Egyetértés, 1876. október (10. évfolyam, 236-261. szám)
1876-10-18 / 250. szám
7 X. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre.................................... . 20.— Félévre............................... . . . 10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. 250 szám. Nyilttér: öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTÉS Ismét engedmény. A kiegyezés kérdése egyre vajúdik, s mentől tovább vajúdik, annál több engedményt tesz Tisza Kálmán kormánya. Mert van ám még sok részlete a megoldásnak, melyek tárgyalás alá kerülnek. Ilyen a bankkal való alkudozás, ilyenek lesznek a külföldi államokkal kötendő szerződések pontozatai. Van tehát alkalom folyvást, hogy az osztrák politikai körök kormányunk gyöngeségéből újabb és újabb hasznot húzzanak. Az osztrákok álláspontja nagyon természetes és nagyon erős. Tudják, hogy az a kormány, mely annyira ment az engedmények terén, kisebb engedmények fölött nem fog sokáig sem alkudni, sem az oly erkölcsi és elvi vereségek árán csupa hatalomkapzsiságból megkötött szerződést kérdésessé tenni. Innen van, hogy a magyar kormány szédületében nem bír megállapodási pontot találni. Legújabb kelettel már arról van szó, hogy a két kormány által az osztrák nemzeti bankkal folytatott tárgyalások a szabadalomlevél stádiumai fölött, máris új vereséggel fenyegetik a magyar kabinetet. Az eredeti megállapodás szerint az érczfedezeten felül való jegykibocsátásból 30 százalék illette volna Magyarországot és 70 perczent Ausztriát. Most aztán midőn e pont felett tanácskoztak, az osztrák érdekeket szolgáló és az osztrák kormányférfiak által sugall bankemberek egyota arányt visszautasítják. Azt mondják Magyarország nem veszi igénybe e 30 százalékot, Ausztria ellenben többet vesz igénybe 70 százaléknál, s ennélfogva a bank az arányt időről-időre kívánná megszabatni. Felesleges magyaráznunk hova czéloz e követeléssel az osztrák bank. Még e 30 százalékon belül is a legveszélyesebb pénzügyi gyámság alatt akarja tartani az országot és oly függésben az osztrák piacztól, melynél alárendeltebbet képzelni sem lehet. Ez eljárás törvényesítése sem több sem kevesebb, mint a bécsi piaczot határtalan hitelről biztosítani a mi rovásunkra. Kell-e aztán ide magyarázat, hogy e közös bank nemcsak, hogy még a „közös“ szó értelmében nem felelhet és nem is akar megfelelni a magyar pénzpiacz érdekeinek, de sőt egy hajszállal sem enged a mostani viszonyból, mely fiókjai által rendszeresen megölni igyekszik nemzetgazdasági életünket. Már magunk is borzadunk az általunk a kiegyezésre vonatkozólag tett állítások megdöbbentő teljesedésétől. S határ sincs e rosszabbodás terén, mert minden istenverte alkudozásnál a tények túlszárnyalják a legpessimistikusabb félelmeket is. Hátra van ugyan még mindig a kérdés: annyi csalódás, szégyen és megveretés után nem fog-e a kormány végre erélyesen szembeszállni e vakmerőbbnél vakmerőbb zsarolási és lealkuvási kísérleteknek. Mi nem áltatjuk magunkat e részben legparányibb reménnyel sem. Aki egészen az ördögé, s aláírta a főszerződést, az a testéből le nem kötött kis ujját vissza nem fogja rántani, mert képtelen a ránehezedett túlsúly következtében. S hogy csakugyan még kedvünk is elmenjen a kétségbeesőknek utolsó vigaszul kijutni szokott reménykedéstől, két nyilatkozat elmetszi annak lehetőségét is. Az egyik az „Ung. Act.“ nyilatkozata, mely ez új követeléseket azzal vezeti be, hogy „teljes biztonsággal várható a két kormány megegyezése“ a szabadalom megújítása tárgyában. A másik nyilatkozat a „Hon“ részéről jó, mely lágymeleg ellenvetéseivel közel eshetőséggé teszi újabb megveretésünket. Már az rendszeres tapasztalat, melyet az alkudozások kezdete óta, egyetlen egyszer sem döntötték meg az utólagos tények, hogy a „Hon“ szabadkozása nem volt egyébre szánva, mint leplezni a szófércelése közben megtörtént engedményeket. Sorsát senki sem kerülheti ki, nem fogja kikerülhetni az új függelék csapást a magyar nemzet sem. Érzékenyen boszulják meg a fejlemények a nemzet által elkövetett baklövést, midőn belerohant a csalárdul kimódolt rókakelepczében, melyben most hajótörés szenved minden igaz joga és minden érdeke. Színezze csak ki magának ez uj engedménnyel járó visszásságokat és vesztességeket, s akkor eléje tárul teljes kerekdedségében és összes körvonalaiban a magyar hitelviszonyokat uraló veszély. Eddig meg volt a biztosítéka, hogy a mi visszaélés történt a válságos idők válságainak betetőzésére, a szükherű és ellenséges magatartás valamennyi ténye, egy nem szabadalmazott, s hazánkban csupán megtűrt intézettől származott. Ezentúl azonban mindez a szabadalom és törvény erejére emelkedik és aggály nélkül pusztíthat századokra kiható részlelküséggel anyagi állapotunk megrontásában és államiságunknak az osztrák karmokba való buktatásával. Elszorul az ember hazafius szive és önkényt támad a kérdés, honnan veszi magának a bátorságot e kormány egész jövőnket aláásni. Mert az mit tesz, az túlmegy minden mér POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. téken, és a lelkiismeretlenség oly fokáról tanúskodik, melynek jellemzésére és megtorlására nem elég éles fegyver a toll. Mazuranics bán ma hosszabb ideig értekezett Széll pénzügyminiszterrel. A bankkérdésről ezt írja az „Ung. Act.“ Teljes biztonsággal várhatjuk azt, hogy a két kormány az osztrák nemzeti bankkal a szabadalom megújítása tárgyában fog egyezni. Az új egyezmény ugyan a bank kívánsága folytán egy két pontban változtatást fog szenvedni, ezek azonban egynek kivételével nem lényegesek. Lényeges csupán a bankjegyek contingentálására vonatkozólag kivánt módosítás. A megállapodás szerint ugyanis az étczfedezeten felül való jegykibocsátásból 30 százalék illetné meg Magyarországot és 70 százalék Ausztriát, a bank azonban azt állítja, hogy szabály szerint a 30 százalékos arányt Magyarország nem veszi igénybe, az azonban gyakran megtörténhetik, hogy Ausztriában a 70 százalék nem lesz elegendő s hogy hiány állhat be bankjegyekben. Ezért is a bank azt óhajtaná, hogy a contingentálás időről-időre a mindenkori szükséghez viszonyítva szabassék meg, mire nézve azonban bizonyos külső változtathatlan korlátok volnának fölállítandók. Az „Odessky Wjestník“ írja, hogy a napokban több orosz önkénytes tért vissza Odessába. Ezek oly önkénytesek, kiket Szerbiából Csernajeff „megbocsáthatlan gyalázatos“ magatartásukért kiutasított. A „St. Petersb. Wjedomosti“ jelenti, hogy ismét újabb önkénytes csapatok mentek Szerbiába. Nevezett lap szerint e hó 7-én is 130 önkénytes (ezek közül 30 saját költségén, 100 pedig segéllyel, melyet az ottani szláv komitétől kaptak) utazott el Szerbiába Bersijev herczeg vezetése alatt. Két eskadron tesekaui és kubai kozák most készül elutazni. Ezen csapat élén Olivostoff őrnagy és 4 tiszt áll. A „Nowoje Vremja“ a hathavi fegyverszünetről egy heves és fenyegető hangon tartott czikket közöl, melyből átvesszük a következőket: „Az orosz nép kárhoztató ítéletet mondott Törökországra. Készül testvéreinek segítségére sietni, és már régen elhatározta, hogy Törökországgal nem lehet alkudni. Becsülje bár Törökország Európát kevésre és alkudjon bárki tőle időt a végből, hogy azután Oroszországot megtámadhassa, s hogy annál jobban elkészülhessen a bolgár nemzet kiirtására: mi ezen Európához nem csatlakozhatunk; és pedig azért nem, mert mindenekelőtt az orosz nemzet lenne a hathavi fegyverszünet első áldozata. Ezen nemzet szintén kényszerítve lenne hat hónapon át türelmét, hazafiságát, nagylelkűségét és összes anyagi erejét elnyomni, hogy a háborúra készüljön. Ez kín volna. A szemtelennek megbocsátunk egyszer, kétszer, de az angyali türelemnek is van határa. A hathavi fegyverszünetre az egyedüli válasz legyen, Bulgária azonnali megszállása és a török határnak átlépése Kis-Ázsiában az orosz hadsereg által. A diplomácia képtelen valamit tenni, a fenyegetések még hatástalanabbak, az egyedüli választásé a háború. A szabadulás órája közeledik, s mi azt hisszük, hogy ezen rettenetes óra bekövetkezik. Törökország és vele együtt több hatalom tudni fogja azután, hogy mit jelent az orosz hadsereg, a nép és mivelt orosz lelkesedése által támogatott hadsereg . Ezen közönség kormányát tanáccsal és tettel fogja segíteni, és az idő ész- és felvilágosodás által megerősödött harczosait valamennyi szláv országba el fogja küldeni. Ez nem csak ágyukkal és fegyverekkel folytatott háború lesz, hanem a szláv eszme propagandájának intelligencziája által folytatott háború, melyet nehány hatalom az „orosz Spionage“ nevezettel iparkodott megbélyegezni. Nem Chauvinismus nem henczegés vezetik érzelmeinket, mint azt elleneink állítják. Mi tudjuk, mit tesz az háború, már láttuk is; mi láttuk azon elnyomott népet és annak nyomorát. Mi csak a háború elkerülhetlenségéről beszélünk és azt mondjuk, hogy ez az egyedüli eszköz a keleti kérdés megoldására, miután minden többi eszköz ki van már merítve és hasznavehetetlennek bizonyult be. Oroszország becsületét és tekintélyét nem koczkáztathatja, és vállaira fogja rakni azon keresztnek terhét, melyet a sors számára kirendelt— meg fogja alapítani a szívós és erős szláv törzs szabadságát. Barátai, és pedig leghívebb szövetségesei az elnyomott népek lesznek. • Budapest, okt. 10. x. Egy idő óta a kormány, de különösen annak hivatott osztálya, a közoktatási minisztérium élénken látszik foglalkozni a tanügy szabályozásával. Tagadhatlan, hogy ezen tevékenység még nem eredményezett valami pozitív sikert, ha csak azon néhány száz tanfelügyelő kinevezését nem tekintjük annak, mely nemrégiben a hivatalos lap egy jelentékeny részét vette igénybe, de mindamellett szívesen vennők a látszólagos mozgalmat a tanügy terén beállandó reform zálogául, csak ne találkoznánk annyiszor csonka dolgokkal, melyek mint az alkotandó tökély részletei szivárognak ki a közönség közé. Ilyen csonka műveletnek találjuk a nem régiben közrebocsátott „középiskolai rendtartás“-t, mely már foganatba is vétetett és mint a középtanodai reform egyik kiegészítő része, következtetést enged vonni magára a törvényjavaslatra. Nem tudjuk hány retortán ment keresztül az előttünk fekvő mű, de annyi tény, hogy az illető közegek, nevezzék azokat iskolatanácsnak vagy titkos Szerda, 1876. október 18. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bémentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal s ‘Budapest IV. megyehát tér 9. s Wodianer F. nyomdájában. A pénzügyi bizottságiból. — Október 17. — A bizottság mai ülésében mindenekelőtt képviselőház elnöke, ki meghivatván, felvilágosításokat adott az országgyűlés költségeire nézve. A gyorsirodára nézve előadja, hogy a végleg alkalmazott gyorsírók állami hivatalnokok, kik az állampénztárból kapják fizetősöket, a kinevezést két ház elnöke eszközli. Továbbá az összes személyzet létszámát és fizetéseit sorolja fel. Azon kérdés hozatott föl, várjon a gyorsírók nem nyernek-e a felsőháztól külön fizetést és lakbért ? Ennek kipuhatolására előadó küldetett ki. Szóba került ezután a gyorsirodának a hírlapokkal való viszonya, melyre nézve a bizottság nem tartja szükségesnek, hogy e tárgyban részéről valami intézkedés történjék; a ház elnöke azonban közbenjárását ajánlotta föl a gyorsírói jegyzeteknek a lapok részére jutányos kiszolgáltatása iránt. Horváth L. a képviselői napidíjakra nézve indítványozza, hogy azon hónapokban, melyekben csak csekély számú napokon tartatnak ülések, napidíjak ne adassanak az egész hónapra. Tisza miniszterelnök nem tartja czélszerűnek e kérdésnek jelenleg szabályozását. Helfy a közvélemény indignatiójának okát abban látja, hogy az országgyűlés a költségek daczára üdvös törvényeket nem alkot. Wahrmann nyolczóra véli a napidíjakat megállapítani, mint amely arány megfelel az eddigi zárszámadásoknak. Simonyi E. a nemzetet felvilágosítani kívánná az iránt, hogy képviselőitől ingyen munkát nem kívánhat, a költségek annyiban vétessenek fel, amennyi időre az országgyűlést együtt tartani kívánják. A bizottság hosszabb vita után abban állapodik meg, hogy az országgyűlés költségei nyolc hónapra vétessenek föl a költségvetésbe. Következett ezután Fiume költségvetése. Előirányzat 28,630 frt. Itt egy miniszteri tanácsosi czim és jelleggel felruházott osztálytanácsos részére 1000 frt— más megtakarítások által ellensúlyozott —• többlet irányoztatik elő és az irodatisztek valamint a szolgák némi fizetés javításban részesülnek. Tisza miniszterelnök a kormányzóság személyzetének kivételes helyzetével indokolja ezt. Zsedényi és Wahrmann ellenzik a fizetés javítást. Helfy megrovandónak tartja, hogy a kormány a magyar elemnek Fiuméban megteremtésére, valamint a dalmatiai kérdés megoldására nézve nem tett semmit. Kautz szintén ellenzi az 1000 frt pótlóknak mostani viszonyok közt való megadását. Tisza miniszterelnök állítja, hogy Dalmátiára nézve a magyar korona joga mindeddig fentartatott és érvényben van, de a kormány jelenleg nem tartja kívánatosnak oly dologba fogni, amely deficitünket néhány millióval növelné. A fiumeieket a magyar nyelvre kényszeríteni nem lehet, ha annak tanulására nincs meg bennök a vágy. Kéri a tétel megszavazását. Horváth L. előadó csatlakozik a miniszterelnök kérelméhez és ajánlja a megszavazást. A bizottság az osztálytanácsos fizetési pótlékát megszavazza, azonban az irodatisztek és szolgák pótlékát törli. Következett az őfelsége személye körüli minisztérium költségvetése. Előirányzat 50.343 frt. Wenckheim b. miniszter kéri a bizottságot, hogy irodatisztnek, ki egyszersmind pénztárnoki s más fontos teendőket is végez a 300 frt. fizetési pótléka rendes fizetésébe beszámíttassák. Zsedényi, Simonyi E. és Hegedűs előadó ellenzik a miniszter kérelmének engedélyezését, — a bizottság az előirányzatot változatlanul fogadja el. A fiumei törvénykezési provisoriumnál az igazságügyminisztérium által fölvett 1950 frt kiadási többletet azzal indokolja Perczel miniszter, hogy a királyi táblánál Fiume részére rendszeresített harmadik birói állomás okvetlen betöltendő. Horváth előadó és Pulszky ellenzik a többlet megszavazását, a bizottság ezen értelemben a többlet törlésével szavazza meg az előirányzatot. Az igazságügyminisztérium költségvetése kerülvén szőnyegre: Horváth L. előadó előadja, hogy 3 év óta e tárcza költségvetése 2.500,000 fttal apadt és 1873 óta az előirányzott összegből 1.800,000 frtot takarított meg a minisztérium. Ezzel szemben azonban a bizottság által hozott megállapodások közül sok nem valósittatott, így a perrendtartás javítása, az ügyvitel és a telekkönyvi eljárás egyszerűsítése, bírák fokozatos fizetési rendszere, a rabtartási költségeknek közigazgatási után beszedése, a fegyelmi eljárás szabályozása stb. ezekre nézve a bizottság határozatai szerint a minisztériumnak javaslatot kellett volna előterjeszteni; ezekre nézve óhajtja, hogy a bizottság határozatának elégtétessék. Visszatérve a költségvetésre megjegyzi, hogy azon előirányzattal szemben, melyet a kilenczes bizottság a jövő évre felvett az igazságügyminisztérium költségvetése egy negyed millióval kedvezőbb ; ez annyira le van apasztva, hogy itt nagyobb mérvű törlésről alig lehet szó, úgy hogy azt majdnem normal-budgetnek lehet tekinteni. Pulszky Ágost nem hiszi, hogy a czélba vett megtakarítások egy része állandó lehessen, de másfelől újabb kiadásokra is készen kell lennünk pl., melyeket a büntető törvény fog maga után vonni, a fellebbezés s az illetékesség ügyét rendezni kell, különben a mostani költségvetés nem elégséges. — Aggodalma van a megtakarításokra nézve, ha a tekinti a bírák függetlenségének hiányos voltát, s a telekkönyvi rendezési viszonyok hátramaradását. Kijelenti, hogy törlést a részleteknél nem fog javasolni. Perczel Béla miniszter az előadó által említettekre vonatkozólag megjegyzi, hogy a perrendtartás munkában van s hogy a telekkönyvnek átalakítása lassan megy, annak oka az, hogy kevés az alkalmas ember. büntető Pulszkynak válaszolva megjegyzi, hogy a törvénykönyvet a mostani kiadásokkal is életbeléptethetőnek tartja, ami a megtakarításokat illeti annál többet amit javaslatba hozott, lehetetlennek tart. Lukács Béla nehezli, hogy a bírák nyugdíjaztatása alkalmával olyanok is neveztettek ki, kik nem tartoztak a birói létszámhoz. Kézdi minő pénzügyi eredménye volt a bírósági reductióknak s lesz-e valami a törvényszéki és közigazgatási kikerekitésekből, s mikor? Perczel Béla miniszter azt válaszolta, hogy néhol kénytelenségből ügyvéd is neveztetett ki bíróvá. A nyugdíjazás illetékes informatió mellőzésével sehol sem történt. A reductio által 1 és fél millió takaríttatott meg. Simonyi E. azt kérdi, vájjon javult-e az igazságszolgáltatás a 2 és fél millió többletnek megfelelőig, amióta az igazságügy reformja történt. — Úgy látja, hogy nem, sőt még mindig experimentálnak. A költségvetést igen nagynak tartja. Ezzel az általános vita e tárcza felett véget ért s az ülés d. u. 2 órakor eloszlott. codificátoroknak — nem találták fején a szeget. Ötvennyolcz paragrafus között alig találunk hármat négyet, amely az iskola közönséges administratív és diablanszerű teendőin felül emelkedik, de ezen három-négy szakaszra aztán annyi visszásságot, annyi egyoldalúságot és következményeiben annyi károst tartalmaz, hogy kellő felosztás mellett mind az 58 szakaszra jut egy meglehetős adag. Nem lehet szándékunk az egész rendtartás minden szakaszát bonczkés alá venni, mert különben mi is azon hibába esnénk, melyet a „rendtartás“ készítői elkövettek, hogy t. i. semmit mondó dolgokra pazarolnék szavainkat; de mindamellett még a kevésbé lényegesnek látszó egynémely szakasztól nem vonhatjuk meg észrevételeinket, minthogy nézetünk szerint ezen szakaszok a tanügy, illetőleg a középtanoda belszervezetére nézve nem épen jelentéktelenek. Ilyen p. a 11. §., mely azt rendeli, hogy egy osztályba 50 tanulónál több De vétessék fel egy— „kivévén, ha az intézetben elég a helyiség párhuzamos osztályok felállítására, s ha a tanártestület ezek tanítását is kellő módon szabály szerint láthatja el.“ Fából vaskarika. ” Itt önkénytelenül azon kérdés merül fel: van-e a középtanodai tanárnak elég dolga vagy nincs ? Ha van, a párhuzamos osztályok terheit nemcsak igazságtalanság, de mivel a rendes ráróni osztályok csorbításával járhatna, czélszerűtlen; ha pedig nincs, gondoskodni kell, hogy legyen, és így az alternatíva semmiképen sincs helyén. Nézetünk szerint azonban a középtanodai tanárok busásan vannak elfoglalva, akár a tananyagot, akár pedig az ennek feldolgozására szánt órák számát vesszük tekintetbe, mert 16 óra előadásra — sőt sok helyütt 18—19 — és ezenkívül néhány óra a házi- és iskolai dolgozatok javítása eléggé igénybe veszik a középtanodai tanár szellemi és testi erejét, főleg ha hozzátesszük még, hogy némely tantárgy még a legroutinírozottab tanár részéről is megkívánja a készülést — ami szintén néhány órába kerül. A rendtartás ezen szakasza tehát nem mond semmit, pedig a tapasztalás azt mutatja, hogy az ügy határozott, útmutatást követel, mert a rendtartás ezen §-ának mostani szerkezete mellett aligha sok olyan dolog nem fog történni, amivel a tanügy, sem pedig a rendtartás szerzőinek dicsőségére nem fog válni. A 27-ik §. minden tárgy előadására engedélyezett tankönyv szükségét mondja ki. Ez ellen nincs kifogásunk, de igenis van kifogásunk az ellen, hogy a minisztérium az illetékes faktorok, t. i. a tanárok belevonása nélkül döntsön ezen fontos ügyben. Mi nem gyanúsítunk senkit, de az engedélyezett sok részkönyv azt bizonyítja, hogy a cirqueszellem e téren is erősen gazdálkodik és a sok hivatalos író nemcsak a vezérczik és dicsbeszéd készítésére szorítkozik, hanem még iskolai szakkönyvek csinálását is űzi és minthogy ezen hivatalos irók nagyon közel vannak a miniszteri bureaukhoz, az engedélyezés nehézségeit is könnyű leküzdeni. Felfogásunk szerint e tekintetben a legjóváltottabb tényező egy a gymnasialis és reáltanodai tanárok kebeléből összeállított oly országos bizottmány lenne, amely a köztanodák minden osztályát illetőleg minden tantárgyat két-két egyén által képviselné. Ezen bizottság a nagy szünidő alatt rendes gyűlést tartana és ez alkalommal az egyszerként az elnökség útján hozzájutott szakmunkák évenfelett döntene. Az erről szóló jelentés a közoktatási minisztériumhoz terjesztetnék, amely azt azzal venné tudomásul, hogy a czélszerűnek talált könyv alkalmazása ellen nincs kifogása. A gyakori változtatástól nem volna mit tartani, mert a most dívó plágiumok ritkulásával az iskolai könyvek nem szaporodnának gomba módra — és ha mégis a jónál jobbat találnának — a változás nem történnék a tanügy kárával. Czélszerűtlennek sőt károsnak kell mondanunk a 33. §. intézkedését, mely szerint a tanárok a rokonszakok előadásait meglátogatva, a tudományok kellő haladásáról közvetlen tudomást szerezhetnek. Ezen intézkedés egyenesen arra van teremtve, hogy a tanári testületben a meghasonlás magvát hintse el, mert ha azt hisszük, hogy a tanárok mint humanisták mentek az emberi gyarlóságok terheitől, akkor bizony nagy csalódásoknak lehetünk kitéve. Kenyéririgység, ki nem elégített ambiciók politikai és társadalmi nézetkülönbségek és számtalan más kinövése az emberi gyöngeségnek elég bőven fogják bizonyítani, hogy ez intézkedés nem tartozik a szerencsésebbek közé. Az igazgató és főigazgató hivatalos iskolalátogatása elég arra, hogy a tanítás mikénti haladása ellenőrizve legyen, többre pedig nincs szükség. Hogy a tanár is lépést tartson a kor vívmányaival és a tudomány haladásával, arra nem a kortársak látogatása fogja őt ösztönözni. Ami azonban leginkább szolgáltat alklamat a megütközésre, az a 144 és 49 §§-ok egybevetése. Ugyanis a 44. szakasz következőleg szól: „Az ismétlés bevégeztével a nyilvános vizsgálatok előtt tartandó az év utolsó, az iskola állapotának az oktatás eredményének ellenőrzésére szánt kettős tanácskozása, melynek a tanulók évi bizonyítványainak elkészítése a főtárgya. (!)“ A 49. §. pedig imigy szól: „A nyilvános vizsgálatok osztályonként junius hó második felében tartatnak meg. A tárgyi anyaguk, vagy alapfogalmaik s rendszerük tekintetében rokon szakok az alsóbb osztályokban két, a felsőbbekben három csoportba egybekapcsolva teszik egy-egy napon a vizsgálat tárgyát, s főleg oly tételek és feladatok tűzendők ki, melyek alkalmat szolgáltassanak arra, hogy a tanuló nyert ismeretéről nagyobb összefüggésben adhasson számot“ sat. sat. Tehát a bizonyítványok elkészítése után vizsga. Hogy váljon mi értelme legyen a vizsgának, midőn a calculus minden tanulóra nézve — nemcsak hogy megvan alapítva, de a bizonyítvány már ki is van nyomtatva, azt a rendtartás készítői tudják csupán. Ezen eljárásnak azonban nemcsak káros, de határozottan veszedelmes oldalai vannak. A tanuló mihelyest tudni fogja, hogy az ő bizonyítványa az utolsó ellenőrző tanácskozás alatt elkészült, többé az iskolával nem törődik, és miután ezen tanácskozás körülbelül május végével tartozik, az iskolai év pedig június 30-ikán fejeztetik be , ugyancsak küzdeni kell majd az igazgatónak és a tanári karnak, hogy növendékeiket valahogyan megtarthassák. Azzal pedig, hogy a vizsgán még felelni is tudjon, pláne nem törődik, mert hisz’ a vizsga az ő előmenetelére nézve nem mérvadó, következésképen ösztönül nem szolgálhat neki. De *ez még mind hagyján! Ami leginkább viszás, czélszerűtlen, sőt mondhatni ámításra fektetett, az azon körülmény, hogy a czélnélküli parádés vizsgán jól talál felelni az, akinek rósz bizonyítványa van, és rosszul, akinek jeles az előmenetele. Ebből aztán oly botrány fejlődhetik ki, hogy a rendtartás minden rendjét rendetlenségbe hozza. És hogy ez ne történjék, kénytelenek lesznek a tanárok oly kérdéseket adni, minőket az előre megállapított calculusok követelnek, nehogy az intézet és annak elöljárósága compromitáltassanak. jából Nemde pompás egy munka ? Pedig csak nagyszellőztettük. Egyébiránt úgy hisszük, hogy junius 30-ika után , midőn tényleg bekövetkezik a mit ez úttal csak felteszünk, lesz alkalmunk e tárgyra visszatérni, hogy élesebb vonásokban is körvonalazzuk a zsíros sine curákból éredő tábor munkásságának czélszerűségét. A háború. A sötétben s lábok ujján járkáló diplomaták mozdulatairól még ma sem tudni semmi bizonyosat. Mozognak-e, közelednek-e egymáshoz, az egyetértés baráti jobbját vagy tőrt nyújtanak előre, vagy tán aggódva lesik egy helyben állva egymás mozdulatait, s azt egyetlen fénysugár s a legcsekélyebb rész sem árulja el. A külföldi sajtó s a táviratok egyetlen tényt vagy esetet sem említenek, melyről következtetni lehetne nem a jövendő, de csak a jelen helyzetre is. Minden, ami erre vonatkozólag tudomásunkra jut, nem egyéb egyes hírlapok föltevései s nézeteinél. Mint az új „Presse“ értesül, az orosz magasabb körök midőn megelégedéssel constatálják, hogy Ausztria-Magyarország semlegessége Oroszország részére biztosítva van. Ennyire — mondja az uj „Presse“,— még nem jutottunk. Nevezett lapnak egy másik értesülése szerint a közbenjáró hatalmak már ráakadtak volna a dolog nyitjára. El akarják ugyanis különíteni a békekötés ügyét a biztosítékadás kérdésétől s Oroszországnál odahatni szándékoznak, hogy a béke érdekében mondjon le a biztosíték iránti követeléséről. A „ Times“-nek tegnapi lapunkban táviratilag ismertetett czikkére megfelelt a „Nordd. Alig. Zig.“ E lap így szól: „Nem tudjuk, hogy Bismarck herczeg a nagy félelem által diktált fölhívásra mit gondol, s még kevésbbé, hogy a „Times“ az angol kormány nézeteit fejezi-e ki, de annyit tudunk, hogy a külpolitikában számot vett Bismarck herczeg a német nép legbensőbb érzelmeivel, már pedig azon magatartás, melyet Anglia 1870. évben s később Németország irányában követett, nem igen biztatja Németországot egy Angliával Oroszország ellen kötendő szövetségre. Mi 1870-ben minden nehézség daczára a magunk kezére dolgoztunk s azután is a magunk számlájára; minélfogva Anglia nem találhat Németországban oly szövetséges társat, ki hajlandó legyen az angol keleti politika nyereségei s veszteségeiben osztozni. — A „Nat. Ztg.“ azt hireszteli, hogy Olaszország minden körülmény közt Oroszországgal fog tartani, s hogy Francziaország Angolország felé hajlik. Az angol sajtó éles bírálat alá veszi a török fegyverszüneti javaslatnak Oroszország részéről történt állítólagos elutasítását s kétségtelen bizonyítékul tekinti arra nézve, hogy Oroszország minden békés megoldástól vonakodik s csupán a háborút akarja. Hogy a diplomatia legközelebb mire fogja magát határozni, arra nézve semmi hír sem érkezett, s úgy látszik, mintha a hatalmak egyetértése már csak a múltban léteznék. A „P. Lt.“ távirata szerint Anglia kijelentette volna, miszerint a diplomatiai együttes lépés lehetőségét a mostani tényállás kizárja. A szerb harcztérről jelentik, hogy f. hó 13-án sürü ködben négy zászlóalj nizam átkelt a Drinán és Losnicza felé indult. A szerbek Dreskovics ezredes alatt azonnal eléjök mentek s rövid harcz után visszaűzték őket; a vesztesség mindkét részen jelentéktelen volt. E vidéken most is elég nagy szerb haderő áll. Csolak-Antics a Toplicza völgyben kivívott sikerért a Takovorendet kapta. Kladován át még folyton roppant számú orosz érkezik; angol hirek szerint a napokban egyszere négyezer kozák lovas jött oda. A szerb viszonyokról október 14-ről Belgrádból következőket írnak a „Pol. Corr.“-nak: Szevcsa Mihailovics miniszterelnök tegnapi elutazása Deligrádba némi feltűnést kelt, mert ez utazás a minisztertanács utóbbi határozatával a legbensőbb összefüggésben áll. Milán fejedelem, ki a czárral szemben lekötve érzi magát, még egyszer szőnyegre hozta a királyi czim ügyét e „szapanburék“-ot, mint a fejedelem azt nevezi. Meglehetős élénk vita után szótöbbséggel azt határozták, hogy a katonai és polgári hatóságok értesítendők, hogy az államfő czime csak a „régi“, a törvényes lehet. De minthogy deligrádi hírek szerint a miliczia nagy része minden áron fenn akarja tartani a hazafias művet, a meglehetősen népszerű miniszterelnök a hadsereghez ment, hogy személyes közbelépésével észre térítse a túlbuzgó hazafiakat. Alig szenved kétséget — írja levező — hogy az öregúr küldetése sikeres lesz. Minthogy az orosz tisztek kihágásai Belgrádban számtalan panaszra adtak okot, a hadügyminiszter Dandeville orosz tábornokot nevezte ki a város térparancsnokává. Az ő kötelessége lesz az L 1