Egyetértés, 1878. június (12. évfolyam, 151-178. szám)

1878-06-01 / 151. szám

XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj t Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre...................................... 20.— Félévre.....................................................10.— Negyedévre....................................... — Egy hóra.................................................1*80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Hyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 151. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1878. június 1« •aBPffin&BSSteaBS.r» ■ 1 —————I [UNK] [UNK] ■' 1­­­1 111 '» '■ [UNK] [UNK] agcaaia.i8aibao^asi.wOTin^.ii­ rrwmi.M..»i.'ifn.ir.r«l.ni.Mw.i„■ V. iMwiMt^ifi^aMraEaaaBag­ — —ni_____________m__________________________l—-----------------------—vyCTgjwu—iij Szerkesztői Iroda: Budapest, IV. himzö-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. hmsö-utcea 1. m. hová az előfizetési pénzek küldendők. Esetről esetre. Kongressus, minden áron kongressus, volt külügyi hivatalunk egyetlen jelszava és mentő horgonya. Oly ragyogó kilátá­sokba öltöztették a kongressustól várható eredményeket, hogy félhivatalosaink és a kormányhivek egész elragadtatással be­széltek folyvást azon nagy jelentőségű és providentialis jellegű politikáról, mely Eu­rópa tanácsa által kivánja elismertetni és elintéztetni érdekeinket pénz és vér ál­dozat nélkül. „Nagyszerű ember ez az Andrássy“ mondták hívei mindenfelé. Lám összes tö­rekvése oda irányul, hogy egy kardvágás nélkül vigye keresztül terveit. „Mennyi eszély, mennyi előrelátás nyilvánul a kongressushoz való ragaszkodá­sában — mondták tovább — hisz ez az egyetlen mód, a­mely által a san­ ste­­fanói békekötés hátrányait a nagyhatalmak tanácsa megsemmisítse, ez az egyetlen mód, a­mely által a monarchia érdekeire az európai érdek bélyege süthető, s a ke­leti kérdés békésen elintézhető.“ Ilyen s ehez hasonló nagyképűségtől duzzadoztak a mamelukok arczai. Szentül el akarták hitetni, hogy a kongressus béke, a nagyhatalmak tanácskozása a monar­chia győzelme. És ebben a hitegetésben a kérdéseket megoldva látták, Andrássy merev ragaszkodását a kongressus össze­jöveteléhez egekig magasztalták. A kon­gressus volt reménységeik czélpontja és érdekeink biztosítéka. Már csak puszta összejövetelétől is a legnagyobb sikert várták. Most aztán végre Suwaloff missiója a távol ködéből a valóság közelébe hozta a kongressus tervének keresztülvitelét. A távíró csak úgy játszadozik az összeülés valószínűségének kecsegtető híreivel. Már a napot is meghatározta, melyen a nagy­hatalmak képviselői összejövendők volná­nak ; már a meghívókat is elküldötte kissé korán ugyan, de elég jókor arra, hogy a congressus­ panaeea embereinek szive da­gadozzék az örömtől. S íme, a­mikor oly szépen haladna minden az egyedül üdvö­zítő eszköz béke révébe: Andrássy Gyula gróf ő excellentiája nekünk ad igazat, a­kik a kongressus összejövetelétől sem ér­dekeink teljes méltánylását, sem békét nem vártunk, s szavainak hideg zuhanyá­val önti ki bizalmi ürgelyukaikból a ma­­meluk-ábrándozókat. „A kongressus a függő kér­déseket mindenesetre csak a papiroson fogja megoldani“, — így szólott Andrássy a delegatió áldo­­zó­ csütörtöki ülésén, s ezzel a mondásá­val nemcsak híveit legyintette le, magas diplomatiájuk vesszőparipájáról, hanem egy­úttal saját politikájának egyetlen szemmel látható czélja alatt is ugyancsak kivágta a fát. Mert hát közönséges halandó sehogy sem bírja felfogni józan eszével mi szük­ség volt a sok pénzbe és készülődésbe ke­rülő hercze-hurcza e terv létesítéséért, ha már most eléggé határozottan megállapít­ható, hogy békés eredményre nincs kilá­tás, sőt igenis kilátás van rá, hogy „a határozatok végrehajtása kü­lönösen szomszédságunkban ko­moly nehézsé­gekbe ütközhet. Hát vajjon csak ez idő szerint vehette észre Andrássy ez összeütközések komoly­ságát? Nem volt azzal mindenki tisztában, a­ki érdekeinkről és feladatunkról a kele­ten komoly nézetekkel birt ? Békés ut-e az, áldozat nélkül való eljárás-e az, mi­dőn ép e békés és áldozat nélküli ut kö­zelében, kénytelen bevallani, hogy a pénzre szükség van, azt felhasználja, mert a „con­­gressus csak a papiroson fogja megoldani a kérdéseket“, s a végrehajtás mégis csak a monarchia terhére esik. Más itt a bökkenő, a minthogy a con­gressus terve sem egyéb, mint takarója ama igazi tervnek, mely Bécsben a keleti kérdés megoldásának rugóját és végczélját képezi kezdettől óta. E rugó, e végczél, melynek maszkírozására és esetleg a con­­gressus által való jóváhagyására monar­chiánk tör: az occupatio. Az occupatio igényelte és igényli a kongressust, hogy ott jóváhagyást s mo­narchiánk felhatalmazást nyerjen keresz­tülvitelére. Egy európai felhatalmazással sokfelé bedugni vélik a más meggyőző­désben levőknek száját, s foganatosítására aztán nem is sajnálnának semmi áldoza­tot, hogy a kongressus papírjáról az életbe átvigyék. Ada-Kaleh bevétele az első lépés volt e foganatosításhoz. Ha más igazi érdekeinknek megfelelő irányban mozgott volna keleti politikánk kezdet óta, idáig semmi esetre sem fejlőd­tek volna a dolgok, s legkevésbé forgott volna a kongressus meddő terve körül, melynek vége mégis csak „komoly nehézség.“ Más politika mellett érdekeink védelmét fegyveres erővel is keresztül kellett vala hajtanunk, s legkevésbé volt megengedhető, hogy a monarchia oly tervek és tények előtt szemet hunyjon, a­melyekből kivi­láglott minő czélokat ápolt Oroszország és Bulgária határainak Törökország területi épségéből való kihasitására nézve. Nagyon helyesen élt Széchen Antal gróf jogával, midőn könyv okmányaira, a utalt az angol kék­melyekből, kitűnt, hogy már múlt év június 10-k­é­n megbeszélték Suwaloff és Derby azt a ter­vet, hogy az új Bulgária csak a Balkánig terjedjen ki, de a­mibe a szent­pétervári kabinet nem egyezett bele, mert a Balká­non túlra is kiterjeszteni e határokat for­mális jogot tartott fenn a maga részére. No de, ha Oroszország ily tisztán árulta el, mily terjedelemben, és hova czéloz politikája, miképen történhetett meg monarchiánk ré­széről ennek hallgatag elnézése, mi módon történhetett meg, hogy csak később kez­dett külügyi hivatalunk gyöngéd állást fog­lalni efféle tervek ellen, de ezt is csak oly alakban, a­melyből monarchiánk occupa­­tionalis éhoma, de nem komoly érdekpoli­tika tűnik ki. Száz szónak is egy a vége, a­mely bizonyos, hogy a kongressus még nem béke ; és oly bizonyos, hogy külügyi po­litikánk nem komoly politika. Esetről esetre mozog az ma is, és tovább se nem lát, és látni nem akar annál a rögeszménél mely alapját és végczélját képezi működé­sének, de a­melynek elérése tömérdek ál­dozatába kerül majd a monarchiának, a­nélkül, hogy megvédte volna igazi ér­dekeit. Budapest, május 31. A Tisza-kormány hivatalos kortes­kedéséről szóló híreket félhivatalos „Hon“ megczáfolni akarván, azt állította, hogy „a kor­mány nem irat össze senkit, sem hivatalnokot, sem tanárt, sem tanítót.“ Ezzel szemben azt közli egy laptársunk, hogy a budapesti tanárok összeírására vonatkozó rendelet a közoktatásügyi minisztérium­tól 578. elnöki szám alatt­i, évi május 19-ikéről keltezve adatott ki. A Tisza-kormány tehát csak­ugyan fel készül használni minden hatalmában lévő eszközt, hogy az új képviselőválasztásoknál győzelmet aratvaj további uralmát biztosítsa. A magyar delegátió zárszámadási s hadügyi albizottságai ma délután ülést tartanak. Holnap délelőtt 11 órára teljes ülés van kitűzve. Külügyi vita nyilvános ülésben valószínűleg csak vasárnap lesz. Pünkösdi ünnepekig a külügyi bi­zottság egy, a hadügyi bizottság két ülést, a ma­gyar delegatió két teljes ülést s az osztrák és magyar delegatió két közös ülést fog tartani. A „Budapesti Közlöny“ ma reggeli rendkivüli száma megkezdi az 1878 : V. t.-czikk­­nek — a magyar büntető törvénykönyv­nek — közlését. A közös kormány hadi készületei­ről, avagy helyesebben mondva occupálási készü­leteiről távírják a P. Lloydnak Bécsből, hogy rész­leges mozgósításról van szó s ugyanazért a had­seregben előléptetések nem is történnek, a meg­lévő kereteket nem szaporítják, uj osztályokat nem állitanak fel. Csak az egyes csapatok létszá­mának hadi lábra emelését czélozzák. A Száva és Duna mentén állítják fel a csapatokat. A közös hadügyi minisztérium a Duna gőzhajózási társu­latot felhívta, hogy hajó­ambulanceák szervezésé­ről gondoskodjék a Száván és a Dunán. A zág­rábi, zárai és temesvári főhadparancsnokságok egészségügyi főnökei javaslatokat dolgoznak ki te­kintettel azon esélyre, hogy ha nyárban a határ­vidékeken nagyobb mérvű csapatfelállítások törté­­nendnek. A bélyegtörvényjavaslat ellen budapesti ügyvédi kamara is felszólalt. Felterjesz­­­téséből a „Themis“ után a következő pontokat közöljük: „Nem tarthatunk üdvösnek semmi oly intézkedést, mely a kincstár érdekét helyezve mindenek fölé, annak a jogelvek­ sérelmével is érvényt szerezni kíván. A bélyeg- s illetékszabá­lyok módosítását tárgyaló törvényjavaslat megálla­­pítandónak tervezi, hogy mint okmány bélyegez­tessék az is, mi nincs jogügyletről kiállítva, egyetemleges felelősséget tervez arra nézve, ki p. o. bélyegtelen számlát elfogad, holott erre semmi jogalap fel nem mutatható és az 50-szeresre föl­emelt birságnak elengedhetlenségét állapítván meg, ezzel kimondja, hogy sem mentő, sem eny­hítő körülmények, sem tévedés figyelembe vételének nincs helye. Megállapíttatni tervezi továbbá a javaslat, hogy a hiányos bélyegzés megakasztja a bírói vagy hatósági működést, a­míg így egyfelől alárendelt hivatalnokok egyoldalú s gyakran hely­telen véleményétől teszi függővé az igazságszol­gáltatást, egyszersmind azon jogelvbe ütközik, hogy az állam köteles igazságot szolgáltatni pol­gárainak, s igazolt jogaik védelme meg nem tagad­ható és legfontosabb érdekeik koczkára nem tehe­tők oly feltételek által, melyek önkénynek vagy folytonos félreértéseknek nyújtanak tápot. A váltókra nézve a javaslat intézkedése egyértelmű a bélyegnek váltói lényeges kellékké avatásával, holott csak nem rég szentesíttetett a törvény, mely a váltó kellékei között a bélyeget mellőzvén, annak váltói minőségét nem találta oly feltételtől függővé tehetőnek, mely legtöbb esetben a váltó egyik czélját, t. i. biza­lommal s aggodalom nélkül való elfogadhatóságát vagyis forgalomképességét, — hiúsítaná meg. — Mindezen intézkedésekben czél gyanánt az emel­kedik ki, hogy a bélyeg- s illetékjövedelem biz­tosíttassák, s ezen czélt a jelzett után s egy­szersmind az által igyekszik a javaslat elérni, hogy ismét csak a felek s ügyvédek felelősségét fokozza, — a bírságot 50-szeresre, tehát 5000%-ra emeli s jogilag elfogadható­ kötelezettségeket javasol meg­állapíttatni, holott pedig épen arra nézve van égető reformra szükség, hogy túlzott s engedhetlen bün­tetések által ne hivassák ki az eltitkolás. Sajnosan nélkülözzük a javaslatban azon intézkedést, hogy ne csak egyoldalúlag a felek bírságoltassanak és jujtassanak mindennemű felelősséggel, még vétlen tévedés esetén is, hanem hogy meg legyen állapítva a pénzügyi közegek felelőssége is minden törvény­telen kirovás vagy bírságolásért.“ A kiegyezés dicsőítése. Az osztrák pénzügyminiszter a máj. 29-iki birodalmi ülésen egy hatalmas be­szédet tartott a kiegyezés dicsőítésére. A restitutio kérdését tárgyalták, mely Ausztriára nézve a legkeserűbb falatját ké­pezi a kiegyezésnek, úgy hogy a kormány javaslata a bizottságban két szavazattal mégis bukott. A pénzügyminiszter tehát a plénum­­ban kifejtette egész ékesszólását, előszedte minden érveit, hogy a magyar kormán­­nyal kötött alkut le­ ne szavazzák. Gon­dolni lehet, hogy e beszéd sok szép frá­zist, de azon kívül egy pár őszinte nyi­latkozatot is tartalmaz. Nem szándékozunk mindezeken végig­menni, de egy pár jellemző mondását idézni fogjuk ad glórium Delphini. Különösen­ feltűnő, hogy az osztrák miniszter a „hagyományos traditiók“ iránti élénk érzetet erősen hangsúlyozta s ezen hagyományos traditiókra apellálva, kérte a kiegyezés­ elfogadását. Hogy mit értett a tajtántúli pénzügyminiszter a traditiók alatt, azt nem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy nem czálozhatott másra, mint a „N­a­g­y-A­u­s­z­t­r­i­á­r­a“, az egységes, köz­pontosított Ausztriára, melyet a kétfejű sas a gyomrába temetett magyar czimer­­rel fejez ki, mely mellett Magyarország nem lehet egyenjogú fél, hanem csak pro­­vinczia. De aztán az osztrák oppositió ellen for­dul s bár kissé leplezett szavakkal, de elég világosan értésükre adja, hogy urak ti bolondok vagytok, ha Magyarországot erőszakkal az osztrák sceptrum alá akar­játok hajtani; a küzdelem kimenetele ké­tes lehetne, hol van az a bátor férfiú a­ki erre vállalkozni merészkednék, nekünk nincs bátorságunk (s felhangzott a bravo kiáltás.) De lássátok, értsetek meg min­ket, hiszen a magyarokat szép szerével mindenre rá lehet venni s a mit ti durva kézzel akartok, — Magyarországot megfosz­tani önállóságától, azt mi lassan erőszak alkalmazása nélkül is el fogjuk érni azon az úton, a­melyen most haladunk... Nem épen ezekkel a szavakkal mondta ugyan ezt meg, de a kiegyezésről általá­nosságban mondott beszédének értelme csakugyan ez volt, íme szó szerint idézzük egy pár mondását :­­ „A birodalom üdvét előmozdítani, a két rész bensőbb egyesítését eszközölni, csak a dualismus utján lehet . . . A mai szövetségben meg van adva a csira, melynek szoros, biztos és szilárd egyesí­tésre kell vezetni. Tekintsenek át Magyarországra és hallgassák meg mily szavakat mondtak most ott és gondolják meg, hogy tíz év előtt mit tar­tottak, s hogy mennyire el lett ferdítve a p­árt­o­k á­ll­á­s­a ott s hogy azok, a­kik még nem régen heves ellenzői voltak a jelen rendszer­nek végre ráléptek azon alapra, melyre ha valaki rálép, bizonyára nem fog az elkülönítésre, hanem az egyesítésre törekedni. Preuis pénzügyminiszternek tehát azért tetszik a kiegyezés, mert az a birodalmi centralisatióra vagyis más szóval a ma­gyar állami önállóság elenyésztetésére vezet. S igaza is van, midőn azt mondja, hogy aki egyszer a közösügyi alapra rá­teszi a lábát, az nem fog többé önálló Magyarországra gondolni. Nézzétek Tisza Kálmánt, milyen ultra­magyar volt ő va­lamikor, és most ? — Nem is ismer már magyar ipari, magyar kereskedelmi érde­keket ! Hivatkozott Németország példájára is, melyet a gazdasági közösség tett egységes birodalommá. A kiegyezés által Magyaror­szág is azon az uton van, hogy elveszítse állami önállóságát, mint elvesztették a kis német államok. Ha az a czél lebegett a magyar nemzet előtt, hogy politikai tekin­tetben oda jusson, a­hova a mediatizált német fejedelemségek jutottak, akkor nagy öröme telhetik e kiegyezésben, mert általa e­zzel el lesz érve. De nem csak igy átalánosságban dicsőite Pretis a kiegyezést, hanem apróra is ki­mutatta, hogy mennyire lefőzte az osztrák kormány Tiszát. Kimutatta, hogy a quota kérdésében mellőztetett a magyarok által kívánt alacsonyabb arány, hogy a magya­rok eredeti követelései mell­őztettek : indi­rect adóknál a 4 millió precipium, a vám­ügyben az 5% os értékvám, teljesen hát­térbe szoríttatott; ellenben Magyarország érdeke ellenére felmondatott az angol pót conventió, védvámos tarifa lépett életbe az osztrák ipar érdekében; a czukoradónál, sör- és szeszadónál Ausztria érdekében módosíttattak a törvények, végül, hogy a bankalku szerint „a bank osztatlan“ ma­rad“ s jövőre is ugyanazon elveket fogja alkalmazni mint eddig.“ Udvarias szavakkal ugyan s itt-ott a magyar érdekeket is hangsúlyozva, de irtó­zatos gúnyt tartalmaz Preuis beszéde Tisza Kálmán egész politikájáról. Azonban nem is csoda. Minő kicsinyes volt egész fellé­pése: az indirect adó ügyben a 4 millió precipium s a vámügyben az 5%-os érték vám képezte az eredeti magyar követelése­ket. A külön vámterületen elér­hető előnyök vagy azok ellen­sú­lyozása szóba sem jött. Pret­s ál­­czázott centralista méltán büszke lehet, a kiegyezés az osztrák centralisták érdekében köttetett meg, általa Magyarország meg fog szűnni tényező lenni az államok con­­certjében s tán nem is telik bele tiz esz­tendő, meg lesz a dualismus helyett a Nagyausztria, de hogy igazán nagy lesz-e azt kétségbe vonjuk.­ AZ „BEJEJETÉS" TÁHGZÁJA. AZ OLTÁR ELŐTT. — ELBESZÉLÉS. — ÍRTA : SZÉPFALUSI Ö. FERENCZ. I. A dicsőség, bátorság, legszebb erények ju­talma nem mindig az elismerés. A kik a legne­mesebb, legigazabb czélért küzdöttek, gyakran bilincsre találnak, a helyett, hogy érdemrenddel diszitnék mellöket. A valódi jutalmat csak az ön­tudat, a lelkiismeret tisztasága adja meg. Ha ez nem volna, mi sem maradna egyéb hátra a két­ségbeesésnél. Oh remény, remény ! Annyiszor megénekelt, annyiszor kigúnyolt remény, te tartod meg néha az emberekben az életet! Nélküled már-már egy­­egy szellőcske szétrobbantaná a homokhalmot, az életkedvet! Werner Ágoston nem lehetett több 50 éves­nél. Egyenes, méltóságos járása meglehetős ellen­tétben állott a hivatallal, melyet viselt. Zongora­mester volt az ötvenes években. Senki sem tudta, hol lehetett ezelőtt, mi ál­lást tölthetett be a szabadságharcz alatt. őszbecsavarodott haja, nyílt tekintete, nyá­jas modora mindenki rokonszenvét megnyerte részére. Szakálét a leglojálisabban kiberetválta az állán, hogy távolról se gondolja róla valaki, hogy forradalmi eszméket táplál. Egyszer azt kérdezte tőle valaki: „Werner úr miért beretválja ki állán a szakálét, hisz nem vi­sel államhivatalt, tehát nem is történhetnék baja, ha teljes szakáll növesztene.* — Az isten őrizzen, kiáltá a zongoramester. Nem akarom, hogy valaki rebellisnek tartson s azt higye rólam, a mi nem vagyok. Hűségben ne­veltettem császárom és a monarchia iránt ; igy is akarok meghalni! A diófa utcza lakói mind loyális voltak, különösen annak a háznak lakói, érzelmüek melyben Werner Ágoston ur lakott. Magasztalták is, di­csérték is eléggé a derék zongoramestert. Különösen Habicht Eusztách rendőr biztos igen buzgó látogatója volt Werneréknek s nem győzött eléggé eltelni azzal a józansággal, melyet a zongoramesterben tapasztalt. A rendőrbiztos ur csak azzal nem tudott megbarátkozni, hogy Werner miért nem akar va­lami hivatalt elvállalni, mikor oly tanult, müveit akár a polieáj direktor ur. — El vagy fogaivá kedves barátom. Szeretsz és többet hiszesz rólam, mint valóban vagyok. Nem akarok és nem is tudok más lenni, mint egyszerű zongoratanító. Ha elfogynának tanítványaim, ak­kor fát vágnék vagy málhát czipelnék, de oly állást nem foglalhatnék el, melyet be nem tölthetek, így és efélekép nyilatkozott minden alka­lommal Werner, és a rendőrbiztos mindig elne­vette magát. — Furcsa csodabogár vagy te Auguszt. Hasonlóra még nem találtam. Nem tudom, mi gyö­nyörűségedre szolgál, már reggel hat órakor tal­pon lenni és bejárni a várost, verni azt a rész zongorákat, rontani a tüdődet, mikor kényelmeseb­ben is megszerezhetnéd kenyeredet. — A szegény ember nincs kényelemre te­remve. Nem is hiszem, hogy valaha annyit szerez­hetnék, mennyivel kényelmes életet folytathatnék. Nem is vágyom reá. Magam és Emilia leányom szé­pecskén kijövünk e kis jövedelemből, s egyebem nincs, kiről gondoskodnom kellene. — Nőd meghalt? kérdé a rendőrbiztos. — Rég meghalt. Kis Emíliám igen hasonlít Matildámhoz. Ugyanaz a fekete haj, fekete szem, sugár termet. Mintha őt látnám magam előtt. A zongoramester félre fordult. Nem akarta, hogy lepergő könyeit­ meglássák. A rendőrbiztos úr sokkal inkább is el volt foglalva hivatalos teen­dőivel, meg az estére tervezett preferance particlé­val, hogy sem igen érdeklődött volna a zongora­mester úr, meg a neje és a leánya története iránt. Az is bizonyos, hogy ha kérte volna is a komiszárius úr, a történetet, bizony nem mondta volna el. A harmadik preferance komponista, a szom­széd szatócs nem egyszer kérdezősködött: merre volt azelőtt Werner úr? hol élte át a zavaros na­pokat? de más választ sohsem kapott, minthogy: A csöndes ember elvonul a zaj elől és kerüli a bajt, a­míg csak kerülheti. Azután elbeszélte a zongoramester, hogy nevelő volt Horvátországban egy nagy úri családnál és egyszersmind zongora­­leczkéket is adott a kis urfiaknak, mert nagyon szerette és ők is nagyon szerették őt. Egy ízben meg is mutatta bizonyítványait, melyek a legna­gyobb szorgalomról, buzgóságról tanúskodtak. A szatócs nem is kételkedett volna a félvi­lágért abban, hogy Werner Ágoston csakugyan valóságos zongoramester, ki a puskapor szagától jobban irtózik, mint az ördög a tömjéntől. Pedig az a daliás alak, egyenes termet job­ban is tölthette volna idejét. Szolgálhatta volna Windischgrätzet s használhatott volna egy kissé a „jó ügy“-nek. No de ha azt nem tette, legalább kárt sem tett, s ez elég szép. A természetet, a haj­lamot erőszakolni úgy sem lehet. Szegény szatócs és szegény policáj biztos, bele megrémülnétek, ha Werner Auguszt baráto­tok egyszer felgyürköznék előttetek s megmutatná a sebeket, vágásokat, melyeket valószínűleg nem a zongorázás közben kapott. Jól van igy; csak higyjétek továbbra is ügyefogyott bátortalanságát. Az álarcz, melyet rá­adtak, megóvja őt a bajtól. A rendőrbiztos közelében senki sem fog benne mást látni, mint igénytelen zongoramestert. Maradjon zongoramester továbbra is. Éjjelenkint, ha senki sem látja, ha már leánya is elaludt, csendesen kinyitja a szekrény ajtaját, kivesz belőle egy papírcsomagot, a cso­magból egy arczképet. A zongoramester, mintha egy­szerre visszanyerné múltját, úgy kezd égni arcza, fényleni szeme. Az arczkép egy honvédtisztet áb­rázol érdemrenddel. Oh! mint hasonlít az igény­telen zongoramesterhez! Hihetőleg fitestvére lesz, ki megfeledkezett magáról és odaállott a többiek közé, hogy védelmezze a hazát, míg bátyja itt kesereg miatta, bánkódik. Werner August megcsókolja a piros zsinórt, a festett érdemjelet és aztán sűrű könyök közt rebegi: „Szegény hazám, szegény nyomorgatott ha­zám! — Meddig tart még a szenvedés, a né­maság !“ Ha most bekandikálna az ablakon Habicht Eusztách polieáj komiszárius úr, azonnal felmon­daná az igaz barátságot. II. Werner úr nem panaszkodhatott, mert ha nem is volt aranyos jó dolga, mindig cseppent valami. Sok ismerőse, barátja annyira megkedvelte, hogy ha már jobb hivatalokat el nem fogadott, legalább szereztek számára mennél jobb és mennél több órát. Habicht biztos ur különös ajánlta barátját a policájdirektor urnak, buzgósággal ki azon­nal meg is bízta Werner urat, hogy leányainak zongora leczkéket adjon. A kis Emilia, ki erényben és jóságban nö­vekedett, eleintén csak a háztartás teendőivel volt elfoglalva, de később már a leczkeadásban is se­gítségére lehetett atyjának. A zongoramester eleinte nem akarta megen­gedni, hogy Emilia egyébre is gondoljon, minthogy magának zongorázzon, olvasson és egyéb tudni­valókat elsajátítson. Werner úr be is adta egy in­tézetbe a gyermeket, hogy semmi gondja ne le­gyen reá. De ezt az állapotot nem szívesen tűrte el; álmában mindig felriadt, azt hitte kis leányká­ját elrabolták. Egy két hónap múlva ismét otthon volt a kis leány. Werner ur oly édesdeden szorította szivéhez gyermekét, mintha a sírból tért volna vissza. — Ha az ember gyermeke nincs mellette, sajnosabb, mintha nem is volna. A kinek nincs, az még vigasztalhatja magát, de a kinek van és nem láthatja, annak helyzete kétségbeejtő. Minden percz­­ben eszébe jut gyermeke. Nincs-e valami baja ? Él-e még? Ki biztosithatja? Nincs-e minden percz­­ben halálnak kitéve életünk ? rült. Emilia is boldog volt, midőn ismét haza ke­lt a sok idegen arcz, az a barátságtalan hang, melylyel naponkint találkozott, a szerető édes­apa nyájasságát nem pótolhatta. Az ima, a tanulás, még a gondolkodás is sokkal inkább nehezére esett, mint most itthon. Csak reggelenkint, midőn a zongoramester hazulról távozott s őt egészen magára hagyta, ju­tott eszébe, mily jó volna, ha édes­anyja élne. Elnézte a falon függő képet, mely anyját ábrázolta, ki alig 24 éves korában halt meg. Mily nehéz lehet boldogan meghalni, mert édes anyja bizonyára boldog volt. Oh, hisz atyja oly jó ember, vele csak boldog lehetett az a szép asszony. A kis leánynak, amint hosszasan elnézte édes anyja arczát, az is eszébe jutott : vajjon lesz ő valaha oly szép, mint édes anyja ? — Megelége­déssel vette azonban észre, hogy szeme, szája, arcza, sötét haja, termete egészen édes anyjára emlékeztetnek. Mily boldogság volna most e mellett a szép asszony mellett ülni, fejét odahajtani ölébe s anyja regélne neki érdekes dolgokat gyermekségé­ről, leányságáról. Festené előtte az életet, adna követendő jó tanácsokat. A kis leány, midőn a szomorú gondolatok egész raja fogta el, odaült zongorájához, ráütött a bil­­lentyükre s azt hitte igy űzheti el ábrándozását, elhagyatottsága szomorú perczeit. A mélabús hang, az akkordok még növelték az érzékeny hangulatot, úgy hogy néha megteltek szemei kön­nyel. Ha ilyenkor lépett volna be édes­atyja, fáj­dalma sokkal nagyobbá vált volna. De Emilia jól tudta, ilyenkor nem háborgatja senki magányában. Délben aztán, ha Werner ur megérkezett, már jó előre várta a kis ház ajtajában és karjára fűzte magát, megölelte, megcsókolta s nem is távozott mellőle, mig a zongoramester ur ismét dolgára nem indult. Esténkint azután, ha a szatócs és Habicht biz­tos ur, a derék kártya komponisták megérkeztek és helyet foglaltak a játékra, Emilia majd egyik, majd másik mögé ült és csevegésével fölvidámí­­totta az öreg urakat. Jóformán nem is tudtak volna már játszani, ha a kis élénk leányka beszédjét nem hallják. — Ez az egy boldogságom van még az élet­­ben.­Ha ezt elveszteném, nem kívánnék többé élni. Nem is magamért élek már, csak Emíliáért! — A kis angyal megérdemli, hogy sokáig élj érte, mondá a szatócs. A biztos úr nem egyszer tekintett föl kár- Lapun­k mai számához félig melléklet van csatolva.

Next