Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1875-10-22 / 171. szám
171. szám. IX. évfolyam. Előfizetési dl]: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egy évre .... 20. — Félévre . . . . 10. — Negyedévre. . . 5. Egy hóra . . . 1.80 Egy szám 3 krajczár. Hirdetési dl]: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: öt hasábos sói 30 krajczár. Péntek, 1876. Oktober 22 Szerkesztői Iroda: Budapestés IV. megyeháztér 0. az, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-Hivatal: Budapest, IV., Síegyeháotér 9. sz. Wodimer F. nyomdájába* Felhívás: Azon t. sz. előfizetőinket, kiknek előfizetése e hó végével lejárt, tisztelettel felkérjük előfizetésük mielőbb megújítására hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS is MAGYAR ÚJSÁG“-ra. Az előfizetési pénzek s utalványok az „ Egyetértés és Magyar Újság “ kiadóhivatalának Wodianer nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. Évnegyedre...................................5 írt. — kr. Félévre ........................................10 frt. — kr. Egy hóra...........................................1 frt. 80 kr. Az uj miniszterelnök. Nem olyan elemekből s nem is olyan körülmények között alakult a Wenckheim-Tisza kabinet, hogy akár létrejöttekor, akár azóta csak egy pillanatra is reményt vethettünk volna az általa kivívandó eredményekbe. Erélyes, tettre kész, az ország sorsában dönteni hivatott kormány nem kicsinyes egyéni tekintetek, vagy személyes ambíciók kielégítése szempontjából szokott alakulni, mint ahogy ez alakult. S hogy mennyire okszerű volt kételyünk, mellyel működése elé tekintettünk, az eléggé kitűnik abból, hogy a helyzet lényegén a mai napig egy mákszemnyit sem változtatott; az ország politikai, közgazdasági nyomorultsága megvan, a mint volt; nepotismus és cirque befolyások révén uborkafára segittetnek a legselejtebb elemek, mint azelőtt; en vogue van a humbug, az „élelmesség,“ a szédelgés minden téren, mint valaha; s csak annyiban változott állapotunk, hogy most inkább juttatják adóval koldusbotra a polgárokat, mint egykor; exoffo bocsátgatják el s döntik nyomorba minden számítás, utánnézés és méltányosság nélkül a nem prolegált hivatalnokokat; emelik a terheket: Bécsben szavazzák az Achatiusokat, Budapesten állítják szép rendbe az államháztartás egyensúlyát — a papiroson; de egyetlen módot az életelő adók könnyebb viselhetésére nem mutatnak sehol; kifogástalan igazságot nem szolgáltatnak senkinek és pénzügyeink zilált helyzetének, közigazgatásunk beláthatlan zűrzavarának komoly, gyökeres megváltoztatására nem készítnek egy számbavehető tervet soha; nem nyújtnak egy reménysugárt, hogy ha már nem radikális reform, hát legalább egy kis változás, egy kis könnyítő fordulat lehetőségében bízhatnánk. Pedig e kormány oly czélból alakultnak tüntette fel magát, Tisza Kálmán azzal indokolta közjogi elveinek „ideiglenes“ sutbatételét, hogy társaival az állapotok megváltoztatása végett ül a miniszteri székbe; hogy azért veszi ideiglenesen kezeibe közügyeink legfontosabb emeltyűit, mert utat akar törni, irányt jelezni közállapotaink kellő módon leendő megváltoztatására, az államháztartás egyensúlyának helyreállítására, az ország existentiájának lehetősítésére, szóval: keresztül viszi, vagy legalább megkezdi azon intézkedéseket, amelyek hazánk állami életének fenállhatására, szerves fejlesztésére és megszilárdítására szükségesek ; legalábbis előkészíti azon reformkérdések egész hosszú sorozatának megoldását, melyet egyrészt e kérdések roppant száma és terjedelménél fogva, másrészt közjogi helyzetünk hátrányossága miatt úgyis csak több évig tartó folytonos működés eredményezhet. így hitte, így várta ezt mindenki, aki bizalmával megajándékozta az uj kormányt; igy beszélte azt országvilág, igy tüntette fel a dolgot a reménybeli kormánypárti sajtó, — daczára annak, hogy az előző kabinet bukásának okát egyedül azon adótörvényjavaslatok benyújtása képezte, amelyekkel Ghyczy kölcsönművelet helyett az államszükségletek fedezését czélozta, amelyekről akkor beszélni sem lehetett istenkísértés nélkül, s amelyeket most Széll Kálmán még terhesebb formában, még nagyobb összegek előirányzatával fog keresztül vinni. Alkalomszerűnek látszik ezeknek újbóli felvetése most, amikor bizonyára számosan fűznek reményeket a tegnapi nappal megtörtént miniszterváltozás eredményeihez. Amikor ismét sokan akadhatnak, akik a helyzetbe tisztán be nem látva, azon tény folytán, hogy Tisza miniszterelnökké lett, fokozottabb és sikeresb tevékenységet várnak s azzal biztatják magukat, hogy: majd meglesz most, ami eddig nem történt; akik már el is vesztették egyszer bizalmukat, de most újból régi álláspontjukra helyezkedve örülnek annak, hogy a fordulat előidézésére hivatott ember ime elfoglalja a kormány legmagasabb polczát, majd fog az kivívni hihetetlen sikereket rövid idő alatt csak azért is, mert tevékenysége ideiglenességhez van kötve; tehát bizonyára vannak már kész tervei, amiket eddig azért nem vihetett keresztül, mert nem ő volt a feje a kormánynak. Pedig ismerve a körülményeket, Tisza eddigi befolyását, tudva lépésének indokait s látva azt, hogy a kormány eddig sem mutatott fel eredményt sőt parányi lendületet sem adott a dolgok jobbra fordultának,teljes lelkéből meg lehet győződve s biztosítva mindenki arról, hogy ezentúl sem fog az megtörténni, minden marad, amint eddig volt, csak roszabbra ne váljék, mert Tisza Kálmán tényleg eddig is feje volt a kormánynak, kivihetett mindent, amit akart, és így a miniszterelnökségre egyátalán nem tervei keresztül vihetésének szempontja, vagy a kormány tetszés szerinti összeállításának lehetősége késztető. A Tisza sem a kabinetben, sem a parlamentben nem szerez és nem szerezhet magának nagyobb befolyást semmivel, mint amilyennel eddig rendelkezett, mert ő volt azok sugalmazó szelleme eddig is mindenben. Az történt, amit ő akart, úgy, amint ő akarta, akár csak a miniszterségének kezdete óta azt a helyet foglalta volna el, amelyre most lépett. Míg tehát az állapotok maradnak ezentúl is, ahogy vannak, — a helyzet csak annyiban változik, hogy Tisza az egyenes felelősségnek nagyobb terhét vállalta magára, mint a minő eddig nehezült reá. Kívánatos fordulatban, de még csak e fordulat lehetőségének gondolatában se ringassa magát senki, mert a csalódás arra nézve lesz a legkeserűbb, aki legtöbb reménnyel kecsegteti magát. —K. A mai esti lapok egyhangú értesülése szerint Tisza Kálmán miniszterelnökké nevezése befejezett tény. — Ma délelőtt 11 órakor tette le az esküt az új premier a budai várpalotában a király kezébe. — Az eskümintát Tarkovics miniszteri tanácsos olvasta fel. — Wenckheim Béla báró lemondását a király már tegnap elfogadta és ma délelőtt 9 óra tájban ment a volt miniszterelnök az ujjal a királyi váriakba. A többi miniszterek ezalatt a miniszterelnöki palotában maradtak. — Tisza Kálmán 10 óra tájban visszajött és közölte kartársaival, hogy a kabinetnek Wenckheim b. által benyújtott lemondása elfogadtatott és hogy a király őt bízta meg a kabinet új megalakításával s ő a mostani miniszterek névsorát fogja újólag a király elébe terjeszteni. Miután Tisza a miniszterelnöki esküt letette, a kabinet többi tagjaival közöltetett, hogy a király őket hivatalaikban megerősítette. Mint hírlik, Wenckheim Béla b. az aranygyapjas rend adományozásával fog kitűnhetni. — A Wenckheim felmentésére és Tisza kinevezésére vonatkozó kir. kéziratokat a hivatalos lap holnapi száma fogja hozni. — Wenckheim b. most addig, mig a király Magyarországon időz, Budapesten marad s aztán elfoglalja a király oldala melletti miniszteri tisztet. Tisza valószínűleg átköltözik a miniszterelnöki palotába, hová ez esetben a belügyminisztérium elnöki irodája is áttétetik. A „Pesti Napló“ mai számának van egy derék czikke, melyet figyelmes elolvasásra ajánlunk a „szabadelvű párt“ férfiainak. A czikk következő bevezetéssel kezdődik: „Nagyon szegények vagyunk. Szép, gazdag földeink értéke csökkent, haszonbére hanyatlott; földbirtokosainkat a betáblázott adósságok nagysága s a váltóadósságok sokasága, a termények olcsósága és a hitel drágasága az általános válság felé sodorják; erdeink, bányáink nem hoznak jövedelmet ; mindennap csődöt mond néhány kereskedő és iparos, és minden új bukás új bizalmatlanságot ébreszt maga körül; minden ága a nemzetgazdaságnak hanyatlik, ezt bizonyítja a kamatláb emelkedése s a fogyasztási adójövedelmek csökkenése: csak az adóteher nő és fog nőni, mert az állam is existentiájában van fenyegetve financiális calamitásai által, s nincs más forrása honnan meríthetne, mint polgárainak áldozatkész zsebe. Addig nincs baj, míg ebből telik. De hogy tessék, arról kell gondoskodni. Ez ama nagy közgazdasági kérdés, mely jelen politikai helyzetünkön uralkodik.“ Ott, hol a „P. Napló“ a bajok orvoslásának módjairól szól, ezeket mondja : „Ha az ige testté válnék, s mi az önálló vámterülettel visszanyernék összes indirect adózásunk felett a szabad rendelkezés jogát; életre való iparunkat mérsékelt védvám által fejleszthetnék, egyéb, honosításra képtelen ipar és áruczikkeknél pedig a szabadkereskedés élénkségét s a financziális vámok jövedelmezőségét alkalmazhatnék; ha egyidejűleg a magyar iparos osztály megmentésével az öldöklő külföldi versenyzése alól, a bankkérdés megoldásával hitelforgalmunk szabadságát visszanyernék, s belföldi hitelforrásokat nyitnánk az elszáradt vagyonnak s a kiapadó kereskedésnek a fővárosban úgy mint a vidéken, akkor valóban fordulatot remélhetnénk közállapotainkban, több jókedvvel láthatnánk hozzá minden fajta közügyeink rendezéséhez, parlamentünk szégyenpí és lelkiismereti furdalás nélkül szavazhatná meg az új adókat, melyek az egyensúly helyreállítására szükségesek s a nemzet jóindulattal fizetné tartozását, mert csakhamar megérezné, hogy van miből. A nép, mely most munkája és gondja alatt roskadoz, a munka és a gond alatt éledne, mert fáradsága jutalmát aratná. De úgy látszik, attól távol vagyunk még, hogy a mindennapi exigentiák, s a megszokott politikai kérdések eszmekörén kívül a parliamentáris tárgyalás élvezetein s legfölebb a financiális kényszerhelyzet postulátumain fölül, tekintetbe vegyük komolyan az ország társadalmi s nemzetgazdasági helyzetét. A bajokat érezzük, de alapokaikat nem vizsgáljuk s nem orvosoljuk. Érezzük a béklyókat, de elhorzdozzuk. Megnyugszunk benne, hogy azokat lerázni nem lehet.“ __ A hivatalos lap mai száma a következő legfelsőbb kéziratot hozza: Kedves báró Wenckheim! Közös hadügyminiszteremmel egyetértőleg tett előterjesztésére megengedem, hogy a budai vár e nemű jellege megszüntettessék, — az ebből kifolyó s e részben jelenleg is fenálló építkezési megszorítások eltöröltessenek, ~ s a még ez idő szerint a katonai igazgatás birtokában levő várerődítési telkek, építmények s egyéb tárgyak, mégpedig ezek közül a katonai igazgatás által feltétlenül nélkülözhető tárgyak azonnal s minden kárpótlás nélkül, a többiek pedig a hadügyi igazgatással folytatandó külön tárgyalások eredményéhez képest, esetről esetre, magyar pénzügyminisztereknek átadassanak. A gellérthegyi erődítésre vonatkozó kérdések a fellebbi intézkedés által érintetlenül maradnak. Ezen elhatározásom foganatosítása végett a másolatban ide mellékelt kéziratom szerint egyúttal utasítottam közös hadügyminiszteremet. Kelt Gödöllőn, 1875. évi October hó 19-én. Ferencz József, s. k. B. Wenckheim Béla, s. k. * A föllebbi kézirathoz, mely a gellérthegyi erődítés érintetlenül való fentartása folytán csekély fontossággal bir, a „P.Lloyd“ a következőket jegyzi meg: „Végre leomlottak tehát a várfalak, melyek rég idők óta csak mint petrifikált emlékek állottak fel semmi más czélból , mint hogy a jó ízlést sértsék és a lendülő fővárost éktelenítsék. Az intézkedés azonban csak félrendszabályul tűnik fel, minthogy nem terjed ki a gellérthegyi citadellára is. E csinos szöcske mégis csak sok arra, hogy a gőzhajó jelző kosarainak védfalául szolgáljon, de egyszersmind nagyon kevés arra, hogy valamely komoly czélnak megfeleljen. Az ostromló ellenségnek e citadella nagyon keveset imponálna, mert köröskörül magasabb hegyek dominálják, már pedig nevetséges az oly erőd, mely hadiczélra egyátalán nem használható. Megengedjük, hogy a citadella helye a Gellért hegyen alkalmas hely Walpurgis ünnepélyüs reaktionárius boszorkányok és lidérczek számára, kik kényelmetlenül érzik magukat politikai életünk napfényén és örökös időváltozást éreznek tagjaikban, nekünk azonban jogunk van egész határozottan tiltakoznunk a gyanúsítás ellen, mintha Magyarország vagy a főváros lojalitását őrizni kellene a Gellérthegyről. És ha egyszer arra kerülne a sor, hogy összes viszonyaink kizökkenve rendes kerékvágásukból valamely felforgatási mozgalom lángjai csapkodnának fel a budai vár magaslatára, a citadella már jóval előbb elvesztené hatalmát s nem volna érezhető a magyar fővárosra nézve, folytonosan képviselő, s gazdasági kiadásait a doktor vagyis képviselői zsebéből pótolhatja. Én hiszem, hogy Szontágh barátom igazat beszélt, midőn azt mondá, hogy neki soha sem sikerült hátralékban maradni, mert bármily résztermése volt is, bármily csapás érte legyen is, mint egyes igénytelen takarékos ember képviselői fizetéséből is megélhetett, sőt ha még azt valamivel pótolni kellett is, gazdasága jövedelméből adóját fedezhette. A közép századokban a német fejedelmek gyermekei mellé mindig egy polgár gyermeket rendeltek s ha a fejedelmi gyermek nem tanult vagy roszul viselte magát, mindig a polgár gyermeket büntették meg. Az ily polgár gyermeknek technicus neve volt Prügel-Knabe. Pirulnunk kell, hogy a XIX. század végén alkotmányos szabad országban a fejedelem gyermekeinek a minisztereknek prügelknabjai folytonosan az adózó nép. Szüntessük meg már egyszer ezen barbár szokást s lakóijának hanyagságuk s vétkeikért a fejedelmi gyermekek. Eszme-társulatnál fogva azon gondolatra jöttem, vajjon nem volna-e opportunus— addig is, mig valami oly forma törvény nem fog életbe léptetni, milyent Augustus császár a bizonyos éveken túl nőtelenül élő római polgárok vagyoni kezelésére érvényesített — a ház asztalára — mielőbb egy incompatibilitási törvényjavaslatot letenni, melynek értelmében minden 32 évet meghaladott nőtelen képviselő s átalában minden család nélküli reális birtok nélkül hivatali fizetésekből élő s szellemikből megélhető kormánypárti képviselők a pénzügyi bizottságból kizárassanak. Gubody Sándor. A pénzügyminiszter hkr szerint egy gyökeres új illeték-törvényjavaslatot szándékozik a törvényhozás elé terjeszteni. E tárgyban már megindultak ugyan a munkálatok a minisztérium kebelében, de a fölötte bonyolult illetékügy radikális reformjának előkészítése oly sok fáradsággal jár, hogy a törvényjavaslat előterjesztésére csak a jövő ülésszak alatt lehet kilátásunk. Az erdélyi részekben 68 millió forintra megy a „N. H.“ szerint az úrbéri váltság összege, mely után az állam kamat gyanánt 3.600,000 forintot, törlesztés fejében 500,000-et, s így együttesen 4.100,000 forintot fizet. Az erdélyi részek összes földadója nem hoz be jelenleg annyit, mint amennyi az úrbéri váltság után a magyar államra nehezedő évi teher. A pénzügyminiszter közvetlenül az országgyűlés összeülése után egy törvényjavaslatot fog előterjeszteni, melyben a Horvát-Slavonországokban megváltandó szölödézsma váltságért s más úrbéri természetű váltságokért kibocsátandó papírokra nézve a magyar korona összes országainak jótállását hozza javaslatba. A törvényjavaslat a „NH.“ értesülése szerint, már meg is van állapítva, s annak értelmében a kamat-s törlesztési terhet természetszerűleg egészen Horvátország hordozza, a magyar korona a jótálláson kívül semmi terhet sem vállalván el. Budapest, okt. 21. B. Sennyey Pálnak a pénzügyi bizottság október 16 iki ülésében a pénzügyi minisztérium költségvetésének tárgyalása alkalmával, a gyakorlati életből s nemzetgazdászati viszonyainknak évről-évre fokozatosan emelkedő kedvezőtlen állapotából — szigorú objectivitás szem előtt tartásával merített állításai ellenében a pénzügyi bizottságnak két kiváló tehetséges tagja, Horváth Lajos és Szontágh Pál a nemzet adóképessége mellett sorompóba léptek. Sennyey állítása mellett erősebb érveket lehetetlen felhozni, mint azt, hogy két oly jeles sokoldalú tudományos képzettségű független állású egyén mint Horváth Lajos és Szontágh Pál a pénzügyi miniszter terve utal mára nem az ország átalános nemzetgazdászati, hanem egyéni nézeteik szerint speczificus saját viszonyainkból merítették okoskodásaikat s ráadásul Horváth Lajos a „muszájt“ hangoztatta ha csődöt nem akarunk mondani, Szontágh Pál a kénytelenségről pejorált, hogy a nemzet önfentartási ösztönből nélkülözhető kiadásait szorítsa meg. Ez az, amire Rousseau azt mondá: c’est des praedicateurs. Tessék kijelölni, mik legyenek azon nélkülözhetők? s akkor (Szontágh úr saját szavait használva) protectio és kivétel nélkül kell eljárni s meg lesz az eredmény. A nélkülözhetők nagyban függnek az egyén körülményeitől s az a methodus, melylyel annak meghatározása lehető lenne, aligha épen Horváth Lajos és Szontágh Pál uraknak szívére nem hatna. Szontágh Pál barátom a többek között azt mondá, hogy neki még soha „nem sikerült hátralékban maradni. “ Ebből tacite azon következtetés vonható le, hogy a hátralékosoknál nem a fizetési tehetetlenség, hanem a fizetéstőli vonakodás, hanyagság játsza a fő szerepet. Hogyne volna kendnek mit enni, mikor én nekem soha sem sikerült a koplalás, ezt mondáa nagy úr az éhezőnek, mire az éhező azt felelé, — jaj nagyságos uram, ha tanácsomat bevennék azon nagy urak, kik soha sem koplaltak, senki sem koplalna a világon. Ha Szontágh ur családos apa volna s az isten hét gyermekkel áldotta volna meg, mint engem, kiknek élelméről, ruházatáról, neveléséről kellene gondoskodni s mellé doctor zsebje sem volna, mint nekem nincs, aligha dicsekedett volna azon szerencsés állapottal, hogy neki soha sem sikerült hátralékban maradni. A doktorzsebnek kell, hogy magyarázatát adjam. Nálunk volt egy orvos, ki gazdálkodni kezdett s minden könnyelműsége s beköltő természete mellett drága haszonbéréből gyarapodott. Mi ezen csodálkoztunk, de egy zsidó kitalálta boldogulása okát, midőn ezt mondá : könnyű neki boldogulni, mert a doktor zsebből szed hozzá. Szontágh ur is mint magános hugestosz, mióta szűz vállainkat a közteherből készült épaülette oly átkozott módon nyomja, Budapest, okt. 21. „Rész időket élünk ! Belénk ütött a krach!“ — kiált fel keserű vallomással a „Nemzeti Hírlap“ mai vezérczikke legelső szavában, amit mi már gondoltunk is róla és azokról, akikhez ő magát számítja. — Az ő szomorú sorsával nem is törődnénk, de reflektálnunk kell mondottaira azért, mert nagy lelki könnyebbülést látszik neki okozni az, hogy ezt az állapotot nemcsak saját magáról vallja meg, hanem minden más szerencsétlen áldozatra is rásüti. Erre-arra vagdalózik szellemességének tompa fegyverével s minekutána égig magasztalta volna a fúziót s az ezzel megteremtett „óriási szabadelvű pártot“, mely „most fog hozzá a nagy czél megvalósításához, Magyarország felvirágoztatásához“ — kiterjeszkedik kissé a szélsőbaloldal állapotainak szellőztetésére is, nagy előrelátó bölcseséggel jövendölvén meg szerencsétlen megsemmisülésünk bizonyos voltát, mert: „Az alap, melyre építettek, (t. i. a szélsőbaloldaliak) biztos volt és szilárd, — van-e biztosabb és hálásabb talaj a tömeg elmiéleteinél s tudatlanságánál? — de nagyságát a spekulánsok túlbecsülték. Az emberek mindinkább meggyőződtek az 1867-diki államjogi kiegyezés szükséges, sőt áldásos voltáról, mindinkább elvesztették bizalmukat a vállalat vezetői iránt, a betevők okulva a tapasztalás által, egymásután eljöttek visszakivánni betéteseiket, — s ha a betűk nem ismerése az „ónép“ jó részét nem biztosítaná az észretérés ellen, az igazgatók már rég bezárhatták volna az üzletet, így csak folytatták valahogy. De a nagy név, melynek varázsát aprópénzre felváltva forgalomba hozták, vesztett fényéből, s végre kitöröltette magát a vállalat cégéből, a mindennapi élet tapasztalatai meggyőzték a résztvevők egy részét, az anyagi bajokkal való küzdés felnyitotta szemét a többinek, — a vállalatban éveken át már csak egy két „áldozatkész” igazgatótanácsos tartotta a lelket,— de végre ezek is megunták a dicsőséget, melyből egyetlen hasznuk az volt, hogy neveik gúnynevekké váltak a közvéleményben, és — ?“ Ebből az fejlődik ki, hogy: „Simonyi Ernő Angliába költözik, hogy báró Baldácsi Antal, miután mai czikkével halálra ítélte lenyakazta, kerékbe törte Széll Kálmánt, sőt hamvait már szét is szórta a szelekbe — fölöslegesnek tartja számadó könyvében továbbra is állandó nyílt rovatot tartani a haza megmentésére ; — szóval, hogy a szélsőbal liquidál, a maga javára, a nemzet örömére, Magyarország miveltségi jó hírnevének nagy előmozdítására.“ Minthogy pedig az üzlet „a zérusig alászált, az egész leltárnak ma már legérdekesebb darabjait egy szolgálatát felmondott bálványkép, másfél üresen maradó országgyűlési pad, egy a batyubálok mintájára „összeadott* újság s egy Csávolszky képezendik,“ — a párt sírkövére pedig az lesz írva epitáfium gyanánt, hogy: „Született lázban, élt deliriumban, meghalt sorvadásban.“ ... Szegény párt! Biz annak kár volt születnie, ha csak ennyi volt a rendeltetése. ... De hát ha nem az fog történni, amit a „Nemzeti H.“ megjövendöl? Hát ha az államjogi kiegyezés szükséges sőt áldásos (!) voltáról mégsem fog szóles ez országban mindenki meggyőződni azok közül, akik saját hazájuk javát hordják szívükön, nem pedig idegen érdekek, idegen államok számára óhajtják áldozni véres verejtékök gyümölcsének legnagyobb részét ? Mi fog történni akkor ? Nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy azért van csak néhány híve pártunknak már most is, mert az „ó-nép“ jórészét a betűk nem ismerése biztosítja az „észretérés“ ellen. E párt sohasem óhajtotta, és nem is fogja óhajtani hívei közé azokat a ,betűismerőket", akik számára a „Nemzeti Hírlap” készül, s akik annak hasábjairól „betűzik“ le a politikai ismereteket, abból tanulják a pártszempontokat s annak nyomán szerzik elveiket, meggyőződésüket. Pártunk sok küzdelemmel s veszteséggel bár, de megállta helyét s ez ideig meg nem ingott. Sokkal erősebb alapokon nyugszik az, mint a „Nemzeti Hírlap“ gondolja. Semmivé lett létezése óta már nem egy párt; megsemmisült a Deákpárt, felolvadt a balközép, szakadozni kezd a nagy, hazamentő „szabadelvű“ is, mi még mindig állunk, „megfogyva bár, de törve nem.“ Még a „Nemzeti H.“ puffogatása sem fog megtörni, bár „üzletünk" nem oly jól megy is, mint az övék, melyet nem irigyelünk tőlök. Azért nem likuidálunk, azt az örömet nem akarjuk megszerezni sem magunknak, sem a nemzetnek, még kevésbbé a „N. H.”-nak és a szabadelvű pártnak. Megvárjuk, míg az a másfél üresen maradó országgyűlési pad is megtelik, az „öszeadott“ újságot addig is csináljuk, mégpedig óhajtva, hogy sohse lássák azok, akik a „Nemzeti Hírlap“ elveit vallják magukénak s reményünk teljesedésének legnagyobb biztosságával fogjuk várni azt, hogy mindenekelőtt a „szabadelvű“ párt, aztán vele a „N. H." lesz semmivé, — hogy mi magunk írhassuk rá fejfájára teljes megilletődéssel az őt megillető epitáfiumot: „Született benső skrophulában, ólt agyászkórban, meghalt nyavalyatörésben“ .. . _________ A képviselőház pénzügyi bizottsága (20-dik ülés, okt. 21.) Elnök: Zsedényi Ede, jegyző: Ordódy P. az ülésben megjelent az összes kormány. A jegyzőkönyv hitelesítése után Helfy Ignácz saját és Simonyi Ernő nevében a fedezeti módokat illetőleg külön véleményt jelent be. Molnár György a honvédelmi tárcza előadója a honvédelmi miniszter által adott választ terjeszti elő, melyekre nézve, mint a tárgyalás folyamában említettük volt, albizottság a számszéktől is kért volt felvilágosításokat. A miniszter a válaszban elismeri, hogy a számvevőség a kérdéses 3 tételt tévesen vezette be a rovatokba s azt az államszámszék nem vette észre s így e tekintetben a hiba közös, — a kiadások azonban a kiutalványozások értelmében más rovatok alatt megtörténtek. A bizottság a felvilágosítást tudomásul veszi. Következik az átalános jelentésnek megvitatása. Wahrmann Mór hibáztatja a kormány, illetőleg a pénzügyminiszter titkolózását a pénzügyi helyzetre és más egyéb kérdésekre nézve. A külföldi pénzpiaczok emberei amúgy is teljesen ismerik a helyzetet, és a bizottság, mely hivatva van a háznak tanácsot adni, teljes joggal kívánhatja a teljes nyíltságot. Hivatkozik múlt évi álláspontjára, midőn ő körülbelül hasonló adóemelést indítványozott és pedig azon erkölcsi alappal, hogy a rendes kiadások, a rendes bevételekből, a rendkívüliek és a törlesztések rente kölcsön utján lettek volna fedezendők. Ezt az aethicus bázist most ő részben fájdalmasan nélkülözi, és mely nem annyira nyílt, mint ő szeretné; különösen az utolsó kölcsönnek rendelkezésre álló részét ,illetőleg szeretett volna felvilágosítást kapni. Ő azt kívánja, hogy ha szükség van 76-ra kölcsönre, azt mondja ki a bizottság és a kormány nyíltan, ha nincs, akkor ne vétessék fel kölcsön. Szerinte egy rente kölcsön kötése úgy eszközölhető, mint Ausztriában. Kinyilatkoztatja azt is, hogy ha a kétféle hadsereg költségei folyton emeltetnek, sem kölcsön, sem adóemeléssel nem fognak segíthetni. Kételyét fejezi ki aziránt is,hogy az előirányzott adók teljesen lefolyjanak. A pénztár állásáról felvilágosítást kíván; a 2 millió kölcsönkamatot nem kívánja felvétetni, a végre óhajtja azt is kifejeztetni, hogy a közös kiadások időközi felemelése a bizottságot fájdalmasan érinti. Széll Kálmán pénzügyminiszter hivatkozik az osztrák pénzügyminiszterre s átalában azt hiszi, hogy nincs oly miniszter, ki egy kölcsön kötése előtt az utolsó fillérig megmondhatja, mely időben mennyi pénz lesz az állam pénztárában; különben is megjegyzi, hogy tájékozást korábbi nyilatkozatai által már nyújtott, és tiltakozik az ellen, hogy bármely kérdésre nézve legőszintébb feleletet ne adott volna, s hogy az ő költségvetésének ne lenne meg az erkölcsi alapja. Ő kimondta, hogy a 76. év első fele, valamint a többi évek első felében is a bevételek nem szokták fedezni a kiadásokat, és hogy ezen célra, valamint egy bizonyos hátraléknak fedezésére szándékozik a kölcsönt felvenni. Ő a 2 milliót felvette a költségvetésbe épen azért, hogy a költségvetést reálissá tegye. Jelenleg még nem kér kölcsönt, s a 2 millió kiadását sem követeli, — ha kölcsönt köt, akkor vagy többet, vagy keve-