Egyetértés, 1878. április (12. évfolyam, 91-119. szám)

1878-04-20 / 110. szám

XII. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre . ............................... 20.— Félévre...................................................10.— Negyedévre...................................5.Egy héra..............................................1.80 Egy szám 6 krajezár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyeg dij minden hirdetésért külön 30 Kr. Ny litt ér : Öt hasábos sor 30 krájezár. 110. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1878. április 20. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkivüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himző-utcza 1. M. hová az előfizetési pénzek küldendők. Az agyag-coloss sebei. A halandók véres árnyai által kisért czár birodalmában a társadalom lázas izgatottságban van. Egy por, a Corday Saroltához nagyon roszul hasonlított Sassulics Vera pőre, elég volt, hogy a rabszolgaság alatt nyögő orosz társadalom oly jelenségeket tárjon fel a világ előtt, a rend őreivel, kémeivel és censúrájával a valóságot titkolni óhajtó intézkedések daczára is, amelyek nyíltan rámutatnak az agyag-coloss sebeire. Tátongó, mély, rázkódtató sebek ezek. Olyanok, amelyek forrongásban levőnek tüntetik fel a cárok nagy birodalmát. A szabadság elnyomása, a zsarnoki önkény, a rendőri uralom itt is meghozta a maga következményeit a titkos társulatokat és összeesküvéseket, amelyek aláaknáznak minden fennálló intézményt Oroszországban. A korona soha sem ült kevésbé biztosan a Romanoff dynastia fején, mint a »nagy felszabadító háború ̋ győzelmei után. Minden inog, minden ropog a birodalmat aláaknázó láva fölött, a melyről nem lehet tudni mikor tör ki, mikor sepri el tüzével, a mit maga előtt talál, legyen jó vagy rész. A franczia világráró forradalomból nem okultak eléggé a dynassiák, az orosz legkevésbé. Valamint a Lajosok zsarnok uralma az adóprés mértéktelen csavarásával, a lettres de chat iszonyú visszaéléseivel, a Bastilelal, a politikai elfogatásokkal, az egyéni és polgári szabadságot megsemmisítő intézményekkel ama borzalmas dráma idegrázó jeleneteihez vezettek, amelyeket történelemből ismerünk: úgy vezet a kegyetlen Ivánok uralkodása, a mely mint tojás a tojáshoz hasonlít a franczia királyok uralkodásához, egy véres katastrophára, amely alapjában fogja megingatni és megrázni az orosz birodalom minden intézményét, s összes társadalmát. Elég a per szellőztetett részleteire vetni egy átható pillantást, hogy feltáruljon előttünk az orosz társadalom rendkívüli betegsége, s az orosz hatalom kormányzásának számos bűne. Pedig a szentpétervári rendőrkormány ugyancsak rajta volt, hogy mentől kevesebb részlet kerüljön a nyilvánosság elé. A védő ügyvéd, a vádló ügyész utasítva voltak, hogy elhallgassanak sok igen fontos körülményt, amelyek igazi világot vetnek az orosz közigazgatás, rendőrintézmény, börtönrendszer és államhivatalnoki társadalomra. Így is azonban a nyilvánosságra jött részletek elárulják, hogy minő rettenetes uralom az, ahol „a magánszemélyek szabadságát nem a törvény biztosítja, hanem az administrate titkos intézkedései szabják meg“; ahol „a tisztviselők kényuralma megingatja a belső életet;“ ahol sem törvény, sem szabály, sem rendelet nem korlátozza a hatalom eszközeinek intézkedését; ahol „törvényen kívül“ állanak a polgárok, lebotozzák, kancsukázzák őket a kaszomátokban, akár ártatlanok, akár nem. És ez azon cáz birodalmában van így, aki a humanismus és kereszténység nevében szabadulni indult keletre; szabadítani azon török uralom alól, amely semmi esetre sem oly rész, vallási türelem és egyéni szabadság dolgában pedig mindenesetre sokkal jobb az orosznál. Hát nem a leggyalázatosabb visszaélés volt-e ez a legmagasztosabb jelszavakkal ? Hát nem természetes-e, hogy Oroszországban a forrongó társadalom felzúdul és reformokat követel? Nagyszerű útmutatás az a sorstól, hogy a legabsolutabb államban ily jelenségekkel találkozik az emberiség. Ez ujjmutatásban benn van a tanulság a koronák és kormányok számára, mert azt hirdeti, hogy a haladás, a reform szelleme elől nem lehet elzárkózni sem khinai falakkal, sem rendőrszuronyokkal, sem kancsukával, sem ólombányákkal. Mentői erőszakosabb és romlottab valamely kormány, annál biztosabban neveli maga ellen az elégedetlenséget, mely előbb-utóbb boszul áll az önkényen. A czárok is hiába hitték, hogy hódításokkal, birodalom nagyítással elhallgattatják a titkosan zúgó elégedetlenséget és örök időkre egyedüli kormány formául biztosítsák az absolutismust. Ez ma már képtelenség. S hogy mennyire az, a győzelmek daczára megtörtént zavarok mutatják, a melyeknek egy rendőrfőnökön boszul álló és fölmentett nő képezi hősét. A czárok absolutismusa már a háborúba induláskor elvesztette merevségét, midőn az idők szellemének legalább a látszatban engedve, a forradalmakkal szövetkezett s a szabadságot jelszóvá tette. szövetkezés jelszó most ott kisért birodalmukban és készíti elő a katastrophát. Igazán, már komolyan kezdjük sajnálni a szegény „habarék pártot.“ „Pech.“ „pech” után éri őket. Nem volt nekik elég az, hogy a reactionarius „Ellenőr“ a magáéval ugyan azonosnak vallotta a „habarékpárt“ programmját, most az ultramontán „Magyar Állam“ is a habarék-párt zászlóvivői közé áll be. A szerencsétlenség csakugyan nem jár egyedül. Nem elég,hogy a nemzet gunykaczajjal fogadta az újabb „honmentő ̋ket, nem elég, hogy a reactió zsoldosai keblükre ölelik szívök magzatját, most még a Lonkaiak is tárt karokkal fogadják az idétlen szülött csecsemőt, melynek ereiben ultramontán vér is csörgedez. A „Magyar Állam“ mai vezérczikkében szent Lonkay Antal a „habarék-párt“ melletti buzgó fohászait e kijelentéssel zárja be: Az „egyesült ellenzék“ utján a „Magyar Állam“ gátakat nem fog emelni, sőt azon esetre, ha pártotok journalisztikáját az otromba tollaktól (t. i. a Közvéleménytől s a Kelet Népétől. Szerk.) eparáljátok és a „Magyar Állam“ által vallott és védett fensőbb elveket nemcsak a párt vezérférfiai, hanem bevallott lapjai is tiszteletben tartandják: a katholikus elemektől a passiv figyelemmel való kisérés helyett többet is fogtok várhatni.“ így ír ma a „Magyar Állam“, amelynek ezen fentebb idézett sorai után azon jóindulatú tanáccsal bátorkodunk szolgálni a „Kabarék pártnak“, hogy tegyék meg pártjuk hivatalos közlönyének a „Magyar Állam“-ot. Ez leginkább méltó hozzájuk. A nemzet pedig, ha még eddig nem jött volna tisztába magával a „habarék párt“ irányában, a „Magyar Állam“ fellépése után tiszta képet alkothat magának a helyzet felől. A mennyeistáknak a független szabadelvűekhez való csatlakozása eszébe juttathatja a nemzetnek a trójai falovat. A reactió s az ultramontanizmus zsoldosai ezen uj fusió által akarnak port hinteni a nemzet szemébe, hogy ezen ujabb népámitás által megnyerjék részükre a nemzetet, mely tőlük eddig idegenkedett s hogy ezután is idegenkedni fog, s nem fog felülni az ujabb trójai falónak, azt a közeli választások fogják megmutatni. Zágrábból írják a „Bud. Corr.“-nek: A horvát kormány, valamint a főparancsnokság megbizattak, hogy tegyenek előintézkedéseket, hogy a boszniai menekültek ebó végéig a határon átküldetthessenek. Ennek kivitele azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az föltételeztetett. A menekültek ugyanis egyszerűen nem akarnak visszatérni és avval fenyegetnek, hogy ha erővel átvitetnek, ismét visszatérnek. Okokat nem is adnak elő, nekik itt jobban tetszik, mint Boszniában s így nem lesz lehetséges, az országot e hó végéig ezen vendégektől megszabadítani. Philippovich tábornok kénylen volt ezen ügyben Bécsbe utazni. Mint a „Bud. Corr.“-nek Bécsből írják, nem történt eddig a delegatiók tárgyalásainak újra fölvétele tárgyában végleges megállapodás, mert ez attól is függ, várjon és mikor fog a congressus összeülni. A közös kormány szándéka szerint még május hóban fog a közös költségvetés letárgyaltatni. Pera, április 11-kén. ■ Saját levelezőnktől. — végbe Tegnapelőtti levelem óta nagy változás ment Perában. Mintha a muszka tisztek mind kihaltak volna, alig látni imitt amott orosz egyenruhát. De ha egyenruhás oroszokat nem is, civilbe öltözötteket, fejükön fezzet folyton láthatni, úgy látszik valamit koholnak. Skobeleff tábornok tegnap két század felfegyverkezett kozákkal Porába költözött s a Bizancz nevű vendéglőbe szállt; fél órával később már török és orosz őrjáratokat lehetett látni; úgy látszik nyúl rejlik a bokorban. Itt általánosan azt hiszik, hogyha az oroszangol háború kiüt, Ausztria-Magyarország is részt fog venni abban. Csodálatos, hogy a törökök az átélt keserű csalódások daczára is még mindig bíznak a magyaréban. Ők nem ismerve azt a szerencsétlen kapcsolatot, mely Magyarországot Ausztriához fűzi, nem ismerve a magyar „államférfiakat“, még mindig remélik, hogy a szó tartásáról híres magyar be fogja váltani adott szavát, s segíteni fog szerencsétlen török testvérem, s nem fog oly tétlen maradni, mint volt a múlt évben. A török menekültek között itt oly nyomorúság uralkodik, hogy azt leírni alig vagyok képes. Az éhező aggok, nők és gyermekek nyomorát nézni szívszaggató! Nincs e nyomorultaknak még szállásuk sem, hajléktalanul rongy ruhában, úgy szólván teljesen mezítelenül bolyongnak fel s alá Konstantinápoly utczáin. Éjszaka a café chantantok előtt nagy csoportokban összegyűlve koldulnak alamizsnát a mulatokóktól. Ki csak egyszer is tanúja volt e rémes látványnak, a mint 3, 4, 5 éves [gyermekek összezsugorodva az utcza közepén, vagy bolti lépcsőkön éhségtől s hidegtől elgyengülve alusznak, ki nem fogja törülhetni emlékezéséből soha e szomorú képet. Nem érzem magam elég erősnek, hogy folytassam e borzasztó képek festését, nem szólok a typhus betegekről, nem szólok arról, hogy nem mehet az ember egy utczán sem végig, anélkül, hogy a járványban elhaltak temetési menetével ne találkoznék. Gyöngének érzem magam ezekről írni, nem folytatom tehát tovább levelem. A munkáscongressus tartását megengedte a rendőrség. Az óbudai munkásegylet által husvétre összehivott s aztán pünkösdre elhalasztott magyarországi munkáscongressus tartását a főkapitányság a congressus egybehivóihoz intézett 371/1878. számú ápril 16-káról keltezett rendeletben megengedte. Ezeknek nem szükséges 10 kezest kiállítani, írja a „P. J.“, mert a congressus tartását az óbudai általános munkásegylet statútumai értelmében meg kellett engedni ! „Ezen statútumok a népgyülésekre vonatkozó rendeletek daczára is teljes érvényben fennállanak s a nevezett egyletnek a gyülekezési jog tekintetében valóságos privilégiumot biztosítanak.“ A nagyközönség előtt bizonyára érthetetlen lesz ezen eset, kivált a „nemválasztók congressusával" szemben tanúsított rendőrségi eljárás után. A dolog megértésére meg kell jegyeznünk, hogy — a mi értesüléseink szerint — az óbudai munkások „szabadalmazott soczialdemokraták.“ Munkássegélyző egyletüknek — ha jól vagyunk értesülve — tiszteletbeli elnökük Jekelfalussy minisztertanácsos, a belügyminisztérium rendőrségi osztályának főnöke. Már ezen egy körülmény is elég fényt deríthet az óbudai soczialisták missiójára. A rendőrség úgy látszik, ezen óbudai socziáldemokraták által akarja ellensúlyozni Frankl Leoék működését. Meg kell vallanunk, hogy ügyes egy taktika. Ezen körülmény magyarázza meg azt, hogy az óbudai socialisták által összehívott munkás-congressus tartása megengedtetett, mig a „választójoggal nem bírók congressusa“ elé akadályokat gördített a rendőrség. Ezen akadályok azonban ma már el vannak hárítva, a mennyiben a gyülekezési jog korlátozására vonatkozó belügyminiszteri ukáz követelményeinek már elég tettetett s igy a „nemválasztók congressusa“ is meg fog tartatni. A háború. Az utolsó hírek közt honunkat talán egy sem érdekli közvetlenebbül, mint a román kormány azon határozata, melynél fogva a román hadsereg az oroszokkal való rés elkerülése miatt parancsot kapott a összeütkökárpátokba indulni s ott pontosulni össze. Ha most az oroszoknak eszébe jutna, hogy ezen már réget lefegyverezhesse, utánuk nyomulni, akkor sea románoknak más választásuk nem volna, mint vagy a fegyvert letenni, vagy Erdélybe át£ Q6üni, ezen esetben pedig senki nem lenne oly zavarban mint kétszínű, habozó s megbizhatlan kormányunk s meg vagyunk róla győződve, hogy ismételtetnek az, mit Ausztria 1831-ben Dwernicki, 1863-ban pedig Langiawitz csapataival tett, t. i. lefegyverezné s fellebbezné a románokat, mint lefegyverezte a lengyeleket két ízben. Akkor is most is a birodalom érdekeit áldozta s áldozza föl gyávaságának, reactionarius hajlamainak és személyes rokonszenveinek, de azért mégis rész néven veszi Derby nyilatkozatát, ki épen azért, mert talán renden túl öntött fel a garatra, legtalálóbban festé le Ausztriát: a bor nem talál föl, csak kipetyeg. Németország mindig jobban mutatja, merre hajlik. Bismarck, ki nem egyébb, mint Németország vagyis inkább Vilmos császár hangadó szerve, most úgy nyilatkozott, hogy a Dunát repudiálja és nem akarja többé német folyónak is elismerni, holott egykor mindig a donauesehingeni forrásokról ábrándoztak a sógorok, „ha mégis a Rajnát, vagy az Elbét mondanák annak“ úgymond. Azt is mondják a lapok, hogy Bismarck halni kezd Ausztria és a congressus eszme iránt, miért is rövid időre lauenburgi jószágára rándul, bár bors teremne ott s ott ragadna. Törökországban most újra muszka szellő lengedez, Ahmed Velvik és a Seikül-Islam lemondottak állásaikról s igy az angol befolyás ideiglenesen csökkenőben van. De várjon mind e mellett is, számolhat e Muszkaország arra, hogy ezen áramlat állandó lesz, sőt ha úgy lenne is, minő hasznot húzhatna abból jelenlegi tehetetlensége mellett Muszkaország, kimerült pénzügyi állapotában ? A háború Muszkaországnak naponkint két és fél millió rubeljébe kerül, s így már eddig majdnem egy milliárd rubelt vesztett, s ha még tovább húzná a válságot, mennyibe kerülhet még? végre is csak papír rubelek kibocsátására lesz kirekesztőleg utalva. Most mindenütt szövetségeseket keres. Ausztria és Németország tettleges segítségére mégsem bízhat absolute, a románokat elvesztette, most még csak a Szerbeket Montenegróiakat dédelgeti és Dániában és Svédországban koczogtat, és ezen államokat legfényesebb ígéretekkel igyekszik megnyerni. Otthon pedig nem érzi magát biztonságban, nemcsak a már kitört forradalmi mozgalmaktól, hanem még ott is fél, hol ilyen mozgalmak még eddig elő nem fordultak; a congress-lengyelországi polgármesterek, község elöljárók és hatóságok parancsot kaptak, hogy ügyeljenek föl azon Ausztriáéi küldött lázítók fölött, kik a nép közt elégületséget és forradalmi eszméket szórnak. Az angol parlamentben Wolff kérdést intézett Northcotehez az iránt, igaz-e, hogy az oroszok Bulgáriában már fejedelmet készülnek választani. Northcote azt felelte, ismételné az interpelláló holnap kérdését s ekkor képes lesz arra válaszolni. Klapka tábornok ezelőtt pár héttel hagyta el Konstantinápolyt, hogy Párisba utazzék, honnét átrándulást teend Londonba, mivel Beaconsfield lord úgy nyilatkozott, hogy vele szólani akar. Beaconsfield most még inkább mint valaha mutatja hajthatlanságát Muszkaországgal szemben, a hírlapok egy nevezetes nyilatkozatát említik, Muszkaországról azt mondotta: Oroszországnak vagy meg kell magát aláznia, vagy meg fog aláztatni. Azonban erélyességét nem csak hanem rendeleteiben is, nyilatkozatokban mutatja, a többek közt Hornby tengernagynak azon utasítást küldötte, hogy ha az oroszok még egyetlen egy lépést tesznek Konstantinápoly felé, rögtön támadja meg őket. Ez vagy arra mutat, hogy az angolok 40 pánczélhajójukon vagy már elegendő szárazföldi haderővel bírnak, vagy pedig bizton számíthatnak a törökök közreműködésére. Legkiáltóbban megczáfolják a békehíreket az Angliából eredő tudósítások. Londonból azt jelentik, hogy a királynő személyesen fog szemlét tartani azon csapatok felett, melyek Angliát elhagyják, hogy a kelet felé menjenek, t»vabná megtartóira a torpenok, torpenonajok és minden gyúanyagok dobására való eszközök kivitelét, végre pedig elrendelte a Chathamban összpontosított ezredek létszámának tökéletes hadilábra való emelését, minden ezredét 1066 emberre. A Kalkuttából kiindult angol hadsereg első dandára parancsnokává Ross, a második dandárénak Mac Pherson van kinevezve, mindketten híres katonák. A „Journal des Deb.“ Németország kétszínű politikáját vévén bonczkése alá, erről azt mondja, hogy Németország, bár mint szinti is, hogy békét akar minden áron, nemcsak mit sem gondol azzal, fejlődhetik-e a jelen bonyodalmakból európai háború vagy sem, sőt hihetőleg szítja azt, mert az egyetlen hatalmasság, mely egy európai háborúból hasznot remél húzhatni, Németország, csak az a baja, hogy feledi Francziaországot. Páris. ápril 17-ikén. — Saját levelezőnktől. — Semmi újat nem írhatok, azt hittem, jobb lesz egy ideig hallgatnom. Most azonban ismét változások állottak be s azt hiszem, hogy tudósításom nem lesz egészen érdektelen. Pár hét óta Gambetta lapja által támadja meg a kormány, mint egy ügyes handerillere, il „EGYETÉRTÉS“ TIRCZIJA, Az frdög szolgálója. - REGÉNY. -1KTAGONKAIES EMMANUEL, Francziából forditja : NYÁRY LÁSZLÓ. HARMADIK KÖNYV. — 43-ik folytatás. — — Megmenteni! — ismétlő a barát; — csak nem hiszi, strega, hogy szavamra a börtön falai lehullanak, mint hajdan Jericho falai Jezsuó trombitáinak harsogására. Tudom jól, hogy erős hangom van, de ily hatást mégsem gyakorolhatok. — A földalatti folyosók kapui akadály nélkül fognak megnyilni ön előtt. Garofalo hitetlenséggel tekintett a stregára. — Megígéred-e, hogy az ördögnek semmi köze sincs e dologhoz ? — Ellenkezőleg Isten, és szent kötelességed teljesítése nevében fogsz bebocsáttatást kérni a foglyokhoz. — És azt hiszed, hogy az őrök engedelmeskedni fognak? — A foglyok, nem akarván gyónás nélkül meghalni, könyörögtek, hogy önt küldjék hozzájuk; kérésük meghallgattatott, olvasson. És a jó barát kezébe egy írást nyomott, mely megparancsolá a sbirek kapitányának Torella Gregoriának, hogy nyittassa fel a börtön ajtait a tisztelendő Garofalo atya előtt, mihelyest jelentkezik. E rendelet alá volt írva San Cataldo herczeg s alább Diodato de Campo- Forte által. — Oh! oh! — kiáltá a barát örömében. — Érti tehát mostan? — Még nem teljesen. — Megérkezik egy órával napfelkelte előtt a kastélyba. — Ez szokásaim ellenére van, de mit sem tesz ; ezen szeretett gyermek érdekéből beleegyezném a böjtölésbe, még akkor is, ha az anyaszentegyház nem kívánja. — Mivel a földalatti folyosókban, indul, jéghidegség uralkodik, beburkolódzik ahová nagy köpenyébe, mintha az Etna megmászására indulna. — Igen helyesen, és azután? — Midőn, egy félórával későbben, visszatér, még minden sötétben lesz, és ki sem láthatja, hogy köpenye két embert takar egy helyett. — Fabiana, eszméd aranyat ér! — kiáltá Garofalo, telve bámulattal. — Vigyen el az ördög, ha nem hajtom végre pontról pontra parancsolatidat! — Jól tudtam, hogy számolhatok reád, — mondá a strega a jó barát kezeit ajkaihoz szorítva. — Hogy megmentsem tanítványomat, képes lettem volna helyét elfoglalni. — Garofalo, még egy más szolgálatot is várok öntől. — Minőt, Fabiana? Ma úgy is telve vagyok szolgálatkészséggel. — Holnap, miután Giovanni ki lesz szabadítva, menjen az öreg marquis kápolnájába és maradjon ott az egész napon át. — Egész napon át egy kissé hosszú idő, — mondá a barát felsóhajtva a sovány élelem emlékénél, melyet az ő idejében a kastélyban osztogattak. — Mindegy, számíthat reám. Csupán, — tévé hozzá bölcsen, — egy kevés élelmet fogok magammal vinni. — Miután lakomájának maradékait tarisznyájába rejté, felpattant öszvérére és búcsút vett a Fabianától. — Isten veled, — mondá; — felkeresem betegeimet, tudatni velek, hogy ne várjanak holnap reám, mert egészségök tekintetéből egy napra böjtölniök kell. És hatalmas térdeit öszvérének szügyébe szorítván, gyorsan eltűnt a távolban. V. Az intés. Reggel volt. Az első őröket felválták, mivel ma korábban nyittattak ki a kastély kapui. Az őrök kiléptek a szűk őrszobából, melyben az élét eltöltötték, hogy felmelegedjenek a felkelő nap meleg sugáránál, és egyéb hiányában a reggelis levegőjét szívhassák. lyek Thadeo leülve a márványpadok egyikére, mea főkapu két oldalán állottak, beszélgetett velők; néhány pillanat óta tekintetük a kastélyhoz vezető fasor felé fordult, melyben bolyongó gyanánt egy fehér alakot láttak bolyongani, lélek félig eltakarva a gőz által, mely az ég felé sietett. Ezen karcsú alak egy leány volt. Néha eltávozott a fasorban és láthatlan lett; azonban csakhamar nyugtalanul megállott Aa vissza sietett. Az ingadozás egy utolsó mozdulata után, szemeit lesüté, lebocsátá fátyolát és határozott s merész léptekkel közeledett. A shirek látták őt lőni, és midőn már közel volt az őrökhöz, egyiket, elég hangosan, hogy a leány is kivehesse, így szólott: — íme egy elbájoló leány, oly kora reggel, midőn még a madarak sem szoktak csiripelni. Egy másik bajszát pederve, hozzátéve: — Hogy egy leány ily korán keljen fel, kell, hogy a szerelem ne hagyja őt aludni. — Egy tallérba fogadok, — mondá az első, — hogy Torella Gregoriának szolgál a bájos látogatás. — Én pedig fogadok, hogy nem, — felesé Thadeo, a sbi kinyújtott kezébe csapva. Ugyanakkor nevetésben tört ki, mert felismervén a zsidónőt, biztosra fogadott. Judith, sápadtabban a hónál, gyorsan a sbirek és a halász között termett. Azonban csak is ez utóbbinak mondván ez egyetlen szót. — Jőjön! — belépett a kastély udvarába. Thadeo eltolván fogadó társát hunyorított szemével és követé az ifjú leányt. — Thadeo, — mondá Judith, megtört hangon, — uraddal kell beszélnem. — Helyesen örvendek, hogy tigris daczod végre megtörött, Sión szép rózsája, — feleié a szolga szemtelenül mosolyogva. — Jelentsed tehát a marquisnak látogatásom ! kiáltá a zsidónő türelmetlenül. Kevésbé volt megsértve a szolga szemtelensége, mint elrémitve azon tudat által, hogy bátorságát perczről perczre fogyni érezé. — úgy tetszik, hogy siet viszontlátni szép Urunkat, — mormogá Thadeo sietve távozván. Öt percz telt el, melyeknek mindegyike naphosszaságunak tűnt fel előtte. Végre megérkezett Thadeo és most ő mondá az ifjú leánynak. — Jöjjön! — A zsidónő követé őt, azonban sápadt arczát most már halálos halványság borita, térdei veszkedtek s szive hevesen dobogott. Csaknem összerogyva, Giovanni képét hivá segítségéül; megjelent előtte a szegény fogoly képe, ki összes bizodalmát egyedül beléje helyezi. " Ezen látomány új erőket kölcsönzött fáradt testének és telve bátorsággal és akaraterővel lépett be a terembe, melyben Diodato várt reá. Az ifjú marquis mosolyogva és kezeit nyújtva sietett elébe; azonban tüzes tekintetei, melyek hasonló fogadtatásra számoltak találni, csupán egy hideg arczczal állottak szemben, ajkairól eltűnt a mosoly Izsák leánya nemes és szigorú magatartásának láttára. — Nem fél már többé tőlem, Judith? — mondá édesen. — A lázadó szépség, mely a halálhoz akart segélyért folyamodni, csupán, hogy elkerülje a gyűlölt Campo-Fortemarquis szerelmét, most annyira lealacsonyodik, hogy kihallgatást kér a gyűlölt férfitól. Mily szentnek köszönöm ezen csodát ? Ezüst oltárt akarok néki emelni, mert csoda még sohasem oltott belém annyi tiszteletet. Mondja meg kedves Judith látogatásának okát, mert ha csak hatalmamban áll, teljesíteni fogom kérését, annyira boldog vagyok bizalmának tanújele által. A zsidónő mozdulatlan maradt. — Ne ringassa magát tévedésekben, kegyelmes uram, látogatásom czélja felöl, — felesé röviden ; — ön úgy sem foghatná fel, mily nagy lelki harczomba került, mig reá szántam magamat. Két könyv rezgeti hosszú szempilláin. — Eh! — felesé Diodato, ki nem hitt e megindultság őszinteségében, — vallja be, hogy szégyenli magát, hogy tovább nem folytatta kegyetlen védelmét, és hogy meggondolván mindent, belátta, hogy Girgenti kormányzójának hajlama nem megvetendő. Végre hallgatott az ész szavára, de nem is fogja megbánni. Üljön ide mellém, szép Judith, és ne lásson bennem egyebet hű lovagjánál, ki kész stardot törni isteni szemeiért. A zsidónő nem mozdult helyéről. — Ön mellé ülnöm, kegyelmes uram ! Nem volna ily vakmerőségem. Különben is csak egy szót kell mondanom önnek, és e szót állva mondom, mert az idő sürget Campo-Forte marquista, hagyja el a kastélyt, hagyja el Girgentit, hagyja el Siciliát késedelem nélkül, ha nem akar meghalni. — Ezen intésre Diodato ködbe látta szemeit borulni és rémülten pillantott a zsidó nőre. — Be kell-e vallanom, kegyelmes uram ? — folytatá a zsidónő, — hogy féltem egy pillanatig, hogy már elkéstem, és csodáltam önt még életben találni. A marquis egy lépéssel hátrált, és hebegni kezdett. — Magyarázza ki tisztábban szavait, Judith. A zsidónő komor tekintetet vetett reája, és egyhangúan, mintha ítéletet hirdetett volna ki, így folytatá: — Tegnap, kegyelmes uram, egy törvényszék ült össze, titokzatos törvényszék, kegyelem és fellebbezés nélkül. Bírái elitélték önt. Halálítéletet hoztak fejére. Diodato visszakisérte nyerni hidegvérét: — És ezen titokzatos bírák bakót is bírnak rendelkezésük alatt? tottak — E bakó neve: a bosszúálló. Igen, válaszbosszúállót. A férfi, kinek meg kell önt ölnie lesben áll ön után, tudom, az ön élete az övé, mert saját éltének árán vásárolja azt meg. Ismétlem: Hagyja el e kastélyt, hagyja el e vidéket, hagyja el Siciliát, vagy veszve van. — Tudja-e azt, szép Judith, hogy ha kevésbé volnék bátor, — felesé Diodato sápadva, —ha hinnék ezen álarczos komédiának, úgy félelmet is olthatna belém. — Ismétlem, Campo-Forte marquisja, hogy nincs veszteni való perczed. — A bosszúálló ébren van. (Folytatása következik.)