Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-26 / 20. szám

X. évfolyam. 20. szám. Nyilttér s öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre . .............................20.— Félévre............................1 • • 10.— Negyedévre............................. . . 5.— Egy hóra..................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Szerda, 1870. január 26 Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal:­­Budapest IV. megyehatár 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Előfizetési föltételek naz 1IETES politikai és közgazdászati napilapra. Egész évre..............................20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre.........................5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. 6a0F- Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. A Valuton. 1. Ama bizonyos csend, mely a bírói ítéle­tet szokta megelőzni, — mely életért küzdő párttusák eldöktét kiséri, — mely rendszerint nagy viharok kitörése előtt észlelhető tikkasztó légnyomásával felettünk ül, közénk eresz­kedik. A magyar miniszterek Bécsbe indulta elé mindenki oly várakozással, a végzetesség oly élénk tudatával tekint, mely megállapítja a vérkeringést és visszafojtja a lélekzetet. A vám és kereskedelmi ügy rendkívüli fontossága; az osztrák pártok és kormányfér­fiak manifestatiói; a két sajtó ellenséges szem­beszállása; az erőszakolt titkolózások ; a ter­jesztett és meg nem c­áfolt hir, hogy e vitális kérdés már előre a nemzet akaratán kívül dön­tetett el lényegében; a közvélemény óhaja és a döntő körök szándéka, és az országház mély hallgatása, mindez összeműködik, hogy ne­héz, kínos befolyást gyakoroljon az elmékre és kedélyekre. S ez eseményterhes, e végzetteljes csend­ben minden tekintet egy pont, egy ember felé irányul, minden remény és balsejtelem egy em­berben központosul. S ez ember:Tisza Kálmán. ő a normális politikai fejlődés felforgatá­sával hágott a hatalom polczára, ő egy nagy s jól fegyelmezett kormánypártot kívánt s ennek odaadó támogatása mellett minden gyeplőszá­raz kezeibe törekedett ragadni. íme, elérte mind, mit óhajtott! Csaknem dictatori hatalommal rendelkezik ide bent, s azon nevezetes időszak, melyben az országos létkérdések egész konglomerátuma­ vár megol­dást, a megyék ügye után kezeibe teszi a má­sodik nagy szerepet: a vám és kereske­delem ügyét. Ő minden, ő leend a felelős mindenért! Pedig a vám és kereskedelmi ügy eldő­­lése hasztalan akarná azt a szűk látkörűség vagy czélzatosság kicsinyleni, történelmi t­én­y leend, mely épen úgy össze lesz fűzve Tisza nevével, mint a 67-diki alku a Deákéval. A 67-diki közjogi tén­nyel, mint az most már eltagadhatlan, belebonyolódtunk egy go­nosz labyrinthba, hol minden zugból a romlás tör reánk, Tiszát az események most a válatra helyezték, ő mehet tovább, vagy fordulhat vissza, megragadva a vámügyben a kivezető Ariadne fonalat. Engedje hát meg, hogy e vasuton, a közeli alkudozások előestéjén, a honszerelem mele­gével kérjük fel őt, álljon meg még egy végső számadásra önmagával, vesse fel még az utolsó órában maga előtt a két nagy kérdést: mi a nemzet kívánsága, s minő befo­lyással lehet annak sorsára a vám és kereskedelmi kérdés eldőlése? Hogy mi a nemzet nagy többségének, mérvadó részének kívánsága, az iránt pillanat­nyira nem lehet kétségben. A „szabad“ sajtónak csaknem egyhangú véleménye ; a megyék, városok, testületek fel­iratai, a kérvényezők nagy száma, a legmeg­bízhatóbb szakférfiak nyilatkozatai, s az egész iparos osztály mozgalma elég világosságba he­lyezik ezt. Hogy a múzeum téren nem rendeztetnek óriás meetingek, hogy egyik monstre-küldött­­ség nem váltja fel elfogadó szobájában a mási­kat, hogy a közvélemény agitatiói nem törnek ki ellenállhatlan forrongásban, ezt neki nem szabad félremagyaráznia, ha csak egy kevéssé is számba veszi a viszonyokat. Ő tudhatja legjobban azt is, hogy azon egy-két korm­ánylap, melyek a vámközösség mellett fújják kelletlen nótájokat, s a vámterü­leti önállóságot mint végső remediumot emle­getik, csupán az Ő szavának visszhangjai a skála minden fokozatán keresztül, s a nemzeti akarat tolmácsaiul nem tekinthetők opportuni­­tásra szoktató ügyvédkedésekkel. Ő láthatja, hogy a képviselőházi többség önállóbb része a kényszerhelyzet vajúdásaiban vívódik, hogy azon nehány, a szakértő nevet igénylő ur erőltetett lelkesedése, melylyel az idegen érdek mellett nagyon is messze elveték a sulykot, csak azon rapsodok állelkesedéséhez hasonló, kik egy választott költő hangulatába s gondolkozás módjába erővel beleszoktatják magokat, hogy azon nemes testőrcsapaton, mely kész árkon bokron utána csörtetni, az ő rajuk vetett árnyéka vonul végig. Ha felismerhetlenül járhatna a parlament sorain végig, ha akarna olvasni a szivekben, meggyőződhetnék, mily hatalmas többség kí­vánja az önálló vámterületet, s hogy a közös­ség mellett csak az érdeklősés és poltronság marad. S a­mi a vám és kereskedelmi ügy hord­­erejét illeti: — nincs kétség benne, hogy ennek eldöntése, összes politikai és közgazdasági állapotainknak eldölése, s ki tudná mily időre. Az Ausztriávali közösség azon kapcsa, mely 67-ben köttetett, odáig juttatott már, hogy államháztartásunk rosk adózóban van, s a nemzet életereje napról-napra jobban föl­­emésztetik, egészen a csontokig és velőig. S minek e szerencsétlen müvet még bete­tőznie kelle, — hogy nem volt elég egy óriási adóterhet s a közös kiadások elviselhetlen há­nyadát elvállalnunk, — de a­mi egy nemzetet legkönnyebben elpusztíthat, nemzetgazdasági fejlődésünket is oda­dobtuk a vám és kereske­delmi szerződésben Ausztriának. Az azóta lefolyt 9 év s különösen máso­dik fele, a statistikai adatok kétségbeejtő tanú­ságai s a gyors elszegényedés minden jeleivel hívták fel az aluszékonyságából ocsúdni kezdő nemzet figyelmét e szerződés fentarthatlan­­ságára. Kitűnt, hogy évenkint átlagosan 140— 200 milliót tesz károsodásunk, hogy a fogyasz­tási adó alá eső tételeknél a külföldi áruk le­szorítása és közvetítésénél rendkívüli összegek folynak be igaztalanul Ausztria javára — s hogy mindenekfelett fejlettebb pénz- és hitel­­viszonyai s a legönzőbb vámtarif­ák segélyével gyarmatává tesz minket, s végleg elöli ipa­runkat. így érlelődött meg a nemzeti közvéle­ményben a tudat, hogy a vám és kereskedelmi szerződés felmondandó, s az önálló vámterület alapján egy új, érdekeinket jobban védő szer­ződés kötendő Ausztriával. S ez álláspont elfoglalása kétszeres köte­lessége volna Tisza Kálmánnak, mivel ez a közösügyi rendszer minden nyomorúságaiból való kibontakozásnak sarkpontja, kulcsa, — míg a vámközösség még jobban összekuszálja a csomót. Kétszeres kötelessége ez Tisza Kálmán­nak, ki az évek hosszú során át annyi erővel, annyi kitartással küzdött a fenálló közjogi vi­szonylat ellen, ki állítólag csak azért mondott le a mili küzdelemről, csupán azért kívánt egy nagy kor­mánypártot s intéző befolyást a köz­ügyekre, hogy csak alkalmasabb eszközökkel haladjon a czél: az ország nagyobb önálló­sága, s a túlcsigázott terheltetés alóli felmen­tés felé. Most tehát fölhasználhatja a legjobb al­kalmat. A közgazdasági és pénzügyi ön­állósítás a legbiztosabb út e czél felé, mert a­mily hasztalan a poli­tikai függetlenség ott, hol vagyoni kényszerű alárendeltség áll fen; úgy viszont a gazdasági önállóság és virágzás maga után vonandja a többi függő kérdéseknek is a nem­zet érdekeinek megfelelő megol­dását. Példátlan, megrendítő látvány volna tehát, hogy Ti­za Kálmán maga erősítgetné a közös­ügyi viszonyt, maga csavarítana ismét nagyot a szoros és nemzeti fejlődésünket elkorcso­­sító béklyókon­ Hornyay Kálmán. Az a lap, melynek legtöbb része van a politi­kai erkölcsök megrontásában, s legnagyobb sikere a politikai becsületesség és szilárd elvhűség meg­­mételyezése körül; a lekötelezettség által sugalt oly napraforgó politikát űz minden kérdésben, melynek nincs párja kerek e föld sajtójában. Hozzá elég pi­masz folytonosan azon lovagolni, hogy függetlenül teljesiti a kormány érdekeinek vak szolgálását. A­mi körülbelül annyit jelent, hogy a fából csinált vaskarika fel van találva a politikai szajhák ré­szére, csak állítsák mereven, hogy de biz ők nem árulják magukat. Hát ez a lap, melynek egész élete az ellen­mondásokon és saját állításának derüre-borúra való meghazudtolásán alapszik, mely szabál­lyá tette a legképtelenebb álláspontoknak egymást leromboló, majd egymást kikaczagó védelmét; ilyen kedves játszmában gyakorolja magát a keleti foglalás kér­désében is. Néhány nappal előbb „Szerajevóba nem me­gyünk“ czim alatt még így irt Csernátony ur lap­jának hírhedt függetlensége: „Nem bizony. Pedig bínak nagyon. Csalogat­nak tyúkkal, kalác­csal. Még pénzt is kínálnak úti költségre, még magas protektiót is útra való ál­dásul, 8 hogy nemzeti büszkeségünknek is kijusson a mézes madzagból, s nagyhatalmi öntudatunknak a mézes spirituózákból: megteszik Bosnyákországot annak a szent földnek, a­hol nemcsak törököt lehet fogni, de a muszkát is. „Háborúsan hangolt bécsi kedélyesek egész rajongással függnek e gondolaton. A porosz keresz­tes újság a megmondhatója, mi minden boldogság várna mi reánk, ha Szerajevóba mennénk. Hogy többet ne mondjunk, már csak az is milyen kecseg­tető, hogy a minden oroszok szárja nem mondana nekünk több békés koasztot. A tavas­szal összevesz­nénk barátságosan, és köszöntenők egymást Krupp­­ból, Uchatiusból, kinek a jó isten milyen módot adott. De minket nem fogna a golyó. Németország nem azért tette ránk védő kezét, hogy cserben hagy­jon ínség idején. De bizony nem hogy, hanem fel­mondja a barátságot az orosznak, s annál boldo­gabb lesz, mennél több kárt tehet benne, a mi jó­voltunkért. Világos, hogy Németország segítségével azután úgy elpáholjuk az orosz birodalmat, hogy muszka­fenyitéknek is beválik. És monarchiánk diadalmasan öleli magához az egész déli tótságot, a­meddig meleg. És leszünk két világra híres hata­lom; az isten bocsássa meg nekünk, így van ez megírva szépen, rendiben a „Kr. Ztg.“ hasábjain. De Szerajevóba azért mégsem megyünk.“ Nem is ment Szerajevóba egészen vasárnapig. Akkor aztán egyszerre „tyúk és kalács“ nélkül is elhatározta, hogy önkénytesen menni kell. Hogy mely oldalról kapta az utasítást, ördöngösség nél­kül is ki lehet találni. Hanem ha már egyszer meg­súgták a „független“ lapnak, hogy kalács nélkül is menni kell, legalább vallaná be nyílt homlokkal, hogy ez a menés tulajdonkép menesztés, melynek a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó új „haza bölcse“ és a monumentális korszak Messiása, nem tud, vagy nem akar ellenállunk Ilyet bevallani azonban nem engedi meg Tiszának már nagyon átlyuggatott ál­lamférfim palástja. Közönséges erkölcsi fogalmak kellenek ahoz, hogy bevallják, mint az egyszeri ka­tona az önkénytes légióból: „Midőn mindenkinek muszi volt menni, beállottam én is önkénytesnek.“ Mert hát hiába csűrik-csavarják a dolgot, el­fogadható alkotmányos, vagy kigondolható magyar indok nincs e foglalásra. Egészen a katonai reactió kényére és szakállára, és tökéletesen magyarellenes szándékokkal indul meg az ac­ió. És midőn a Ti­­szakabinet beleegyezését Törökország élhetetlensé­gével akarják mentegetni előlegesen is, az csak arra mutat, hogy nem tudnak lábukon megállani, hiába kotnyeleskedték tele a világot saját viaszbábu her­­kulességeknek egetverdeső hahotájával. A közigazgatási bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében folytatta a közegész­ségügyi tj­avaslat részletes tárgyalását s abban a 44. §-ig haladt. A közbeeső §§. némelyikének sza­­batosabb szerkesztése után a 31. §-on történt lénye­­gesebb módosítás. E §-ból ugyanis Knöpfler Jr. javaslatára kihagyatott azon intézkedés, hogy azon tanulók, kik oly házakban laknak, melyekben ragá­lyos vagy járványos betegség fordul elő a tanodától eltiltassanak, és csak azok kitiltása hagyatott meg, a­kik ragályos vagy járványos betegekkel érintkez­tek. Ezzel az ülés végett ért. Széll Kálmán hazudott! *) A kormányt támogató párt körében nem­ré­giben a „közigazgatási bizottságokról“ szóló tör­vényjavaslat tárgyaltatván, annak 55-ik §-nál, mely a fegyelmi bíróság mimódoni alakításáról szól, Somssich Pál azon indítványt tette, hogy a fegyelmi bíróságnak ne csak két, hanem mind a négy tagja, a törvényhatósági közgyűlés által a bizott­ságba választott tíz tagból választassák. Ezen in­dítvány, mely szerint mindenesetre függetlenebb ele­mekből állíttatnék össze a fegyelmi bíróság, mint a „szabadelvű miniszter“ javaslata szerint, a közben elfogadtatott, és a párt határozatából Somssich Pál által volt a képviselőházban mint módosítás benyújtandó, és a pártfegyelemhez képest, az egész párt által támogatandó. Azon módosítások közül, melyeket a „szabad­elvű“ párt köve­tett azon törvényjavaslaton, ez volt az egyedüli, mely a törvényjavaslat ezen részére nézve némileg lényeges javítást foglalt magában. S­ime: A törvényjavaslat átalános tárgyalása közben egy este a pártértekezletéből Somssich Pál távol lévén, Széll Kálmán pénzügyminiszter váratlanul és sokaknak megütközésére azon indítván­nyal lép elő, hogy az említett és módosíttatni határozott­­, ere­deti szövegezésében visszaállíttassék a szerkezetbe, kijelentvén, hogy Somssich Pál maga is el­állt előbbi nézetétől és a visszaállí­­tást nem ellenzi. Ezen kijelentés folytán a kör jelenlevő tagjainak többsége kelletlenül bár, elfo­gadta Széll Kálmán indítványát és az 55-ik §. ere­deti szövegezése visszaállíttatott a szerkezetbe, mely szerint az öt tagból álló fegyelmi bíróságnál a kormány három obiigáit szavazattal rendelkez­hetik. E szerint Széll Kálmán indítványára meghiú­sult azon egyedüli javítás is, mely a törvényjavas­latra nézve a kormányt támogató párt körében té­tetett. Ám­de milyen volt meglepetésünk, midőn a részletes tárgyalásnál Somssich Pál felkelt és az 55-ik §-ra a párt tanácskozásában tett és ott el is fogadott módosítását megújítván, kijelenti, hogy ő eredeti indítványától el nem állott, hogy azt fen­­tartja és a képviselő­háznak elfogadásul ajánlja. A szavazás felállás útján megtörtént, és az elnök kije­lentette, hogy a többség Somssich Pál módosítását el nem fogadja. No ezt lássa azon többség, mely szavazatával támogatta az ilyen intézményt. Erről mi most szólani nem akarunk, és csak azt konsta­táljuk, hogy ha — a­miben különben egyátalában nincsen okunk kételkedni — Somssich Pál a kör­ben tett és ott el is fogadott indítványát illetőleg módosítását vissza nem vette vagy attól el nem állott, akkor Széll Kálmán úr, Magyarország pénz­ügyminisztere a kormánypárt tanácskozásában h­a­­z­u­d­o­tt és ezen hazugság által érte el egy reak­tionäres irányú intézkedés elfogadását. A többi deákul van. *) Nem először. Mint jól értesült forrásból Bécsből írják a „Bud. Corr.“-nek, a közös minisztériumban, neveze­tesen a hadügyminisztériumban már gyűjtik az 1877-ki budgethez szükséges adatokat. — A dele­­g­a­t­i­ó­k az idén már ápril hó végén össze fognak ülni Budapesten s a budget előterjesztés néhány hét alatt ki lesz dolgozva. A király tegnap d. u. 2 órakor hosszasabb ki­hallgatáson fogadta Tisza Kálmánt. Este a minisz­terelnök lakásán minisztertanács tartatott, mely reggeli két óráig tartott. — Mint a „P. N.“ értesül, a minisztertanács főképen a bécsi alkudozá­sokkal foglalkozott. A vérkeresztség: „A királyné kabinetjét erősíteni kell.“ Cser­nátony volt oly szíves e jelszót „független“ meggyő­ződése gyanánt világgá röpíteni, midőn a hadügyi budget elviselhetlen terheit két millióval szaporiták a delegatióban. Tisza Kálmán kabinetje tételének puszta tényeért ily busás összeget fizettettek mind­járt a fusionalis hercze-hurcza kezdetén az or­szággal. Azóta folyvást erősitgetik, de azért fölfelé egy mákszemmel sem szilárdabb, lefelé egy csipetnyivel sem élvez több bizalmat, mint azelőtt. Sőt fent kórságos életének amaz erősitgetési tüneményét, mely a képzelt beteghez hasonlóan minden lépésé­ben irányadó, arra használják fel, hogy az erősit­­getés szükségének jogczimén több és több nemzetelle­nes cselekedet véghezvitelére vegyék rá. És Tisza úr rohan a csalogató után, mert hát élni akar, bár­mily káros is a vergődés és nem szeretne megbukni, mert hát érzi, hogy nevetségessé lesz az eddigi elv­feladás. Próbálja erősitgetni köszvényes kormányá­nak botorkázó lézengését mindenféle szerrel, mióta a tactica kudarczokat kezd vallani s nem megy semmire, legfölebb annak bebizonyítására szolgál, hogy Machiavelli árnyéka a tragikomikus bukfen­­czezés által egy politikai bajazzo szerepébe szo­rult bele. „A királyné kabinetjét erősíteni kell.“ Kell pedig minden áron, máskép nem merészelnének vakmerőbbnél vakmerőbb tetteikkel az ország egye­nes kárára fentartani azt a rongyos életet, melyről megmondtuk a fusio alkalmával, hogy nem lehet tartós, mert mindenütt nélkülözni fogja a bizalmat. Csalva a közvéleményt, csaló hírébe jött a döntő körökben, ámi jó szerepet játszva a néppel szem­közt, nem találnak hitelre szavaik fent sem. Se­baj ! Erősíteni kell újabban és újabban is, addig míg lehet folyton folyvást, ha egész Magyar­­országnak nyaka törik is. Nem volt elég a pénz, nem volt elég a földmivelés arul, hogy megszilár­dítsa az ámitók és hazudozók állását; fölfrisitik magukat nemzeti vérrel. A vérkeresztség csak rá­adás lesz a moralitás megöléséhez. Hadd pecsételje honfi vér a fusió sikerét, mely egy egész nemzetet tett bolondjává, rabjává és experimentáló készü­lékké. A Tiszakabinet beleegyezett a ke­leti kalandor háború megkezdésébe. Ez a nap eseménye, mely rész vért szül a többség ke­belében is, s bár napok óta kering bizalmas hírként, teljes bizonyossággal még nem tudtunk, illetőleg nem akartunk elhinni. Tisza Kálmán a magyarok Mózsese, a szabadalmazott honmentő, a providentia­­lis új államférfi magára vállalta a felelősséget azon előre nem látható bonyodalmakért, melyek a nem­zetet a keleti katonásdi által érhetik. Tisza Kálmán, ki a pénzügyi egyensúly helyreállítása kedvéért dobta sutra elveit, elvállalja a felelősséget a sereg mozgósítását követő pénzfecsérlésért. Tisza Kálmán, kit a nemzeti nagy hagyományok apostola gyanánt tekintett az ország éveken át, elvállalja a felelőssé­get, hogy a török állam helyébe egy nemzetiségi tűzfészket teremtsenek, visszafizeti a töröknek 1849- ben tett vendégszerető szolgálatait. Tisza Kálmán a nemzetiségi bujtogatók ostora, a kiválólag nem­zeti státusférfiú csókolózik a szerbbel, románnal, bosnyákkal, hogy Horvátország és az alvidéki zavar­gások mellé ráadásul ez legyen erélyességének zárköve. Miért ? „A királyné kabinetjét erősiteni kell.“ És a nemzet? Bárány türelméről rég híres e nép, hallgat és engedi, hadd erősitgessék életerejének árán, a­mi a csalás és hazudozás határaiból az árulás és gazság határai közzé kezd átcsapni. Az a beteg kabinet, melynek Tisza a feje, ha ezer oly lélekkel, és ezer oly fővel bírna is egy sze­mélyben, minő a hatalomra kapzsi, az uralkodásban ostoba, az érdekek megvédésében jámbor miniszter­­elnök, nincs jogosítva arra, hogy magyar katonák vérével erősítse nyomorult lételét. Azért mert gyönge, eszme­ tett­ és vérszegény az elvárulók ez önzésekben lelketlen kormánya, nem érdemli, hogy a bárány nemzet bárány türelme önmagát szolgál­tassa át ama ujabbko­ri műtéthez, melynél az orvo­sok ez állat vérét használják, hogy a megromlott ideg és vérrendszer embereit ij életre hozzák. Egy Tisza azért, hogy feje maradjon egy kormánynak, nem bir oly értékes fővel, hogy miatta lelövessünk magyar ezredeinkből csak két főt is. És mégis igy van elhatározva. Tisza Kálmán, a­ki ismert szinészies pátho­­szával nyilvánitá ki, hogy az ő beleegyezése nélkül nem viszik a harczba a monarchia hadseregét, im­már beleegyezett. A vámügyben folyt budai alkudo­zások után egy ideig még játszotta a makacsak Bi­zalmas emberei szájról-szájra adták tovább, hogy kész inkább tárczájától megválni, mint e végzetes természetű katonai aktióhoz beleegyezését adni. „Sem pénzünk, sem érdekünk e vállalathoz,“ ez volt az igaz szó, melyet hangoztattak, s íme most mégis mennek egy zilált pénzügyi és közgazdasági ország­gal háborúba.Kidobják a pénzt, noha meg van mond­va előre a hatalmak részéről, hogy a foglalást nem lehet állandó hódítássá tenni. Ontatnak vért, noha nem tudják az erőpazarlást semmiféle legkevésbé magyar, legfölebb reationarius szempontból in­dokolni. Tisza Kálmán tehát hazudott újra. Hazudott egykor, hazudik most, hazudik mindenkor, csupa hazudozással beáll a reactió bérenczének, mert hát erősíteni akarja állását. Miért ne tenné? Hisz a hazugságokból szőtték feje körül a glóriát, a csalás volt az elem, melyben államférfim hírneve hatal­masan csapta a szelet. Csak önmaga iránt követ­kezetes, hízelgői iránt háladatos, ha hazudik és csal mentői gyakrabban. Ám tegye, de emlékezetnek okáért ne feledje el, hogy a­mit saját állásának megerősítése czéljá­­ból a keleti politika körül tesz, az egyenesen haza­­fiatlan merénylet. Szerencsés csillagzatunk, illetőleg az a gyakran emlegetett magyarok istene meglehet, hogy kiment bennünket a környező veszélyekből, mégha a gyávaság és ostobaság főnként államfér­fiakul tisztelt emberei, átadták is a viharok ön­kényének ; meglehet, hogy fel fogunk lélegzeni és kimenekülünk a katastrofális bonyodalomból azok ellenére is, a­kik a nemzet sorsának intézőiül tolják fel magukat, valójában pedig bábok, a­kik nem az estély, hanem a véletlen hatalmának dobják oda állami tételünket; de meglehet az is, hogy a­mit ma egy kabinet néhány önző és hatalomszomjas em­berének megerősítésére cselekszik, ugyan e férfiak hazafiatlan lelkiismeretlenségének a ránk háruló pokoli veszélyek között a herostratusi dicsőség ba­bérját nyújthatja át a reactiót szolgált bihari administrator fiának. Történjék azonban igy vagy amúgy; alakítsa át a dolgokat a véletlen, mely isteni missióval bir politikájukban, lehetőleg szerencsésen, avagy kép­­zelhetlenül roszul: az a vér, mely magyar kato­náinkból ez időszerint szükségtelenül kifoly, Andrásy és Tisza úr kezére fog visszahujlani. Hiába oly pi­ros ott a bársony a képviselőház miniszteri karszé­keiben, az a vér, melyet az apagyilkosban is kímél­nünk kellene, még pirosabb, meg fog látszani, mint Hugo Viktor „zsarnokának“ leplén. Nem mossa el annak foltjait semmiféle biztatgatás és engedmény, hasztalan iparkodnak olybá tüntetni fel, mely szük­séges volt, hogy lehetővé tegyék a bank és vámügyi alkudozások sikerét. Ha vér, magyar vér kell ahoz, hogy sikere legyen a jog és igazság szavának; ha magyar vér kell ahoz, hogy néhány futólagos és kétes értékű engedményért a rabló­rendszert izga­lomra bírjuk, azt a vért okosabban is felhasznál­hatjuk. Iszonyú végzet az, bár el kell ismerni, hogy a világrend erkölcsi törvényei érvényesítik magukat általa, hogy ép az elvtagadó kormány alatt kell a nyomornak és csapásnak átkos hatásúvá összehal­mozódnia. Még iszonyúbb, hogy Tisza Kálmán ka­binetje, mely a be nem avatkozás előharczosa volt, szánja magát a lépésre, melynek hasonmását ügye­sen karrikaturázták ki I. Napóleonnál a vért pata­kokban ömlesztő Caesarnál. Ott áll a kép, melynek központja az Enghien herczeg vérével befecskendezett Napoleon, alatta pedig a szó: „Én téged királyi vérből való herczeggé teszlek.“ Talán e képet akarja élethűséggel fölele­­veníteni a Tisza kabinet, mely nemzeti gyanánt figurái, s a keleti háború után bizonynyal elmond­hatná magáról, hogy a királyné kabinetjének állá­sát valódi magyar honfivér erősítette meg, ha bu­kása egyebet bizonyítana, mint igazságát annak, hogy magyar vérrel keresztelkedett meg. Verhovay G­yula, Budapest, jan. 25. A takarék és hitelegylet két részvényese teg­nap egy közlemény tételére kért fel bennünket, mely közlemény Fáik Miksa úr s az illető igazgatótanács alábbi nyilatkozatai szerint alaptalan állításokat tartalmaz. Midőn a helyre igazitó sorokat közzé tes­­­szük, nem hagyhatjuk ez alkalmat szó nélkül. Egy ízben már megjegyeztük,s most újból figyelmeztetünk mindenkit, ki lapunk terét óhajtja igénybe venni, hogy a mely szives készséggel adunk helyet m­i­n­d­en jogos, alapos és igazságos felszólalásnak, bármily erős hangon legyen írva és bárki ellen irányuljon is, és oly megbotránkozással ves­szük, ha szánszándékos félrevezetéssel hitvány magán­érdekek használják fel ebbeli készségét a szerkesz­tőségnek, mely nem lehet tájékozva minden apró dologról sehol a világon. Barátai vagyunk a szi­gornak — a kérlelhetlenségig, mindenkivel szemben, részrehajlás nélkül. Óhajtjuk, hogy ne maradjon felszólalás és megrovás nélkül semmi, a­mi arra ér­demes, de a felszólalásnak igazság legyen alapja mindig. Hazug, alaptalan állításokat hozni fel bárki ellen is — nemtelen magán baszuból — oly gyalá­zatos eljárás, melynek védelmére segédkezet nem fog nyújtani az „Egyetértés“ soha. Csávolszky Lajos. * Budapest, jan. 25. Tisztelt szerkesztő úr! Az „Egyetértés“ mai (jan. 25-ki) számában egy reám vonatkozó közlemény foglaltatik, mely elejétől végig — nem szeretem az erős szavakat, de ez esetben lehetetlen gyöngébbet használni — alá­való hazugság. Köztem és Keller igazgató közt soha sem „benső“ sem bárminemű Személyes „viszony“ nem állott fen­ én az intézet ügyeiben, sem az igazgató­tanács háttérbe szorításával, sem egyébként nem intézkedtem. Én az igazgatótanács

Next