Egyetértés, 1878. április (12. évfolyam, 91-119. szám)

1878-04-01 / 91. szám

XII. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre.............................................20.— Félévre..................................................10.— Negyedévre...................................5. • Egy hóra....................................... 1.80 Egy szám 6 krajezár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyesdíj minden hirdetésért külön 30 kr. Nyílttéri öt hasábos sor 30 krajezár. 91. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Ki határoz? Tehát Anglia erősen fegyverkezik és megvédeni készül Anglia becsületét, a szerződések érvényét, Európa szabadságát. Ausztria-Magyarország zsíros barátsággal fogadja Ignatieff grófot, alkudozik a több vagy kevesebb koncz felől és osztozkodni készül rablóhadjáratok zsákmányain. Hol vannak most officiosusaink, hivatalos politikusaink, mamelukjaink, kik annyit tudtak dörögni Angliának megbizhatlansága ellen, gyávának és önzőnek szidták az angol kormányt és Andrássy gróf politikájának minden igazolását megtalálták abban, hogy egy erélyes politikában nem lehetne számítanunk Anglia támogatására ? Élnek-e még a tisztelt urak és egészségben járnak-kelnek földünk jól kövezett felületén, vagy elbújtak-e a föld alá nagy szégyenükben, halálra ijedtek minden tudományuknak ily hallatlan felforgatásán ? Elállott-e szavuk a csodás látványon, vagy épen nagyon megnyílt a szemük saját balgaságuk fölött? Nem hiszik-e talán azt, mit látnak, vagy kétségbeesnek tovább is hitegetni másokat? Megértik-e végre, miben áll az „érdekek védelme,“ ha látják, hogyan biztosít az angol kormány oly érdekeket, melyek megtámadását megelőzni óhajtja, és hogyan biztosítja a mi kormányunk amaz érdekeinket, melyeken már két év óta keresztül-kasul gázolt a moskoviták hódító gőgje? Felfogják-e azt a bátorságot és önérzetet, mely Anglia politikájában nyilvánul, midőn monarchiánk magatartása folytán elszigetelten, támogatás és szövetség nélkül veszi fel a keztyüt? És felfogják-e a gyáva alattomosságot, a lelketlen kapzsiságot, mely monarchiánk politikáját jellemzi, midőn érdekeink becsületes megvédésére messze dobja a leghasznosabb szövetség kínálkozó alkalmát és Angliának erélyes fölléptét arra zsákmányolja ki hogy a czinkostárs nyomorult dijait köthesse ki a nemzetközi rablásban ? De mit kérdezzük bárki gondolkozását a pillanatnak nagy kérdése iránt! Álljon elő, ki most is a közérzülettel ellenkező irányt mer ajánlani. Mi mindnyájan a legnagyobbak és a legkisebbek a haza fiai közül, polgár és képviselő, hirlapiró és miniszter mind csak egy véleményen lehetünk, és ha van oly tekintély vagy hatalom, mely utunkat állja, legyen az rendes fogalmaink szerint még oly magas, még oly megközelítetlen, mindnyájunknak hozzá is kell járulnunk, hogy az egyhangú szó ott kellő megértésre találjon. Bárki határoz is vagy adja szavazatát az események intézéséről, tudnia kell azt, hogy nem határoz egyedül, és hogy itt még millióknak van szavazatuk. Olyan eltörölhetlen szavazatuk, melyet nem törvényczikkelyek írnak körül és nem hatóságok szabályoznak, hanem az észnek gondolkozásban a szívnek érzelmeiben, a karnak és izmoknak feszülő erejében, minden erkölcsi és minden anyagi tehetség alkalmazásában maga az örök természet megadott. Tegyenek akármit, járjanak el a közvélemény kívánsága szerint vagy [cselekedjenek ellenére — ezzel a szavazattal okvetlenül számolniok kell, mert ez létezik valósággal, nyilatkozik és beszél, most talán még halkan, de ha kell csodálatosan növekedő hangon, ha kell olyan tettekben, melyek fenekestül felforgatják a dolgok bölcsen kiczirkalmozott rendjét! Mit, talán egyébb sem kellene az osztrák-magyar monarchia sorsának intézéséhez, minden érdekeinknek gondozásához, nemzetünk életkérdéseinek eldöntéséhez, mint udvari ebédeken és audiencziákon csókoló barátságot kötni az Ignatieffek egész czimboraságával, hozzá ha máskép nem megyen, mint a kipréselt czitromokat félredobni, gróf Andrássy Gyulát és Tisza Kálmánt és a bécsi nagykövetség czimén a monarchia valóságos kormányzójává megtenni Ignatieff grófot, ki már Konstantinápolyban megszerezte ahhoz a kellő gyakorlatot a hírhedt Mahmud pasák idejéből. Vájjon akkor a felelős minisztereknek, kik ott állanak mint egy nyomorult bábjáték tűnő árnyai, hogy a közvélemény előtt felelősséget viseljenek oly dolgokért, melyért édeskeveset tudnának felelni, —e nekik nem volna a legegyszerűbb kötelességük, mielőtt eltűnnek a készen tartott sülyesztőbe, megtenni a határozott figyelmeztetést, hogy nemcsak felfelé, de lefelé is vannak oly dolgok, melyek minden alkotmányos szabályzaton, törvényekbe beleírt renden és formaságon kívül esnek, melyeket senki sem várhat és senki meg nem akadályozhat! Mert egy olyan felelős árnyék beszélhet nekünk, — amint nem is beszélhet máskép, — olyan törvényekről, melyek a codexekbe beleírvák, és bizonyára az alkotmányosság valódi tisztelete sohasem fog hiányozni a népnél, de nem kell-e ő neki beszélni az illető helyen ama törvényekről is, melyek elemiek és az őstermészet által kebelünkbe oltvák! Mert bizony vannak események, váratlan és rendkívüli események, melyekről nem szól semmi törvény és mégis a legkényszeritőbb törvényességgel mennek végbe. Miniszterek, akik örökkön az udvar légkörében nevelkedtek, és a népet sohasem képzelték máskép, csak a néma juhók szerepében, olyanok élhetnek mindvégiglen huta hitben, hogy semmi sem történhetik egyéb, mint ami az általuk alkalmazott szabályok és formák körén belül fekszik. De miniszterek, kik látták a nemzeti mozgalmak keletkezését, éltek népies áramlatok körében, egy gróf Andrássy és Tisza Kálmán megtagadhatják százszor hitöket, lehetnek elvetemült renegátok, követhetik a szennyes önérdek sugallatát, tudniok kell, mit szülhet milliók lelkületében és nemzetek érzelmeiben az események történelmi végzete. Hia tudják, beszéljenek! Mezei Ernő. A „Függetlenségi párt“ ma hétfőn délután 6 órakor értekezletet tart. Ignatieff az új Presse értesülése szerint, Bécsben nem érte el azt, ami végett oda küldetett. Az orosz diplomata legközelebb Berlint fogja felkeresni, hol meg fogja kísérteni a birodalmi kancellárt arra bírni, hogy Ausztriát Oroszországra nézve ártalmatlanná tegye. A Presse azt hiszi, hogy bármennyire hajlandó is [Bismarck herczeg Oroszországnak szívességet tenni, az idő végre elérkezett, a midőn Németország hálája Oroszország irányában le van róva, az uj Presse Tiszának Bécsbe utazását is a külügyekkel hozza kapcsolatba. A kiegyezés kérdésének súlypontja — írja a B. Corr.“ — most egyedül a piota megállapításában, illetőleg a két regnicoláris bizottság tanácskozásaiban fekszik. Ha a két bizottság meg tud egyezni és bizonyos megállapodást létesít — föltételezve a két törvényhozás nagyon valószínű hozzájárulását — a kiegyezés nem fog további nagy nehézségeket okozni. Mi mentette meg Oroszországot végbukástól? Ezen kérdésre a kölni újság két szóval válaszol: „fehér zászló.“ Ezt a nevezett újság következőleg adja elő: „Volt egy perez, midőn az orosz birodalom sorsa Osman és Mehemed Ali pasák kezei közt fordult meg. Azalatt, mig Miklós nagyherczeg csapatai összelövettek és lebonczoltattak a törököktől Plevna előtt, a Czezarevics seregei legnagyobb veszélyben forogtak a Lomnál. Ez utóbbi egy hadsegédet a másik után küldött a főhadparancsnokhoz erősítésért, de sem segedelem, sem hadsegéd nem tért vissza. Végre belátták az oroszok, hogy minden ellentállás hasztalan. Ha a törökök folytatják támadásaikat a muszka állások ellen, akkor ezeknek nem lehetett volna többé a Lom vonalat tartani, de több mint valószínű, hogy a Czezarevics hadseregének nagyobb részével kénytelen lett volna magát a töröknek megadni. De épen ezen válságos perezben a törökök kitűzték a fehér zászlót és engedelmet kértek arra, hogy halottjaikat eltemessék. Ezen beállott késedelem megmentette a Czezarevicset, seregét és talán magát Oroszországot is, mivel ily szerencsétlenség könnyen vezethetett volna a trón lerombolására és a dinasztia elűzésére. Mehemed Ali fehér zászlója tehát megmentette II. Sándort, mert megbénította az orosz forradalmi elemet. Mehemed Ali seregéből sok tiszt később Szulejman parancsai alá került, ezek pedig azt mondották, hogy a törökök azon helyen hol állottak, oly kevés halottat számláltak, hogy egy század elégséges lett volna azok eltemetésére s a török sereg mögötti faluk lakosai kényszerittethettek volna erre nézve segédkezeket nyújtani. Szulejman pasa ezen körülményeket följelentette Konstantinápolyban. Alkalmasint innét ered a muszkák gyűlölete Szulejman ellen és Mehemed Ali iránt tanúsított előszeretetük. Hétfő, 1878. április 1 Szerkesztői iroda, Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkivüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himző-utcza 1. SS, hová az előfizetési pénzek küldendők. A világkiállításiból. — Saját levelezőnktől. — Páris, márcz. 28. Csak egy hó még, és megharsan a tárogató, mely hirdetni fogja a világnak, hogy az 1878-iki párisi kiállítás kapui megnyíltak. — Paris oly rohamosan teszi készülődéseit a nagy vendégségre, hogy elfárad az ember észlelő figyelme, ha mindent tudni, látni, hallani akar. Folytatva a nagy bonyodalomban tett észleletekről szóló tudósításaimat, alig érzem magam képesnek egy rendszeres sorozatot követni. A napi események rövid feljegyzése, azok fejlődésének észlelése, a folytonos és gyors változások csúosba vezetik a levélírót, melyben mindenki, ki csak egy speciális szakmához van kötve, inkább képes tájékozni magát, mint a tudósító, ki mindent szeretne közölni. Érdekes mozgalmak történnek szociális téren, és az előkészületeknél. A franczia belügyminiszter egy körrendeletet küldetett szét a megyék projektjeihez, melyben felhívja őket, hogy gondjuk legyen arra, miszerint a megnyitandó kiállításban a megyéikben létező és „utilite publique“ czimmel felruházott jótékony intézetek s társulatok, kellő mértékben képviselve legyenek. A körrendelet értelme szerint, a kölcsönösen segélyző egyleteknek egy kiváló helyet kell elfoglalniok a kiállításban. E kiállítás czélja megismertetni a világgal az ilyen intézetek elvitázhatatlan horderejét és az emberi társadalomra nézve nagy hasznát, hogy tanulságos például szolgáljon a szegények sorsa iránt még folytonosan nagy közönnyel viseltető közönség előtt. A közönség látni fogja e kiállításból,mi történt a szerencsétlen nagy beteg munkás segélyezése ápolása érdekében, mi történt a physikai és morális érdekeinek emelése és javítására nézve. Hadd lássa a közönség az önsegély egy rita példáját, mert a munkás kölcsönösen segélyző egyletek minden intézményei, iskolái, műhelyei, kórházai, könyvtárai, takarékpénztárai, s minden egyéb vagyona, a munkások filléreiből jön teremtve. Igen sok van ilyen egylet, mely tekintélyes vagyonnal rendelkezik és hatalmas támaszt képes nyújtani tagjainak. Dicséretes intézkedés ez a franczia belügyminisztertől. Bizony keresni kell a miniszterek között olyan embert, ki szivén hordja a munkás nép anyagi és társadalmi érdekeit. A körrendelet meghagyja egyúttal minden megye projektjének, hogy ez ügyben enquetet hívjon egybe, amelyben minden a representálásra szükséges körülmény megvitattassék. Erről terjedelmes relatiót kell felterjeszteniük. Figyelmezteti őket egyúttal, hogy a munkás-egyletek kiállítása a lehető legtökéletesebb legyen, hogy abban a munkások javát előmozdító legcsekélyebb adat se legyen mellőzve. nak A zeneszerzők és zenetársulatoka kiállításban való szereplésüket illetőleg egy fontos intézkedés történt. Nevezetesen 1877. aug. 11-én kelt miniszteri rendelet értelmében a zene ép olyan mérvben képviseltethető a kiállításban, mint bármi más szellemi termék. Képviseltethető pedig két szempontból: A compositiót és a kivitelt tekintve. A zenekiállítás szintén általános és nemzetközi leend. Minden nép zenei produktuma bemutatható papíron és zeneszóval. Ez utóbbi czélból lesz a Trocaderoi palotáján egy folytonos zeneverseny, egy külön e czélra készült fényes teremben. E körülmény, azt hiszem, nagy élvezetet fog nyújtani a közönségnek. ___ Nem mellőzhetek egy másik tényt, mely nem tartozik ugyan szorosan a kiállításhoz, de annak alkalmából merült fel és a kiállítás idejére esik, helyén látom tehát felemlíteni. Ez a nemzetközi irodalmi congressus. A franczia írók társulata már meg is indította a kezdeményezést ennek megtartása iránt, mely Párisban a kiállítás ideje alatt lesz.^ a kormány a tervezett eongressusra nézve teljes beleegyezését adá, és átengedett e czélból egy állami épületet, hol az megtartható legyen. Hugó Viktor lesz elnöke. A világ legjelesebb szerzői vannak reá meghíva. Ez érdekes ünnepély programmját legközelebbi levelemben fogom közölni. Addig is, kik bővebb informatiót óhajtanának tudni, Pierre Jaccone úrhoz, a franczia írók társulatának alelnökéhez fordulhatnak (rue Geoffroy-Marie 5. Paris.) A kiállításban a tűzoltó tanyák már fel vannak állítva. Azok beállításánál jelen volt maga a kiállítási főigazgató és a franczia rendőrfőnök. A sévresz porczellán gyár már küldi remekműveit a kiállításba. Bemutatok néhányat, kár, hogy le nem festhetem. Először is: két nagy henger alakú edény Carrier Belleuse alakítása, egyiken Páris városa, a másikon virágok zománczozva. Egy másik edény Neptunt ábrázolja, egy harmadik Herkules 12 tettét, továbbá egy a szüretet, majd másik az igazság diadalának sikerült képét. A tárgyak közül felemlítem a két chinai csárdát, perzsa díszitésekkel, aranyos és élénk színezéssel, egy ékszer szekrényt, egy kertészlakot virágos színezéssel, mindezek Renard Emil rajzai után híven kószítvók. A telephon is érdekes alkalmazást kap a kiállításon. Cochery úr jelenleg egy telephon huzal beállításával foglalkozik, mely Versaillestól a kiállításig lesz vezetve a trocaderoi palotába. Úgy hiszik, hogy lehetséges lesz ez által a Trocadero nagytermében meghallani a zenét, melyet Versaillesban fognak játszani. E. Lipcse, márczius 30-dikán. — Saját levelezőnktől. — Városunk jobban érzi, mint bármely más városa Németországnak ezen szerencsétlen keleti háború hatását. Ha, mitől sokan félnek, csakugyan európai átalános conflagratióvá fajul a Muszkaország által könnyelműen és lelkiismeretlenül provokált török bonyolódás, úgy annak következései Németországra nézve gyászosabbak lesznek, mint a harmincz éves háború volt. Németországnak geográfiai helyzete már magában sem előnyös, körül van véve ellenségektől s azon birodalom, melyet oly nagy bajjal, a szerencse oly rendkivüli kedvezései mellett 15 év óta kezdett összetákolni Bismarck herczeg, igen rövid létnek fog csak örvendhetni s szét fog hullni, gyorsabban, mint egyesítve jön. Újévi vásárunk olyan volt, hogy alig lehetett észre venni, vásár van-e. Most már a húsvéti vásárra kellene előkészülnünk, de ez még szomorúbb kilátásokat nyújt, mint valamennyi eddigi vásár. A brühl utczában még eddig nem több, mint három vásári helyiség béreltetett ki. A mustrák ez idén is ki fognak maradni, mint tavaly kimaradtak, a Ritterstrasséban csak a Lincke háza udvara van kibérelve, az Augusztus tér lesz az egyetlen, mely némi vásári kinézést fog kölcsönözni városunknak. Brookmann, Daggessel nem jönnek ide s circusunk sem lesz, iá csak Herzog nem szánja meg közönségünket. Már a szentmihályi vásárkor Spirito San Giorgio, d még soha ki nem maradt, mondá, hogy igen nagy kára volt idejötte által, az utazási költségeket nem fedezték bevételei. Az üzlet pangásnak következéseit minden néprétegben érezhetni. Több vendéglős megbukott, más üzleteket nem is említek, a könyvkiadás pedig épen hányat vágódott. A „Tageblatt“ legkiáltóbb bizonyságul szolgál arra nézve: a bírói árverések és foglalások sora háromszor akkora mint tavaly ilyenkor volt. Nem máskép van ez a színháznál is, mely most többnyire üres. Tavaly még az egyetemet sok külföldi látogatta, most csak itt-ott látni egyet, angolt északamerikait egyet sem, az elsasziak is kimaradtak, de más franczia még van. Ezekről itt azt tartják, hogy kémkedni jöttek ide. Nem lehet tehát csodálkozni, ha a nép közt az elégületlenség igen nagy s hogy ezt az újságlapok még élesztik, kivált a „Volksstaat“ a „Fakel“, a „Volkszeitung“ és a „Neue Welt“. Mindenki tudja, megvan arról győződve, hogy az egész jelenlegi átalános bonyolódásoknak nem más az oka, mint Bismarck herczeg. Azt mondják ugyan, hogy ő tavaly már mindent elkövetett Vilmos császárnál, hogy őt Muszkaország ellen hangolja, de minden ember, aki ismeri az öreg császárt, tudja azt is, mily hajthatatlan ember ő. Menyét, a trónörökös nejét, ugyan nagyon szereti, de újabb időben, mióta Anglia oly erélyesen lép föl Muszkaország ellen, voltak a Schloss-placzon oly házi jelenetek a császár, fia és ennek felesége közt, mint eddig soha sem, a trónörökösnőnek nem lehet rész néven venni anyja iránti pietáját, ha ezt védelmezi, midőn a vén császár Viktória királynéról nem legválogatottabb kifejezésekben beszél, s már arról is volt szó, hogy a trónörökösnő annyira szívére vette volna a császár ezen kifakadásait, hogy anyjához akart utazni, hogy ott magát kisírhassa. Több ízben tartatnak hadi tanácsok Berlinlinben, melyekben Frigyes Károly herczeg, a trónörökös, Moltke, Podbielski, Manteuffel és Blumenthal egy kitörendő európai háborúra nézve AZ „EGYETÉRTÉS" TIRCZÁJl Áldás nélkül. ELBESZÉLÉS. Irta: SZÉPFALUDI Ö. FERENC Z. I. Pompás kis emberke volt; csupa élet, kedély és vidámság. Örömest mulatott mindenki társaságában. Azok, akik csak úgy félig-meddig vették szemügyre a kis Gyöngyös Kristófot, azt mondogatták rá: „Bell rút kis ember!“ Pedig ha jobban megnézték volna értelmes arczát, magas homlokát, ragyogó nagy kék szemét, kis száját és valóságos elefántcsont fogait, csakhamar megbánták volna, hogy úgy elrágalmazták. Csakis termetének alacsony volta, kissé elszélesült homloka, melyet dús fürtéi sem takarhattak el, és a pár himlőhely, mely azzal a rosz szándékkal volt, hogy arczát elégtelenitse, adott külsejének bizonyos rút látszatot. Előttem is a „rút emberke“ volt, míg Gyöngyös Kristóf urat csak futva tekintettem meg. Hanem aztán, mikor elmerültem nézésébe, beláttam azoknak van igazuk, kik igen érdekes embernek tartják. Igaz, nem lehetett rátekinteni anélkül, hogy az ember el ne mosolyodjék. Sokaknak az a kiváló szabadalmuk, előnyük, néha átkuk, hogy akkor is nevettetnek, midőn a fájdalom könnyeit akarnák fakasztani. Kristóf urnak is meg volt ez a tulajdonsága. Ha egész társaság szomorkodott, sopánkodott, s ő belevegyült szomorúságukba, rögtön felderültek, mintha napjuk sütött volna ki. Van-e, ki az ilyen embert ne szeretné ? Mindenki azt felelte volna rá: „Nincs!“ Ha ő tőle kérdezte volna valaki, bánatosan felelte volna : „Van bizony, van !“ Egy este találkoztam Kristóf úrral Budapest egyik nagyobb vendéglőjében, hol azelőtt kevésszer fordultam meg, de ezóta mindennapos vendég lettem. Amint beléptem és körülnéztem, történetesen csak ott találtam helyet, hol a kis emberke ült. Bocsánatot kértem a társaságtól s elfoglaltam az üresen álló széket. Gyöngyös Kristóf túrói azt beszélték, hogy fiatalabb korában jeles színművész volt, kinek csak a színpadra kellett lépnie és már hahotázott a közönség. Volt megjelenésében, hangjában, taglejtésében valami ellenállhatlan komikum, mely sikert biztosított számára a leghálátlanabb szerepben is, ép úgy, mint most az asztal körül, a vendégek előtt. Népszerűsége a maga idején oly 'nagy volt, mint csak az országos embereké szokott lenni. Ha megjelent az utczán vagy este előadás után, ha hazafelé ballagott, annyi gyermek futott utána, mint valami csavargó bűvész után, ki ingyen producálja a csepüevést. Csakhogy ez már rég volt. Húsz esztendeje vált meg a színpadtól, s azóta mindig a „Csillag“ vendéglőbe járt, melynek tulajdonosa fiatal korában is jó barátja volt és nyugdíjáért minden kényelemmel ellátta. Ott lakott nála, ott is ebédelt s vacsoráit; jóformán nem is járt sehova, mint az emeletről az étterembe. Egész nagy társaság fogta körül rendesen. E társaságban húsz évig magasztalta a szabadságot, a nőtlenség függetlenségét; kárhoztatta a házaséletet, a pap áldását, a ceremóniát és minden oly intézményt, mely az ember életének megrontására van. Szerette az egyszerűséget mind viseletében, mind életmódjában. Nem vett magára más ruhát, mind szürkét s vasárnap feketét. Kalapján mindig gyászt viselt. A kérdezősködőknek azt felelte: „Volt egy szív barátom, kit eltemettem; őt gyászolom!“ Nem tudták mire magyarázzák, s ez neki tetszett. A papokat gyűlölte. Valahányszor eljegyzést olvasott vagy násznépet látott elvonulni ablaka alatt, hangosan felkaczagott és egész hangosan kiáltott föl: „Szegény tatár!“ A különcztől rész néven sem vették, hogy egy jól kisütött rostbea fet nem adna száz csalfa asszonyért, ki hűséget színlel, jámborságot tettet és titokban mégis a sátánnal szövetkezik. Ilyenkor elkomolyodott, de látván, hogy a többiek jót nevetnek rajta, maga is hahotára fakadt. Kérdezősködtem a társaság tagjaitól, mi oka lehet, hogy Gyöngyös Kristóf ur így elkeseredett a házasság ellen, az áldás és sok minden ellen, miket a közönséges emberek oly jó szívvel tűrnek ? A társaság tagjai mind fiatalabb voltak és nem emlékeztek vissza Kristóf ur előbbi életére; azt sem tudták megmondani: vajjon nős volt-e vagy sem ? Meghalt-e a neje vagy még most is él? Vagy talán csak mások tapasztalatból alkotta magának önálló véleményét, kárhoztató ítéletét? Többször voltam már együtt a kis emberrel. Nagyon szerettem volna ismerni élettörténetét, de sohasem juthattam hozzá. Az adomák, víg elbeszélések, a régi színésztársaknak élethű utánzata annyira felderítettek mindnyájunkat, hogy egészen elfeledtük a legérdekesebb történet elmondásának kérését. Különben egyik társam figyelmeztetett, hogy ne is igyekezzem megtudni múltját; akkor rendesen elszomorodik és pár napig a kompánia sinli meg ; mert Kristóf ur elhallgat az anekdottákkal. Unatkozhatnak aztán keservesen, mig ismét jókedvre deríthetik. Egyszer a társaságból valaki megnősült, még pedig egy özvegy ember, kinek pár év előtt halt meg a felesége s azóta a vendéglő rendes látogatója volt. Gyöngyös Kristóf a hír hallatára úgy elnevette magát, hogy mindkét szeme könnybe lábadt. - Szegény bolond nem elég, hogy egyszer megszabadult a nyűgtől, még másodszor is kerék alá kerül. No, de azért ő mégsem olyan bolond, minő én voltam! Mindnyájan ránéztünk, midőn a kis ember e szókat kiejté. Senki sem tudta mikép történt. Meg voltunk győződve, hogy ma sem fog többet elárulni múltjából, mint elárult eddig, pedig eddig ugyancsak néma volt, ha arról volt szó, hogy bármit is megtudjunk élettörténetéből. Most az egyszer csalódtunk, mert Gyöngyös Kristóf úr látván csodálkozó arczunkat és észrevevén, hogy máris többet árult el titkából, mint akarható, nem esett vissza szótlanságába, hanem beszélt tovább érdekesen és mi figyelemmel hallgattuk. — Én is voltam házas, nem egyszer, hanem kétszer; megbolondultam, nem egyszer, hanem kétszer, és mindannyisszor azt hittem, a boldogulás utján állok. Oh! én igazán bolond voltam! A bolondságot csakúgy nem kerülhetjük ki, mint mikor hirtelen az örvény szélére jutunk s ott egyszerre akarunk megállani. Irént kétszer szerettem, s nem tehettem róla. Irén olyan volt, mint az örvény, mint a forgó szél, mint a viztölcsér, mely magához vonz s aztán eltemet. Nemcsak szerettem, de kétszer meg is áldatám magamat a pappal. Az áldás tett tönkre, az áldás vált átkommá! Gyöngyös Kristóf elgondolkozott, szemébe egy két könnycsep lopózott, melyet nem is sietett letörülni. Ezek megnyitották a kedves feledhetetlen emlékeket az áldás előtt, és a mély fájdalmat, mely az áldás után következett. — Nincs mit rejtegetnem tovább, mondá kis szünet után; közelebb állok a sírhoz, mint fiatalságomhoz. Jobban is szeretem azt a kis gödröt, mely nyugalmamat adja vissza, mint azt a fiatalságot, mely Irénnel kétszer ismertetett meg , s kétszer tette se:emre a szenvedések , tövis koronáját. Ő is már meghalt, nem volt boldogabb nálam, mert a kórházból szállították ki a temetőbe holttestét. Míg virult, élt, elegen, sokan kisérgették, hogy meghalt nem volt a koporsójánál senki, csak én, kit megcsalt. Gyűlölnöm kellett volna, de nem gyűlölhettem. Helyette gyűlöltem magamat, hogy születtem, gyűlöltem a házasságot, a papot, az áldást, mely ígérte, hogy örökre boldogok leszünk és úgy rászedett. Ha lelebbentem a fátyolt múltamról, önök is fognak egy könnyet szentelni gyarló öreg barátoknak, ki titkát meg akarta őrizni, de öregsége fecsegővé teszi, mint a szajkót. Meg nem állhatja ez öregség, hogy másoknak is el ne mondja, ami neki fája. Sok évvel ezelőtt egy vidéki színtársulathoz szerződtettek, hol én voltam a közönség kedvencze. Nem is képzelik, ha most látják e kis, összetöpörödött öreget, hogy ez egyszer hódító is volt. Pedig higyjék el azt a derék 1—i közönséget igazán meghódítottam. Az operákban, mint buffo, vígjátékokban, bohózatokban, mint burleszk komikus, hacsak kijöttem a színpadra, már tapsoltak. Oly keveset kellett tennem, s oly nagyon meghálálták működésemet ! Elbizakodott soha sem voltam s ezzel kitüntetés sem tett. Tudtam, hogy a közönség a tehetséget szerénységgel párosítva szereti, azt is tudtam, hogy a népszerűségben sem bízhatni, mert ez olyan, mint a Tiszavirág, mely hamar elenyész. Hívtak a társaságokba és kitüntettek, nyilvános helyeken is érdememen felül megbecsültek. Azt sem mondhatom, hogy a szép nem elhanyagolt volna, mert a primo amorozó fele annyi koszorút, bokrétát sem kapott, mint én. Az ízlés sokfele, nem mindenki szeret a szépbe. A kellemesnek, életrevalónak még több joga van a hódításra. Szép nem lévén, magam is csak ezzel vigasztalhattam magamat. A különféle körökben nem egy szép és nyájas hölgygyel volt alkalmam megismerkedni, kik udvarias szavaimat, minden visszautasítás nélkül meghallgatták. Nem mondom, hogy tetszettem nekik , mert hisz volt-e irántam szívesebb valaki, mint Irén és csalt-e meg valaki rútabbul, mint épen ő ? ! Kis szünet után, mely alatt a kis ember gondolataiba merült, egész higgadtan folytatá: Huszonhárom éves voltam, java ifjú és szerencsés, mert felküzdtem magamat fiatalon oda, hova mások több tehetséggel is csak később juthatnak. Az igaz, hogy e szerencse csak, mint mondani szokták „erkölcsi elismerés“ volt, mert bizony az anyagiakból vajmi silányul jutott ki. Igazgatónknak, mint sok más vidéki igazgatónak, szintén az volt az elve, hogy nem is művész az, ki sokat nem koplalt. „Fiatal embernek, mondá, bármennyi az érdeme, ha több van is, mint csillag az égen, mégsem dukál annyi fizetés, mint az öregeknek. Azoknak jusson több a szerepből, a dicsőségből, ezeknek a gázsiból!“ Jól tudta, hogy becsvágyó színész megelégszik inkább szalmás ággyal, száraz kenyérrel és vékony takaróval, hogysem vékony szerepet játszók. „Othelo“, „Hamlet“, „Lear király“-t ad oda egyik kezébe a theatristának s aztán kiveheted a másik kezéből a garast, melyen egy darab kenyeret akart vásárolni, hogy éhségét csillapítsa. (Folytatása következik.)