Egyetértés, 1876. november (10. évfolyam, 262-286. szám)

1876-11-03 / 263. szám

mondhat egyebet, mint a­mit elmondott. A kölcsönök kiadási előirányzata megszavaztatott. A keleti vasút államkötvényei után járó kamatok előirányzata függőben hagyatott. A vasúti kamatbiztosítási előle­geknél Wahr­mann tudni óhajtaná, mennyi az egyes vasutak kamatbiztosítási összege. A pénzügyminiszter ígéri, hogy mi­helyt a vasúti függő ügyek tisztáztatnak a kimutatást elő fogja terjeszteni. Ezzel az ülés véget ért. A jövő ülésen a fede­zet kérdése fog tárgyaltatni. Belgrád, okt. 31. (B. C.) A legújabb hirek, a szerb hadsereg vereségeiről az itteni lakosságra leverő hatást gya­koroltak. Valamennyi szerb, még olyanok is, kik eddig legbuzgóbb hívei voltak Riszticsnek, a háború befejezését óhajtják, melyet az omladina menthetlen módon felidézett. Itt úgy, mint a táborban a legnagyobb fejet­lenség uralkodik és a legnagyobb fokú elkeseredés az oroszok­ és különösen Csernajeff ellen. Átalában a Szerbiába jött oroszok, kik legnagyobb részben proletárok, már most mindennemű kellemetlen­séget okoznak a szerb kormánynak, úgy hogy kény­szerítve voltak, itt egy külön parancsnokságot fel­állítani, melynek kötelessége az ide csődült csőcse­léket, mely itt mindennemű kihágást elkövet, kény­szer utján Oroszországba visszaküldeni. A művelt orosz tisztek önkényt hagyják itt a szerb hadsere­get és csodálkozásukat fejezik ki a felett, hogy a törökök még nem jöttek Belgrádba. A lakosság elkeseredése a jelenlegi omladi­­nista kormány ellen nem kevésbé nagy, mint Orosz­ország ellen. Riszticset azzal vádolják, hogy a hábo­rút csak azért kezdeményezte, hogy a kormányrudat megragadhassa, és hogy magát és családját gazda­gítsa. A mostani kabinet­főnök ismeri a pénz be­csét, különösen saját országában, és valamennyi szállítással a hadsereg számára apósa lett megbízva, ez oly körülmény, melyet az egész város ismer, ám­bár a szállításokkal való megbízatásnál minden fogást felhasználtak a decorum megőrzését illetőleg. Továbbá tudva van az is, hogy az oroszországi pánszláv komiték igen jelentékeny összegeket kül­denek nemcsak a szerb kormány — és Csernajeff— hanem dr. Risztics János czíme alatt is. Ma minden fegyverfogható férfi a 18 dik évtől az 50-ik életévig fel lett szólítva, hogy a hadsereg­hez menjen, sokan vonakodnak ezen parancsnak eleget tenni, hivatkozva arra, hogy a gazdag kato­naköteles kereskedők egész háborítatlanul időznek Belgrádban. Szendrő (Semendria), okt. 31. (P. D.) Tegnap délelőtt féltizenkét órakor ér­kezett ide Milán fejedelem, igen szerény járművön, kisérve szárnysegéde által és egy másik fogat által, melyen szolgája és podgyásza volt elhelyezve. A mily szerényen utazott, époly szerény volt fogadta­tása is. Csak a község elöljárója, ki érkezéséről táv­iratilag tudósítva lett, ment eléje a község határáig. A fejedelem csak rövid ideig tartózkodott itt, s uj előfogattal tovább utazott. Bucsuzáskor azt mondá a község elöljárójának:„Legyetek nyugod­tan. Snap alatt meg lesz a fegyverszü­­n­e­t,é s felszólitá az elöljárót, hogy tudassa Deli­grádban megérkezését. Midőn a község elöljárója a távirdahivatalba ment, hogy a fejedelem parancsát teljesítse, már csak egyik felét a táviratnak lehetett Deligrádba elküldeni, a másikat nem, Deligrád vagy a törökök kezében volt már, vagy pedig a szer­bek maguk rombolták le a távírda oszlopokat vis­­­szavonulásuk alkalmával. A ma visszatért fuvarosok azt beszélik, hogy a fejedelem nem utazott Deligrádba, hanem Jagd­­amba a­hol most Csernajeff főhadiszállása van, és utazásának czélja az, hogy az oroszok és szerbek kö­zött kitört egyenetlenségeket kiegyenlítse. A Djunis előtti utolsó csatákban egy 1500 oroszból álló csapat képezte az előcsapatokat. Alig, hogy elindultak, sűrű köd ereszkedett le. Az utánuk menő szerb csapatok hirtelen erős fegyvertüzelést hallottak, sőt néhány török golyó egész hozzájuk jutott, azt hitték, hogy a támadás őket illeti. Az egész vonalra tehát hatalmas tüzelést kezdettek meg, úgy hogy a szegény 1500 orosz két tűz közé került, 8 majdnem teljesen megsemmisittetett, mig a tévedést észrevették, miután az oroszok azt hitték, hogy elölről és hátulról is a törökök által lettek megtámadva. Másrészről ugyan azt is állítják, hogy a szer­bek ezen tévedést szántszándékkal követték el. A honvédtisztek özvegyei és árvái ellátása. A honvédelmi miniszter az ország törvényha­tóságaihoz, főispánokhoz, főpapokhoz, káptalanok­hoz és a különböző rendek főnökeihez a következő felhívást intézte : Honvédségünk közel nyolcz évi fennállása alatt, a fejlődés azon fokát érő el, hogy több helyen és al­kalmakkor bemutatott életképessége a koronás feje­delem megelégedésével s a nemzet tetszésével talál­kozott. Ezen nemzeti alapon szervezett katonai testü­let tehát, létjogát, immár nemcsak a törvény szavai-lét czélját legalább 500 frtnyi o. é. ajándékkal elő­mozdítják. Az alapítók nevei közzé fognak tétetni, s a társulat helyiségében örökös hálás megemlékezé­sül, az utóvilágnak láthatóan átadatni. b) Alakítók azok, kik a nélkül, hogy az egye­sület jótéteményeire igényt tartanának, legalább 100 frtnyi o. é. egyesületi járulékot egyszer min­denkorra, vagy 10 éven át évenkint legalább 20 ftnyi járulékot fizetnek. Ezen tagok az alakítók jegyzékébe vétetnek föl. c) Tiszteletbeli tagok azok, kik az egyesület körüli rendkívüli érdemeik következtében olyanokká 12 ik § ban megválasztatnak. d) Valóságos tagok azok, kik a 12 ik § ban említett fizetéseket teljesítik. A m. kir. honvédség tettleges, szabadságolt és nyugalmi állományához tartozó, továbbá a szolgálaton kívüli viszonyban álló összes honvédtábornokok, törzs- és­­­ főtisztek, (hadbírák, orvosok, kezelőtisztek), valamint a hon­védség katonai tisztviselői az egyesületbe, mint va­lóságos tagok, bármikor beléphetnek. Az egyesü­letbe belépettek, a mennyben a 14. §. nem alkalma­zandó, még akkor is tagok maradnak, ha tiszti jel­leggel már többé nem is bírnak. 4. §. Az egyesület vagyona áll: a) a valósá­gos tagok felvételi illetékeiből; b) az alapítványi tőkékből; c) az alakítók tőkés és évi járulékaiból; d) az egyéb önkéntes rendkívüli bevételekből (aján­dékok, hagyományok, hangversenyek, sorsjátékok, színházi előadások, széllövések és tánczvigalmak folytán befolyó összegekből); e) valóságos tagok tőkebetételeiből; f) azoknak díjfizetéseiből; g) a meglevő alapnak gyümölcsöző elhelyezéséből eredő jövedelmekből; ban bírja, de arra való érdemeltségét — az adott viszonyok között — be is bizonyitá. Azon átalános rokonszenv által bátorítva, mely ezen testület iránt eddig elő nyilvánult, s azon kecsegtető reményben élve, hogy a haza polgárai e tisztán saját véreikből alakult testületet nemcsak pusztán rokonszenvük, hanem ha szükséges, tettben nyilvánuló hazafias pártolásukban is részesíteni ké­szek, intézem e nyilvános „Felhívás“-t, melegen ajánlva és kérve az ebben foglalt ügy felkarolását. Mindenki előtt ismeretes tény az, hogy a tett­­leg szolgáló tiszt, — bárminő szűk korlátok közé szo­rított életmódot folytasson is, — nincsen azon hely­zetben, miként magának vagyont szerezve, családját halála esetére biztosíthassa. Sok tényező teszi ezt lehetetlenné. De, már maga a tiszti állás természete is olyan, mely a hivatásszerűség követelményeinél fogva kizár minden arra szolgáló módot. Ha a honvédtiszt nem az ellenség előtt kapott sebesülés vagy hadi fáradalmak következtében múlt ki, családjának állami ellátásra nincsen törvényes igénye; az olyan honvédtisztnél tehát, ki öröklött vagyonnal nem bír, nem lehet csodálni, ha családjá­nak jövője fölötti aggodalmakkal terhelve, nem képes azon lelki rugékonysággal teljesíteni szolgálatát, mely a derék tiszt jellemvonása szokott lenni. Az ellenség előtt kapott sebesülés vagy hadi­fáradalmak következtében elhunyt tiszt családjának, ha az elhunyt alsóbb rendfokozatban szolgált, a ha­­vidij­as­ára, a felsőbb rendfokozatnak után pedig a jellegdijra — mely amahoz aránylag csekélyebb mérvű — van igénye. Ezen törvényes illetmény, ha a család nagy, a legnélkülözhetlenebbekre is alig elegendő, és ha an­az a nak tagjai még kiskoruk lévén, gyámolitásra szo­rul­nak, az ily család helyzete sem sokkal jobb ellökténél: szintén nem lehet csodálni tehát, ha harczriadó hangja, mely a hivatás magasztos érze­tét kelti fel a katona szivében, az ily családapai ag­godalmakkal terhelt s övés jövője fölött remegő tiszt szívét elfogulttá teszi. A kormány minden lehetőt megtesz, hogy a honvédtisztek nősülése, a nőnek vagyonilag lehető biztosítása mellett történjék, de az ezáltal kitűzött czél, végeredményeiben igen gyakran nem éretik el, mert a kimutatott vagyon, sokszor véletlen csapá­sok által felemésztetvén, az özvegységre jutott nő s a hátrahagyott család nyomora ellen, a megszorítá­sok sem nyújtanak biztosítást. Egyébiránt a kormánynak sok esetben nem is nyílik alkalma a nősülésnek vagyoni szempontból való megszorítását eszközölni. így például: oly altisztet, ki szerzett képzett­sége s a szolgálatban tanúsított előnyös magavise­leténél fogva tiszti állásra magát érdemessé tévé, azért mert nős és vagyontalan tisztté való előlépte­tésétől megfosztani, — ha különben nejének társa­dalmi viszonyai alapos kifogás alá nem vonhatók, magának az intézménynek hátrányára szolgálna, s az az illető jövőjének megsemmisítésével járna. De a honvédtisztek nősülését, az intézmény szervezeténél fogva sem lehet merev megszorítások alá vonni, mert a honvédségben szolgáló tisztek legnagyobb része olyanokból áll, kik hadkötelezett­ségüknek már eleget tettek, és igy, ha a honvédségben a tisztek nősülése szigorú korlátok közé szoríthatnék, a tiszti hiány ok­vetlenül e korlátozás mérvével növekednék. Az előre bocsátottak után kétségen kívül áll, hogy a honvédtisztek hátrahagyott vagyontalan csa­ládjainak ellátása érdekében czélszerű módon gon­doskodni okvetlenül szükséges. E czél elérésére egyedül egy mód mutatkozik, és e mód egy oly egyesület alakítása, mely ha előzetesen hazafias pártolásban részesíttetvén, megalakulandó hivatásának megfelelni, s azon előbb elsorolt hátrá­nyokon segíteni képes leend. Hazafias pártolásra van szüksége ezen egye­sületnek, s minél nagyobb leend e pártolás, annál biztosabb, annál jótékonyabb következménye műkö­désének eredménye. A gyűjtés végleges befejezése után a begyűlt összegeket és pedig az egyesület alapszabályai 3-ik §, a) és b) alatti tételeire való tekintettel, az egyes „alapítók“ vagy „alakítók“ részéről befolyt összege­ket, az azoktól utólagosan bekérendő nyilatkozatok kíséretében, — az átalános gyűjtés folytán begy­űlt összegeket pedig, a­mennyiben az idézett §. a) pont­jában foglaltak értelmében az 600 frtot vagy ennél nagyobb összeget érnék el, mint „e.............pol­„e­gárainak adományaiból létesült alapítvány“-t, az erről szóló okirat s az összes aláírási ívekkel együtt a jövő év márczius 1-ső napjáig hozzám beküldeni felkérem. Végül tisztelettel megjegyzem, hogy a hozzám beérkező összegek nyugtatványozását, az adakozók megnevezésével, az egyesület igazgató­tanácsának megalakultáig, a „Budapesti Közlöny“-ben eszkö­zölni, s ekként azok felől nyilvánosan számot adni, kötelességemnek ismerendem. Kelt Budapesten, 1876-ik évi szept. hó 15-én. Szende Béla, s. k. Az egyesület alapszabályaiból megemlítjük azokat a §-okat, melyek meghatározzák, kik annak tagjai és miből áll vagyona. 3. §. Az egyesületet képezik: a) az alapítók; b) az alapítók ; c) a tiszteletbeli tagok; d) a valósá­gos tagok; a) Alapítók azok, kik a nélkül, hogy az egye­sület jótéteményeire igényt tartanának, az egyesü­l­ely kívánat ez, mely tíz év előtt nem tűnt fel oly riasztólag ön előtt tanácsos úr ; emlékszik akkor, midőn a „Pinguin“-a ön osztriga telepei­hez hajóztunk. — Hagyjon fel e bohósággal. Ismételve kér­dezem, ön elég merész arra, hogy nem akarjon lenni ? — Bocsásson meg uram , ön az imént azt kérdé tőlem, ha leányát nőül venni kivánom-e ? — Ez ugyan egy. — Igaza van, annyival inkább helyesen cse­lekszik, ha azonnal nejének, vagy —jobban mondva • — leendő nejének tekint és a szerint bánik velem. Komoly, határozott hangon mondá ezt, miről tapasztalatból tudtam, hogy ezen — voltakép — gyáva ember nem téveszti hatását. Most is pár lé­pést önkéntesen hátrált, aztán karosszékébe bo­csátkozott, s arczán az eddigi gúnyos kifejezést boszus foglalá el, és száraz, hivatalos hangon folytatá: — Ön tehát Hartvig György úr azon szeren­csében részesít engem, hogy leányomat Herminet nőül kéri tőlem. Első teendőnk az eszméket tisz­tázni ön igényei, társadalmi állása és körülményei felöl. Miként tudom, ön egy alantas hivatalnok fia, ki fiatalabb korába­n nagyon könnyelmű volt, s rút bűne miatt nyolcz évre . . . — Hétre tanácsos úr. — A vizsgálati és utólagos fogságot beszá­mítva, nyolcz évi fegyházi . . . — Azaz fegyházra ítéltettem tanácsos ur. — Később a hatóságok ujjaik között néztek . . — Irataim rendben voltak tanácsos ur. — Pár hó alatt aztán az én gyáramban ahogy ! — Ez derék,... ez ifjú... rég sejti... no ez úgy megtanulta a lakatos mesterséget és most egy j jó ... valóban nagyszerű ! j­­elentékeny vaervonnal .... • A ködölfési roham oly mérvet öltött, hosv Ülló és kalapács. — Regény. — írta: Spielhagen Frigyes. HARMADIK KÖTET. XVIII. Rész. (Folytatás.) Ki tudja meddig tehetjük? Talán nagyon is rövid ideig. Szomorú szavak, de éltem e szakát, — melynek leírásához vontatva kezdek, a legta­­lállóbban festik. De ne féljen az olvasó! Midőn e könyv írásához fogtam, nem volt szándékom ta­lán különben is zaklatott kedélyét lehangolni. El­mondva egy ifjúnak meggondolatlanul ejtett hibáit és szenvedéseit, nem czélom az olvasót elidege­­nítni az életküzdelmeitől; ellenkezőleg a cselek­vésre szeretném ösztönözni s a türelemre serken­teni. Vele együtt akarom átélni ama visszaemléke­zéseket, mit a sors nehezen elviselhetőt reám rótt. Az olvasó, ki talán barátommá vált, nyugodtan kö­vetheti figyelmével életpályámat. Először is kövessen a kereskedelmi tanácsos szobájába, hová a következő napon délelőtt tíz órakor némi nyugtalansággal, de minden félelem nélkül benyitottam. Nem is tanácsoltam volna egy gyávának sem, hogy ma ez emberre ajtót nyisson, ki mint őrült futkosott szobájában s előttem meg­állva, dühös pillantásokkal mért végig, aztán foly­tatta futkozását, és ismét megállt előttem kiál­tozva : — Úgy, hát ön leányomat nőül venni kívánja ? jelentékeny vagyonnal .. .. A háború. szókkal hirdeti Belgrádon az orosz kormány m­tják. Egyebek között mesének nyilvánította az ismeretes ultimátumát, ez nem vigasztalhatja meg sem az elesettek után maradt özvegyek és árvák ezreit, sem nem kárpótolhatja Szerbiát bekövetkező tönkrejutásában, még akkor sem, ha Törökország megrettenve a muszka fenye­getéstől, rögtön fegyver­szünetet ad, melynek tartama alatt a béke létrejön; s még akkor sem, ha visszautasítva a fegyverszünet iránti indokolatlan követelést síkraszáll, Oroszország ellen is, és — ami valószinütlen — az európai hatalmak mindegyike által magára hagyatva, legyőzetik. Ma nov. 2. este 8 órakor telt le azon 48 órai határidő, melyet Oroszország az ultimá­tumra való válasz közlésére nézve Törökország elé szabott. Nem valószinütlen, hogy Törökor­szág hajlani fog a hatalmak tanácsaira s meg­adja a fegyverszünetet; de hogy már meg is adta volna, ez még nem bizonyos. Azon táv­iratok közül, melyek ezt jelentik, eddig egy sem hiteles, ámbár lehet, hogy valót mondanak. Oroszország ultimátumáról még nem tudni, váljon az ha nem is a hatalmak mindegyikének, de legalább is szövetségeseinek, t. i. Németor­szág és monarchiánknak beleegyezésével tör­­tént-e, pedig ettől az események hovafejlődé­­sére nézve igen sok függ, s most nagyon jogo­san állhatunk elő azon kérdéssel, h­ogy egy orosz török háború esetén kényszerítve leszünk­­- a azon jó szövetségesünket, a muszkát segí­teni, aki Romániának — mint alább kitűnik — oly páratlan nagylelkűséggel ígérgeti Erdély­­országot. A szerbiai harcztérről érkezett tu­dósítás szerint Alexináczot nem rohammal vették be a törökök, hanem minden ellenállás nélkül vo­nultak be oda, miután a szerbek onnét okt. 30-ika és 31-ike közt éjjel önkényt kitakarodtak. 31-ikén reggel, midőn Fazyl pasa ágyúzása Alexináczból nem viszonoztatott, nevezett pasa cserkeszeket kül­dött át a Moraván s ezek 11 órakor azon jelentés­sel jöttek visza, hogy sem a városban sem az erős­ségekben nincs már szerb katonaság. Erre a török csapatok bevonultak. Belgrádon az orosz ultimátum hírét a kor­mány falragaszok által tudatta a lakossággal. A falragaszok azt is állítják, hogy a semlegességi vo­nal az okt. 27-dik status quo alapján fog létesülni. Ez azonban Risztics részéről kétségkívül csak ámí­tás. A porta hadai Alexináczot és Kruseváczot, melyeket 27-ke óta hatalmukba kerítettek, nem fogják elhagyni. És ezt annál kevésbé tehetik, mert Abdul Kerim pasa és az összes tábornokok már akkor, midőn a porta vasárnap tudatta velük, hogy fegyverszünet készül, kijelentették, hogy elhagy­ják a hadsereget, ha a háború legalább addig nem folytattatik, mig Kruzsevácz, Deligrád és Alexinácz el nem foglaltatnak, mert ezek nélkül a hadsereget nem lehet jó téli szállásokba elhelyezni. Most midőn e helyek elvesztek a szerbekre, a törö­kök a béke végleges megkötése nélkül nem fogják azokat elhagyni. A montenegróiak sokkal több szeren­csével harczolnak mint a szerbek. Október 31-én a montenegróiak bekerítették Podgoriczát, s bom­bázni kezdették azt a Medunban elfoglalt török ágyukból. A város sokat szenvedett, s egy török üteg leszereltetett. Medunt a montenegróiak egészen szétrombolták; a hét legerősebb őrházat dynamittal kelletett felrobbantaniuk. A meduni ostromló sereg e vár bukása után mélyebben benyomult Albániába, s elvágta az összeköttetést Podgoriczával. B­r­a­t­i­a­n­u román miniszter livádiai útjáról a következőket olvassuk a „Bukaresti Híradó“ leg­újabb számában: „Bratianu urnák,ajánlatok tétettek, szemet káp­ráztató ajánlatokat tettek neki, mert nemcsak eget földet ígért neki a felséges, fenséges és excellencziás livádiai tanács, hanem ígérte neki még a ég és föld közé épült Erdélyországot is, mind azért a ke­gyes muszka nem kívánt egyebet, mint csupán an­­­nyit, hogy Románia gyermekeit vezesse egy olyan háborúba, mely aztán egy pár év múlva Románia sírját ásná meg, honnan többé nem lenne föltá­madás. Bratianu ur e kegyes jó­indulatot megkö­szönve, kijelentő, hogy 1-szer nincs neki terjeszke­dési vágya, 2-szer pedig, ac­ióba lépni tiltja neki a párisi szerződés. Ez történt Livádiában, mi gondol­­tuk, hogy ez fog történni, és örülünk, hogy csalódtunk.“ „nem Románia és Ausztria-Magyaror­szág. A „Presse“ egyik munkatársa a napokban meglátogatta Bratianut, a romániai miniszterelnö­köt s vele a politikáról beszélgetett, mely beszélge­tésből mi csupán a ránk vonatkozó részeket emel­jük ki. A miniszter mindenekelőtt a bécsi és a párisi lapok egy részének túlzásai miatt panaszkodott, me­lyeket azoknál Romániára nézve tapasztalhatni, s ki­emelte azon makacsságot, mel­lyel a lapok a romá­niai kormánynak a legkülönfélébb terveket tulajdo­­nalóban aggódva ugortak az öreg úr segélyére, és hátát veregetem. E közben hirtelen megragadá kezemet és siránkozó hangon szólt: — György édes fiam, egyetlen gyermekem ő. Nem tudja ön, mit mondok ezzel. Egyetlen öröme, támasza ő egy öreg embernek, ki holnap meghal­hat. És ti pár órát sem akartok várni ? Dh ez ke­gyetlenség, kegyetlenség! Kassandrának igaza volt, midőn azt állitá,­­hogy a vén ravasz ármányait kifürkészni lehetet­len.“ Leghathatósb szerét utoljára hagyta. Ha nem engedtem magam elutasitni, vagy visszariasztani, talán megindítható valék. És valóban meghatott e vén ember keserve, s nagy, fonyadt kezét megra­gadva, mondám : — Nem rablom el gyermekét. — Valóban nem ? Isten áldja meg érte. Ön , szavatartó ember, és bízom szavában, — mondá mintegy villanyozva pattanva fel helyéről. — Nem tudom jól értette e szavaimat taná­csos úr. Ha azt mondom, hogy gyermekét nem rablom el, azért mondhatom , mert Hennin azután is sze­retni tisztelni fogja atyját, ha nem leend, ép úgy, mint most. Bennem pedig tisztelő fiúra talál ön, kire szüksége lehet, ha nem a véleményezett gaz­dag ember. Azt hiszem meggyőződött arról, hogy a lakatos munkán kívül egyébhez is értek, s képes­ségem egyensúlyozza a vagyon hiányát. Az „ármányos öreg“ oly pillantással szem­lélt, mely meggyőzött arról, hogy érveiből kifo­gyott. Talán nem is volt komoly szándéka leánya kezét tőlem megtagadni, mert nem tévedek, ha azt állítom, hogy leánya erélyén mindig megtört az ő bátorsága, annyival inkább most, midőn egy igény­* Oroszország és Románia között fennálló szövetség­­ről szóló híreket s azt, hogy Románia Erdélyt meg akarná hódítani, vagy annektálni. „Hogyan tulajdoníthatnak nekünk ily terve­ket ?“ szólt Bratiano. „Ausztria­ Magyarország ter­mészetesen jó­szántából nem adná ide Erdélyt, le kellene tehát mindenekelőtt győznünk hadseregét; ez pedig a lehetetlenségek közé tartozik. Egyetlen egy cabinet kivételével a többiben ez idő szerint a legnagyobb zavar uralkodik. A helyzetnek váratlan roszabbra fordulása mindenütt aggodalmat s igy a szomszédok elleni bizalmatlanságot szült. Innen származnak a gyanúsítások.“ Miután különféle tárgyakról beszélgettek. Miután különféte tárgyakról beszélgettek, a levelező végül monarchiánk román alattvalóinak vi­szonyát Romániához hozta szóba : „A magyarok — igy szólt Bratiano — büszke nemzet; az egész nem­zet mintha „grand seigneur“-ökből állana. Ez sok tekintetben előnyükre szolgál, de másrészt hiba is. Könnyen szem elöl tévesztik a gyakorlati szempon­tokat, s nagyon szeretnek nagyszerű, de valószínüt­len tervekkel foglalkozni, így azt hiszik, hogy a je­lenlegi viszonyok között, ők, az 5 millióból álló faj, tíz millió szláv és román fölött uralkodhatnak. Ha a magyarok valóban bírnának politikai érzékkel, ak­kor a különböző fajokat külön csoportosítani, azo­kat közös cultur-érdekek által egymáshoz kapcsolni iparkodnának s egyszersmind tiszteletben tartanák nyelvöket és autonómiájukat.“ Az orosz haderő. Egy németországi ka­tonatiszt tüzetes czikkben ismerteti Oroszország haderejét az augsburgi „Alig. Ztg.“-ban, melyből átvesszük a következő adatokat: Az orosz haderő : a) Európában : 41 gyaloghadosztály, 6 lövész­dandár, 18 lövészosztály, összesen 544,000 gyalogos­sal, 78,200 lovassal, 2032 ágyúval és 328 golyóval. Az összes haderő a tábori tüzérség és technikai csa­patok nélkül 622,200 ember, ezekkel együtt pedig 680,000 ember. b) a Kaukázusban: 92,000 gyalogos, 11,000 harczos lovas, 252 ágyú és 66 golyószóró, illetőleg hegyi ágyú. Tábori tüzérséggel és technikai csapa­tokkal együtt 115,000 ember. c) Európában­ és a Kaukázusban tehát ren­delkezik Oroszország 639,000 főnyi gyalogság, 89 ezer 200 főnyi lovasság, 2383 ágyú és 384 mitrail­leuse illetőleg hegyi ágyú vagyis, 726,200 ember fö­lött. Ide számítva a tüzérségi és technikai csapatok legénységét, az összes harczosok száma tesz 795 ezret. Harczos és nem harcsost összevéve egy mil­lió ember. A lovak száma 215,000. Egy londoni távirat szerint a „Con­temporary Review“ Gladstone egy czikkét közli Oroszország turkesztáni politikájáról. A czikk Chay­­ler Turkesztánról szóló művének bírálata. Glad­stone azt mondja benne, hogy Oroszország szerve­zete úgy látszik nem ad tényleges ellenőrzést távo­labb eső tagjairól. Oroszország törekvései lényegi­leg jók, de a siker kétes. Gladstone kiemeli, hogy Oroszország mindenütt megszüntette a rabszolga­ságot s azután mint méltatlant támadja meg azon aggodalmat, melyet Oroszország terjeszkedése ellen táplálnak. Gladstone nem látja be, hogy Afganis­tán és Herat határtalan időre mért nem választ­hatná el orosz Ázsiát indiai Ázsiától. Angliával való háború esetén Oroszország vagy erősebb vagy legalább az angollal egyenlő lenne. Gladstone végül tagadja, hogy Oroszország eljárása Turkesztánban embertelen lenne. Az állam-bevételek és kiadások Az állami pénztáraknak a f. év harmadik ne­gyedére eső bevételeit s kiadásait a hivatalos lap tegnapi száma teszi közzé. I. A bevételek kimutatása forin­tokban: Egyenes adók 23.005,906, fogyasztási adók 2.925,110, vámkezelési átalányból 139,984, bélyeg 1.935,739, jogilletékek 3.526.696, dijak 126,249, fémjelzés 3701, ut-, híd- és révvám 10.589, dohány­jövedék 929,191, sójövedék 7.159,636, lottó jövedék 929,191, sójövedék (a bányászatnak megtérítendő sóelőállitási költség nélkül, miután ez csak az év végével leszámolás utján egyenlíttetik ki) és pedig 3.460,475, államjószágok 1.069,217, államerdők 1.630,216, bányászat­ és pénzverés (a sójövedék által megtérítendő ös­szeg nélkül) 5.077,404, állam­nyomda 110 ezer 835, államépületek 13,548, ingó ál­lamvagyon 389,552, államvasutak és gyárak tiszta jövedelme 863,167, különféle rendes bevételek 221,641, különféle rendkívüli bevételek 319,618, tá­vírda 416,490, posta 1.275,504, ménesek 284,979. Összesen 54.785,147 forint.1875-ben 48.504,028 forint. II. A kiadások kimutatása forin­tokban. A kir. udvartartás költségei 1.162,601, ö­cs. és ap. kir. felsége kabineti irodája 17,824, a főrendi- és képviselőház szükségletei 213,587, közösügyi rendes és rendkívüli kiadások 8.590,979, az 1862. évi XV. t. czikkben elvállalt államadóssági járu­lék 7.669,641, földtehermentesités és örökváltság 2.834,844, vasúti kölcsön, 30, 54 és 153 millió ezüst frtnyi, gömöri vasút záloglevél és sorsolási kölcsön kamatai törlesztési és kezelési költsége 7.908,791, — közös függő államadósság kezelési költsége, (com­­pensalt) 27.745, — függő államadósságok kamatai 77,072, horvát-szlavon országok beligazgatási szük­séglete 1.398,494, fiume 19,034, állami számvevő­szék 32,204, miniszterelnökség 64,369, ő felsége személye körüli minisztérium 13,851, horvát-szlavon­­dalmát mini­szt. 9,489, belügymatérium 1.642,842, pénz­ügyminisztérium és pedig: pézügyigazgatás, adóbeszedési és kezelési költségek nyugdíjakkal együtt 2.966,581, dohányjövedék 2.732,586, lot­tójövedék 462,777, sójövedék 388,228, államjószá­gok 492,206, államerdők 1.053.009, bányászat és pénzverés 5.356,435, államnyomda 112.476, állam­épületek 2,311, különféle rendes kiadások 89,385, rendkívüli kiadások 692,466, vasúti kamatbiztosi­­tás 5.895,622, közmunka és közlekedési miniszté­rium 1.976,486, földmivelés-, ipar- és keresk. mi­nisztérium 379,116, távirda 634,063, posta 1.158,490 ménesek 604,485, vallás és közoktatási minisztérium 2.409,124, honvédelmi minisztérium 1.978,735, hoz­zájárul még az arany-járadék kölcsön félévi kamatja 1.460,958. Összesen 63.453,944 forint. — 1875-ben 61,940,195 forint. Mint hegyről a h­ógörgeteg, vagy mint la­pályon az árvíz, feltarthatlanul nyomul előre a török hadsereg. Gyunisz eleste után csakha­mar Alexinácz, Krusevácz, sőt hir szerint már Deligrád is török kézre jutott, minélfogva a törökök útja Kragujevácz és Belgrád felé nyitva van s hátulról őket mi sem fenyegeti. Hogy ily körülmények közt a szerb nemzet, mely telhetetlenségéért most méltán bűnhődik, közel van a kétségbeeséshez, az nagyon termé­szetes és érthető; s bár Risztics óriás falraga­— Ötven tallér készpénzzel és százhatvan tallér követeléssel, — melyet azonban soha sem hajtok be, — dicsekedhetem. — És ezzel arányos kilátással a jövőre, mert azon tervekre, melyeket a herczeg elmondott, nem adok semmit. Ön tehát múltjával, állásával, vagyonával és a jövőbe helyezett fényes reményei­vel Stieber kereskedelmi tanácsos leányának ke­zét kéri? — Szolgálatjára tanácsos ur! Leendő spari ernyős szemöldjei alul fürkészi pillantást vetett reám. Arczomról leolvasható, hogy kísérlete, engem megalázni nem sikerült, ép oly kevéssé, mint első ízben alkalmazott elutasító mo­dora. Más nótát kellett neki ismét fújni. Homlokát kezébe hajtá, s a hallgatás sötét fellegébe burkolta magát, aztán hirtelen felém fordulva, izgatott han­gon mondá: — De ha nem volnék ama dúsgazdag millio­mos, mint minőnek ön és a világ eddig tartottak. Hogyan leszünk akkor ? A kereskedelmi tanácsos fölugrott helyéről, és két kezét hátra téve elém állt, és vizenyős sze­meit merően szegte reám. — A helyzet reám nézve nem változnék, an­­­nyival kevésbé, mert hírhedt gazdagsága előttem már rég­óta kétes színben tűnt fel. A tanácsos szúró tekintete a vizenyőség kö­débe merült, aztán visszabocsájtkozék karosszé­kébe, és hangos kaczajba tört ki, mely görcsös kö­högési rohamban végződött, s kaczat és köhögés között mondá. A köhögési roham oly mérvet öltött, hogy a Halottak napjának előestéjén óriási néptömeg vándorolt ki a temetőbe, melyek közül leg­látogatottabb volt a „Kerepesi temető“. Kora reg­geltől fogva csaknem járhatlanná lett a kerepesi út, mely a temetőbe vezet. Ezrével hordták a koszorú­kat, lampionokat. Kinn a temetőben minden sír fel v. volt díszítve, különösen azok, melyeknél emlékbe­szédek voltak tartandók. Az egyetemi ifjúság d. 3 órakor indult el az „egyetem térről“, a fekete lo­bogó alatt lehettek ezeren, kik részt vettek a ke­­gyeletes ünnepélyen. A temetőben megtartattak a szokásos beszédek. Az ifjúság először a 9 vértanú sírját kereste fel, hol B­é­n­y­e­y Zsigmond techni­kus tartott emelkedett hangon egy alkalmi beszélget. Ezután Kisfaludynál N­émeth Elek bölcsész, Deáknál s Batthyányinál Imrik Péter joghall­gató, Vörösmartynál Simon bölcsész szónokoltak. Forinyák Gejza, a jogászok halottja sírjára, L­u­­k­á­t­s Gyula segélyegyleti elnök tett egy gyönyörű koszorút. Felkereste még az ifjúság Toldy Ferencz sírját is, itt K­o­z­m­a szónokolt, Tóth Edénél, hol a sírnál jelen volt a korán elhunyt író özvegye is, Szűcs Gyula jogász mondott csinos beszédet, Sá­­rossynál O­r­b­ó­k Mór szónokolt igen szépen, Bö­szörményi Lászlónál L­u­k­á­t­s Gyula emlékezett meg a szabad sajtó martyrjáról. Hat óra elmúlt, midőn az ifjúság elvégezte Szomorú körútját, s ek­kor gyujtattak m­eg az ezernyi lampionok, me­lyek megvilágiták a sötét birodalmat. Késő éj volt, midőn az utolsó körig is lehullott a sírokra, s a ke­repesi temető kapui bezáródtak, melyek csak mar­tius 16-én nyílnak ismét fel ily nagy számú látoga­tók részére. Halottak napján még mindig nagyszámú közönség látogatja a temetőt, s egy előkelő polgá­rokból álló társaság ellátogat Budára, Gül Baba sírjához is. — Horn Ede h­alálnapjának évfor­dulója alkalmából a terézvárosi választók — ve­­telen, szorgalmas és értelmes nő nem is volt ré­szére felesleg. De természetében volt, semmit sem úgy adni, miként jó emberek adni szoktak. Alku­dozni kellett neki és alkudozott is, és a titoksze­­rűség homályába burkolózott annyira, hogy midőn egy óra múlva tőle távoztam, tájékozatlanabb vol­tam ügyeire nézve, mint az előtt. Egy ügyet azon­ban tisztába hoztam vele. Azt, hogy Hermin enyém lesz, s azt mindenki beláthatja, hogy ez volt a fő­dolog és nem vádolhatnak könnyelműséggel, hogy minden egyebet most könnyű vállra vettem. Nem volt ez nekem nehéz éltem szomorú sza­kában sem, annyival kevésbé most, midőn oly bol­dog valék. Hogyan tehetne most boldogtalanná mások álnok, irigy tekintete, midőn Hermin cso­daszép kék szemeit ragyogni láttam. Az irigy pil­lantások nem hiányoztak, sem az ezt követő meg­jegyzések. — Tudtam én jól és nem egyszer mondam­ boldogult atyjának az én kedves barátomnak és hivataltársamnak, hogy önből kitűnő egyéniség válik. Úgy, úgy édes György — hisz megengedi, hogy bizalmasan szólítsam? Jóslatom teljesült, habár más módon, mint gondolom. No, no, így kel­lett történni és talán, mindent összevéve, igy van jól. Ön mindig jószivü volt, s keze nyitva a szüköl­­ködőknek. Csak nem vonja meg kegyes kezeit egy szegény öregtől, ki minden reményét önbe helyezi. — S az adótanácsos azon ujjával, melynek mutató ujján óriási pecsétgyűrű pompázott, szemeit dör­zsölő, aztán batiszt zsebbelijével végig terülő hal­vány, aristokrata arczat. (Folytatása következik­) ÚJDONSÁGOK.

Next