Egyetértés, 1878. február (12. évfolyam, 32-59. szám)

1878-02-23 / 54. szám

XII. évfolyam. Budapest Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Eey évre................................20.— Félévre . .........................................10.— Negyed­évre ........ 5. — Egy hóra................................ . 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos patizsoi egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésér­t kü­lön 80 kr. Kyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 54 szám­ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A rejtélyek rejtélye. „Anyaggal és mozgással fölépítem a világot“, kiáltott fel tudományos kutatá­sainak hevében Cartesius. És ez a világ soha inkább nem szorult egy kis uj anyagra és látható mozgásra, hogy jogi és erkölcsi omladékai fölé új világot teremt­senek, mint most. Kivált ez a kiélt világ­rész, melynek szervezete a koronák tör­zséig, az államgépezet fogyasztó gyomráig, s az országot képező tagokig rokkant és vénhedt. Poshadt társadalma fölé kereke­dett eszmétlen üres kormányzók s az ezek által csinált boldogtalan politika penészessé teszi a sziveket és megbutitja az agyakat. Anyagot és mozgást keresünk, de mind­hiába. Nincs anyag, nincs mozgás. A roué politika terméketlensége mellett nem csoda, hogy az agyag colossus diktátor­ dur­vasággal nyeli el az tehetetlenséget, mely ma előtte léháskodó Európa nevet visel. Meddő kor, ki szült ily méhtelen rut banyának? Isten nem, még ember sem. Hisz törpébb vagy az embereknél és rom­­lottabb az ördögnél. Államférfiakul tetsze­legnek mai napság a közélet circusában emberek, a­kik Liliput hüvelyk matyi­ kö­zött rendkívül nagyok lehetnének hosszú­ságuk mértéke szerint, de a rendes em­beri alakok józanságának és képességeinek fokozatához mérve, sárhoz tapadt kicsi­nyek. Minő iszonyú istenverés, hogy a rothadás folyamán egy nemzetnek fe­jéül jut, a­minek lábánál­ kellene hever­nie a porban. Avagy nem jogosult-e a kifakadás, midőn a nehézkes eszü favágó lelkén is átcsillámlott a helyzet megítélésé­ben az, a­mit világosságnak nevezünk, csak a nemzet intézőinek lelke maradt kár­­hozatosan vak ? A kárhozatot mozgásba hozó isten vér­esnek kellett lennie, máskép, a­mi történt, a­mi történik egy rész­álom volna, semmi egyéb. „A magyarok ismét megmutatták, mondá az eseményekre utalva egy német képviselő, — hogy jó politikusok, bár a politikai helyzet éles felfogása náluk nem tudományos alapon keletkezett, hanem csu­pán ösztön volt“. Hát legyen ösztön a neve, a­mi nem tudományos ostobaság, honnan van, minek tulajdonítsuk, hogy ez „ösz­­tönszerű“ helyes politikai érzéktől át volt hatva a nép egyénenkint és összesen, csak kizárólag azok nem, a­kiknek a tehetség, az eszmék és a cselekvés terén ki kell válniok a „nyers tömeg“ fölött? A nemzet minden tagja egy szállig jól ítélte meg a helyzetet; megdöbbentő pontossággal vonta ki az eseményekből a következményeket, s a­mi oly ritka a né­peknél, benső erővel s nagy tűzzel sür­gette az áldozattal, az ő áldozatával járó lépéseket. S különös, a­kik nem voltak képesek ítélni, a­kik esztelenségből, vagy gonoszságból cserben hagyták a nemzetet aggodalmaival, lelkesedésével, intéseivel és fenyegetéseivel, azok mind a hatalom pol­­czán idétlenkedő szellemi nagyságok, pro­­videntialis óriások. A tárgy méltó a gondolkozásra. Méltó nem többé politikai szempontból, mert az esztelenség nem politika, s ha árulás, ak­kor sem az , hanem méltó a lavateri ko­ponya és arczisme, méltó Darwin elméle­tének szempontjából. Lenhossék úr megtehetné a nemzetnek a szívességet, hogy megmérje és tanul­mányozza ez urak koponyáját, a­melynek idomzatában, görbületeiben kell valami el­­ütőnek és sajátságosnak lenni, ha nem egy nagy bűn, a­mi előttünk foly, mely­ben nem csak a pletyka szerint, de való­ságképen szerepelniük kell az orosz kincs­tár által, a bécsi kiállításra küldött és ké­sőbb is Bécsben látott s a specialitásokat képező zöld smaragdoknak, pedig Rejtély előtt állunk, az bizonyos, még a rejtélyek megfoghatatlanja előtt. Hiába törjük eszünket, hogy felkutassuk. A tényekből hegyek rakódnak le; lefőzé­­sek, arczulcsapások egymást váltják fel; a kikaczagás, szánalom, semmibevevés tort ülnek a monarchia fölött, mégis rejtélyek rejtélye ez a politika, a kétségbeejtésig esztelen és becstelen. Ha Andrássy lennék és Tisza nem akarnék lenni, mint férfi, restelném a ne­vetségessé tétel azon szerepét, melyet az ingyen élvező nagy publikum gyönyörű­ségére vele játszatnak. Annyira nem ad­nak immár semmit érzékenységére és íté­letére, hogy a sodronyon rángatott báb iránt kíméletesebb gazdája. Kiteszi a rö­högésnek, de vigyáz rá, hogy be ne pisz­­kolják. Andrássy fölött azonban nemcsak a fölényben levő iskolamesteri sarcasmus veri el a nevető port, hanem az orosz da­rabosság a maga győzelmi hetvenkedésé­­ben még be is piszkolja. A komoly politikának még máig sem érkezett el Bécsben a napja. Ha elérke­zett volna, nem vinnék drákói egykedvű­séggel keresztül az elkeserítő javaslatokat. Ha elérkezett volna, bizonyára férfiakat is másokat állítanának az ügyek élére. De a javaslatokat hajtják keresztül, a külügyi politika pedig befelé képmutatóskodik az ügyefogyottságig, kifelé pedig ügyefogyott a képtelenségig. A nemzet az alatt kezd fásulni Élet­­untság, az öngyilkos életuntsága üvege­­síti el szemeit. Kedélyén megérzik Siberia ólombányáinak fülledt levegője, melynek mérge ellen már nem is keres ellenmér­get, hanem megadja magát a sorsnak. Ah! hol van a teremtő lángész, a­ki­nek lelkéből egyetlen tettreizgató szikra felgyújtaná e nemzetben a tűz­anyagot ? Eh ! de mit is beszélünk a teremtő láng­­ész szikrájáról! Nem kell ide lángész sem, csak a helyzet felfogásától, áthatott nemes érzület, s a dynastia érdekét védő igazi lojalitás. Nem kell ide lángész, ép érzék, mely az ösztön erejével csak öt lássa maga előtt az óriás máglyát, mely a tö­rök birodalom égő romjaiból készül, hogy hazánk és rajta a kétfejű sas Kossuth La­jos megragadó hasonlata szerint megéget­­tessék. Ok! csak lenne Nagy Sándorunk, a­ki látva, hogy a kormányzati hatalom meg­nyerése miatt mennyien hízelegnek a „na­gyok“ közül udvari környezetének s a környezet gyöngeségének: egy a kertben gyomláló szegény földmivelőre bob­ta a bíbort, hogy természetes eszével és egy­szerű becsületességével legyen ujjáterem­­tője hazájának. A bölcsek, nagyok, providentialisok, messiások után, egy józan eszü, egyenes lelkű földmivest adjatok nekünk minisz­ternek, s mi nem töprengünk tovább a rejtélyek rejtélye fölött. Magyarország ujjá­­teremtésének, a dynastia megmentésének ügye végett azonnal meg fog szólalni az orosz ellen a harczi tárogató. Addig is Lenhossék uram tegyen ő excellentiáikon koponyaméréseket. Verhovay Gyula, Szombat 1878. február 23 Szerkesztői Irodát Budapest, IV. hímző-utcza 1. az, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himeö-utaia 1. $0, hová az előfizetési pénzek küldendők. Megbotránkozva kell constatálnunk azon saj­nos körülményt, hogy a képviselőház mai ülésén száznegyvenkét képviselő hiányzott. A kép­viselőház oly óriási horderejű kérdések felett ta­nácskozik, a­minő 1867. óta nem volt napirenden. A magyar mezőgazdaság, ipar és kereskedés lét és nem lét kérdéseit tárgyalják s ily fontos tanács­kozások alkalmával is akad 142 olyan képvi­selő, ki oly rutul visszaél választóinak bizalmával. Ily égető kérdések fölötti tanácskozás és szava­zás alkalmával az országnak 142 választó kerülete nincsen képviselve; a képviselő mandátumnak ilye­tén bitorlása valóságos botrány.­­ A holnapi ülésben egy nagy fontosságú kérdés felett fog kel­leni név szerinti szavazás által dönteni; arról lesz szó, hogy öt év múlva lesz-e jogunk felmondani ezen káros hatású szerződést. Ha az öt évi felmondási záradék nem fogadtatik el, akkor 10 év múlva hazánk teljesen ki lesz zsákmányolva Ausztria ál­tal ; a gyarmattartomány — a­mel­lyé degradálja or­szágunkat a most tárgyalás alatt levő szerződés — már teljesen ki lesz szivattyúzva, s csak egy lé­pés fog kelleni ahhoz, hogy a koldus magyarból osztrákot csináljanak az akkori Tisza Kálmánok. Elvárjuk tehát az ellenzék minden tagjától, hogy a holnapi szavazásnál jelen le­gyen; elvárjuk annál is inkább, mert e pontnál tűnik ki legvilágosabban, hogy Tisza kiegyezési műve rosszabb a 67-ikinél is. Deák kiegyezésében ugyanis az öt évi felmondás clausulája benne volt.­­ Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Gorove elnök megnyit­ván, tárgyalás alá vétetett a vámszövetségi javas­lat 22. czikke. Az értekezlet két tagja aggodalmát fejezvén ki az 5 éves felmondási záradék kihagyása miatt. Tisza miniszterelnök, Teleszky, Máriás­sy, V­á­r­a­d­y, S­z­l­á­v­y hosszabb, az egész kiegyezésre kiterjeszkedő beszéde, valamint Fáik, Wahr­­mann és Jókai érveléseik után az értekezlet a czikket változatlanul elfogadta. A tárgyalás folytatása a jövő vasárnap tar­tandó értekezletre halasztatott. Az osztrák képviselőházban ma Groc­olski és pártfelei kifejezték megelégedésüket a kormány igyekezetei fölött a conferentia a és keleti kereszté­nyek sorsa javításának tárgyában, egyszersmind sajnálkoznak Lengyelország sorsán muszka uralom alatt; interpellálják a kormányt, vájjon van-e tu­domása a muszka katonai parancsnokok által a len­gyeleken Bulgáriában elkövetett gyilkosságról, váj­jon szót fog-e emelni a népjog ilyetén megsértése ellen és vájjon nem gondolja-e" elérkezettnek az időt, melyben a congressuson oda hathat, hogy az orosz lengyel alattvalók sorsa az európai hatalmak által tekintetbe vétessék. Berlin, február 20. — Saját levelezőnktől. — Ki nem ismeri azon adomát, mely egy cha­­maeleonról szól, melyet három ember pillantván meg, mindegyik más színben látott. Így vagyunk Bismarck herczeg beszédének az újság lapok általi megítélésével is. Igen kevesen úgy ítélnek arról, hogy ez Ausztriára nézve kedvező, de sokkal na­gyobb azok száma, kik ezt nem tartják egyébbnek, egy Muszkaország érdekében tartott igen ügyes plaiboyernél. Mi legfeljebb is Wallenstein szavai­val élhetünk, mondván : »Jól van kigondolva, La­­mermann atya, ezt igen okosnak lehetne tartani, ha nem volna oly nagyon is otromba.” Bismarck el akarja a német birodalmi parla­menttel, a világgal hitetni, hogy Németország a keleti kérdés által nincs közvetlenül érintve, utóbb azonban még­is be­vallja, hogy a Duna hajózás kereskedelmi érdekeit érinti. Hogy van tehát, hogy ha a Duna hajózás oly közelről érinti Németországot, Bismarck, ki min­dig azt hangoztatta, hogy neki kiváló gondja Né­metország érdekeinek biztosítása, az egész keleti kérdést Németországra nézve oly távolról érintő­nek látja ? Hiszen a Duna, az­által, hogy Bulgáriában is folyik, orosz hatalomba került, mely ott, ahol akarja, zátonyokat csinál minden azon lefelé evező hajónak. Vagy talán azt akarja elhitetni Bismarck herczeg a világgal, hogy Oroszország Bulgáriát, melyet kezei közt tart, ki fogja bocsátani karmai közül? Mind azon szavai, hogy Bulgária úgy fog constituáltatni, mint Szerbia volt Belgrádnak és a többi szerb erődnek a törökök által megtörtént kiürítése előtt, csak arra mutatnak, hogy azt maga sem hiszi. — Bismarck sokkal vásottabb politikus, semhogy föl lehessen tenni róla, hogy mind­arról, mik voltak Muszkaország szándékai, már az orosz-török háború kitörése előtt ne szer­zett volna magának tudomást. Ha úgy volna, akkor nem szólana most így, legalább ki lehetne venni beszédéből, hogy az oroszok őt ép úgy dupírázták mint Andrássyt, és akkor bizonyosan nem védené most Muszkaországot, nem mondaná, hogy a Dar­­danella-k­érdéssel nem sokat törődik, nem tenné föl azon alternatívát, hogy ha az európai hatalmak nem akarnak a jelen keremben háborút kezdeni, oly kényelmetlen helyzetbe hozhatják Oroszországot, melynél még a háború esélyei sem kényelmet­lenebbek. Csakhogy ki nem mondja, hogy ily helyzetet ő maga sem szeretne. Bismarck herczeg beszéde végén még födött fenyegetést is mond ki, midőn az orosz hadsereg­­jelenlegi szellemét az 1815-dikivel hasonlítja össze. Nem annyit tesz-e ez, mintha azt mondaná, hogy az orosz kormány, még ha akarna is az angol-osz­­trák-magyar presszónak engedni, ezt nem teheti a­nélkül, hogy katonai forradalmat ne riszkí­oz­­zon ?Az európai hatalmaknak pedig azt mondja, hogy kísértsék meg Oroszországot a bolgár városokból és Konstantinápolyt fenyegető állásaiból kiszorí­tani, és ha ezen czélt elérnék, azon felelősséget kellene magukra vállalniuk, hogy azon részekben a mostaninál jobb állapotot teremtsenek. Hangoz­tatja itt egyúttal azt is, hogy ezen felelősség leg­inkább Ausztriára nehezülne, melynek mint szom­széd államnak e tekintetben érdekei leginkább forognak kérdésben, de inti Ausztriát, hogy ily nagy feladatra ne vállalkozzék, mert szláv tarto­mányokkal lesz dolga. Bismarck beszédjét leginkább jellemzi az, hogy épen azon pontokat mikre bensőleg legna­gyobb súlyt fektet, csak mellékesen és oda vetve említi fel. Egész beszédében csak egyszer fordul elő a „szláv“ szó, midőn azt mondja, hogy Ausztria át­venné a felelősséget, ezen szláv országok jövő­jéért „a magyar államba való ketelezés által.” Bismarck nem akarja, hogy Németország a congressuson egy választott bíró szerepét játsza. Ez valóban furcsa is volna, miután előre kimondja, hogy ezen congressusban az elnökség őt illeti; most pedig a congressus összejövetele előtt már­is prokátoroskodik Muszkaországért. Attól tartunk, hogy ha így osztja be teendőit, a bírósági állást­ csak az európai háború alatt ne vindk­álja ma­gának. Naiv vallomásai közt legnaivabb az, melyet a három császárszövetségről tesz le, mondván, hogy ez nem írásbeli, hanem csupán barátságos és sze­mélyes. Itt tehát megtagadja officiosusait, megta­gadja és meghazudtolja Gorcsakoffot és Andrássyt, kik mindig a három császárszövetségre hivatkoz­tak, kivált Andrássy, ki ezen szövetséget legújabb ideig oly varázs vesszőnek tekintő, mely őt egy helyre szegező, hogy onnét tapodtat sem mocczant. Tiltakozik végre a német birodalmi kanczel­­lár azon insinuatiók ellen, mintha Németország ti­tokban Oroszországgal egy követ turt volna, hogy ez utóbbi Ausztriát dupirázhassa. Minő insinua­tiók? Diplomatiai insinuatiókról nem tudunk, ar­ról pedig, hogy Bismarck herczeg bárminemű uj­­ságbeli insinuatiókra súlyt fektetne, egész élete ta­núságot tesz, hogy ezt róla nem lehet feltételezni. Bismarck herczeg végre, mint lovagias roué, néhány udvarias szóval örökre búcsút vesz An­­drássytól, midőn külügyérü­nkkel való legben­sőbb barátságát írként tapasztja szivére, de ezen írnek is meg van a maga csípőssége egy kis bő­­rös bogár adag vegyülékben, midőn azt mondja, hogy Andrássy mindig hozzá fordult, mi más sza­vakkal majd­nem annyit tesz, hogy Andrássy Bis­marcknál tartá eszét s magát mintegy alárendelt­jének tekinté. Ezzel, mint egykor Tell Vilmos tette Gersler naszádjával, egyet rúg Ausztria államhajóján, hadd küzdjön most hullámok és szélvész ellen, de bennünk nem csökkentő a bizalmatlanságot, sem azon hitet, — melyet insinuatiónak nevez és melyet visszautasít, — hogy csakugyan közremű­ködött Oroszországgal arra, hogy Ausztria-Ma­­gyarországot duplrázza. Adja isten, hogy okulja­nak kárunkon, s többé fel ne üljenek államfér­­fiaink neki, kinek egész élete kül- és belföldi kol­legái du­pirozásának hosszú sorozata. A háború­ Andrássy soiréekat ád, hogy ott ta­nácskozzék a meghittakkal, mit kelljen tenni a jelen conjuncturák közt, melyek Bismarck interpel­­lationalis beszéde által épen nem tisztultak, hanem még borusabbakká lettek. A soirée eloszlása után a vendégek magukkal azon benyomást vitték el, mintha Ausztria izolálva érezné magát és sikernek tekintené, ha Boszniát és Herczegovi­­nát occupálhatná. Egy levélről is beszélnek, melyet II. Sándor czár saját kezűleg irt Ferencz Jó­zsef császárnak, melyben biztosítja őt, hogy Aus­ztria­ M­agyarországnak érdekeit szivén hordozza s több eféle czifra mit sem jelentő frázisokkal él, miután már belátja, hogy szolgája Gorcsa kom­ oly messze vetette a hársfa sulykot, hogy maga utánna nem mehet. De erről csak azt lehet mondani: „tel valet, tel maitre (a minő a szolga, olyan a gazda). Mindenütt csak graeca fides. A bécsi börzén és magas körökben pedig b ezon j bir van elterjesztve, hogy Bécs, Páris és London közt élénk sürgöny folyik egy közös czélokra kötendő kölcsön­váltás iránt, így tehát az actió eszméjéről még mindig nem mon­dottak le Bécsben. Egy másik hírrel pedig m­egn­yu­gt­a­­tólag akarnak hatni azokra, kiket Bismarck be­széde és a conferencia tartásának kétes vol­ta elcsüggesztett, azt állítják ugyan­is, hogy azon tegnapi hír, mely szerint Derby, Bismarck és Gorcsakoff nem mennének személyesen a congres­­susra, nem nyer megerősítést, hogy jelenleg még mindig az alapokon dolgoznak, melyekre a con­­ferenciát akarják fektetni, a személyekről és az időről csak később fognak határozni. Az angol készülődések pedig az alatt folyvást tartanak. A kormány egy Törökország számára készült harmadik pánczélhajót is megvásárolt, most 20,000 lovat készül vásárolni, nem különben 150,000 Henry Martini fegy- KÉT ÉLETRAJZ. - ELBESZÉLÉS. - ÍRTA : KAKÁK EMIK : (9-ik folytatása.) Vilma ijedve látta, hogy öreg nénje arczán mint lesznek hosszabbak és vékonyabbak a voná­sok, mint látszanak mindig mélyebben a nyomok, melyeket nehezen telő órák szoktak ott hagyni, s melyek sok kis ákom-bákommal hintik tele az emberi arczot, mint a verebek piros lábacskái a porondot. A hamvas szürkeség fehéredett fején, mint a hamu a mind jobban emésztődő parázs fölött. Kéz­ csuklói kidudorodtak, s keze fején az erek vas­tag fonalai megfeszültek. — Kimondhatatlanul fáradsz érttem ! kiáltott Vilma, megfogva az aszott kezet, megcsókolva és ráhajtva forró homlokát. — Én olyan tehetetlen vagyok. Borcsa néni fölemelte a szép fejet, rámosoly­­gott, de az a mosoly még jobban megrémítette Vilmát. — Tanultam zongorázni, tudok francziául, leczkéket fogok adni, ahol talán jobban értek. — szólt lázasan Vilma. — Már régen gondolkozom e fölött. Az öreg kisasszony, ki érezhette, mennyire elkényeztette a lányt, s épen ezért nem tudott le­mondani valami homályos reménységekről, melyek­nek Vilmát még vissza kell helyezni a fényes életbe, e jámbor agg hajadon egészen meghökkent. — Te Vilma? Mások szolgálatába akarsz szegődni? Hallgass, hallgass! — Irtózatos rá gondolnom, ha te nem len­nél! — tört ki a lány oly fájdalommal, hogy Bor­osa néni elhallgatott néhány pillanatra. — Valld meg nekem Vilma, mint gondolko­zol Dályai felől? — Becsülöm. — Nem szereted ? — Vonzódom hozzá. Kezdetben sokat szóra­koztatott, azután éreztem, hogy üresség támadt körülöttem, hogy vágyaim vannak, melyek iránt mind hiába volt a te nagy figyelmed és gondos­ságod. Szerettem volna, ha valaki megnevettet s ha a tükörbe néztem, óhajtásom kell, hogy valaki­től meghalljam: milyen vagyok én. Kívántam, hogy valaki egyedül csak én velem foglalkozzék, hízelegjen egy kicsit, mondjon bókokat, és hogy legyen valaki, a­kiért vigyázzak viseletemre. Ilyes­mit éreztem sokáig. Most mélyebben érdekel, talán azért, mert megszoktam. Nem óhajtottam soba, hogy szeressen, hiszen oly fiatal még. Azt hiszem mindig, hogy másnap már szeretni fogom, de ma még gondolkozom felőle. — És ha nőül kérne? — folytatta a valla­tást Borcsa néni. — Nem teheti, míg egy kis utat nem egyen­get magának az életben. — Te is fiatal vagy Vilma. — Már tizennyolcz éves! — sóhajtott Vilma elborultam — Én bizonyosan tudom, hogy Dályainak, mi­helyt olyan kis ösvényhez juthat, a­hol szabadon intézheti lépteit, legfőbb óhajtása volna, ha te is mellette lennél. Vilma fölvette a varrást, kiegyengette térdén, s csöndes hangon azt mondta: „Tudom, tudom.“ Borcsa néni dicsérni kezdte a fiatal embert, de nem túlságosan, mert Vilmához senkit sem tartott elég méltónak. Hanem a lánynak az a szándéka, hogy leczke-órákat ad, mégis engedéken­nyé tette, s Dályait hajlandó volt vigasztaló gyanánt te­kinteni. — Olyan fiatal ember, — végezte beszéd­jét, — a­ki megérdemelne egy biztató szót. — Félek, nagyon félek, — szólt a leány, beleszőve tekintetét a lámpa sugaraiba, — hogy élhetetlenségem aggodalmai vezetik majd elhatá­rozásomat. Az öreg kisassony nem értette ezt, s mivel Vilma nem magyarázta meg szavait, ő aztán olyan fejtegetést adott azokhoz, melyek teljesen más kö­vetkezésre vezettek, s Borcsa nénit odáig vitték, hogy Dályai Lajost előkelő állásban és szerencse által felkarolva látta, s részéről teljes megnyug­vást talált a törekvő fiatal emberben, kinek szép tulajdonai vannak. „Azt hiszem kedvesem, mondá legvégül, hogy Dályainak nem kell más, mint egészség és szorgalom, s jól elláthatja magát.“ Vilma lebeszélhetetlen maradt elhatározásá­ról, hogy a szerény háztartáshoz erélyesebb módon járulhasson, zongora és franczia nyelvtan által, s Borcsa néninek már másnap tudakozódni kellett, hogy hol történhetnék meg ez. Vilma nagy vág­­­gyal csüggedt ez elhatározásán, sokat remélt, s megörült, mikor Borcsa néni — kissé kedvetlenül — végre hírül hozta, hogy „vannak gyerekek.” Nem valami előkelő gyerekek, de Borcsa néninek nincsenek is nagy összeköttetései. Olyan családok gyermekei voltak, melyeknek a szerencse hirtelen jóra fordította dolgát, s egy darabig képesek minden­féle tanítókat járatni a házhoz, hogy boszántsák az emelkedés létrájának alsóbb fokán maradt is­merősöket, s beszélhessenek mindenütt a zongora­órákról és franczia leczkékről. Elragadtatott apák és lelkesült anyák gyermekei, kik az első magzatba bele vannak bolondulva, s felfogadják, hogy nagy­szerű nevelésben részesítik, de a második és har­madik nettóvel jónak látják a takarékosságot lép­tetni életbe. A szép és előkelő modorú Vilma szorgalma­san járt a leczke-órákra, s kifáradtan tért vissza, elmés és epés észrevételeket téve napi tapasztala­tai felől. Sokszor ingerlékenyen jött meg, boszus volt, de nem mondta el miért Majd meg kifakadt, hogy méltatlanul bánnak vele, a gyermekek ra­­konczátlanok és sok boszuságot kell tűrnie oly ál­lású emberektől, kik szóba sem jöhetnének, ha nem volnának annyira félszegek, együgyüek és nevetségesek. Később azonban mintha csillapult, mintha engesztelődésbe jött volna helyzete új for­dulatával. XIL Dályai csak akkor tudta meg, hogy Vilma leczke-órákat ad, mikor már feltűnt előtte a pon­tosság, mel­lyel a fiatal lány bizonyos órában tá­vozott és jött. Az öreg kisasszony az első kérde­­zősködésre megmondott mindent, s a­mily titkolózó és ármányos volt régebben, ép oly őszinte lett most. — Igyekszünk elviselni sorsunkat, a mint tudjuk, — szólt az öreg kisasszony. — A szeren­csétlenség beszállásolta magát közénk, tehát számba kell vennünk. Én öregszem, betegeskedem. Vilma nem is engedné, hogy egyedül csak én fáradjak követelő szállónk kielégítésére. Szegény Vilma! bizony senki sem gondolhatta egykor. Türelmes, angyali lélek, valóságos martir, a kit vásott gyer­­kőczök gyötrenek. Az ég majd megsegíti, hiszem, hogy meg. Ne szóljon erről neki, édes Dályai ur. Fáj az én kedvesemnek, és hogyis ne fájna, mi­kor nem ilyen életre nevelték. Oh Dályai ur, mindig nagyon szomorú két elhagyatott asszonyi teremtés sorsa. Most történt először, hogy az agg kisasszony panaszkodott. De a balsors mindig állhatatos kísé­rőktől környezve jelenik meg, s be kell azokat is fogadni, minden erőszakoskodásukkal együtt. Lajos szomorún lépegette végig százszor is egy órában szűk szobáját, melyből most nem nyílt följárat a nagyszerű szellős csarnokba, hogy oda me­hessen szórakozni. Vilma sem igen jelent meg ott. Az eszményi alakok olyan sajátságos lények, a­kik­nek nagyon vigyázniok kell, nehogy köznapi foglal­kozásokba keveredjenek, mert a szárnyak mel­lyel föl­­szállnak, nem az övék, hanem kitüntetésül nyerik valakitől. A minden­napi gondok küzdelmébe elme­rült, az élet minden aprólékos föltételéért küzdő akármilyen szép hölgy is (ki sokat busul, szegé­nyesen öltözködik, aggodalmasan nézegeti minden reggel kis pénztárczája szűk osztályait, s órák szerint szaladgál esőben és sárban) elválaszthatat­lan lesz a föld rögeitől azonnal, mihelyt földies foglalkozásaiban oly gyakran láható, mint a mily gyakran látta Vilmát Lajos. De semmi baj! ha az ember utoljára is tisztába jön vele, hogy a földön maradni biztosabb. Borcsa néni panaszos vallomása után nem sok idő múlva történt, hogy a mint a jólelkü hölgy bevitte Lajosnak a vacsorát (mert ők ma­guk vagy korábban, vagy későbben vacsoráltak, s csak ritkán együtt mind a hárman) ismét nagyon kedvetlen volt, sóhajtozott, mialatt túlságosan sok időt töltött az egyetlen tányér elhelyezésével. — Dályai úr, egyedül fog ismét vacsorálni. Drága kedves Vilma lész kedvű. Tudom, hogy bekö­vetkezik. Azok az emberek, és téns asszonyok le­­nézőleg bántak vele. Valóságos cselédnek nézték. Már azt is kívánták tőle, hogy sétálni vigye va­lamennyi pereputyot. És rendetlenül fizették, min­denféle kifogást tettek, sőt kicsinylőleg nyilatkoz­tak szegény Vilma tehetségéről és megrótták bá­násmódját. Vilma nem tűrhette. Ott hagyta őket. Ma bevégezte a leczke-adást.. Jól tette ugy­e Dá­lyai úr? Mennyit emésztette magát ! De remény­iem, hogy legvégül megmondta nekik az igazságot. Szegény drága kicsikém. Reszketve jött haza. Lajos is egészen felhevült a méltatlankodá­sok említésére. — Inkább koplalni, százszor is koplalni, mint ezt eltűrni! — kiáltott Borcsa néni elkeseredve, s mérgesen törülve ki hüvelykujjával szemeit. — Édes Borosa néni, nagyon szeretnék Vilma kisasszon­nyal még ma beszélni, őszintén, egészen szivem vágya szerint. — Oh édes öcsém uram, mi lehet az ? Ön oly komolyan mondja, mintha válni akarna tő­lünk. Ne tegye azt, hisz­en a mi egyetlen ba­rátunk. A szerencsétlenség számos kíséretének vala­melyike szólalt meg talán most is az agg haja­don nevében, és súgta Boresa kisasszonynak, hogy tettesse magát s marasztalja a fiatal embert, ki most már egészen elvesztő türelmét, s némi za­varral szólt közbe: — Erről szó sincs. De szeretnék jogot nyerni hogy Vilma kisasszonyt oltalmazhassam hasonló méltatlanságok ellen. — Oh istenem, istenem! — sopánkodott a kisasszony, bámulva nézve a fiatal emberre. — Nekem úgy tetszik, hogy itt titok lapang. Nem értem, nem értem. — Nem titok. Szeretem Vilma kisasszonyt, s ezt nem is titkoltam soha. Nyíltan bevallottam, és mint esküt mondtam ki, mikor innen távoznom kellett, hogy érzelmeim igazak, azok képezik bol­dogságom minden föltételét. Nekem szükségem van e boldogságra, s egyetlen óhajtásom, ha osztoznék abban Vilma is. (Folytatása következik.)

Next