Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-19 / 239. szám

XI. évfolyam. Budapest Előfizetési dij: Vidékre postán vaprg helyben házhoz hordva. Egy évre................................... . 20. — Félévre.................................................10.— Negyedévre . . ..................................— Egy hóra..............................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön SO kr. Nyilttér : öt hasábo­s sor 80 krajczár. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. 1 légyott. Hold­töltőnek hetét éljük. Hold­tölte a harczmezőn ; holdtölte a diadalok ünne­peit holdfénynyel világitó égen. Gúnyos mosol­lyal néz a diplomaták salzburgi légyottja felé az orosz vértől neki piroso­dott ragyogó hold. Az Ozmánok birodalmi jelvényét a szabadság glóriája veszi körül. Ragyoghat szabadon, legázolva a sárkány, melyről hitregék beszélnek, a­mely min­den holdfogytakor készül elnyelni a pász­torerkölcsök és az örök szeretet legszebb világát. Andrássy és Bismarck most már ta­lálkozhatnak. A vasember képmutató ajka csókolgathatja bátran a hiú szalonbáb ar­­czát. Súghatja fülébe az édesen hangzó hizelgő szavakat: „Mi ketten, a­kik Eu­rópa, sorsát intézzük.“ De azért ne hidje Andrássy, hogy el­felejtjük neki a politikát, mely hol durczás volt, mint a daczoló gyermeké; hol há­­zsártos, mint a felmérgesitett pulykáé; hol botlásos, mint a megkeritett asszonyé; hol bűnös, mint a forradalmárból lett udva­­ronczé; csak férfias, őszinte, eszes, és nemzeti nem volt egy pillanatig sem. Hogyan kerítette meg a rókaügyes Bismarck és az ebsima Gorcsakoff azon embert, a­kire nem közönséges bizalom­mal tekintett a magyar-osztrák monarchia minden jóravaló népe: azt lehet gyanítani, de megérteni soha. Egy államférfiúnak hi­­valgó elmét sem láttunk még a tévelygé­sek balgatagságok lejtőjén annyira sü­­lyedni, mint Andrássy Gyula gróf. Lesz­nek meglehet emberek, a­kik pajzán gún­nyal ráfogják, hogy ő most is for­radalmár még nagyobb, mint valaha. Mondhatják, hogy a tehetetlenség és hiú­ság gyöngeségein túl, csakis egy mélyen számitó forradalmi elme űzhet vala oly politikát, a­melynek koronája a kassai toast. Fejedelmeknek okos és loyális minisz­terek nem tanácsolnak oly szavak kimon­dását és oly tettek követését, a­melyek megrendítik a dynastiák iránt a bizal­mat. Ez csak titkos forradalmi gennek teszik. Providentialis férfiunk a keleti kér­désben járta le magát Európa előtt is, nemzete előtt is. összes ambiciója a kö­rül forgott, hogyan kellessen a képtelenül rósz politikát egy még rosszabb viezczel roszítani. Időközökben ki-ki repült egy „ötlet“ a Ballplatz palotájából; egy ötlet ama so­­vány fajtákból, a­melyek nem szikráznak, hanem csak vizenyőségtől, vagy eszelőség­től bugyburékolnak. „Keine Dumheiten machen“ mondta Andrássy, s mint a vizet prédikáló, de bort ivó pap, nem csinált egyebet, mint a diplomatiai és politikai oktalanságok vá­sárán korhelykedett a nemzet becsülete és­­­ érdekei árán. Magyarország és a történelem nem fogják elfeledni, hogy a rut hálátlanság bűnébe ismételve visszaeső Andrássy ár­tott legtöbbet az önvédelmi harcz kétség­­beesett napjaiban a töröknek. Míg az Ignatieffi byzantismus, a Bismarki fortély csak vádolta a török nemzetet a részre­hajló bírák előtt, addig Andrássy Gyula, az egykori menekült, a jegyzékek, fagga­tások, akadálygördítések özönével játszotta a neki átadott inquisitori szerepet. Az éjszaki autokratia kinpadja mellett, a­mely az orosz kettős kereszt igája alatt szent­­ségtelenité meg a vértanuság és felebaráti szeretet jelvényét, Andrássy Gyula, a kéz­csókoló udvaroncz ölte fel a vörös köpö­nyeget, mely egykor Arbuez és Torque­­mada idejében a máglyák táján oly nagy szerepet játszott. Elzárta Eleket a hősies önvédelem előtt; megnyitotta a határt a test­­csonkitó kanibalok bandái előtt; megállította Belgrád falai alatt a jogát védő vihart ; berakatta Fiume gyáraiból a Dunát torpe­dókkal ; hozzájárult a társadalmi és jogi törvények legelejének a szerződés szent­ségének megsemmisítéséhez, a birkatolvajok főfészke előtt „megállját kiáltott a győ­zelmét megpecsételni óhajtó vitézségre; s végül a kegyetlenül bántalmazott orosz­lánt erőfeszítései között megrugdalta láb­bal. Nem államférf­ihoz, muszka zsoldos­hoz méltó csak e szerep. A Korán mondja: gonosz tettet nyom­ban sújt az isteni harag. Az ő tettei felett ítélt Plevna mellett a történelem az egyen­súly, a jog, a szabadság mindenható ereje. S nem elég-e büntetésül neki az állítólagos magyarnak, hogy lelkiismeretének furda­­lása nem engedi velünk együtt átélni a diadalnapok örömeit ? Mehet már ő légyottra! Az „orosz sma­ragdok“ zöld fénye elhalványult s feke­tévé vált a sárga fekete pohárköszöntő méze daczára. Ozmán ágyúinak tüze tisztító, mint a meny­dörgés, villám és koszuló fergeteg. Mehet már a találkozóra! Viheti vándor­­táskájában a felhatalmazást mozgósítani a zsebmetsző politika érdekében. Mehet bát­ran, s megmondhatja Bismarcknak, hogy könnyed az elefántot áthajtani egy tíz fo­kán, mint belehajtani a magyar nemzetet oly politika követésére, melytől teste-lelke irtódzik. Császárok és kanczellárok főzhették a középkori tervet muszka czár hódító győ­zelmeire építeni a kényurság féktelen ha­talmát , de a népek vezérszelleme szabad­ság és függetlenség császároknál és kan­­czellároknál hatalmasabb. Nagyon jól jel­lemezte a keleti harcz erkölcsi természetét a Miklós czár helyeslésével napvilágot lá­tott 1848-iki emlékirat: „Nagy ideje már­ mióta Európában nincs más valóságos hatalom, mint a for­radalom, és Oroszország. E két hatalom egymás irányában jelenleg még békében van, de lehet, hogy holnap már harc­ban lesz egymás ellen. Közöttök semmi alku­dozásnak, semmi kiegyezkedésnek nincs helye. Egyiknek élete, másiknak halála. Az a két hatalom között kitörendő harcz kimenetelétől függ egész századokra az emberiségnek mind politikai, mind vallási j­ö­v­e­n­d­ő­j­e.“ ügy van! E harcz javában el van döntve Plevnánál. Világostól Sebastopolon át Plevnáig vitte a czári sast, világuralmi dölyfe. De a világ nem akar meghódolni az iga alá; nem akar Konstantinápolyban még egyszer Byzanczot emelni. A korszel­lem követeli uralmát Sophia felett, s korszellem átalakító erejét ment megtörni, a azt megalázta és meggyalázta végzete. Európa népei nagyot lélegzenek a plevnai diadaloszlop előtt. Szivekről eltűnt a szent szövetség emlékén élősködő lidércz; az emberiségnek „politikai és vallási jövője“ felől lehullt a pallos. Ujongunk, világítunk és menydö­rögjük Petőfyvel, a testvérnép dicsőségé­nek és hőslelküségének győzelmi dalát: „Reszkess bitori reszkess nép zsarnoka,“ Villogva áll egy nemzet pallosa, Reszkessetek ti szomjas véretek: Tenger gyanánt omlik most véretek.“ V e r h o v a y Gyula. Az egész országot lázas öröm és kitörő lel­kesedés fogta el a plevnai győzelmekre. Táviratok jönnek tömegesen az ország minden vidékéről, a­melyek hirdetik az örömet, s kérdik — világít­­hatnak-e. Kolozsvár, Győr, Szolnok, Nyíregyháza, Szé­kely-Udvarhely, még Budapestet sem várták be, ott már örömtíszet gyújt a testvéri szeretet és a hazafias lelkesedés. Nincs szó, a­mely leírni képes volna az egész nemzetet elragadó lelkesedést. Látni kell azt és együtt érezni. A fővárosban még a munka is szünetel: ünnepet ül az öröm. A nyilvános he­lyek telvek, az emberek ölelkeznek, s azon törik fel őket, hogyan fejezzék ki lelkesedésöket. Ozmán és katonáit, ha itt lehetnének közöt­tünk kézről-kézre hordaná a nemzet minden tagja , s most azon gondolkoznak, hogyan adják maradó emlékkel a keblünket dobogtató önzést tudókra. Részünkről az ünnep jelentősége érdekében, mél­tónak tartanák, hogy a nemzet nevében a hős ve­zért és katonáit egyetemleg megtiszteljük valami emlékkel. Legyen az babérkoszorú, album vagy bármi más, csakhogy ne mosódjék el a papírral ma égő gyertyák világával. Ez emlék átadásának módját is ünneppé nagy jelentőségű ünneppé lehetne emelni a két testvér nemzet szemében. Az eszme ki van mond­va, a terv kivitelre vár. Könnyebb a lelkünknek, hogy megtehettük. A képviselőház Vili. osztálya mai ülésében a kir. Curiának orsz. képviselőválasztási ügyekben való bíráskodásáról szóló trvjavaslat elfogadása felett szavazat­egyenlőség miatt nem határozhat­ván, azt a f. hó 19-iki szerdai országos ülés után ismét tárgyalás alá veendi. Fel­kéretnek az osztály tisztelt tagjai megjelenésre. A román kormány Londonból vett értesülé­sünk szerint csakugyan megkötötte az öt százalé­kos járadék október elsején esedékes szelvényének fedezésére a „Banque de la Roumanie“-val a szer­ződést, a­melynek folytán a Stern-ház Londonban a szelvények beváltására fedezetet is kapott. A szerződés f. hó 14-én íratott alá. Valóban megfog­hatatlan ezek után, miért kellett az augusztusi szelvényt fizetés nélkül hagyni? Nemzetünk jövője: időkre Olyan napokat élünk, melyek örök emlékezetesek maradnak nemzeti életünk történetében. Azon pontra jutot­tunk, a­honnét egy lépés a halálba, vagy a regenerate ölébe vihet bennünket. Meg is villant már a vész jelensége szemeink előtt, bele is tekintettünk a lábaink előtt tátongó mélységbe, — meg is rázkód­tunk egy pillanatra, — most már csak az van hátra, hogy csendesítsük le egy kissé felháborodásunkat.­­Szedjük össze min­den lelki erőnket, és lássuk, hol vagyunk, hova sodortattunk gondatlan álmunk alatt. 239. szám. Szerda, 1877. szeptember 19. Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: Budapest, IV. Su­meö­ utcza 1. se. hová az előfizetési pénzek küldendők. — és azután, hogy merre szabadulhatunk a fenyegető veszedelemből. Ne vádoljunk most senkit, ne vesztegessük az időt sze­mélyes támadásokra, hanem vegyük a megtörténteket úgy, a­hogy vannak, — harag és gyűlöltség nélkül, teljes hideg­vérrel. Emelkedjünk föl helyzetünk színvo­nalára, akkép, hogy körülnézhessünk jól és megismerhessük helyzetünk mivoltát, a vész természetét és nagyságát. Csak így tekinthetünk bátran az örvény mélyébe, csak így foghatjuk fel­­ tisztán helyzetünk veszélyességét és találhatjuk meg a kive­zető, megszabadító utat. Kezdjük ott, hol adataink biztosak, és erre építsük azután, e szilárd alapra, a józan ész szabta következményeket: ez épület lesz menedékünk, — ha józan eszünk bátorság, erély, kitartás és tudo­mán­nyal karöltve jár. ■Jf. Francziaország természetes és halálos ellensége némethonnak. Ezt tudja mindenki, szükségtelen is bizonyítanom. — Anglia és Törökország szintén ilyen ellensége Muszkaországnak, erre se kell vesztegetnem a szót. Már most lássuk, ez öt ellenséges hatalom hogyan fog egymás ellen sorakozni. A leszámolás napja mindenik­­nél beköszöntött, fellépésük tehát egy­szerre várható, kettő már megkezdte, s a többit belevonja az orosz, akár győz, akár legyőzetik. Természetes és bizonyos az is, hogy az öt hadakozó fél valamelyikben szövet­ségesét fogja keresni és megtalálni: meg­lepő dolog, hogy e hatalmak közt ugyan­azok közös érdeke összehangzásban a stratégikai körülmények követelményeivel már eleve és tisztán jelölte ki a szövetsé­geseket. így lesz menthetlenül Németország szövetségese Oroszországnak, Angol és Francziaország pedig Törökországnak. Mert azt nem tehetjük fel, például strategi­kai szempontból sem, hogy a hatalmak oly szövetségest szemeljenek ki maguknak, kinek ellensége hátuk mögé kerülhessen, és így két tűz közé szoríttassák magukat. Másrészt Lengyelország helyzete is döntő­­leg hat Német- és Oroszország egymáshoz való viszonyára : ezeknek ugyanis közös érdekük e nemzetet leigázni és féken tar­tani, és ha valamikor egymás ellen kelné­nek, a fellázadt Lengyelország mindkettő­jükre kiszámíthatlan vészt hozhatna. Már ez is elég arra, hogy Németország az oros­szal szövetkezzék. De más tekintetek is ugyanez eredményre vezetnék a szövet­ségesek csoportulását. Német- és Oroszor­szág már most az önkényes uralkodás, a militarismus, egyszóval a cesarismus el­veinek főképviselője Európában, — egy érdekük, egy­irányú politikai törekvésük van : a szabad eszmék, a forradalmi moz­galmak elnyomása; — következéskép el­leneik is ugyanazok, miért egymásnak csak is szövetségesei lehetnek, — mint ellenfelek egymás közös érdekét önmaguk támadnák meg. — Megállapíthatjuk tehát a tényt , Német- és Oroszország mint szövetségesek, halál­ra fognak megvívni Fran­­c­z­i­a-, Angol- és Törökország­gal. — A dunamenti háború e viadal­nak kezdete. Hát Ausztria-Magyarország ?! E birodalom egyik széle német, a másik szláv, a mi magyarok és a töb­biek nem jövünk számításba a döntő kö­rökben, ezt már láttuk. Az udvari diplo­maták azt hiszik, hogy e birodalom, mely­nek népei a szomszéd két szövetséges ha­talom nemzeteivel azonosak, mint ellenség, azok ellen nem léphet föl. Ők ismerik bi­zonyosan ama hatalmas propagandát, me­lyet Bismarck Ausztria német tartományai­ban, Gorcsakoff pedig szlávainknál űzött oly eredmén­nyel, hogy az adott jelre né­metek és szlávok az anyaország kar­jaiba vetnék magukat. A­mily kevéssé igyekeztek e propagandát elfojtani, ép oly gyöngéknek érzik most magukat annak sikeresen ellenállni. Jellem az a bécsi po­litikusokról, hogy mint máskor, úgy most is, nem azt veszik tekintetbe, hogy erély és férfias bátorság mellett mit nyerhetné­nek a bekövetkező nagy események közt,­­ hanem folyvást az rémíti őket és az előtt hajolnak meg, hogy az ő traditionális kép­telenségük mellett, mily veszélyt hozhat­nának magukra, ha a német-orosz szövet­ségből kilépnének. Kimondhatjuk tehát itt is, mert be nem ismernünk lehetetlen, hogy Ausztria- Magyarország közös külügyi kormánya h­a­­tározottan szövetségbe lépett Német- Oroszországgal, hogy magyar hazánkat, an­nak érdekeit és tekintélyét semmi tekin­tetbe sem vették. De lássuk tovább. E ténynek tekinthető hármas szövet­ségnél ránk nézve az a fő kérdés, hogy mikor fog az érvényesíttetni, azaz, Hogy mikor fogna Ausztria szövetségesei mellett kardot rántani. Erre könnyű a válaszunk. Azon Oroszország, mely oly szépszerével tudta Boszniát, I­erczegovinát, Montenegrót, Szerbiát sat. Törökország ellen fellázítani, mely oly észrevétlenül uszította 1848-ban a horvátokat, szerbeket, oláhokat és tóto­kat mi reánk, mely a török és osztrák bi­rodalomban ilyenformán uralkodik, mon­dom, az az Oroszország most is meg fogja tudni választani a reá nézve kedvező pil­lanatot, hogy Ausztria­ Magyarországot így közvetve ad­ióba vonhassa. Minthogy pedig az ő leszámoló órája megkondult (a törö­kök egyre verik), elgondolhatjuk, hogy ve­lünk sem tétováznak már sokáig, sőt biz­tosak lehetünk benne, hogy a mi meg­próbáltatásuk percze is közelgőt. Eddig az elvitázhatlan tények, a min­denki által látott és ujjal tapogatott dol­gok. Ezek a szilárd alapok, melyre józanul akarunk építeni. Mindenki látja, mily veszedelemben forgunk. Északról a német-orosz szövet­ség, délről a szerbek, oláhok és horvátok, nyugatról az osztrák sereg, mely kész nyakunkat szegni, ha testvéreink, egyedüli barátaink és sorsosaink, a törökök ellen nem akarunk harczolni. Pedig ezt nem tehetjük, mert ha előre lerontjuk ama tá­maszokat, melyekre jövőnket építeni hi­vatva vagyunk, akkor bizony önmagunk ássuk sírunkat, és senkinek sem jut eszébe még csak sajnálni is bennünket. De hát mit tegyünk?! Nagy veszedelem fenyeget minket. A végpusztulás, a nemzetek sorából való ki­törlés — iszonyú veszedelme. Ébredjünk! Sorsunk dől el: sírba szállunk-e, vagy újjá születünk . Tehát van szabadulás? Van! Józan eszünk, rendü­letlen bátorságunk, őseink­től reánk maradt vitézség az, mi megsza­badít minket! Mondom józan eszünk, mert ez a legelső és leghatalmasabb támaszunk. Ha eszélyesek leszünk, ha ki tudunk vetkőzni minden előítélet, min­den félreértett lojalitás, minden gyűlölet vagy önző vonzalom sugalla kicsinyes szenvedélyeinkből, — egyszóval mindazon badarságok és gonosz vágyainkból, melyek a józan ész nemes és szabad röptét gátolják, — akkor bizonyosan rájövünk ama nagy eszmékre, melyek árva hazánk egyedüli szabadítói lehetnek. Sőt akkor még szövetségest is fogunk találni. Igen, akkor látni fogjuk, hogy az eldarabolt Lengyelország az, mely kész felénk hős karját nyújtani, s válvetve síkra szállni velünk a közös ellenség ellen : — ha t. i. mi leoklozni segítettük kezéről a kötelet és nyakáról a békót. Igen nagyok a veszélyek, melyek fe­jünk felett tornyosulnak, és elpusztulással fenyegetnek, — de van menedék — ha akarjuk, ha mindenáron akarjuk! Lengyelország felszabad­í­­tása, a szabad Lengyel- és Ma­gyarország szövetsége az egye­düli, mi e két hazát egyenként és együtt megszabadíthatja. Ezenkí­vül nincs számunkra üdvösség, csak a halál. A lengyel és magyar szövetséges ál­lam mindenesetre képes leend Törökor­szággal együtt, a legroszabb esetben a német-orosz szövetségnek elejét venni addig is, míg a francziák és angolok más oldal­ról támadják azt meg. Nálunk az igaz ügy, náluk a gazság, a­minek már saját népei közt is kevés hive van . . . Hátra vannak a déli szlávok és az oláhok. Ezek azon szerencsétlen népek, me­lyek eddig oly vak eszközül szolgáltak az orosz politika kezében, s akarva nem akar­va ellenségül állíttattak fel oly nemzetek közepette, melyekkel jó barátságban, szö­vetségben élni volna rendeltetésük. Mi azon­ban meg vagyunk győződve, hogy közel van az idő, a midőn az ő szemeik is ki­­nyillanak, a midőn át fogják látni, hogy ama gyalázatos szerep, melyet az orosz osztott ki nekik, nem is az ő szabadelvű vágyaik kielégítésére, hanem a legdurvább zsarnokság érdekében mozogtatja őket. Igen, meg fogják ismerni, hogy mi mindnyájan, a balti tengertől le a Balká­non tűiig egy födél alá születtünk, és hogy mindeddigi szerencsétlenségeinknek nagy részben az ő félrevezettetésük az oka. De ezen föleszméléshez mi magyarok vagyunk hivatva leginkább közreműködni. Felejtsük tehát mi is ama kínos érzelmeket, melye­ket elleneink költöttek szívünkben, és igye­keznünk felvilágosítani és megnyerni déli elleneinket, — és felszabadítani lengyel testvéreinket. Ez nagy szó, az igaz, de mi nagyobb az emberi észnél, mi lehetetlen előtte, ha, fel tudja használni az alkalmat, az eszközö­ket, melyek a föld alatt és azon felül ren­delkezésére állanak, — egy szóval, ha akarja! Élni akarunk, ez nem is kérdés, ez tény — íme itt a módja. Ez a mód czél lesz, jól vigyázzunk rá. A politikában, ha élni akar valaki, czélt válas­szon, de ha­tározottat. A­ki czélját tisztán megválasz­totta, megtette az első lépést — helyes irányban —■ a siker felé. Az eszközök megválasztása másodrendű kérdés, — ki­vált­ott, hol élet vagy halálról van szó. Mi is tudjuk, hogy élni akarunk, meg is választottuk a módot, a czélt, s az első lépést megtettük. Következik az eszközök megválasz­tása. Mielőtt azonban erről szólnánk, mond­juk ki egyszer mindenkorra, hogy leg­főbb, a­mire szükségünk lesz, az egyetértés, ugyanazon czél felé való törekvés. Azután a szervezés, erőnk rendezése és helyes felosztása,, — ez lelke minden politikai aktusnak. Értsünk tehát egyet, ne mulas­szunk egy pillanatot sem, — mert az idő közéig. Félre a hangzatos szavakkal, az üres beszédekkel, és helyet az igazságnak. Ke­ressük fel az embereket, a férfiakat, kik tettre képesek, és azután fogjunk a munkához. Nagy lesz az, óriási, — de örök dicsőségre és üdvösségre vezet — ha egyetértünk. Győrök Leó Gy. A háború. A legelső hir, mely ma a harcztérről érkezett, röviden csak annyit mond, hogy a törökök bevették a Sipkaszorost. Teljesen turhatlanná lett-e az a legutóbbi sikerdús ágyúzás folytán az oroszokra nézve, újabb öldöklő rohamok, vagy az oroszok önkéntes kivonulása következtében jutott-e a törökök birtokába, arról a hír egy szót sem mond, de az a tényálláson mit sem változtat. A fölött, várjon e hit csakugyan valót mond-e, egy pillanatig sem kételkedünk, mert a Sipka szorosban vesztegelt orosz hadseregre oly nagy szük­ség van a trónörökös hadseregénél, s a legutóbbi napokban Szül­ej­man csapatai oly erél­lyel működtek, hogy az orosz hadseregnek egyik vagy másik okból ok­vetlenül oda kellett hagynia a Sipka szorost. Plevna alól ma nem jött hír, ami különben természetes. Föltéve, hogy az orosz hadsereg a roppant vereség daczára nem eredt vad futásnak, (mert tán az orosz ágyuk torkába futott volna), ütkö­zet­eirt mégsem várhatunk néhány nap le­folyása előtt, mert Ozmán pasának is szüksége van néhány napi időre, mely alatt a holtakat eltakaríthassa és hadseregét megpihentesse. Most Mehemed Ali felé fordul Európa szeme, mert az ő legközelebbi si­kerétől vagy kudarczától függ a f. évi hadjáratnak s tán az egész háborúnak sorsa. A feladat melyet neki B­j­e­l­a el­foglalásával teljesítenie kell, legalább is oly nehéz, mint az oroszoknak Pievna be­vétele. Mint Ozmán pasa Plevnát, úgy a trónörökös Bjelát erősítette meg minden ki­gondolható módon, s ezt is ép oly tekintélyes szám­i hadsereg védelmezi, mint amazt. Ha Mehemed Ali elhamarkodja a támadást, se­regeinek minden vitézségére dac­ára is úgy járhat, mint az oroszok Plevnánál; másrészt azonban sok időt sem tölthet az ostrommal, mert az útban levő orosz gárdák eleje már megérkezett a Du­nához s minden újabb nap egy újabb ezreddel, még pedig az orosz katona­ság legjavából valóval szaporítja Bjela helyőrségét. Meg kell vallani, hogy a siker Bjelánál nagyon kétes, de az eddigiek után jogosan remélhetjük, hogy a győzelem itt is a törököké lesz, és minden aggodalmat fölöslegessé tesz azon tudat, hogy a bjelai ütközet csupán az oroszokra nézve végze­tes, a törökökre nézve jelenleg nem. A bjelai orosz haderő nem bír oly tulajdo­nokkal, hogy netáni győzelme után Me­hemed Ali ellen támadólag léphessen föl, ellenben ha Bjelát elveszti, a lehető leg­roszabb helyzetbe juthat. A főváros kivilágítása. A főváros lázas lelkesedése a törökök győ­zelmeit nagyszerűen sikerült kivilágítással ülte meg. Örömtűz a szívekben, örömtűz az ablakok­ban. Nem volt szükség a délutáni késő órákban kiragasztott falragaszokra; a nép magától külső kifejezésben akarta benső meggyőződését nyilvá­nítani. Gazdagok és szegények, paloták és házak egyaránt fényárban úsztak. Néhány mágnás tett csak kivételt abban, a­miben nem tett a város hatósága sem. Kammermayer polgármester'

Next