiernek kell annak lenni, a ki egy perczig is hiszi, hogy a magyar birodalom képes a Széll Kálmán által előadottakat nyugodtan elfogadni, és ezeknek biztos varázserejökben hinni. Az életben a legkeserűbb az öncsalódás, de a pénzügyletnél az öncsalódás oly káros mérveket ölthet magára és az ország pénzviszonyait annyira felzavarhatja, az ország vagyonosságát annyira megtámadhatja, hogy az ország függetlensége könnyen kérdésbe jöhet, és akkor azon ország nem a függetlenség papírra írt garanciájával fog számolni, hanem az események hatalmával. Ezt igazolják a világtörténelem lapjai. Aki pedig kételkedik az ország vagyontalanságán, hogy mindent elhallgassunk amit mondhatnánk, csak kettőt hozunk fel: azt, hogy az országban ember nincs, aki adóját oly pontosan lerója, mint ahogy ez követeltetik, és hogy daczára a 20—30—40 millió deficzitnek a sanctionált esztendei költségvetés csakis 500 ezer adó executióval hajtható be. Szomorú, ha a miniszter az idő jeleit a tapasztaltak után fel nem akarja érteni, és még szomorúbb az adózókra nézve. De magára a miniszterre nézve sem lehet megnyugtató az önhitség, mert be kell állani hová előbb a materiális inerziának, és akkor sem a rendes adó, de annál kevésbé lesz befizetve az adóemelés, a deficit pedig nagyobbodni fog, mint ez a szomszéd Cislajbániában történt. De nem oszthatjuk pénzügyérnek azon kijelentését sem, hogy az állami háztartásban a megtakarításoknál a végsőig ment, habár az összes minisztériumoknál szerintünk a rendes és rendkívüli kiadásokba megtakarított 9 mil. 52,997 frtot, amennyit senki elődje idáig meg nem takarított. Mi csak akkor leszünk megnyugtatva, midőn az ilyen kiadások az 1868-ki összes minisztériumok költségein túl nem emelkednek — kivévén azon államadósság kamatait a melyek a pazarlásnak szüleményei — és a melyek legalább 30 millióra tehetők — de még akkor is az arány úgy áll mint 120 millió a 199 illetőleg 169 millióhoz 50—79 millió különbséggel, vagyis az 1868. budget az 1876. esztendei államköltségvetéshez, mert állami vagyonosságunk inkább fogyott mint gyarapodott, legalább az emelkedési milliókkal. Természetes, midőn az államférfi mintákat keres és nem maga magából meríti azon ruganyos erőt, mely a nyomasztó körülmények nagyságának megfeleljen, nem marad más hátra mint a mindennapi financziális receptekkel — adósságcsinálással — adóemeléssel és hasonlókkal gyógyítani. Hiába apellálnak a nagy tömeg áldozatkészségére, mert a nagy tömeg azt kérdi kiért ? és miért áldozzon ? Hanem igenis, ha az áldozatkészséghez megadatik a mód, hogy ő áldozatképes lehessen, akkor méltán remélhetni, hogy a jó szellemű polgár, ki hazáját és a trónt szereti kész lesz áldozni. Hisz ezen haza áldozatkészségéről ismeretes. Az 1867-ki kiegyezés merő áldozatkészségből állott. Miért áldozzon ma ? Hanem a trón és hazájához hű polgár elvárja miniszterétől, hogy a kellő erősítőt megadja az áldozatkészséghez, ezt pedig a nemzetek anyagi életében egészséges pénzforgalomnak hívják. Aki a papírpénz eredetével ismeretes, tudni fogja, hogy a papírpénz hivatása minden időben, az egészséges pénzforgás fentartása, egészséges pénzforgás pedig csak akkor lehet, ha mindenkor a pénzpiacon annyi pénz létezik forgalomban, amennyi a napi szükségek fedezéséhez szükséges. Ha ez egészben nem létezik, hivatva vagyon a papírpénz ennek hiányát pótolni. Egyébiránt mint állami fizető jegy oly kötelező erővel bír mint a privát életben a váltó, vagy kötelezvény egyes és magánérdekek könnyebbségére csakhogy ilyen állami papírpénz a törvény garanciája alatt bocsáttatik ki, és azért átalános elfogadási kötelező erővel bír. Ha egy állam maga papírpénzének garanciáját megadni nem akarja, mint jelen esetben, és sokan ezt inkább egy consortium nyereségére bíznák, olyanra p. o, mint az osztrák nemzeti bank, akkor ezek okvetetlen újra kívánják az országot megterhelni és pedig új pénz áldozatokkal. A dolog ily helyzetébe őrültség volna azt követelni, hogy ilyen papírpénznek kelendősége legyen, de ép oly megfoghatatlan, hogy a magyar állam, mely financz miniszterünk saját vallomásánál fogva, 309 millió adósságot csinált, ettől fél annyi papírpénzzel magát annak idejében meg nem váltotta. Ez már csakugyan meg nem érthető finánczpolitika, de nem is félannyi papírpénzre lett volna már kezdetben szükség, hanem eszélyesebben tett volna az akkori finánczminiszter ha 60 millió kölcsön helyett 60 millió állami papírpénzt tervezett volna kibocsátásra, és ezt fordította volna ide s oda égető beruházásokra. Akkor legalább kamatot ma nem kellene az állam uzsorás hitelezőinek fizetni, és ugyanezen 60 millió papírpénz kibocsátásával, majdnem az egész 300 millió investitiónak eleget lehetett volna 8 esztendő leforgása alatt tenni és ma a magyar állam vállait 15 millió garantirozott esztendei vasúti adó nem nyomná. Tudatlansággal volna vádolandó azon államférfi vagy pénzügyőr, aki nem tudná, hogy egy állam nem képes függetlenségét feltartani, ha a függetlensége fentartásához szükséges pénzerőkkel nem rendelkezhetik. — Valamint tudatlansággal vádolandó azon minisztérium, mely felelőssége ellenére, ezen utat maga előtt elvágatja. De egy nemzet, melynek közvéleménye nem elegendő erős, hogy léte e kérdését kivívja, valóban nem függetlenséget, hanem szolgaságot érdemel. Szolgák voltunk 48 előtt, függetlenségünket meghozta, nem a Pragmatica Sanctio, amelyről el lehetett mondani azt amit ravasz a Werbőczy a perennális fassiokról mondott „aliquandó valent et aliquandó non valent“ hanem meghozták a 48-as törvények. Ezeket a nemzetnek vérével kellett megpecsételni, dacsára annak, hogy királyi sanctióval lettek ellátva. Már 48-ban a magyar független minisztérium a papírpénz gyártásához hozzáfogott, csak azért is, hogy függetlenségünk előjeleit adja. — De midőn ezen gyártás napról napra a körülmények által indokolt nagyobb és nagyobb mérveket nyert, végtére azon varázserőt fejtette ki, hogy minden egyéb segedelem nélkül a nemzet egy nagymérvű hadjárat minden költségeit képes volt fedezni az osztrák pénz kizárásával, anélkül hogy adót szedett volna. Nem őrültség tehát, ma azt gondolni, hogy a magyar papírpénz meg nem felelhetne az osztrák bankjegyei értékének hozzájárulásával a forgalom szükségletének. És ki meri azt állítani, hogy a magyar állam pénznek nagyobb aggio-ja legyen mint a szomszéd papírpénzének. Ki mélyebben tanulmányozta az osztrák nemzeti bank érczértékre fektetett papirpénz ingadozásait a lealkonyodott absolut és provisorius időkben, az tudja hogy az ércz alapra fektetett papírpénz kibocsátása mellett izgatni, ma nem más mint az orvoslást késleltetni, mert ha érczalapra fektetett papírpénz 40 és 50% ingadozásnak vagyon alávetve, akkor érczalap nélküli papírpénz se lehet nagyobb ingadozásnak kitéve, mi nem a papírpénz alaptalanságának, hanem az idők ellenséges befolyásának tulajdonítható. És tudva, hogy minden papírpénz valóságos belértékét a szükség adja meg, valóban nincs ok miért ingadozni az állampapírpénz kibocsátásába annál is inkább, mert a pénzes világ szép ígéretekkel és sallangos prasisokkal ki nem elégíthető. Azt sem fogja elhinni miniszter úr, hogy midőn egy állam adóssága kamatainak fizetését új adósságok megszavazásával kívánja beváltani, hitelt érdemeljen, mert ilyen állam gazdálkodás nemcsak hitelt nem gerjeszt a kölcsönadónál, de a kölcsönadó, nála kölcsönét is veszélyeztetve látja és így semmi sem könnyebb mint ilyen gazdálkodással a nemzet hitelét tönkre silányítani és állami papírpénz kibocsátását is akadályokkal környezni. Ezen azért, hogy ennek útja bevágatassék szükséges, hogy hova előbb papírpénzzel segítsünk a beteg pénzforgalmon, papírpénzzel segítsünk a köznyomoron és existentiális érdekből meg kell szüntetni a stereotip deficiteket és beállítani a további pénzműveleteket. Ellenkező esetben az állami kincstár forrásai legközelebb oly gyengén fognak csörgedezni, hogy államgépezetünk fentartása lehetetlenné válik, mit a jövendő legjobban igazoland. Ezeket előre bocsátottuk, hogy ezen nevezetes exposé némely nézeteibe mélyebben beleereszkedhessünk szinte független véleményünket kimondandók. Midőn egy terhes beteget az orvosok körülvesznek, különféle véleményt mondanak gyakorta nem csak a betegnek betegségéről, hanem azon orvosi szerekről is, melyekkel meggyógyítható a terhes beteg, ha a theoria és a feltételezés nem csalnak. — Szomorú dolog volna, ha a betegnek meg kellene halni — a betegnek meg kell gyógyulni — és a beteg meggyógyulhat, de nem mindjárt mintegy bűbájos vesszőcsapás által,hanem ma le kell tennünk meggyógyulhatásának alapját, hogy meggyógyulhasson. Ezt kivánja pénzügyérünk is igen bölcsen, és ő azzal kezdi meg, hogy az állam kiadásait a lehetőségig vagyis jobban mondva convenience-ig megengedhetőségig megszorítja és tágítja a jövedelmek forrásait. Az elsőre megmondottuk átalános nézetünket, kötelességünk miniszter úr második működéséhez is hozzászólani. Nem lehet nem helyeselni miniszter úrnak a másodikban kifejtett erélyes akaratát, de azért nem osztozunk némely nézeteiben, valamint nem osztozunk a kivitel minden módozataiban sem, különösen az államjavak eladásának theóriájánál. A ki tudja, mennyi nélkülözésekbe és véráldozatba került egy nemzetnek ingatlan vagyonát megvédeni századokon keresztül az idők égető szükségei elől; — a ki tudja, hogy egy nemzet életét még terhesebb idők várhatják, mint a jelenleg, aki tudja, hogy a nemzet minden időben féltve ótalmazta ezen kincsét és őrszemeit róluk soha, de soha le nem vette, az átalában nem pártolhatja azon nézetet, hogy ezek eladassanak, és ezekkel adósságok fizettessenek. — Nem volna ugyan első nemzet a magyar, mely államjavai eladását megejtette, de azért azt kívánjuk, hogy ne legyen se első, se utolsó. A franczia nemzet állami fekvő vagyona legnagyobb részét eladta. — Mire jutott? Adósságai nemhogy fogytak, de szaporodtak, fekvő vagyona pedig eltűnt. Ilyen cathaplasmat a magyar beteg államtestre nem fognak alkalmazni, mert mélyebb sebeket rajta ejteni nem kívánunk, habár ideig óráig a veszedelmet elodázhatnék, de erre jelen esetben nincs is szükség, mert ezzel a főbajon — a pénztelenségen — még segítve sem volna, hanem minekutána ez iránt az exposé helyesen nyilatkozik, tehát mindenesetre a miniszter finanszpolitikájának eredményét be kell várni, ezzel tartozunk személyes becsületessége és képességének, mi ezen tárczának legérdekesebb vívmánya. Hanem szükséges, hogy az államjavak kezelése oly képen rendeztessék be, milzópon ősrőlz tooloKonaonol* j#vomlcs £*»o a nyili lopás és csalás intézetei, mint eddig. Ne béreljen a bérlő, hogy bérletével adós maradjon, mint eddig, az államjavak szolgái ne tekintsék az államjavakat nagyszerű menháznak, hogy ők élhessenek, az állam pedig károsodjék és így minden időben czélszerűbb berendezés érdekében kívánatos marad, hogy ahol a pénzbérlet előnyös, ottan a földek több kisebb bérlőknek adassanak ki évenként pénzért, vagy felébe, a földek rendes forgatása megtartásával. A javak mindenütt elegendő élő és szaporítható instructióval láttassanak el még ottan is, ahol a pénzbérlet vagy felezési rendszer gyakoroltatik. Ezen befektetésnél azon nagy czélt szem előtt tartva, hogy az állam uradalmai hivatva vannak a honvédelemre szükséges anyagokat előállítani, melynek beszerzése ez után jóval kevesebbe kerülne, mint üzleti után azoknak a beszerzése szükség esetére kerül, az itteni rónaságokon kellene találhatni azon nagy katonai méneseket, melyek a katonai szolgálatra a legjobb lovakat állítják elő mint Oroszországban. — Ezen uradalmakban kellene létezni azon nagy juhnyájaknak, melyek a katonai ruházatra szükséges gyapjút előállítják, mi a katonai posztógyártáshoz elkerülhetlenül szükséges, akkor az állam fele áron kiállíthatja ezen szükségleteket, és ki nem volna téve azon ármányos nagymérvű csalásnak a magán beszerzés útján, így a várak is elláttathatnának azon liszt és egyéb szükségletekkel, melyekért az állam szükség esetére milliókat kénytelen a nyerészetnek oda dobni, ilyen berendezése az állami javaknak egészen más eredményeket szülne, mint a jelen kezelés és a nemzetet megismertetné az államjavak megtartása fontosságával, mert az itten jelzett kezelés legalább 25 százalékra felemelné a jövedelmet, amellett egy nagy kincs léteznék a befektetésekben, melyek ilyen után a katonai költségeket tekintélyesen mérsékelnék. Ami az állami erdőségeket és havasokat illeti, hisz ha mindennap pisztráng fűszerezné az erdészek asztalát, még azért az államnak semmi vesztesége sem volna, ha egyébaránt pontos, és ha szolgálatával pótolná pisztránggal fűszerezett tiszti erdészi asztaláért az államot, de fájdalom ez nem történik, hanem botrányos hanyagsággal oly károkat okoznak az államnak, amely egy pusztító bérlő szereplésével fölér. Hogy ilyen esetben az állam érdeke megóvandó és hogy a hon érdeke tekintetéből ilyen állami szolgálatra érdemetlen szolga irányában statáriális legyen az eljárás, ezt még a humanitás sem ellenezheti, mert olyan humanitás, mely az állam érdekei ellen vagyon irányulva, pártfogásra nem találhat. Nem találhat egy becsületes államférfi vagy hazafi előtt sem, mert a társadalom fekélyeitől mindaddig meg nem tisztulhat, míg a bűnt ki nem irtja, vagy a bűnöst oly helyzetbe nem hozza, hogy bűneseteit ne