Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)

1875-10-23 / 172. szám

hasábot érdemes lett legyen tele írni, azt mondja, hogy majd „csak később, egy pár év alatt fogja meghozni gyümölcsét mindaz, a­mit a Wenckheim­­kabinet elhárított és előidézett.“ Ebben a „Hon“-nak tökéletesen igaza van. A­z­é­tl­e­n­s­é­g vagy helytelen cselekvés mindig csak utóbb hozza meg gyümölcsét, még pedig an­nál keserűbbet, minél később kell azt leszedni. — Azon mag elvetéséért, mely a Wenckheim-kabinet­­nek érdemét képezi, könnyen megtalálhatta volna a „Hon“ a feleletet, hogy „mivel tartozunk neki?“ — Mindenesetre olyan elismeréssel, a­mely meg­illeti. Csatlakozunk különben nézetéhez abban, hogy Wenckheim áldozatot hozott akkor, mikor a kormányelnökséget elvállalta s merő patriotismus­­ból és emberszeretetből kívánjuk neki is, magunk­nak is, hogy ilynemű áldozatot hozhatni sohase adassák neki e többé alkalom . .. Az „Ellenőr“ független újság, Ő kimondja a mit gondol, nyíltan, minélfogva „A Tisza-kabinet“ czímü czikkben adja tudtára azoknak, a­kik még akkor nem éltek, vagy a históriából nem tudnák, hogy mi történt ez előtt 3 évtizeddel, a­mikor: „Amaz emlékezetes márcziusi nap, mely Ma­gyarország első parliamenti kormányát megszü­letni látta, forrongó viszonyokat talált és rengő földet alattuk. A rendi országgyűlések régi párt­jait elsöpörte a vízözön. Az elvi küzdelem végig volt harczolva az elvi pártok között, a siker kivíva, és ezen siker ellen nem ivott elvi párt, mely alkot­mányos lett volna egyszersm­nd. Ez állapot kife­jezése volt az első kabinet. Kossuth és Széchenyi, Deák és Szemere, Eötvös és Eszterházy együtt ül­tek benne. Majdnem ugyanannyi pártvezér, eddig, az új viszonyok közt teljesen összeforrt parlia­menti többség nem létében ez máskép nem is le­hetett. A kormányzóság későbbi kabinetjében ha­sonló képet látunk, bár homogénebb elemekből, de az alapnak úgyszólván még nagyobb híjával, s Sze­merében még élesebben kitűnt, hogy a kormány­elnöki széket nem pártvezér tölti be. R­e­n­d­k­í­v­ül­i viszonyok voltak ezek.“ Lám! nem is tudtuk volna, ha ő meg nem magyarázza. Csak kimondja ő „véleményét“ nyíltan, ha törik szakad, a már igaz. Tanulhatnak tőle azok a historikusok, a­kik azt hiszik netán, hogy „amaz emlékezetes márcziusi nap“ valami „nyuga­lom“ „aluszékonyság“ czim alatt tárgyalandó tör­ténetünk lapjain , mert annak idejében — miként az „Ellenőr“ Tisza Kálmán miniszterelnökké lett kineveztetése alkalmából felfedezte — „rendkívüli viszonyok voltak“. . . Kissé merész dolog ugyan az akkori államfér­fiakkal konfundálni össze Tisza Kálmánt, vagy vo­natkozásba hozni jelen viszonyainkat az akkoriak­kal ; dehát ennek már úgy kell történni, ha az em­ber nem tudja előre, mit is kell majd „vélni” rövid idő múlva, a­mikor egészen megváltozik a közvé­lemény. — Majd ha Csernátony belügyminiszterré lesz, akkor az „Ellenőr“ el fogja mondani Árpád apánk élettörténetét, melyben a „Rákóczy forrada­lom“ lesz leírva , mikor pedig a miniszterelnöki székbe lép, akkor megmagyarázza nekünk szépen, hogy vájjon a matematikai háromszög piros-e vagy fekete, ilyen czimmel: „Elv-tan“. .. A „N­e­m­z. H­i­r­l­a­p“, mely épen egy nappal előbb hányt halálos bárd alá minden pártot a „sza­badelvűt“ kivéve, a mivel az napra törhetlen kor­mánypártiságának adta kétségtelen tanujelét, —­­ most megfeledkezik magáról s Tiszát minden ma­­gasztalása daczára moraliter meg akarja gyilkolni, mert azt mondja róla, hogy: „Azon államférfiból, ki 1875. márczius 3-tól , október 31-kéig Magyarország belügyminisztere­­ volt, sok minden válhatik még; lehet az ország uj­­­­játeremtőjévé, vagy teheti nevét az emberekben­­ és hivatottságokban való csalódás simbólumává, de­­ azzá, ami nyolcz hónap előtt volt, egy az 1867. j kiegyezés ellen intézett államjogi­­ oppositió vezérévé vagy tagjává töb­­­­bé nem lehet.“­­ Már vagy Tisza volt hamis szándékkal akkor, s mikor azt állította, hogy a közjogi állapotokba­­ csak ideiglenesen nyugszik bele, vagy a­­ „Nemzeti Hirlap“-nak nincs igaza, de annyi bizo­nyos, hogy mind a kettő nem állíthat valót, az egyik tehát. .. A „K­e­r. N­é­p­e“ valószínűleg nagy esemény­nek tartja Tisza Kálmán miniszterelnökké lett ki­­neveztetését, mert — Sennyei működését mél­tatja. A „P. Napló“ beismeri ugyan, hogy „min­den úgy van, mint volt, és puszta személycsere történt Budavárában. A király elbocsátja nyuga­­t­lomba hű szolgáját, kire országát bizta, s tanács­­­ adói közül a legmerészebbnek átadja a gyeplőket és az ostort. Csak ez történt, egyéb nem, és az ál­lam szekere vontat tovább a sáros országúton; a régi társaság nyújtózik rajta s fáradt jószág moz­dítaná előre.“ — Azt is tudja, hogy Tisza volt a ka­binetnek lelke eddig is; de azért „Tisza Kálmán egy stádium a nemzet életében. Nélkülözhetlen. Kormányelnöksége mulhatlan szük­ség volt s ilyennek tekintendő.“ — Hogy miért? azt nagy bölcsen elhallgatja. A többi lapok körülbelől szintén ily formán nyilatkoznak s ennélfogva egyhangúlag kinyi­latkoztatja az egész sajtó, hogy csak formai változás történt, és így e tény állapotainkra nézve semmi jelentőséggel nem bir. Marad minden, a­hogy volt. __ __ A csődtörvénykönyv tárgyalására kiküldött bizottság tegnap tarta az igazságügyminiszter el­nöklete alatt negyedik ülését. Mielőtt a javaslat részletes tárgyalásának folytatásába bocsátkozott az enquete, az elnöklő miniszter kikérte a bizott­ság véleményét az iránt, vajjon nem lenne-e czél­­szerűbb a közadós által kötendő jogügyletek meg­támadásáról szóló intézkedéseket külön törvény által szabályozni, mint azokat a csődtörvénybe be­lefoglalni. Az ezen kérdés felett kifejtett vita al­­k­almával kiemeltetett, hogy a jogügyletek megtá­madása közt akár történjék az a csődben, akár azon kívül, nincs különbség, s csak az eljárás körül merülnek fel a különbségek. Hangsúlyoztatott továbbá, hogy a hitelezőnek nem lehet a csődben több jogot adni, mint azon kí­vül, hogy továbbá ezen szabályozás különösen Ma­gyarország azon részeiben, hol az osztrák törvény­­könyv érvényben van, ezen törvénykönyv határo­zatainak módosítása által a jogéletben nagy hatás­sal lesz. Mindezek alapján indítványoztatott a szó­ban forgó intézkedések­et külön törvényben meg­tenni. Más­részt ismét ki lett emelve, hogy a csőd­törvénykönyv rendszeressége is kívánja ez intézke­dések befoglalását, hogy továbbá a jogügyletek megtámadása a csődben más szempont alá esik mint azon kívül s azért ennek szabályozása a csőd­törvényben szükséges. A beható vita befejeztével az elnöklő minisz­ter kijelentette, hogy ő is nemcsak sürgős teendő­nek tartja ezen jogviszonyok szabályozását, hanem hogy ő a szabályozást külön törvény által tartja czélszerűbbnek s hogy gondja lesz reá, hogy ezen törvény a csődrendtartással egyidejűleg lépjen életbe. Ezután az enquete határozatkép kimondta, hogy a javaslat harmadik fejezete kihagyandó s az ott foglalt intézkedések külön törvény tárgyát ké­­pezendik. A 38. szakasz csekély változtatással elfogadta­tott ; a 39. szakasz második bekezdése, mely a bu­kott kereskedőt a tőzsde látogatásától kizárja, mint nem a csődtörvénybe való, töröltetett. Mielőtt a bizottság a második czím tárgyalásába bocsátkozott, kimondta, hogy a javaslat beosztása egyszerűsítendő mire az elnöklő miniszter megjegyezte, hogy a sok változás folytán a beosztás úgyis változás alá esik, s akkor a kellő egyszerűségre is kiváló figyelem fog fordíttatni. A 40. szakasznál a második bekezdés elsőnek tétetett oly kibővítéssel, hogy az ott emlí­tett érték csak akkor követelhető vissza, ha csőd­nyitás után folyt be. A 41. szakasz oda módosíttatott, hogy az el­küldött áru mindaddig visszakövetelhető, mig a czímzett azt kézhez nem vette, második bekezdése pedig, mert csak a tulajdonos rendelkezhetik az út­ban levő áru felett, töröltetett. E helyett más intéz­kedés vétetik fel, mely azon esetet szabályozza, midőn az áru a­­ megrendelőnek átadatott, mielőtt még rendeltetése helyére érkezett volna. Ezen in­tézkedés folytán a 42. szakasz második bekezdése feleslegessé válván, töröltetett. Ezen szakasz első bekezdése elfogadtatott, harmadik bekezdése pedig hosszú vita után a hajórakj­egyre (concissement) is kiterjesztetett. A 43-ik §-ra kimondatott, hogy annak elve, a­mely szerint a házastársak egymással szemben egyenlő alapra álljanak a csődben, jogrendszerünk­kel nem egyez meg. A férj főszerzője és őt illeti a főszerzemény feletti rendelkezés is. Meg kell tartani a csődtörvény jelenlegi álláspontját, mely csak a nőnek engedi meg, hogy tulajdona kihasítá­­sát a csődtömegből követelhesse. Ennélfogva ezen §. ily értelemben lesz módosítandó. A 44-ik §. második pontja, mint telekkönyvi rendszerünkkel ellenkező, kihagyatott. A 45. §. helyébe új szakasz jön, a­melyben meg lesz álla­pítva azon határidő, a­melyen belül a nő hozomá­nyát bejegyezni tartozik, ha ezt a csődhitelezőkkel szemben akarja érvényesíteni. A bizottság nem látván elég indokot arra, miért legyen a nő igé­nyeinek bejelentésére más határidő, mint más csőd­hitelezőknek, a 48. §. elejtését javasolta. A 47. §. némely írásbeli módosításokkal elfo­gadtatott, a 48. §. mint magában értetendő kiha­gyatni j­avasoltatott. Gyors segélyre van szükségünk! Felesleges volna országszerte ismert anyagi viszonyaink nyomorúságát ecsetelni annak indoko­lásául, hogy a kereskedelmet, ipart közvetítő for­galmi eszköz, a pénz hiányából eredő munka s üzletpangás, s az ebből folyó nyomorúság enyhíté­sére tenni kell valahára valamit. • Az elszegé­nyedés nőttön-nő, a munka s­kereset egyre apad, s a társadalom minden rétegéből napról-napra szaporodik azok száma, kik mindenüket vesztik, munkát s keresetet nem találnak, valamint azoké is, kik ehhez legalább is közel állanak. — Az újabb időbelihez hasonló rész anyagi állapot még nem volt ez országban. Sok volt már elmondva, mi okozta nálunk a roppant pénzhiányt, s mi módon kelljen ennek jövőre elejét venni; tudjuk, hogy roszul gaz­dálkodtunk, — másképen kell gazdálkodnunk, másképen dolgoznunk, — másképen rendez­nünk az ország háztartását s épen ezért meddő dolog volna erről tovább vitatkozni segítség nélkül, a sürgős Segélyt igénylő ország lakosai nagy részére nézve. — Legfőbb ideje segíteni, gyorsan segíteni! — ez most az első feladat, minden egyéb másodrendű kérdés. Az országos terhek könnyebb elviselhetése végett tett ígéretek, ápolt remények nem egyhamar fognak teljesülhetni. Nincs többé kétség aziránt, hogy hosszabb időbe telnék, míg a bank­i vám­ügy rendezéséből is könnyítés háramlanék az or­szágra ; munka, keresetre van szükség az országban, hogy lakosai nagy része végkép el ne pusztuljon, és ne váljék egészen képtelenné az országos terhek viselésére mi okvetlenül megtörténnék, ha munka s kereset nem lenne ; ennek megindításához pedig pénz kell, még­pedig nem évek, vagy hónapok múlva, hanem rögtön, hogy az idő hasztalanul ne ves­szen s főleg, hogy sokak megélhetése és fen­­tartása lehetővé váljék, mi alaposan remélhető nem volna, ha tétlenül váratnék a segély. Tehát segíteni kell, mert az ország lakosai nagy része fuldoklik állapotában. Nem lehetvén pedig mások hozzájárulásától gyors segélyre remény, e segélyt magunkban kell keresnünk s a végett minél több oldalról indokol­tan folyamodnunk az országgyűléshez, hogy ez meggyőződvén arról: mily nagy kiterjedésben s mily nagy fokban van nálunk a szükség, az ez elleni gyors segítség iránt haladék­talanul intézkedjék, minek sürgőssége felülmúlja minden más teendőit, midőn az ország lakosai nagy részének megélhetése vagy meg nem élhetése forog kérdésben; kérnünk kell pedig azt a mi az ország­gyűlés hatalmában áll: kényszer folyamú országos pénztári jegyek kibocsátását, melyek még ez évben elkészülhetnének és a jövő év elején forgalomba ke­rülhetnének. Ilyen az országgyűlés által meghatározott számban, az ország belkormányzati szükségleté­nek erejéig kibocsátott, minden országos pénz­tárnál egész névértékekben elfogadandó, szilár­dabb hitelintézeteink közvetítésével, kellő biztosí­tékra forgalomba hozott pénztári jegyek a munkát s keresetet lehetségessé fognák tenni addig is, míg a bankügy rendeztetnék, melynek rendezése alkal­mával az ország tetszése szerint vagy egyszerre beváltathatná, vagy törlesztethetné ezen jegye­ket, melyek sem a bankügy rendezésének, sem netalán más pénzügyi tervek kivitelének akadályul nem szolgálhatnának. Ez ellen több okot hoznak fel. — Kérdezik: van e a pénztári jegyek számára alap? és ha van akkor szerintük ezek nem szükségesek. — Azt is mondják : volna elég pénz, ha hitel volna, és volna hitel, ha jó igazságszolgáltatás és jó közigazgatá­sunk volna. — Ezekre jelen körülményeink között egyelőre elegendő lészen válaszul, hogy a magán­vagyon, mely az ország felelőssége alatt szolgálna fedezetül, bízvást tekintethetnék alapnak, hogy jó igazságszolgáltatás s jó kormányzat létesí­tésére, idő­s pénz kell.­­ Leginkább pe­dig, hogy az idő nem engedi tovább, segít­ségre várnunk, mint a lángba borult háznál nem lehetne várni, mig a vitás kérdés eldöntetnék, ki­nek kutjából merittessék viz? hanem merítenünk kellene a hol érjük, ha menteni akarnánk. Midőn tehát nincs választás a segítség módjában, csak a segitni akarás, vagy nem akarásról lehet szó, nem habozhatunk a magunk megmentésén azon okból, hogy baj érhetne, ha magunkat megmentjük, még soha sem lehetne többé bajunk, ha azonnal elvesz­nénk ! Hozassák fel bármennyi ok az országos pénz­tári jegyek kibocsátása ellen, mindannyi eltörpül a kiáltó szükség előtt. Ha tehát nem találtatik s nem foganatosítatik más rögtöni segélymód, addig véleményem szerint gyors segítségünkre lehető egyedüli mód csak ez volna s ennek felhasználását kérnünk, szorgalmaznunk kell az országgyűlésnél, remélve, hogy a munka s­kereset azonnal megin­dulna és sokak existentiája azonnal biztosabbá válnék s anyagi életünknek általában kedvező len­dület adatnék. El­­ meg nem változnék helyzetünk, mert azok hatása inkább csak látszólagos volna, nekünk pedig gyöke­res fordulatra van szükségünk. S­z­e­r­k. : Az eszmecserét, mint mindenben, úgy e tárgy­ban is óhajtván előmozdítani, — közöltük e czik­­ket, bár egészen nem osztakozhatunk a benne fog­lalt véleményben. — Az ilyen intézkedések által Üllő és kalapács.­­ Regény. — írta: Spielhagen Frigyes. ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) Vili. Rész. Midőn a parkon át egy kis ajtón az udvarra léptem, könnyű kis kocsiból lovakat fogtak ki. A kocsi mellett egy férfi állt, vadászöltönyben, vállán puskával. Zehren ur volt. Nem tudom már miféle diplomatikai tartást találtam ki részemre, melylyel gazdám irányában fellépendő valék. Mivel azonban egész életemben rósz színész valék, azon kívül időm sem volt uj szerepemet be­tanulni. Zehren úr szívélyes mosolya és kézszorí­­tása egészen kihozott kezdeti szerepemből. Én is mosolyogtam, s kézszorítását oly élénken viszo­noztam, mintha egész nap csak azon perezre vár­tam volna, melyben barátomat, védőmet ismét lát­hatom ; szóval egészen bűvös hatalmában voltam e különös férfiúnak első találkozásunk perczétől. De egy értelmes ember elméje is fogva lett volna e bűvölő kellem által. E férfiú külseje igen vonzó volt rám nézve a mint nevetve, enyelegve, s a vadászat hevétől szintén megifjult arczczal előt­tem állt; s a mint fövegét fejéről leemelve, imitt­­amott szürkés puha fürteit homlokáról elsimitá, azt hivém, soha sem láttam szebb férfiút. — Ma reggel ágya előtt álltam, — szólt tré­fásan, — de ön oly édesdeden aludt, hogy nem volt erőm felkölteni; igen, ha tudtam volna, hogy a fegyvert is oly ügyesen k­­eli, mint az evezőt, vagy a vitorlát .... pedig utóvégre is gondolhat­tam , mert horgászni, madarászni, s még néhány ily foglalkozást gyakorolni ép úgy összetartoznak, mint kályha mellett ülni s aludni. No de utánpótol­­hatjuk, hála az égnek nem csak egy napra való va­dunk van még. S most jöjjön be, és fecsegjen velem, mig az estelit feltálalják. Zehren úr szobája a ház homlokzatán volt, az étterem mögött, mellette hálószobája. Átöltözött, s e közben a nyitott ajtón át velem beszélgetett, s a mozsdó tállal csörömpölt, hogy alig érthetem beszédét. Annyit kivehettem, hogy ma reggel írt fivérének az adótanácsosnak, értesí­tené atyámat itt tartózkodásomról. Atyám talán a jelen körülmények közt bele­egyez, hogy míg ügyeim elintéztetnek, baráti fedél alatt találtak menedé­ket. Ily esetben kevés ideig tartó megválás egy egész életre tartótól kimél meg bennünket. És ha nem . . . nos akkor ... a beszélő e szavaknál fejét a mozsdó tálba buktatá, — különben legjobb lesz, ha senki előtt nem említem, hol találkozunk. Hisz a víznél találkozhatunk tegnap este, midőn sarkába akartam ülni, hogy a szigetre hozassam magamat. Miért ne futhatna egy ifjú, — kit atyja elűzött — annyira, mennyire az égboltozat kékes felette, s miért ne találkozhatnék útközben egy úrral, kinek kocsijában van egy üres hely, s ki az ifjút megkér­dezi, ha nincs-e kedve vele menni ? Hisz mindez oly természetes, oly egyszerű. Ez értelemben irt ő ma fivérének is, az öreg kovácsnak pedig kiadta utasítását még tegnap este. Egyébként senkinek semmi köze tulajdonkép a hogyan és hol-hoz. Zeh­ren úr most ruhaszekrényébe beszélt be, s csak e szót érthetem: — Alkalmatlanság. Nagy kő esett le lelkemről. Reggeli álmom, melyre egész nap nem gondoltam, az esti szürkü­lettel ismét eszembe ötlött. Először merült fel azon eszmém, hogy atyám azt hiheti, hogy öngyilkossá lettem, de csak egyetlen perezre. A fiatalok nem tartják valószínűnek, hogy mások valamely dolgot komolyabban vesznek, mint ők maguk. Annyi tisz­tán állt előttem, hogy atyámat értesítni kell, de aztán mi lesz ? Aztán ismét a régi nyomorúság tűnt fel előttem, melytől megfutottam. Maradásom e helyen nem lehetett tartós. Most egyszerre utat láttam e tömkelegből. Azt tudtam, hogy atyám — mint buzgó hivatalnok előtt, — az adótanácsos, ki közvetlen főnöke, mint valamely magasabb lény tűnt fel, ki felett még csak más négy lény birt fölén­nyel, úgymint: az adóigazgató, a főadóigazgató, a keres­kedelmi miniszter ő excellentiája, ki mögött köz­vetlen ő felsége magaslott ki. Ez azonban ismét egészen más és egészen különös lény vala s még az excellenciástól is végtelen térség választá el. Ha tehát Zehren úr magánál tartana, s e terv mellett szólna az adótanácsos atyámnak .... de vajjon akarná-e ezt? Az adótanácsos hajlamát sohasem bírtam nagy mérvben, s még­hozzá, tegnap meg is bántottam. E kételyemet kijelentem Zehren úr előtt. — Csak hagyjon engem gondoskodni minden­ről — válaszolt hálószobájából kilépve s kezeit dörzsölve. — Nos miként tölté ön a napot ? — folytatá, támlásszékbe dobva magát, s lábait maga elé nyújtva. — Látta leányomat? Igen? no akkor örülhet, én sokszor napokig nem látom. Enni is kapott? De igen roszul, fogadni mernék. Nálam roszul étkezünk, ha honn vagyok, de nyomorultan, ha távol vagyok. Holdfény és beafstek nem egyez­nek össze. Ha jól akarok enni, máshol kell ezt tennem. Tegnap este Pinnovnál... mit mond ön? Nem volt-e felséges? És regényes, az álnok paj­tás, a fekete lovag, és ön mint Daschidado a kita­­gadott.JIly kis kalandokat mindenek felett sze­retek. S egész kényelemmel nyujtózék támlájában, s hangosan kaczagott és én magamban bocsánatot kértem, a miért gyanúsítani mertem s együgyü, balga ficzkónak korholtam magamat, hasztalan gondolatomért. E sajátos ember tovább fecsegett és sokat kérdezősködött atyám, családi ügyeim és múltam felől, de oly szívélyes, részvétes hangon, hogy nem lehetett érte neheztelni. Úgy látszott, feleleteim tetszettek neki s én nem nehezteltem többé, mi­ként tegnap este, ha egyes megjegyzéseimre hango­san kacsagott, mert pár szóval azonnal megnyugta­tott s meg valék győződve, hogy ő jóakaróm, hogy ta­lálkozásunk első perczétől rokonszenvezett vélem és ha csak szeszélyből pártfogolt is egy elhagyott ifjút, e szeszély oly természetű volt, mely csak nagylelkű egyének tulajdona szokott lenni. — De hol késik estelink ? — szólt türelmet­lenül felugorva, s az ebédlőbe pillantva. — Ah te is itt vagy Constace? —Az étterembe ment s a félig betett ajtón át hallom őt leányával halkan beszélni. Szivem hangosan dobogott, nem tudtam miért. — Nos, miért nem jő ön is ide ? — szólt az étteremből. Beléptem. Az asztal mellett, mely sze­rény igényeknek elég gazdagon vala terítve — Constance állt. A függőlámpa reá veté fényét. A másféle világítás, vagy a más hajrendezés okozta-e — haja most fölfelé vala fésülve, homloka felett mint korona emelkedett az, s arany szalaggal volt átfonva, vagy a más viselet okozta, igen egyszerű, feszesen hozzá simuló kék ruhát viselt, melynek nyakkivágását alig fedte be kellőleg egy csipkével A képviselőház pénzügyi bizottsága (21-dik ülés, okt. 22.) El­n­ök: Zsedényi Ede.— Jegyző: Or­­dódy Pál. — A kormány részéről jelen vannak Széll K., Szende B. miniszterek és M­ár­ff­y mi­niszteri tanácsos. Molnár György előadó olvassa a honvé­delmi költségvetés jelentésének függőben hagyott részét, mely hitelesíttetvén, az egész jelentésbe fog felvétetni s azzal együtt kinyomatni. Ezután az átalános jövedelemadóról szóló törvényjavaslat tárgyalása kezdet­én meg. Hegedűs Sándornak aggodalmai vannak az iránt, hogy ezen új adótörvény czélját el nem éri, mert nem nyer fölvilágosítást arra nézve, hogy mennyire történik meg a már létező adónemek parificatiója, s illetőleg megtörténik-e általa a ter­hek egyenlősítése. Biztosítást kíván aziránt, hogy a kivetett 8 millió legalább nem lesz aránytalanul kivetve, kéri tehát a miniszter, adjon ez iránt több felvilágosítást.­­ A második hibát abban látja, hogy a törvény némely számításainál adótöbbszö­­rösítés történik. Van továbbá egy §. a 11-ik, mely nem uj adónemet tárgyal. A pénzügyminiszter az első kérdésre megjegyzi, hogy a már létező egyenes adónemek olyanok, hogy azokra parificáló akár pót akár uj adónemet kivetni sok nehézséggel jár, különösen mig nem tudunk eljutni az egyenes adónemek alap­jának határozott tisztázásához. Pótlékot nem volt czélszerű kivetni, mert az az igazságtalanságot még gyarapította volna. * Elismeri, hogy ez határozottan egyenes pót­­adó eredményében, de legalább könnyebben kiiga­zítható. Nem állítja, hogy az egyes tételek minden kritikát kiáltanak, s nem is vindikálja a csalhatat­­lanságot, hanem egyéni megbecslés­­­ eredménye az egész hosszas tanulmány alapján. Összehasonlítá­sokat tesz a Ghyczy-féle javaslat és az övé közt, mely mind a földadóval a katasteri alappal, s külö­nösen a társulatok jövedelmeinél előtte kivihetet­lennek látszott. Bevallásra alapítani pedig ily tör­vényt szerinte annyi lett volna, mint azt illusoriussá tenni. Nem volt más alap tehát, mint a létező adók szerzési arányszámait venni alapul. E kiszámítás részleteit sorolja azután elé s újból is arra utal, hogy ez egyéni becslés eredménye s igen szívesen elfogad minden czélszerű módosítást. Megjegyzi, hogy az iparost, napszámost, szóval az egész alsó adóosztályt, ezen adó alól kivette. A törvény alap­eszméje az, hogy csak a tiszta jövedelmet adóz­tassa meg, s azért az adósság és az adó mindenütt előzetesen leszámíttatik. A 11. §. csakugyan nem tartozik a jövedelemadó keretébe, de ezt ő már a törvényjavaslat czímében megmondotta, s ez nem egyéb, mint az 1875. 29. törv. czikk 2-ik §-ának módosítása. Kéri a bizottságot, fogadja el a tör­vényjavaslatot átalánosságban és kezdje meg a rész­letes tárgyalást. Wahrmann Mór a törvényjavaslatot átalá­­nosságban elfogadja, bár beismeri, hogy az az el­méleti követelményeknek meg nem felel, de ez ott is nehéz, hol biztos statistikai adatok állnak az állam rendelkezésére. Hegedűs parificationalis követelésére azt jegyzi meg, hogy az lehetetlen, miután a legbiztosabb, a földadó sem nyugszik biztos alapon. — Némi leengedő módosítást — azt hiszi — tenni kell, mert a 8 millió még úgyis kikerül. Hellynek az az ellenvetése a javaslat el­len, hogy ezen adó a deficitnek csak kisebb részét fedezi. Felhozza, hogy a fogyasztási adók apadnak, mi biztos jele az adóképtelenség növekedésének. Nem látja szükségét ily állandó adótörvénynek s elégnek tart egy évi áldozatkészséget. Ő összeha­sonlította a Szlávy, Ghyczy és Széll-féle adójavas­latokat, kiindulási pontokat illetőleg. Ezek szerint a köztudomású tényekkel szemben — ezen évek alatt az ország jövedelmei fokozatosan milliókkal növekedtek. A pénzügyminiszter újból azon kije­lentésre utal, hogy azon módok — hite szerint — az egyedüliek, melyeket ma alkalmazni lehet. Ő csak annyit mondott, hogy a deficit nagy részét és nem nagyobb részét fogja fedezni ezen adónemből. Kerkápoly és Ghyczy más törvényjavaslatokat kí­vántak behozni és más volt az alap, így Ker­kapoly az 500 forint jövedelmig semmit sem vett fel; a 73-diki kivetés alapján épített, ő pedig a 74-diki alapot vette s innen ered a különböző eredmény. S­imonyi Ernő azért nem fogadja el a tör­vényjavaslatot, mert szerinte vannak más módok is, melyek alapján az ország pénzügyei rendezhe­tők lennének, ezen módokat pedig épen nem látja kielégítőknek. Mert ha 76-ra lehet is pótolni a hiányt a pénztári készletből, de már 77-re nem lesz ily készlet, s ő a 76-ki deficitet is nagyobbnak tartja, mert nem jön mind­az be, mi előirányozva van. Ő más adónemhez nyúlna, mint a nemesi czi­­merek megadóztatása és a fokozati adók behozása.­­ Különben szerinte n­ics ok az adóemelésre, mert részint a központi kormánynál, részint a kö­zös költségeknél teendő megtakarításokkal el le­het az egyensúlyt érni. A védrendszer reformja, s az önálló vám által lehetne komolyan segíteni, til­takozik az ellen, hogy az „állam lételének veszé­lyeztetése“ mindegyre felhozatik. A pénzügyminiszter ismétli a tegnapi ülésben elmondott érveit Simonyival szemben.­­ Ezután a bizottság a tvjavaslatot átalánosságban elfogadja. A részletes tárgyalás megkezdésénél a czímre nézve Cseng­ery azt ajánlja, hogy az „általános jövedelmi pótadónak“ neveztessék, mihez a minisz­ter és a bizottsághoz hozzájárulnak. Az 1. §. Wahrmann és Kerkápoly azon módo­sításával fogadtatik el, hogy a 26-ik sorban előfor­duló „törvényhatóságok“ szó után tétessék „köz­ségek és társulatok“, mely szerint ezek sem vétet­nek ki az adó alól oly kötvényekre nézve, melyek adómentesség kedvezményében nem részesülnek. A 2. § -nál Wahrmann a tisztviselőket, 3000 frt állandó jövedelmen alól egész 1500 frtig sem kivája ezen adó alól kivétetni, azért sem, mert ezek községi adót sem fizetnek. — Csengery elvben elfogadja ez indítványt, de a mentesítést, csak a 2000 írton alul adná meg­ — Lukács a tisztvise­lők csekély állandósága és díjazása miatt a sza­kaszt változatlanul­ fogadja el. Szontagh Wahrmann indítványához járul épen a közvélemény felfogása végett, mert ezáltal a törvényt inkább elfogadhatóvá teszi. A pénzü­gyminiszter védelme alá ve­szi a §-t és a tisztviselőket, miután ezek díjazása aránylag a legcsekélyebb és az eléggé van adóval terhelve és jövedelmük el sem tagadható. D­e­é­z­sy nem hiszi, hogy a hivatalnokok ép úgy áldozatot hozni ne lennének készek, mint mások. Wahrmann indítványához járul és a vidéken egész 600 frtig vetné ki az adót. Sim­o­nyi E. nem látja át, hogy az állandó fizetésű hivatalnokoknak kedvezmény nyujtassék ott, hol a cselédek is megvannak adóztatva. — Kerkápoly szintén elfogadja a különbséget a fővárosi és vidéki hivatalnokok között. A főváros­ban 2000 íráig menne, a vidékre nézve elfogadja Wahrmann indítványát, mit Csengery három­­irányú felszólalása után a bizottság is elfogad. A 3. §. a kincstár kulcsait határozza meg. 1. A földbirtok (a pont) kulcsánál Hegedűs S. szólal fel, azt hiszi, hogy itt túlterheltetés van, mert az adóalap kulcsának 45%, adóarány száma pedig 57%. — A miniszter azt hiszi, hogy a 10% még aránytalanul kedvezőleg van felvéve, annyival inkább, mert a betáblázott összeg a javas­latba bele van számítva. A a) pont elfogadtatik. A b) pontnál, mely a kulcsot a régi földadó sorozatú munkálatok után veszi fel. Hegedűs az 5- szörös helyett a 6 szo­rost látja felvehetőnek, minthogy a kivetés hiányos A miniszter és a bizottság az emeléshez hozzá nem járulván, a pont változatlanul fogadtatik el. 2. A házbirtoknál a) pont Kerkápoly nem tartja a kivonást helyesnek, mert a kivonás a valóságnak nem mindig felel meg. A miniszter ezt nem tartja kivihetőnek. Márfy felvilágosításul azt mondja, hogy a 2 tétel a B. tabellába szokott bevézetni s a befol­yás is benne van. A rovat Kerkápoly indítványa szerint a „vég­leg“ szó beszúrásával fogadtatik. Wahrmann a házadó emelését veszélyesnek tartja, mert itt nem az egyén, hanem az adó­tárgy van megróva, melyen a tulajdonos egyénileg nem segíthet. Ő tehát a házbért nem egészen venné, hanem csak %-ét adó alapul.­­ A miniszter beismeri, hogy a házbérnél az egész bér felvétele nehezebb, mint a földnél, de ezt ellensúlyozza a jövedelem nagyobb biztonsága. Kéri a tétel meg­tartását, mert ezen az adóreformok fognak segít­hetni. Hegedűs. S.­épen az arányosítás szem­pontjából nem fogadja e Wahrmann indítványát.— Wahrmann felhozza ez adótárgy terheinek ma­gasságát, annak eltitkolhatatlanságát községi adó­nerh­ét.— Szontagh elfogadja a szerkezetet, de utal a községi adó körül követelt visszaélésekre. A 2. pont b) alpontjánál Heg­edüs S. a fo­kozást mértékfelettinek tartja. Ő a 3 lakrészű há­zaknál nem 10-szerest,hanem csak 8-szorost kívánna felvétetni. — A miniszter megjegyzi, hogy a 4­/2% adó elesik s kéri a pont megtartását; a bizottság az alpontot megtartja. A 4. pontban a nyilvános számadásra kötele­zett társulatok adókulcsánál Wahrmann kön­­­nyíteni kíván s a kulcsot hatszorosról ötszörösre szállítani kívánja épen a társulat szempontjából. A miniszter elfogadja ezt, ha az a házosztály adónál helyrepótoltatik. A kereseti adónál miután indítva érzi magát a kulcsot a kilenczeresről a nyolczasra szállítani. A házosztályadónál azonban tizenkétszeres kulcsot kiván felvétetni. Kerkápoly a kereseti adót erkölcstelen alapon állónak tartja s azt hiszi, nem az igaz be­vallók megrovásával, hanem a csalónak büntetésé­vel kell segíteni ezen. Azt hiszi, hogy különbséget kellene tenni azon adózók között, kiknek kerese­tük biztosan kiszámítható s azok között, kiké nem. Szontagh inkább megtartja a kereset adó kilenczeresét, mintsem vissza­térjen a házosztály adó emelésére, mert a kereseti adó alatt levőket szegélyzett gallér, vagy ez összes változás okozta, e bájos arcz egészen megváltozott kifejezését, mely most végtelen gyermekesen tűnt fel. Alig ismertem rá, azt vélhettem, hogy ma reggel egy több évvel korosabb, heves véralkatú nővérét láttam e szende leánykának. — A múlt század második fele Lotti, hogyan ? csak még egy pár szalag lebeny hiányzik és talán Werther, különben felséges! Constance arczán fel­­leg vonult át s szemöldei összerándultak. Nem ér­­tem jól a vonatkozást, még­is kellemetlenül levék érintve. Constance oly szépnek tűnt fel előttem, hogy csodálkoztam, miként lehet rá egyebet mon­dani, mint azt, hogy: szép ! Úgy szerettem volna neki azt mondani, de alig volt bátorságom rá tekinteni, még kevésbé megszólítni, ő maga is hallgatag volt s részvétlen. Az étkeket alig érintő, sőt nem emlékszem, hogy láttam volna őt enni. E lakoma, mely halból s fog­lyokból, melyeket a „vad“ ma­lőtt állott, s jófor­mán saját részére lett felhordva, ki hatalmas ét­vágyat tüntetett fel s a felséges vörös borhoz ugyancsak hozzá látott, s ismételve szólítva fel en­gem, követném példáját. Szellemdus társalgása ki­zárólag hozzám volt intézve. Káprázat fogott el e szellemi szikráktól, az élczekből némelyet félig, né­melyet épen nem értettem s ez okozta, hogy nem mindig a kellő időben nevettem, mi ismét gazdám gúnyos életét vonta maga után. Egyet azonban e nem épen hosszantartó lakoma alatt megérték, a feszült, hogy ne mondjam, ellenséges viszonyt, mely apa és leánya között okvetlen létezett. Ilyesmi hamar kitűnik, főleg, ha valaki előre oly jól van értesítve, mint én, a látszólag odavetett kérdésből, a kérdésre következő, túlságos szünetből s inge­rült válaszból. Nem rég volt, hogy én is így ültem atyámmal szemben, s lelkem mélyéből hálát ad<

Next