Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)
1876-09-21 / 227. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..............................................20.— Félévre..................................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési felhívás az politikai és közgazdászati napilapra. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetésük október 1-jén, az új évnegyed kezdetével lejár, annak minél előbbi megújítására, hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre.................................20 írt. — kr. Fél évre .................................10 írt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy Lóra...................................1 frt. 80 kr. 221. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A közélet. Bármikép ítéljük is meg a Gladstone által Angliában megindított mozgalmat, okvetlenül megérdemli az alkotmányos érzelmű világ bámulatát az, mily roppant élénkséggel és mily nagyszerű arányokban nyilatkozik ott és foglal állást az egészséges közélethez szokott nép a keleti kérdés ügyében. H. Brown ál-Csernátonyja irathat ódákat az angol nemzet e magatartásának kiemelésére, csak aztán ne feledné az „Ellenőr“ szerkesztője és utána a többi kormánypárti hajcsár, mennyire gonosz dolog volt tőlük kikelni a magyarországi népgyűlések tartása ellen. Mintha Magyarországon a néphangulat hullámzása és a polgárok érdekeltsége istenkáromlással és felségsértéssel egyértelmű lenne, mégha oly kiválóan életbevágó ügy körül mozog is erdemes élete, mint a hazánk jövőjét gyökereiben érintő kiegyezés kérdése. Hanem már az megszokott dolog ez uraknál, hogy a külföldön megbámulnak és feldicsérnek mindent, itthon ellenben mihelyt czudar politikájuk ellen nyilvánul a közérzelem, doronggal próbálnak erőt venni jelenségein. Sikerült is halálosan merevvé tenniök az alkotmányosság fő mozgató elemeit, s talán nyugodtan is aludnak azóta, amióta nem háborgatja őket semmiféle mozgalom, mert a néptenger sima, mint a holt óczeán. Próbálnák meg csak nálunk a keleti kérdés ügyében meetingeket tartani a kormány határozatlanságának, igazabban befolyás hiányának megrovására, volna rögtön támadás nem annyira czifrasága, mint inkább tudatlansága által jellemző a kormánypárti sajtó embereire. Meghunyászkodás, belenyugvás az, amit ők prédikálnak a népnek. S ha ennyiben hagynák szakmánymunkájukat, szót sem vesztegetne rájuk senki; csakhogy soha sem szoktak mértéket tartani a vett parancs teljesítése körül, sőt inkább nagy szolgálatot vél tenni túlbuzgalmuk, ha az alkotmányos élet legcsekélyebb mozzanatát „lázítás“-nak, vagy különös kegy esetén nevetség tárgyát képező „csőcselék-zajongásnak“ keresztelik. Emlékezzenek csak olvasóink vissza, minő kifejezésekkel élt e gyöngyirodalom és alkotmányos érzék a háború által megszakított népgyűlések ellen. Megkövethetné H. Brown Csernátonyár is bolond gyanánt traktált publikumát, azokért „miket józansága ellen merényelt,“ midőn a gúny és hahota nyelvén igyekezett agyonmarni a nemzeti féltékenység és hazai érdek népgyüléseit, mig az angol furcsább czélzatu és indokolatlanabb tárgyú népgyűlésekért, mint a közélet hatalmas nyilvánulásaiért rajong kétszínű természete. Alig indult meg a háború, máris első feladatokul tűzték ki a mi sajtókukaczaink, hogy a határaink mentében folyó ágyúdörgésre adott visszhanggal fojtsák el a létünket érdeklő kérdések szellőztetését. „Vége legyen a népgyüléseknek, mert ellenség az ki most „belviszályt“ élesztget“ kiálták torkuk szakadtából, s bennünk volt annyi jóakarat és belátás, hogy nem akartuk élére állítani a népgyülések ügyét, bárha maga a kategorikus oktalankodás provokálólag szólított fel az ily irányú fellépés megsemmisítésére. Még mást is kellett volna tennünk. Azon szégyenteljes bizonytalanság, melyben külügyi politikánk mozgott, anélkül, hogy Magyarország kormánya útján akaratának érvényesítését bárminő alakban irányadóvá igyekezett volna tenni, felhívta a közvéleményt, hogy maga jelölje ki. Helyén lett volna, jobban, mint bárhol, inkább, mint Angliában, hogy az ország nyilatkozzék. Természetesen egészséges nép, romlatlan közélet kívántatik ennek hatalmas áramlattá fejlődéséhez, s minden esetre legalább is meg kell várni, hogy a nyilvánosság közegei az érettség oly fokán álljanak, hogyha helytelenítik is a nézeteket, melyek lökést adnak ily áramlatnak, de nem kicsinyek, nem gyalázzák alávaló gammok módjára annak tényezőjét — a népet. Nálunk azonban a háború kezdetével rögtön rákezdték e különös teremtések az absolutismus ama nótáját, mely a hatalom kiváltságai közé sorozza „atyailag“ gondoskodni a nép sorsa felett és bölcsen“ megszabni a módokat, melyekkel „boldogittatniok“ muszáj. Soha éretlenebb handabandát, mint ez urak kezdtek, midőn kisütögették, hogy az „ágyú dörg“, tehát nép most neked „hallgass a neved.“ Azt se tudtuk és tudjuk, hogy „miért,“ arra is kiváncsiak voltunk „hová“ visznek, de hát a hallgatás legmagasabb politikai jelmondattá vált, és máig sincs a világon oly birkanyáj, mely tájékozottabb ne lenne pásztorának hajtási czéljai iránt, mint Magyarország népe. A birkanyájnál a pásztor szóval, füttyel, minden kigondolható jellel igyekszik tudtára adni a jámbor birkáknak, merre kívánja őket terelni, s bizonyára ha szót válthatna bégető nyelvökön, megmagyarázná nekik „hova“, még akkor is, ha tilosba vinné. A magyar néptől azonban megkövetelték, hogy kételyeit, gondolatait, nehezteléseit zárkóztassa el, mondjon le értelméről és érzelmeiről, szánszándékkal legyen butává és sóbálvánnyá, mert néhány kormánypártiságból megbutult és elérzéketlenült tollforgató így írta meg. Hiszen igaz, hogy hosszú időn át elkedvetlenítették, és meghunyászkodtatták e népet, szinte mukkanni sem akar a közügyek mai folyásában ; igaz, hogy a nemzet jókora része ma nem törődik akárhová vezetik is a „szabad“ véleményt hivatalos erőszakkal és fizetett lapokkal terjesztő emberek, de az is bizonyos, hogy mihelyt legkisebb jelét adta volna a nép önálló gondolkozásának és imponáló erejének, mint ezt az angolok teszik, a kormánypárti had a felforgatás és lázítás bélyegét nyomta volna a működésre, hiába irt volna igazi magyar és valódi hazafias elveket zászlójára. A német iskola gyáva teremtményei és a vén romlottak alkotmányos elevenségü nép helyett szolgahadat akarnak kiiskolázni. A politika kezükben oly mesterség, melyet középkori czéhszerkezettel az egységesen és egyetemlegesen uralkodó párt privilégiumává tesznek, hogy szédeleghessenek rovására, kiaknázhassák kapós részét és élhessenek fogásaiból. A csodadoktorság, kontárvilág, ezermesterség itt találja fel a „szabad vásár“ sátrában biztos menedékét. Elég örökösen igent mondani, folyvást bókolni, a bizonyos dolgok fölött szemet hunyni és az üzlet virágzik, az ész naggyá fuvatik, az esztelenség tekintéllyé lesz, s csak a nép marad meg elnyomatásában és lenézett voltában — semminek. Csak ilyen állapotokból magyarázható meg, hogy négyszemközt nem akadni emberre, aki meggyőződéssel és bizalommal csatlakoznék a kormányzat és végrehajtóinak politikájához. Szidják, bírálják és kinevetik, tízezer közül csak egy Lipótmezőre való bolondra akadni, ki igazi híve a Tisza-kormánynak, de azért a közügyek fenekelve maradnak, mert pusztul a vagyon, fogy az erkölcs, máról- holnapra él minden, álért a nép, az utolsó kenetben részesítik a közéletet. Hogy képződik fölötte mint egy sirhalom, ormára ülnek a sirályok lábukat lógázni, míg majd füstölögni és éledni talál, mert az agyonfojtott és agyonközönyösített népélet a világ kezdetétől fogva a világ végéig egy tüzet gyűjtő vulkán. Tisza Kálmán miniszterelnök ma reggel a gyorsvonaton Bécsbe utazott; néhány napig fog ott maradni, mert, a „Pest. Corv.“ szerint, a király elnöklete alatt közös miniszteri értekezletek fognak tartatni, melyek tárgyát a vám és kereskedelmi szerződés és a bankügy képezik. Bécsből a „B. C.“ a következő táviratot veszi : A szakminiszterek most egymással értekeznek. Az osztrák minisztériumban a „könnyű gyapjúszövetek“ pontja feletti vámtételekről tanácskoznak, a pénzügyminisztériumban pedig azon törvényjavaslatok tárgyaltatnak, melyek az indirekt adók reformjának tárgyában a többi kiegyezési előterjesztésekkel egyidejűleg fognak még az őszi ülésszak alatt mindkét törvényhozás elé terjesztetni. — Ezen tárgyalások, melyek a törvényjavaslatok szövegezésével foglalkoznak, lassan haladnak előre, s valószínüleg több napot fognak igénybe venni. Holnap kezdenek értekezni az akczió programjának végleges meghatározása iránt is. A provisorium egyik oldalról sincs kilátásba véve. Minden illetékes körben azon biztos nézetben vannak, hogy mindkét törvényhozó testület a kiegyezési törvényeket, miután részletes vitáról szó sem lehet, legfeljebb 4 hét alatt be fogják végezni. A két kormány a bankkérdésben is mindenesetre végleges határozatot fog hozni. A közlekedésügyi minisztériumban — mint a „B. C.“ írja — tegnapelőtt tartotta első ülését azon bizottság, mely a déli vaspályával folytatandó tárgyalások ügyében a magyar és osztrák vonalak elválasztását illetőleg, kiküldetett. A tárgyalásokat egyrészről Ribáry minisztertanácsos, másrészről Hopfen lovag és Srothschild báró fogják vezetni. Zágrábból írják a „B. C.“-nek: A horvát kormány még ezen ülésszakban szándékozott előterjeszteni egy törvényjavaslatot a községek rendezéséről a nagyrészt már keresztülvitt közigazgatási reformnak mintegy kiegészítéséül, melynek értelmében a községi elöljárók is a kormány által lennének kinevezendők. De miután ezen törvényjavaslat végleges kidolgozásához sok adat összeállítása szükségeltetik és ez sok munkát venne igénybe, ezen előterjesztés tehát valószínüleg csak a legközelebbi ülésszakban fog megtörténni. A legközelebb előterjesztendő 1877-dik évi budget javaslat fedezetül, természetesen megegyezőig az 1877-iki közös magyar budget előirányzat mérlegével, nagyobb fedezetet fog kitüntetni, mint mennyi az 1876-dik évre megszavaztatott. Mindazonáltal a budget nem fog minden követelménynek megfelelhetni, miután Horvátország kissé hirtelenkedett, s anyagilag túlságosan nagy kötelezettségeket vett magára a valóban egészen felesleges egyetemet illetőleg, és most nevezetesen az úthálózat kiépítésére sem fordíthatja a szükséges összegeket. A katonák elszállásolására vonatkozó törvényjavaslat értelmében, mint a „B. Corr.“ írja, a tisztek ezután nem természetben, hanem megfelelő készpénzben fognak lakást kapni. A lakpénz pontos megállapíthatása végett a honvédelmi miniszter egész Magyarországban elrendelte a szükséges statistikai adatok összegyűjtését. A rendkívül terjedelmes kimutatás néhány nap előtt átküldetett a közös hadügyminisztériumhoz. Az adatok nagyban és egészben illő átlagszámokat eredményeztek, habár voltak is egyes, az esetleges helyi viszonyokon alapuló anomáliák, mivel sok kis városban a nagyobb lakások ára nincs helyes arányban a kis lakásokéval. A hadügyminisztériumban ezen statisztikai adatok alapján most az osztályzatok készítésén s összeállításán dolgoznak. A m. kir. pénzügyminiszter az 1875. év végével fenmaradt egyenes adóhátralékok jelenleg folyamatban levő egyénenkénti leszámolására nézve, hogy azok minél előbb, legkésőbb azonban f. év végéig befejeztessenek, valamennyi adófelügyelőhöz, pénzügyigazgatósághoz és adóhivatalhoz — a főváros kivételével — rendeletet intézett. A p. ü. miniszter e leszámolásokkal az adófelügyelőket bízza meg, kik a szóban levő rendelet vétele után azonnal átveszik a működésük köréhez tartozó törvényhatóság területén a teendőket. A rendelet egyúttal részletes utasítást ad azon módokra nézve, amelyek szerint az egyénenkénti leszámolás teendőit az adófelügyelők a pénzügyigazgatóságoktól átveszik és továbbra kezelik. A mai hivatalos lap közli a pénzügyi miniszter rendeletét némely a forgalomban előforduló, de sem a vámtarifában sem a betűsoros árujegyzékben meg nem nevezett áruknak, — cementből készült bordók, a salakpehely, a kötelék, a cerenin stb. •— vámkezelése tárgyában. Az angol közélet éberségére mutat, hogy csak a múlt hét folytán ennyi helyen tartottak a törökszerb háború kérdésében meetingeket: Birmingham, Corlisle, Gratesliead, Shields, Cambridge, Burslem, Derby, Hosting, Truro, Cardiff, Strouh, Yarmouth, Nottinglion, Accrington, Chester, Wortliind, York, Wockingliam, Glouchester, Maidstone, Yevoil, Wakefield, Stratford, Hanley, Bechenham, Stockport, Coventry, Falmouth, Worcester, Plymouth, Wisbeach, Bornsley, Croydon, Clerkenwell, Eengate, Canterbury, Taunton, Swindon, Kirkcaldy, Tunbridge, Warrington, Stourport, Huddersfield, Wigon, Harlepool, Aberdare, Denby és Dundee. Csütörtök, 1876. szeptember 21 Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: ‘'Budapest IV. megyeházéi' 9. sp Wodianer F. nyomdájában. A porta emlékirata. A bécsi „N. fr. Presse“ Konstantinápolyból vett tudósítás folytán terjedelmes ismertetését közli azon emlékiratnak, melyet a porta szept. 15-én a nagy hatalmakhoz intézett és melyben a békefeltételeket formulázza. Az emlékirat, mely egy meglehetős terjedelmes előterjesztését tartalmazza az egész helyzetnek, mely a háborút eredményezte, Szerbia magatartásának megvilágositásával kezdődik, s úgy tünteti azt fel, mint a szerb, herczegovinai és bolgár felkelés kezdeményezőjét, és hogy az fegyveres bandákat küldött a porta területére. Az ismételt megtámadások következtében a török kormány pénzügyeinek kárára kényszerítve érzé magát hadsereget a határvonalra összpontosítani; daczára azonban a folytonos provokácziónak, valamint a legyőzhetlen akadályoknak, melyeket Szerbia ezen magatartása által a fellázadt tartományokban a paczifikáczió elé gördített, a porta mellőzte az ellenségeskedés megkezdését s egyúttal mindent elkövetett arra nézve, hogy Szerbiának ürügye ne legyen igazságos panaszra. Végre elérkezett azon nap, mikor Szerbia az álarczot leoldá s Montenegrót a háborúba bevonva, nyíltan megszente a háborút, melyre már hónapok előtt alattomban készülődött. Szerbia, mely a porta által mentességgel, előjogokkal és jótéteményekkel el volt halmozva, lelkiismeretlen néplázitóktól ösztönöztetve, megtámadta a török tartományokat, hogy azokba pusztítást és nyomort vigyen. Egy vazallus fejedelem, ki népének téves felfogásától elragadtatott, a becsület törvényét és a nyiltszivüséget lábbal taposta, és a miniszterek, kik az európai hatalmak legszükségesebb tanácsát visszautasították, a fejedelemséget az örvénybe taszították, hogy bűnös és agyrémszerű törekvéseiknek eleget tegyenek. A porta emlékirata kiemeli, hogy a török kormány a szerbeknek ezen hirtelen támadása által meglepetett, mert ő Szerbiát nem vonta vas köröndbe mint állítják, hanem csak figyelő csapatokat állított fel a határszéleken. A nagyhatalmak megegyezése és törekvése által a békére biztos kilátás volt, s csak kevés időre lett volna szüksége, hogy a katonai erőket felállítsa, melyek elégségesek lettek volna arra, hogy a lázadókat megfenyítsék és a lázítók fejeit haladatlanságuk miatt megbüntessék. Azonban a fegyverek az igazság mellett döntöttek, és a Timok és Morava partján hetek óta vívott véres harczok egész sorozata kétségen kívül helyezi az összeütközés kimenetelét. További folyamában hangsúlyozza az emlékirat, hogy a török kormány azon humanitási indokokat, melyek az európai diplomácziát arra indították, hogy a szerb kormány kívánságára jó szolgálataikkal közbe lépjenek, teljesen méltányolja, és azon barátságos hatalmak, melyek kívánságaikat a vérontás gyors megszüntetését illetőleg a portának tudtul adták, ezen kívánságot nála már feltalálták. Hogy ezen kivánság mihamarább teljesedésbe menjen, a török kormány meggyőződése felől akkép nyilatkozik, hogy mindaddig, mig a barátságos viszonyok helyreállítására szükségelt alap meghatározva nincsen, az ellenségeskedések félbeszakítása, mely a gyakorlatban kétségkívül komoly nehézségekre akadna, az ellenfelek helyzetét czéltalanul megnehezítené, és a barátságos hatalmak jóakaró közbenjárásának czélját meghiúsíthatná. A török kormány ezen oknál fogva azt hiszi, hogy jobb volna egy oly előleges rendszabályt, mint a fegyverszünet, elutasítani, és azonnal időveszteség nélkül azon feltételek megállapításához fogni, amelyek alapján a béke, tekintettel ezen új, Szerbia által előidézett helyzetre megköthető volna. Az emlékirat azután kifejti, hogy a porta az által, hogy Szerbiának megadja az önkormányzatot, az országnak őrzését és megvédését, Szerbia minden kívánságának eleget tett, és bebizonyította bizalmát a szerb nép és főbbjei iránt, kiknek az alatta áll. Azt hitte, hogy ez által azon kötelékeket erősebbre fűzi és nem pedig feloldja, melyek ezen tartományt a török birodalommal összekötők, s melynek egy kiegészitő részét képezi. Ezen bizalomban azonban csalódott, s a barátságos hatalmak bizonyáraba fogják annak szükségességét látni, hogy oly körülmények, minőket most, fájdalom, megértek, elhárítandók. Azon nagy hiba, melyet Szerbia védnöke és egész Európa ellen elkövetett, szigorú megtorlást érdemel. Kiemeli továbbá az emlékirat, hogy a török kormány önmérséklés által a jelen esetben is le fogja küzdeni méltó haragját. Szerbia ne roskadjon össze felelősségének súlya alatt. A török kormány nem kíván egyebet, mint azt, hogy Szerbia védnöke iránti jövő viszonya ne legyen hasonló veszélyeknek kitéve, mint volt a múltban, és hogy a szerzett tapasztalatok kárba ne veszszenek. Ezen szempontból és érett megfontolás után állapította meg a porta békefeltételeit. Következik ezután a 6 pontnak felsorolása, melyek közül az első Szerbia fejedelmének Konstantinápolyban leendő személyes hódolatát kívánja; a második a 4 várnak Törökország által való megszállását kívánja az 1862. évi szept. 8-ki jegyzőkönyv határozatai értelmében; a harmadik kiköti a miliczia leszállítását 10,000 emberre és két üteg ágyúra; a negyedik a szomszéd tartományok lakosainak, kik Szerbiába kivándoroltak, visszatérését hazájukba és minden új erődítmény lerombolását követeli. Az ötödik hadikárpótlásról szól, melynek összege meg fog határoztatni és melynek kamatai esetleg a fejedelemség mostani tributjához fognak hozzá adatni. A hatodik pont a vasúti kérdésre vonatkozik és azt mondja : A török kormánynak joga lesz azon pályát, mely Belgrádot Nissel összeköti, saját ágensei vagy egy török társulat által felépittetni és kezeltetni. Az emlékirat ezután azt iparkodik kitüntetni, hogy ezen feltételek mily szembetünőleg és ki nem igazolják a porta kívánságát oly maradandó müvet alkotni, melyet sem szenvedély sem áltatás meg ne ingathasson. Mindezen föltételek egy nagyon érezhető szükségnek felelnek meg s Szerbia helyzetét, amint az a szerződések által biztosítva van, semmikép sem módosítják. Levonás csak oly engedményekből történik, melyeket a porta önkényt adott Szerbiának; a porta és a hatalmak közös műve épségben marad, s így egyik sem érintetik azon nagy érdekek közül, melyeket meg kell őrizni. A szerb fegyveres erő és tüzérség korlátozása azon helyzetbe juttatja a szerb kormányt, hogy a közrendet föntarthatja s az országnak terhes áldozatokat takaríthat meg. Szerbiának nincs oka ellenségtől tartani, s katonai létszámának és tüzérségének szaporítása csupán egy, a török kormányra ellenséges czéllal bírhat. Ami a négy vár újramegszállását illeti, ez csak egy elvitázhatlan jognak visszakövetelése, s az emlékirat különösen kiemeli, hogy e várak megszállását a törökországi közvélemény, ha nem egyetlen, de legfontosabb és legbecsesebb biztosítéknak tekinti, mely a béke ügyében nyerhető. Ezekben a török kormány csak álláspontját akarta kijelenteni. Ezt az emlékirat érthetőleg hangsúlyozza s hozzáteszi, hogy a török kormány az utógondolatnak minden gyanúját kerülni, s a közbenjáró hatalmak iránt, melyek Szerbia támadását egyhangúlag roszalták s át vannak hatva a béke szükségességétől, bizalmának kétségtelen bizonyítékát adni óhajtja; s annak fejtegetése után,hogy helyes állásponttól tekintve mi legyen a két fél helyzetének igazságos és szükségképi következménye, azon nyilatkozatot teszi, hogy azon indokok megfontolását, melyeknek következménye a hat föltétel, egészen a közbenjáró hatalmaknak engedi át s emellett magát azok méltányossága és magas bölcseségére bízza. Ami Montenegrót illeti, a „status quo ante“ lesz alkalmazandó. Az emlékirat azon nyilatkozattal végződik, hogy mihelyt a közbenjáró hatalmak véleményeket az említett feltételek felett a portával közölni fogják, ez 24 óra alatt ki fogja adni a parancsolatot az ellenségeskedések megszüntetésére. A barátságos viszony ismét életbe fog lépni, és a két fejedelemség, miután a védhatalomnak egész Európa által jóváhagyott mérsékletét hasznára fordítja, ismét rendes állapotába fog visszatérni. A keleti kérdés, v. Utóbbi időben az orosz közvéleményben, amennyire ilyen egy autocrat kormány alatt lehetséges, oly ellenszenves felfogás vett erőt, mely vakon elítéli és elátkozza mindazt, ami igazságos indulatot képez a török iránt. Ezt elhallgatni vagy helyeselni annyi volna egy magyar ember részéről, akár az öngyilkosság. — Hiába dühösködik az orosz sajtó azok ellen, akik a törököt Európából nem akarják kikergetni és nem óhajtják, hogy az orosz vallás kettős keresztje diszesitse még egyszer Zsófia templomát, hogy Konstantinápoly és tartományai vallási tekintetek ürügye alatt orosz kéz vagy befolyás alá essenek, és nem akarja, hogy elzárassanak Európa előtt a Dardanellák s a Fekete tengerből orosz érdekeket halászó tenger legyen, miáltal képes lenne pár év alatt oly hatalmas flottát állítani elő, hogy az összes európai tengeri hatalmakéval megmérkőzhetnék. Mert bár ez igen valószínű jövendő dacára is az orosz hatalomnak elpusztulását Európából nem kívánja közülünk senki, még kevésbé kívánhatja a muszka óriási hatalom terjeszkedését, mert ezen hatalom hacsak belháborúk által maga magát tönkre nem teszi, néhány évtized múlva Törökország nélkül is oly hatalmassá növi magát Európában, hogy a dictatori szerepet kezéből kifacsarni majdnem lehetetlen leend. Ezt tudva, még hamarább lehetővé tenni e helyzetet Oroszországra, ez oly vakságra és politikai éretlenségre mutatna, mely határos az őrültséggel. Elég botrányos az európai politikától, mely hol fegyverszünetet, hol békét akar kierőszakolni a töröktől, s hogy megengedi, miszerint a muszka keresztes háborút vihessen Törökország ellen, nem negyvenenként mint Budapesten keresztül, hanem most már naponként százával küldve revolveres önkényteseit a török ellen. És ez történik akkor, midőn Ausztria-Magyarország a semlegességnél és érzületeinél fogva meg nem engedi, hogy nálunk Törökország részére önkénytesek toboroztassanak. Pedig az orosz semlegesség-ellenes ármányait csak így lehetne kijátszani, jól tudva, hogy csakis a magyar képes vele szembe szállani; hogy a magyar maga is elégséges őt a Kárpátok szélén megállítani, nem úgy mint 1849-ben , hogy a magyar még többre is képes, ha magát elszánja előtte Galicziát is megvédelmezni, sőt ha végletekig megy a dolog, még Varsóban is látogatást tehet és egész Lithvániát, Ukrájiát és Podoliát fellármázhatja, minden russificatió daczára, és daczára annak, hogy 70 esztendő elég volt arra, hogy a lengyel vér bennök vízzé váljék, mert csak vele rokonszenvez a lengyel. Azért nem értjük, hogy az európai politika, hogy tudja elnézni az oroszok vakmerőségét, a semlegesség arczulverését. Fegyverszünetet és békét akarnak kierőszakolni a törököknél, holott jól tudja mindenki, hogy ma már minden sebesült ápoló helyett egy orosz revolveres harczos áll a csatatéren az elfogadott és a muszka czár által aláírt semlegességi jegyzőkönyv daczára. Kiváncsiak vagyunk tudni, meddig fog tartani és meddig tarthat ezen orosz semlegességi komédia. Mikép fog a török ellen interveniálni — Gladstone elmeháborodott ajánlata daczára — az európai diplomatia az úgynevezett emberiség érdekében a fegyverszünet mellett, hogy a szerbek 14 nap alatt épen annyi erőt nyerjenek a semleges orosztól, amennyi szükséges, hogy a törököket Szerbiából kiűzzék. Ha valami, ez legjobban illustrálja azon állításunkat, hogy az egész európai diplomatia meg van mételyezve az orosz politika aquatoránájával. Andrássynak pedig kötelessége volna az európai béke érdekében tovább menni, mint ahogy elődje Metternich keleti politikájában előre ment, ki ugyan Törökország fentartására mindent, de megerősítésére semmit sem tett, — annyira félelmesnek tartotta Törökországban az anyagi lappangó erőt. Mert ki nem tapasztalta a jelen hadjáratban, hogy Törökország se Ázsiában, annál inkább Európában nem áll a hadászat azon palczán, melyet a többi európai nemzetek már elfoglaltak. Ki ne érezné, hogy a keresztény, bár óhitű alattvalókkal való kiegyezkedése Törökországra magára nézve életkérdés, nehogy 242 millió töröknek 103 millió ellensége legyen saját alattvalóiban. A valódi török érdek kívánja, hogy vallás-polgári szabadság minden török alattvalónak elvitázhatlan sajátja legyen, hogy ezt a politikai élet minden mozzanataiban érezze, mert melyik török nem tudná — ha tudni akarja — hogy ezzel minden orosz protectorátusnak meg kell szűnni. Hogy Oroszország vallásrokonai iránt rokonszenvvel viseltetik, azt nem lehet rosszalni, sőt ellenkezőleg, ennek az egész világon így kellene lennie, — és ha Törökország az európai aspiratióknak engedne, hanem tisztán saját érdekében állami életének föltételét félre-