Egyetértés, 1878. február (12. évfolyam, 32-59. szám)
1878-02-23 / 54. szám
XII. évfolyam. Budapest Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Eey évre................................20.— Félévre . .........................................10.— Negyedévre ........ 5. — Egy hóra................................ . 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos patizsoi egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Kyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 54 szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A rejtélyek rejtélye. „Anyaggal és mozgással fölépítem a világot“, kiáltott fel tudományos kutatásainak hevében Cartesius. És ez a világ soha inkább nem szorult egy kis uj anyagra és látható mozgásra, hogy jogi és erkölcsi omladékai fölé új világot teremtsenek, mint most. Kivált ez a kiélt világrész, melynek szervezete a koronák törzséig, az államgépezet fogyasztó gyomráig, s az országot képező tagokig rokkant és vénhedt. Poshadt társadalma fölé kerekedett eszmétlen üres kormányzók s az ezek által csinált boldogtalan politika penészessé teszi a sziveket és megbutitja az agyakat. Anyagot és mozgást keresünk, de mindhiába. Nincs anyag, nincs mozgás. A roué politika terméketlensége mellett nem csoda, hogy az agyag colossus diktátor durvasággal nyeli el az tehetetlenséget, mely ma előtte léháskodó Európa nevet visel. Meddő kor, ki szült ily méhtelen rut banyának? Isten nem, még ember sem. Hisz törpébb vagy az embereknél és romlottabb az ördögnél. Államférfiakul tetszelegnek mai napság a közélet circusában emberek, akik Liliput hüvelyk matyi között rendkívül nagyok lehetnének hosszúságuk mértéke szerint, de a rendes emberi alakok józanságának és képességeinek fokozatához mérve, sárhoz tapadt kicsinyek. Minő iszonyú istenverés, hogy a rothadás folyamán egy nemzetnek fejéül jut, aminek lábánál kellene hevernie a porban. Avagy nem jogosult-e a kifakadás, midőn a nehézkes eszü favágó lelkén is átcsillámlott a helyzet megítélésében az, amit világosságnak nevezünk, csak a nemzet intézőinek lelke maradt kárhozatosan vak ? A kárhozatot mozgásba hozó isten véresnek kellett lennie, máskép, ami történt, ami történik egy részálom volna, semmi egyéb. „A magyarok ismét megmutatták, mondá az eseményekre utalva egy német képviselő, — hogy jó politikusok, bár a politikai helyzet éles felfogása náluk nem tudományos alapon keletkezett, hanem csupán ösztön volt“. Hát legyen ösztön a neve, ami nem tudományos ostobaság, honnan van, minek tulajdonítsuk, hogy ez „ösztönszerű“ helyes politikai érzéktől át volt hatva a nép egyénenkint és összesen, csak kizárólag azok nem, akiknek a tehetség, az eszmék és a cselekvés terén ki kell válniok a „nyers tömeg“ fölött? A nemzet minden tagja egy szállig jól ítélte meg a helyzetet; megdöbbentő pontossággal vonta ki az eseményekből a következményeket, s ami oly ritka a népeknél, benső erővel s nagy tűzzel sürgette az áldozattal, az ő áldozatával járó lépéseket. S különös, akik nem voltak képesek ítélni, akik esztelenségből, vagy gonoszságból cserben hagyták a nemzetet aggodalmaival, lelkesedésével, intéseivel és fenyegetéseivel, azok mind a hatalom polczán idétlenkedő szellemi nagyságok, providentialis óriások. A tárgy méltó a gondolkozásra. Méltó nem többé politikai szempontból, mert az esztelenség nem politika, s ha árulás, akkor sem az , hanem méltó a lavateri koponya és arczisme, méltó Darwin elméletének szempontjából. Lenhossék úr megtehetné a nemzetnek a szívességet, hogy megmérje és tanulmányozza ez urak koponyáját, amelynek idomzatában, görbületeiben kell valami elütőnek és sajátságosnak lenni, ha nem egy nagy bűn, ami előttünk foly, melyben nem csak a pletyka szerint, de valóságképen szerepelniük kell az orosz kincstár által, a bécsi kiállításra küldött és később is Bécsben látott s a specialitásokat képező zöld smaragdoknak, pedig Rejtély előtt állunk, az bizonyos, még a rejtélyek megfoghatatlanja előtt. Hiába törjük eszünket, hogy felkutassuk. A tényekből hegyek rakódnak le; lefőzések, arczulcsapások egymást váltják fel; a kikaczagás, szánalom, semmibevevés tort ülnek a monarchia fölött, mégis rejtélyek rejtélye ez a politika, a kétségbeejtésig esztelen és becstelen. Ha Andrássy lennék és Tisza nem akarnék lenni, mint férfi, restelném a nevetségessé tétel azon szerepét, melyet az ingyen élvező nagy publikum gyönyörűségére vele játszatnak. Annyira nem adnak immár semmit érzékenységére és ítéletére, hogy a sodronyon rángatott báb iránt kíméletesebb gazdája. Kiteszi a röhögésnek, de vigyáz rá, hogy be ne piszkolják. Andrássy fölött azonban nemcsak a fölényben levő iskolamesteri sarcasmus veri el a nevető port, hanem az orosz darabosság a maga győzelmi hetvenkedésében még be is piszkolja. A komoly politikának még máig sem érkezett el Bécsben a napja. Ha elérkezett volna, nem vinnék drákói egykedvűséggel keresztül az elkeserítő javaslatokat. Ha elérkezett volna, bizonyára férfiakat is másokat állítanának az ügyek élére. De a javaslatokat hajtják keresztül, a külügyi politika pedig befelé képmutatóskodik az ügyefogyottságig, kifelé pedig ügyefogyott a képtelenségig. A nemzet az alatt kezd fásulni Életuntság, az öngyilkos életuntsága üvegesíti el szemeit. Kedélyén megérzik Siberia ólombányáinak fülledt levegője, melynek mérge ellen már nem is keres ellenmérget, hanem megadja magát a sorsnak. Ah! hol van a teremtő lángész, akinek lelkéből egyetlen tettreizgató szikra felgyújtaná e nemzetben a tűzanyagot ? Eh ! de mit is beszélünk a teremtő lángész szikrájáról! Nem kell ide lángész sem, csak a helyzet felfogásától, áthatott nemes érzület, s a dynastia érdekét védő igazi lojalitás. Nem kell ide lángész, ép érzék, mely az ösztön erejével csak öt lássa maga előtt az óriás máglyát, mely a török birodalom égő romjaiból készül, hogy hazánk és rajta a kétfejű sas Kossuth Lajos megragadó hasonlata szerint megégettessék. Ok! csak lenne Nagy Sándorunk, aki látva, hogy a kormányzati hatalom megnyerése miatt mennyien hízelegnek a „nagyok“ közül udvari környezetének s a környezet gyöngeségének: egy a kertben gyomláló szegény földmivelőre bobta a bíbort, hogy természetes eszével és egyszerű becsületességével legyen ujjáteremtője hazájának. A bölcsek, nagyok, providentialisok, messiások után, egy józan eszü, egyenes lelkű földmivest adjatok nekünk miniszternek, s mi nem töprengünk tovább a rejtélyek rejtélye fölött. Magyarország ujjáteremtésének, a dynastia megmentésének ügye végett azonnal meg fog szólalni az orosz ellen a harczi tárogató. Addig is Lenhossék uram tegyen ő excellentiáikon koponyaméréseket. Verhovay Gyula, Szombat 1878. február 23 Szerkesztői Irodát Budapest, IV. hímző-utcza 1. az, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himeö-utaia 1. $0, hová az előfizetési pénzek küldendők. Megbotránkozva kell constatálnunk azon sajnos körülményt, hogy a képviselőház mai ülésén száznegyvenkét képviselő hiányzott. A képviselőház oly óriási horderejű kérdések felett tanácskozik, aminő 1867. óta nem volt napirenden. A magyar mezőgazdaság, ipar és kereskedés lét és nem lét kérdéseit tárgyalják s ily fontos tanácskozások alkalmával is akad 142 olyan képviselő, ki oly rutul visszaél választóinak bizalmával. Ily égető kérdések fölötti tanácskozás és szavazás alkalmával az országnak 142 választó kerülete nincsen képviselve; a képviselő mandátumnak ilyetén bitorlása valóságos botrány. A holnapi ülésben egy nagy fontosságú kérdés felett fog kelleni név szerinti szavazás által dönteni; arról lesz szó, hogy öt év múlva lesz-e jogunk felmondani ezen káros hatású szerződést. Ha az öt évi felmondási záradék nem fogadtatik el, akkor 10 év múlva hazánk teljesen ki lesz zsákmányolva Ausztria által ; a gyarmattartomány — amellyé degradálja országunkat a most tárgyalás alatt levő szerződés — már teljesen ki lesz szivattyúzva, s csak egy lépés fog kelleni ahhoz, hogy a koldus magyarból osztrákot csináljanak az akkori Tisza Kálmánok. Elvárjuk tehát az ellenzék minden tagjától, hogy a holnapi szavazásnál jelen legyen; elvárjuk annál is inkább, mert e pontnál tűnik ki legvilágosabban, hogy Tisza kiegyezési műve rosszabb a 67-ikinél is. Deák kiegyezésében ugyanis az öt évi felmondás clausulája benne volt. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Gorove elnök megnyitván, tárgyalás alá vétetett a vámszövetségi javaslat 22. czikke. Az értekezlet két tagja aggodalmát fejezvén ki az 5 éves felmondási záradék kihagyása miatt. Tisza miniszterelnök, Teleszky, Máriássy, Várady, Szlávy hosszabb, az egész kiegyezésre kiterjeszkedő beszéde, valamint Fáik, Wahrmann és Jókai érveléseik után az értekezlet a czikket változatlanul elfogadta. A tárgyalás folytatása a jövő vasárnap tartandó értekezletre halasztatott. Az osztrák képviselőházban ma Grocolski és pártfelei kifejezték megelégedésüket a kormány igyekezetei fölött a conferentia a és keleti keresztények sorsa javításának tárgyában, egyszersmind sajnálkoznak Lengyelország sorsán muszka uralom alatt; interpellálják a kormányt, vájjon van-e tudomása a muszka katonai parancsnokok által a lengyeleken Bulgáriában elkövetett gyilkosságról, vájjon szót fog-e emelni a népjog ilyetén megsértése ellen és vájjon nem gondolja-e" elérkezettnek az időt, melyben a congressuson oda hathat, hogy az orosz lengyel alattvalók sorsa az európai hatalmak által tekintetbe vétessék. Berlin, február 20. — Saját levelezőnktől. — Ki nem ismeri azon adomát, mely egy chamaeleonról szól, melyet három ember pillantván meg, mindegyik más színben látott. Így vagyunk Bismarck herczeg beszédének az újság lapok általi megítélésével is. Igen kevesen úgy ítélnek arról, hogy ez Ausztriára nézve kedvező, de sokkal nagyobb azok száma, kik ezt nem tartják egyébbnek, egy Muszkaország érdekében tartott igen ügyes plaiboyernél. Mi legfeljebb is Wallenstein szavaival élhetünk, mondván : »Jól van kigondolva, Lamermann atya, ezt igen okosnak lehetne tartani, ha nem volna oly nagyon is otromba.” Bismarck el akarja a német birodalmi parlamenttel, a világgal hitetni, hogy Németország a keleti kérdés által nincs közvetlenül érintve, utóbb azonban mégis bevallja, hogy a Duna hajózás kereskedelmi érdekeit érinti. Hogy van tehát, hogy ha a Duna hajózás oly közelről érinti Németországot, Bismarck, ki mindig azt hangoztatta, hogy neki kiváló gondja Németország érdekeinek biztosítása, az egész keleti kérdést Németországra nézve oly távolról érintőnek látja ? Hiszen a Duna, azáltal, hogy Bulgáriában is folyik, orosz hatalomba került, mely ott, ahol akarja, zátonyokat csinál minden azon lefelé evező hajónak. Vagy talán azt akarja elhitetni Bismarck herczeg a világgal, hogy Oroszország Bulgáriát, melyet kezei közt tart, ki fogja bocsátani karmai közül? Mind azon szavai, hogy Bulgária úgy fog constituáltatni, mint Szerbia volt Belgrádnak és a többi szerb erődnek a törökök által megtörtént kiürítése előtt, csak arra mutatnak, hogy azt maga sem hiszi. — Bismarck sokkal vásottabb politikus, semhogy föl lehessen tenni róla, hogy mindarról, mik voltak Muszkaország szándékai, már az orosz-török háború kitörése előtt ne szerzett volna magának tudomást. Ha úgy volna, akkor nem szólana most így, legalább ki lehetne venni beszédéből, hogy az oroszok őt ép úgy dupírázták mint Andrássyt, és akkor bizonyosan nem védené most Muszkaországot, nem mondaná, hogy a Dardanella-kérdéssel nem sokat törődik, nem tenné föl azon alternatívát, hogy ha az európai hatalmak nem akarnak a jelen keremben háborút kezdeni, oly kényelmetlen helyzetbe hozhatják Oroszországot, melynél még a háború esélyei sem kényelmetlenebbek. Csakhogy ki nem mondja, hogy ily helyzetet ő maga sem szeretne. Bismarck herczeg beszéde végén még födött fenyegetést is mond ki, midőn az orosz hadseregjelenlegi szellemét az 1815-dikivel hasonlítja össze. Nem annyit tesz-e ez, mintha azt mondaná, hogy az orosz kormány, még ha akarna is az angol-osztrák-magyar presszónak engedni, ezt nem teheti anélkül, hogy katonai forradalmat ne riszkíozzon ?Az európai hatalmaknak pedig azt mondja, hogy kísértsék meg Oroszországot a bolgár városokból és Konstantinápolyt fenyegető állásaiból kiszorítani, és ha ezen czélt elérnék, azon felelősséget kellene magukra vállalniuk, hogy azon részekben a mostaninál jobb állapotot teremtsenek. Hangoztatja itt egyúttal azt is, hogy ezen felelősség leginkább Ausztriára nehezülne, melynek mint szomszéd államnak e tekintetben érdekei leginkább forognak kérdésben, de inti Ausztriát, hogy ily nagy feladatra ne vállalkozzék, mert szláv tartományokkal lesz dolga. Bismarck beszédjét leginkább jellemzi az, hogy épen azon pontokat mikre bensőleg legnagyobb súlyt fektet, csak mellékesen és oda vetve említi fel. Egész beszédében csak egyszer fordul elő a „szláv“ szó, midőn azt mondja, hogy Ausztria átvenné a felelősséget, ezen szláv országok jövőjéért „a magyar államba való ketelezés által.” Bismarck nem akarja, hogy Németország a congressuson egy választott bíró szerepét játsza. Ez valóban furcsa is volna, miután előre kimondja, hogy ezen congressusban az elnökség őt illeti; most pedig a congressus összejövetele előtt máris prokátoroskodik Muszkaországért. Attól tartunk, hogy ha így osztja be teendőit, a bírósági állást csak az európai háború alatt ne vindkálja magának. Naiv vallomásai közt legnaivabb az, melyet a három császárszövetségről tesz le, mondván, hogy ez nem írásbeli, hanem csupán barátságos és személyes. Itt tehát megtagadja officiosusait, megtagadja és meghazudtolja Gorcsakoffot és Andrássyt, kik mindig a három császárszövetségre hivatkoztak, kivált Andrássy, ki ezen szövetséget legújabb ideig oly varázs vesszőnek tekintő, mely őt egy helyre szegező, hogy onnét tapodtat sem mocczant. Tiltakozik végre a német birodalmi kanczellár azon insinuatiók ellen, mintha Németország titokban Oroszországgal egy követ turt volna, hogy ez utóbbi Ausztriát dupirázhassa. Minő insinuatiók? Diplomatiai insinuatiókról nem tudunk, arról pedig, hogy Bismarck herczeg bárminemű ujságbeli insinuatiókra súlyt fektetne, egész élete tanúságot tesz, hogy ezt róla nem lehet feltételezni. Bismarck herczeg végre, mint lovagias roué, néhány udvarias szóval örökre búcsút vesz Andrássytól, midőn külügyérünkkel való legbensőbb barátságát írként tapasztja szivére, de ezen írnek is meg van a maga csípőssége egy kis bőrös bogár adag vegyülékben, midőn azt mondja, hogy Andrássy mindig hozzá fordult, mi más szavakkal majdnem annyit tesz, hogy Andrássy Bismarcknál tartá eszét s magát mintegy alárendeltjének tekinté. Ezzel, mint egykor Tell Vilmos tette Gersler naszádjával, egyet rúg Ausztria államhajóján, hadd küzdjön most hullámok és szélvész ellen, de bennünk nem csökkentő a bizalmatlanságot, sem azon hitet, — melyet insinuatiónak nevez és melyet visszautasít, — hogy csakugyan közreműködött Oroszországgal arra, hogy Ausztria-Magyarországot duplrázza. Adja isten, hogy okuljanak kárunkon, s többé fel ne üljenek államférfiaink neki, kinek egész élete kül- és belföldi kollegái dupirozásának hosszú sorozata. A háború Andrássy soiréekat ád, hogy ott tanácskozzék a meghittakkal, mit kelljen tenni a jelen conjuncturák közt, melyek Bismarck interpellationalis beszéde által épen nem tisztultak, hanem még borusabbakká lettek. A soirée eloszlása után a vendégek magukkal azon benyomást vitték el, mintha Ausztria izolálva érezné magát és sikernek tekintené, ha Boszniát és Herczegovinát occupálhatná. Egy levélről is beszélnek, melyet II. Sándor czár saját kezűleg irt Ferencz József császárnak, melyben biztosítja őt, hogy Ausztria Magyarországnak érdekeit szivén hordozza s több eféle czifra mit sem jelentő frázisokkal él, miután már belátja, hogy szolgája Gorcsa kom oly messze vetette a hársfa sulykot, hogy maga utánna nem mehet. De erről csak azt lehet mondani: „tel valet, tel maitre (a minő a szolga, olyan a gazda). Mindenütt csak graeca fides. A bécsi börzén és magas körökben pedig b ezon j bir van elterjesztve, hogy Bécs, Páris és London közt élénk sürgöny folyik egy közös czélokra kötendő kölcsönváltás iránt, így tehát az actió eszméjéről még mindig nem mondottak le Bécsben. Egy másik hírrel pedig megnyugtatólag akarnak hatni azokra, kiket Bismarck beszéde és a conferencia tartásának kétes volta elcsüggesztett, azt állítják ugyanis, hogy azon tegnapi hír, mely szerint Derby, Bismarck és Gorcsakoff nem mennének személyesen a congressusra, nem nyer megerősítést, hogy jelenleg még mindig az alapokon dolgoznak, melyekre a conferenciát akarják fektetni, a személyekről és az időről csak később fognak határozni. Az angol készülődések pedig az alatt folyvást tartanak. A kormány egy Törökország számára készült harmadik pánczélhajót is megvásárolt, most 20,000 lovat készül vásárolni, nem különben 150,000 Henry Martini fegy- KÉT ÉLETRAJZ. - ELBESZÉLÉS. - ÍRTA : KAKÁK EMIK : (9-ik folytatása.) Vilma ijedve látta, hogy öreg nénje arczán mint lesznek hosszabbak és vékonyabbak a vonások, mint látszanak mindig mélyebben a nyomok, melyeket nehezen telő órák szoktak ott hagyni, s melyek sok kis ákom-bákommal hintik tele az emberi arczot, mint a verebek piros lábacskái a porondot. A hamvas szürkeség fehéredett fején, mint a hamu a mind jobban emésztődő parázs fölött. Kéz csuklói kidudorodtak, s keze fején az erek vastag fonalai megfeszültek. — Kimondhatatlanul fáradsz érttem ! kiáltott Vilma, megfogva az aszott kezet, megcsókolva és ráhajtva forró homlokát. — Én olyan tehetetlen vagyok. Borcsa néni fölemelte a szép fejet, rámosolygott, de az a mosoly még jobban megrémítette Vilmát. — Tanultam zongorázni, tudok francziául, leczkéket fogok adni, ahol talán jobban értek. — szólt lázasan Vilma. — Már régen gondolkozom e fölött. Az öreg kisasszony, ki érezhette, mennyire elkényeztette a lányt, s épen ezért nem tudott lemondani valami homályos reménységekről, melyeknek Vilmát még vissza kell helyezni a fényes életbe, e jámbor agg hajadon egészen meghökkent. — Te Vilma? Mások szolgálatába akarsz szegődni? Hallgass, hallgass! — Irtózatos rá gondolnom, ha te nem lennél! — tört ki a lány oly fájdalommal, hogy Borosa néni elhallgatott néhány pillanatra. — Valld meg nekem Vilma, mint gondolkozol Dályai felől? — Becsülöm. — Nem szereted ? — Vonzódom hozzá. Kezdetben sokat szórakoztatott, azután éreztem, hogy üresség támadt körülöttem, hogy vágyaim vannak, melyek iránt mind hiába volt a te nagy figyelmed és gondosságod. Szerettem volna, ha valaki megnevettet s ha a tükörbe néztem, óhajtásom kell, hogy valakitől meghalljam: milyen vagyok én. Kívántam, hogy valaki egyedül csak én velem foglalkozzék, hízelegjen egy kicsit, mondjon bókokat, és hogy legyen valaki, akiért vigyázzak viseletemre. Ilyesmit éreztem sokáig. Most mélyebben érdekel, talán azért, mert megszoktam. Nem óhajtottam soba, hogy szeressen, hiszen oly fiatal még. Azt hiszem mindig, hogy másnap már szeretni fogom, de ma még gondolkozom felőle. — És ha nőül kérne? — folytatta a vallatást Borcsa néni. — Nem teheti, míg egy kis utat nem egyenget magának az életben. — Te is fiatal vagy Vilma. — Már tizennyolcz éves! — sóhajtott Vilma elborultam — Én bizonyosan tudom, hogy Dályainak, mihelyt olyan kis ösvényhez juthat, ahol szabadon intézheti lépteit, legfőbb óhajtása volna, ha te is mellette lennél. Vilma fölvette a varrást, kiegyengette térdén, s csöndes hangon azt mondta: „Tudom, tudom.“ Borcsa néni dicsérni kezdte a fiatal embert, de nem túlságosan, mert Vilmához senkit sem tartott elég méltónak. Hanem a lánynak az a szándéka, hogy leczke-órákat ad, mégis engedékennyé tette, s Dályait hajlandó volt vigasztaló gyanánt tekinteni. — Olyan fiatal ember, — végezte beszédjét, — aki megérdemelne egy biztató szót. — Félek, nagyon félek, — szólt a leány, beleszőve tekintetét a lámpa sugaraiba, — hogy élhetetlenségem aggodalmai vezetik majd elhatározásomat. Az öreg kisassony nem értette ezt, s mivel Vilma nem magyarázta meg szavait, ő aztán olyan fejtegetést adott azokhoz, melyek teljesen más következésre vezettek, s Borcsa nénit odáig vitték, hogy Dályai Lajost előkelő állásban és szerencse által felkarolva látta, s részéről teljes megnyugvást talált a törekvő fiatal emberben, kinek szép tulajdonai vannak. „Azt hiszem kedvesem, mondá legvégül, hogy Dályainak nem kell más, mint egészség és szorgalom, s jól elláthatja magát.“ Vilma lebeszélhetetlen maradt elhatározásáról, hogy a szerény háztartáshoz erélyesebb módon járulhasson, zongora és franczia nyelvtan által, s Borcsa néninek már másnap tudakozódni kellett, hogy hol történhetnék meg ez. Vilma nagy vággyal csüggedt ez elhatározásán, sokat remélt, s megörült, mikor Borcsa néni — kissé kedvetlenül — végre hírül hozta, hogy „vannak gyerekek.” Nem valami előkelő gyerekek, de Borcsa néninek nincsenek is nagy összeköttetései. Olyan családok gyermekei voltak, melyeknek a szerencse hirtelen jóra fordította dolgát, s egy darabig képesek mindenféle tanítókat járatni a házhoz, hogy boszántsák az emelkedés létrájának alsóbb fokán maradt ismerősöket, s beszélhessenek mindenütt a zongoraórákról és franczia leczkékről. Elragadtatott apák és lelkesült anyák gyermekei, kik az első magzatba bele vannak bolondulva, s felfogadják, hogy nagyszerű nevelésben részesítik, de a második és harmadik nettóvel jónak látják a takarékosságot léptetni életbe. A szép és előkelő modorú Vilma szorgalmasan járt a leczke-órákra, s kifáradtan tért vissza, elmés és epés észrevételeket téve napi tapasztalatai felől. Sokszor ingerlékenyen jött meg, boszus volt, de nem mondta el miért Majd meg kifakadt, hogy méltatlanul bánnak vele, a gyermekek rakonczátlanok és sok boszuságot kell tűrnie oly állású emberektől, kik szóba sem jöhetnének, ha nem volnának annyira félszegek, együgyüek és nevetségesek. Később azonban mintha csillapult, mintha engesztelődésbe jött volna helyzete új fordulatával. XIL Dályai csak akkor tudta meg, hogy Vilma leczke-órákat ad, mikor már feltűnt előtte a pontosság, mellyel a fiatal lány bizonyos órában távozott és jött. Az öreg kisasszony az első kérdezősködésre megmondott mindent, s amily titkolózó és ármányos volt régebben, ép oly őszinte lett most. — Igyekszünk elviselni sorsunkat, a mint tudjuk, — szólt az öreg kisasszony. — A szerencsétlenség beszállásolta magát közénk, tehát számba kell vennünk. Én öregszem, betegeskedem. Vilma nem is engedné, hogy egyedül csak én fáradjak követelő szállónk kielégítésére. Szegény Vilma! bizony senki sem gondolhatta egykor. Türelmes, angyali lélek, valóságos martir, a kit vásott gyerkőczök gyötrenek. Az ég majd megsegíti, hiszem, hogy meg. Ne szóljon erről neki, édes Dályai ur. Fáj az én kedvesemnek, és hogyis ne fájna, mikor nem ilyen életre nevelték. Oh Dályai ur, mindig nagyon szomorú két elhagyatott asszonyi teremtés sorsa. Most történt először, hogy az agg kisasszony panaszkodott. De a balsors mindig állhatatos kísérőktől környezve jelenik meg, s be kell azokat is fogadni, minden erőszakoskodásukkal együtt. Lajos szomorún lépegette végig százszor is egy órában szűk szobáját, melyből most nem nyílt följárat a nagyszerű szellős csarnokba, hogy oda mehessen szórakozni. Vilma sem igen jelent meg ott. Az eszményi alakok olyan sajátságos lények, akiknek nagyon vigyázniok kell, nehogy köznapi foglalkozásokba keveredjenek, mert a szárnyak mellyel fölszállnak, nem az övék, hanem kitüntetésül nyerik valakitől. A mindennapi gondok küzdelmébe elmerült, az élet minden aprólékos föltételéért küzdő akármilyen szép hölgy is (ki sokat busul, szegényesen öltözködik, aggodalmasan nézegeti minden reggel kis pénztárczája szűk osztályait, s órák szerint szaladgál esőben és sárban) elválaszthatatlan lesz a föld rögeitől azonnal, mihelyt földies foglalkozásaiban oly gyakran láható, mint a mily gyakran látta Vilmát Lajos. De semmi baj! ha az ember utoljára is tisztába jön vele, hogy a földön maradni biztosabb. Borcsa néni panaszos vallomása után nem sok idő múlva történt, hogy a mint a jólelkü hölgy bevitte Lajosnak a vacsorát (mert ők maguk vagy korábban, vagy későbben vacsoráltak, s csak ritkán együtt mind a hárman) ismét nagyon kedvetlen volt, sóhajtozott, mialatt túlságosan sok időt töltött az egyetlen tányér elhelyezésével. — Dályai úr, egyedül fog ismét vacsorálni. Drága kedves Vilma lész kedvű. Tudom, hogy bekövetkezik. Azok az emberek, és téns asszonyok lenézőleg bántak vele. Valóságos cselédnek nézték. Már azt is kívánták tőle, hogy sétálni vigye valamennyi pereputyot. És rendetlenül fizették, mindenféle kifogást tettek, sőt kicsinylőleg nyilatkoztak szegény Vilma tehetségéről és megrótták bánásmódját. Vilma nem tűrhette. Ott hagyta őket. Ma bevégezte a leczke-adást.. Jól tette ugye Dályai úr? Mennyit emésztette magát ! De reményiem, hogy legvégül megmondta nekik az igazságot. Szegény drága kicsikém. Reszketve jött haza. Lajos is egészen felhevült a méltatlankodások említésére. — Inkább koplalni, százszor is koplalni, mint ezt eltűrni! — kiáltott Borcsa néni elkeseredve, s mérgesen törülve ki hüvelykujjával szemeit. — Édes Borosa néni, nagyon szeretnék Vilma kisasszonnyal még ma beszélni, őszintén, egészen szivem vágya szerint. — Oh édes öcsém uram, mi lehet az ? Ön oly komolyan mondja, mintha válni akarna tőlünk. Ne tegye azt, hiszen a mi egyetlen barátunk. A szerencsétlenség számos kíséretének valamelyike szólalt meg talán most is az agg hajadon nevében, és súgta Boresa kisasszonynak, hogy tettesse magát s marasztalja a fiatal embert, ki most már egészen elvesztő türelmét, s némi zavarral szólt közbe: — Erről szó sincs. De szeretnék jogot nyerni hogy Vilma kisasszonyt oltalmazhassam hasonló méltatlanságok ellen. — Oh istenem, istenem! — sopánkodott a kisasszony, bámulva nézve a fiatal emberre. — Nekem úgy tetszik, hogy itt titok lapang. Nem értem, nem értem. — Nem titok. Szeretem Vilma kisasszonyt, s ezt nem is titkoltam soha. Nyíltan bevallottam, és mint esküt mondtam ki, mikor innen távoznom kellett, hogy érzelmeim igazak, azok képezik boldogságom minden föltételét. Nekem szükségem van e boldogságra, s egyetlen óhajtásom, ha osztoznék abban Vilma is. (Folytatása következik.)