Egyetértés, 1877. május (11. évfolyam, 103-129. szám)

1877-05-30 / 128. szám

XI. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: éne..................................20.­1­­élévre..................................................10.­­Negyedévre.........................................5.— Egy hóra..............................................1.80 Et­y szám 7 krajezár. Hirdeti..? díj: 9 hasábos petitsor egy­­n­eri hird . 12 kr., többször 10 kr. B 41 v­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­­lön 80 kr. Nyílttéri öt hasábos sor 80 krajezir. jpjg“ Junius hó elsejétől kezdve uj előfizetést nyitunk az „Egyetértés”-re. Előfizetési árak: Junius hóra .... 1.80 Junius—augusztusra . . 5.— Junius—szeptemberre . . 6.80 Juuius—deczemberre . . 11.80 Előfizetőinknek közelebb fogjuk szétküldeni az orosz-török háború — európai és ázsiai — harcz­terének teljesen sikerült pompás térképét. A háború tartama alatt lapunk minden nap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Olvasóink érdeke iránti kötelességünknek tartottuk megtenni minden szükséges intézkedést arra, hogy saját h­a­r­c­z­t­é­r­i tudósítóink és eredeti távirataink által a háború ese­ményeiről mindig gyors és hiteles tudósításokat adhassunk. Az előfizetés a hónap bármely napján megkezdhető. Az előfizető nevének, czimének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását, kérjük, hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék Régi előfizetőink legczélszerű­bben cselekszenek, ha ezemszalagjukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. Az előfizetési pénzek és postai utal­ványok Budapestre az ,,Egyetértés“ kiadóhiva­talába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. A „Egyetértés" kiadóhivatala, 128. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerda, 1877. május 30. Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. himzb-utcia 1. sz. hová a lap szellemi részét illeté minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérm­entesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben fent detnek vissza. Kiadó-hivatal :­­Budapest, IV. himző-utc­a 1, se­­hová a előfizetési pénzek küldendők. A quota tárgyalások. A quota tárgyalására választott ma­gyar regnicolaris deputatio Bécsben van és a mai nappal megkezdi tanácskozásait az osztrákok által hasonló minőségben vá­lasztott regicolaris deputatióval. Magyar félhivatalos körök szentül meg vannak győződve, hogy a tárgyalások hamar vé­get érnek, két heti időzés elégséges, hogy­ megállapítsák „az arányt, mely szerint a pragmatica sanctio folytán az 1867-ki XII-ik törvényczikkben közösöknek is­mert ál­l­am­ügyek költségei a ma­gyar korona országai és ő felsége többi országai által viselendők­. Meg vannak pedig győződve a tárgyalások gyors lefo­lyásáról, mert a mint már ezt különben várni sem lehetne a jelenlegi magyar kor­mánytól , azon kedves intenzióval küldték fel a bizottságot, maradjon a réginél, vagyis az eddigi hozzájárulási arány ig­­tattassék törvénybe. És meglehet, hogy ha egyedül a mi bizottságunktól függne, a szokott áldozat­készség mellett akár három nap alatt is befejezhetnék missiójukat. De hát az osz­trákoknak meg van azon rész­természetök, hogy az ilyféle köztudomású tacticát ol­dalba rúgják, s ugyancsak megkeserítik a „könnyű vérrel ” áldozó hazafiság működé­sét. Az uj „Presse“ legalább máris azzal üdvözli a magyar regnicolaris deputatiot, hogy előkészíti őket az osztrák deputatio részéről történendő követelésekre. Miért ne ? A­hol oly nagy az érdekek eljátszá­sára irányuló készség, ott az ügyes ellenfél csak a helyzetet zákmányolja ki, midőn elejét veszi az innen sokkal jogosabban fölmerülhető követeléseknek. Elvi szempontból mi természetesen csak lenézőleg és megrovólag tekinthetünk oly tárgyalások elé, a­melyeknek czélja to­vábbra is fenntartani a közös viszonyokból eredő képtelenségeket, zavarokat és elége­detlenséget. Pártállásunk most még in­kább, mint valaha, nyer erőben és érve­lésben a fennálló rendszer következményei ellen. Önálló politikai, pénzügyi és közgaz­dasági helyzet mellett, elesnének mindazon gyűlöletes oldalai a jelenlegi regnicolaris komédiának, a­melyek a „minta alkotmá­nyosság“ keretébe vont nemzetek érdekei­­nek és teherviselő képességének egyoldalú megítéléséből származnak. De hát a „böl­csek“ intézik sorsát az örvény felé a nem­zetnek, s így akarva nem akarva toll alá kell vennünk a quota ügy dolgát. Az 1867-ik 14-ik törvényczikk szerint a „közösöknek ismert államügyek költsé­geinek“ aránya „a magyar korona orszá­gaira nézve 30, s ő­felsége többi orszá­gaira nézve 70 százalékban“ állapíttatott meg. Ugyanez arányt kiváltják érvényesí­teni a jelenleg folyamatban levő alkudozá­soknál is. Lássuk minő számítással. Az országnak élénk emlékezetében van, hogy ez arány megállapítása már akkor sem felelt meg a nemzet adóképességének. Az akkori regnicolaris deputatio az osztrá­kok által szolgáltatott számadatokból nap­nál világosabban mutatta ki, hogy Ma­gyarországot tényleg nem illeti több, mint 25 százalék hozzájárulási teher. Csakis h­os­­­szabb tárgyalások után egyeztek bele a 30-as és 70-es arányba, már a­mint az akkor di­vatban volt azzal a rózsás reménykedéssel, hogy aranyeső fog hullni, s könnyű lesz fedezni ez arán­nyal járó terhet. Arany helyett azonban csupán a szédelgéssel járó részvénypapír és államadóssági kötvény eső hullott, beütött a krach, pang minden, s kisült, hogy lesz a harmincz perczent túl­ságosan sok a mi vállainkra. Így álltak a dolgok az újabb egyez­kedésekig. Józanul azt kellene hinni, hogy a tapasztalat eléggé megtanított bennünket helyesen számítani és nem ábrándozni. Az eddigi arány leszállítása még a status quo fenntartása mellett is pénzügyileg és köz­gazdaságilag indokolt szükség gyanánt je­lentkeznék. Oly kiegyezés mellett pedig, mint a­minőt a kormány a status quo megrontásával kötött, a­ nemzet szánszán­dékos túlterhelésével egy jelentőségű min­den oly belenyugvás, a­mely az eddigi arány fenntartását tűzi ki tárgyalási ered­ményül. Fájdalom, az uralkodó veszélyes irány­zat ezt tűzte ki a regnicolaris tárgyalá­sok legkedvezőbb eredményeid, és ezzel újólag bizonyságát adják, hogy nem ké­pesek a maga közvetlenségében átérezni az iszonyú hanyatlást és elszegényedést, a­mely nemzetünkre nehezedett. Az ilyen po­litika önmagában hordja a megveretés min­den gyengéit. Feladva a tényleges helyzet­nek az újabb bank és vámügyi egyezke­dések által meghoszabbított számtani alap­jait, lejtőre téved, a­hol a legkisebb táma­dásra lejebb és lejebb kell zuhannia. Íme osztrák részről már jó a fenye­getés, mely az arányt 30-as és 70-es szá­zalékaiban, a részleges fedezésekre szol­gáló vámjövedelem elszámítási módozatai­ban megváltoztatni a tárgyalás czéljául tűzte. A 07-iki törvény szerint „a vámok tiszta jövedelméből előbb a közös vámvo­nalon átvitt adó alá vetett tárgyak után járó adóvisszatérítések fedeztetnek, és az azután fennmaradó felesleg fordíttatik a közös költségek közös fedezésére.“ E sza­bályozás eredménye az volt, hogy az osz­trákok tetemes kivitele a fogyasztási adó alá eső tárgyakból, szemben a mi jelen­téktelen kivitelünkkel, a legigazságtalanabb módon merítette ki a vámokból befolyó közös jövedelmet. Miután ez az újabb ki­egyezés által változó­­ 4,­­szenvedett, az osz­trákok azt pengetik, hogy a vámjövedel­mek is ugyanazon kulcs szerint osztassa­nak fel, a­mel­lyel ezentúl a fogyasztási adóvisszatérítések föloszlatni fognak. Ez annyit tesz, viseljétek csak továbbra is a költséget a régi nagyságban, de már a részleges fedezésekre szolgáló jövedelmet mi csapjuk zsebre, hogy leüssük vele a 70 perczentet. Nem tévedünk, ha az osztrákok e kö­vetelésében ama manőver folytatását lát­juk, a­mely kormányunk gyöngeségét ren­geteg követeléseivel ijesztgette és a capitil­latújra csábította. Az osztrákok jól tudnak számolni; tudják tehát, hogy az eddigi arány sem igazságos , de látva viszont az engedékenységi készséget, fölfelé rugtatják követeléseiket két czélból: vagy sikerül többet kivívniok, vagy legalább az eddigit kinyerik. És bizony a mi kormányférfiainkkal szemben ez a tactica nem is lesz, mert czélhoz vezet. Elannyira czélhoz, hogy mint rendesen meg fogjuk érni, miszerint e gyöngy államférfiak idehaza roppant ju­­bilaeummal kürtölik majd a vívmányt, ha sikerül az eddigi arányt törvénybe ik­­tatniok. Emlékezzünk rá, hogy a komédia vége ez lesz. Föld­váry Mihály orsz. gyűlési képvise­lőhöz Konstantinápolyból a mai napon következő távirat érkezett: Pér­a, május 27. 1877. „Az ottomán képviselőház tagjai ma este a Budapesten járt török küldöttség tiszteletére ban­­quettet rendeztek, melyen az államtanács több tagja, s számos más magas állású tisztviselő vett részt. A jelenlevők, — azon testvéries üdvözlő táv­iratok felolvasása után, melyeket a török küldött­ség budapesti időzése alatt Magyarország városai­ból, megyéiből kapott, — engem tiszteltek meg a megbízással, hogy a magyar képviselőház tagjai­nak, — az említett üdvözlő táviratok küldőinek, — s az összes nemes magyar nemzetnek köszö­netet mondjak, és testvéries hála érzelmeinknek kifejezést adjak.“ Abdullah, Mekka képviselője. Az ungvári „Kárpát“ következőleg nyilatko­zik a jelen háborúról: Mind a két rész állítja, hogy vallásért harczol, de az az oroszok részéről nem a vallás, hanem a nemzetek meghódítása czéljából történik, hogy azok, a­kik Oroszország vagy vér vagy vallás rokonai, az orosz iga alá jussanak. Mi nem his­szük, miszerint egy despotikus állam a nemzetek felszabadításáért háborút viselne, s azért annak erre vonatkozó ígéreteit hamisaknak tartjuk. Oroszország nem győzhet meg bennünket arról, hogy képes másoknak szabadságot adni, m­íg saját hazájában oly zsarnokul jár el, hogy minden szabad véleményt sőt gondolatot is elnyom. Orosz­ország personifikált barbárság és rabság. Somogy vármegye, mint ez már közölve volt, tavaszi közgyűlésén feliratot határozott intézni a keleti kérdésben. E felirat így hangzik: Mélyen tisztelt képviselőház! Folyó évi feb­ruár havi évnegyedes közgyűlésünkből — a midőn Oroszországnak Törökország ellen felvetett követe­lései még a diplomatia z.d asztalán tárgyaltattak, a nagyméltóságu m. kir. kormányhoz feliratot in­téztünk a török birodalom­ integritása mellett, — mert már meg voltunk győződve arról, hogy Tö­rökország területi épsége Oroszország részéről — melynek érdeke Magyarország, az osztrák-magyar birodalom érdekével homlokegyenest ellenkezik — a legkomolyabban veszélyeztetve van, s mert azon nézetben voltunk, hogy miután a keleti kérdés Magyarországra nézve a lét vagy nemlét kérdését képezi, aggodalmaink és meggyőződésünk nyilvá­nítása a helyzet komoly voltánál fogva hazafius kö­telesség. Időközben Oroszország fegyverkezéseivel el­készülvén, az álcrát levetette, s a humanismus és kereszténység hamis jelszava alatt hadait megindí­totta. Ezen támadás czélja kétségtelenül a török birodalom feldúlásával, egyfelől a szabad Duna torkolatának és Konstantinápolynak — a keleti kereskedelem e legfontosabb kulcsának — hatal­mába kerítése, másfelől önálló avagy orosz fenha­­tóság alatti délszláv államok alkotása. Hogy Oroszország előnyomulása leg életbevá­­góbb érdekeinket érinti, s azt bizonyítani feles­leges. Az Al-I­im­a lezárása által máris lekötötte életereinket, s délszláv államok alakításával orosz behálóztatás veszedelmének lennének kitéve. Ezen, úgy politikai, mint anyagi veszedelem­mel szemben vészkiáltásunk hallatása természetes lévén, — tiszteletteljesen kérjük a mélyen tisztelt képviselőházat, hogy alkotmányos utón oda hatni mellőz lassuk, miszerint az osztrák-magyar biroda­lom politikája megakadályozza azt, hogy Oroszor­szág bármi czimen terület nagyobbodást nyerjen, s T­rökország felosztásával határainkat önző ér­de­­­einek megfelelő szláv országok gyűrűivel vegye körül. Kelt Kaposvárott, 1877. évi május hó 7-én s folytatva tartott bizottsági évnegyedes közgyűlé­sünkből.“ Rómából jelentik, hogy Schwarzenberg prágai bíbornok érseknek a pápával hosszas be­szélgetése volt, melyben az osztrák egyház hely­zetét rajzolta. Az érsek elmondotta, miért ellenzi a papság a polgári házasságra és az iskolaügyekre vonatkozó törvényeket, s biztosította a pápát, hogy a bécsi kormány nem kényszerűségből, nem Ber­lin presszója folytán cselekszik. Ezen beszélgetés folytán a pápa az osztrák zarándokok fogadása al­kalmával csaknem ellenségesen nyilatkozott Ausz­triáról. Minthogy Oroszország a lengyeleknek a Rómába menetelt megtiltotta, Simeoni bíbornok az egyház ellen intézett ezen újabb sérelem miatt a pápa nevében tiltakozni fog a hatalmaknál. Az orosz kormány, mint az ágostai „Allgemeine Zeitung“ értesül, üresen szándékozik hagyni a bécsi és londoni nagyköveti állomásokat, és csakis ügyvivőket fog alkalmazni, oly czaiból, hogy alkalmilag kitérhessen oly kérdések elől, me­lyekre a válaszadás rá nézve kellemetlen lehet, s melyekre a nagyköveteknek válaszolni kellene, míg az egyszerű ügyvivők e kellemetlen interpelláltak­­­kal szemben hiányos informatiókra hivatkozhatnak. A „Kölnische Zeitung“ párisi leve­lezője légből kapottnak mondja a „Moniteur“ azon állítását, hogy a vidéken teljes nyugalom van s a provincziában félreismerhetlenül egész szokatlan mozgalom uralkodik, a megbotránkozás a polgárság minden körében nagy, sőt május 16-ikán a köz­­társasági táborba hajtotta azoknak nem csekély részét, kik eddig a régi pártokhoz tartoztak. Pá­­risban az új események különösen a bonapartisták­­nak ártottak, kik hozzájárultak május 16-ikához, és sokan, kik még 3 hét előtt monarchisták voltak, most buzgó hívei a köztársaságnak. Londonból távírják, hogy a „Daily Tele­graph“ bécsi levelezője meglátogatta Don Carlost, s e látogatásról a következőket közli .• Don Carlos kijelenti, hogy őt nem utasították ki Parisból. Megtudta, hogy a spanyol Füvet az ő kiutasítta­­tását követeli, mire a már elhatározott elutazást siettető, hogy a jelenlegi izgalmakban megmentse a franczia kormányt újabb zavaroktól. Don Car­los legújabb manifestuma — úgymond — nem készít elő újabb háborús actiót, hanem az csak tiltakozás volt a fuerók eltörlése miatt. Ha Spa­nyolország békésen fel­­ fog virágozni, ő ép úgy, mint nagybátyja, gr. Chambord várakozó maga­tartást fog követni , de ha újabb zavargások ül­nek ki, ha veszély fenyegetné a hagyományos sza­bad jogokat, akkor egy perczig sem haboznék fegyverhez nyúlni. Don Carlos a jelenlegi kor­mánynak rövid fennállást jósol. Don Carlos azt remé­­li, hogy a köztársaságiak meg fogják kön­­­nyíteni az ő művét. Magyar iparos az osztrák nemzetgaz­­dának. A magyar iparosvilág méltó felháborúsodás­­sal fogadta Kautz Gyula győri képviselőnek a kö­zös vámterületbe szerelmes fejtegetései között ki­ejtett szavait. Joggal kérdik elnyomott iparosaink; ki és mi az oka annak, hogy a magyar iparos nem képes boldogulni, mióta az országot gyarmati hely­zetbe sülyesztették és őket még a természetes ver­senyezt­­etés feltételeitől is megfosztották az osztrák iparosok érdekében? fájjon a magyar iparos oka-e annak, hogy a közös vámterületen oly politikát űznek, mely a legnagyobb mértékben protegálja az osztrák ipart és nemcsak virágzását lehetetlenné teszi a létező magyar iparnak, hanem oly hanyat­lás felé taszitá, a melyben el kell pusztulniok, s koldusbotot czipelni sem marad elegendő erejük. A felháborodásról, melyet Kautz Gyula úr álta­lában a vámügyi bizottság többségének hamis állás­pontja felkeltett, több előttünk fekvő levél tesz tanúsá­got. Részünkről csak örülni tudunk, hogy a ma­gyar iparos világ önérzete kezd ébredni és kifeje­zést ad felháborodásának az eljárás felett, mel­­­lyel érdekei találkoznak, de viszont lehetetlen, ez alkalommal az iparosokat nem figyelmeztetnünk, hogy a nemzetgazdasági haladás szempontjából rendkívül fontossággal bíró ügyeikben igyekezze­nek más politika által hatni, mint eddigelé tet­ték. Mert a­mennyire helyén van a felszólalás most is , úgy gyakorlatilag minden felszólalás el­veszti horderejét, ha végül mégis csak Győr, Sze­ged, meg a többi városok példájára tizenhárom­­­próbás szolgákat küldenek a parlamentbe, a­kik­nek kisebb gondjuk is nagyobb a nemzet pénz­ügyi és közgazdasági önállóságánál. A­mi a vámügyi bizottság tárgyalásait illeti, hadd álljon itt az iparosok nézeteinek tolmácso­lja gyanánt a következő levél: Zilah, május 27. A képviselőház vámügyi bizottságának e hó 25-én tartott ülésén Kautz Gyula országgyűlési képviselő azon állítása, hogy a magyar ember nem való iparosnak, rész vért szült a létküzdelem nagy bajaival küzdő iparosok között. Mindnyájan kér­deztük : vajjon honnan meríti állításához az alapot? Mi ugyanis, a­kik ismerjük a magyar ipar keserves sorsát, példákra hivatkozhatunk annak bebizonyítása végett, hogy Kautz úr állítása telje­sen alaptalan. Számát nem tudjuk azon jóravaló magyar iparosoknak, a­kik kiképeztetések végett, bejárják a külföldet, mindenütt a legnagyobb kész­séggel fogadtatnak, s ha aztán mégis itthon pró­bálnak megtelepedni, kénytelenek rövid időn át visszavándorolni, hogy élvezhessék munkájuk illő gyümölcseit. Nem mesebeszéd, hanem a külföldi ipartelepek által beismert tény, hogy a magyar iparos a külföldi műhelyekben minden más nem­ AZ „HGTETERTES“ TARCÚJA, Rég­múlt időkből. [Állat mese.] Bár kegyetlen nagy szamár volt, Kit királylyá tenni kár volt : Fölavatták, trónra tették, És nevét igy emlegették : Ő Felsége a szamár ' Kik körülte zsongtak-bongtak, Nagyságáról annyit dongtak, Hogy zsarnok lett a butábul . . ! Önfényérül szinte kábul Ő Felsége a szamár. Rúgta népét jobbra, balra, Rengeteg volt a hatalma; Koronázott nagy fülével Gőgösen járt szerte széjjel 0 Felsége a szamár. Áruló a teste, lelke, Birodalmát kizsebelte ; Mig a csorda ázott-fázott, Czinkosokkal lakomázott 0 Felsége a szamár. Ha felöntött a garatra, Valamennyit megcsapatta, S valahányszor koczkán vesztett, Véres, irtó harezot kezdett, — 0 Felsége a szamár. A hatalmas, roppant barmok Tűrve rágták a zab-almot, S elszivelték, hogy dühödve Rúgta őket agyba-főbe , Felsége a szamár .. . ! Egyszer egy hős, szabad állat, Egy oroszlán, — arra fárad, — S szól a néphez: „Hát te tűröd, Hogy lehúzza, — nyúzza bőröd Egy ilyen göthös szamár? Azt beszéli minden vak légy, Rajtad áll csak, hogy szabad légy, És te késel, mintha félnél ? Menj! ragadd meg a fülénél, Hadd pusztuljon a szamár! Le a trónról! mit kíméled ? Gyönyörű a szabad élet! Ha a népnek lesz a dolga, Csak azért az, mert mint szolga Eltűri a szamarat !“ Hallja ezt a bősz monarcha, Rémül és szól: „Ide, marha! Védd meg trónom, drága népem ! Harczra szólít, esdve, szépen a felsége a szamár!“ És a bátor, hős oroszlánt Szerte tépik, mint a foszlányt, Hírmondó sincs már belőle, — Bátran megy a legelőre Ő felsége a szamár. És a nép, mely szenved, áldoz, küzd, eped, nyög, — így kiáltoz: „Lásd ragyogni unokáid! Légy szerencsés ! élj sokáig, Oh! Felséges, nagy szamár!“ Ábrányi Emil. AZ UTOLSÓ BEBEK. — Történeti regény, — írta : Pétery K­árol­y. HARMADIK KÖTET. — 73-dik folytatás. — Bebeknét csak mély vallásos érzete tartotta fel, hogy áldozatul ne essék reménytelen fájdal­mának. Zsófiát ez sem tartotta fel, különben is beteges teste végképen megtört. Nem látta többé mosolyát senki, hideg me­revség ült halvány arczvonásain, mely borzasztó­­lag hatott a nézőre, de életerő fájdalma mellett is könyeit nem látta senki, olyan volt ez, mint a belső vérzés, a visszafojtott könyök vérét, szívét re­­gesztették meg. Közönbös, hideg lett mindenki iránt, nem érdeklette senki és semmi, azonban minden zörejre összerezzent, ezáltal elárulva, hogy reménytelen helyzetében is van valami tárgy, a­mi érdekli, s van valaki ott a távolban, kit félt. Bebek mielőtt távozott, közölte családjával a válságos helyzetet, melybe kiszabadulásával jutott. Elmondta, hogy midőn a némettől többé nem várhatott semmit, sőt tudomására jött, hogy Fer­­dinánd s Miksa stambuli követte mindent elkövet, hogy a szultánt és nagyvezért ellene ingerelje, hogy ezáltal kiszabadulásának minden útját el­zárta, ezen részről nem várhatván segélyt, János Zsigmondhoz folyamodott, s felajánlotta szolgála­tát, ha sikerül neki befolyásával szabaddá tenni. János Zsigmondnak sikerült őt megszabadí­tani ; a mint az erdélyi követtől tudja, e czélból 40 ezer aranyat osztott ki a befolyásosabb főhiva­talnokok között. — Most rátok bízom kedveseim megítélni, hogy becstelenség, a legszégéresebb hálátlanság nélkül megszeghetem-e becsületszavamat az iránt, ki ellenség létére szabadságomat visszaadta, hogy annak pártjára lépjek, a ki, miután életemet an­­­nyiszor koczkáztattam, s véremet annyiszor ontot­tam, oly gyalázatos hálátlansággal viszonozta hű szolgálataimat. S elkövette ezen ezégóres bűnt azon önző czélból, hogy jószágaimat, ősi örökségemet biztosítsam. Ezen tanácskozmányban feledem megemlí­teni, hogy Wesalényi és Kálmán is résztvettek. Bebekné arczán angyali mosoly mutatko­zott, felelete hozzá méltólag nyugodt és határo­zott volt. — Kedves férjem, bizalmas közlésed után tisztán felfogom a helyzetet, — mond az igéző nő, férje ideges nyakát szenvedélyesen átölelve. — Itt becsületedről van szó, hogy lehessen itt csak egy pillanatra is kétkedni, hogy mit kellessék tenni, a kötelesség szigorú parancsa előtt itt nem lehet kitérni. Te János Zsigmondnak vagy leköte­lezettje s ezzel minden meg van mondva. A jövő az isten kezében van, tudom, hogy nagy megpróbáltatásnak leszünk kitéve, az is több mint valószínű, hogy szép birtokunk idegen ke­zekre jut, de légy meggyőződve, hogy én nyugodt megadással nézek a jövő elébe, csak azt engedje meg a sors, hogy téged még sokáig bírhassunk. Nélkülözés és szegénység engem nem rémít meg , csak téged magam mellett láthassalak, gazdagnak érzem magamat. Azután Zsófia borult apja széles mellére. — Oh kedves apám, — mond könyezve, — ha te megvesztegetve talán gyáva könyeink által, ingadozó lennél köteleséged teljesítésében, én kér­nélek fel szavad beváltására, de erre neked nincs szükséged, ki a becsület örvényéről soha sem tér­tél le ; mi nekünk fény s gazdagság, ha becsületed­ről van szó ? ! — Nemes elhatározástokról előre meg válok győződve, de engedjétek még kimondani, hogy ha oly tisztán látom a válságos helyzetet, mint most, inkább maradtam volna a hét toronyban, mint ily iszonyú megpróbáltatásnak tegyelek ki benne­teket lelkem kedvesei. Oh kedves férjem, — mond Bebekné csukló zokogással, — ne vétkezz isten, ne vétkezz mi ellenünk, midőn ily beszédre nyitodd fel ajkadat; hát azt hiszed, hogy mi a te szabadságodat és életedet mérlegbe vetjük a gazdagsággal; ha a vi­lágot nevezhetnénk is magunkénak, mi hasznát vennénk mi ezeknek, ha a te szenvedéseid, fogsá­god árán vásárolnánk meg ? — Én nem kétkedem jó szigetekben kedve­sem, sem áldozatkészségtekben, de ismétlem, hogy aligha jól tettem, midőn ily iszonyú próbára tet­telek benneteket. Fényhez, gazdasághoz szokva, most a nélkülözés, sőt tönkrejutás áll előttetek. — Ennyire nem vagyunk kedves uram és férjem. János Zsigmond, ha magyarországi vá­rainkat s uradalmainkat is elveszítjük, ez már csak­nem bizonyos, azt hiszem, nem felejtkezik meg hű szolgálatodról, de ha azon részről is hálátlanság­gal találkoznál, még azon esetben sem lennénk kitéve a nélkülözésnek. Atyád és atyám után van­nak Erdélyben is jószágaink, melyek jövedelmei­ből, ha nem fényesen is mint most, de mégis füg­getlenül és tisztességesen megélhetünk. És igy a mi jövőnkre nézve teljesen nyugodt lehetsz kedvesem­. Bebek György ezen beszéd folytán azt is megemlítette, hogy a mint haza­jött Sztambulból, útjában Lorándffy Lászlót Svendihez, Miksa ki­rály megbízottjához küldötte s felszólította, hogy járjon közben a végett a királynál, hogy a 40 ezer aranyat fizesse ki János Zsigmondnak, ak­kor ő felkéri az erdélyi fejedelmet, hogy kötele­zettsége alól mentse fel, azonban Svendi vissza­­utasítólag válaszolt s azt követelte, hogy egyene­sen tépje szét hűségi esküjét s térjen vissza Miksa király hűségére. — Én erre természetesen tagadó választ ad­tam. Ennélfogva el van vetve a koczka. Fogadjá­tok helyesléstekért szivem s lelkem legmelegebb köszönetét. Nekem vissza kell térnem Erdélybe, ezután minden baj, az élet-halál küzdelem a ti vállatokon lesz, bocsássatok meg, hogy e válsá­gos órákban magatokra hagylak, engem adott sza­vam Erdélybe szólit. Weselényi és Kálmán pó­tolni fogják helyemet. — Arra mi nem vagyunk képesek — mond Weselényi megindult hangon, — de arról légy meggyőződve bátyám, hogy köteleségünknek tö­rekszünk eleget tenni, ha helyedet, a mi lehetet­len, nem is pótolhatjuk. — Erről teljesen meg vagyok győződve édes öcsém ; isten veletek, isten veletek. — Melegen ölelte át Kálmánt és Weselényit. Neje és leányai karjaiból alig tudta magát kiragadni. Nagy kérdés volt, látják e még egy­mást az életben s ha látják is mikor? és minő viszonyok közt ? A próbáltatás napjai a várúr távozása után csakhamar megkezdődtek; Szendrőt készületlenül meglepve, elfoglalta s bele német őrséget vetett Svendi. Ez volt az első ellenséges fellépése Svendi­­nek, de csakhamar követte egy másik súlyos csa­pás, a szerencsétlenség lavinája megindult s ra­gadta magával a Bebek családot. (Folytatása következik.]

Next