Egyetértés, 1876. augusztus (10. évfolyam, 179-208. szám)

1876-08-07 / 185. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre.........................................20.— Félévre...................................................10.— Negyedévre......................................... 5.— Egy hóra............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyeg dij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az EG­YETTRTÉS politikai és közgazdászati napilapja. HPHI Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 frt. — kr. Fél évre ..................................10 frt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy hóra...................................1 frt. 80 kr. 185. szám A háború. Knyazevácz bevétele képezi a nap eseményét. Az eddigi kacsahirekkel szemben most nemcsak bécsi magántudósitók táviratai erősitik meg, hanem a török táborból jövő táviratok is. A várost lángba dob­ták a törökök ágyúi, a lakosság azonban még a ka­tasztrófa bekövetkezése előtt menekült. A szer­­­bek Banya felé vonultak vissza, hol azonban nem sokáig fognak maradhatni, miután a török sereg előnyomulásában e pontról hátulról és Nis felől oldalt az alexinátzi és beligrádi főerős­ségek ellen irányozza majd a kombinált táma­dási hadműveleteket. A Knyazevácz bevételéről szóló távirati h­ír így hangzik: „Kalafat, augusztus 5. A török csapatok Knyazevácz melletti csatája után a szerbek ágyúi­kat és lökészleteiket elvitték és tegnap Banyába futottak. A csata folyama alatt Knyazevácz leégett. Azon hír van elterjedve, hogy a szerb hadsereg Zajcsárt is elhagyja, hogy Banya vagy Negotin felé visszavonuljon. Izvornál nem volt még a mai na­pig csata. Három egyptomi zászlóalj, mely tegnap Widdinbe érkezett, ma Izvorba indult.“ Zajcsár sorsa Knyazevácznak eleste után előre látható. Knyazevácz bevételével egyide­jűleg érkeznek ugyanis a hírek, hogy Zajcsárt kardvágás nélkül sietnek ott hagyni a szerbek, a­mit azzal indokolnak, hogy „nem valami fon­tos pont.“ A dolgok ily állásában a Timok völgye rövid időn át teljesen meg lesz tisztítva a szerb seregtől és a Zvornik melletti hadállá­son kívül összes erejök Alexinácz és Deligrád­­ban lesz összpontosítva. Tekintve azonban a páni félelmet, melyet Knyazevácz és Zajcsár eleste fog okozni a szerb hadseregben, alig hi­hető, hogy sokáig megvédelmezzék e helyet a törökök több oldalú hadi műveletei elle­nében. Átalában a harcztéri hírek megegyeznek abban, hogy a szerb hadsereg katonái nem a legjobb anyagot képezik. Ezt nemcsak a tömér­dek elhunyt és felszedett kézi fegyver bizo­nyítja, hanem még saját tisztjeik sem titkolják, így egy szerb tiszt családjának Belgrádba írott levelében panaszkodik, hogy a legelső táma­dásra, mely a sánczokon kívül nyílt rohamban éri a szerb katonaságot, rögtön futásnak ered­nek, s még a tisztek parancsszava sem képes rendet előidézni soraikban. Ha mégis kemé­nyebb eszközökhöz nyúl a fegyelem fentartá­­sára, ki van téve annak, hogy saját katonái lőnek rá. Az orosz tisztek is váltig panaszkod­nak a csata­tűztől való irtózás miatt, s alkal­masint ez lesz majd a mentség is, mel­lyel hadászati botlásaikat takargatni fognak igye­kezni. Kállay Béni levele is szól a szerb hadak e nagy gyöngéjéről, mely sehogysem felel meg a lármának, mel­lyel a háborút hódítási czé­­lokkal kapcsolatban provokálták. Egyébiránt többé már sem Belgrádban, sem Szent-Pétervárott nem ringatják magukat illuziókban a háború kimenetele iránt. Erre mutat egyrészről az, hogy Milán a haditanác­­csal egyidejűleg összeült miniszteri tanácsban saját személyére kiterjeszkedőleg kijelenti, hogy ha csak ő áll jelenleg útjában a kedve­zőbb fordulatoknak, kész megválni fejedelem­ségétől. Erre mutat másrészről az, hogy Gor­­csakoff sűrűn teszi a lépéseket a hatalmaknál a békeközvetítésekre. Minden jel arra mutat, hogy Oroszország ekkor akarja kijátszani az eddig elé is sejtett kártyákat. Bizonyosnak ve­hető, hogy a szerbek érdekében hatalmának egész súlyával akar föllépni, s a tárgyalások menetétől függ, nem fog-e szavának érvénye­sítése mellett fegyverrel föllépni. Három pontot említenek olyanokus, me­lyekhez a fölkelők érdekében Oroszország ra­gaszkodni fog. Az egyik, hogy a szerbek meg­­veretésök daczára is megmaradjanak jogaik élvezetében, sőt némi engedményeket is kapja­nak a portától; a másik, hogy Montenegró te­rületi nagyobbodásban részesíttessék, a har­madik, hogy Bosznia az önállóság bizonyos autonóm jogaival ruháztassék fel. Különösen a második pont azonban az, mely Anglia és Oroszország között éles ellentétre adhat okot, s ha Szentpétervárról ragaszkodni fognak hozzá, komolyabb bonyodalmaknak is indító okát fogja képezhetni. A béketárgyalásoktól tehát, mint ezt már több ízben kifejtettük, sokkal inkább kell fél­tenünk az európai békét, mint az eddigi har­­czoktól. Ezek csak bevezetői a nagy konfliktus­nak. Szerbia és Montenegró elbizakodott had­üzenete és háborúja óta egy pillanatig sem lehetett kétség az iránt, hogy ezek nem rohan­nak oly könnyedén, ha határozott biztosítéko­kat nem nyernek Oroszország részéről. S Szt.­­Pétervárott csakugyan beváltani készülnek az ígéretet. Ignatieff nézetei nem voltak extem­­porisatiók, hanem ugy látszik mélyen benyúltak ama tervek fenekére, melyeket Oroszországban e háború jobbra vagy balra dőlése után egy­aránt táplálnak, s táplálniok is kell, ha most, midőn már a megveretésig beugratták a porta souzerain államait, nem akarják cserben hagyni e népeket. Nem is fogják, az bizonyos, s evvel beáll az Európa nyugalmát érintő legkritiku­sabb pont. Ennek előkészítésén mesterkedik az orosz diplomáczia a román és görög kormányoknál is. A harczi és beavatkozási kedv mindkettő­nél emelkedőben van. A rubelek és ágensek keze nyoma rendkívül érezhető, s bizonyosnak vehető, hogy a békéltető kísérletek közben tá­madó bonyodalmakra Oroszország részéről adott jelre kitör a láng mind Romániában, mind Görögországban. E remek békekilátások között merül fel meglehetős positív alakban a hír, hogy Andrássy tökéletesen meg van nyerve Bosznia annexiójá­­nak, s így természetesen meg kell nyerve len­nie az egész orosz diplomácziai akcziónak, mely a többi közt Montenegró megnagyobbodását is czélba veszi. Bosznia e szerint autonóm feje­delemség gyanánt csatoltatnék Ausztria-Ma­­gyarország éktelen testéhez, a­miért hálát ad­hat a magyar nemzet a nagy magyar providen­­cziális államférfiú Andrássynak és a még magya­­rabb történésznek s hires hivatalos korrektor­nak Salamonnak. Mert hát a muszkával kötött e barátságot csupa merő magyar érdek diktálja. Andrássy gróf fu. <a politikáját angol részről sem bírták felfog­i. Legvilágosabb bi­zonyítéka ennek a kék könyv, melynek egyik legérdekesebb részét „éjjeli posta“ rovatunk a vasárnapi számban hozta. Nagyon körül­ményesen hívja fel itt Derby Angolország bécsi követét az üzelmekre, miket az alvidéki határok mentében a semlegesség színlelése da­czára tűznek. Fölemlíti itt Derby, a­mi annak idejében minden magyar lapban hangsúlyozva volt, hogy ha valóban komolyan óhajtja a pa­­c­ifikácziót, nem szabad megtűrnie a határokon át szabad folyásukat vett békezavaró és hábo­­rúmérgesítő dolgokat. De hát Andrássy nem tett semmit, mind­össze cserében naivitással ajánlta fel Angliának a közvetítő szerepet, kö­­zelebb hozni az angol politikát az oroszhoz. Az kétségtelen, hogy a kék­ könyv rendkívül sokat árt Andrássy nagy államférfiúi hitelé­nek, s bizony nem csoda, ha ily kellemetlen tapasztalatok után a véres könyvtől is irtó­zik. No de majd segít rontott diplomácziai és katonai hitelén Bosznia,­­ a muszka ajándéka. Oroszország részéről a komolyabb akc­ió előpostájaként tekinthető az a jegyzék is, me­lyet hír szerint valamennyi hatalmassághoz intéz, vádolván Törökországot, hogy bujtogatja a Kaukázusban alattvalóit. Bármennyire elcsé­pelt dolog a hivatkozás a farkas és bárány me­séjére, hanem annyi szent igaz, hogy nagyobb impertinencziával soha senki nem lépett fel a váddal, hogy alulról zavarják a vizet, mint épen Oroszország. A harcztérről érkezett újab­b híreket kö­vetkezőkben állítjuk össze:­ * Zimonyban és Belgrádban erősen tartja ma­gát a hír, hogy Csernajeffet felmentették a parancs­nokság viselése alól. Mennyiben lehet e hítre súlyt fektetni e pillanatokban, az nehezen határozható meg. Az tény, hogy Csernajeff és a sereg­­ kölcsönö­sen elégedetlenkedtek egymással, már a­mint az rendesen történni szokott, ha vereséget vereség ér. A bizalom ily esetben annál inkább tápanyagot nyer, ha mint ez esetben is, a parancsnok és serege, nem közvetlenül ugyanazon nemzetiséghez tartoz­nak. Ha már odáig ment e bizalmatlanság, hogy Csernojeffet fölmentették a tiszt alól, akkor a vég­felbomlás stádiuma elérkezett a szerb hadseregben. Meglehet különben, hogy nem is őt csapták el, ha­nem ő csapta el magától a fővezényletet, a­mikor meggyőződött, hogy ebből ugyan reá nem fognak babérok jutni, sőt a vége csúf vereség lehet. * A törököket, kiket a szerbek foglyul ejtettek, Belgrádba kisérik. De nem az egyenes utat választ­ják ide, hanem mint megbámulni való majmokat vezetgetik a nagyobb szerb városokban. Természe­tes, hogy mindenütt nagy az öröm látásukra, s az ily alkalmakkor­ szokásos insultácziók sem marad­nak el. A megbámulás okát nagyban mozdítja elő azon körülmény, hogy a török foglyok ritkaságot képeznek és nagyon csekély számot fog látni belő­lük Belgrád.* A török hadművelet Knyazevácz ellen az első három napon ép annyi szerencsével mint ügyesen vezettetett, és ha Kerim pasa, miután már­cus. 31-én este Knyazevácz előtt állott, mindjárt augusztus 1-én megkezdte volna a támadást a város ellen, bizo­­­­nyára igen csekély akadályok gördültek volna a gyors bevétel ellen. Ah­med Ejub hadserege a­he­lyett, hogy rögtön támadott volna, augusztus 1-én és 2-án tétlenül állott, mely idő alatt a meglepett szerbek visszanyerték nyugalmukat és nagy gyorsa­sággal a megtámadott pontra erősítéseket küldöt­tek. Ezen két napi nyugalom a hadműveletben volt bizonyára oka annak,’ hogy Knyazevácz elfoglalá­sára, — melyet gyors meglepés által is lehetett volna eszközölni — több nap volt szükséges. Hasonló hibát követtek el a törökök Zajcsár­ral szemben is. Ozmán pasa ugyanis ismételten és különösen július 2-dikán, midőn Ljeljanint Veliki­ Izvornál megverte, könnyen minden nagyobb áldo­zat nélkül bevehette volna Zajcsárt. Itt is elsza­­lasztatott az alkalom ; Ljeljanin megerősíthette ál­lásait és segélyt is küldhettek számára. Zajcsár elfoglalása bizonyára ugyanannyi vérbe fog ke­rülni, mint Knyazeváczé. * A montenegrói harcztérről oly hír érkezett, mely megmagyarázza Nikitának a bisinai kudarcz után egész Bilekig, tehát Montenegró közelébe történt visszavonulását. A győzelem, me­lyet Nikita Mukhtár fölött Vrbiczánál, Bilektől éj­szakra kivívott, oly határozott volt s Mukhtár pasa veresége oly tökéletes, hogy a bisinai kudarcz nem lehet valami érzékeny a montenegróiakra nézve. Más okozhatta tehát Nikita gyors visszavonulását. Első­sorban is Nikitának világos törekvése a törö­köket a nyílt vidékről a hegyek közé csalogatni, hol emberei „otthon“ vannak. — Második ok lehet azon vereség, melyet Petrovácz Bozo és Plamenácz hadtestének egy része szenvedett Riszta pápa vezérlete alatt Albániában, midőn 300 monte­negrói bekerittetett és leöletett. Nikitát, ki déli had­seregének veszteségéről értesült, bizonyára a miatti aggodalmak bírták a gyors visszavonulásra, nehogy most délről a törökök betörjenek országába. E föltevés egyszersmind támpontot is nyújt arra néz­ve, miként lehetne­ Mukhtár pasát fatális helyzeté­ből kiszabadítani. Ha ugyanis a törökök erélyes tá­madást intéznének Éjszak-Albániából Ce#tinye el­len , Nikita kénytelen lenne határa védelmére sietni, s így Mukktár pasa egérutat nyerne. * Bismarck herczeg a keleti kérdésről — a lon­doni­„Echo“ berlini távirata szerint — úgy nyilat­kozott volna, hogy a helyzet keleten válságos, mert „előre nem látott események“ könnyen meghiúsít­hatják a közvetítést és az alkudozásokat, de köz­vetlen veszélytől nem kell tartani. Bismarck her­czeg az „előre nem látott események“ említésénél nyilván azon elletétre gondolt,­mely Oroszország és­­ Angolország közt fennforog. * Török tisztek beszélik, hogy az eddig csak rabló portyázásokat tevő basi-kozukok rendkívül bátran harczoltak a Nisch körül folyt utolsó ütkö­zetekben, csakhogy nehezen engednek parancsszó­nak, ha az elfoglalt sánczokból visszarendelik őket, mig öss­ze nem kapartak mindent a mi összekapar­ható. Átalában most már kevesebb a rendetlen cserkesz és basi-bozák csapatok ellen a panasz, mi­után a kormány vas szigorral lép fel a tudomására jövő kegyetlenségek ellen. Az irreguláris csapatok a rendesekéhez hasonló élelmezésben és ellátásban részesülnek, nem szabad ezentúl tetszésük szerint jönni-menni, és barangolni ellenség és jó barát föl­dön kivétel nélkül. Megkapták a rendelet, halál­büntetés alatt, hogy a rendes sereghez csatlakozza­nak, s magukat az illető parancsnokok meghagyá­sainak alávessék. Eddig ugyanis kizárólag csak saját választott vezérüknek engedelmeskedtek, most ez is alá van vetve a rendes katonai parancsnoknak. * Konstantinápolyban a hadügyminisztérium vette kezébe a harcztérről érkező valamennyi sür­göny ellenőrzését. Ez idő óta csak igen kevés hír­hez juthatnak a konstantinápolyi lapok s az ott időző tudósítók, s azon hírek is melyeket revideálás után kibocsát a hadügyminisztérium, csak elkésve, egy két nap múlva jutnak kézhez. E részben nincs kivétel a jó harczi hírek tekintetében sem. Még azzal sem siet a török kormány, a­mi talán kissé sok a lelkiismeretességből, s inkább a mohamedán lustaságnak róvható fel.* Nis megerődítésénél úgy látszik azon nézetből indultak ki, hogy tekintettel a talaj- és politikai viszonyokra támadás csak északról vagy nyugatról, tehát a Morava völgy felől eszközölhető. Ezen alap­gondolatnak megfelőleg lett a minden iránybani védelemre czélszerű talaj négy zárt erőd által megerősítve, melyek közül három az észak­nyugati­­ oldalon, és egy a nyugatin, és pedig egy Nistől Ürkübre vezető úttól délre fekvő magas­laton fekszik. Ezen művek négy oldalú földerő­­dítményekből állanak, körülbelül husz ölnyi hom­­lokhos­szal.­­ Ezek mindegyike négy Krupp féle ágyúval van ellátva. Ezen művek­ a vártól 4000— 10,000 lépésnyire előre vannak tolva, és ezt oly területben veszik körül, melyen 100,000 katonánál több is elfér, és könnyen védelmezheti azt egy sok­kal nagyobb ellenséggel szemben is, mely a Morava folyó felől támad. A védelmi­ vonal főpontját a Nis­­sava balpartján fekvő vár képezi, melynek azonban határozott rendszere nincsen. A vár erődítmények szilárdan vannak építve, az árok 12—15 öl széles. Elővárművek hiányoznak. Északra és északnyugatra az előtér nyílt és szabad; délre a Nissava természe­tes előárkot képez, a­melyen túl a meglehetős terje­delmű város fekszik. A vár körülbelül 80 darab mindenféle rendszerű védelmi ágyúval van ellátva. Ezekből következtethető, hogy Nis már termé­szettől igen erős állás nagy hadtestek számára, a­melyek igen jelentékeny védelmi ereje mesterséges eszközök által nagyon növelhető. Nis ezenkívül egy hadseregnek helyet és alkalmat szolgáltathat az öszpontositásra, és védelmet és nyugalmat egy eset­leg szerencsétlen csata után. Budapest, aug. 6. Az osztrák miniszterek közül De Pretis és Chlumetzky megszakították rövid időre szabadság­idejüket és Bécsbe érkeztek részt venni egy minisz­teri tanácskozásban. Indokául e miniszteri tanács­kozásnak néhány a kiegyezés ügyébe vágó kérdés eldöntése szolgált. Hogy minő természetűek és hord­erejűek e kérdések, s minő irányban döntötték el, arról ez ideig semmi sem jutott köztudomásra. Az osztrák nemzeti bank felsülése. Említet­tük, hogy az osztrák nemzeti bankot megkínálták volt azzal, hogy néhány millió forint értékű ezüst­ért adjon bankjegyeket. Akkor történt ez, midőn Londonban az ezüst 48—47 és fél p. volt, úgy, hogy tényleg értékesebb volt 45 osztrák papirforint, mint egy vámfont ezüst, melyből 45 osztrák ezüst frtot vernek. A bank igazgatósága annyira frappirozva volt, hogy ezen ajánlattól visszariadt s a helyett. Hétfő, 1876. augusztus 7. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal:­­Budapest IV. megyeházzér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában, hogy két kézzel megragadta volna a kedvező alkal­mat olcsó ezüstöt szerezni, azzal a kifogással élt, hogy a 29. §. a bank érdekében készült s igy nem lehet kötelező akkor midőn egy vámfont ezüst 45 forintot sem ér; de a kormány elő fogja terjesz­teni az ügyet, s ha ez azt mondja, hogy köteles az alapszabály értelmében az ezüstért bankjegyet adni, azt meg is teendi. Csakhogy időközben a konjekturák megváltozván, most már nem kell az angoloknak az osztrák papírpénz. A bank tehát felsült. A „P. Lt.“ bécsi levelezője e felsülésről ezt írja: Az osztrák pénzügyminiszter utasításba adta a banknak, hogy a bankstatutum 29. §-a alapján köteles bankjegyeket ezüstért kiszolgáltatni. Ezen utasítás két tekintetben bír fontossággal. Elsőbben is konstatálja azt, hogy Bécsben minden jó tanács daczára meg van a hajlandóság az ezüst pénzvere­­tést folytatni; s másodszor tág tért nyit az arbitra­­genak azon esetben, ha netán ismét ezüst deroute következnék be. Azonban nem valószínű, hogy újabb ezüst deroute legyen egyhamar, mert daczára a Lon­donban újabban eladott nagymennyiségű ezüstnek, az ezüst unciája 51 pence maradt, sőt élénk ke­reslet támadt, és az ezüst ára emelkedő irányza­tot vett. Többen mondák, s főleg Észak-Amerikában az ezüst pank­ tetőpontján is föntarta magát az a nézet, hogy az elértéktelenedés csak mulólagos je­lenségnek veendő. Mert bizony azt bajos föltételezni, hogy akkor, midőn a világ összes pénzértékének fele veszendőbe kezd menni, ezt összetett kézzel nézzék az emberek. Észak-Amerika adta az első impulzust a helyzet megjavulására, s nemsokára tán más or­szágok is követni fogják Amerika példáját. Nem­sokára hihetetlen mesének fog az tetszeni, hogy ezüstöt alpárin vagy még a névértéken alul is lehe­tett osztrák jegyekért kapni, de még hihetetlenebb teend az, hogy a kedvező alkalmat nem tudtuk föl­használni. Aladin varázslámpáját bírtuk, de nem valánk eléggé fölvilágosodottak, hogy azt használ­hattuk volna. A bankot kell hibáztatni, mely csak játszik az alapszabályokkal.Az említett 29. §. így szól: „A bank köteles törvényes ezüst pénzt vagy ezüstruda­­kat 45 írton vámfontját számítva, bármikor kívá­natra beváltani. A banknak joga van ennél V4 °/t provisiót szedni s ezen felül tud ezüstnél a pénzverde által megállapított vezetési költséget levonni. — Minden más esetben a bankigazgatóság határozza meg, váljon fognak-e és minő illetéket az üzletnél felszámítani.“­­ Ez utóbbi pont különösen fontos, mert mutatja azt, hogy mily nagy súlyt fektetett a törvényhozás arra, hogy a kedvező conjecturák az ezüstnek je­gyekkel leendő beváltására felhasználtassanak. Csak a parin való beváltásnál lett a bank igazgatóság keze megkötve, nehogy megakadályozhassa vagy megnehezítse azt, hogy az ezüst a bankba folyjon. Ez meg is történt. Az első alkalomnál, midőn az igazgatósághoz kérdés intéztetett, hogy hajlandó-e egy vámfont ezüstért 45 frt bankjegyet adni, az igazgatóság kijelenti, hogy az ügyet a kormány elé kell terjesztenie, így a kedvező alkalom el lett sza­­lasztva. A bank tehát néhány millió forint ezüsttel szegényebb és egy hatalmas blamagéval gazdagabb, így írja ezt nem az „Egyetértés“, hanem szó­ról szóra a „Hon“. Mindamellett az általa un­­gon-berken át védelmezett kormány azon intéze­tet tette a magyar bankügy urává, a­melyről ily szépséges dolgokat mond el egy füst alatt a nemzet épülésére és jövendő hitel és pénzügyi viszonyaink kilátására az igazhitű félhivatalosság legtelibb szájú hőse. A horvát ellenzék vezére, Maka­­n­e­c­z­r­ő­l azt távírják, hogy le akar lépni a poli­tika szinteréről, mely elhatározásának okául az országgyűlésen roncsolt egészségi állapotát és va­gyoni viszonyait hozta föl. Azon megjegyzése, me­lyet beszéde után tett volna, hogy t. i. könyörög, ne bocsássák majd temetéséhez azon embereket, kik őt Herostratesnek nevezték, nemcsak a test, hanem a lélek egészségének bomlottságáról is tanúskodik, mi annál meglepőbb, mert ezt hosszú és gyakorta szenvedélyes, de a mellett kitűnő beszédei gyaní­tani sem engedték. Makavecz visszalépése követ­keztében nagy hézag támad az ellenzéki pártban, s jelenleg e párt egy tagja sem közelítheti meg őt agitatori ügyesség tekintetében. Egy bécsi lap levelezője meglátogatta a Kon­stantinápolyban időző Klapkát, a­ki a többi közt oda nyilatkozott, hogy a törököknek első feladata a Timok és Morava völgy között fekvő erődítvényeket elfoglalni. A legnevezetesebb pont, melytől a há­ború döntő sorsa függ, Deligrád , mihelyt a törökök beveszik Deligrádot, a szerbek azonnal képtelenek lesznek az ellenállásra. Különben nézete szerint a törökök teljes erejének kifejtése után a szerbek ve­resége nem sokáig késhet. De nem is érzi magát feljogosítva saját sza­kállára magyar légióval hadat viselni, minthogy jelenleg hazája törvényes kormán­nyal bír, a­mely­nek határozatát ő respectálja. Saját személyes állá­sát illetőleg a törökök irányában hangsúlyozó Klapka, hogy ő soha többé formálisan idegen hadi szolgálatba nem fog lépni. És akkor jelentkezett Klapkával egy magyar légionárius, a­mire a tábornok elbeszélte, hogy egy odahaza megbukott kereskedő azon biztatgatás alatt, hogy légiót szerveznek, Konstantinápolyba csalt mintegy harmincz fiatal embert. Ezek most hozzá fordulnak pénzért a hazautazás czéljából. Ő maga, úgymond, soha sem gondolt magyar légió alakítására, minthogy ilyen ott néhány szédelgőn kívül, csak munkát nélkülöző szegény ördögökből és rész­elemekből volna fellrtható, a­kik a magyar fajt csak kompromittálhatnák. Itt aztán előadja a levelező, hogy Klapka ismételve hivatkozott arra, miszerint ő magánter­mészetű ügyekben időzik Konstantinápolyban. E dolgot azonban lapunk lemenetelekor és azután is a legmegbízhatóbb forrás után annyiszor emelte ki, hogy a sok hirhajhászó mendemondájával szemközt szükségtelennek látjuk ismételgetni, és a sokszerű és tendenciájú, de legnagyobb részt alaptalan Klapka-hívekkel szemközt minduntalan fentartani. Az örmények kaukázusi lázadá­sáról még egyre sokat beszélnek. Azt mondják Konstantinápolyban, hogy e lázadás azon szigorú rendszabályok következtében ütött ki, melyeket az orosz kormány a katholikoszra vonatkozólag hozott. (A katholikosz az örmény egyház feje, ki azon kívül, hogy az örmény érsekek s püspököket kinevezi, még azon kiváló joggal is bir, hogy ő helyhezteti be a konstantinápolyi s jeruzsálemi patriárchákat s há­­romévenkint meghagyja vagy visszahivja őket.) A felkelést hir szerint Mihály nagyherczeg vezeti, s annak elnyomása végett már negyven ezer orosz katona van útban. Egy konstantinápolyi ör­mény lap felkarolta az örmény lázadás ügyét, mely­ről egyébiránt a porta még nincs informálva, Kon­stantinápolyban csak annyit tudnak, hogy a katho­­likust az orosz kormány Szibériába akarta áthelezni, mert a kaukázusi alkirál­lyal, Mihály nagyherczeg­­gel egyetértve, azon örmény fejedelemséget kérte, — melyet Miklós czár jutalmul ígért az örmé­nyeknek, a­miért segítették kiűzni a perzsákat a Kaukázusból. E kérelem miatt azt határozta a pétervári kormány, hogy a katholikoszt deportálni fogja, s miután az örmény hivatalnokok leköszöntek, őt Szibériába utasította. Ezt eleinte mindenki ko­holmánynak tartotta, most már azonban nagyban beszélnek az amiatt kiütött lázadásról. A porta nincs ugyan informálva a lázadás felől, de azért nem tartják szükségesnek azt dementirázni, annyival kevésbbé, minthogy a konstantinápolyi patriarcha táviratilag kérdést intézvén a katholikoszhoz, ez következőleg válaszolt: „Köszönöm szíves kérdé­­sét, igen jól érzem magam.“ A válasznak e lakonikus hangja azon hitet ébreszti a törököknél, hogy a kaukasusi lázadásról szóló hit nem nélkülöz minden alapot, s ha nem is tört ki már tényleg, de a katho­likosz „jólérzése“ nagy mértékű forrongást gyaníttat, mely végeredményében megmentheti a szibériai részulléttől is. A román miniszterek — t. i. a Katar­­giu-kabinet ellen emelt vádak nem sokban külön­böznek a görög miniszterek ellen felhozott vádak­tól. A kamara által kiküldött bizottság Katar­­giu belügyminiszteri miniszterelnököt, Mavrog­­neni Páter és gr. Kantakuzeno György pénzügyminisztereket, Floreszku hadügyminisz­tert, Lak­­óvári Sándor igazságügyminisztert, Boer­eszku Bazil külügyminisztert, Koszt­a­­fovu igazságügyminisztert és Majoreszku Ti­tusz kultuszminisztert hivatalos hatalommal való visszaéléssel, az alkotmány megsértésével s a bün­tetőtörvénybe ütköző eljárással vádolja, s ezenfelül a két pénzügyminiszter elleni vádat még e kifeje­zés „büntetőeljárás czéljából,“ élesebbé teszi. A belügyminiszter azzal vádoltatik, hogy a választásokra illetéktelen befolyást gyakorolt. Ez azonban, ha a román választási törvényt tekintjük, nem oly nagy bűn, mint az ember gondolná. Romá­niában egyik kormány sem tartózkodik a hivatalos kijelölésektől, s e tekintetben a radikálisok még a konzervatíveknél is tovább mennek. Annyi áll, hogy a románok e tekintetben tökéletesen másolták min­tájukat, Francziaországot. Floreszku hadügyminiszterre már valamivel nagyobb panasz van. Í­gy látszik, hogy ez ur külö­nös hajlammal viseltetett az idegen tisztek iránt, mert azok lefényképeztetésére 2240 frankot költött. Ez sem volna valami nagy dolog, csak az a bökkenő, hogy a 2240 frank a hadi budgetből vétetett ki, az összpontosításra megszavazott összegből. Flo­­reszka nagyon buzgó újságolvasó is lehetett, mert az idegen lapokra 14,106 frankot adott ki, holott ez összeg szervezésre volt szánva. Az oktatásügyi miniszter Majoreszka, akkora összeget adott ki a párisi geográfiai kongresszusra, mintha ezt Románia maga szervezte volna. A pá­risi geographai társaságnak adott s román photo­­graphiákból álló ajándék 2000 frankba, a miniszter utazása a párisi geographiai kongresszushoz 1500 frankba, geographiai iratok vétele a kongresszus alkalmából 2244 frankba, végre a geographiai kon­gresszus maga 4107 frankba került Romániának. A pénzügyminiszterek ellen az a panasz, hogy az állam pénzügyeire vonatkozó hamis előadásaik­kal nem létezett deficzitfedezet s budget fölöslegek­ről, nemcsak tudatlanságban hagyták az országot pénzügyi helyzetére nézve, s oly kiadások szavaztat­tak meg, melyek az ország vagyonával nem állottak kellő arányban s kölcsönöket és adóemelést tévén szükségségessé, előidézői lettek a mostani szomorú állapotnak. ÚJDONSÁGOK: — A honvédegyletek orsz. közp. vá­lasztmánya ma, folyó hó 7-én délután 4 órakor rendkívüli ülést tart a megyeház kis termében. — Halálozás: Dr. Wenzel Gusztáv kir. tanácsos, saját s neje született Brunner Adél, és gyermekeik Lajos, Gusztáv, Mária, Irene, Adél és Ilona nevében is; Wenzel Vilma Földényi Fri­­gyesné, saját, s férje s fiai Kálmán és Géza nevé­ben is; Tivadar királyi táblás pótbiró, s neje szüle­­­tett Henrik Karolina és fiai Tivadar és Árpád nevé­­­ben is szomorodott szívvel jelentik tisztelve szeretett anyjuk, illetőleg nagyanyjuk Lüdcke Auguszta Wenzel Frigyesné cs. kir. kapitány özvegy asszonynak, élete 82-dik évében f. é. augusztus 5-kén d. u. fél 4 órakor végelgyöngülés következtében tör­tént gyász kimultát. A boldogultnak halt tetemei f. e. augusztus 7-én d. u. 5 órakor fognak az ágostai hitvallású evangélikus szertartások szerint a kere­­pesi­ úti sirkertben a családi sirboltban örök nyuga­lomra tétetni. Budapest 1876. augusztus 5-én. (La­kás : Józsefváros, Hunyadi János utcza 6. sz.) Béke hamvaira!

Next