Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)

1876-09-21 / 227. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..............................................20.— Félévre..................................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési felhívás az politikai és közgazdászati napilapra. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetésük október 1-jén, az új évnegyed kezdetével lejár, annak minél előbbi megújítására, hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre.................................20 írt. — kr. Fél évre .................................10 írt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy Lóra...................................1 frt. 80 kr. 221. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A közélet. Bármikép ítéljük is meg a Gladstone ál­tal Angliában megindított mozgalmat, ok­vetlenül megérdemli az alkotmányos érzelmű világ bámulatát az, mily roppant élénkséggel és mily nagyszerű arányokban nyilatkozik ott és foglal állást az egészséges közélethez szokott nép a keleti kérdés ügyében. H. Brown ál-Cser­­nátonyja irathat ódákat az angol nemzet e ma­gatartásának kiemelésére, csak aztán ne fe­ledné az „Ellenőr“ szerkesztője és utána a többi kormánypárti hajcsár, mennyire gonosz dolog volt tőlük kikelni a magyarországi nép­­gyűlések tartása ellen. Mintha Magyarorszá­gon a néphangulat hullámzása és a polgárok érdekeltsége istenkáromlással és felségsértés­sel egyértelmű lenne, mégha oly kiválóan élet­bevágó ügy körül mozog is erdemes élete, mint a hazánk jövőjét gyökereiben érintő kiegyezés kérdése. Hanem már az megszokott dolog ez urak­nál, hogy a külföldön megbámulnak és feldi­csérnek mindent, itthon ellenben mihelyt czu­­dar politikájuk ellen nyilvánul a közérzelem, doronggal próbálnak erőt venni jelenségein. Sikerült is halálosan merevvé tenniök az alkotmányosság fő mozgató elemeit, s talán nyugodtan is aludnak azóta, a­mióta nem há­borgatja őket semmiféle mozgalom, mert a nép­tenger sima, mint a holt óczeán. Próbálnák meg csak nálunk a keleti kér­dés ügyében meetingeket tartani a kormány határozatlanságának, igazabban befolyás hiá­nyának megrovására, volna rögtön támadás nem annyira czifrasága, mint inkább tudatlan­sága által jellemző a kormánypárti sajtó em­bereire. Meghunyászkodás, belenyugvás az, a­mit ők prédikálnak a népnek. S ha ennyiben hagynák szakmánymunkájukat, szót sem vesz­tegetne rájuk senki; csakhogy soha sem szok­tak mértéket tartani a vett parancs teljesítése körül, sőt inkább nagy szolgálatot vél tenni túlbuzgalmuk, ha az alkotmányos élet legcse­kélyebb mozzanatát „lázítás“-nak, vagy külö­nös kegy esetén nevetség tárgyát képező „cső­cselék-zajongásnak“ keresztelik. Emlékezze­nek csak olvasóink vissza, minő kifejezésekkel élt e gyöngyirodalom és alkotmányos érzék a háború által megszakított népgyűlések ellen. Megkövethetné H. Brown­ Csernátonyár is bo­lond gyanánt traktált publikumát, azokért „miket józansága ellen merényelt,“ midőn a gúny és hahota nyelvén igyekezett agyonmarni a nemzeti féltékenység és hazai érdek népgyü­­léseit, mig az angol furcsább czélzatu és indo­kolatlanabb tárgyú népgyűlésekért, mint a közélet hatalmas nyilvánulásaiért rajong két­színű természete. Alig indult meg a háború, máris első fel­adatokul tűzték ki a mi sajtókukaczaink, hogy a határaink mentében folyó ágyúdörgésre adott visszhanggal fojtsák el a létünket érdeklő kér­dések szellőztetését. „Vége legyen a népgyülé­­seknek, mert ellenség az ki most „belviszályt“ élesztget“ kiálták torkuk szakadtából, s ben­nünk volt annyi jóakarat és belátás, hogy nem akartuk élére állítani a népgyülések ügyét, bárha maga a kategorikus oktalankodás pro­­vokálólag szólított fel az ily irányú fellépés megsemmisítésére. Még mást is kellett volna tennünk. Azon szégyenteljes bizonytalanság, melyben külügyi politikánk mozgott, a­nélkül, hogy Magyaror­szág kormánya útján akaratának érvényesíté­sét bárminő alakban irányadóvá igyekezett volna tenni, felhívta a közvéleményt, hogy maga jelölje ki. Helyén lett volna, jobban, mint bárhol, inkább, mint Angliában, hogy az ország nyilatkozzék. Természetesen egész­séges nép, romlatlan közélet kívántatik ennek hatalmas áramlattá fejlődéséhez, s minden esetre legalább is meg kell várni, hogy a nyil­vánosság közegei az érettség oly fokán állja­nak, hogyha helytelenítik is a nézeteket, me­lyek lökést adnak ily áramlatnak, de nem ki­csinyek, nem gyalázzák alávaló gamm­ok mód­jára annak tényezőjét — a népet. Nálunk azonban a háború kezdetével rögtön rákezdték e különös teremtések az absolutismus ama nó­táját, mely a hatalom kiváltságai közé soroz­za „atyailag“ gondoskodni a nép sorsa felett és­­ bölcsen“ megszabni a módokat, melyekkel „boldogittatniok“ muszáj. Soha éretlenebb handabandát, mint ez urak kezdtek, midőn kisütögették, hogy az „ágyú dörg“, tehát nép most neked „hallgass a neved.“ Azt se tudtuk és tudjuk, hogy „mi­ért,“ arra is kiváncsiak voltunk „hová“ visz­nek, de hát a hallgatás legmagasabb politikai jelmondattá vált, és máig sincs a világon oly birkanyáj, mely tájékozottabb ne lenne pászto­rának hajtási czéljai iránt, mint Magyaror­szág népe. A birkanyájnál a pásztor szóval, füt­tyel, minden kigondolható jellel igyekszik tudtára adni a jámbor birkáknak, merre kí­vánja őket terelni, s bizonyára ha szót vált­hatna bégető nyelvökön, megmagyarázná ne­kik „hova“, még akkor is, ha tilosba vinné. A magyar néptől azonban megkövetelték, hogy kételyeit, gondolatait, nehezteléseit zárkóz­tassa el, mondjon le értelméről és érzelmeiről, szánszándékkal legyen butává és sóbálván­nyá, mert néhány kormánypártiságból megbutult és elérzéketlenült tollforgató így írta meg. Hiszen igaz, hogy hosszú időn át elked­vetlenítették, és meghunyászkodtatták e népet, szinte mukkanni sem akar a közügyek mai fo­lyásában ; igaz, hogy a nemzet jókora része ma nem törődik akárhová vezetik is a „sza­bad“ véleményt hivatalos erőszakkal és fize­tett lapokkal terjesztő emberek, de az is bi­zonyos, hogy mihelyt legkisebb jelét adta volna a nép önálló gondolkozásának és imponáló ere­jének, mint ezt az angolok teszik, a kormány­­párti had a felforgatás és lázítás bélyegét nyomta volna a működésre, hiába irt volna igazi magyar és valódi hazafias elveket zász­lójára. A német iskola gyáva teremtményei és a vén romlottak alkotmányos elevenségü nép helyett szolgahadat akarnak kiiskolázni. A po­litika kezükben oly mesterség, melyet közép­kori czéhszerkezettel az egységesen és egye­temlegesen uralkodó párt privilégiumává tesz­nek, hogy szédeleghessenek rovására, kiaknáz­hassák kapós részét és élhessenek fogásaiból. A csodadoktorság, kontárvilág, ezermesterség itt találja fel a „szabad vásár“ sátrában biztos menedékét. Elég örökösen igent mondani, folyvást bókolni, a bizonyos dolgok fölött szemet hunyni és az üzlet virágzik, az ész nag­gyá fuvatik, az esztelenség tekintéllyé lesz, s csak a nép marad meg elnyomatásában és lenézett voltá­ban — semminek. Csak ilyen állapotokból magyarázható meg, hogy négyszemközt nem akadni emberre, aki meggyőződéssel és bizalommal csatlakoz­nék a kormányzat és végrehajtóinak politiká­jához. Szidják, bírálják és kinevetik, tízezer közül csak egy Lipótmezőre való bolondra akadni, ki igazi híve a Tisza-kormánynak, de azért a közügyek fenekelve maradnak, mert pusztul a vagyon, fogy az erkölcs, máról- hol­napra él minden, álért a nép, az utolsó kenet­ben részesítik a közéletet. Hogy képződik fö­lötte mint egy sirhalom, ormára ülnek a sirá­lyok lábukat lógázni, míg majd füstölögni és éledni talál, mert az agyonfojtott és agyonkö­­zönyösített népélet a világ kezdetétől fogva a világ végéig egy tüzet gyűjtő vulkán. Tisza Kálmán miniszterelnök ma reggel a gyorsvonaton Bécsbe utazott; néhány napig fog ott maradni, mert, a „Pest. Corv.“ szerint, a király elnöklete alatt közös miniszteri értekezletek fognak tartatni, melyek tárgyát a vám és kereskedelmi szer­ződés és a bankügy képezik. Bécsből a „B. C.“ a következő táviratot ve­szi : A szakminiszterek most egymással értekeznek. Az osztrák minisztériumban a „könnyű gyapjúszö­vetek“ pontja feletti vámtételekről tanácskoznak, a pénzügyminisztériumban pedig azon törvényjavas­latok tárgyaltatnak, melyek az indirekt adók re­formjának tárgyában a többi kiegyezési előterjesz­tésekkel egyidejűleg fognak még az őszi ülésszak alatt mindkét törvényhozás elé terjesztetni. — Ezen tárgyalások, melyek a törvényjavaslatok szövegezésével foglalkoznak, lassan haladnak elő­re, s valószínüleg több napot fognak igénybe venni. Holnap kezdenek értekezni az akczió prog­ram­jának végleges meghatározása iránt is. A pro­­visorium egyik oldalról sincs kilátásba véve. Minden illetékes körben azon biztos nézetben vannak, hogy mindkét törvényhozó testület a kiegyezési törvénye­ket, miután részletes vitáról szó sem lehet, legfeljebb 4 hét alatt be fogják végezni. A két kormány a bankkérdésben is mindenesetre vég­leges határozatot fog hozni.­­ A közlekedésügyi minisztériumban — mint a „B. C.“ írja — tegnapelőtt tartotta első ülését azon bizottság, mely a déli vaspályával folytatandó tár­gyalások ügyében a magyar és osztrák vonalak el­választását illetőleg, kiküldetett. A tárgyalásokat egyrészről Ribáry minisztertanácsos, másrészről Hopfen lovag és Sroth­schild báró fogják vezetni. Zágrábból írják a „B. C.“-nek: A horvát kormány még ezen ülésszakban szándékozott elő­terjeszteni egy törvényjavaslatot a községek rende­zéséről a nagyrészt már keresztülvitt közigazgatási reformnak mintegy kiegészítéséül, melynek értel­mében a községi elöljárók is a kormány által lenné­nek kinevezendők. De miután ezen törvényjavaslat végleges kidolgozásához sok adat összeállítása szük­ségeltetik és ez sok munkát venne igénybe, ezen elő­terjesztés tehát valószínüleg csak a legközelebbi ülésszakban fog megtörténni. A legközelebb előterjesztendő 1877-dik évi budget javaslat fedezetül, természetesen megegyező­ig az 1877-iki közös magyar budget előirányzat mérlegével, nagyobb fedezetet fog kitüntetni, mint mennyi az 1876-dik évre megszavaztatott. Mind­azonáltal a budget nem fog minden követelmény­nek megfelelhetni, miután Horvátország kissé hir­­telenkedett, s anyagilag túlságosan nagy kötelezett­ségeket vett magára a valóban egészen felesleges egyetemet illetőleg, és most nevezetesen az útháló­zat kiépítésére sem fordíthatja a szükséges ös­­­szegeket. A katonák elszállásolására vonatkozó törvény­javaslat értelmében, mint a „B. Corr.“ írja, a tisz­tek ezután nem természetben, hanem megfelelő kész­pénzben fognak lakást kapni. A lakpénz pontos megállapíth­atása végett a honvédelmi miniszter egész Magyarországban elrendelte a szükséges statistikai adatok összegyűjtését. A rendkívül ter­jedelmes kimutatás néhány nap előtt átkülde­tett a közös hadügyminisztériumhoz. Az adatok nagyban és egészben illő átlagszámokat ered­ményeztek, habár voltak is egyes, az esetleges helyi viszonyokon alapuló anomáliák, mivel sok kis városban a nagyobb lakások ára nincs helyes arányban a kis lakásokéval. A hadügyminisztérium­ban ezen statisztikai adatok alapján most az osz­tályzatok készítésén s összeállításán dolgoznak. A m. kir. pénzügyminiszter az 1875. év végé­vel fenmaradt egyenes adóhátralékok jelenleg fo­lyamatban levő egyénenkénti leszámolására nézve, hogy azok minél előbb, legkésőbb azonban f. év végéig befejeztessenek, valamennyi adófelügyelő­höz, pénzügyigazgatósághoz és adóhivatalhoz — a főváros kivételével — rendeletet intézett. A p. ü. miniszter e leszámolásokkal az adófelügyelőket bízza meg, kik a szóban levő rendelet vétele után azon­nal átveszik a működésük köréhez tartozó törvény­­hatóság területén a teendőket. A rendelet egyúttal részletes utasítást ad azon módokra nézve, a­melyek szerint az egyénenkénti leszámolás teendőit az adó­­felügyelők a pénzügyigazgatóságoktól átveszik és továbbra kezelik. A mai hivatalos lap közli a pénzügyi minisz­ter rendeletét némely a forgalomban előforduló, de sem a vámtarifában sem a betűsoros árujegyzékben meg nem nevezett áruknak, — cementből készült bordók, a salakpehely, a kötelék, a cerenin stb. •— vámkezelése tárgyában. Az angol közélet éberségére mutat, hogy csak a múlt hét folytán ennyi helyen tartottak a török­szerb háború kérdésében meetingeket: Birmingham, Corlisle, Gratesliead, Shields, Cambridge, Burslem, Derby, Hosting, Truro, Car­diff, Strouh, Yarmouth, Nottinglion, Accrington, Chester, Wortliind, York, Wockingliam, Glouches­­ter, Maidstone, Yevoil, Wakefield, Stratford, Han­ley, Bechenham, Stockport, Coventry, Falmouth, Worcester, Plymouth, Wisbeach, Bornsley, Croy­don, Clerkenwell, Eengate, Canterbury, Taunton, Swindon, Kirkcaldy, Tunbridge, Warrington, Stour­­port, Huddersfield, Wigon, Harlepool, Aberdare, Denby és Dundee. Csütörtök, 1876. szeptember 21 Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: ‘'Budapest IV. megyeházéi' 9. sp Wodianer F. nyomdájában. A porta emlékirata. A bécsi „N. fr. Presse“ Konstantinápolyból vett tudósítás folytán terjedelmes ismertetését közli azon emlékiratnak, melyet a porta szept. 15-én a nagy hatalmakhoz intézett és melyben a békefelté­­teleket formulázza. Az emlékirat, mely egy meglehetős terje­delmes előterjesztését tartalmazza az egész hely­zetnek, mely a háborút eredményezte, Szerbia ma­gatartásának megvilágositásával kezdődik, s úgy tünteti azt fel, mint a szerb, herczegovinai és bolgár felkelés kezdeményezőjét, és hogy az fegy­veres bandákat küldött a porta területére. Az ismételt megtámadások következtében a török kor­mány pénzügyeinek kárára kényszerítve érzé ma­gát hadsereget a határvonalra összpontosítani; daczára azonban a folytonos provokácziónak, vala­mint a legyőzhetlen akadályoknak, melyeket Szerbia ezen magatartása által a fellázadt tartományokban a paczifikáczió elé gördített, a porta mellőzte az el­lenségeskedés megkezdését s egyúttal mindent el­követett arra nézve, hogy Szerbiának ürügye ne legyen igazságos panaszra. Végre elérkezett azon nap, mikor Szerbia az álarczot leoldá s Monteneg­rót a háborúba bevonva, nyíltan megszente a hábo­rút, melyre már hónapok előtt alattomban készülő­dött. Szerbia, mely a porta által mentességgel, elő­jogokkal és jótéteményekkel el volt halmozva, lel­kiismeretlen néplázitóktól ösztönöztetve, megtá­madta a török tartományokat, hogy azokba pusztí­tást és nyomort vigyen. Egy vazallus fejedelem, ki népének téves felfogásától elragadtatott, a becsület törvényét és a nyiltszivüséget lábbal taposta, és a miniszterek, kik az európai hatalmak legszüksége­sebb tanácsát visszautasították, a fejedelemséget az örvénybe taszították, hogy bűnös és agyrémszerű törekvéseiknek eleget tegyenek. A porta emlékirata kiemeli, hogy a török kor­mány a szerbeknek ezen hirtelen támadása által meglepetett, mert ő Szerbiát nem vonta vas kö­­röndbe mint állítják, hanem csak figyelő csapatokat állított fel a határszéleken. A nagyhatalmak meg­egyezése és törekvése által a békére biztos kilátás volt, s csak kevés időre lett volna szüksége, hogy a katonai erőket felállítsa, melyek elégségesek lettek volna arra, hogy a lázadókat megfenyítsék és a lá­­zítók fejeit haladatlanságuk miatt megbüntessék. Azonban a fegyverek az igazság mellett döntöttek, és a Timok és Morava partján hetek óta vívott vé­res harczok egész sorozata kétségen kívül helyezi az összeütközés kimenetelét. További folyamában hangsúlyozza az emlék­irat, hogy a török kormány azon humanitási indo­kokat, melyek az európai diplomácziát arra indítot­ták, hogy a szerb kormány kívánságára jó szolgá­lataikkal közbe lépjenek, teljesen méltányolja, és azon barátságos hatalmak, melyek kívánságaikat a vérontás gyors megszüntetését illetőleg a portának tudtul adták, ezen kívánságot nála már feltalálták. Hogy ezen kivánság mihamarább teljesedésbe menjen, a török kormány meggyőződése felől akkép nyilatkozik,­­ hogy mindaddig, mig a barátságos viszonyok helyreállítására szükségelt alap meghatározva nincsen, az ellenségeskedések félbeszakítása, mely a gyakorlatban kétségkívül komoly nehézségekre akadna, az ellenfelek helyze­tét czéltalanul megnehezítené, és a barátságos ha­talmak jóakaró közbenjárásának czélját meghiúsít­hatná. A török kormány ezen oknál fogva azt hiszi, hogy jobb volna egy oly előleges rendszabályt, mint a fegyverszünet, elutasítani, és azonnal időveszteség nélkül azon feltételek megállapításához fogni, a­melyek alapján a béke, tekintettel ezen új, Szerbia által előidézett helyzetre megköthető volna. Az emlékirat azután kifejti, hogy a porta az által, hogy Szerbiának megadja az önkormányza­tot, az országnak őrzését és megvédését, Szerbia minden kívánságának eleget tett, és bebizonyította bizalmát a szerb nép és főbbjei iránt, kiknek az alatta áll. Azt hitte, hogy ez által azon kötelékeket erősebbre fűzi és nem pedig feloldja, melyek ezen tartományt a török birodalommal összekötők, s melynek egy kiegészitő részét képezi. Ezen biza­lomban azonban csalódott, s a barátságos hatalmak bizonyáraba fogják annak szükségességét látni, hogy oly körülmények, minőket most, fájdalom, megértek, elhárítandók. Azon nagy hiba, melyet Szerbia véd­nöke és egész Európa ellen elkövetett, szigorú meg­torlást érdemel. Kiemeli továbbá az emlékirat, hogy a török kormány önmérséklés által a jelen esetben is le fogja küzdeni méltó haragját. Szerbia ne roskadjon össze felelősségének súlya alatt. A török kormány nem kíván egyebet, mint azt, hogy Szerbia védnöke iránti jövő viszonya ne legyen hasonló veszélyeknek kitéve, mint volt a múltban, és hogy a szerzett tapasztalatok kárba ne veszszenek. Ezen szempontból és érett megfontolás után állapította meg a porta békefeltételeit. Következik ezután a 6 pontnak felsorolása, melyek közül az első Szerbia fejedelmének Konstan­tinápolyban leendő személyes hódolatát kívánja; a második a 4 várnak Törökország által való meg­szállását kívánja az 1862. évi szept. 8-ki jegyző­könyv határozatai értelmében; a harmadik kiköti a miliczia leszállítását 10,000 emberre és két üteg ágyúra; a negyedik a szomszéd tartományok lako­­­sainak, kik Szerbiába kivándoroltak, visszatéré­sét hazájukba és minden új erődítmény lerom­bolását követeli. Az ötödik hadikárpótlásról szól, melynek összege meg fog határoztatni és mely­nek kamatai esetleg a fejedelemség mostani tri­­butjáh­oz fognak hozzá adatni. A hatodik pont a vasúti kérdésre vonatkozik és azt mondja : A török kormánynak joga lesz azon pályát, mely Belgrádot Nissel összeköti, saját ágensei vagy egy török tár­sulat által felépittetni és kezeltetni. Az emlékirat ezután azt iparkodik kitüntetni, hogy ezen feltételek mily szembetünőleg és ki nem igazolják a porta kívánságát oly maradandó müvet alkotni, melyet sem szenvedély sem áltatás meg ne ingathasson. Mindezen föltételek egy nagyon érez­hető szükségnek felelnek meg s Szerbia helyzetét, amint az a szerződések által biztosítva van, sem­mikép sem módosítják. Levonás csak oly en­gedményekből történik, melyeket a porta önkényt adott Szerbiának; a porta és a hatalmak kö­zös műve épségben marad, s így egyik sem érinte­tik azon nagy érdekek közül, melyeket meg kell őrizni. A szerb fegyveres erő és tüzérség korláto­zása azon helyzetbe juttatja a szerb kormányt, hogy a közrendet föntarthatja s az országnak terhes áldozatokat takaríthat meg. Szerbiának nincs oka ellenségtől tartani, s katonai létszámának és tüzérségének szaporítása csupán egy, a török kor­mányra ellenséges czéllal bírhat. Ami a négy vár újramegszállását illeti, ez csak egy elvitázhatlan jognak visszakövetelése, s az emlékirat különösen kiemeli, hogy e várak megszállását a törökországi közvélemény, ha nem egyetlen, de legfontosabb és legbecsesebb biztosítéknak tekinti, mely a béke ügyében nyerhető. Ezekben a török kormány csak álláspontját akarta kijelenteni. Ezt az emlékirat érthetőleg hang­súlyozza s hozzáteszi, hogy a török kormány az utó­gondolatnak minden gyanúját kerülni, s a köz­benjáró hatalmak iránt, melyek Szerbia támadását egyhangúlag roszalták s át vannak hatva a béke szükségességétől, bizalmának kétségtelen bizonyíté­kát adni óhajtja; s annak fejtegetése után,hogy he­lyes állásponttól tekintve mi legyen a két fél hely­­zetének igazságos és szükségképi következménye, azon nyilatkozatot teszi, hogy azon indokok meg­fontolását, melyeknek következménye a hat fölté­tel, egészen a közbenjáró hatalmaknak engedi át s emellett magát azok méltányossága és magas böl­­cseségére bízza. Ami Montenegrót illeti, a „status quo ante“ lesz alkalmazandó. Az emlékirat azon nyilatkozattal végződik, hogy mihelyt a közbenjáró hatalmak véleményeket az említett feltételek felett a portával közölni fog­ják, ez 24 óra alatt ki fogja adni a parancsolatot az ellenségeskedések megszüntetésére. A barátságos viszony ismét életbe fog lépni, és a két fejedelemség, miután a védhatalomnak egész Európa által jóvá­hagyott mérsékletét hasznára fordítja, ismét ren­des állapotába fog visszatérni. A keleti kérdés, v. Utóbbi időben az orosz közvéleményben, amen­nyire ilyen egy autocrat kormány alatt lehetséges, oly ellenszenves felfogás vett erőt, mely vakon elítéli és elátkozza mindazt, ami igazságos indulatot képez a török iránt. Ezt elhallgatni vagy helyeselni annyi vol­na egy magyar ember részéről, akár az öngyil­kosság. — Hiába düh­ösködik az orosz sajtó azok ellen, akik a törököt Európából nem akar­ják kikergetni és n­em óhajtják, hogy az orosz vallás kettős keresztje diszesitse még egyszer Zsófia templomát, hogy Konstantinápoly és tartományai vallási tekintetek ürügye alatt orosz kéz vagy befolyás alá essenek, és nem akarja, hogy elzárassanak Európa előtt a Dar­danellák s a Fekete tengerből orosz érdekeket halászó tenger legyen, mi­által képes lenne pár év alatt oly hatalmas flottát állítani elő, hogy az összes európai tengeri hatalmakéval megmér­kőzhetnék. Mert bár ez igen valószínű jövendő dac­ára is az orosz hatalomnak elpusztulását Európából nem kívánja közülünk senki, még kevésbé kívánhatja a muszka óriási hatalom terjeszkedését, mert ezen hatalom hacsak bel­­háborúk által maga­ magát tönkre nem teszi, né­hány évtized múlva Törökország nélkül is oly hatalmassá növi magát Európában, hogy a dic­­tatori szerepet kezéből kifacsarni majdnem lehe­tetlen leend. Ezt tudva, még hamarább lehetővé tenni e helyzetet Oroszországra, ez oly vakságra és politikai éretlenségre mutatna, mely hatá­ros az őrültséggel. Elég botrányos az európai politikától, mely hol fegyverszünetet, hol békét akar kierőszakolni a töröktől, s hogy megengedi, miszerint a muszka keresztes háborút vihessen Törökország ellen, nem negyvenenként mint Budapesten keresztül, hanem most már napon­ként százával küldve revolveres önkényteseit a török ellen. És ez történik akkor, midőn Ausztria-Magyarország a semlegességnél és ér­zületeinél fogva meg nem engedi, hogy nálunk Törökország részére önkénytesek toboroztas­­sanak. Pedig az orosz semlegesség-ellenes ármá­nyait csak így lehetne kijátszani, jól tudva, hogy csakis a magyar képes vele szembe szál­­lani; hogy a magyar maga is elégséges őt a Kárpátok szélén megállítani, nem úgy mint 1849-ben , hogy a magyar még többre is ké­pes, ha magát elszánja előtte Galicziát is megvédelmezni, sőt ha végletekig megy a dolog, még Varsóban is látogatást tehet és egész Lith­­vániát, Ukrájiát és Podoliát fellármázhatja, minden russificatió daczára, és daczára annak, hogy 70 esztendő elég volt arra, hogy a len­gyel vér bennök vízzé váljék, mert csak vele rokonszenvez a lengyel. Azért nem értjük, hogy az európai politika, hogy tudja elnézni az oroszok vakmerőségét, a semlegesség arczulve­­rését. Fegyverszünetet és békét akarnak kierő­szakolni a törököknél, holott jól tudja min­denki, hogy ma már minden sebesült­ ápoló he­lyett egy orosz revolveres harczos áll a csata­téren az elfogadott és a muszka czár által alá­írt semlegességi jegyzőkönyv daczára. Kiváncsiak vagyunk tudni, meddig fog tartani és meddig tarthat ezen orosz semleges­ségi komédia. Mikép fog a török ellen interve­niálni — Gladstone elmeháborodott ajánlata daczára — az európai diplomatia az úgyneve­zett emberiség érdekében a fegyverszünet mel­lett, hogy a szerbek 14 nap alatt épen annyi erőt nyerjenek a semleges orosztól, a­men­­nyi szükséges, hogy a törököket Szerbiából ki­űzzék. Ha valami, ez legjobban illustrálja azon állításunkat, hogy az egész európai diplomatia meg van mételyezve az orosz politika aqua­to­­ránájával. Andrássynak pedig kötelessége volna az európai béke érdekében tovább menni, mint a­hogy elődje Metternich keleti politikájában előre ment, ki ugyan Törökország fentartására mindent, de megerősítésére semmit sem tett, — annyira félelmesnek tartotta Törökország­ban az anyagi lappangó erőt. Mert ki nem ta­pasztalta a jelen hadjáratban, hogy Törökor­szág se Ázsiában, annál inkább Európában nem áll a hadászat azon palczán, melyet a többi európai nemzetek már elfoglaltak. Ki ne érezné, hogy a keresztény, bár óhitű alattvalókkal való kiegyezkedése Törökországra magára nézve életkérdés, nehogy 24­2 millió töröknek 10­3 millió ellensége legyen saját alattvalóiban. A valódi török érdek kívánja, hogy vallás-polgári szabadság minden török alattvalónak elvitáz­hatlan sajátja legyen, hogy ezt a politikai élet minden mozzanataiban érezze, mert melyik tö­­­rök nem tudná — ha tudni akarja — hogy ezzel minden orosz protectorátusnak meg kell szűnni. Hogy Oroszország vallásrokonai iránt ro­­konszenvvel viseltetik, azt nem lehet ros­szalni, sőt ellenkezőleg, ennek az egész világon így kellene lennie, — és ha Törökország az európai aspiratióknak engedne, ha­nem tisztán saj­á­t érdekében állami életének föltételét félre-

Next