Egyetértés, 1878. június (12. évfolyam, 151-178. szám)
1878-06-01 / 151. szám
XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj t Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre...................................... 20.— Félévre.....................................................10.— Negyedévre....................................... — Egy hóra.................................................1*80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Hyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 151. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1878. június 1« •aBPffin&BSSteaBS.r» ■ 1 —————I [UNK] [UNK] ■' 11 111 '» '■ [UNK] [UNK] agcaaia.i8aibao^asi.wOTin^.ii rrwmi.M..»i.'ifn.ir.r«l.ni.Mw.i„■ V. iMwiMt^ifi^aMraEaaaBag — —ni_____________m__________________________l—-----------------------—vyCTgjwu—iij Szerkesztői Iroda: Budapest, IV. himzö-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. hmsö-utcea 1. m. hová az előfizetési pénzek küldendők. Esetről esetre. Kongressus, minden áron kongressus, volt külügyi hivatalunk egyetlen jelszava és mentő horgonya. Oly ragyogó kilátásokba öltöztették a kongressustól várható eredményeket, hogy félhivatalosaink és a kormányhivek egész elragadtatással beszéltek folyvást azon nagy jelentőségű és providentialis jellegű politikáról, mely Európa tanácsa által kivánja elismertetni és elintéztetni érdekeinket pénz és vér áldozat nélkül. „Nagyszerű ember ez az Andrássy“ mondták hívei mindenfelé. Lám összes törekvése oda irányul, hogy egy kardvágás nélkül vigye keresztül terveit. „Mennyi eszély, mennyi előrelátás nyilvánul a kongressushoz való ragaszkodásában — mondták tovább — hisz ez az egyetlen mód, amely által a san stefanói békekötés hátrányait a nagyhatalmak tanácsa megsemmisítse, ez az egyetlen mód, amely által a monarchia érdekeire az európai érdek bélyege süthető, s a keleti kérdés békésen elintézhető.“ Ilyen s ehez hasonló nagyképűségtől duzzadoztak a mamelukok arczai. Szentül el akarták hitetni, hogy a kongressus béke, a nagyhatalmak tanácskozása a monarchia győzelme. És ebben a hitegetésben a kérdéseket megoldva látták, Andrássy merev ragaszkodását a kongressus összejöveteléhez egekig magasztalták. A kongressus volt reménységeik czélpontja és érdekeink biztosítéka. Már csak puszta összejövetelétől is a legnagyobb sikert várták. Most aztán végre Suwaloff missiója a távol ködéből a valóság közelébe hozta a kongressus tervének keresztülvitelét. A távíró csak úgy játszadozik az összeülés valószínűségének kecsegtető híreivel. Már a napot is meghatározta, melyen a nagyhatalmak képviselői összejövendők volnának ; már a meghívókat is elküldötte kissé korán ugyan, de elég jókor arra, hogy a congressus panaeea embereinek szive dagadozzék az örömtől. S íme, amikor oly szépen haladna minden az egyedül üdvözítő eszköz béke révébe: Andrássy Gyula gróf ő excellentiája nekünk ad igazat, akik a kongressus összejövetelétől sem érdekeink teljes méltánylását, sem békét nem vártunk, s szavainak hideg zuhanyával önti ki bizalmi ürgelyukaikból a mameluk-ábrándozókat. „A kongressus a függő kérdéseket mindenesetre csak a papiroson fogja megoldani“, — így szólott Andrássy a delegatió áldozó csütörtöki ülésén, s ezzel a mondásával nemcsak híveit legyintette le, magas diplomatiájuk vesszőparipájáról, hanem egyúttal saját politikájának egyetlen szemmel látható czélja alatt is ugyancsak kivágta a fát. Mert hát közönséges halandó sehogy sem bírja felfogni józan eszével mi szükség volt a sok pénzbe és készülődésbe kerülő hercze-hurcza e terv létesítéséért, ha már most eléggé határozottan megállapítható, hogy békés eredményre nincs kilátás, sőt igenis kilátás van rá, hogy „a határozatok végrehajtása különösen szomszédságunkban komoly nehézségekbe ütközhet. Hát vajjon csak ez idő szerint vehette észre Andrássy ez összeütközések komolyságát? Nem volt azzal mindenki tisztában, aki érdekeinkről és feladatunkról a keleten komoly nézetekkel birt ? Békés ut-e az, áldozat nélkül való eljárás-e az, midőn ép e békés és áldozat nélküli ut közelében, kénytelen bevallani, hogy a pénzre szükség van, azt felhasználja, mert a „congressus csak a papiroson fogja megoldani a kérdéseket“, s a végrehajtás mégis csak a monarchia terhére esik. Más itt a bökkenő, a minthogy a congressus terve sem egyéb, mint takarója ama igazi tervnek, mely Bécsben a keleti kérdés megoldásának rugóját és végczélját képezi kezdettől óta. E rugó, e végczél, melynek maszkírozására és esetleg a congressus által való jóváhagyására monarchiánk tör: az occupatio. Az occupatio igényelte és igényli a kongressust, hogy ott jóváhagyást s monarchiánk felhatalmazást nyerjen keresztülvitelére. Egy európai felhatalmazással sokfelé bedugni vélik a más meggyőződésben levőknek száját, s foganatosítására aztán nem is sajnálnának semmi áldozatot, hogy a kongressus papírjáról az életbe átvigyék. Ada-Kaleh bevétele az első lépés volt e foganatosításhoz. Ha más igazi érdekeinknek megfelelő irányban mozgott volna keleti politikánk kezdet óta, idáig semmi esetre sem fejlődtek volna a dolgok, s legkevésbé forgott volna a kongressus meddő terve körül, melynek vége mégis csak „komoly nehézség.“ Más politika mellett érdekeink védelmét fegyveres erővel is keresztül kellett vala hajtanunk, s legkevésbé volt megengedhető, hogy a monarchia oly tervek és tények előtt szemet hunyjon, amelyekből kiviláglott minő czélokat ápolt Oroszország és Bulgária határainak Törökország területi épségéből való kihasitására nézve. Nagyon helyesen élt Széchen Antal gróf jogával, midőn könyv okmányaira, a utalt az angol kékmelyekből, kitűnt, hogy már múlt év június 10-kén megbeszélték Suwaloff és Derby azt a tervet, hogy az új Bulgária csak a Balkánig terjedjen ki, de amibe a szentpétervári kabinet nem egyezett bele, mert a Balkánon túlra is kiterjeszteni e határokat formális jogot tartott fenn a maga részére. No de, ha Oroszország ily tisztán árulta el, mily terjedelemben, és hova czéloz politikája, miképen történhetett meg monarchiánk részéről ennek hallgatag elnézése, mi módon történhetett meg, hogy csak később kezdett külügyi hivatalunk gyöngéd állást foglalni efféle tervek ellen, de ezt is csak oly alakban, amelyből monarchiánk occupationalis éhoma, de nem komoly érdekpolitika tűnik ki. Száz szónak is egy a vége, amely bizonyos, hogy a kongressus még nem béke ; és oly bizonyos, hogy külügyi politikánk nem komoly politika. Esetről esetre mozog az ma is, és tovább se nem lát, és látni nem akar annál a rögeszménél mely alapját és végczélját képezi működésének, de amelynek elérése tömérdek áldozatába kerül majd a monarchiának, anélkül, hogy megvédte volna igazi érdekeit. Budapest, május 31. A Tisza-kormány hivatalos korteskedéséről szóló híreket félhivatalos „Hon“ megczáfolni akarván, azt állította, hogy „a kormány nem irat össze senkit, sem hivatalnokot, sem tanárt, sem tanítót.“ Ezzel szemben azt közli egy laptársunk, hogy a budapesti tanárok összeírására vonatkozó rendelet a közoktatásügyi minisztériumtól 578. elnöki szám alatti, évi május 19-ikéről keltezve adatott ki. A Tisza-kormány tehát csakugyan fel készül használni minden hatalmában lévő eszközt, hogy az új képviselőválasztásoknál győzelmet aratvaj további uralmát biztosítsa. A magyar delegátió zárszámadási s hadügyi albizottságai ma délután ülést tartanak. Holnap délelőtt 11 órára teljes ülés van kitűzve. Külügyi vita nyilvános ülésben valószínűleg csak vasárnap lesz. Pünkösdi ünnepekig a külügyi bizottság egy, a hadügyi bizottság két ülést, a magyar delegatió két teljes ülést s az osztrák és magyar delegatió két közös ülést fog tartani. A „Budapesti Közlöny“ ma reggeli rendkivüli száma megkezdi az 1878 : V. t.-czikknek — a magyar büntető törvénykönyvnek — közlését. A közös kormány hadi készületeiről, avagy helyesebben mondva occupálási készületeiről távírják a P. Lloydnak Bécsből, hogy részleges mozgósításról van szó s ugyanazért a hadseregben előléptetések nem is történnek, a meglévő kereteket nem szaporítják, uj osztályokat nem állitanak fel. Csak az egyes csapatok létszámának hadi lábra emelését czélozzák. A Száva és Duna mentén állítják fel a csapatokat. A közös hadügyi minisztérium a Duna gőzhajózási társulatot felhívta, hogy hajóambulanceák szervezéséről gondoskodjék a Száván és a Dunán. A zágrábi, zárai és temesvári főhadparancsnokságok egészségügyi főnökei javaslatokat dolgoznak ki tekintettel azon esélyre, hogy ha nyárban a határvidékeken nagyobb mérvű csapatfelállítások történendnek. A bélyegtörvényjavaslat ellen budapesti ügyvédi kamara is felszólalt. Felterjesztéséből a „Themis“ után a következő pontokat közöljük: „Nem tarthatunk üdvösnek semmi oly intézkedést, mely a kincstár érdekét helyezve mindenek fölé, annak a jogelvek sérelmével is érvényt szerezni kíván. A bélyeg- s illetékszabályok módosítását tárgyaló törvényjavaslat megállapítandónak tervezi, hogy mint okmány bélyegeztessék az is, mi nincs jogügyletről kiállítva, egyetemleges felelősséget tervez arra nézve, ki p. o. bélyegtelen számlát elfogad, holott erre semmi jogalap fel nem mutatható és az 50-szeresre fölemelt birságnak elengedhetlenségét állapítván meg, ezzel kimondja, hogy sem mentő, sem enyhítő körülmények, sem tévedés figyelembe vételének nincs helye. Megállapíttatni tervezi továbbá a javaslat, hogy a hiányos bélyegzés megakasztja a bírói vagy hatósági működést, amíg így egyfelől alárendelt hivatalnokok egyoldalú s gyakran helytelen véleményétől teszi függővé az igazságszolgáltatást, egyszersmind azon jogelvbe ütközik, hogy az állam köteles igazságot szolgáltatni polgárainak, s igazolt jogaik védelme meg nem tagadható és legfontosabb érdekeik koczkára nem tehetők oly feltételek által, melyek önkénynek vagy folytonos félreértéseknek nyújtanak tápot. A váltókra nézve a javaslat intézkedése egyértelmű a bélyegnek váltói lényeges kellékké avatásával, holott csak nem rég szentesíttetett a törvény, mely a váltó kellékei között a bélyeget mellőzvén, annak váltói minőségét nem találta oly feltételtől függővé tehetőnek, mely legtöbb esetben a váltó egyik czélját, t. i. bizalommal s aggodalom nélkül való elfogadhatóságát vagyis forgalomképességét, — hiúsítaná meg. — Mindezen intézkedésekben czél gyanánt az emelkedik ki, hogy a bélyeg- s illetékjövedelem biztosíttassák, s ezen czélt a jelzett után s egyszersmind az által igyekszik a javaslat elérni, hogy ismét csak a felek s ügyvédek felelősségét fokozza, — a bírságot 50-szeresre, tehát 5000%-ra emeli s jogilag elfogadható kötelezettségeket javasol megállapíttatni, holott pedig épen arra nézve van égető reformra szükség, hogy túlzott s engedhetlen büntetések által ne hivassák ki az eltitkolás. Sajnosan nélkülözzük a javaslatban azon intézkedést, hogy ne csak egyoldalúlag a felek bírságoltassanak és jujtassanak mindennemű felelősséggel, még vétlen tévedés esetén is, hanem hogy meg legyen állapítva a pénzügyi közegek felelőssége is minden törvénytelen kirovás vagy bírságolásért.“ A kiegyezés dicsőítése. Az osztrák pénzügyminiszter a máj. 29-iki birodalmi ülésen egy hatalmas beszédet tartott a kiegyezés dicsőítésére. A restitutio kérdését tárgyalták, mely Ausztriára nézve a legkeserűbb falatját képezi a kiegyezésnek, úgy hogy a kormány javaslata a bizottságban két szavazattal mégis bukott. A pénzügyminiszter tehát a plénumban kifejtette egész ékesszólását, előszedte minden érveit, hogy a magyar kormánnyal kötött alkut le ne szavazzák. Gondolni lehet, hogy e beszéd sok szép frázist, de azon kívül egy pár őszinte nyilatkozatot is tartalmaz. Nem szándékozunk mindezeken végigmenni, de egy pár jellemző mondását idézni fogjuk ad glórium Delphini. Különösen feltűnő, hogy az osztrák miniszter a „hagyományos traditiók“ iránti élénk érzetet erősen hangsúlyozta s ezen hagyományos traditiókra apellálva, kérte a kiegyezés elfogadását. Hogy mit értett a tajtántúli pénzügyminiszter a traditiók alatt, azt nem kell magyarázni, mindenki tudja, hogy nem czálozhatott másra, mint a „Nagy-Ausztriára“, az egységes, központosított Ausztriára, melyet a kétfejű sas a gyomrába temetett magyar czimerrel fejez ki, mely mellett Magyarország nem lehet egyenjogú fél, hanem csak provinczia. De aztán az osztrák oppositió ellen fordul s bár kissé leplezett szavakkal, de elég világosan értésükre adja, hogy urak ti bolondok vagytok, ha Magyarországot erőszakkal az osztrák sceptrum alá akarjátok hajtani; a küzdelem kimenetele kétes lehetne, hol van az a bátor férfiú aki erre vállalkozni merészkednék, nekünk nincs bátorságunk (s felhangzott a bravo kiáltás.) De lássátok, értsetek meg minket, hiszen a magyarokat szép szerével mindenre rá lehet venni s a mit ti durva kézzel akartok, — Magyarországot megfosztani önállóságától, azt mi lassan erőszak alkalmazása nélkül is el fogjuk érni azon az úton, amelyen most haladunk... Nem épen ezekkel a szavakkal mondta ugyan ezt meg, de a kiegyezésről általánosságban mondott beszédének értelme csakugyan ez volt, íme szó szerint idézzük egy pár mondását : „A birodalom üdvét előmozdítani, a két rész bensőbb egyesítését eszközölni, csak a dualismus utján lehet . . . A mai szövetségben meg van adva a csira, melynek szoros, biztos és szilárd egyesítésre kell vezetni. Tekintsenek át Magyarországra és hallgassák meg mily szavakat mondtak most ott és gondolják meg, hogy tíz év előtt mit tartottak, s hogy mennyire el lett ferdítve a pártok állása ott s hogy azok, akik még nem régen heves ellenzői voltak a jelen rendszernek végre ráléptek azon alapra, melyre ha valaki rálép, bizonyára nem fog az elkülönítésre, hanem az egyesítésre törekedni. Preuis pénzügyminiszternek tehát azért tetszik a kiegyezés, mert az a birodalmi centralisatióra vagyis más szóval a magyar állami önállóság elenyésztetésére vezet. S igaza is van, midőn azt mondja, hogy aki egyszer a közösügyi alapra ráteszi a lábát, az nem fog többé önálló Magyarországra gondolni. Nézzétek Tisza Kálmánt, milyen ultramagyar volt ő valamikor, és most ? — Nem is ismer már magyar ipari, magyar kereskedelmi érdekeket ! Hivatkozott Németország példájára is, melyet a gazdasági közösség tett egységes birodalommá. A kiegyezés által Magyarország is azon az uton van, hogy elveszítse állami önállóságát, mint elvesztették a kis német államok. Ha az a czél lebegett a magyar nemzet előtt, hogy politikai tekintetben oda jusson, ahova a mediatizált német fejedelemségek jutottak, akkor nagy öröme telhetik e kiegyezésben, mert általa ezzel el lesz érve. De nem csak igy átalánosságban dicsőite Pretis a kiegyezést, hanem apróra is kimutatta, hogy mennyire lefőzte az osztrák kormány Tiszát. Kimutatta, hogy a quota kérdésében mellőztetett a magyarok által kívánt alacsonyabb arány, hogy a magyarok eredeti követelései mellőztettek : indirect adóknál a 4 millió precipium, a vámügyben az 5% os értékvám, teljesen háttérbe szoríttatott; ellenben Magyarország érdeke ellenére felmondatott az angol pót conventió, védvámos tarifa lépett életbe az osztrák ipar érdekében; a czukoradónál, sör- és szeszadónál Ausztria érdekében módosíttattak a törvények, végül, hogy a bankalku szerint „a bank osztatlan“ marad“ s jövőre is ugyanazon elveket fogja alkalmazni mint eddig.“ Udvarias szavakkal ugyan s itt-ott a magyar érdekeket is hangsúlyozva, de irtózatos gúnyt tartalmaz Preuis beszéde Tisza Kálmán egész politikájáról. Azonban nem is csoda. Minő kicsinyes volt egész fellépése: az indirect adó ügyben a 4 millió precipium s a vámügyben az 5%-os érték vám képezte az eredeti magyar követeléseket. A külön vámterületen elérhető előnyök vagy azok ellensúlyozása szóba sem jött. Prets álczázott centralista méltán büszke lehet, a kiegyezés az osztrák centralisták érdekében köttetett meg, általa Magyarország meg fog szűnni tényező lenni az államok concertjében s tán nem is telik bele tiz esztendő, meg lesz a dualismus helyett a Nagyausztria, de hogy igazán nagy lesz-e azt kétségbe vonjuk. AZ „BEJEJETÉS" TÁHGZÁJA. AZ OLTÁR ELŐTT. — ELBESZÉLÉS. — ÍRTA : SZÉPFALUSI Ö. FERENCZ. I. A dicsőség, bátorság, legszebb erények jutalma nem mindig az elismerés. A kik a legnemesebb, legigazabb czélért küzdöttek, gyakran bilincsre találnak, a helyett, hogy érdemrenddel diszitnék mellöket. A valódi jutalmat csak az öntudat, a lelkiismeret tisztasága adja meg. Ha ez nem volna, mi sem maradna egyéb hátra a kétségbeesésnél. Oh remény, remény ! Annyiszor megénekelt, annyiszor kigúnyolt remény, te tartod meg néha az emberekben az életet! Nélküled már-már egyegy szellőcske szétrobbantaná a homokhalmot, az életkedvet! Werner Ágoston nem lehetett több 50 évesnél. Egyenes, méltóságos járása meglehetős ellentétben állott a hivatallal, melyet viselt. Zongoramester volt az ötvenes években. Senki sem tudta, hol lehetett ezelőtt, mi állást tölthetett be a szabadságharcz alatt. őszbecsavarodott haja, nyílt tekintete, nyájas modora mindenki rokonszenvét megnyerte részére. Szakálét a leglojálisabban kiberetválta az állán, hogy távolról se gondolja róla valaki, hogy forradalmi eszméket táplál. Egyszer azt kérdezte tőle valaki: „Werner úr miért beretválja ki állán a szakálét, hisz nem visel államhivatalt, tehát nem is történhetnék baja, ha teljes szakáll növesztene.* — Az isten őrizzen, kiáltá a zongoramester. Nem akarom, hogy valaki rebellisnek tartson s azt higye rólam, a mi nem vagyok. Hűségben neveltettem császárom és a monarchia iránt ; igy is akarok meghalni! A diófa utcza lakói mind loyális voltak, különösen annak a háznak lakói, érzelmüek melyben Werner Ágoston ur lakott. Magasztalták is, dicsérték is eléggé a derék zongoramestert. Különösen Habicht Eusztách rendőr biztos igen buzgó látogatója volt Werneréknek s nem győzött eléggé eltelni azzal a józansággal, melyet a zongoramesterben tapasztalt. A rendőrbiztos ur csak azzal nem tudott megbarátkozni, hogy Werner miért nem akar valami hivatalt elvállalni, mikor oly tanult, müveit akár a polieáj direktor ur. — El vagy fogaivá kedves barátom. Szeretsz és többet hiszesz rólam, mint valóban vagyok. Nem akarok és nem is tudok más lenni, mint egyszerű zongoratanító. Ha elfogynának tanítványaim, akkor fát vágnék vagy málhát czipelnék, de oly állást nem foglalhatnék el, melyet be nem tölthetek, így és efélekép nyilatkozott minden alkalommal Werner, és a rendőrbiztos mindig elnevette magát. — Furcsa csodabogár vagy te Auguszt. Hasonlóra még nem találtam. Nem tudom, mi gyönyörűségedre szolgál, már reggel hat órakor talpon lenni és bejárni a várost, verni azt a rész zongorákat, rontani a tüdődet, mikor kényelmesebben is megszerezhetnéd kenyeredet. — A szegény ember nincs kényelemre teremve. Nem is hiszem, hogy valaha annyit szerezhetnék, mennyivel kényelmes életet folytathatnék. Nem is vágyom reá. Magam és Emilia leányom szépecskén kijövünk e kis jövedelemből, s egyebem nincs, kiről gondoskodnom kellene. — Nőd meghalt? kérdé a rendőrbiztos. — Rég meghalt. Kis Emíliám igen hasonlít Matildámhoz. Ugyanaz a fekete haj, fekete szem, sugár termet. Mintha őt látnám magam előtt. A zongoramester félre fordult. Nem akarta, hogy lepergő könyeit meglássák. A rendőrbiztos úr sokkal inkább is el volt foglalva hivatalos teendőivel, meg az estére tervezett preferance particléval, hogy sem igen érdeklődött volna a zongoramester úr, meg a neje és a leánya története iránt. Az is bizonyos, hogy ha kérte volna is a komiszárius úr, a történetet, bizony nem mondta volna el. A harmadik preferance komponista, a szomszéd szatócs nem egyszer kérdezősködött: merre volt azelőtt Werner úr? hol élte át a zavaros napokat? de más választ sohsem kapott, minthogy: A csöndes ember elvonul a zaj elől és kerüli a bajt, amíg csak kerülheti. Azután elbeszélte a zongoramester, hogy nevelő volt Horvátországban egy nagy úri családnál és egyszersmind zongoraleczkéket is adott a kis urfiaknak, mert nagyon szerette és ők is nagyon szerették őt. Egy ízben meg is mutatta bizonyítványait, melyek a legnagyobb szorgalomról, buzgóságról tanúskodtak. A szatócs nem is kételkedett volna a félvilágért abban, hogy Werner Ágoston csakugyan valóságos zongoramester, ki a puskapor szagától jobban irtózik, mint az ördög a tömjéntől. Pedig az a daliás alak, egyenes termet jobban is tölthette volna idejét. Szolgálhatta volna Windischgrätzet s használhatott volna egy kissé a „jó ügy“-nek. No de ha azt nem tette, legalább kárt sem tett, s ez elég szép. A természetet, a hajlamot erőszakolni úgy sem lehet. Szegény szatócs és szegény policáj biztos, bele megrémülnétek, ha Werner Auguszt barátotok egyszer felgyürköznék előttetek s megmutatná a sebeket, vágásokat, melyeket valószínűleg nem a zongorázás közben kapott. Jól van igy; csak higyjétek továbbra is ügyefogyott bátortalanságát. Az álarcz, melyet ráadtak, megóvja őt a bajtól. A rendőrbiztos közelében senki sem fog benne mást látni, mint igénytelen zongoramestert. Maradjon zongoramester továbbra is. Éjjelenkint, ha senki sem látja, ha már leánya is elaludt, csendesen kinyitja a szekrény ajtaját, kivesz belőle egy papírcsomagot, a csomagból egy arczképet. A zongoramester, mintha egyszerre visszanyerné múltját, úgy kezd égni arcza, fényleni szeme. Az arczkép egy honvédtisztet ábrázol érdemrenddel. Oh! mint hasonlít az igénytelen zongoramesterhez! Hihetőleg fitestvére lesz, ki megfeledkezett magáról és odaállott a többiek közé, hogy védelmezze a hazát, míg bátyja itt kesereg miatta, bánkódik. Werner August megcsókolja a piros zsinórt, a festett érdemjelet és aztán sűrű könyök közt rebegi: „Szegény hazám, szegény nyomorgatott hazám! — Meddig tart még a szenvedés, a némaság !“ Ha most bekandikálna az ablakon Habicht Eusztách polieáj komiszárius úr, azonnal felmondaná az igaz barátságot. II. Werner úr nem panaszkodhatott, mert ha nem is volt aranyos jó dolga, mindig cseppent valami. Sok ismerőse, barátja annyira megkedvelte, hogy ha már jobb hivatalokat el nem fogadott, legalább szereztek számára mennél jobb és mennél több órát. Habicht biztos ur különös ajánlta barátját a policájdirektor urnak, buzgósággal ki azonnal meg is bízta Werner urat, hogy leányainak zongora leczkéket adjon. A kis Emilia, ki erényben és jóságban növekedett, eleintén csak a háztartás teendőivel volt elfoglalva, de később már a leczkeadásban is segítségére lehetett atyjának. A zongoramester eleinte nem akarta megengedni, hogy Emilia egyébre is gondoljon, minthogy magának zongorázzon, olvasson és egyéb tudnivalókat elsajátítson. Werner úr be is adta egy intézetbe a gyermeket, hogy semmi gondja ne legyen reá. De ezt az állapotot nem szívesen tűrte el; álmában mindig felriadt, azt hitte kis leánykáját elrabolták. Egy két hónap múlva ismét otthon volt a kis leány. Werner ur oly édesdeden szorította szivéhez gyermekét, mintha a sírból tért volna vissza. — Ha az ember gyermeke nincs mellette, sajnosabb, mintha nem is volna. A kinek nincs, az még vigasztalhatja magát, de a kinek van és nem láthatja, annak helyzete kétségbeejtő. Minden perczben eszébe jut gyermeke. Nincs-e valami baja ? Él-e még? Ki biztosithatja? Nincs-e minden perczben halálnak kitéve életünk ? rült. Emilia is boldog volt, midőn ismét haza kelt a sok idegen arcz, az a barátságtalan hang, melylyel naponkint találkozott, a szerető édesapa nyájasságát nem pótolhatta. Az ima, a tanulás, még a gondolkodás is sokkal inkább nehezére esett, mint most itthon. Csak reggelenkint, midőn a zongoramester hazulról távozott s őt egészen magára hagyta, jutott eszébe, mily jó volna, ha édesanyja élne. Elnézte a falon függő képet, mely anyját ábrázolta, ki alig 24 éves korában halt meg. Mily nehéz lehet boldogan meghalni, mert édes anyja bizonyára boldog volt. Oh, hisz atyja oly jó ember, vele csak boldog lehetett az a szép asszony. A kis leánynak, amint hosszasan elnézte édes anyja arczát, az is eszébe jutott : vajjon lesz ő valaha oly szép, mint édes anyja ? — Megelégedéssel vette azonban észre, hogy szeme, szája, arcza, sötét haja, termete egészen édes anyjára emlékeztetnek. Mily boldogság volna most e mellett a szép asszony mellett ülni, fejét odahajtani ölébe s anyja regélne neki érdekes dolgokat gyermekségéről, leányságáról. Festené előtte az életet, adna követendő jó tanácsokat. A kis leány, midőn a szomorú gondolatok egész raja fogta el, odaült zongorájához, ráütött a billentyükre s azt hitte igy űzheti el ábrándozását, elhagyatottsága szomorú perczeit. A mélabús hang, az akkordok még növelték az érzékeny hangulatot, úgy hogy néha megteltek szemei könnyel. Ha ilyenkor lépett volna be édesatyja, fájdalma sokkal nagyobbá vált volna. De Emilia jól tudta, ilyenkor nem háborgatja senki magányában. Délben aztán, ha Werner ur megérkezett, már jó előre várta a kis ház ajtajában és karjára fűzte magát, megölelte, megcsókolta s nem is távozott mellőle, mig a zongoramester ur ismét dolgára nem indult. Esténkint azután, ha a szatócs és Habicht biztos ur, a derék kártya komponisták megérkeztek és helyet foglaltak a játékra, Emilia majd egyik, majd másik mögé ült és csevegésével fölvidámította az öreg urakat. Jóformán nem is tudtak volna már játszani, ha a kis élénk leányka beszédjét nem hallják. — Ez az egy boldogságom van még az életben.Ha ezt elveszteném, nem kívánnék többé élni. Nem is magamért élek már, csak Emíliáért! — A kis angyal megérdemli, hogy sokáig élj érte, mondá a szatócs. A biztos úr nem egyszer tekintett föl kár- Lapunk mai számához félig melléklet van csatolva.