Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-26 / 20. szám
X. évfolyam. 20. szám. Nyilttér s öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre . .............................20.— Félévre............................1 • • 10.— Negyedévre............................. . . 5.— Egy hóra..................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Szerda, 1870. január 26 Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal:Budapest IV. megyehatár 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Előfizetési föltételek naz 1IETES politikai és közgazdászati napilapra. Egész évre..............................20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre.........................5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. 6a0F- Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. A Valuton. 1. Ama bizonyos csend, mely a bírói ítéletet szokta megelőzni, — mely életért küzdő párttusák eldöktét kiséri, — mely rendszerint nagy viharok kitörése előtt észlelhető tikkasztó légnyomásával felettünk ül, közénk ereszkedik. A magyar miniszterek Bécsbe indulta elé mindenki oly várakozással, a végzetesség oly élénk tudatával tekint, mely megállapítja a vérkeringést és visszafojtja a lélekzetet. A vám és kereskedelmi ügy rendkívüli fontossága; az osztrák pártok és kormányférfiak manifestatiói; a két sajtó ellenséges szembeszállása; az erőszakolt titkolózások ; a terjesztett és meg nem cáfolt hir, hogy e vitális kérdés már előre a nemzet akaratán kívül döntetett el lényegében; a közvélemény óhaja és a döntő körök szándéka, és az országház mély hallgatása, mindez összeműködik, hogy nehéz, kínos befolyást gyakoroljon az elmékre és kedélyekre. S ez eseményterhes, e végzetteljes csendben minden tekintet egy pont, egy ember felé irányul, minden remény és balsejtelem egy emberben központosul. S ez ember:Tisza Kálmán. ő a normális politikai fejlődés felforgatásával hágott a hatalom polczára, ő egy nagy s jól fegyelmezett kormánypártot kívánt s ennek odaadó támogatása mellett minden gyeplőszáraz kezeibe törekedett ragadni. íme, elérte mind, mit óhajtott! Csaknem dictatori hatalommal rendelkezik ide bent, s azon nevezetes időszak, melyben az országos létkérdések egész konglomerátuma vár megoldást, a megyék ügye után kezeibe teszi a második nagy szerepet: a vám és kereskedelem ügyét. Ő minden, ő leend a felelős mindenért! Pedig a vám és kereskedelmi ügy eldőlése hasztalan akarná azt a szűk látkörűség vagy czélzatosság kicsinyleni, történelmi tény leend, mely épen úgy össze lesz fűzve Tisza nevével, mint a 67-diki alku a Deákéval. A 67-diki közjogi ténnyel, mint az most már eltagadhatlan, belebonyolódtunk egy gonosz labyrinthba, hol minden zugból a romlás tör reánk, Tiszát az események most a válatra helyezték, ő mehet tovább, vagy fordulhat vissza, megragadva a vámügyben a kivezető Ariadne fonalat. Engedje hát meg, hogy e vasuton, a közeli alkudozások előestéjén, a honszerelem melegével kérjük fel őt, álljon meg még egy végső számadásra önmagával, vesse fel még az utolsó órában maga előtt a két nagy kérdést: mi a nemzet kívánsága, s minő befolyással lehet annak sorsára a vám és kereskedelmi kérdés eldőlése? Hogy mi a nemzet nagy többségének, mérvadó részének kívánsága, az iránt pillanatnyira nem lehet kétségben. A „szabad“ sajtónak csaknem egyhangú véleménye ; a megyék, városok, testületek feliratai, a kérvényezők nagy száma, a legmegbízhatóbb szakférfiak nyilatkozatai, s az egész iparos osztály mozgalma elég világosságba helyezik ezt. Hogy a múzeum téren nem rendeztetnek óriás meetingek, hogy egyik monstre-küldöttség nem váltja fel elfogadó szobájában a másikat, hogy a közvélemény agitatiói nem törnek ki ellenállhatlan forrongásban, ezt neki nem szabad félremagyaráznia, ha csak egy kevéssé is számba veszi a viszonyokat. Ő tudhatja legjobban azt is, hogy azon egy-két kormánylap, melyek a vámközösség mellett fújják kelletlen nótájokat, s a vámterületi önállóságot mint végső remediumot emlegetik, csupán az Ő szavának visszhangjai a skála minden fokozatán keresztül, s a nemzeti akarat tolmácsaiul nem tekinthetők opportunitásra szoktató ügyvédkedésekkel. Ő láthatja, hogy a képviselőházi többség önállóbb része a kényszerhelyzet vajúdásaiban vívódik, hogy azon nehány, a szakértő nevet igénylő ur erőltetett lelkesedése, melylyel az idegen érdek mellett nagyon is messze elveték a sulykot, csak azon rapsodok állelkesedéséhez hasonló, kik egy választott költő hangulatába s gondolkozás módjába erővel beleszoktatják magokat, hogy azon nemes testőrcsapaton, mely kész árkon bokron utána csörtetni, az ő rajuk vetett árnyéka vonul végig. Ha felismerhetlenül járhatna a parlament sorain végig, ha akarna olvasni a szivekben, meggyőződhetnék, mily hatalmas többség kívánja az önálló vámterületet, s hogy a közösség mellett csak az érdeklősés és poltronság marad. S ami a vám és kereskedelmi ügy horderejét illeti: — nincs kétség benne, hogy ennek eldöntése, összes politikai és közgazdasági állapotainknak eldölése, s ki tudná mily időre. Az Ausztriávali közösség azon kapcsa, mely 67-ben köttetett, odáig juttatott már, hogy államháztartásunk rosk adózóban van, s a nemzet életereje napról-napra jobban fölemésztetik, egészen a csontokig és velőig. S minek e szerencsétlen müvet még betetőznie kelle, — hogy nem volt elég egy óriási adóterhet s a közös kiadások elviselhetlen hányadát elvállalnunk, — de ami egy nemzetet legkönnyebben elpusztíthat, nemzetgazdasági fejlődésünket is odadobtuk a vám és kereskedelmi szerződésben Ausztriának. Az azóta lefolyt 9 év s különösen második fele, a statistikai adatok kétségbeejtő tanúságai s a gyors elszegényedés minden jeleivel hívták fel az aluszékonyságából ocsúdni kezdő nemzet figyelmét e szerződés fentarthatlanságára. Kitűnt, hogy évenkint átlagosan 140— 200 milliót tesz károsodásunk, hogy a fogyasztási adó alá eső tételeknél a külföldi áruk leszorítása és közvetítésénél rendkívüli összegek folynak be igaztalanul Ausztria javára — s hogy mindenekfelett fejlettebb pénz- és hitelviszonyai s a legönzőbb vámtarifák segélyével gyarmatává tesz minket, s végleg elöli iparunkat. így érlelődött meg a nemzeti közvéleményben a tudat, hogy a vám és kereskedelmi szerződés felmondandó, s az önálló vámterület alapján egy új, érdekeinket jobban védő szerződés kötendő Ausztriával. S ez álláspont elfoglalása kétszeres kötelessége volna Tisza Kálmánnak, mivel ez a közösügyi rendszer minden nyomorúságaiból való kibontakozásnak sarkpontja, kulcsa, — míg a vámközösség még jobban összekuszálja a csomót. Kétszeres kötelessége ez Tisza Kálmánnak, ki az évek hosszú során át annyi erővel, annyi kitartással küzdött a fenálló közjogi viszonylat ellen, ki állítólag csak azért mondott le a mili küzdelemről, csupán azért kívánt egy nagy kormánypártot s intéző befolyást a közügyekre, hogy csak alkalmasabb eszközökkel haladjon a czél: az ország nagyobb önállósága, s a túlcsigázott terheltetés alóli felmentés felé. Most tehát fölhasználhatja a legjobb alkalmat. A közgazdasági és pénzügyi önállósítás a legbiztosabb út e czél felé, mert amily hasztalan a politikai függetlenség ott, hol vagyoni kényszerű alárendeltség áll fen; úgy viszont a gazdasági önállóság és virágzás maga után vonandja a többi függő kérdéseknek is a nemzet érdekeinek megfelelő megoldását. Példátlan, megrendítő látvány volna tehát, hogy Tiza Kálmán maga erősítgetné a közösügyi viszonyt, maga csavarítana ismét nagyot a szoros és nemzeti fejlődésünket elkorcsosító béklyókon Hornyay Kálmán. Az a lap, melynek legtöbb része van a politikai erkölcsök megrontásában, s legnagyobb sikere a politikai becsületesség és szilárd elvhűség megmételyezése körül; a lekötelezettség által sugalt oly napraforgó politikát űz minden kérdésben, melynek nincs párja kerek e föld sajtójában. Hozzá elég pimasz folytonosan azon lovagolni, hogy függetlenül teljesiti a kormány érdekeinek vak szolgálását. Ami körülbelül annyit jelent, hogy a fából csinált vaskarika fel van találva a politikai szajhák részére, csak állítsák mereven, hogy de biz ők nem árulják magukat. Hát ez a lap, melynek egész élete az ellenmondásokon és saját állításának derüre-borúra való meghazudtolásán alapszik, mely szabállyá tette a legképtelenebb álláspontoknak egymást leromboló, majd egymást kikaczagó védelmét; ilyen kedves játszmában gyakorolja magát a keleti foglalás kérdésében is. Néhány nappal előbb „Szerajevóba nem megyünk“ czim alatt még így irt Csernátony ur lapjának hírhedt függetlensége: „Nem bizony. Pedig bínak nagyon. Csalogatnak tyúkkal, kaláccsal. Még pénzt is kínálnak úti költségre, még magas protektiót is útra való áldásul, 8 hogy nemzeti büszkeségünknek is kijusson a mézes madzagból, s nagyhatalmi öntudatunknak a mézes spirituózákból: megteszik Bosnyákországot annak a szent földnek, ahol nemcsak törököt lehet fogni, de a muszkát is. „Háborúsan hangolt bécsi kedélyesek egész rajongással függnek e gondolaton. A porosz keresztes újság a megmondhatója, mi minden boldogság várna mi reánk, ha Szerajevóba mennénk. Hogy többet ne mondjunk, már csak az is milyen kecsegtető, hogy a minden oroszok szárja nem mondana nekünk több békés koasztot. A tavasszal összevesznénk barátságosan, és köszöntenők egymást Kruppból, Uchatiusból, kinek a jó isten milyen módot adott. De minket nem fogna a golyó. Németország nem azért tette ránk védő kezét, hogy cserben hagyjon ínség idején. De bizony nem hogy, hanem felmondja a barátságot az orosznak, s annál boldogabb lesz, mennél több kárt tehet benne, a mi jóvoltunkért. Világos, hogy Németország segítségével azután úgy elpáholjuk az orosz birodalmat, hogy muszkafenyitéknek is beválik. És monarchiánk diadalmasan öleli magához az egész déli tótságot, ameddig meleg. És leszünk két világra híres hatalom; az isten bocsássa meg nekünk, így van ez megírva szépen, rendiben a „Kr. Ztg.“ hasábjain. De Szerajevóba azért mégsem megyünk.“ Nem is ment Szerajevóba egészen vasárnapig. Akkor aztán egyszerre „tyúk és kalács“ nélkül is elhatározta, hogy önkénytesen menni kell. Hogy mely oldalról kapta az utasítást, ördöngösség nélkül is ki lehet találni. Hanem ha már egyszer megsúgták a „független“ lapnak, hogy kalács nélkül is menni kell, legalább vallaná be nyílt homlokkal, hogy ez a menés tulajdonkép menesztés, melynek a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó új „haza bölcse“ és a monumentális korszak Messiása, nem tud, vagy nem akar ellenállunk Ilyet bevallani azonban nem engedi meg Tiszának már nagyon átlyuggatott államférfim palástja. Közönséges erkölcsi fogalmak kellenek ahoz, hogy bevallják, mint az egyszeri katona az önkénytes légióból: „Midőn mindenkinek muszi volt menni, beállottam én is önkénytesnek.“ Mert hát hiába csűrik-csavarják a dolgot, elfogadható alkotmányos, vagy kigondolható magyar indok nincs e foglalásra. Egészen a katonai reactió kényére és szakállára, és tökéletesen magyarellenes szándékokkal indul meg az ació. És midőn a Tiszakabinet beleegyezését Törökország élhetetlenségével akarják mentegetni előlegesen is, az csak arra mutat, hogy nem tudnak lábukon megállani, hiába kotnyeleskedték tele a világot saját viaszbábu herkulességeknek egetverdeső hahotájával. A közigazgatási bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében folytatta a közegészségügyi tjavaslat részletes tárgyalását s abban a 44. §-ig haladt. A közbeeső §§. némelyikének szabatosabb szerkesztése után a 31. §-on történt lényegesebb módosítás. E §-ból ugyanis Knöpfler Jr. javaslatára kihagyatott azon intézkedés, hogy azon tanulók, kik oly házakban laknak, melyekben ragályos vagy járványos betegség fordul elő a tanodától eltiltassanak, és csak azok kitiltása hagyatott meg, akik ragályos vagy járványos betegekkel érintkeztek. Ezzel az ülés végett ért. Széll Kálmán hazudott! *) A kormányt támogató párt körében nemrégiben a „közigazgatási bizottságokról“ szóló törvényjavaslat tárgyaltatván, annak 55-ik §-nál, mely a fegyelmi bíróság mimódoni alakításáról szól, Somssich Pál azon indítványt tette, hogy a fegyelmi bíróságnak ne csak két, hanem mind a négy tagja, a törvényhatósági közgyűlés által a bizottságba választott tíz tagból választassák. Ezen indítvány, mely szerint mindenesetre függetlenebb elemekből állíttatnék össze a fegyelmi bíróság, mint a „szabadelvű miniszter“ javaslata szerint, a közben elfogadtatott, és a párt határozatából Somssich Pál által volt a képviselőházban mint módosítás benyújtandó, és a pártfegyelemhez képest, az egész párt által támogatandó. Azon módosítások közül, melyeket a „szabadelvű“ párt követett azon törvényjavaslaton, ez volt az egyedüli, mely a törvényjavaslat ezen részére nézve némileg lényeges javítást foglalt magában. Sime: A törvényjavaslat átalános tárgyalása közben egy este a pártértekezletéből Somssich Pál távol lévén, Széll Kálmán pénzügyminiszter váratlanul és sokaknak megütközésére azon indítvánnyal lép elő, hogy az említett és módosíttatni határozott, eredeti szövegezésében visszaállíttassék a szerkezetbe, kijelentvén, hogy Somssich Pál maga is elállt előbbi nézetétől és a visszaállítást nem ellenzi. Ezen kijelentés folytán a kör jelenlevő tagjainak többsége kelletlenül bár, elfogadta Széll Kálmán indítványát és az 55-ik §. eredeti szövegezése visszaállíttatott a szerkezetbe, mely szerint az öt tagból álló fegyelmi bíróságnál a kormány három obiigáit szavazattal rendelkezhetik. E szerint Széll Kálmán indítványára meghiúsult azon egyedüli javítás is, mely a törvényjavaslatra nézve a kormányt támogató párt körében tétetett. Ámde milyen volt meglepetésünk, midőn a részletes tárgyalásnál Somssich Pál felkelt és az 55-ik §-ra a párt tanácskozásában tett és ott el is fogadott módosítását megújítván, kijelenti, hogy ő eredeti indítványától el nem állott, hogy azt fentartja és a képviselőháznak elfogadásul ajánlja. A szavazás felállás útján megtörtént, és az elnök kijelentette, hogy a többség Somssich Pál módosítását el nem fogadja. No ezt lássa azon többség, mely szavazatával támogatta az ilyen intézményt. Erről mi most szólani nem akarunk, és csak azt konstatáljuk, hogy ha — amiben különben egyátalában nincsen okunk kételkedni — Somssich Pál a körben tett és ott el is fogadott indítványát illetőleg módosítását vissza nem vette vagy attól el nem állott, akkor Széll Kálmán úr, Magyarország pénzügyminisztere a kormánypárt tanácskozásában hazudott és ezen hazugság által érte el egy reaktionäres irányú intézkedés elfogadását. A többi deákul van. *) Nem először. Mint jól értesült forrásból Bécsből írják a „Bud. Corr.“-nek, a közös minisztériumban, nevezetesen a hadügyminisztériumban már gyűjtik az 1877-ki budgethez szükséges adatokat. — A delegatiók az idén már ápril hó végén össze fognak ülni Budapesten s a budget előterjesztés néhány hét alatt ki lesz dolgozva. A király tegnap d. u. 2 órakor hosszasabb kihallgatáson fogadta Tisza Kálmánt. Este a miniszterelnök lakásán minisztertanács tartatott, mely reggeli két óráig tartott. — Mint a „P. N.“ értesül, a minisztertanács főképen a bécsi alkudozásokkal foglalkozott. A vérkeresztség: „A királyné kabinetjét erősíteni kell.“ Csernátony volt oly szíves e jelszót „független“ meggyőződése gyanánt világgá röpíteni, midőn a hadügyi budget elviselhetlen terheit két millióval szaporiták a delegatióban. Tisza Kálmán kabinetje tételének puszta tényeért ily busás összeget fizettettek mindjárt a fusionalis hercze-hurcza kezdetén az országgal. Azóta folyvást erősitgetik, de azért fölfelé egy mákszemmel sem szilárdabb, lefelé egy csipetnyivel sem élvez több bizalmat, mint azelőtt. Sőt fent kórságos életének amaz erősitgetési tüneményét, mely a képzelt beteghez hasonlóan minden lépésében irányadó, arra használják fel, hogy az erősitgetés szükségének jogczimén több és több nemzetellenes cselekedet véghezvitelére vegyék rá. És Tisza úr rohan a csalogató után, mert hát élni akar, bármily káros is a vergődés és nem szeretne megbukni, mert hát érzi, hogy nevetségessé lesz az eddigi elvfeladás. Próbálja erősitgetni köszvényes kormányának botorkázó lézengését mindenféle szerrel, mióta a tactica kudarczokat kezd vallani s nem megy semmire, legfölebb annak bebizonyítására szolgál, hogy Machiavelli árnyéka a tragikomikus bukfenczezés által egy politikai bajazzo szerepébe szorult bele. „A királyné kabinetjét erősíteni kell.“ Kell pedig minden áron, máskép nem merészelnének vakmerőbbnél vakmerőbb tetteikkel az ország egyenes kárára fentartani azt a rongyos életet, melyről megmondtuk a fusio alkalmával, hogy nem lehet tartós, mert mindenütt nélkülözni fogja a bizalmat. Csalva a közvéleményt, csaló hírébe jött a döntő körökben, ámi jó szerepet játszva a néppel szemközt, nem találnak hitelre szavaik fent sem. Sebaj ! Erősíteni kell újabban és újabban is, addig míg lehet folyton folyvást, ha egész Magyarországnak nyaka törik is. Nem volt elég a pénz, nem volt elég a földmivelés arul, hogy megszilárdítsa az ámitók és hazudozók állását; fölfrisitik magukat nemzeti vérrel. A vérkeresztség csak ráadás lesz a moralitás megöléséhez. Hadd pecsételje honfi vér a fusió sikerét, mely egy egész nemzetet tett bolondjává, rabjává és experimentáló készülékké. A Tiszakabinet beleegyezett a keleti kalandor háború megkezdésébe. Ez a nap eseménye, mely rész vért szül a többség kebelében is, s bár napok óta kering bizalmas hírként, teljes bizonyossággal még nem tudtunk, illetőleg nem akartunk elhinni. Tisza Kálmán a magyarok Mózsese, a szabadalmazott honmentő, a providentialis új államférfi magára vállalta a felelősséget azon előre nem látható bonyodalmakért, melyek a nemzetet a keleti katonásdi által érhetik. Tisza Kálmán, ki a pénzügyi egyensúly helyreállítása kedvéért dobta sutra elveit, elvállalja a felelősséget a sereg mozgósítását követő pénzfecsérlésért. Tisza Kálmán, kit a nemzeti nagy hagyományok apostola gyanánt tekintett az ország éveken át, elvállalja a felelősséget, hogy a török állam helyébe egy nemzetiségi tűzfészket teremtsenek, visszafizeti a töröknek 1849- ben tett vendégszerető szolgálatait. Tisza Kálmán a nemzetiségi bujtogatók ostora, a kiválólag nemzeti státusférfiú csókolózik a szerbbel, románnal, bosnyákkal, hogy Horvátország és az alvidéki zavargások mellé ráadásul ez legyen erélyességének zárköve. Miért ? „A királyné kabinetjét erősiteni kell.“ És a nemzet? Bárány türelméről rég híres e nép, hallgat és engedi, hadd erősitgessék életerejének árán, ami a csalás és hazudozás határaiból az árulás és gazság határai közzé kezd átcsapni. Az a beteg kabinet, melynek Tisza a feje, ha ezer oly lélekkel, és ezer oly fővel bírna is egy személyben, minő a hatalomra kapzsi, az uralkodásban ostoba, az érdekek megvédésében jámbor miniszterelnök, nincs jogosítva arra, hogy magyar katonák vérével erősítse nyomorult lételét. Azért mert gyönge, eszme tett és vérszegény az elvárulók ez önzésekben lelketlen kormánya, nem érdemli, hogy a bárány nemzet bárány türelme önmagát szolgáltassa át ama ujabbkori műtéthez, melynél az orvosok ez állat vérét használják, hogy a megromlott ideg és vérrendszer embereit ij életre hozzák. Egy Tisza azért, hogy feje maradjon egy kormánynak, nem bir oly értékes fővel, hogy miatta lelövessünk magyar ezredeinkből csak két főt is. És mégis igy van elhatározva. Tisza Kálmán, aki ismert szinészies páthoszával nyilvánitá ki, hogy az ő beleegyezése nélkül nem viszik a harczba a monarchia hadseregét, immár beleegyezett. A vámügyben folyt budai alkudozások után egy ideig még játszotta a makacsak Bizalmas emberei szájról-szájra adták tovább, hogy kész inkább tárczájától megválni, mint e végzetes természetű katonai aktióhoz beleegyezését adni. „Sem pénzünk, sem érdekünk e vállalathoz,“ ez volt az igaz szó, melyet hangoztattak, s íme most mégis mennek egy zilált pénzügyi és közgazdasági országgal háborúba.Kidobják a pénzt, noha meg van mondva előre a hatalmak részéről, hogy a foglalást nem lehet állandó hódítássá tenni. Ontatnak vért, noha nem tudják az erőpazarlást semmiféle legkevésbé magyar, legfölebb reationarius szempontból indokolni. Tisza Kálmán tehát hazudott újra. Hazudott egykor, hazudik most, hazudik mindenkor, csupa hazudozással beáll a reactió bérenczének, mert hát erősíteni akarja állását. Miért ne tenné? Hisz a hazugságokból szőtték feje körül a glóriát, a csalás volt az elem, melyben államférfim hírneve hatalmasan csapta a szelet. Csak önmaga iránt következetes, hízelgői iránt háladatos, ha hazudik és csal mentői gyakrabban. Ám tegye, de emlékezetnek okáért ne feledje el, hogy amit saját állásának megerősítése czéljából a keleti politika körül tesz, az egyenesen hazafiatlan merénylet. Szerencsés csillagzatunk, illetőleg az a gyakran emlegetett magyarok istene meglehet, hogy kiment bennünket a környező veszélyekből, mégha a gyávaság és ostobaság főnként államférfiakul tisztelt emberei, átadták is a viharok önkényének ; meglehet, hogy fel fogunk lélegzeni és kimenekülünk a katastrofális bonyodalomból azok ellenére is, akik a nemzet sorsának intézőiül tolják fel magukat, valójában pedig bábok, akik nem az estély, hanem a véletlen hatalmának dobják oda állami tételünket; de meglehet az is, hogy amit ma egy kabinet néhány önző és hatalomszomjas emberének megerősítésére cselekszik, ugyan e férfiak hazafiatlan lelkiismeretlenségének a ránk háruló pokoli veszélyek között a herostratusi dicsőség babérját nyújthatja át a reactiót szolgált bihari administrator fiának. Történjék azonban igy vagy amúgy; alakítsa át a dolgokat a véletlen, mely isteni missióval bir politikájukban, lehetőleg szerencsésen, avagy képzelhetlenül roszul: az a vér, mely magyar katonáinkból ez időszerint szükségtelenül kifoly, Andrásy és Tisza úr kezére fog visszahujlani. Hiába oly piros ott a bársony a képviselőház miniszteri karszékeiben, az a vér, melyet az apagyilkosban is kímélnünk kellene, még pirosabb, meg fog látszani, mint Hugo Viktor „zsarnokának“ leplén. Nem mossa el annak foltjait semmiféle biztatgatás és engedmény, hasztalan iparkodnak olybá tüntetni fel, mely szükséges volt, hogy lehetővé tegyék a bank és vámügyi alkudozások sikerét. Ha vér, magyar vér kell ahoz, hogy sikere legyen a jog és igazság szavának; ha magyar vér kell ahoz, hogy néhány futólagos és kétes értékű engedményért a rablórendszert izgalomra bírjuk, azt a vért okosabban is felhasználhatjuk. Iszonyú végzet az, bár el kell ismerni, hogy a világrend erkölcsi törvényei érvényesítik magukat általa, hogy ép az elvtagadó kormány alatt kell a nyomornak és csapásnak átkos hatásúvá összehalmozódnia. Még iszonyúbb, hogy Tisza Kálmán kabinetje, mely a be nem avatkozás előharczosa volt, szánja magát a lépésre, melynek hasonmását ügyesen karrikaturázták ki I. Napóleonnál a vért patakokban ömlesztő Caesarnál. Ott áll a kép, melynek központja az Enghien herczeg vérével befecskendezett Napoleon, alatta pedig a szó: „Én téged királyi vérből való herczeggé teszlek.“ Talán e képet akarja élethűséggel föleleveníteni a Tisza kabinet, mely nemzeti gyanánt figurái, s a keleti háború után bizonynyal elmondhatná magáról, hogy a királyné kabinetjének állását valódi magyar honfivér erősítette meg, ha bukása egyebet bizonyítana, mint igazságát annak, hogy magyar vérrel keresztelkedett meg. Verhovay Gyula, Budapest, jan. 25. A takarék és hitelegylet két részvényese tegnap egy közlemény tételére kért fel bennünket, mely közlemény Fáik Miksa úr s az illető igazgatótanács alábbi nyilatkozatai szerint alaptalan állításokat tartalmaz. Midőn a helyre igazitó sorokat közzé tesszük, nem hagyhatjuk ez alkalmat szó nélkül. Egy ízben már megjegyeztük,s most újból figyelmeztetünk mindenkit, ki lapunk terét óhajtja igénybe venni, hogy a mely szives készséggel adunk helyet minden jogos, alapos és igazságos felszólalásnak, bármily erős hangon legyen írva és bárki ellen irányuljon is, és oly megbotránkozással vesszük, ha szánszándékos félrevezetéssel hitvány magánérdekek használják fel ebbeli készségét a szerkesztőségnek, mely nem lehet tájékozva minden apró dologról sehol a világon. Barátai vagyunk a szigornak — a kérlelhetlenségig, mindenkivel szemben, részrehajlás nélkül. Óhajtjuk, hogy ne maradjon felszólalás és megrovás nélkül semmi, ami arra érdemes, de a felszólalásnak igazság legyen alapja mindig. Hazug, alaptalan állításokat hozni fel bárki ellen is — nemtelen magán baszuból — oly gyalázatos eljárás, melynek védelmére segédkezet nem fog nyújtani az „Egyetértés“ soha. Csávolszky Lajos. * Budapest, jan. 25. Tisztelt szerkesztő úr! Az „Egyetértés“ mai (jan. 25-ki) számában egy reám vonatkozó közlemény foglaltatik, mely elejétől végig — nem szeretem az erős szavakat, de ez esetben lehetetlen gyöngébbet használni — alávaló hazugság. Köztem és Keller igazgató közt soha sem „benső“ sem bárminemű Személyes „viszony“ nem állott fen én az intézet ügyeiben, sem az igazgatótanács háttérbe szorításával, sem egyébként nem intézkedtem. Én az igazgatótanács