Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)

1875-10-20 / 169. szám

IX. évfolyam. 169. szám. Előfizetési dí­:­j> Vidékre postán vagy hely­­ben házhoz hordva Egy évre .... 20. — Félévre .... 10._ Negyedévre. . . 5. _ Egy hóra . . . 1.80 Egy szám S krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. BélyegtLíj minden hirde­­tésért külön 30 kr. Nyílttéri öt hasábos sóz 80 krajczár. FOXJXJTXXX^X 2ÉS XXCZ&^ZXDJiJBZ^JTX­XT^JPXX^­AJF. Szerda, 1875. Október 20. Szerkesztői Iroda: Budapesten IV. megyeháztér 9. az, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemé­nyek csak bémnentesen fo­gadtatnak el. Kéziratok csak rend­kívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-Hivatal: Budapest, IV., Megyeháza tér 9. sz. Wodiáner F. nyomdájában Felhívás: Azon t. sz. előfizetőinket, kiknek előfi­zetése e hó végével lejárt, — tisztelettel felkérjük előfizetésük mielőbb megújítására hogy a lap szétküldésében fenakadás ne tö­rténjék. Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS is MAGYAR ÚJSÁG“-ra. Az előfizetési pénzek s utalványok az »Egyetértés és Magyar Újság“ kiadóhivata­lának Wodianer nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. Évnegyedre...................................5 frt. — kr. Félévre........................................10 frt. — kr. Egy hóra...........................................1 frt. 80 kr. A delegatió. A delegatió ülésezése véget ért, újra szá­mot vethet az ország ezen institutiónak mi­voltáról. Egy alternativa volt fölállítva mindjárt kezdetben a delegatióra nézve: vagy central - parlamentté reichsrattá válik vagy tehetetlen lesz és akkor alkotmányos ellenőrzés nélkül fognak elintéztetni az ország legfontosabb ügyei. A kettő közül az utóbbi következett be ekkoráig. A delegátió egy tökéletesen tehetet­len testületnek bizonyult be s egész eljárása nem egyéb mint puszta üres formalitás. Egy kártékony oldala fejtilt ki e mellett mindinkább, és ez az, hogy a delegátióban szána­kozásra méltó valóban szégyenletes szerepre vannak kárhoztatva az abban résztvevő egyé­nek és prostituálva van maga az alkotmá­nyosság. Szavazni belátása meggyőződése ellen, ez a delegatus állandó szerepe. Az ily szereplés nyomorúsága leginkább kitetszett ez alkalommal Jókainak a hadügyi bizottság jelentésének tárgyalása alkalmával mondott beszédéből. Jókai most egész kedvte­léssel űzi a reactiót saját közjogi ellenzéki múltja ellen, s alig mond egy beszédet, mely­ben ne törekednék deprimáló hatást gyakorolni a nemzeti önérzetre. Azt mondja, hogy a diplo­maták most nem is törik egyében fejeket mint azon, hogy miképen lehetne fölhasználni Ausz­triát és Magyarországot mint compensationalis objectumot, hogy nem az osztrákoknak, hanem a magyaroknak van okvetlen szükségök az osztrák birodalom fentartására. Az előbbi csakis az ő fantáziája szerint van úgy, a világ nem tud semmit arról, hogy kit és miért kel­lene „compensálni“ a monarchia szétszedett tagjaival; a másikból természetesen követke­zik, hogy hát tartsuk mi azt a közös óriási hadsereget ha nekünk van rá szükségünk. De hát hadd mondja Jókai a maga poetica licen­­tiáit és ros­szlésű émelygős életeit. De nagyon kár előállania azzal, hogy sokalja a 10 milliónyi nyugdíjakat, az erődítési költségeket, az átalá­­nos kiadásoknál való hő­költést, a három évi szolgálatot, hogy nem tetszik neki az, hogy felülről idegenítik el a magyar ifjakat a tiszti pályától, hogy Magyarországon nincs sem arse­nal, sem katonai iskola, sem táborkar sem genie­­corps stb... Mert miként cond­udál mindezek után? Következőképen: „T. országos bizottság! Én­ mindezt oly aránytalanságnak találom,a­melyen remény nem jövőre nézve a hadügyminisztérium és az ahhoz tar­tozó körök segíteni, komoly feladatuknak talál­ják. A jelenlegi költségvetést a tárgyalás alapjául ennélfogva elfogadom. Az elmondottakat, mint elvi kérdéseket nem kívánom formulázva benyújtani. Nem kívánok rá­­juk határozatot, mert nem akarom, hogy ily elvi kérdések felett megszavaztassam a magyar dele­­gátiót és az igennel és nemmel szavazók classificatiójában egy üdvtelen vis­­­szavonás magvát vigyük haza. Csupán figyelmeztető, óvószavamat akartam e kérdés­ben emelni. Adja isten, hogy ne legyen rá soha szükség.“ Lehet-e képzelni megalázóbb valamit az ily érvelésnél? magára a szólóra nézve az ily ás- és kényszerérvelésnél? Elfogadja, mert reményű, hogy a hadügyminiszter et comp. komolyan fognak törekedni e bajokon segí­teni. Már hiszen csak is azért hagyták eddig úgy mindezt, mivel nem hallották a híres ma­gyar regényírónak figyelmeztető és óvó szavát. Az is szép, hogy nem akar az elmon­dottakból elvi kérdéseket formulázni, nehogy a delegátusok kétfelé szavazván egyik jobbnak tűnjék fel a közvélemény előtt, mint a másik! Váljon nem lett volna jobb hallgatni Jókainak? Vagy csak, Fáikkal együtt, szép beszédek tartásával renomméját akarta emelni az átkos intézménynek? Nagyon tanuságos volt a zárszámadá­sok fölötti vita is. Annyira extravagáns va­laminek tartották volt baloldali corypheusok a törvény által kijelölt feleletre vonás alkal­mazását, hogy inkább bevallották hűségesen, da stehen die Ochsen am Berg. Szlávynak kel­lett őket figyelmeztetni, hogy van mód, csak mernének hozzá nyúlni. Odáig persze Szlávy sem ment. S szép elmélete a felelősségnek, hogy hiszen 1873-ban Kuhn volt a miniszter nem Koller. Hát váljon Kuhn tábornok tartózko­dási helyét nem lehetne föltalálni ? A zárszám­adások gyakran, sőt többnyire csak akkor vétetnek elő, midőn már más a miniszter. Az ilyen szereplés, milyennek egy-két példáját soroltam­­ fel, szüli azután a mélyre­ható corruptiónak egy új nemét, azt t. i. hogy a szereplőknél és pedig előkelő tekintélyes embereknél megtöri, meg a férfi büszkeségnek az önérzetnek zománczát. Lehetlen, hogy mé­lyen megalázva ne érezze magát bárki az ily szereplés által, habár vélt kény­tel­enségből vál­lalja is el. A közerkölcsiségre nézve is igen rosz­­hatású, mert nyilvános lec­ke, hogy miként kell cselekedni meggyőződés ellen, miként kell hazudozni nyilvánosan. Csak ezt az egyet kívántam a delegátiók­­ról ez alkalommal kiemelni, mint eddig talán még figyelmen kívül maradt oldalát a minta­­intézménynek. Nem lehet azonban mellőznöm a delegá­­tióról szólván, egy igen érdekes és tanuságos nyilatkozatát Benedek Sándor tábornoknak. Szerinte azért nem lehet mellőzni a három éves szolgálati időt, mivel rövidebb idő alatt nem szerzi meg a katona azt a mi legszüksé­gesebb, a katonai szellemet, úgy hogy az meglegyen benne, ha évek múlva tér is vissza szabadságról. Ez annyit jelent, hogy rövid idő alatt nem lehet kiirtani a legényekből a polgár öntudatát s a nemzeti a hazafias szellemet, ehez évek kellenek; legalább három év kell hozzá, hogy beleverjék fejébe azt, hogy ő nem „paraszt“ — mint nevez a katona mindenkit a ki nem katona, —hogy beleverj­ék fejébe azt, hogy ő a „császár embere.“ Három év alatt azután viszi annyira, hogy korcsmában s után útfélen kérkedhetik azzal, hogy neki nem pa­rancsol senki csak a császár, hogy magát egy szabadalmazott kaszt tagjának tekinthesse. — Ezért fizetünk mi évenkint igen sok milliót. Az a katonai szellem nem egyéb, mint üres frázis, a technikai ismereteket és ügyes­séget, és pedig úgy hogy mechanice mozduljon a vezényszóra, megszerezheti a katona rövi­debb idő alatt is, ha azután jól van ruházva, táplálva, kész katona, a valódi harczképességet és bár­cz edzettséget csak a harczolás adja meg neki. Morális tulajdonságul pedig, eltekintve minden specificus nemzeti és hazafi szempon­toktól, pusztán a harczképességet átalában tekintve, bizonyosan többet ér neki a hazafias lelkesedés mint a kasztszellem. Én nem szólok a közös hadsereg többi részének dispositiójáról a hazafias érzelmek tekintetében, de azt be kell ismerni mindenki­nek, hogy a magyar nép fiainál mindenesetre hathatósabb rugó a vitézségre a magyar ha­­zafiság mint „a császár“ elvont eszméje, az osztrák ármádiához tartozandóság érzete, vagy bármi más fictio mit katonai szellemnek akarnak nevezni. Vitézség — ez az igazi katonai szellem. Ezt igyekezzenek a tábornok urak ébren tartani a helyett, hogy három évig igyekeznek valódi rugóit kiirtani. S valódi czéljukat még­sem érik el a rápazarolt milliókkal. Vihetik odáig a dolgot, hogy mint fenebb említettem, megtanítják henczegni otthon a magyar kato­nát is vihetik odáig, hogy tán a magyar katona is, habár kritikus időkben a császár s a haza és a király közt, de a habozás nem tart sokáig, mert a vér vízzé nem válik. Mocsáry Lajos. Az „E”r” mai újabb hire szerint a csütörtöki hiv. lap fogja tudatni Tisza Kálmánnak min. el­nökké kineveztetését. Tegnap délután, mint a „P. Lt.“ értesül, mi­nisztertanács tartatott, melyen a belügyminiszter a közigazgatás reformja tárgyában előterjesztendő törvényjavaslatainak főbb elveit fejtegeté. A többi szakminiszterek szintén terjesztettek elő törvény­­javaslatokat, melyek nagyobbára összefüggésben vannak az előbb említettekkel, így a pénzügy­­miniszter a közadók kezelésének reformja, a köz­oktatási miniszter a tanfelügyelők intéz­ményének módosítása, a közlekedési minisz­ter a közmunka szabályozása, végre az igazság­ügyminiszter az úgynevezett bagatell-ügyek tár­gyában terj­esztett elő törvényjavaslatokat. Az igaz­ságügyminiszter legközelebb valószínűleg be fogja nyújtani a váltótörvényjavaslatot, továbbá a zálog­levelek biztosításáról, a végrendeletek alakiságá­nak megváltoztatásáról és a bírák fizetésének fo­kozatos szabályozásáról szóló törvényjavaslatokat. Még egy szó Széll Kálmán exposé­­járól. Hazánk szorongatott pénzügyi helyzete re­megve várta a megmentő szót, de Széll Kál­mán nem azt hozta meg, hanem felfogva a fo­nalat ott, hol kollegája Ghyczy Kálmán elejtette, uj adózást uj adó berendezéssel átalános jöve­delmi adót indítványoz és így szorongatott pénzügyi helyzetünkön sem most, sem jövendőre segítve nem lesz. A­mit igazolni a jövendő vagyon hivatva, annak a jelenben való igazolása nem könnyű, mert emberi gyengeségben fekszik mindenkor a jobbat, a kecsegtetőbbet, a férevezetőt hinni és kaczér czéljainak engedni.­­ Ne gon­dolja senki, hogy az ellenzék üres ráfogá­­sokkal akar felelni Széll Kálmán kétségtele­nül nagyszabású beszédére, de Széll Kálmán még sincs azon az úton, melyen haladni kel­lett volna már elődjeinek is, hogy ilyen iszo­nyatos helyzetbe az ország ne jöjjön, ha pedig már benne van , abból meneküljön. Pénzügyminisztereink mindig nagy csa­lódásban éltek és csalódásban vannak a magyar birodalom adóképességéről, vagyonosságáról, és pénzkutforrásairól. Ha az 1867. esztendőben a kiindulási pont nem vasutak építése lett volna, melyben 21 százaléknyi kölcsönpénz, mint a párisi kölcsön, ruháztatik be, 3 százalékot sem jövedelmező állami vasutakba, ha a vasúti 5 százalékú garanciák megadásával fukarkodunk, ha az első 60 milliós köl­csön nem vasutakba fektettetik, hanem egész más természetű gyümölcsöző befekteté­sekbe, a vasútépítési akkori mániát a pénz­ügyér felhasználja, a­midőn garantia nélkül is léteztek vasútépítési ajánlatok, nem gyanú­sítván a miniszter correct eljárását ilyes aján­latok elutasításánál, ami bizonyos aggályos kö­rülmények között a miniszter kötelessége is lehetett: — ma kétségtelenül egészen más téren mozognánk. Kiváltképen, ha a stereotip aszály ellen, mely hazánk legboldogabb vidékeit an­­­nyiszor — meg annyiszor megsemmisíti — gondoskodva lett volna, mivel csak ezen vidék képes az adó terhét kibírni, hol egy nagy köz­ség csak annyi adót fizet idestova, mint egész Árva- vagy Liptómegye. Bizon­nyal mondhatjuk és állíthatjuk, hogy ma adóképesek volnánk, de midőn ez mind hiányzik és szegénységünk mezítelensége szembeötlő, valóban fanatizált financiernek kell annak lenni, a ki egy perczig is hiszi, hogy a magyar birodalom képes a Széll Kálmán által előadottakat nyugodtan elfogadni, és ezeknek biztos varázserejökben hinni. Az életben a legkeserűbb az öncsalódás, de a pénzügyletnél az öncsalódás oly káros mérveket ölthet magára és az ország pénzvi­szonyait annyira felzavarhatja, az ország va­­gyonosságát annyira megtámadhatja, hogy az ország függetlensége könnyen kérdésbe jöhet, és akkor azon ország nem a függetlenség pa­pírra írt garanciájával fog számolni, hanem az események hatalmával. Ezt igazolják a világ­­történelem lapjai. A­ki pedig kételkedik az or­szág vagyontalanságán, hogy mindent elhallgas­sunk amit mondhatnánk, csak kettőt hozunk fel: azt, hogy az országban ember nincs, aki adóját oly pontosan lerója, mint a­hogy ez követelte­­tik, és hogy daczára a 20—30—40 millió defi­­czitnek a sanctionált esztendei költségvetés csak­is 500 ezer adó executióval hajtható be. Szomorú, ha a miniszter az idő jeleit a tapasz­taltak után fel nem akarja érteni, és még szo­morúbb az adózókra nézve. De magára a mi­niszterre nézve sem lehet megnyugtató az önhit­­ség, mert be kell állani hová előbb a materiális inerziának, és akkor sem a rendes adó, de annál kevésbé lesz befizetve az adóemelés, a defic­it pedig nagyobbodni fog, mint ez a szomszéd Cislajb­ániában történt. De nem oszthatjuk pénzügy­érnek azon kijelentését sem, hogy az állami háztartásban a megtakarításoknál a végsőig ment, habár az összes minisztériumoknál szerintünk a rendes és rendkívüli kiadásokba megtakarított 9 mil. 52,997 frtot, amennyit senki elődje idáig meg­ nem takarított. Mi csak akkor leszünk meg­nyugtatva, midőn az ilyen kiadások az 1868-ki összes minisztériumok költségein túl nem emel­kednek — kivé­vén azon államadósság kamatait a melyek a pazarlásnak szüleményei — és a melyek legalább 30 millióra tehetők — de még akkor is az arány úgy áll mint 120 millió a 199 illetőleg 169 millióhoz 50—79 millió különbséggel, vagyis az 1868. budget az 1876. esztendei államköltségvetéshez, mert állami va­­gyonosságunk inkább fogyott mint gyarapodott, legalább az emelkedési milliókkal. Természetes, midőn az államférfi mintá­kat keres és nem maga magából meríti azon ruganyos erőt, mely a nyomasztó körülmények nagyságának megfeleljen, nem marad más hátra mint a mindennapi financziális receptekkel — adósság­csinálással — adóemeléssel és hason­lókkal gyógyítani. Hiába apellálnak a nagy tömeg áldozat­készségére, mert a nagy tömeg azt kérdi kiért ? és miért áldozzon ? Hanem igenis, ha az áldozatkészséghez megadatik a mód, hogy ő áldozatképes lehessen, akkor mél­tán remélhetni, hogy a jó szellemű polgár, ki hazáját és a trónt szereti kész lesz áldozni. Hisz ezen haza áldozatkészségéről ismeretes. Az 1867-ki kiegyezés merő áldozatkészségből állott. Miért áldozzon ma ? Hanem a trón és hazájához hű polgár elvárja miniszterétől, hogy a kellő erősítőt megadja az áldozatkész­séghez, ezt pedig a nemzetek anyagi életében egészséges pénzforgalomnak hívják. Aki a papír­pénz eredetével ismeretes, tudni fogja, hogy a papír­pénz hivatása min­den időben, az egészséges pénzforgás fentartása, egészséges pénzforgás pedig csak akkor lehet, ha mindenkor a pénzpiac­on annyi pénz léte­zik forgalomban, amennyi a napi szükségek fedezéséhez szükséges. Ha ez egészben nem létezik, hivatva vagyon a papírpénz ennek hiá­nyát pótolni. Egyébiránt mint állami fizető jegy oly kötelező erővel bír mint a privát élet­ben a váltó, vagy kötelezvény egyes és magán­érdekek könnyebbségére csakhogy ilyen állami papírpénz a törvény garanciája alatt bocsátta­­tik ki, és azért átalános elfogadási kötelező erővel bír. Ha egy állam maga papírpénzének garanciáját megadni nem akarja, mint jelen esetben, és sokan ezt inkább egy consortium nyereségére bíznák, olyanra p. o, mint az oszt­rák nemzeti bank, akkor ezek okvetetlen újra kívánják az országot megterhelni és pedig új pénz áldozatokkal. A dolog ily helyzetébe őrült­ség volna azt követelni, hogy ilyen papírpénz­nek kelendősége legyen, de ép oly megfogha­tatlan, hogy a magyar állam, mely financz miniszterünk saját vallomásánál fogva, 309 millió adósságot csinált, ettől fél annyi papír­pénzzel magát annak idejében meg nem vál­totta. Ez már csakugyan meg nem érthető finánczpolitika, de nem is félannyi papírpénzre lett volna már kezdetben szükség, hanem eszé­­lyesebben tett volna az akkori finánczminiszter ha 60 millió kölcsön helyett 60 millió állami papírpénzt tervezett volna kibocsátásra, és ezt fordította volna ide s oda égető beruhá­zásokra. Akkor legalább kamatot ma nem kel­lene az állam uzsorás hitelezőinek fizetni, és ugyanezen 60 millió papírpénz kibocsátásával, majdnem az egész 300 millió investitiónak ele­get lehetett volna 8 esztendő leforgása alatt tenni és ma a magyar állam vállait 15 millió garantirozott esztendei vasúti adó nem nyomná. Tudatlansággal volna vádolandó azon ál­lamférfi vagy pénzügyőr, a­ki nem tudná, hogy egy állam nem képes függetlenségét feltar­tani, ha a függetlensége fentartásához szüksé­ges pénzerőkkel nem rendelkezhetik. — Vala­mint tudatlansággal vádolandó azon minisz­térium, mely felelőssége ellenére, ezen utat maga előtt elvágatja. De egy nemzet, melynek köz­véleménye nem elegendő erős, hogy léte e kér­dését kivívja, valóban nem függetlenséget, ha­nem szolgaságot érdemel. Szolgák voltunk 48 előtt, függetlenségünket meghozta, nem a Prag­­matica Sanctio, amelyről el lehetett mondani azt amit ravasz a Werbőczy a perennális fassiok­­ról mondott „aliquandó valent et aliquandó non valent“ hanem meghozták a 48-as tör­vények. Ezeket a nemzetnek vérével kellett megpecsételni, dacsára annak­, hogy királyi sanctióval lettek ellátva. Már 48-ban a magyar független minisztérium a papírpénz gyártásához hozzá­fogott, csak azért is, hogy függetlensé­günk előjeleit adja. — De midőn ezen gyártás napról napra a körülmények által indokolt na­gyobb és nagyobb mérveket nyert, végtére azon varázs­erőt fejtette ki, hogy minden egyéb se­gedelem nélkül a nemzet egy nagymérvű had­járat minden költségeit képes volt fedezni az osztrák pénz kizárásával, anélkül hogy adót szedett volna. Nem őrültség tehát, ma azt gon­dolni, hogy a magyar papírpénz meg nem felel­hetne az osztrák bank­jegyei értékének hozzá­járulásával a forgalom szükségletének.­­ És ki meri azt állítani, hogy a magyar állam pénz­nek nagyobb aggio-ja legyen mint a szomszéd papírpénzének. Ki mélyebben tanulmányozta az osztrák nemzeti bank érczértékre fektetett pa­­pirpénz ingadozásait a lealkonyodott absolut és provisorius időkben, az tudja hogy az ércz alapra fektetett papírpénz kibocsátása mellett izgatni, ma nem más mint az orvoslást késleltetni, mert ha érczalapra fektetett papírpénz 40 és 50% ingadozásnak vagyon alávetve, akkor érczalap nélküli papírpénz se lehet nagyobb ingadozás­nak kitéve, mi nem a papírpénz alaptalanságá­nak, hanem az idők ellenséges befolyásának tulajdonítható. És tudva, hogy minden papír­pénz valóságos belértékét a szükség adja meg, valóban nincs ok miért ingadozni az állampapír­­pénz kibocsátásába annál is inkább, mert a pénzes világ szép ígéretekkel és sallangos p­ra­­sisokkal ki nem elégíthető. Azt sem fogja el­hinni miniszter úr, hogy midőn egy állam adós­sága kamatainak fizetését új adósságok meg­szavazásával kívánja beváltani, hitelt érdemel­jen, mert ilyen állam gazdálkodás nemcsak hitelt nem gerjeszt a kölcsön­adónál, de a köl­csönadó, nála kölcsönét is veszélyeztetve látja és így semmi sem könnyebb mint ilyen gazdál­kodással a nemzet hitelét tönkre silányítani és állami papírpénz kibocsátását is akadályokkal környezni. Ezen azért, hogy ennek útja bevágatassék szükséges, hogy hova előbb papírpénzzel segít­sünk a beteg pénz­forgalmon, papírpénzzel segít­sünk a köznyomoron és existentiális érdekből meg kell szüntetni a stereotip deficiteket és beállítani a további pénzműveleteket. Ellen­kező esetben az állami kincstár forrásai leg­közelebb oly gyengén fognak csörgedezni, hogy államgépezetünk fentartása lehetetlenné válik, mit a jövendő legjobban igazoland. Ezeket előre bocsátottuk, hogy ezen ne­vezetes exposé némely nézeteibe mélyebben beleereszkedhessünk szinte független vélemé­nyünket kimondandók. Midőn egy terhes beteget az orvosok kö­rülvesznek, különféle véleményt mondanak gyakorta nem csak a betegnek betegségéről, hanem azon orvosi szerekről is, melyekkel meg­gyógyítható a terhes beteg, ha a theoria és a feltételezés nem csalnak. — Szomorú dolog volna, ha a betegnek meg kellene halni — a betegnek meg kell gyógyulni — és a beteg meg­gyógyulhat, de nem mindjárt mintegy bűbájos vesszőcsapás által,hanem ma le kell tennünk meg­­gyógyulhatásának alapját, hogy meggyógyul­hasson.­­ Ezt kivánja pénzügyérünk is igen bölcsen, és ő azzal kezdi meg, hogy az állam kiadásait a lehetőségig vagyis jobban mondva convenience-ig mege­ngedhetőségig megszorítja és tágítja a jövedelmek forrásait. Az elsőre megmondottuk átalános nézetünket, köteles­ségünk miniszter úr második működéséhez is hozzá­szólani. Nem lehet nem helyeselni miniszter úr­nak a másodikban kifejtett erélyes akaratát, de azért nem osztozunk némely nézeteiben, va­lamint nem osztozunk a kivitel minden módo­zataiban sem, különösen az államjavak eladá­sának theóriájánál. A ki tudja, mennyi nélkülö­zésekbe és véráldozatba került egy nemzetnek ingatlan vagyonát megvédeni századokon ke­resztül az idők égető szükségei elől; — a ki tudja, hogy egy nemzet életét még terhesebb idők várhatják, mint a jelenleg, a­ki tudja, hogy a nemzet minden időben féltve ótalmazta ezen kincsét és őrszemeit róluk soha, de soha le nem vette, az átalában nem pártolhatja azon nézetet, hogy ezek eladassanak, és ezek­kel adósságok fizettessenek. — Nem volna ugyan első nemzet a magyar, mely államjavai eladását megejtette, de azért azt kívánjuk, hogy ne legyen se első, se utolsó. A franczia nemzet állami fekvő vagyona legnagyobb részét eladta. — Mire jutott? Adósságai nemhogy fogytak, de szaporod­tak, fekvő vagyona pedig eltűnt. Ilyen catha­­plasmat a magyar beteg államtestre nem fog­nak alkalmazni, mert mélyebb sebeket rajta ejteni nem kívánunk, habár ideig óráig a ve­szedelmet elodázhatnék, de erre jelen eset­ben nincs is szükség, mert ezzel a főbajon — a pénztelenségen — még segítve sem volna, hanem minekutána ez iránt az exposé helye­sen nyilatkozik, tehát mindenesetre a minisz­ter finanszpolitikájának eredményét be kell várni, ezzel tartozunk személyes becsületessége és képességének, mi ezen tárczának legérdeke­sebb vívmánya. Hanem szükséges, hogy az ál­lamjavak kezelése oly képen rendeztessék be, milzópon ősrőlz too­loKonaonol* j#vomlcs £*»o a nyili lopás és csalás intézetei, mint eddig. Ne bérel­jen a bérlő, hogy bérletével adós maradjon, mint eddig, az államjavak szolgái ne tekintsék az államjavakat nagyszerű menháznak, hogy ők élhessenek, az állam pedig károsodjék és így minden időben czélszerűbb berendezés ér­dekében kívánatos marad, hogy a­hol a pénz­bérlet előnyös, ottan a földek több­ kisebb bér­lőknek adassanak ki évenként pénzért, vagy felébe, a földek rendes forgatása megtartá­sával. A javak mindenütt elegendő élő és szapo­rítható instructióval láttassanak el még ottan is, a­hol a pénzbérlet vagy felezési rendszer gyakoroltatik. Ezen befektetésnél azon nagy czélt szem előtt tartva, hogy az állam uradal­mai hivatva vannak a honvédelemre szükséges anyagokat előállítani, melynek beszerzése ez után jóval kevesebbe kerülne, mint üzleti után azoknak a beszerzése szükség esetére ke­rül, az itteni rónaságokon kellene találhatni azon nagy katonai méneseket, melyek a kato­nai szolgálatra a legjobb lovakat állítják elő mint Oroszországban. — Ezen uradalmakban kellene létezni azon nagy juhnyájaknak, me­lyek a katonai ruházatra szükséges gyapjút előállítják, mi a katonai posztógyártáshoz el­­kerülhetlenül szükséges, akkor az állam fele áron kiállíthatja ezen szükségleteket, és ki nem volna téve azon ármányos nagymérvű csalás­nak a magán beszerzés útján, így a várak is elláttathatnának azon liszt és egyéb szükség­letekkel, melyekért az állam szükség esetére milliókat kénytelen a nyerészetnek oda dobni, ilyen berendezése az állami javaknak egészen más eredményeket szülne, mint a jelen kezelés és a nemzetet megismertetné az államjavak megtartása fontosságával, mert az itten jelzett kezelés legalább 25 százalékra felemelné a jö­vedelmet, a­mellett egy nagy kincs léteznék a befektetésekben, melyek ilyen után a katonai költségeket tekintélyesen mérsékelnék. Ami az állami erdőségeket és havasokat illeti, hisz ha mindennap pisztráng fűszerezné az erdészek asztalát, még azért az államnak semmi vesztesége sem volna, ha egyébaránt pontos, és ha szolgálatával pótolná pisztránggal fűszerezett tiszti erdészi asztaláért az államot, de fájdalom ez nem történik, hanem botrányos hanyagsággal oly károkat okoznak az államnak, amely egy pusztító bérlő szereplésével fölér. Hogy ilyen esetben az állam érdeke megóvandó és hogy a hon érdeke tekintetéből ilyen állami szolgálatra érdemetlen szolga irányában statá­­riális legyen az eljárás, ezt még a humanitás sem ellenezheti, mert olyan humanitás, mely az állam érdekei ellen vagyon irányulva, pártfo­gásra nem találhat. Nem találhat egy becsüle­tes államférfi vagy hazafi előtt sem, mert a társadalom fekélyeitől mindaddig meg nem tisz­tulhat, míg a bűnt ki nem irtja, vagy a bűnöst oly helyzetbe nem hozza, hogy bűneseteit ne

Next