Egyetértés, 1877. március (11. évfolyam, 51-77. szám)

1877-03-01 / 51. szám

zik a megperzseléstől, és a­hol megperzselésről van szó, azt inkább szereti másokra bízni. De mondom én igazolva látom azt, hogy a lemondott miniszter az ellenzékben foglaljon­ ál­­­lást, — ha t. i. oly minisztérium következik, mely az általa minisztersége alatt ellenzett elvek alapján vállal kormányt. A miniszterelnök úr február 10-én lemondván, azzal kezdte beszédét, hogy ismerve van a ház tagjai előtt, hogy a leköszönt kormány tagjai azon nézetet vallották és vallják, hogy tel­jesen kielégítő megoldás Magyarországra nézve a bankkérdésben csak az lehet, ha lehetővé válik az önálló bank felállítása­­ É­n szerényen megval­lom, hogy a jelen kormány ezen nézeteit nem is­mertem, és sajnálom, hogy a miniszterelnök úr ezt nem akkor mondta, mikor a miniszterséget kereste, sem nem akkor, mikor megtalálta, hanem mikor elvesztette. Azonban, ha egyszer kimondta, azt hiszem, kötelessége volt ahhoz ragaszkodni, és így tökéletesen igaza volt tegnap Simonyi Lajos báró képviselő úrnak, midőn azt mondta, vagy legalább azt akarta értetni, hogy a miniszterelnök úrnak nem volt szabad újra hivatalt vállalni a­nélkül, hogy eziránt az engedélyt megkapja. Már az első kormányvállalás alkalmával két dologra nézve tisz­tába kellett jönni a miniszterelnök úrnak ő felsé­gével a fejedelemmel. Tisztába kellett jönnie a vám és kereskedelmi szerződésre, és a bank miké­­peni felállítására nézve. E két kérdés képezte már egy pár év óta e ház politikájának legproeminen­­sebb két pontját. E körül forgott minden, s lehetetlen, hogy erre nézve az újonnan alakult kormány, mely nagy részben e kérdésekre támaszkodva buktatta meg elődét, e kérdésekre nézve tisztába ne jött volna. Ha tehát tisztába jött a miniszterelnök úr, vagy tudta első hivatalvállalása alkalmával, hogy felál­lítható az önálló nemzeti bank, vagy tudta, hogy nem állítható fel, mert ő felsége erre beleegyezé­sét nem adja. Ha felállítható volt, két év óta rég fel kellett volna állítani. Ha nem volt, s a mi­niszterelnök úrnak meggyőződése az volt, mit ne­künk itt elmondott február 10-én, akkor nem volt szabad, s hazafias kötelességével megegyezhető nem volt, hogy hivatalt vállaljon. Ha a miniszter néze­tei eltérők a fejedelem nézetétől s az eltérések az ország fontos érdekében léteznek, ha a fejedelem engedni nem akar, más alkotmányos út nincs, mint hogy a miniszter vagy lemondjon hivataláról, vagy ne is fogadja el azt. De elfogadni a hivatalt és egy meggyőződésével ellenkező politikát követni, alku­dozásba bocsátkozni, s azokban oly feltételeket fo­gadni el, melyek a nemzetnek életbe vágó érde­keit mélyen sértik, és mikor nem sikerült azokat befejezni, mikor kénytelen volt lemondását beadni, akkor előlépni és mindennek okát a fejedelemre hárítani; ezt m­éltóztassék megengedni, sem nem alkotmányos, sem nem parlamentáris, sem nem hazafias, sem nem loyális eljárás. (Helyeslés a­­ balon.) Azt mondta tegnap a miniszterelnök úr dr. Simonyi Lajos t. képviselő úrnak válaszul, hogy hiszen az természetes, hogy ő kikérte a fejedelem engedelmét, mielőtt nyilatkozott. Én megengedem, ámbár úgy tudom, hogy ez a parlamenti szokás szerint mindig kötelessége a miniszternek, midőn ő felségétől megbízást nyert; de ha úgy van is, oly esetben, mint a jelenlegi, a miniszternek nem is volt szabad kikérni Ő felsége engedelmét, mert nemcsak az ő felsége iránt való tekintet van itt kérdésben, hanem kérdésben van maga a közjólét. Ha egy miniszter megbukik és a fejedelem sze­mélye iránti tekintetből a közjó érdekének ellenére nem ad felvilágosításokat, ha népszerűtlenné lesz s egy ideig még a nemzet gyűlöletét is magára vonja, ez nagy baj az­ igaz, de baj csak a megbu­kott miniszterre, ebből a közjóra semmi nagyobb baj nem hárul, mert ki fog neveztetni más minisz­térium és a kormány ügyei ismét tovább vitetnek. De ha a miniszter az ő lemondásának vagy elbo­­csáttatásának oly magyarázatot ad, mely a nemzet ódiumát a fejedelemre hárítja, mely a nemzet és a fejedelem között bizalmatlanságot szül, mely egye­netlenséget szít, ez igen­is nagyon fontos és szo­morú következéseket vonhat maga után. Meggondolta-e a miniszter úr midőn a tör­vényhozás előtt azt mondta, hogy a nemzet áta­­lános akaratának, hogy a kormány minden tagja mindig vallott meggyőződésének útjában egyedül a fejedelem áll, hogy akkor tulajdonkép a fejedelem személye felett a parliamentet bírává tette? A parlamentnek kötelessége az ország érde­keit sértő, vagy az ország jólétének útjában álló bármily akadályokat elhárítani, jöjjenek azok bár­honnan is, akár a fejedelem részéről akár más­honnan. Ha tehát a lelépő kormány azt mondja a törvényhozásnak, teljesednék a nemzet akarata, a kormány tökéletesen egyetért a nemzet óhajtá­sával, s azt hiszi, hogy a nemzet jóléte csak ak­kor lesz elérhető, hogyha ezen óhajtás teljese­désbe megy, de a fejedelem nem engedi meg ; akkor a parliamentnek az ország érdekében köte­lessége arról gondoskodni, hogy ő felsége ebbeli aggályait eloszlassa; akkor pedig a fejedelem sze­mélyét a parliament­ discussió tárgyává teszi, és a parliament mintegy bíráskodásra hívja fel a feje­delem magatartása felett. Az ily eljárás parliamenti kormánynak so­ha meg sem engedhető. Ha a miniszterelnök úr­­ az ország érdekével nem hiszi megegyeztethetőnek azt, hogy az önálló bank felállítása nélkül minisz­ter maradjon, higye meg, hogy e házban nem találkoznak férfiak, mint tegnap több oldalról kije­lentetett, kik a miniszterelnök úr által elvállalt alapon megpróbálkoztak volna a kiegyezést létre­hozni , nem találkoztak önérzetes férfiak, kik ezen állást elfoglalják; ha­­ már nem találkozik senki, ki ezen állást elfoglalja: bekövetkezik az alkotmá­nyosság azon üdvös korláta, mely határt szab még a kormány akaratának is, mert a fejedelem tör­vény szerint maga nem kormányozhatván, csak fe­lelős miniszterei által, felelős minisztert pedig aka­ratának fentartása mellett nem találhatván, igen természetesen kénytelen lesz engedni, a maga aka­ratáról lemondani, hogy találjon tisztességes em­bereket, kik a kormány vezetésére vállalkoznak. (Helyeslés a balon.) De azt mondta a t. miniszterelnök úr, hogy nem csupán azért mondtak le, mert a király nem akarta az önálló bank felállítására nekik az enge­délyt megadni, hanem lemondtak azért is, mert az osztrák kormán­nyal való alkudozásban bizonyos pontokat nem lehetet keresztülvinni. Én nem aka­rok a dolog érdemére nyilatkozni, hanem abban ,csak elvi szempontból indulva ki, azt mondom, hogy a magyar minisztereknek azt, hogy más kor­mány mily nézetben van a Magyarországgal kö­tendő vagy nem kötendő vám- és kereskedelmi szerződés, vagy bármely más közgazdasági vagy pénzügyi egyesség fölött, abban a magyar kor­mány megalakulásánál azoknak, kik nem minisz­terek, semmi közük nincsen. Ha ő felsége a ki­rály bárkit is felszólít a kormány megalakítására, annak igenis kötelessége magát a magyar tör­vényhozásban tájékozni arra nézve, hogy valjon képes-e ő oly férfiak támogatását megnyerni, kik lehetségessé teszik neki a kormányzást, de külföl­dön tájékozni magát, erre nézve semmiféle prae­­cendens a világon nincsen. Ugyan képzelje csak el a miniszterelnök úr, hogy ha pl. Angolország­ban a jelen kormány és ellenzék közt a keleti kérdésben levő differencziák miatt lord Beacons­­field lemondana a kormányról, hogy akkor ő fel­sége, az angol királyné elküldené Gladstone urat, menjen Szerbiába vagy Montenegróba, ott minisz­terekkel alkudozni, ha várjon azok elfogadnának-e oly feltételeket, melyek mellett a kormányt elvállalná, vagy hogy meghagyná neki, hogy menjen, álljon a szerb szkupstina ajtaja elé, hallgassa meg, vaj­jon helyeselni fogja-e a török kormány az ő eljá­rását? (Derültség a középen.) Méltóztassék meg­engedni, a török kormány ép oly tisztességes kor­mány, mint akármely más, és hogyha én egy oly államnak kormányát hasonlítom össze egy másik állam kormányával abban semmi olyan nincsen, a­mire csodálkozást lehetne kifejezni. A dolog töké­letesen egyforma. Még az 1867-iki törvények sze­rint is Magyarországnak függetlensége eléggé van biztosítva arra nézve, hogy a királynak hozzájáru­lásán kívül semmiféle idegen embernek beleszólása a magyar kormány alakulásába nincs és így tehát nem lehet mások hozzájárulásáról feltételezni a hi­vatal elfogadását vagy el nem fogadását. Ez nem parl­amenti, nem alkotmányos eljárás. Azután kérem, hiszen ha a koronának joga van megbízásokat adni olyan ideiglenesen kilátásba helyezett minisztereknek, vagy a mint t. barátom mondta, „diplomát vesztett hivatatlan prókátorok­nak“ — ez az állapot azután tarthat két hétig, két hónapig, de tarthat két esztendeig, vagy akármed­dig, — mert hisz, »ha joga van ezt valakinek tenni két napig, joga van két esztendeig is. Mi lesz akkor az alkotmán­nyal? A törvény azt követeli, hogy a király csak felelős minisztérium által gyakorolhassa végrehajtó hatalmát, hogy minden rendeleti,­pa­rancsolatai, kinevezései és határozatai csak akkor érvényesek, ha azok a Pesten székelő miniszterek egyike által aláírták. Ha nem ilyen aláírással el­látott rendeletet kapott a miniszter úr, nem volt szabad azt elfogadni, — de a miniszterelnök úr elfogadta. Alkudozásokba bocsátkozott — a­mint tegnap mondta; — de nem volt jegyzőkönyv, nem volt semmi hivatalos alkudozás, nem volt semmi aláírás, hanem csak magán, szóbeli szerződés. De mihelyt ezen szóbeli szerződés eredményéről fel­­tételeztetett az, hogy a magyar kormány megala­kulhasson, vagy nem, a dolog tökéletesen egyre megy ki. Hogy a miniszterelnök e mellett alkudozásba bocsátkozott oly kormán­nyal, melyet a miniszter­­elnök úr itt szószegéssel vádolt, az csak gyöngíti a dolgot, nem hogy erősítené. Oly férfiakkal, a­kikről azt mondjuk, hogy meg nem tartották az elfogadott és megkötött stipulatiókat, oly férfiakkal írás és tanuk nélkül egyezkedni nem szabad, ki­vált akkor, mikor az országnak oly fontos, életbe­vágó érdekei vannak kérdésben. De én azt állítom, hogy bármi lett legyen is az osztrák kormánynak az alkudozások tekinte­­tébeni nézete, annak, ki a magyar király által magyar kormány alakításáért felszólíttatik, senki mástól feltételt elfogadni nem szabad, mint a királytól. Ha a királynak nézeteivel az ő nézetei meg nem egyeznek, akkor nem fogadja el a megbízást, a­mint ezt tette Sennyey báró, a­ki nem egyezett meg azon nézettel, hogy azon alapokon, melyek fenntartatni kívántattak, lehet kormányt alakítani s nem fogadta el a megbízást; ha pedig megegyez­nek, akkor igen­is fogadja el a megbízást. De mi­kor a miniszterelnök úr ide jő és kijelenti, hogy az ő meggyőződése szerint bankügynek egyedüli helyes megoldása csak akkor történik Magyaror­szág érdekében, ha önálló bank állíttatik fel, ak­kor nem volt szabad neki a megbízást újra elfo­gadni addig, mig nem sikerült a fejedelem aggá­lyait e tekintetben elhárítani, m­ig nem sikerült neki ő felsége beleegyezését kinyerni az önálló bank felállítására. Azt mondja miniszterelnök úr tegnapi beszé­­dében, indokolván azon eljárást, melyet az egész kormányválságban az osztrák politikai pártok iránt követett, hogy ő nem antih­am­bri­ozott, hogy nem tette függővé a parl­amenti pártok és club- o bok határozatától Magyarország ügyeit, hanem be­leegyezett abba, hogy az osztrák kormányférfiak tegyék attól függővé, ő pedig magát az osztrák kormány férfiaktól tette függővé. Ez tökéletesen mindegy, ő nem antid­ambirozott direct a politi­kai clubbok ajtói előtt, hanem várta az osztrák minisztereket, hogy a clubból visszajőve mit fog­nak mondani. A különbség csak az, hogy direct után nem a clubboktól tette függővé elhatározá­sát, hanem igenis tette indirect azon. Midőn a miniszterelnök úr magának a szer­ződésnek értékéről szól, azt mondja, hogy a szer­ződés még anyagi tekintetben is sokkal jobb, mint milyen volt a múlt 10 évi szerződés, és ezt külö­nösen a bankérdésre mondja. Én ezen alkudozá­soknál egyáltalában nem tekintem a bankkérdést fő dolognak, hanem hossonlíthatlanul nagyobb fon­tosságúnak tekintem a vám és kereskedelmi szer­ződés kérdését. De ha jogi szempontból vesszük a dolgot, akkor maga azon tény, hogy a mi kormá­nyunk az osztrák kormán­nyal a bankkérdést al­kudozás tárgyává tette, oly bűn, melyet a parlia­mentnek, a törvényhozásnak legszigorúbban kellene büntetni, (ügy van balfelől.) A miniszter­elnök úr itt ismételve elmondja, sőt magában a trónbeszédben ő felsége által­ elmondatja, hogy Magyarország joga a bankhoz senki által a világon kétségbe nem vo­­natik és azután ------ — • — — oda megy és al­kudozik egy más kormán­­nyal a bank felállíthatása felett, már engedelmet kérek, micsoda alapja van ezen alkudozásnak és egyességnek? Hisz minden szerződésnek természetes alapja az, hogy mind a két fél megtalálja benne előnyét. Hát micsoda előnyt találunk mi ezen szerződés­ben ? Hogy mi magunk állíthassunk fel egy ban­kot, arra tökéletes jogunk van. Ezt a miniszterel­nök úr is sokszor ismételte és ismételte minden előtte volt kormány. De ez nem is vonatott két­ségbe senki által. Már most a minisztérium fel­megy Bécsbe és miután a miniszterelnök úr, akkor midőn először hivatalt vállalt, azt jelentette ki, hogy jobban szereti a bankot megalakítani a hozzá közelebb eső pénzerőkkel, hát jó, fordult volna azokhoz és azt mondta volna : én mint magyar kormány Budapesten önálló független bankot aka­rok alakítani, akartok e pénzt adni, akarjátok-e a pénzalapot megszerezni és akarjátok-e a banknak az alapszabályok szerinti vezetését elvállalni? Ez az egyetlen a­mit a magyar kormány tehetett volna a hozzá közelebb eső pénzerőkkel, vagy pe­dig a londoni, amsterdami vagy párisi erőkkel. De a bankkal tárgyalni a kérdést nem volt jogában , ő ezáltal az országnak legnagyobb jogát elárulta és feladta épen azon jogot, melyről az mondatik, hogyha a magyar kormány azt fel is adná, ő fel­sége volna az első ki azt megvédene. A gyakorlatban e jog tényleg feladatott s mi csak elvi ismerést kaptunk a jog terén. Én részem­ről ezzel nem vagyok megelégedve és azt hiszem, hogy ily etetés mellett a nemzet éhen halhatna. De midőn a miniszterelnök úr ezen szerződést mégis mint elfogadhatót ajánlja, azt mondja, hogy jobb mint volt és ő­s minisztertásai elvállalják ezért a felelősséget, d­e nem vállalták volna el a fe­lelősséget azért, a­mi bekövetkezhetett volna, ha ez el nem fogadtattik. Na ez oly fenyegetés, mint az, melyet beszéde végén tesz, a­midőn azt mondja, hogy ő nyugodtan bevárja a törvényhozás határo­zatát és ha ez el fog vettetni, akkor a felelősséget azokért, a­mik ezután fognak következni, azokra fogja hárítani, a­kik ezt el nem fogadják. Még job­ban hangsúlyozta ezen fenyegetést a múlt május hóban. Akkor ugyanis kilátásba helyezte, hogy ha el nem fogadtatik a megállapodás, akkor pár hónap múlva valami rettenetes fog bekövetkezni. De engedelmet kérek, a magyar nemzetnek joga van megtudni, hogy mi az a rettenetes, ami be fog következni ? Tudjuk hát meg, lássuk, mi az a veszedelem ? (Helyeslés. Igaz­ a baloldalon.) hadd nézzünk szemébe. Ha ezen veszedelem csak­ugyan olyan nagy, hogy az felér azzal, melyet a miniszterelnök úr feladott, (Helyeslés a baloldalon) meglehet, hogy mi is meg fogunk hajolni, de hogy mi csak egy festett mikulástól ijedjünk meg, az nem lehetséges. Micsoda rettenetes dolog fog be­következni? talán valami cometa fog Magyaror­szágra nehezedni és ez alatt az országnak össze kell roskadni ? Mondja meg hát a kormány a ház­nak, mi fenyegeti az országot ? Hiszen a kormány­nak kötelessége felvilágosítani a házat, ha veszély van. Mondja meg, miben áll azon veszély, mely fenyegeti e hazát s a nemzetet, hogy ha azon szerződéseket el nem fogadjuk, melyeket ő kötött? Azt mondotta tegnap a miniszterelnök úr, midőn magát a háznak, mint újonnan kinevezett kormányelnök bemutatta, hogy nem tartja szüksé­gesnek ez alkalommal programmot előterjeszteni. Megvallom örömmel hallottam ezen kijelentését, mert legalább egy programmal kevesebb van, mely meg nem tartatik. (Derültség a balon.) Elmondotta azután, hogy miután nem talál­kozott senki, ki a kormányt elvállalni akarta volna, ő felsége ismét őt szólította fel a kormány elvál­lalására. Hogy miért nem találkozott senki, azt tegnap megmagyarázta Sennyey Pál képviselő úr, és ha a hírlapi tudósítások igazat mondottak, meg­magyarázhatná Sennyey Pál képv.­ár, tegnapi beszé­dében tudatta velünk, hogy miután a miniszterel­nök úr ajánlatára ő felsége őt szólította fel először kormányalakítására, tájékozta magát a helyzetről, s miután tájékozva volt, hódoló tisztelettel kijelen­tette ő felségének azt, hogy ha csak arról van szó, hogy a már majdnem befejezett tárgyalások végeredményre vezethessenek, pedig hát az előzmé­nyek után ez forgott szőnyegen,­­ arra egyedül Tisza Kálmánt tartotta hivatottnak. A miniszelnök úr és minisztertársai oly ala­pot teremtettek, melyen­­ senki sem akkar kormány­alakítására vállalkozni. És ha Sennyey Pál képvi­selő úr a mostani miniszterelnök urat tartotta arra hivatottnak, megvallom én ebben semmi dicsekvés­re való okot nem látok, hanem látom azt, hogy a miniszterelnök úr igen nagy mester a kényszer­­helyzet előidézésében e házban is, s ezt a koronára is tudta alkalmazni s ott is oly kényszerhelyzetet idézett elő, hogy a fejedelemnek nem volt más választása. S ha a dolgok így állottak, akkor igazsága van Simonyi Lajos képv­­árnak, hogy az egész miniszter válság manőver volt. (Zaj a középen. He­lyeslés a balon. Madarász József, kamarális ha­szonbérlő.) Nem fogom tovább elemezni ezt az eljárást ; úgy hiszem, hogy lényegére nézve megmondottam nézetemet. Meggyőződésem az, hogy a miniszter­elnök úr hibázott és pedig nagyon akkor, mikor kijelentette azt, hogy azon meggyőződésnek, me­lyet ő és minisztertársai vallanak, azon óhajnak, melyet maga a nemzet kifejezett, egyedüli akadá­lya a fejedelem volt, mert ez által a fejedelem és a nemzet közt eddig fennállott birodalmát meg­rendítette és ki tudja, tán az egyetértést is meg­bántotta. Hibázott a miniszter úr akkor, mikor it­ten kijelentette, hogy meggyőződése szerint Ma­gyarországot kielégíteni egyedül és csak­is az ön­álló nemzeti bank felállítás fogja, és mégis újra hivatalt vállalt a­nélkül, hogy ezen feltétel telje­sedésbe ment és engedményt nyert volna az önálló nemzeti bank felállítására. Ezek mind oly dolgok, melyek súlyos fele­lősséget rónak a miniszterelnökre és minisztertár­saira. Hogyha ezekből bármi rész fog is bekövet­kezni az országra nézve, azokért a felelősség a kormányelnök úrra és minisztertársaira, kik ezeket elfogadták — fog háramolni. A felelősség az or­szággyűlés többségére is nehezedni fog, ha a mi­nisztereknek ezen előterjesztését anélkül, hogy sa­ját meggyőződésük sugallatát követnék, elfogadják és törvényerőre emelik. Ha az országgyűlés egyes tagjainak meggyő­ződése azt mondja, hogy ez a leghelyesebb, ez az egyedüli eljárás, melyet Magyarország érdekében követni lehet, akkor méltóztassanak azt elfogadni ; de ha meggyőződésük nem ezt sugallja, és sze­mélyes vagy párttekintetekből elfogadják, a fele­lősség terhét elhárítani nem fogják. Ezeket akartam előterjeszteni. (Élénk he­lyeslés a balon.) Elnök: Azt hiszem, hogy miután a felszóla­lások megtörténtek, a ház a miniszterelnök úrnak tegnapi nyilatkozatát tudomásul venni méltóztatik. (Helyeslés.) Most pedig kérem a t. házat, méltóztassék megengedni, hogy a ház gazdasági bizottsága ál­tal beadott jelentésnek tárgyalásáról szóló része a jegyzőkönyvnek azonnal meghitelesítessék. (Meg­történik.) Németh Albert: T. ház: A házszabályok 18. §-a értelmében kérek szót. Vannak dolgok, mely oly természetűek, hogy azoknak indokolásában nagy és hangzatos szavak inkább ártalmára vannak az előadónak, s inkább szolgálnak a czéltévesztésre, mint előnyére; sőt inkább szükséges, hogy azok a legnagyobb hidegvérűséggel, igen finoman hozat­nak elő a ténynek szárazságában elősorolva. Tar­tózkodni fogok tehát ezúttal minden bevezetéstől, hanem a t. elnök úrhoz egy kérdést akarok intézni. (Halljuk!) A házszabályok 186. §-a ezt rendeli: „Az elnök őrködik a nyilvánosság felett; a hallgatósá­got, ha kell, a törvény értelmében rendre inti, és szükség esetében a teremből kiparancsolja, sőt a rendzavarokat meg is fenyítteti. E végre minden alkotmányos eszköz és fegy­veres erő használata is, saját felelőssége mellett, rendelkezésére áll.“ T. ház! Midőn az ülés megnyíltával a te­rembe lépni akartam, több képviselő­társamtól ér­tesültem, hogy itt a szomszéd házban fegyveres rendőrök lovas és gyalog csapatok vannak elhe­lyezve. (Mozgás.) Én megvallom t. ház, ezt nem hittem, hanem Nagy Ferencz képv. társammal el­mentem a szomszédban lé­vő lovarda épület udva­rára, és ott jó hátul, — az épület hátsó falával markírozva , egy csapatban felállítva megolvas­tam 20 fegyveres lovas rendőrt és azok élén egy őrmestert. (Felkiáltások a baloldalon: Gyalázat!) Kérdést tettem az őrmesterhez. (Tisza Lajos közbe­nevet.) A­ki ezt neveti, az azon korszakban ne­­vekedett, ott tanulta a nyilvános életet, a­hol egyedül csak a fegyverek parancsoltak. (Élénk felkiáltások a balfelől: Úgy van ! Igaz !) Aki a régi Magyar­ország iskolájában tanulta a publicus életet, mint én, aki hadi-törvényszékek előtt megőrizte ama férfias bátorságot, melyet meg­őrizni kell képviselői állásban is a hadi törvény­szék előtt, az igenis szívére veszi ezt és jobba­n, mint az exminiszter úr. (Tisza Lajos szólni akar.) Majd azután, most én vagyok a szóban. Elnök: Kérem a t. házat, méltóztassanak a szónokot kihallgatni. A közbeszólások szokták vitáknak mértéken felül való élénkségét felkeltem , és ennélfogva kérem a t. házat, méltóztassanak a szólókat kihallgatni és közbeszólásoktól, amelyek különben sem tartoznak a ház tárgyalási sorában, tartózkodni. (Helyeslés.) Németh Albert: S így, t. ház, méltóztassék nekem megengedni, hogy azon higgadtsággal és nyugalommal, mel­lyel előadásomat megkezdtem, folytathassam és befejezhessem. (Halljuk! Halljuk!) Kérdést tettem az őrmesterhez, ha vájjon a lovarda udvarában szoktak-e ők lovas gyakorlato­kat tartani, mert inkább hittem, ezt, mint az el­lenkezőt. A felelet ez volt : „Nem uram ! mi ide vagyunk rendelve a mai ülés tartamára.“ Onnan kijőve a kapunál álló rendőrt szem­ügyre vettem és az egy tisztességes védett posstió­­ban áll­ott szemben a sarkon figyelő másik ren­dőrrel, a­ki ismét, mint drótsodrony correspondeál a képviselőház bejáratánál álló másik fegyveres rendőrrel. Nem is tudtam, hogy a rendőri köze­geknek ilyen taktikaszerű felállításában nyilvá­nul azon finom óvatosság, a­melyre eddigelé 10 éven át Magyarországban tudtommal soha egy kép­viselőházi elnöknek sem volt szüksége. Tovább megyek t. ház. A szomszéd Gegen­feld ház udvarára Nagy Ferencz képviselőtársam­mal belépve, nem találtam semmit, azonban kér­dést tevén, hogy tán a másik udvaron szintén vannak elrejtve rendőrök, erre azt felelték, hogy ott egy kocsi színben 20 gyalog fegyveres rendőr várakozik. (Felkiáltás a balon : Gyalázat!) Mielőtt tehát én e felett képviselői jogomnál fogva nyilatkoznám, mielőtt a t. elnök úrnak ezen saját felelősségére kiadott rendeletére bírálatomat, mint a ház egyik tagja mondanám, kérdést teszek az elnök úrhoz, tette-e ezen intézkedéseket, mivel indokolja azokat, és mi jogosította fel a t. elnök urat, ily intézkedések tételére. (Helyeslés a balol­dalon.) Elnök: Azonnal felelhetek a kérdésre. Ne­kem az ülés kezdetén, a háznagy úr azt jelentette (Halljuk !) hogy a karzaton tegnap történt rendet­lenségek miatt az őröket szükségesnek látta itt a házban megkettőztetni. Ezt részemről tudomásul vettem, mert tartozom felelősséggel aziránt, hogy a házban semminemű rendetlenség ne történjék. Azt, hogy az utc­ákon katonák vannak elhelyezve, nem tudom; én ezt egy szóval sem rendeltem meg, s egyátalában felelős nem lehetek azért, a­mi a házon kívül tudom és beleegyezésem nélkül történik. (Általános helyeslés.) Németh Albert : A t. elnök úr válasza által meg vagyok nyugtatva, mert az első közeg, a­ki a rend fentartása felett őrködik, természetes a háznagy úr. Azt hiszem, hogy nem is kell kér­­deznem­ a háznagy urat, a­ki maga fog számot adni, mert igy kell Pétertől Pálhoz menni mig megtudjuk, hogy mi az oka ezen intézkedésnek. A rendőrkapitány, ki köztudomás szerint nem tagja a főrendiháznak, mégis a főrendek kar­zatán silbakoskodik, hogy mikor kell tehát már a parancsot kiadni. (Derültség. A ház tagjai a karzatra néznek, hol Thaisz Elek gub­­baszkodik, s vastag bőre daczára pirul, mint a rák). Bocsásson meg a t. ház, de ha elérkezné­nek azon idők, hogy népcsoportosulások fenyeget­nék a képviselőház tanácskozását és véleménye sza­bad nyilvánítását: azt hiszem, hogy a magyar kép­­viselőház tagjai egyenként és összesen mindig fog­nak bírni annyi erkölcsi tekintél­lyel, hogy azo­kat egy szavukra szétoszlatni képesek. S ha oly idők következnének, mikor a képviselőház er­kölcsi tekintélye oda sü­lyed , hogy fegyveres erővel kell fentartania a rendet, akkor a fegy­veres erő alkalmazása már illusóriás lenne. Én tehát itt meg nem állok, hanem valamint be­léptemkor a miniszterelnök úrhoz kérdést te­vén, azon feleletet nyertem, hogy ő ily intézke­désekről mit nem tud, úgy óhajtom, hogy a dolog kipuhatoltassék, hogy a képviselőháznak tudomására jusson, hogy kik ama kotnyeleskedő, csuszó-mászó, szolgalelkü nyomorultak. (Élénk helyeslés a ba­lon) kik ily gyalázatos uton, maguknak érdeme­ket szerezni nem pirulnak, nem átalakodnak. (Za­jos helyeslés a balon. Mozgás a középen.) Ki „EGYETÉRTÉS" TÁRCSÁJA. AZ UTOLSÓ BEBEK. — Történeti regény. — írta : Pétery Károly. ELSŐ KÖTET — 9-dik folytatás. — A sekrestyén keresztül egy elég tévés szobába nyitott Bebek, egyszerű ágy paplannal, egy asz­tal, két szék, egy ócska ruhaszekrény, s egy ima­zsámoly, egy-két penészes s elrongyolott könyvvel tették a szoba bútorzatát. — Hajdan Pater Antonius lakott itten, mond a várúr, egy henyélő szolgája a római anyaszent­­egyháznak; — az öreg úrnak nagy barátja volt, én azonban mihelyest, e vár birtokába léptem, tüs­tént túladtam rajta. Én papoknak, s szerzetesek­nek nem vagyok barátja, mert a­mikor csak te­hették, bosszantottak a jámborok, noha én sem maradtam mindig adósuk. A megújított vallás szol­gája Szögligeten lakik, azonban minden héten két­szer feljön isteni tiszteletet tartani. A kápolnából saját szobájába vezette ven­dégeit, s a kényelmes köreveteken üléssel kí­nálta meg. A szoba mintegy három öl szélességű, s ugyan annyi hosszúság lehetett; — egyik falát a kárpiton felül zöld posztó fedezé, mely minden­nemű fegyverekkel művészien be volt aggatva. Látni lehetett itt gazdag markolatú kardokat, ke­­lerészeket, buzogányokat, még a tatár idejéből, sa­játságos alakú sisakokat , többféle paizsokat, kü­lönböző nemű lőfegyvereket, ezek között két csövű puskákat,­gyöngyös fejű pisztolyokat, ódonszerű harcz s vadászatra használt tegzeket. Legfelül egy húsz, vagy harmincz ágú szarvasfej pompázott, melynek ágain vadászkürtök,kopóhívó és sólyomsípok,rovátkolt lovagló sarkantyúk s vitézi kertyük függtek. Egyik szegletében egy ruhatár állott, mellette egy vas­­szekrény, melyben hihetőleg féltőbb írásait és kincseit tartá, a másik szegletében egy aranyozott oroszlányon nyugvó hatalmas tölgyfa-nyoszolya tig­risbőr takaróval; — egy oldalán márványozott kandalló nyílt dombor­művekkel s márványkoszo­rúkkal czifrázva, a terem egyéb részét magas hátú kényelmes bőrszékek s törökös körevetek fo­­glalák el. — Beszéljetek valami újságot ifjú vitézek, a szép kis Erdélyről, — mond Bebek vendégeihez fordulva; — mindig a legnagyobb örömmel hallok e kis bérezés országról, mert gyermekségem s első ifjúságom éveit ott töltöttem el, Bebek Imre nagybá­tyámnál, kinek isten után mindent köszönhetek, nevelésem, vallásom, s a mi több kedves nőmet is, mert nála ösmerkedtem meg vele. A két ifjúnak csak most jutott eszébe utazá­suk s megbízásuk czélja, eddig egészen elfeledkez­tek követségükről, mert a régi jó időben nem kérdezték, miért jött, s meddig mulat a ven­dég, ez is a szíves elfogadás közben feledé, mi okból jött. Báthori arcza elkomolyodott, s néma jel­be­széddel felhívta Wesselényit követségük borzasztó drámájának elbeszélésére. — Igen fájlaljuk, — mond Wesselényi gon­dolatait rendbeszedve, — hogy először is egy oly szívrázó újsággal kell fellépnünk, mely kegyed nyugalmát talán hosszas időre felzavarja, annyival inkább óhajtottuk volna ezt elhalasztani mind ke­gyedre, mind reánk nézve, mert félünk, hogy közlésével méltó haragját vonjuk magunkra. — Beszélj öcsém minden tartózkodás nélkül, — mond Bebek békétlenül, — s ne tarts semmi­től. Annyit, és olyanokat értem már én meg, hogy a legborzasztóbb újság sem hozhat egy­könnyen zavarba , habár legközelebbről érde­kelne is. A várúr távollevő atyjára gondolt, s aróta alig észrevehetőleg elszíntelenedett. Wesselényi néhány szóval elbeszélte Bebek Ferencz és a két Kendyek összeesküvését, s a ki­rályné parancsolatjára történt meggyilkoltatásukat, a mint feljebb előadták. Bebek György, a mint atyja nevét említtetni hallotta, észrevehetőleg elhalványodott; későbben az összeesküvés és a borzasztó vég hallásakor a kerevetről felugrott, s oly vérfagylaló arczjátékkal kísérte a Wesselényi beszédét, hogy ennek szilárd hangja rebegéssé szállott alá. A mint az ifjú beszédét elvégezte, Bebek nagy léptekkel fel s alá járt a szobában a legna­gyobb felindulással; nem harag, nem boszú, nem fájdalom volt az, mi eltorzított vonásain mutatko­zott ; egy c­áosznak mondhatnék azt, minden­nemű romboló szenvedélyekből összehalmozva, mely férfias szép arczának sátáni tekintetet kölcsönzött. — Valóban gyönyörű eljárás, egy alvó öre­get ágyában megfo­jtatni— mond végre, mintegy magával tusakodva. — Ha vétkezett ország és ki­rály ellen, mirevaló a törvény, féirevalók az ítélő­székek. Hát ennyire alacsonyodott a királyi tekin­tély, hogy orgyilkosok nélkül nem is tud bün­tetni? Szégyen, gyalázat s alávalóság! Wesselényi, a mint a várurat egy kissé csen­desebbnek látta, előadta követségük második részét, hogy Izabella tárt karokkal fogadja a meggyilkolt vitéz fiát; kész atyjának minden erdélyi jószágait s kincseit, — noha az öreg hűtlenségi vétke miatt törvényszerüleg reá szállottak — visszaadni, ha Ferdinándot elhagyva, vitéz kardját az öreg ki­rályné védelmére fordítja. — Hagyd el öcsém, — mond Bebek, némie leg higgadtabb kedélylyel, egy szót se többet e tárgyról, elég sokáig kellett mások parancsait va­kon követnem, most függetlenül nincs kedvem a köpönyegforgató szerepét játszani, s főképen egy gyáva nő uszályhordozójává szegődni, s önző sze­szélyeinek labdájává alacsonyodni. Tárt karokkal fogad a nyomorult kétszínű asszony, ölelése a tor­túra ölelése, mely halálra fojt, nincs kedvem ma­gamon kísérletet tenni. Ezen részen sem várok ugyan hálát, mert Perényi Péter példája eléggé bizonyítja, hogy a legdicsőbb érdemek mellett sem feledik Bécsben a múltakat, de legalább adott sza­vam s lovagi becsületem ezen részen maradás által mocsoktalanul áll. Bebek ezután néhány erdélyi ismerősei felől kérdezősködött, a mint egy apród reggelire szólí­totta fel a beszélőket, azon hozzáadással, hogy a nagyságos asszony a kisasszonyokkal a kertmula­tóban várakoznak a várúrra s vendégeire.­­ Menjetek édes öcsém, — mond Bebek vendégeihez, — én is követlek tüstént, de még előbb egy kis végzendőm van. A két ifjú levente alig hagyta el a szobát, a­mint a várar belülről magára zárta. Ingadozó léptekkel járta végig kétszer-három­­szor szobáját, szép férfias arczvonásainak vadjátéka élénken tükrözé azon borzasztó vihart, mely belse­jén tombolt. — Végre erejéből kifogyva térdei meg­törtek lelki küzdései közben. Isten ! büntető ur ! kiálta fel, nem álom-e amit hallottam? Ezen ember, kit átkos végzetem atyámul rendelt; ez ember, ki éltem ösvényét ör­dögi kárömömmel tövissel szórta be ; ez ember ki­nek pokoli kiszámítású ösztönzésére, rabló, gyil­kos, haramja, hiteszegett lettem ; ez ember, ki tiszta lelkemet a bűn s vétek mindennemű maszlagéval bemérgezte ; ez ember, kitől nem volt egy nyugodt órám, valóban meghalt volna ? Igen , nem álom ez folytatá fuldokolva, bel­sőm súgja, hogy ez irtóztató ember megszűnt élni. — Kaczagni volna kedvem egyrészről, míg másrészről a pokol minden fúriái dúlnak keb­lemben. Nem öröm, nem is fájdalom mit ez iszonyú hit hallásain érzek. — Úgy tetszik, mintha lelkem jobb érzése küzdene élet, s halálra rész irányt vett szenvedélyeimmel. Istentelenül raboltatta el nőmet, s az atyai érzést levetkezve ölette meg talán szívem vérével együtt mond alantabb hangon. Nem, nem, ezt nem akarom hinni, különben térdeimen kérném Istent halálom órájáig, hogy ez iszonyú vétket ne hagyja büntetlenül. Megátkozott engem egyetlen egy fiát a leg­­kikeresettebb átokkal, mely még most is vérem minden csepjét jéggé fagyasztja, s miért? mert elég vakmerő voltam számon kérni tőle ártatlanul meggyilkolt nőm életét, leányom, barátom, s cselé­deim előtt átkozott meg. Ha korlátlan szenvedélyeim csábördögére hallgatnék, meggyilkolt ősz ember azon átkokat miket reám halmoztál sírodra dobnám vissza, de nem teszem ezt, mint nem tudtam soha, úgy nem feledem most sem, hogy atyám voltál, kinek léte­lem köszönhetem. Lételem köszönhetem ? mond keserű gúny­nyal, kárörvendő sátán nem kaczagsz fel — mi köszönettel vagyok én adós lételemért, ezen lé­teiért, melyet évek óta gályarab lánczaként von­szolok magam után; mi nekem múltam ? egy nagy temető, melyben tört fejfaként állok meggyilkolt re­ményeim felett; mi nekem jelenem ? nyomasztó halálálom! melyből nincs ébredés; mi jövőm­ ? egy végetlen éjszaka! melynek feltünelgő bádgyadt holdvilága gyászoló mécsként ásott síromra vilá­git. — Meghalok örökre minden utóremény nél­kül : sírom rége a négyszázados Bebek nevet ve­lem együtt örökre eltemeti. Csukló zokogásba tört ki ezen törhetlen fér­fiú vad fájdalma, kinek könnyeit eddig nem látta senki. Nem átkozlak atyám, azon óriási szenvedé­sekért, melyeknek zsákmányét vetettél, te kiszenved­­tél; véres halálod, vétkeid nagy részét elmosta, — nyugodjanak poraid békével. Ágyára hajtotta fejét, s tompa kábult álomba merült. Itt van helye ezen férfiú jelleméről felvi­­lágosítólag szólanánk, s egyszersmind szabadságot veszünk ezen férfiú őseit, s különösen atyját egy­két szóval megemlíteni, a mennyiben ezeknek élet­rajza hősünk jellemére nem csekély világot vet. A hatalmas Bebekház a monda szerint egy pásztortól hozza le törzsökfáját, ki az aggszerű Héderváry családból vette származását, atyjától azonban neje hűtlensége miatt kitagadtatván, pász­torrá lett a Sajó vize mellett Pelsőczhöz közel. Ekkor történt a gyász emlékezetű tatárjárás, mely Magyarországot sok századra hátraveté. Az ifjú pásztor egy nyári reggel gondtalanul őrizé nyáját, a mint a tatárok borzasztó harezzaja fülébe hatott. Alig volt ideje a gyilkoló s pusztító csoport elől egy általa jól ismert barlangba rej­tezni, hol csakugyan menten maradt. Itt élt ő szinte két évig — csak éjjel hagyta el véd­helyét, hogy magát vadgyümölcsökkel, olykor nyíllal lelővött madarakkal az éhhaláltól s biztosítsa. Végre a romboló ellen elhagyta a felégetett s lakosaiból kipusztított országot; az elrejtezett lakosok újra elhagyhatták rejtekeiket. (Folytatása következik.)

Next