Egyetértés, 1877. június (11. évfolyam, 130-159. szám)

1877-06-03 / 132. szám

A tudomásulvétel eszközei. Szomorú jelenségként tűnik fel azon a be nem avatottak előtt megfoghatlan kö­rülmény, hogy az önálló magyar jegybank és külön vámterületet támogató pest me­gyei körlevél oly sok megye bizottsági köz­gyűlésén vétetik tudomásul, még oly tör­vényhatóságok gyűlésein is, melyek ko­rábban ez értelemben nyilatkoztak s az önálló bank és külön vámterületet igen he­lyesen hazánk felemelése és megmentése egyedüli módszereként tüntetve fel, azok­nak szervezését kérelmezték az ország tör­vényhozásától. Az ily ellenmondás, az ily­en megha­­zudtolás méltán meglepné, s az erkölcsök hanyatlásának fájdalmas jelenségeként mél­tán elszomorítaná az észlelőt, sőt minden jó honpolgárnak hazánk jövője iránti hitét rendítené meg, ha nem ismernék azon ár­­mányos módokat, azon valóban kebellázító taktikát, a­mel­lyel a kormány emberei és pártjának képviselői az ily eredményeket kierőszakolják oly ármányos cselfogások­kal, a­melyek a jezsuiták azon ismert er­kölcstelen elvét, hogy a czél szentesíti a legaljasabb eszközöket is, országszerte in­­augurálják és alkalmazásba hozzák. Imn az újabb időben több oly tör­vényhatóság közgyűlésén voltam hallgató és észlelőként jelen, mint például Nógrád­­megyében is, hol az ily tudomásulvétel ke­resztül hajszoltatok ; s volt alkalmam be­hatóan tanulmányozni a kormánypárti tac­­tk­ázásnak és a Tisza Kálmán által rend­szabályozott jezsuita rendszernek azon csel­fogásait, a melyek az eddig őszinte, nyílt, magyar jellemet megmételyezik, s melylyel e hon polgárai között a haza érdekeinek oly sok tudását tobozzák össze. Az eljárás mindenhol azonos, úgy ha­sonlít egymáshoz, mint két csepp víz, a­mi a felsőbb utasítás bűzét oly tagadhat­­lanul viseli magán, hogy mindenki első te­kintetre felismerheti azon miniszteri rend­szabályt, mely a várnak megkerülése által kézrekeritésének elvét oly jól tudja alkal­mazni, nem az ellenséges erőd bevétele, hanem a haza érdekeit fedező védsánczok szétrombolásánál. A legelszomoltóbb ez el­járásban az, hogy a hazafiak legnemesebb érzelmeinek kijátszásával alattomos utakon a közvélemény rut rászedésével idézik elő e gyászos eredményt. Mindenkinek talán nem volt alkalma ez eljárást oly behatóan tanulmányozni mint nekem, s azért azt itt körvonalazni szükségesnek látom, hogy megítélni és mérlegelni lehessen a tudomásulvétel er­kölcsi értékét. A­hogy a bizottmányi gyűlések köze­lednek a méltóságos főispán urak, a­kik a közigazgatási bizottságokat szervezett tör­vény daczára minél kevesebbet szoktak a székhelyen lenni, — szorgalmatosan megje­lennek a megyeházakban berendezett fé­nyes lakosztályaikban , s a hivatalno­kokat ad audiendum verbum maguk elébe czitálva , hivatalaik elvesztésének terhe alatt megparancsolják, hogy a tu­domásulvétel mellett szavazzanak, feltün­teti előttük ijesztő rémül a közelgő tiszt­­újítást, a­mikor csak a tudomásulvételre szavazók, számíthatnak candidatra és meg­választatásra. Minden megyében van üresedésben egy-egy árvaszék-elnöki, jegyzői, szolgabi­­rói, írnoki vagy más állomás; ezen állo­mások elnyerése többeknek helyeztetik ki­látásba, ha ők, szüleik, rokonaik a tudo­másulvételre szavaznak, a mi az illetők egy részének kijátszásával, az adott főis­­páni ígéret megszegésével megtörténik, mert a midőn egy hivatal egyszerre 5­—6 egyénnek ígértetik oda, nem lehet minde­­niket kielégíteni, de lehet az ily rá­szedés­­sel a tudomásulvétel mellett a szavazatok számát gyarapítani, a czél pedig szentesíti az ily eszközöket is, mert hivatallal 16 — 20 boldogtalan legyet fogni, mindenesetre ügyes tacti­ázásnak mondható. Ezután következik a berendelt kör­jegyzők és községi bírák audentiája, kik­nek köteleségükké tétetik a választott bizott­mányi tagok informálása, azoknak behoza­tala a mire a szükséges anyagi eszközök­kel is ellátatnak, mert hát mire szolgálna a rendelkezési alap, ha ily fontos kérdé­seknél erélyesen igénybe nem vétetnek. Jön ezután az oly egyes bizottmányi tagok főispáni megpuhítása, a­kiknek pe­rük, vagy más ügyes bajos dolgaik, adó­hátralékaik, rész közlekedő utaik vannak, a­kik valamely vállalat, szállítás vagy más ily ügyletekre pályáznak; ily eseteknél a kedvező elintézésnek ígérete több irány­ban szaporítja a tudomásulvétel szava­zatait. A talajnak ily gondos, figyelmes elő­készítése közt megérkezik végre a köz­gyűlésnek nagy napja. A megye kormány­­párti országgyűlési képviselői, sötét borgó szellemekként megjelennek; nem azért, hogy a tudomásulvétel iránti indítványt megte­gyék, mert erre rendesen egy látszólagos független bizottmányi tagot szemelnek ki, hogy a presszó színezetét kikerüljék; dictió­­kat sem igen tartanak , mert miután a közvélemény előtt már mindenhol lejár­ták magukat, az csak rontana az ügyön, hanem megjelennek azért, hogy titokszerű sugdosodásaikkal, baljóslatú odamondoga­­tásaikkal, s körmön­font hazudozásaikkal, még felemlítsék és félre­vezessék a gyen­gébb felfogású és a jóhiszemű embereket. Elmondják, hogy ha az Ausztriával kötött vám- és bankügyi szerződés, úgy a­hogy azt Tisza beterjesztette át nem megy, a Tisza-kormány megbukkik, s azután jön Albrecht főherczegnek a szláv hegemóniára támaszkodó absolutismussa. Oda súgják, hogy a Tisza-kormány a török szövetség, a török megsegélése mellett van titokban, erre a döntő körök is meg lesznek nyerve, de csak úgy, ha a vám és bankügyi szer­ződés elfogadtatik Magyarország által Ezen argumentum aztán győzz, s bámulva látja az észlelő, hogy oly bizottmányi tagok, kik a pestmegyei körlevél mellett lelkesedtek, kik pár perczczel előbb az azt támogató szó­nokokat zajosan helyeselték, kik pláne fel­íratták volt magokat a felirat melletti szó­nokok közé, az ily nagy status ratiók ál­tal legyőzetve kihúzatják magukat, s sza­vaznak bár lassan és szégyenkedve a tu­domásulvétel mellett, azon szent meggyő­ződéssel, hogy a török szövetséget megpe­csételni segíttették. Az illető főispán és álla­tomban tactk­ázó képviselő urak pedig na­gyokat nevetnek markukba, hogy mily ügyesen csalták legnemesebb aspiratiójuk és érzelmeik által a rászedetés léptére, a Tisza-féle diplomatia furfangjaiba járatlan jóhiszemű vidéki magyar embert. Jön aztán a fényes főispáni áldomás, melyen a pezsgős üvegek dugó durro­gásai képezik az üdvlövéseket Szegény rászedett és megtacti­ázott magyar, nem veszed-e észre, hogy ama pezsgő minden felszálló gyöngyével jóléted és nemzeti éle­ted koronájának egy drágaköve, s romlat­lan szivednek egy-egy nemes érzelme lo­­patik el, s álnokul kicsalt szavazatod csak arra szolgál, hogy Tiszának herczegi koro­nás miniszter székét, a főispán urnak pe­dig német érdemkeresztjét biztosítsad? Orbán Balázs. A háború. A békekötés valószínűségét elhitetni akaró közlemények valóságos járván­nyá lettek a napisajtóban. Állítólag Oroszország volna az, ki a békekötés létesítése czéljá­­ból első tett volna lépéseket, s Gorcsakoff ugyancsak üti a vasat különösen Berlin­ben, nehogy tervei dugába dőljenek. Az osztrák hivatalos lap esti lapja egy péter­­vári levélben ezeket írja: A kanczellár (Grozcsakoff) magához hivatta a bécsi, ber­lini és londoni orosz követeket, hogy a fő­hadiszállásra utazta előtt tanácskozzék ve­lük, mily módon lehetne azon hatalmak segélyével, melyeknél megbízva vannak, a béke művét lehető gyorsan létrehozni. Ha Diogenes élne, most is bizonyára megtenné, hogy fényes nappal elindulna lámpával embert keresni, ki ezt egy kis gondolkozás után elhigyje. Ezen műkedvelői békekomédiának sú­gójául Bismarckot mondják. Az új „ Presse“ értesülése szerint Russel berlini angol nagykövet Londonba s Dubril berlini orosz nagykövet Pétervárra utazott, hogy meg­vigyék kormányuknak Bismarck hgnek a dolgok jövő kifejlődésére vonatkozó javas­latait. Oroszország szeretné, hogy Bis­marck közbenjárásával oly magatartásra birassék Anglia, a­minőt a berlini memo­randum visszautasítása óta ugyanazon okok­ból perhorres vált. Hogy ne szeretné? de miért szeretné? Beszélnek egy tervről, hogy a háború után Konstantinápoly a hatalmak védelme alá helyeztetnék, ellenben a Dardanel­lák erődítvén­yei szétrobbantat­­nának s a Fekete-tenger szabad lenne, úgy mint a Balti, a szund-vám megszüntetése mán. Tagadhatatlan, hogy a békehívek ko­vácsai jól ismerik Oroszország gusztusát. De hát lehet-e föltenni Gorcsakoff felől, hogy csak úgy diplomatiai tere-fere útján remélhesse kieszközölni azt, aminél ez után sokkal kevesebb sem sikerült, s a­mit el­nyernie még Törökország teljes leverése esetében sem fog megengedni Angolor­szág ? De hogy a dolog még valószínűbb­nek tűnjék föl, a következő mesét talál­ták ki: Layard angol nagykövet a múlt hó közepe felé magánkihallgatást kért a szul­tántól, hogy Mahmud Damad és Redif pa­sák ellen panaszkodjék, kik meghiusították az ő lépéseit, melyeket a bulgároknak adandó amnestia érdekében tett. A kihall­gatásnak épen semmi sikere nem volt. Az angol nagykövet befolyása a por­­tánál általában igen csekély s az is fog maradni (!), m­ig Anglia bátori­­tóbb magatartást nem fog követni a porta irányában. A törökök megelégelték azon platonikus támogatást, melyben őket Anglia eddig részesítette, s mely az ő meggyőző­­désök szerint, háborúra vezetett. Még szebb, ami ez után következik, Konstantinápolyban jelenleg legrosszabb szemmel nézi­k az an­gol nagykövetet, ellenben, mint a le­velező írja, nagyon kitüntetik Zichy grófot, mert azt hiszik, hogy A­usztria-Ma­­gyarország erélyesen fel fog lép­ni, a­mint az oroszok átlépték a Dunát. Ausztria-Magyarország és erélyes föl­lépés ! Hogy illik ez össze ? Mindehhez hozzájárul, hogy Oroszor­szág már azon nagy szállítási szerződése­ket is föl akarja bontani, melyeket a háború végett kötött. Hiszen, ha így megy tovább is, hol­nap már azt fogjuk hallani, hogy Oroszor­szági szedi-veszi a sátorfáját, és mint Szent Pál, ott hagyja a faképnél az oláho­ka­t — még a békealkudozások megkez­dése előtt. No de elég volt ebből ennyi; van még e fontos ügyön kívül más is, a­mi figyel­met érdemel. Ilyen például az, hogy az oláh külügyminiszter nagyon megtetszett magának a jegyzékírásban, s most minden héten kisüt egyet. Legutóbb (máj. 25-én) a következő jegyzékkel lepte meg a nagy­hatalmak bukaresti ügyvivőit: Ügynök ur! A Serdar ekrem proclamátióját, melynek alapját a magas porta I. évi ápr. 17—29-ki utasításai képezik, melyekről május 6 —18-ikán ön­höz intézett körjegyzékemben megemlékeztem, oly kevéssé óvatos rendszabályok követték, hogy félni lehet, hogy a Duna a béke után is hosszú időre nem fog a nemzetközi kereskedelem által használ­tathatni. Hozzám érkezett hiteles tudósításokból kide­rül, hogy az ottomán hatóságok a Duna ágyát számos torpedóval látják el, a­nélkül, hogy intéz­kednének az iránt, hogy későbben fel lehessen lelni azon pontokat, melyeken a torpedók vannak. A torpedók elsülyesztése egészen az esetlegre bi­­zatik s azok elhelyezésében semmiféle rendszer nem követtetik. Az ily esetekben szokásos elővi­­gyázati rendszabályok mellőzése lehetetlenné fogja tenni ezen torpedók eltávolítását a Duna ágyából, midőn a hadm­ivelés nem fogja követelni azt, hogy a Duna a kereskedelem elől elzárassék s midőn e folyónak teljes biztonsága a kereskedelemre nézve nélkülözhették­ fog lenni.­­ Ön­­ bizonyára át fogja látni, hogy nagy ér­dekek harczolnak a mellett, hogy a háború által oly válságosan érintett s a szomorú szükségesség által annyira megakadályozott nemzetközi ke­reskedelem a háború megszűnte után ne szen­s­vedjen fennakadást. Ez pedig meg fog történni, az akadályoztatás a közérdek kárára hoszabb ideig fog tartani, ha az Ottoman kormány jövőre is a szükséges elővigyázati intézkedéseket el­mulasztja. Az előadottak alapján és következtében, felkérem önt, hogy jó szolgálatait kormányánál érvényesítse azon irányban, hogy a porta felhi­­vassék, hogy hatóságait forma szerint utasítsa arra, hogy a torpedóknak a Duna ágyában elhe­lyezése körül a szükséges elővigyázati intézkedése­ket tartsák szem előtt. Nem zárhatom be e közlésemet a­nélkül, hogy fel ne említsem, hogy az orosz katonai ha­tóságok a torpedókat csak akkor helyezik el, mi­­­­után a Duna mélységi és talajviszonyait a leg­­­­szigorúbb pontosággal megállapították, minek foly­tán ezen torpedókat a kellő pillanatban a Duná­ból ki lehet venni. Fogadja stb. Cogolniceanu. A minden oroszok czárjáról és utazá­sáról annyiféle hír jött egymásután, hogy most már azt sem tudni, hol van, — uton-e va­gy Pétervárott. Körülbelül már mégis útban kell lennie, mert már az is meg van írva, hogy Ploiestibe jun. 6-án, este 8 órakor érkezik. Mint Brodyból távírják, két had­osztály testőrlovasság 12 kitünően felsze­­szerelt ezreddel külön vonattal a czár elébe indult. Milán fejedelem hallomás szerint nem megy a czár látogatására Romániába, ha­nem Marinovicsot küldi maga helyett. Egy kis kanálnyi erélyről tett Andrássy gróf bizonyságot. A „Lajtha“ nevű jámbor dunai szörnyet Orsova alá küldte azon ren­deltetéssel, hogy védje a dunai szabad ha­józást. No­ha azt is úgy fogja védeni, mint tavaly a monarchia tekintélyét, akkor ugyan kár volt fárasztani. Egyébiránt e csekély­ségnek is van valami határozottan török­­ellenes színezete, s igy a külügyminiszter ezen erélyében nem sok köszönet van. * Az európai harcztéren csak a Duna szalinai torkolatánál volt ütközet, hol az orosz hajóraj be akart hatolni a Dunába, mi heves ágyúzást idézett elő az oro­szok és a törökök közt. Ez eset tegnap történt, s ma már azt jelentik, hogy az orosz hajó­had csakugyan behatolt a Du­nába. Az orosz hadsereget hir szerint 400.000 főre fogják szaporítani. Mint Bukarestből távirják a 9-ik orosz had­test még e héten tábort üt a Bukarest szomszéd­ságában levő Budestiben, Ypsilanti herczeg birto­kán. E hadtest 25.000 emberből áll. Miklós nagyherczeget Gyurgyevoba várják, hol a német konzul házába fog szállni. Nisből jelentik, hogy négy nizamzászlóalj Goriczában, Nistől délre tábort ütött, hogy a szerb határt figyelemmel kísérje és szükség esetén a to­­polniczai magaslatokat megszállja. A boszniai felkelőkkel a törököknek több üt­közetük volt, s különösen Sisanc mellett nagyon hevesen harczoltak.­ Ázsiában egyre harczolnak. Mint a „Deutsche Zeitung“ Konstantinápolyból jelenti, kedden tíz óra hosszat tartó szerencsés harczot vívtak a tö­rökök Batum vidékén. Az oroszok kísérletet tet­tek, hogy Konselam és Ali pasa tábora közt a magas hegyeken tüzérséget állítsanak föl. Az oroszok véres tüzérségi és gyalogsági harcz után nagy veszteséggel visszaüzettek. Másrészt a mint tegnapi táviratainkból ki­tűnik, a törökök is megverettek Begiinél a tulszámu orosz haderő által, mely három oldalról támadta meg őket. A fölkelés egyre terjed s az oroszok kény­telenek a Kaukázusba újabb három hadtestet kül­deni, mi azonban, tekintve, hogy e végből újabb sorozást kell elrendelniük, nem egy-két nap műve lesz.* Miután a török hadseregben ezután nem mo­hamedánok is szolgálni fognak, az ujonczozás a legközelebb meg fog kezdetni. Az ujonczozás módjára egy bizottság alakíttatott, melynek tagjai Redif pasa hadügyminiszter (elnök), C­a­d­r­i­pasa az államtanács elnöke, R­i­z­a pasa senator, M­u­n­i­f effendi közoktatási miniszter , Phamnas effendi kereskedelmi miniszter, Cost­aki effendi belügyminiszteri mustechar, R­e­n­f­bey, D­j­e 1­a­l­bey az államtanács tagjai. * A szultán saját pénztárából 20,000 darab revolver megvásárlását rendelte el, melyek a kauká­zusi felkelőknek küldetnek el. * nöke, Szül­ej­man sejk, a pesti küldöttség­et­legközelebb a szultán által fog fogadtatni. * Midőn a cserkesz expeditio elindult Konstan­tinápolyból Szukum-Kaléba, Said pasa megjelent a szállító hajó fedélzetén, s a szultán nevében a kö­vetkező napi parancsot mondta el: Katonák! Elküld­lek benneteket, hogy teljesítsétek köte­lességeket, s örvendeztessétek meg cserkesz test­véreiteket, s mondjátok el nekik az újdonságot, hogy felszabadítjátok hitsorosaitokat hosszú szen­vedéseik alól, s visszaadjátok nekik a nemzeti, az egyéni s a lelkiismeret szabadságot. Ti vagytok megbízva visszaállítani az egyenlőséget, s az el­nyomottaknak visszaadni jogaikat. Nem ismerek nagyobb missiót, mint egy magasztos nevet hagyni magatok után ide lenn, s megérdemelni az örök boldogságot oda fenn. Ti nem csak az ottomán zászlót véditek, de az izlamizmust is, s hitsorsosaitok és padisátok szeme, most rátok van irányozva; meg kell ragad­notok az alkalmat, hogy a mennyei életet megér­demeljétek. A mindenható veletek lesz. Ha szeren­csések lesztek, ha a nagy munkában a harczmezőn vesznétek, ha győzelmesen tértek vissza, ti halha­tatlanok lesztek már a földön. Katonák ! íme utolsó szavam. Vagy hősileg teli halho­tok, vagy dicsőn élnetek. Kedves fiaim ! Ma elválunk egymástól, de uralkodótok s egész nemzetetek veletek lesz. Érdemeljétek meg e bizalmat. Isten legyen veletek, s kisérje siker működésieket. * Az utóbb legberöpü­lt török monitort se nem Szefiknek, se nem Abdul Aziznak, hanem Semzi Soromonnak hívták s 250 főnyi legénység volt rajta. Dubaszoff és Sesztakoff hadnagyok a légbe­­röpités vakmerő vállalatának végrehajtásáért a Szt- György-keresztet kapják, mivégből már Ploiestiba hivattak. G­a­mb­e 11 a máj. 31-én egy tanuló küldöttséget fogadott s ahhoz intézett beszédében kilátásba he­lyezte, hogy azon esetre, ha Mac-Mahon csakugyan visszalép, esetleg Thiers fog elnökül felállíttatni a köztársaság elnöki méltóságára. Török miniszterválság valószínűsé­gét emlegeti a „Memorial Diplomatique.“ Egy át­meneti minisztérium alakulna, mely a többi közt Rauf pasa mint nagyvezér, Szavjet pasa mint külügyminiszter és Tahir bey mint hadügymi­niszter lennének tagjai. Midhát, ki most London­ban van, kimaradt a combinatióból. A „Kölnische Zeitung“ írja: „Beust londoni nagykövet fáradozásainak, a ki egy török­barát coalitiót szeretne Osztrák-Magyarország, An­glia és Francziaország közt létesíteni, s nincs semmi reális alapja, legalább nincs az osztrák ud­varnál, s az azzal összeköttetésben álló katonai pártnál, annál kevésbé pedig Andrássynál. A katonai párt teljesen orosz áramlatban van, és ha legközelebb mégis mozgósítással lepnek meg, akkor a vele járó lárma sokkal nagyobb lesz, mint tán a dolog jelentősége. A mozgósítás, ha nem is látszó­lagos, de csak részleges, egy oly rendszabály akar lenni, melynek czélja a magyarokat megnyugtatni. E mozgósítás tehát csak a magya­roknak adott con­cessio jelentőségé­vé­ fog bírn­i.“ ÚJDONSÁGOK. A hivatalos lapból. Az igazságügyi miniszter Ma­ezer Jakab feh­értemplomi kir. törvényszéki írnokot ugyan­oda aljegyzővé, —■ dr. Seemayer Károly fehértemplomi kir. törvényszéki aljegyzőt saját kérelmére a verseczi kir.­­ já­rásbírósághoz ugyanazzá; a vallásügyi miniszter Péterfi Sándort, a budapesti ág. hitv. elemi iskolák igazgató-taní­tóját a budapesti terézvárosi állami tanítónő képezdéhez rendes tanárrá ; a pénzügyminiszter a kolozsvári kat. kerü­let bánffi-hunyadi becslőjárásába, Piehl Elek gyulai birto­kost és közjegyzőt s ugyanezen kerület szász-régeni becslő­­járásába, Bányai József német birtokost járási becslő-bizto­­sokká nevezte ki. Az ügyvédi kamarákból. A marmaros-szigeti ügy­védi kamara részéről közhírré tétetik, miszerint Mán Lászlót AZ „EGYETÉRTÉS“ TIRCZIJA, AZ UTOLSÓ BEBEK. — Történeti regény. — írta : Pétery K­ároly. HARMADIK KÖTET. — 75-dik folytatás. — — Kegyed ismét kitette magát a veszélynek — mond Weselényi majdnem ingerült hangon. — Hányszor kértem kegyedet, hogy ne tegye ki ma­gát készakarva veszélynek. — Hát szobámban talán biztos vagyok? — felese Zsófia keserűséggel, —■ anyám szobájába ma is egy golyó repült be, vagy a pinczébe rejtezzem el? — folytatá gúnyos hangon, — nem soha, én nem játszom az amazont s nem keresem a ve­szélyt, de gyáván nem is kerülöm azt, mit a vég­zet határozott felettem. Weselényi felsóhajtott; látta, hogy itt hasz­talan minden tanács, minden intés. Hallgatott. — Nézze Weselényi anyámat, mily nyugodt arcza a legnagyobb veszélyben, hűn végezve kö­telességét. Arczán vallásos megadás ül; tudom, hogy véghetetlen szenved, de ezt alig lehet felfe­­fedezni arczvonásán. Ilyenek lehettek az első szá­zadok női vértanúi. A múltkor késő estve zajtalan beléptem szobájába, azt hittem, hogy már alszik, nem aludt, térdre rogyva imázott. Csak ezt tudtam kivenni: „Oh uram! ha lehet múljék el tőlem e pohár; egyébiránt legyen meg, nem az én, hanem a te akaratod.“ A­mint ezen imát hallottam, alig állhattam meg, hogy mellé térdre ne essem, de jobbnak láttam nesztelen visszavonulni, hadd ma­radjon meg anyai szive angyal jóságában azon hit­ben, hogy mi fájdalmát nem látjuk. Ezen bibliai nő magasztos lelkületét látva elpirultam, oh mert én sokszor, nagyon sokszor békételenkedem a sors ellen s most is fellázad vérem azon gondolatra, hogy a német kegyelmére vagyunk utalva, úgy ér­zem magamat, mint börtönbe zárt nőoroszlány ; szóval, értsen meg ön engem. Én anyám magasz­tos maga megadását nem utánozhatom, vérmérsék­letem ezt nem engedi meg, de gyáván sem aka­rok elrejtőzni, midőn mindazok veszélynek vannak kitéve, kiket szeretek és becsülök. — De miért azokat aggódtatni, kik kegye­det szeretik és tisztelik, — az obeliszk leginkább ki van téve az ágyú­golyóknak! — mond We­selényi. — Csakhogy onnan legjobban lehet látni az ágyúzás eredményét, — mond Zsófia makacson, — de hagyjuk ezen vitát; az előbb a virágházról akartam szólani. Az ágyúzás legnagyobb hevében szobaleányom szaladt be kétségbeesett arczczal, hogy a virágház összeomlott. Anyám, testvéreim tüstént rohantunk a kertbe. Igazolva találtuk szo­baleányom állítását. A virágház középoszlopa egy jól irányzott golyó által találva összeomlott s égni kezdett a kemenczében felhalmozott tűztől. Anyám az őrséget nem akarta elvonni a falakról, meg­tiltotta, hogy tudassák a várnag­gyal vagy önnel. Anyám a legnagyobb hidegvérrel, mit bámultam, a női környezettel eloltotta a tüzet, de már a vi­rágoknak ekkor végük volt. Rendkívül fájdalmasan hatott rám kezdetben virágjaim elpusztulása, mely legfőbb gyönyörűségem volt elvonult óráim magá­nyában, de jobban meggondolva most örülök rajta; jobb elpusztulni, mint méltatlan kezekre jutni ; hadd gyászolják kedvenczeim halálokkal családom elpusztulását. Nekünk nem lesz többé virágokra szükségünk, legfeljebb szemfedelünkre. — De sötét színnel nézi kegyed a világot — mond Weselényi elfordulva, mialatt egy kön­­­nyet, egy égető, fájdalmas könnyet nyomott el szemében. — Mi szinnel nézzem? — mond Zsófia ke­serűen — a valót akkor sem színezhetném eléggé sötéten, ha az egyiptomi sötétségtől kölcsönözném hozzá a szint. Nem hallott Kálmánról valami újabb hírt. Szegény Anna, a kétségbeeséssel küzd férje fogságán. Neki is kijutott a sorstól. De hi­szen ő is Bebek, a megátkozott Bebek család gyá­szos ivadéka. Elfojtott fájdalma ezen visszaemlékezésnél ki­tört. Csukló zokogással rohant el, hogy barátja ne lássa könnyeit. — Én is elmondhatom — mond Weselényi borzasztó arczjátékkal. — „Uram, uram, ha lehet, múljék el tőlem e pohár. Ne vedd bűnül, isten, vét­kes óhajtásomat, szeretném, ha már mindennek vége volna. Szeretnék ott lenn pihenni a föld mé­­hében, hova nem kisér bennünket, semmi fájdalom, hol megszűnik minden szenvedély. * ** Másnap az ágyúzás újra kezdődött, az újon­nan készített ágyutelepbe új ágyuk helyeztettek. Az ostromlók viszonozták hasonló erél­lyel az ágyúzást; az ágyukat újra leszerelték. digi Svendi új, ágyukat hozatott Kassáról, az ed­ostomágyui többnyire hasznavehetetlenekké lettek. Január 6-án borzasztó téli hidegben, midőn az orkán majdnem felülmúlta az ágyuk bömbölé­­lését, Svendi tüzér-parancsnoka a többször említett cseh Salice Rezső 30 ágyúból kezdte el a vár ki­vetését, az erős falak reszkettek az iszonyú ágyú­zásra, s itt-ott meghasadoztak. Weselényi legalább 50 ágyúból viszonozta a tüzelést oly szerencsésen, hogy a sánczkosarak egy pár óra alatt leromboltattak; egy Weselényitől ma­gától irányzott lövésre roppant zavar támadt az ostromlók ágyútelepénél, azt kellett hinni, hogy valami nagy rangú ember esett el az ellenségnél. — Adja ide a látcsövet, — szólalt meg egy ösmert hang Weselényi háta megett, — talán maga Svendi esett el. Weselényi visszafordult, maga mellett látta Zsófiát. — Itt kegyednek nincs helye, — mond, — minden ágyú ide van irányozva. — Inkább talál engem, mint kegyedet? én nem hiszem, — mond Zsófia keserű gún­nyal. — Ne nézzen rám oly ingerülten Weselényi, ez ne­kem nagyon fáj, hát ha ez lenne utolsó perczem, bizonyosan fájni fogna kegyednek, hogy haraggal váltunk el egymástól. Legyen elnéző gyengéim iránt, azt hiszem, — mond súgva — hogy úgy sem soká tart ez életelő tragédia. Weselényi imádottja jobbját vonta ajkaihoz. — Legyen tehát béke közöttünk, a döntő pillanat úgy sem soká várat magára. Ha Svendi elesett volna is — ez rajtunk többé aligha segít, a keleti fal ledőlt a mélységbe ; az előbb hozta Bokri ezen gyászhirt, ezen déli fal is több helyi összeomlással fenyeget. Szeretném, ha engem rom­jaival eltemetne, s lenne sirom e vár, mely szüle­tésemnél bölcsőm hordozta. Lehet-e dicsőbb em­lék, mint őseim büszke várának emléke — mond Zsófia. Weselényi nem szólott erre, mert Zsófia az ő óhajtását fejezte ki. Érezte azt, hogy szebb ha­lála nem lehet, mint a vár falai közt kötelessége teljesítésében. A várat másnap újra lövette Svendi, nem ő esett el, hanem Solk­e Rezső, kit haldokolva von­tak ki az ágyútelep romjai közül. Egy szerencsé­sen irányzott ágyúgolyó csípőn találta. Hat napi folytonos ágyúzás után a déli fal is öt ölnyi hosszúságban összeomlott, minden re­ménynek vége volt a vár megtarthatására. Svendi Forgács Simon könyörgésére megen­gedte, hogy Weselényivel s Lorándfi Lászlóval a vár feladása feltételeiről alkudozzanak. Forgács oly jó ügyvéde volt a szerencsétlen családnak Svendi­­nél, hogy elég kedvező feltételek mellett történt meg a vár feladása. Magócsy Gáspár is közben járt hajdani ba­rátja családja érdekében. De meg kell vallanunk, hogy Svendiben magában is volt lovagiasság, mint a német vezéreknél,, negyedfél század folyamán hasztalan keresünk. Ő maga is hajlandó volt ked­vező feltételeket ajánlani az oly nemes rangú és mélyen bukott főrangú családnak. Beleegyezett, hogy a vár asszonya minden magán­vagyonát ma­gával elvihesse, még a lovakat is, Bebek György csatalovain kívül. Forgács Simon és Magócsy Gáspár elegendő számú kocsikról gondoskodtak, melyekre Bokri fel­ügyelete mellett család vagyona gondosan felraka­tott s­zám­ára szállíttatott, hova Magócsy a gyász­családot maga és neje nevében a legszívesebben meghívta, hogy addig, mig tetszik, maradjanak ven­dégei. Elfogadták a szives ajánlatot, mig a család­fő parancsát megtudják. Saját kocsijukban utaztak el. A­mint Svendi serege közt elrobogtak a kocsik, az ellenség zász­lói tisztelet jeléül meghajoltak. Szádvár a Bebekek négyszázados ősi fészke idegen kézre, a német kezére jutott. Kínzó volna részletesen leírni a család bú­csúját hozzátartozandóiktól és a romba dőlt vártól, annálfogva fátyolt vetek ezen jelenetre. Mennyi örömnek, mennyi boldogságnak, mennyi fénynek, mennyi dicsőségnek valának ta­núi e rontoadőlt néma kövek,­­üzen köveknek is van szive, mely megtört a család távoztával. Bebek Rosnyó felől közelgetett egy felmen­tésre megindított sereggel. Ezen városban hallotta meg, hogy utolsó magyarországi vára elesett. Né­mán, sötéten, mint téli és fordult vissza Fülekre. A családi tragédia vége felé járt, sebesen haladva a lejtőn. Itt még egyet meg kell említenünk, mielőtt tovább haladnánk elbeszélésünk folyamában. Mi­dőn Bebek Györgyné három leányával távozni akart Szád­várról s fel akart ülni kocsijában, Bokri­né négy nagyobb gyermekétől kisérve zokogva térdre ragyott Bebekné előtt, gyermekei követték pél­dáját. — Oh ! legyen izgalmas nagyságod irántunk — mond Borcsa zokogástól fuldokló hangon, — s engedje meg, hogy vele mehessünk, nem kol­dulásból történik ez, mert nekünk van miből elél­nünk, a jó isten megáldotta igyekezetünket, nagy­ságtok jósága gondoskodott gazdagon jövőnkről, de érzem azt, hogy kegyes jóltevőinkről távol meg kellene rövid időn halni. Nagyságtok mellett törekszünk magunkat hasznossá tenni. — Én is egyesítem kérésemet nemmel, — mond­jokri elfojtott hangon, — nagyságtoknak, ezután is szükségük lesz hű szolgákra. Én érzem, hogy ezen a vidéken, a­hol oly sok boldog napo­­kat­ töltöttünk, nem tudnék többé élni, a megvál­tozott viszonyok közt. A­hol nagyságtok tartóz­kodnak, ott a mi hazánk. Bebekné megindultan nyújtott kezet a hűsé­ges párnak, csak ennyit tudott rebegni „Isten áldjon meg jóságtokért! míg nekünk egy darab ke­nyerünk lesz, örömmel osztom meg veletek. Nem szükség figyelmeztetnem Bokrt, hogy ezen rend­kívüli hidegben meleg ruháról gondoskodjék neje s az apróságok számára. Tárnán találkozunk.“ A házaspár öröme leirhatlan volt, — úgy látom, — mond Bokri, — hogy isten még nem fordult el végképen tőlünk. (Folytatása következik.)

Next