Egyetértés, 1877. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1877-01-14 / 12. szám

XL évfolyam. Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre Félévre . . Negyedévre Egy hóra . 20.­10.­5. 1.80 Egy szám 7 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. _ Lapunk pontos szétkü­ldh­etése végett fi­gyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfizetőinket, hogy előfizetési megrendeléseiket mielőbb megtegy­ék. Csak idejében érkezett megrendelések teszik lehetővé a lap rendes és gyors expediálását Új előfizetőinket kérjü­k megrendelésüknél tisz­tán, olvashatókig kiírni a nevet, lakhelyet és utolsó postát. Régi előfizetőink leghelyesebben cselekszenek, ha eddigi czim-szalagjukat a pósta utalvány szélére ragasztva küldik be. Előfizetési feltételek az JTE­GYETÉRTÉS“ 1877-ik évi folyamára. Egész évre ...........................20 frt. — kr. Fél évre........................... . 10 frt. — kr. Negyed évre ...... 5 frt. — kr. Egy hóra................................1 frt. 80 kr. _ _ Az előfizetési pénzek­ és postai utal­ványok Budapestre az ,,Egyetértés‘‘ kiadóhiva­talába (himző utcza 1 szám alá) küldendők. A „Egyetértés" kiadó­hivatala, 12. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Vasárnap, 1877. január 14 Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. himző-utcza 1, 87. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küld­hetnek vissza. Kiadó­hivatal: Budapest, IV. himeo-utcea 1. sz. hová az előfizetési pénzek küldendők. A foanfcalkudozás. Minő kár, hogy a nemzet csak apró­­donként nyer tudomást azon részletekről, melyek a bankalkudozás neve alatt isme­retes burok alatt rejtődznek. Az osztrákok jól értenek ahoz a mesterséghez, mely nem öli meg és nem alázza meg egyszerre áldoza­tát,­ hanem apródonként kiszámított terv szerint tűszúrásokhoz hasonló újabb és újabb tényekkel ismertetik fel Magyaror­szággal a g­yámoltalanságot, mely kormá­nya által az ő szégyenére válik. Meg kell adni, hogy a bank emberei kitünően értenek a sakkhúzásokhoz, me­lyeket az osztrák kormán­nyal tesznek, hogy mattot adjanak a híres „osztrákverő“ és „honmentő“ kabinetnek. Most is az ő szempontjukból egy ér­dekes húzás jelentőségével bír azon jegy­zék közzététele, melyet az osztrák nemzeti bank kormányzója a magyar pénzügymi­niszterhez válaszul intézett az ezáltal neki felajánlott bankalapítási tervezet ügyében. A fátyol tehát csak most lebben le a hal­vaszületett cartellbank javaslatának körül­ményeiről; csak most van ennélfogva a közvélemény azon helyzetben, hogy beható pillantást vethessen e szerencsétlen kezű kormány ebbeli vereségére, mely ugyan, mint ilyen, nem volt az első, de nem is utolsó, mert a közös bank utóbb kifundált nyomorúságos terve ép oly megalázó vis­­­szautasításban részesült az osztrák nemzeti bank vezetőitől, mint a cartellbank terve. Soha jobbkor és alkalomszerűbben nem bocsátá nyilvánosságra az osztrák nemzeti bank az okmányokat, mint épen­­séggel a jelen esetben, mikor Kossuth La­josnak a czeglédiekhez intézett levele min­den pontjában friss emlékezetében van a nemzetnek. Kossuth Lajos az ő lángeszé­nek összezúzó erejével, és logikájának el­lenállhatatlan hatalmával mutatja ki a kor­mányunk által követelt bankpolitikának nemcsak őrületes, hanem nevetséges gyön­géit is. „A kormánynak bámulatosan si­került egy olyan tervet gondolni ki, a­mely senkinek sem tetszik, sem a Jordá­non innen, sem a Jordánon túl.... De miért nem kell sem az osztráknak, sem a magyarnak ? Azért, mert a két miniszté­rium azt vette fel alapul, hogy lakjék jól tizenkét ember egy oly tál paprikásból, a­mely hat embernek is csak szűken elég.“ így szólt Kossuth, elmeélének rendkí­vüli találékonyságával gúnyolva ki és sem­misítve meg mindazon kárbaveszett törek­vést, mely az osztrák nemzeti bankot akarja feltétlenül és szükségképen hiteligényeink urává tenni. És teszi ezt konoknak nevez­hető folytonossággal, daczára, hogy a bank részéről ismételve a legridegebb és leggú­­nyosabb elutasítást találta. Már a cartell tervnek benyújtása al­kalmával kijelenti a bank, a lehető legim­­­pertinensebb gún­nyal, „mennyire örül, hogy a magyar kormány el van tökélve kezébe venni a bankügy szabályozását és mindjárt az első lépésnél Ausz­triában keres kapcsolati ponto­kat, és igen megtisztelő elisme­résnek jele, hogy a magyar kor­mány első­sorban az osztrák nem­zeti bankhoz fordult. Ilyen a bevezető hang, mely tart vég­től végig és korán sem elégszik meg az apró szúrásokkal, hanem a pasquiiját azzal tetézi, hogy kérdezi a magyar kormányt képes-e „egy érezben befizetett 30 millió alaptőkéjű banknak, mely mintegy 70 mil­lió forint­ jegyet vagy tán többet is bocsát­hatna ki, e jegytömegét csak megközelítve forgalomba hozni.“ A­mint ebből látszik, az osztrák nemzeti bank felülkerekedve a hozzá forduló gyámoltalanság miatt, mely Kossuth szavaival élve azt kívánta, hogy a hat emberre főző konyha lássa el tizen­két ember édomát, még ki is nevette Széll Kálmán kísérletét. Alább körülményesen megolvasható ez irat, mely után a mostani kabinet jónak látta, újra a bank konyhájához fordulni, hogy ismételté az ajtón kívül tegyék szűrét. Az ember várta, mikor lesz vége a magyar kormány bárgyúságának, s mikor helyezi magát a nemzeti méltóság és nem­zeti érdek alapjára. Ez idő mostanáig sem következett be. A Tisza-kabinet a legcsú­­nyább visszautasítások után is hozzáköti magát a bankügyben az osztrák kegyhez, alkudozott eddig, fog alkudozni továbbra is. Valóban, ha eddigi vélemények sze­rint a becsületesség tiszta hírében nem állana Tiszának keze, azt kellene vélni, hogy különös lekötelezettséggel téve a bank életre-halálra a magáévá minisztereinket. Mert csak ilyen viszonyból magyarázható ki józannal hasonló viszony, minőbe kor­mányunk a bécsi üzérekkel egy „geschäft“ fölött keveredett. De hát mig az ellenkező­ről meg nem győzik a világot megfogha­tóbb jelek, becsületeseknek kell tartanunk az alkudozó minisztereket, s igy nem ma­rad egyéb hátra, mint a föltevés, hogy a miniszteri tárczákhoz való ragaszkodásuk megaláztatások és a mi fő a nemzet érde­keink feladása árán is tart. Ezt lehet gyanítani a félhivatalos sajtó magatartásá­ból, mely rettenetesen fenyegetődzik, jeléül, hogy Tisza megint útban van az engedé­kenység felé. De jól vigyázzon, mert addig jár a miniszteri korsó a szégyen kutjára, míg hitvány cseréppé nem törik. A függetlenségi kör Budapesten levő tagjai fölkéretnek, hogy hétfőn 15-én délután 8 órakor a körben megjelenni szíveskedjenek. A kör elnöke. Az „Ellenőr“ írja: A bécsi lapok és levelezők mindegyre emle­getik azon memorandumot, melyet szerintük a magyar kormány adott át a bankkérdésben, ő felségének a királynak. Megjegyezzük tehát, hogy a magyar kormány nem készített memorandumot semmiféle kérdésben, hanem megtette igenis elő­terjesztését, a korona tanácsosainak rendes köte­lessége és eljárása szerint. Egyébiránt úgy állunk Bécs felé is mint Konstantinápoly felé : óhajtjuk a békét, de keveset hiszünk fenntarthatóságában, és érezzük, hogy egy nagy válság közelében vagyunk, mely — úgy a keleten mint a nyugaton — éppen tán egyszerre, a jövő héten fog eldőlni. A miként iránt nem koczkáztatunk jóslatot, de a kilátásokat nem mondhatjuk biztatóknak egyik irányban sem. A „Gabelsberger egyesület“ czime alatt mű­ködő gyorsírók egylete a tavalyi év vége felé azon gondolatra jött, hogy Kossuth Lajost választja meg tiszteletbeli elnökének. Balogh Andor az egylet elnöke e tárgyban levelet írt Kossuth Lajoshoz, melyben több jóakarattal, mint tapintattal, nagy hazánkfiának előleges beleegyezését kérte a meg­választáshoz. Ezt aztán azzal igyekeztek jóvá tenni, hogy még Kossuth válaszának megérkezte előtt, őt tiszteletbeli elnöküknek megválasztották. így érte­sítik közvetlen forrásból lapunkat, a­mit nem tar­tottunk volna szükségesnek a nyilvánosság elé hozni, ha a „Hon“ esti lapja a Balogh Andorhoz intézett levélből egy töredéket közölve, oly beveze­tést nem használ, mintha Kossuth levele már a „megválasztás alkalmából“ lett volna az egyesület elnökéhez intézve. Már pedig ez két különböző do­log, s a levelet is több tekintetben magán jelle­gűvé teszi. Miután azonban a „Hon“ közlése a nyilvánosság elé bocsátott részt is csak nagyon hiányosan közölte, adjuk mi teljesebb alakjában : „A czélt, melyet önök egyesületük megala­kításánál maguknak kitűztek, nem lehet nem he­lyeselni, de az egyesület czímét nem tartom sze­rencsés választásnak. Culturális mozzanatoknál nem­csak a szakemberek részvétére kell számítani, ha­nem a nagy­közönség érdeklődésére is, mert ettől függ a társadalmi munkásság sikere. Azért tehát egyesületek alakításánál mindig tanácsos oly czí­­met választani, mely az egyesület tárgyát, termé­szetét az avatatlanok előtt ipso facto tisztába hozza; nem pedig olyat, mely a programm elol­vasása nélkül a nagy közönségnek még csak azt sem adja tudtára, hogy tulajdonképen miről van szó. „Gyorsírászati Egyesület“ vagy „Magyar gyorsírók egyesülete“ például olyan czímek, melye­ket minden ember megért, — de azt, hogy mi­­nemű­ egyesület az a „Gabelsberger egyesület“ jó ha 10.000 ember közül csak egy is megérti a ha­zában. Én nem vagyok szakember, sohasem fog­lalatoskodtam a gyorsirászattal, s így a­felől, hogy váljon a gabelsbergeri gyorsírászati rendszer a lehető legtökéletesebb rendszer­e ? teljességgel nincs véleményem. Hanem azt nem is említve, hogy a tökélesülésnek nincs határa, s a­mi ma legjobbnak látszik, holnap meglehet egy még jobb által hát­térbe szoríttatik, én úgy gondolom, hogyha önök a rendszert tartják a legjobbnak, azt bízvást követ­het­ték volna a­nélkül, hogy magukat „Gabelsber­­ger-egyesület“-nek czímeznék, a­miből a nagy közönség bizonyosan még csak azt sem tudja meg, hogy gyov­ űrászatról van szó. Sőt többet mondok: Angliában a stenographia annyira ki van fejlődve, hogy nem egy hirlap nyomdájában a szedők egyenesen a stenograph jelentésekből szednek nyom­tatás alá, de azért bizonyosnak mondhatom, hogy maguk a legképzettebb gyorsírók közt is tíz közül alig­ha akad egy, a­ki értené, hogy minemű egyesület akar lenni egy „Gabelsberger Egyesü­let.“ Hát még a magyar közönség ! annak legis­­legnagyobb részére a czim csak azt a benyomást fogja tenni, hogy ez valami német egyesület. „Aztán van még egy tekintet, melynek én fontosságot tulajdonítok. — Senki nálamnál na­gyobb méltánylattal nem ismerheti el­ a német nemzet tudományos érdemeit. Nem gondolom ugyan, hogy általában véve a német tudományos kultúra a tény­buvárlatban az­­­ lángolókkal, a gene­ralizáló rendszeresítésben a francziákkal versenyez­hetne ; azt pedig épen nem tartom előnynek, hogy a németek, nemzeti jellemük fő vonásából — az idealismusból — még a positív buvárlatok me­zején is, csak elvétve, csak igen ritkán tudnak kibontakozni. Hanem végtelen sokkal tartozik ne­kik a tudomány, a kultúra,­­az tagadhatatlan. De azt megvallom, szerencsétlenségnek tartom, hogy hazánkban a kulturális mozzanatok csaknem min­den ágában még most is oly igen túlnyomólag a német typus praedominál; a német kútfők a mérv­adók. A mi nemzeti jellemünk annyira különbözik a némettől, hogy ha mi mindig csak német min­ták után varrunk hímet, nemcsak egyoldalúságra, de arra is kárhoztatjuk magunkat, hogy kulturális törekvéseink sohasem fognak kapni nemzeti zo­­mánczot. Erre pedig nekünk magyaroknak nagyon sok okunk van figyelni. Talán több mint bármely más nemzetnek.“ Levelek a konstantinápolyi útról. — Eredeti tudósítás. — III. A tengeren, január 7. Hogy meg macskazenéztek bennünket, az bi­zonyos ; de hát mi van abban ? hisz különb em­berek­ is részesültek eme megtiszteltetésben, még­se fájdult meg még csak a fejük sem. Fáj, hogy valami nagyobb elégtételt nem vehettünk magunk­nak, de mikor Andrássy gróf a megmacskaze­­nézett W­rede herczegnek még ennyit sem tudott szerezni! Különben mi is van abban, hogy egy csoport csőcselék össze­vissza gazem­­berezte, betyározta a magyart, a felénk hányt sár és kő utoljára is nem maradt rajtunk,, az a Geb­hard és Tóth küldöttségi tagok fejéhez vágott narancs nem oly óriási corpus delicti, hogy Tisza Kálmán azt felelhetné rá : az már mégis sok. Legroszabb következménye az lehet, hogy felbátorítja a görög városok lakosait, vagy vissza­­jövetünk alkalmával a triesztieket, mert a trieszti rendőrségnek úgy látszik nincs a ki parancsoljon. Úgy volt biz az, miként előre megírtam. Triesztben, tegnap délután 1 órakor ültünk ko­csira, hogy a „Ceres“ Lloyd gőzös fedélzetére siessünk. Kocsiink a „Piazza Mass­i­miliá­non“ óriási néptömeg közt haladtak el, mely nem fo­gadott bennünket barátságtalanul; úgy látszik, a kíváncsiság csalta őket oda. A „molo Giusep­­pinán“ szálltunk hajóra, s málháink rendezése után a fedélzetre mentünk. a­ 42 óra tájban a város felől egy 80—100 emberből álló csapat­ tartott a hajó felé, mely a mólón állást foglalt. Mi fejün­kön fezt viseltünk mindannyian, s nyugodtan vár­tuk a demonstratiót, mert tudtuk, hogy ezek a mi embereink. A tömeg, melyben néhány matróz, utczai gamm­ok, s környékbeli szláv polgárok és görögök voltak, hallgatott mindaddig, mig a part­hoz feszitett kötelet el nem oldozták. Ekkor egy éles füttyenés volt a jel, melyre a csőszelék megkezdé munkáját. Sípok, kri­krik, trombiták szóltak folyvást, melyre gúnyos nevetés­sel válaszoltunk. Ez dühödtebbé tette a féktelen csőcseléket, mely kiabálni kezdett: „abbaszó“ (le­vele,) „betyár magyarok,“ „zsiványok,“ s többeféle ékes titulusokkal tisztelt meg bennünket, mi köz­ben fügét mutogatott, öklével s botjával fenyege­tett. Mi folyvást nevettük a „szegény tatárokat,“ flegmaticze szíva czigarettáinkat. Most kezdődött a dobálás, sárral, kővel, narancsokkal.“ Mi mozdulat­lanul álltunk a fedélzeten, csak midőn az orditáb erősebb lett, akkor kezdtük rendbe hozni revolve­­reinket. Hozzánk jött báró Bascottoni képviselő és kormánybiztos, figyelmeztetve bennünket, hogy ne vegyük tekintetbe a csőcselék tüntetését, mely egy pisztoly­lövésre képes szétszaladni. Mindazonáltal szerettünk volna egy kis rend­őrséget látni, mert valószínű, hogy a csoport, ha észre nem veszi, miszerint fel vagyunk fegyve­rezve, fel­jön a fedélzetre, pedig mi ily esetben nem kímélhettük volna a töltéseket, így azonban tombolt a tömeg mindaddig, míg a hajó el nem indult. A sípók, trombiták tovább is hangzottak, a kiáltások gyakoribbak lettek : „abbaszó“, „pe­re a t! “ „m­orte ai m­ag­i­a­r­i“. „Éljen Tö­rökország!“ „Éljenek Trieszt műveit lakosai!“ volt a mi válaszunk. Így folyt le a nagyszerű demonstratio, mely­től bajunk szála sem görbült meg, s a­ki sértve volt, az csak a trieszti Lloyd lehetett, mely nem képes a „birodalmi“ lobogót nagyobb tiszteletben tartani. Megkezdődött a hosszú út, mely fél 5-ig a lehető legszerencsésebben folyt le. Ekkor ebédel­tünk, s egyedüli eset, hogy az asztalnál teljes számmal valánk. Ebéd után az arezok komolyodni kezdettek, a küldöttség tisztelt tagjai egymásután siettek a fedélzetre. A tenger hullámzott, s így a tengeri betegség mutatkozott. Irányadó volt a „Közvélemény“, melynek „nyilatkozata“ után a „Neues Pester Journalir „Pester Lloyd“ és „El­lenőr“ tették meg­­ Nyilatkozataikat.“ A „Pesti Napló“ az éjjelre hí­zi a m­unkáját, s reggel a „II. Hírlap“ vagyis a „Spin** árulás következett, hogy e pillanatban egyedü­l­ az „Egyetértés“ áll még sértetlenül, vagy miként a* hajón mondják : egyedül az „Egyetértés“ salonképes, mert a salonban a betegek meg nem maradhatnak. Ma reggel a felkelésnél kezdődött a tengeri betegség erősebben mutatkozni. A „Journal“ s a „közvélemény“ tudósítói érezték leginkább annak hatását. A küldöttség tagjai közül Soós, Neményi, Liderer, Tóth és Bágyát viselte meg legjob­ban Szemere, Gebhard és Milassin legto­vább tartották magukat, a mai regelinél azonban már csak egyedül jelentem meg. Bizony bizon furcsa situatio. Az ifjak, kik fel nem látszanak venni a missiójukkal járó veszélyeket most bágyadtan hevernek a fedélzeten. Ezer sze­rencse, hogy jó kedvök mindeddig nem hagyta el őket. Hallani köztük pikánsnál pikánsabb megjegy­zéseket, fogadásokat tesznek, kinél mutatkoznak ismét legközelebb a tengeri betegség symptomai ? Alig győzöm megnyugtatni őket, hogy a legköze­lebbi napon a legjobban fogják magukat érezni. Corfu január 8. — — 1 AVÜ ni Äff röfűffiinlr h ni»np/-ir.Trf o lrilrnf ÄKntl wvuu I vioiauua auiguiij i wi »iavi/v■, s ma már a küldöttség tagjai is jobban érzik ma­gukat. Az éjjel meglehetősen hullámzott még, s így elég baj volt azokkal, kik sehogy sem tudnak kibékülni a tengeri betegséggel. Hajnalban azonban a corfui öbölbe érve a legpompássabb idő várt reánk, lehet képzelni mily jótékonyan hatott ez a magyar ifjakra, főleg midőn feltűnt előttünk egy török fregatt, mely Yalonából sebesülteket szállított a török fővárosba. A festői tájt a fedélzetről bámultuk. Az uta­sok közt van Ozmán pasa is, ugyanaz ki eddig Montenegróban volt fogva. Érdekkel tudakozódott eddigi utunk felől, a küldöttség egyes tagjaival szívélyesen beszélgetett, nekem pedig emlékül lát­csövét ajándékozta. Most a kikötőben horgonyzunk, s pár óra múlva folytatni fogjuk utunkat Syra felé. Ha utunkban érdekesebb momentumok merülnének fel, Syrából írni fogok. 12 óra tájban megjelent a fedélzeten Carig­­nani osztr.-magyar consul, s felkérte a küldöttsé­get, miszerint nem Corfuban sem Syrában időzése alatt partra sem szálljanak, mert a legnagyobb kellemetlenségnek tennék ki mind magukat, mind a consulátust, mely insultálás esetén kénytelen volna elégtételt követelni. Lukács Gyula: A közgazdasági minisztériumhoz. (A párisi világtárlat ügyében.) Az országos közkiállitás érmei és okmányai a fővárosi kiállítók között f. hó 6-án szétoszlattak; az erre szánt ünnepélyen a szegedi végrehajtó bi­zottság is mint meghívott megjelent. Minthogy azonban ott az ünnepély rendezése, a rögtönözés színét viselte magán, az alkalom elmulasztatott a kiállítóknak a párisi világtárlat ügyében eszmecse­rét kezdeni. Különben is a fővárosi polgárság ez idő szerint, múlt emlékeivel s önmagával volt el­foglalva, s nem is volt országos közügyhöz han­golva. Azonban 7-ikén a kecskeméti kiállítók kö­zött osztattak ki az országos közkiállitás érmei; itt már habár kevesebb­­ külső fény volt kifejtve, de annál több komoly megbeszélések folytak az or­szágos ipar- és közgazdasági ügyek érdemében. A szegedi végrehajtó bizottság itt is képviselve lévén, az érmek kiosztása után, délután 3 órakor az iparegyesület helyiségében egy­­ nagyobbszerű érte­kezlet tartatott, a­hol az iparos és mezőgazdák­ból álló közönség erősen hangoztatta a párisi vi­lágtárlaton való részvétel szükségességét. Tudom, hogy a fővárosi polgárság egy része már régebben buzog ezen ügy körül, csak hogy az a bajuk van, a­mi a fővárosi polgárainknak, hogy ők e tekintetben — mint minden országos ügyben a kormánytól várják a cselekvőleges neki indulást. No, hiszen jól van. Ízlésük ellen ne dispu­­táljunk, de ha a dolog már így van: tudja-e ezt a kormány, illetve a magyar közgazdasági miniszté­rium ? Tudja-e azt, hogy a fővárosi polgárság ilyen dolgokban meglehetős nehezen és későn szokott mozogni ? S hogy ez ügyben országos értekezletre van szükség. Van-e tehát szándéka a kormánynak egy országos értekezletet összehívni? S mily alak­ban? S ha az ilyen szándék, a­mint his­szük, a kormánykörökben megvolna, úgy tudja-e a kor­mány, hogy az idő sürget, s hogy csupán egy évü­nk van a készületre, s hogy még senki nem készül. Azt tudnia kell a kormánynak, hogy a ma­gyar gazda-közönség és iparos-világ jelen helyze­tében, csakis bizonyos agitatió folytán ébreszthető fel, s hogy ezen agitatió előjátékát, a bizottsá­gok megalkotását, már e téren meg kellene kez­deni, s hogy ehez az egyéneket eleve ki kellene szemelni; sőt olyan egyénre is van szükség, a­ki az országot a nyakába veszi, s megy patri­­zálni, mert még minden kiállításnál tapasztaltuk, hogy egész vidékek elaludtak, s a kiállításokról el­maradtak , mert nem volt náluk az ügy elég idő­korán megérlelve. Nem volt emberük, a­ki a dol­got nyélbe ütötte volna. Mindezek oly dolgok, a­melyeknek megbe­széléséhez az országos értekezlet hivatva van ko­molyan hozzá­fogni. S hogy a bizalom növekedjék, szükséges lesz a kormánybiztosról is beszélni. S nehogy úgy jár­junk, mint néhányszor jártunk, a kinevezendő kor­mánybiztost eleve jól meggondolt körültekintéssel szemelni ki. S minden­esetre olyan egyént nevezni ki, a­kinek személye iránt hazánk közgazdászati közön­sége előleges bizalommal viseltetik. A Mudrony Soma-féle emberek között kel­lene a kormánynak széttekinteni. S a kormánybiztosi irodát Liptay, Gelléry, Mokry Bartoky-féle ügyes egyénekkel látni el, a­kik a gyakorlati emberek gondolatát jól meg szok­ták érteni, s maguk is tudnak önállólag gondol­kodni és cselekedni. Mind­ e dolgok a kecskeméti értekezleten meg­beszéltettek. De az országos értekezlet leend hi­vatva a föltevéseknek komoly alakot kölcsönözni. Így állván az ügy, tisztelettel kérdem a m. kir. közgazdasági minisztérium illető szakvezetőit: van-e már keblükben komoly határozás ? Akar­­nak-e ezen ügyben tenni, vagy azt várják, hogy csupán mi polgárok tegyünk? Így, vagy úgy, az idő halad, a magyar ké­sik, s az ügy kárát vallhatja a maradékosko­dásnak. Bakay Nándor: A konstantinápolyi confere­n­­t­i­a csütörtöki ülése, mint újabb hírek is megerő­sítik, csakugyan eredménytelen maradt, ha ugyan nem akarjuk eredménynek tekinteni azon örvende­tes tényt, miszerint a porta képviselőit semmiféle presszóval sem sikerült a porta eddigi álláspontjának föladására bírni, hanem eddigi eljárásukhoz követ­kezetesen most is csak úgy visszautasították az elő­­conferentia javaslatait, mint az előbbi üléseken. Hir szerint a porta az előértekezlet megállapodá­sainak visszautasítását következőkép indokolja: Az, hogy Szerbiának és Montenegrónak területi na­gyobbodás engedélyeztessék, össze nem egyeztet­hető az alkotmán­nyal; a szláv tartományok kö­rülhatárolása elfogadhatón a török és a görög lakosság ellenkezése folytán s azon kormány­elv miatt, hogy faj szerinti felosztást nem en­gedélyezhetni. — A porta helyesli a csapatok elszállásolására vonatkozó pontot, de vonako­dik azon kötelezettséget átvállalni, hogy csend­őrséget alakítson.­­ A benszülöttekből alakí­tandó miliczia veszélyes a közbiztonságra a keresz­tények és törökök közötti esetleges viszálykodások miatt. A porta még azon záradékot is visszauta­sítja, hogy a kormányzók kinevezését a nemzetközi bizottság közreműködésével egyátalán csak meg is vitassa. A szláv tartományokból folyó jövedelmek megszorítása ellenkezik a porta felségjogaival, kü­lön­­bírósági szervezet behozatala a szláv tarto­mányokba ellentétben van az alkotmány szelle­mével. A tint ezekből kitűnik a portának oly erős bástyája a kihirdetett alkotmány, hogy ezen az Andrássy-féle reformjegyzékkel rést törni akarni hiú erőködés. A conferentia tagjai most már ki­fogytak teljesen a puskaporból s Ignatieff lakásán arról tanakodnak, ha vajjon érdemes lenne-e még egy végső kísérletet tenni a végből, hogy a por­tát erős állásából kicsalhassák. A porta képviselői nem alkudoznak, nem engednek s nem fogadnak el semmit, tehát fölösleges és czéltalan az eddigi tárgyalásokat folytatni, s nagyon valószínű, hogy ha a többi hatalmak képviselői tovább is húzni­­halasztani akarják a dolgot, a török teljhatalma­­zottak meg sem fognak jelenni a conferentián. Törökország nem fogad el semmi engedményt, s így oly ülésen is fölösleges megjelenniük, melyen a a hatalmak javaslatainak további megnyirbálása helyeztetnék kilátásba. A conferentiának most már nem lehet egyéb föladata, mint új tárgyat tűzni napirendre, mint például a törökországi görögök, vagy a párisi zsidó conferentia kérvénye, s épen ezen még elintézésre váró ügyek miatt nem tart­hatni alaposnak azon föltevést, mintha a conferen­tia működése végkép megszakittatnék ,s tagjai ha­­zamennének. A „Pol. Corr.“ azon hire, hogy Ig­natieff szerdán valószínűleg elutazik Konstantinb­­al, a hírek ama kategóriájába sorozható, mo­polyból, lyek sze­lvek szerint már a gőzöst is fűtötték, melyre Ig­natieff beburczolkodott s melyen elutazandó volt. A politikai szélkakasok, már­mint az orosz lapok, mérges csikorgással ismét egy nagyot fordultak. A hirlapolvasó közönség egy része tán még most olvassa azon pétervári hírt, mely szerint az egész orosz sajtó cborusa a békét dicsőítő hym­­nusokat zengedez, s baráti csókokat int Törökor­szág felé, s íme, ma már ellenkező hangok jön­nek Oroszországból. A „Golos“ azt véli, hogy a porta a hatalmakkal gúnyt űz; Oroszország tü­relme kimerülőben van, további engedmények csak emelhetnék a porta daczát; Oroszország önérzete azt követeli, hogy a tárgyalások ne halogattassa­­nak, hanem erélyes rendszabályok történjenek, s Ignatieff visszahivattassék. — Minél erélyesebben lép fel Oroszország, a béke annál biztositottabb.. Eddig azt tartottuk, hogy a változatosság gyöngyörködtett. Az orosz sajtó azonban megmu­­tatta s mindennap példákkal is­­ megerősiti, hogy a változatosság utálatot is gerjeszthet. Mint az éhes farkas, úgy belekapasz­kodott Románia a török alkotmány rája magyaráz­ható részébe és semmi hajlandóságot sem látszik mutatni arra, hogy kibocsássa azt fogai közül, mig a száját szét nem feszítik. Bratiano, mint már em­lítettük, a török alkotmány által nyújtott kedvező alkalmat az orosz szövetség igazolására, nem akarja elszalasztani s nem elégszik meg azon correct nyilatkozatokkal, melyeket Románia államjogi hely­zetére vonatkozólag Savfet pasa legközelebb Bra­tiano Demeternek adott. A románok azt kívánják, hogy a porta változtassa meg a török alkotmány illető pontjainak szövegét. De Bratiano nem elég­szik meg a saját alkujával; a nép fanatismusát is igyekszik felkelteni a török ellen, így valószínűleg az ő ösztönzésére történt az is, hogy a bukaresti tanulók igen erélyes tiltakozást emeltek a török alkotmány ellen.

Next