Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-12 / 232. szám

deztetett be a számára, hol a vizsgáló biró kényel­mesen ki fogja őt kérdezni.­­Ezen feleletet Namik pasa a Redif pasa által benyújtott kérvény hátára irta s azt átküldte Mahmud Dar­ad pasának az ideiglenes hadügyminiszternek tudomás vétel vé­gett. Ez azonban máskép logta föl a dolgot. Az orvosi bizonyítványokat lehetetlen volt­­ mellőzni, és minthogy Namik és Mahmud Damad közt hasonlóg ármánykodások folytak, utóbbi ka­­binetkérdést csinál a dologból s a szultánnál be­­nyújtá lemondását. Természetesen hozzá­tette, hogy az ő ereje nem elegendő a hadügy­miniszteri és a tüzérségi lőszertári két állás betöltésére, s valóban­ még Mahmud Damad herkulesi alakja is összeroskadna a folytonos tehertől, mel­lyel e két állomás ellátása jár. A szultán elfogadta a felmentést bizonyos okokból, melyekről később fogok szólni, s Musz­­tafa pasát, Tripolis volt kormányzóját nevezte ki Damad utódjául. Namik felelete ezután Prinkipova az exminiszterhez ment, s őt viszonválasz adására bírta. „Titkos fogságnak — mondja ebben — egy perben csak akkor van helye, ha védő és terhelő tanuk lépnek fel; a jelen perben azonban a Duna és a Balkán az egyedüli tanul.“ Namik szerinte nem is elnökölhet a hadi­törvényszéknél, mert ő tagja volt a haditanácsnak a szeraskioratusban, s ezért ép úgy mint Redif felelős a hadügyminisztérium minden tetteiért; ő tehát birót és vádlottat képezne egy személyben. Végül követelte Redif, hogy a haditörvényszék ülései nyilvánosak legyenek. Utóbbi kérdésnek nem adatott hely és pedig azon egyszerű okból, mivel ez esetben fontos ka­tonai intézkedések kerülnének a nyilvánosság elé, amiknek titokban kell maradni. Abdul Kerim egy­aránt azt erősíti, hogy a hadi szerencsétlensé­gekért ők nem lehetnek hibásak. Redif arra hi­vatkozik, hogy ő stratégiai dolgokban sohasem osztott parancsot. És Abdul Kerim a palotára há­rítja tervének sikertelenségét. Utóbbi több ízben, a­nélkül hogy őt megkérdezte volna, önkényűleg bele­nyúlt a hadműveletekbe és a­nélkül, hogy őt megkérdezte volna, saját parancsait megsemmisí­tette. Midőn Redif pasa Konstantinápolyból hozzá­jött Sumlába, természetesen szemrehányásokat tett neki a hadműveletek lassúsága miatt. Abdul Ke­rim azt felelte: „Én nem tehetek máskép!“ és elvezette Redifet a távirdába, hol Szilisztriába és másfelé kérdést intéztetett a helyzetről. Mindezen helyekről az az egyforma válasz jött, hogy e pilla­natban a palota veszi igénybe a távírdát és hogy Abdul Kerim várjon. Ki fog ezen kérdésekben a győztes maradni, azt e pillanatban nehéz előre látni. A nagyvezír és Mamud Damad befolyása többé nem egyedül irányadó a palotában : ha bölcsen semleges marad, még tovább megtarthatja mostani állását. * A szultán Ahmed Muktár pasához a kö­vetkező táviratot intézte gediklári győzelme az­­alkalmból: „Tisztelt vezérem ! A fényes győzelem, me­lyet arattál, hadtörténetünk legszebb lapját fogja képezni. Szeretett katonáim megmutatják páratlan kitartásuk és hidegvérüségük által, hogy az otto­­mánok kiváló erényeit birják. Az ellenségnek leg­ügyesebb terveit tönkre tették. Bizonyítja ez to­vábbá azt is, hogy a katonai fegyelmet tökélete­sen megtartják csapataink, és a stratégiai ve­zénylet bátor és tapasztalt kezekre van bizva. — Megerősítem az általad kért előmozdítását a tisz­teknek­, kiknek képessége és bátorsága kitűnt. — Remélem , hogy az isten részesít abban az örömben, hogy a tiszteket és katonákat sa­ját kezemmel dekorálhatom, kik a dicsőség és becsület kitüntetéseit megérdemelték. Kérem a ha­talmas és igazságos istent, ki ismeri ügyünk igaz­ságát, hogy új győzedelmeket ad csapatainknak, megengedi, hogy az izlám zászlója dicsőségesen lobogjon. Bátor fegyvertársaid mindegyikének add át üdvözletemet. Az istennek kifogyhatlan oltalma legyen veled.“ Az ázsiai harcztérről érkezett hírek szerint és az oroszok gediglavi veresége elhatározó volt, mert a törökök a reákövetkező napokban háborítat­lanul láthattak hozzá a halottak eltemetéséhez és az ellenség vesztségének megszámlálásához. Már 17-én 10­54 orosz holtestet számláltak meg és temettek el, és egy későbbi jelentés szerint az összes veszteség 6000 emberre ment, három tábor­nokkal együtt. A törökök közül különösen kitün­tették magukat a Gazi Mehem­ed vezérlete alatt levő önkéntesek és egy csapat erzindsianer Hudsa Fehuni effendi alatt. Ahmed Muktar határozottan jelenti, hogy az oroszok ismét megsértették a hu­manitás törvényeit mert lőttek egy kórházra, me­lyen a vörös félholdas lobogó volt kitűzve. Hason­­képen sortűzzel fogadtak egy csapat török kato­nát is, kik a Kizil Tepe halmokra a vörös félhold oltalma alatt azért mentek, hogy ők is, mint az oroszok, eltemesse­kvégig holttesteit nézve több adatok közöltödnek, melyek tekintettel az ügy fontosságára, bővebb figyelmet érdemelnek és igy a sajtó terén érdemlegesen m­egvitatandók. Kralovánszky György budapesti ügy­véd még a 60-as évek elején 10,000 frtot hagyomá­nyozott oly alap kezdeményezéseül, melynek ka­mataiból a kivándorlásnak indult székelyek, vagy moldvai és bukovinai magyarok és azoknak gyer­mekei hazánknak tartassanak meg, mely tőkének megfelelő kezelését s idővel gyarapítását a V nagy. tud. akadémiára bizta, mely tőke azonban a vég­rendelet értelmében csak az özvegy halála után fog befizettetni, de erről alapítólevél nincs. Ezen kívül ugyan azon időben hason czélra több alapítványok tétettek le és kezeltetnek az akadémia által, melyeknek összege jelenleg a ka­matokkal együtt mintegy 3000 frtra rúg, úgy még az irt czélra 1000 frt hagyomány iránt per folyna, mely összegekről szintén nincsenek alapí­tólevelek, és így ezen hagyományok jogilag bizto­sítva nem lennének, mi a kitűzött üdvös czél ér­dekében kívánatosnak látszik. A székely­ egyleti központi válaszarány lépé­seket tett arra nézve, hogy az említett összegek kamatai az ő befolyásával rendeltetésükre fordít­­hassanak, ugy­e e részben még határozott felelet nem látható, és így csak a remény biztat, hogy az akadémia átlátva az életviszonyok által indokolt szükséget, ezen hazafias czél megoldására sürgősen közreműködend. Az eddigi tapasztalatok szerint a kivándorlás nem oly mérvű ugyan, hogy a székelység pusztu­lásától félni lehetne, sőt még az értelmiség kiszár­mazása sem veszélyezteti a székelységet, kik magu­kat büszkén vallják székely eredetüeknek, s azon ügy iránt buzgó érdeklődéssel vannak, s mindezek daczára a székely nép száma a statisztikai adatok szerint folyvást szaporodik. A jelen körülmények között legsürgősb teen­dő lenne, hogy a túl szapora, de csekély birtoka és még kevesebb keresetű, azonban a különböző adókkal aránytalanul sújtott székely munkaerő, illetve a napszámra és szolgálni kijáró székely fiúk és leányok más irányba terelve, oly életmódra és hasznosabb foglalkozásra szoktassanak, és ez által nem csak a hazának, hanem főleg saját házi tűzhelyüknek megtartassanak, — mely czélra a fentebb jelzett alapok jövedelmei biztos sikerrel felhasználhatók lennének addig is, míg az egylet tagjainak szaporodtával nagyobb jövedelemforrások állandónak rendelkezésére, mit pár év alatt elérni remélünk. Addig is azonban a kitűzött czél érdekében óhajtandó lenne tisztán és határozottan megtudni : Kralovánszky végrendeletének teljes tartalmát, úgy örökségének miben és kinél állását, valamint többi alapítványok részleteivel megismerkedni, te­­­jesen pedig a be nem fizetett hagyományok kellő biztosításáról gondoskodni, mint ezt a fennálló törvé­nyek rendelik, valamint az alapítólevelek kiállíttatását gyorsan elintéztetni, nehogy bármely mulasztás vagy hanyagság miatt az intézkedők legjobb és legneme­sebb szándéka meghiúsuljon és ez által az érde­kelt intézetek kárt szenvedjenek, melyért a fele­lősség legelső sorban az akadémiát, valamint a köteles felülőrködés szempontjából a kormányt ter­helné, kiknek serkentésére a székely­ egylet köz­ponti választmánya már csak azért is hivatva van, mivel ez idő szerint ő mint közvetítő szerepel ezen alapítványok jövedelmeinek czélszerű felhasz­­nálhatására nézve, mely befolyását mellőzni bár­mely részről több , mint hazafiatlanság lenne. A hagyományozó alapítók örököseiről szintén föltesszük, hogy a hagyományozott tőkék telek­könyvi biztosítását nem ellenzendik, sőt azok ka­matait mint a kitűzött czél elérhetésére vezető eszközöket a hagyományozás napjától kezdve an­nál inkább igyekezendenek befizetni, mivel mint például Kralovánszky csak a tőke befizetését he­lyezte özvegye halála után kilátásba, de hogy ad­dig és előbb ne kamatozzék, azt nem képzeljük, sőt ellenben a fenkölt szellemű miveit honleánytól reméljük és elvárjuk, hogy a már lejárt kamato­kat a kitűzött czélra befizetendő, ez által b. e. fér­jének végakaratát teljesítvén, és a székely nép jobbra érdemes sorsát lényegesen elősegítvén. Hogy pedig mindez mielőbb megtörténhes­sék, hazafius tisztelettel kérjük föl a székely egyleti központi választmányt. Miszerint a székely kivándorlás meggátlására szánt összes hagyományok és alapítványok jogi állásáról, törvényszabta biztosításáról és a lejárt s lejárandó kamatok czélszerű fölhasználásáról a m. tud. akadémiával és a kormán­nyal egyetér­tőig gondoskodni igyekezzék, hogy erről a jövő évi nagy­gyűlésen kedvező jelentést tehessen. Több részvényes nevében: Lázár Ád­ám. A kaposvári népgyűlés, Kaposvárott, szept. 10. A törvényhatóságok sorában Somogy megye volt az első, melynek bizottsága a tanácskozási te­remben szót emelt a jelenleg dúló háború alkal­mából Törökország területi épsége mellett, az orosz hadcsapatok vad kegyetlenkedései ellen. Ámde a gyülésteremben csak az oda hiva­tottak nyilatkozhattak, Somogy megye Ligás értelem­ben vett közönsége ott nem lehetett. De a lelkes közönség szólni kívánt, több megye közönségének példájára, hangos kifejezést kívánt adni lelkes ér­zelmeinek az oroszlánként küzdő török mellett, és utálatát akarta kifejezni azon eléggé meg nem bélyegezhető barbár öldöklés miatt, melyet egy dicsőségha­jk­ászástól elvakult Caesar állatias hor­dái védtelen asszonyokon, csecsemő gyermekeken elkövet; oly hangos kifejezést kívánt adni ez ér­zelmeinek, hogy moraja elhallassék e nép sorsa intézőinek füleihez is! És így jött létre a f. hó 9 én a délutáni órákban megtartott somogymegyei népgyülés. Az előkészületekre kiküldött végrehajtó­ bizottság mű­ködésének köszönhető, hogy a megye legtávolabb vidékeiről is megjelentek polgártársaink, hogy a gyűlés napján 4000 embernyi néptömeg állta kö­rül városunk főterén ez alkalomból fölállított tri­bünét, hol a 15 tagú végrehajtó bizottság elnöké­nek Csépán Józsefnek vezetése alatt megjelenvén, városunk derék polgármestere Bárány Gusztáv úr mint a végrehajtó bizottság tagja, üdvözölte a meg­hívásra megjelenteket, kik közt ott láttuk Szalay Imre, gr. Romssich Imre, P. Szathmáry Károly, Kacskovits Sándor somogy megyei és Simonfay ba­­ranya megyei országgyűlési képviselőket is. Miután szóló elmondta azon indokokat, me­lyek az e czélból tartott előértekezletet a népgyűlés összehívására indították, ékes szavakban, a törté­nelmi tények megjavíthatlan logikája fonalán ki­mutatta és meggyőzte hallgatóságát arról, hogy Oroszország pusztít­ó hadjárata, ha­gát nem vette­tik ellene, újabb tatárjárásként végveszéllyel fe­nyegeti hazánkat; hogy a török nemzet, midőn Herculesként küzd a szláv százkezü polyp ellen, hazánkat védi az invázió ellen, mert — úgymond — a jelenlegi háború, ha belőle Oroszország győz­tesként kerülne ki, oly államalakulásokra vezetne közvetlen szomszédunkban, hogy hazánk déli ré­szeinek elvesztése csak idő kérdése volna. Tehát nemcsak a hála, melyért Törökországnak mene­kültjeink vendégszerető fogadtatása miatt tartoz­nak, nemcsak a török nemzet iránti sympathia az, hogy hazánk valamennyi magyar érzelmű megyéje a török mellett foglalt állást, hogy e vitéz nép fegyvereire esd győzelmet, de népünk helyes poli­tikai tapintatának, a létföntartási ösztön nyilvánu­­lása. Végül kéri a népgyűlést, hogy a keleti ese­mények és politika tárgyában a magyar kormány­hoz fölterjesztendő, az előértekezlet által kidolgo­zott határozati javaslatot meghallgatva, adjon ki­fejezést annak, ha váljon az a nép nézetének és érzelmeinek megfelel-e ? Ezután Miklós István ügyvéd, a végreh. bi­zottság jegyzője olvasta az említett határozatot és azt elfogadásra ajánlotta. A határozati javaslat szövege a következő: „Tekintetbe véve Oroszországnak a török bi­rodalom szétbontására irányzott véres, s az embe­ri jogokat, humanismussal és nemzetközi joggal ellenkező támadását; tekintetbe véve, miként ezen támadás sikere esetén az osztrák-magyar birodalom létérdekét fenyegető államalakulás eszközlése czéloztatik; tekintetbe véve, miként a török birodalom területi épségének fennmaradása nemcsak a ma­gyar, illetve az osztrák-magyar birodalom fennál­lása és felvirágzása, de magának a dynastiának szempontjából szintén kivonata, valamint az alkot­mányos szabadság s az emberi jogok diadalra jut­­tatásának is hathatós eszköze . Somogy megye népgyülése feliratilag felkéri a magyar kormányt, hogy a külügyi kormány út­ján hasson oda, hogy: az osztrák-magyar birodalom — ha kell fegyverrel is — bárki ellenében megakadályozza Törökország szerződésileg biztosított integritásának megsértését, úgy minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályozza nemzetközileg a hadviselés azon nemét, melyet Oroszország a civilisáció állobo­gója alatt az erőszak és vadság végső határáig folytat.“ És íme, megtörtént az, a­mire a határozati javaslat készítői bizonyára távolról sem gondoltak, megtörtént jelesül az, hogy a javaslat nem nyerte meg a népgyűlés nagy részének tetszését, azon józan föltevésből indulva ki, hogy a népnek ott, hol joga van követelni, nem illik meghunyász­­kodva könyörögni. Első, ki e nézetének kifejezést adott, a len­gyeltóti járás országgyűlési képviselője Szalay Imre volt, ki érthetően, szokott világos beszédmo­dorában kifejezte és megértette a néppel azt, hogy akkor, midőn a nép ezrei a kormányt kötelessége teljesítésére kívánják fölhívni, a népnek joga van a kormányt nemcsak ,kérni, de attól azt követelni is. S miután a kormány eddigi politikája sem volt olyan, mely hazánk érdekeinek megfelelt volna, s a közös kormány férfiainak magatartása sem olyan, mely a monarchia nagyhatalmi állásához méltó volna: felszólítandónak tartja a kormányt, a nem­zet kívánságának megfelelő aktiv politika köve­tésére. Kéri tehát a népgyűlést, hogy a jegyző ál­tal felolvasott felirati javaslatot az ő módosításá­val fogadja el, mely módosítás a következő : „Kinyilatkoztatja azonban, hogy akár a ma­gyar akár a közös kormány férfiúinak a keleti ügyben tanúsított politikáját a birodalom érde­keivel összeegyeztethetőnek, a birodalom nagyha­talmi állásához méltónak nem tartja s azért ab­ban megnyugvást nem is talál ; miért is felirati­lag felhívja a kormányt, hogy valahára hasson oda, miképen az osztrák-magyar birodalom el­hagyva a hozzá nem méltó s érdekeit veszélyez­tető alakos, úgynevezett semlegességet, fegyveres erővel is eszközölje, hogy Törökországnak szerző­désileg biztosított integritása és függetlensége fönntartassék“. Leirhatlan a tetszésnyilatkozatok zaja, mely Szalay Imre szavait és fölolvasott módosítását fo­gadta. Kárba veszett a végrehajtó bizottság kiabá­lása, hogy hisz mindaz, mit Szalay I. módosításá­ban mond, benne van az eredeti szövegben is; a nép józan értelme kitalálta azonnal, hogy nem — mint több szónok állítá — pusztán stilisticai különb­ség van a kettő között, mint ezt Szalay Ká­roly ügyvéd zajos tetszésnyilvánítások közt ki is fej­­tette. — Kárba veszett a végrehajtó bizottság egy tagjának, ifj. Csorba Ede ügyvéd szeniori hangjá­nak végmegfeszitése a nép ezrei meggyőződésének tulkiabálására; újból s mindég zajosban hangzott föl a kiáltás : „A módosítvány kell!“ S miután még Svarcz Samu ügyvéd és dr. Rosenberger Sándor helybeli rabbi is a módosítás mellett emeltek szót, a végrehajtó bizottságnak nem maradt más hátra, mint az eredeti felirati szöveget Szalay Imre módosítványa értelmében át­alakítani, mi aztán helyesléssel fogadtatott. A kormányhoz menesztendő felirat ekként megállapittatván, annak átnyujtására egy több tag­ból álló küldöttség választatott, melyhez csatlako­zásra a megye összes képviselői is felkéretnek. S hogy a miniszterelnök a feliratot ne csak átolvasva, szépen a többihez ad acta tegye. Szalay Károly ügyvéd indítványára elhatározta a népgyű­lés, hogy a megye országgyűlési képviselői keresé­­senek föl az országházban a felirat értelmébeni felszólalásra. Végül még Kacskovics Sándor országgyűlési képviselő felhívására a törökök részére leendő adománygyűjtést határozta el a népgyülés és en­nek a megyében leendő megejtésére egy központi gyűjtő bizottság aegise alatt járási és községi gyűjtő bizottságok alakítását határozta el. Felosztása előtt a népgyülés még Mehemed Alihoz, az ottomán hadseregek főparancsnokához üdvözlő sürgöny intézését határozta el. A gyűlés végeztével a résztvevők barátságos lakomára gyűltek a kaposvári népkör helyiségeibe, mely alkalommal dr. Németh Károly a kör elnöke a kör vendégeire, P. Szathmáry Károly a hazafias­ságra, Szalay Imre hazánk nagy fiára Kossuth Lajosra köszöntöttek föl. Ez utóbbi felköszöntő táviratilag közöltetett a halhatatlan hazafival. így végződött Somogy megye népgyülése, melynek befolyásából azt a tanulságot menthették azok, kik a népet járszalagra vezetni már meg­szokták, hogy vitális kérdésekben a nép józan föl­fogását czifra szavakkal téves útra vezetni, meg­győződését meghamisítani nem lehet. Kaposi, J Kralovánszky-féle székely alapról. A székely mivelődési és közgazdasági egye­sület által 1876-ra kiadott első évkönyvben a székely kivándorlás meggátlására — No, sikerült önnek megszelídíteni Kir­ót? kérdé tőlem. Láttam, hogy beszéltek egymással, igen élénken vitázhattak. — Sikerült megtudnom, hogy nem mond meg semmit, kivéve, ha bizonyos események be­­köszöntenének, melyeket azonban jobb nem kí­vánnom. — Tessék, ez olyan világos, mint egy jóslat. Mit jelenthet ez ? Elmondtam, hogy mit beszéltem Kimóval. Jane komolyan hallgatott, Frank mosolygott. — No hát, mit gondolnak, mi ez, kérdem végre. — Én nem tudom, felesé Jane, de ha hinni akar nekem, tartsa meg emlékében. Talán babo­nás vagyok, de a Kiana története rám mindig olyan furcsa hatással volt. Valamikor női kíván­csiságom késztetett a titok felfedezésére, most azonban, távol attól, hogy haragudnám Kimura némaságáért, még örülök, hogy nem mondta el, és a világért sem faggatnám. — És ön Frank? — Én egy kissé Tamás vagyok a benszülöt­­tek jóslatai iránt. Hiszem, hogy Kimó nem hazu­dik, de arról is meg vagyok gőződve, hogy túlsá­gos fontosságot tulajdonít a haldokló utolsó sza­vainak, és melyeknek igaz eredetét, annyi száza­dok után már nehéz lenne megállapítani. Ki tudja, nem változtat-e rajta ama sok ge­neráczió“. Jane rázta fejét. — Ön csalódik. Az élőszó­beli hagyományok nem változnak soha, a kana­­kok nagyon is babonás tiszteletben tartják, és én biztos vagyok benne, hogy Kiana jóslata változat­lanul jutott el hozzánk, és olyan marad az mind­addig, míg csak egy maradéka lesz azon család­nak, mely azt őrzi. — Hogyan magyarázza meg akkor azt, hogy Váleá nem hagyta hátra utódainak ? — Leánya Mária, még nagyon fiatal volt arra, hogy ily titkot reá lehetett volna bízni, és ősi szokásaink szerint csakis atyjától vehette volna azt át. — De Rimó azt hiszi, hogy a jóslat telje­sülő félben van. — Minden attól függ, hogyan érti ő azt, — monda Frank. — A jóslatok egyátaljában nem tündökölnek valami nagy világosságban, azért hagyjuk félbe ezen titoknak magyarázgatását, mely amúgy is gyötörni látszik Jane-t. Franknak igaza volt, a herczegnő nem igen helyén érezte magát. Sajnáltam, hogy kíváncsi­ságommal ily kellemetlen hatást idéztem elő. Lassanként azonban Jane kedélye felderült szemeink előtt feltáruló nagyszerű panoráma alatt. a Kimó hozzánk jött és ujjával mutatván egy bo­zótra, mely az erdőnek utolsó facsoportja volt, monda: — Itten állapodunk meg , három órakor elindulhatunk, és megérkezünk Oláához éjjelre. Mialatt a kanakok az ételeket készítgették számunkra, bejártam a környéket. Kimó megmu­tatta a helyet, hol harmincz évvel ezelőtt veszett el atyja egy csatában. Képzeletemben visszaállítottam Frank atyjának elbeszélését, hogy mérkőztek meg itt ember ember ellen, hogy fonák egymást körül mez­telen karjaikkal, kétségbeesetten. A hely igen jól volt kiválasztva, a kis facsoportot kivéve, mely alatt elhelyezkedünk, egyetlen egy fa, vagy bokor se volt látható, sima volt, mint a szőnyeg, finom füvet betakarva. A világló nap alatt, a világos fensíkon egy hősi tett, egy hanyatló mozdulat sem maradhatott észrevétlenül a harczolók szemei előtt. A csata vérengző volt, reggel összeütközvén, csak éjjelre végeztek. A győztes Káméháméhá utolsó elleneit látta kimúlni. Csak kevesen vonszolhatták el magukat, sajgó sebeik közt az erdő széléig, hol másnak jajgatásaikkal elárulván magukat, meg­ölettek. Az ott hagyott hullákat felfalták a vad kutyák. Azóta a természet befedő zöldjével ez alak­talan várakat, csak némelykor botlott meg lábam egy kiálló, az esőtől fehérre mosott csontda­rabban. Visszamentem társaimhoz. A legsűrűbb fa árnyékában a kanakok egy magas diványt raktak rikító szinte vánkosokból, rajta Jane nyugodott. Mellette, majdnem lábainál Frank foglalkozott vele. Körülöttük Ja kanakok körbe állva, beszél­gettek. Lenyergelt lovaink kevés távolságra legel­tek a vagueros-k figyelése alatt. Az étkezés után magunk maradtunk. Szolgáink tovább mentek a magukét elkölteni. — Ön is élvezi bizonyosan, az ily kirándu­lások gyönyöreit? kérdé tőlem Jane. — .Mindenesetre, kivált jó barátok társasá­gában. És ön Frank? — Én, én mindig szerettem. Emlékszik még ön kutató és fürkésző utainkra az erdőben ? kérdé Jane-tól. Mikor még gyermekek voltunk, mikor ön még annyira borzadt a nagy erdőktől, mikor úgy megörült, ha valamely szép virágra akadtunk, mi­kor még annyira szerette a piros gogave gyü­mölcsöt? — Oh igen! Semmit sem felejtettem el. Ön igen jó, igen szives volt hozzám, Frank, én pe­dig egy szeszélyes gyermek voltam, ki türelmét próbára téve sokszor. . . . . de fárasztani nem birta. — Hisz oly örömest tettem eleget kívánsá­gainak és oly kedves volt rám nézve óhajait ki­találni ! Azóta már sokszor sajnáltam a boldog időket. — Már most nem, reményiem, mert hát vis­­­szatértek. Én nem változtam azóta és épen azt hányják szememre. Nem tudok kibékülni ezen úgy­nevezett czivilizatió követeléseivel, mely annyira elárasztott már bennünket. Nagyon sebesen halad­nak vele, alig bírjuk követni. Mikor még gyermek voltam­, önök vallására tanítottak, és én igen szép­nek találtam, de azóta láttam ugyanazon fehére­ket, kik testvéreinknek vallották magukat, hogy tulajdonítják el földeinket, hogy itták le magukat szeszes­ italokkal, hogy fenyegették főnökeinket, és hogy verték szegény szolgáinkat. Láttam az európai tengerészeket, mikor vá­rosunkat elfoglalták, hogyan gyilkolták le a védtelen kanakokat, hogyan csúfolták ki pap­jaik könyörgését, hogy járták be utczáinkat ré­szegen, gyilkolva eszeveszedten. — Azt mondták nekem és igazán, hogy nem kell összetévesz­teni az egyiknek törvényeit, másikak tetteivel, de hát mind­ez felháborít minket és megza­var. — Mi engem illet, én szeretek félrevo­nulva élni, ezért csodálkoznak és korholnak en­gem, de hát én Káméháméhá utódja vagyok, és ön tudja, mondá felém fordulva, hogy az a név annyit tesz, mint: magába zárt. Kimó félbeszakítá beszédünket, kijelentvén, hogy itt az idő az indulásra. Lovaink fel voltak nyergelve, a batyuk felrakva és karavánunk ismét útban volt. Az éj beálltával megérkeztünk Oláá-hoz. Vaqueros-ink megelőztek bennünket. Két, gályákból csinosan összeaggatott reánk, az egyik Jane és kisérőnőinek, gunyhó ^ várt a másik a mi számunkra volt fenntartva. Azon csendes mun­kássággal, mi Kiraót jellemző, rendezett be min­dent hajlékunkban. Az éj teljes beállta előtt felkérte Frank a herczegnőt táborunk környékének bejárására. Engemet is meghívtak, mit el is fogadtam, de nemsokára magukra hagytam őket, —­mit alig játszottak észrevenni, annyira el voltak merülve beszélgetésükben, melynek tárgyát ifjúkori élményeik képezék, örömest hozták azt mindig szóba és épen nem akartam őket attól elvonni. Hisz az volt rájuk nézve a legszebb kötelék, ki tudja, szánt-e nekik a jövő valami kedvesebbet ? Mikor visszajöttek, jól megfigyeltem őket. Frank ha­­lovány volt, de tökéletesen maga ura . Jane alattomos mosol­lyal fogadott és rövid szóváltás után eltá­vozott tőlünk, azon ürügy alatt, hogy elfáradt. Egyedül maradtam Frankkal. — No hát barátom, boldogabb már? — Szerelmesebb igen, de nem boldogabb. Nem tudom, mit gondoljak felőle; némelykor azt hiszem, hogy megértett, de az ily pillanatok rit­kák, mire aztán rögtön hangot változtat és vis­­­szatér holmi közömbös tárgyakra. Köztem és közte oly válaszfalat emel sokszor, hogy elborzadok tőle. Most látom csak, hogy mennyire féltékeny füg­getlenségére. — Mert még nem találkozott egy oly férfi, ki arról lemondani vágyat keltett volna benne. Már pedig az csak ön lehet. Ön gyermekéveinek emlékébe van bevésve, a fiatal leány ábrán­dozásait ön foglalta el. — onnét szivéig, sokkal rövidebb az ut, mint ön hiszi. — Bár igazat mondana! Akaratom ellen reszketek és érzem, hogy sorsom most minden­esetre el fog dőlni. — Meg is lesz, reményiem. Ezen utunk is csak siettetni fogja. Az alkalom előadja magát, és akkor ne habozzék azt megragadni, beszéljen szi­véből, a mint érez. — Néhány nap múlva tehát mindent elvesztettem vagy mindent megnyertem. (Folytatás­ következn­k.) ÚJDONSÁGOK. — Udvari hi­r. A királyné tegnap este Gödöllőre érkezett. Kíséretében volt Lipót bajor kir. herczeg, ki egy kis kitérővel Kassára utazott. A herczeg ide este 10 órakor érkezett. A király, a főispán, a polgármester a pályaudvarban várták; a kiszálló herczeg királyi apósának kezet csókolt, mit ez homlok­csókkal viszonozott, a bevonulási utczákon sorfalat a tűzoltók képeztek, kezeikben görögtüzzel telt vascsészét tartva. A herczeg a Dessewffy-palotába szállott. — Személyi hír: Széll Kálmán pénzügyminiszter tegnap este Budapestről el­utazott. — A király a curia legfőbb stélőszéki osztályához Csillag Benő budapesti ítélő­táblai bí­rót kinevezte bíróvá. — A barettéri események iránt ország­szerte uralkodó roppant érdekeltséget alig jellemez­heti valami élénkebben, mint az, hogy szerkesztő­ségünk a mai nap folyamában Székelykeresztúrról, Ungvárról, Rozsnyóról s az ország különböző vi­dékéről 10—12 helyről táviratilag felkéretett a legújabb híreknek szintén távirati úton való rög­töni elküldésére.­­ A budapesti egyetem orvostan­hallgatói tegnapelőtt tartották ismerkedési estélyü­ket a „Pannónia“ szállodában. Kedélyes poharazás közben, melyet szavalással fűszereztek, az ifjak egy , softákat üdvözlő“ sürgönyt fogalmaztak s küldtek el, és egyúttal gyűjtést rendeztek a török sebesültek javára. A gyűjtés rövid idő alatt 24 frtot eredményezett. Ez összeg annál szebben jel­lemzi csekélysége daczára is az ifjúság áldozat­készségét, mondja Konrád Jenő úr, a gyűjtő és beküldő, mert ez estélyen az orvostanhallgatók nem igen n­gy számban vettek részt. — A pest megyei virilisták, Pest megye igazoló választmánya a múlt hét vé­gén tartott ülésében összeállította a 300 virilis bi­zottsági tag névjegyzékét. Igaz, hogy a jelen év­ben több volt a virilis bizottsági tagok száma, va­lamint a választottaké is, minthogy kis-ku­nság a megyéhez csatoltatok,­de e szám a régi 300-ra fog redukálódni a 1878-ik évben. Első adófizető a kalocsai érsek 54,700 frttal ; második helyen áll a Coburg gothai herczeg 25,718 frt adóval, a 3-ik helyen gróf Károlyi István 25,054 frttal. A megye főispánja gróf S­z­a­­p­á­r­y István 5508 frt adót fizet. A kalocsai érsek adója az idén több mint másfélezer forinttal keve­sebb, holott az utána következő értékkép­viselőké m. e.­ 4—4000 frttal szaporodott. Most csak a 107-ik virilista fizet 1000 frtnál kevesebb adót, mig tavai már a 93-ik kisebb adótétellel szerepelt a névsor­ban mint 1000 frt. A névsor nyomtatás alatt van s a községeknek meg fog küldetni, hogy e hó 25-ikéig közszemlére tegyék ki; ugyané határidő van kitűzve a felszólamlások beadására is, a mi vagy a község­házánál, vagy itt Budapesten tör­ténhetik Ilkey h. alispánnál. Megjegyezzük, hogy az adóösszeg kétszeres számításának jogával 75-en éltek, köztük 1 rend. tag, egy jogtudor, 50 ügy­véd, 4 orvos, 2 patikárus, egy tanító, egy mér­nök, 2 gazdatiszt s 6 lelkész. — A községi és körjegyzők köz­ponti egyletének ideiglenes választmánya ma dél­előtt ülést tartott, melyen a felolvasott jelentés elfogadtatott, és elrendeltetett, hogy az a megye­háza nagy­termében holnap tartandó alakuló köz­gyűlés elé terjesztessék. Az eddig beírt tagok száma meghaladja a 800-at. Az újonnan jelent­kező tagok a Hungária szállodabeli irodában jegyez­tethetik be magukat. — Az országos tűzoltó-ügy. Az or­­szágos tűzoltó egyesület bizományi gyűléséhez, mely báró Bánhidy elnöklete alatt a fővárosban í. hó 8. és 9-én lett megtartva, elhatároztatott, hogy a kormány egy feliratban megkeressék, mi­ként a tűzoltóintézményt pártfogolja, az ország összes tűzoltó egyleteit az egyesületbe lépésre utalja, és új alapszabályokat csak­is a központi bizottság útján fogadjon el.­­Továbbá elfogadtatott a „gyakorlati szabályzat,“ és annak nyomatása s szétküldése elrendeltetett. Végre az országos se­­gélyző alapszabályzatainak kidolgozására egy há­rom tagú­­ bizottság lett kiküldve. — Értesítés: Az orosz invázió által föl­dön­futókká lett szerencsétlenek részére gyűjtendő élelmi­szerek minél jutányosabb elszállítása végett, megkeresésemre eddig a Báttaszék­i-m­o­h­á­­c­s­i, G­y­ő­r-S­o­p­r­o­n­y­i, m. kir. keleti vonal*0­, az első Erdélyi vasút igazg. pedig dijtalanuli szállítást engedélyezett. Mindnyájan azon megjegy­zéssel, hogy a czél tisztán jelezve és a küldemény hozzám czimezve legyen. Budapest szept. 11. Sztu­­pa György, — Beregmegyei Darócz (Pétsén p.) valamint Kis-Gut (Rafaiyai major) és Nagy-Gut községek, a beregszászi kir. törvényszék kerüle­tébe tartozó beregszászi kir. járásbíróságtól a ká­­szonyi kir. járásbírósághoz csatoltattak. Ezen ren­delet október hó 1-én lép életbe.­­ A pápa egészségi állapotáról a leg­tóbbi időben egymást követik a hírek, melyek szerint IX. Pius napjait már megszámláltaknak tekintheti. Rómából írják a „Coriere del Martino“­­nak, hogy mikor a pápa a Thieri halálát jelentő sürgönyt megtudta, így szólt: „ A három öreg közül, a kik még lábukon állottak, egy már elköl­tözött, s mi ketten is nem sokára követjük“. — Az a három „öreg“ t. i. Vilmos császár, Thiers és maga a pápa. — A török sebesültek javára Tor­­mássy Teréz úrnő Siklósról, Baranya megyéből 1 kiló és 800 gramm tépést küldött be szerkesztő­ségünkhöz. — Bokross László úr (Monorról) ugyanezen czélra ma szintén egy csomag lépést személyesen adott át szerkesztőségünkben. — Sport. A kassai lóversenyek lefolyásá­ról, melyeknél a második napon a király is, kísé­retének legnagyobb része pedig mindkét napon je­­len volt, a következőket írják: Az első napon a 200 aranyos államdíjat Blaskovics Ernő ismert Csalogánya nyerte. A kétévesek versenyében (200 arany) gr. Festetich Pál „Tallérja“ hagyta el társait. A földészek versenyénél (70 frt) Berta Pál két lova lett nyertes. Az 1000 frtos nagy egyleti Han­dicap gr. Forgách István Dryad nevű lova által lett elütve. Az asszonyságok tiszteletdiját a már futó ló rakonczátlankodása miatt Polko kapitány Luciferé nyerte. A Pony-verseny elmaradt, — a második napon gr. Eszterházi Miklós, Goldschmidt dsidás hadnagy, gr. Festetich Pál, Her! Arthur főhadnagy és Rodolics ezredes lovai lettek nyerte­sek. — A versenyt az első napon eső zavarta, a második napon szép idő volt, de hűvös. — A császár fürdő a szigorú vigyázat daczára tegnap este szerencsétlenség színhely volt, az elhajigált s össze nem takarított dinyehéj miatt.­­ Tegnap este ugyanis a fürdő egyik régi vendége Dessewfy Em­anuel szathmári kano-így beszélgetve elértük táborunkat ; két kanak állott őrt és vigyázott állatainkra felváltva két-két óránként. Mozdulatlanul, mint oszlopok, fatörzsökhöz támaszkodva tekintgettek széjjel; gyenge füt­tyentésük elég volt a távolabb legelé­sző lovakat visszaterelni. Társaik a gyepen elte­rülve, fejüket a nyi­regre hajtva, aludtak körben a gunyhók körül, mintegy élő bástyát képezve. Épen keresztül akartam lépni rajtuk, midőn egyszerre valami furcsát éreztem. Úgy tetszett, mintha a föld szabadulni akart volna lábaim alól, és keletről nyugatra tántorog­nék. Hamar észrevettem, hogy földrengés volt az, mi oly gyakori a havai szigeteken, hogy figye­lembe se veszik. A fáknak magas ágai elhajlong­tak és egymáshoz surlódtak, mintha erős szél fújt volna küzibök. Azután minden csendes lett. Az alvók észre se vették ; két őrünk csendesen mo­solygott,­­ csak az állatok látszottak megrémül­ve, kiterjesztették lábaikat, mintha egyensúlyokat akartak volna biztosítani, és erősen fújtak s nyug­talanul tekintgettek a láthatárra. — A vulkánok istennője, Pálé közelében va­gyunk, mondá Frank, jelenti, hogy él még. Jó éjszakát. Néhány percz múlva azután mindenki aludt a táborban, kivéve az örökét, kik csendesen vál­tatták fel egymást. Másnap hogy felkeltem, már egészen elfe­ledem ez eseményt. Frank már lábon volt, épen Kimóval beszélt. Jelt adott, hogy menjek hozzá­­juk. Jane, kisérőnőivel még aludt. — Mi történt, Frank? kérdem tőle, mint­hogy oly komoly arczot mutatott. — Most még csekélység, hanem kinőheti magát. Kimó jelentést tett az éjjeli történtekről, mely szerint a tegnap este általunk tapasztalt ren­gés nem az egyedüli volt; embereink szerint ma reggel két új lökés volt észrevehető. — Én nem vettem észre. — Én sem, de Kimó, ki előttünk ébredt fel, észrevette, hogy az utolsó lökés nem vízszin­tesen, hanem alulról felfelé történt. — Nos hát?

Next