Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)

1879-09-12 / 251. szám

AjLll evioiy&m Budapest. frankfurtban t/I.: Daube O. L. is társánál.r fiVFTFRTFQ LU T L. I­LK­ I L.O POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. ............................................. ......................................—... Hirdetések és nyiltterek f«Iv*t»t«»k­ézilab&ly szerint a kiadó hivatalban: Budapest IV hímzp-utcza és kalap­ utcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvételnek a k­ollföldtra: Bicsben, Oppelüe A.-nál, Stubenbaster Nr. 2. Moss« Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Voglernél'Wallfischgasse 10. Daube Gr. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. Hrisban: Havas, Lafitte <6 Comp.-nál, Place de la Bourse. Centralparlament Szerajevóből Végül kibújt a szeg a zsákból. Nap­világra került már a törvényjavaslat, mely Bosznia és Herczegovina fölött a törvény­hozási és közigazgatási illetékességet a de­­legáczióknak és közös minisztériumnak adja át. Megtörténik tehát a döntő csapás amaz elvre, melyet Deák Ferencz művében Ma­gyarország állami jogosultságának biztosí­tékául hirdettek. A gondviselésszerü fér­fiak, a „birodalomnak gyarapítói,“ pata­kokban kiontott magyar vér árán meg­szerezték az országnak a birodalmi egysé­get is. A­mit soha el nem fogadtunk Bécs­­ból, Olmützből, Insbruckból, nem az ud­vari kamarillától, nem az idegen zsoldos hadseregektől, azt megkapjuk Szerajevóból és saját hóditó fiaink szuronyaitól. Mit nem kényszerithettek reánk sem Bach és Schmerling, sem Windischgrätz és Hay­­nau, azt megteremtik gróf Andrássy Gyula és Tisza Kálmán, az ugymondott magyar kormány és az ugymondott magyar parla­ment. Egy bosnyák hódítás és egy central­­parlament! Nemde példátlan vívmányaink ezek és rendkívül ügyesek a mi magyar államférfiaink! Igazán a szó szoros ér­telmében nagyszerűen fogtunk törököt, a­ki visz bennünket. A­mitől mindig úgy féltünk, mint a nemzeti létnek halálos veszedelmétől, azt most hőn ölelhetjük magunkhoz, mint sa­ját hódításaink fenséges bérét. A mi ellen századokon át küzdött a nemzet vértanú­­ság és elnyomatás mérhetetlen szenvedé­sei között, azt most magának saját drága örökre biztosíthatja áldozatainak árán, vérével, verejtékével, adózók filléreivel és parlamenti képviselők lelkesült szavazatai­val! Gróf Andrássy Gyula a magyar kül­­ügyér nem mint nemzeti gondviselés őr­­kö­dik-e hazája nagysága fölött, és Tisza Kálmán a magyar miniszterelnök nem él­­e fensőbb missiójának, hogy védje az or­szág jogát és szabadságát ? Hisz lesznek még a bosnyák hódításnak egyéb következmé­nyei, jönni fognak egyéb dolgok, melyek ez urak mindent átölelő gondviselésébe sincsenek foglalva, nagyon kívül esnek az ő fensőbb számításaikon is. Hát örvend­jünk ! Az uj centralparlamenti hatáskör, az országgyűlések jogainak konfiskálása ez még az 5 gondviselésök műve, az ő nem­zeti dicsőségök koronája ; gróf Andrássy Gyula, a távozó Cincinnatus ez utolsó meg­váltással üdvözli hazáját és Tisza Kálmán, ha nemsokára megbukik is, ez örökségét hagyja hátra a jövendő hálás nemzedé­keinek. De voltakép ezek nagyon természetes dolgok! Szinte elszégyeljük magunkat, hogy úgy beszélünk róluk, mintha most ébredtünk volna fel valami tíz éves álom­ból. Mert ki törődik még Magyarországon régi elvekkel? Mit is értenek a kormány­zat köreiben abból, a­mit mi itt az ország jo­gának, a nemzeti nyének nevezünk ? önállósság követelme­Gróf Andrássy Gyula és Tisza Kálmán bizonyosan nem bírnak semmi komoly érzettel és semmi tragikus tudattal arról, hogy ők az ország jogát feladják, Deák Ferencz utolsó nemzeti el­vét megsemmisítik, saját multjukat és hi­vatásukat tagadják meg. Mindezt már rég­től fogva minden pathos nélkül végzik el, egyszerű, mindennapi dologként szokták tudomásul is venni.­­ A mi nagy államfér­fiaink egészen más szempontokból veszik a kérdéseket, mert bizonyára van még kormányzói hivatásuknak olyan oldala, mit ők a legnagyobb komolysággal fognak föl. A bécsi minisztertanácsokban, melyek az új törvényjavaslatot előkészítették, a­mint je­lentik, nagyon erősen tárgyalták a sza­kácsnak régi kérdését a csibékhez, hogy vájjon sülve vagy főve kívánnak-e a vára­kozó inyenezség terített asztalára kerülni. Semmi véleménykülönbség nem volt és nem lehetett abban, hogy a bosnyák közigazga­tás dicsően okkupált ügyleteinek a közös minisztérium és a delegácziók hatáskörébe kell tartozniok. Sem Andrássy gróf, sem Tisza Kálmán legkisebb scrupulust az or­szág és parlament jogainak konfiskálása fölött nem érezhetnek. De Andrássy gróf és Tisza Kálmán elég határozott tudomás­sal bírnak fenálló törvényekről, melyek ut­­jokban állanak. Mint a mohamedanus pa­sák fokozott élvezetet találnak az iszákos­­ságban, mert a korán a szeszes italok használatát eltiltja, a mi nagy államférfiaink is megválogatják, mi megfelelőbb reájuk nézve, csak alattomosan kijátszani egy tör­vényt vagy egyenesen megdönteni a tör­vénynek érvényét. Bár ezt a kérdést nagyon komolyan tárgyalták a bécsi mi­nisztertanácsokban. Bár egészen különböző verziókban adják elő a mi gondviselés­szerű férfiaink magatartását. Valóban nem tudjuk elhatározni, melyik méltóbb az ő nagy hirökhöz és hazafias hivatásukhoz. Bécsből úgy jelentik, hogy a mi Tisza Kálmánunk fölöslegesnek találta minden uj törvényalkotását, ő már az 1867-ki törvé­nyekből akarta kierőszakolni a centralpar­lamenti uj hatáskört.Ellenben Budapestről azt felelik, hogy megfordítva Tisza Kálmán az 1867-iki törvényekből nem találta indokol­­hatónak az uj hatáskört, egészen új tör­vényt is kívánt az osztrák minisztérium ellenkező felfogása ellenében. De vég­egyezményül elfogadott egy oly törvényja­vaslatot, melynek első pontja kimondja, hogy a bosnyák közigazgatásnak az 1867-es törvények értelmében a közös minisztérium és delegácziók hatásköréhez kell tartoznia. Mi kellően tudnók méltányolni miniszterelnökünk érdemeit, bármelyik állás­pontot foglalta el, de mily szívesen nyug­tatjuk meg kormánypárti köreinket, hogy mi egészen az ő állításaiknak adunk hitelt. Mi igazán nem gondolhatjuk Tisza Kál­mánról, hogy ő rögtön őszinte határozott véle­ménnyel tagadta meg a törvényesség köve­telményét. Tisza Kálmán bizonyosan előbb fölállította a törvényesség helyes elvét, de csak azért, hogy rá teljesen meghazudtolja azt, neki okvetlenül hirdetnie kellett az igazságot, mert neki folytonos életszüksége, hogy legyen mit elárulnia. És azután ez a páratlan törvény­javaslat, mely minden egyes pontjában oly ravaszul képtelen és furfangosan Ootoba ez a törvényjavaslat, mely megváltoztatja a régi törvénynek ér­vényét és ugyanakkor a régi törvénynek tartalmát meghamisítja, ez a fokozott mű­vészet, mely a nyilt támadást az ország jogai ellen egyesíti az alattomos kijárás­sal, ez csalhatatlanul Tisza Kálmánnak szelleme, ez az ő gondolkozásának legki­fejlettebb virága. Az Tisza Kálmán megtagad mindent, de nem tagadja meg magát, ő hű marad szerepéhez, ama körmönfont szín­padi utasításhoz, mit Hamlet adott az ő komédiásainak, hogyan kelljen a „zsarno­kot túlzsarnokolni.“ Okvetlenül az ő dicső­ségének és nagyságának is meg kell adni elismerésünket. Róla is el kell mondani, mit Maróchalné írt XV. Lajos udvarának, raffineriával kéjelgő, művésziesen kicsa­pongó nemeseiről. Az úristen kétszer is meggondolja, mielőtt az ilyen embereket a pokolba küldene le. Mezei Ernő, Budapest, szept. 11. A Bosznia - Herczegovina közigazgatásának szervezésére vonatkozó törvényjavaslatot, melyről ma a bécsi „N. Fr. Presse“ után említést tettünk, a „P. Lloyd“ a következőkben ismerteti: A javaslat négy pontból ál. Az első pont kimondja, hogy Bosznia s Herczegovina kormány­zata, az 1867. XII. t.-cz. értelmében közös ügyet képez s mint ilyen a közös kormány resszortjába tartozik. A második pont kijelenti, hogy a közös kor­mánynak a két okkupált tartományt illető minden tanácskozásában, a két országos kormány képvi­selői által részt venni tartozik. A harmadik s a negyedik pont külömbséget tesz az okkupált tartományok „rendes folyó kiadá­sai“, s „az állandó beruházások“ között, a­minők az építkezések, vasutak sat. Az előbbeiek a dele­gácziók hatáskörébe tartoznak, az utóbbiak a par­lamentek illetékességi körébe. A „P. Lloyd“ helyteleníti e javaslatot, és ki­segítőül azt ajánlja, hogy a tervezet egyes részletei­nek módosítása mellett, a delegácziók hatásköre csak rövid időre, legföljebb ki az okkupált tartományokra, két évre terjesztessék t. i. addigra, mig e tartományok tárgyában végleges intézkedés tör­ténhetik. a keletruméliai bizott­sá­gr­a, mely oly vesződségekkel hajtja végre küldetését Philip­­popolban, nem csekély újabb feladat vár a török fővárosban. A berlini kongressusi akta 23-ik czik­­kelye ugyanis arra kötelezi a portát, hogy a Ke­­let-Eumóliában foganatosított reformokat, a helyi viszonyokhoz alkalmazva, birodalmának egyéb vi­lajetjeiben is léptesse életbe. A porta által a re­formjavaslat kidolgozására kiküldött bizottság be­­végezte munkálatát s most a nemzetközi (kelet­­ruméliai) bizottság feladata lesz e munkálatról vé­leményt adni, vajjon megfelel-e az a porta köte­lezettségének, melyet Európa irányában vállalt. Az osztrák-magyar és angol bizottsági tagokat tehát, kiknek helye csak ideiglenesen van betöltve, mi­hamarább végkép ki kellene nevezni. Az orosz magas diplomácziában jelentékeny változások történnek, melyeknek fon­tossága annál nagyobb, mivel összeesnek az Orosz- és Németország közti szakadás híveivel, s a meg­­czáfolását czélzó alexandrovai találkozással s igy még inkább bonyolítják a helyzetet. Suvalow gróf, kit általában úgy ismertek eddig, mint Gor­csakoff herczeg praesumptio örökösét a kanczellári székben, de még inkább úgy, mint Németország nagy barátját, kilép az aktív államszolgálatból s a reá váró funktiók minden közelebbi meghatáro­zása nélkül tér vissza Szent-Pétervárra. Ezzel a német-orosz barátság ismét egy erős hívét veszti el s a szentpétervári udvarnál ismét szabadabb keze lesz a Bismarckra neheztelő s Franczia­­országgal kaczérkodó Gorcsakoffnak, valamint a 251. szám. Péntek, 18?9. szeptember 12. r­v • • I ‘­­ 1 * • Bserkessto­­t kiadó-hivatal: Budapist IV. himző-utcza és kalap-uUm sarkán 1. szám. Csak bér­me­nites levelek fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési dijt Vidékre postán vagy helyben hiskoi hordva: Egy éne.............................................go.— E«éne..................................................10.­Negyedéne.........................................fc.— Egy hóra.................................. . LM Egy szám 6 krajczár, németeket gyűlölő trónörökös aegise alatt működő pánszláv propagandának, melynek Suvalow ha nem is nyilt ellensége, de ellenzője volt. Suvalowtól az eddigi stambuli nagykövet, Lobanow-Eos­­t­o­w­s­z­k­i herczeg veszi át az orosz érdekek kép­viseletét Londonban, míg Konstantinápolyban S­a­­bourow eddigi athéni követ lesz a nagykövet, aki e napokban utazott Berlinen át Bécsen keresz­tül Görögországba. Labourowról azt állítják, hogy államférfi a képesség dolgában egyátalán nem áll mögötte Lobanov herczegnek, csak az a hibája, hogy kicsapongó életmódjával sokszor szolgáltat botrányra és komoly megrovásra okot. Athénben csak „nagy­ török“ volt a neve a nők iránti túl­ságos előszeretete miatt. Új, de ez az oroszok sze­mében nem hiba , hiszen­ Gorcsakoff még ma is ismeretes e gyengéjéről, pedig már ugyancsak hajlott korú. Sabourov soha se volt nagy barátja a pánhellén törekvéseknek s e miatt hiszik, hogy Konstantinápolyban nem fogadják rosz szemmel. Szentpétervárról írják : A különböző csapat­parancsnokságok által a főtáborkarhoz bekül­dött jelentések összeállításából még csak most de­rül ki, mily kolosszális veszteségeket szenvedett Ázsiában­ az­ orosz hadsereg az utolsó hadjárat alatt. A szám sokkal nagyobb, mint a­milyennek eddig tartották. Különösen Karsz ostrománál szenvedett az orosz sereg roppant veszteségeket halottakban és sebesültekben.­­ Az ázsiai csatatereken elesettek összes száma 70,478. E szám megoszlik a rendes, a rendetlen és a mi­­licz­ katonaság között. Ha tekintetbe ves­szük, hogy a csapatok nagy része épen Ázsiában vált ragályos betegségek által harczképtelenné, s hogy a betegségek által elveszettek szá­ma a fentebbi összegben nem foglaltatik benne, — a veszteség nagysága csakugyan rend­kívülinek mondható. Az európai csatatéren működött orosz sereg veszteségeiről még nem jelent meg a pontos összeállítás, de néhány nap múlva azt is közzé te­szik. Gyaníthatólag semmivel se lesz kisebb s csak az a kérdés mennyivel nagyobb. E veszteségek mellett — írja a levelező — könnyen felfogható, miért osztanak ki az orosz katonaság között oly roppant számú Szent-György­­rendet. — Túlzás nélkül állíthatni , hogy tíz­szer annyit osztottak , mint a német seregben vaskeresztet a franczia háború után. A Szent- György lovagjai — ha közemberek vagy altisztek — e rendjelek után minden egyes katonai parádé alkalmával 1—3 rubel ajándékot kapnak. Az idei maneuerek után mindegyik, a ki azokban vett, három rubelt kapott, mig a rendjellel részt­­nem biró katonák 50 képeket fejenkint­ kezdődnek. A bonyodalom áll előttünk, a­mely esetleg végződhet röviden úgy is, hogy meg lesz akadályozva a további összeütközés, de az előleges körülmények nem vallanak könnyű elintézésre. Mindjárt fölmerül a kérdés: mikép lehetsé­ges, hogy Mustafa kiürítési parancsot ne kapott volna, a­midőn a többi határmelléki apró-cseprő őrségek teljes katonai rendben és üdvözlés után távoztak el a foglaló csapatok jöttére ? Kérdés me­rül fel : mikop lehetséges az, hogy Mustafa pasa a vegyes és kémszemle bizottságok értekezletei, já­rás-kelései után se kapott volna utasítást, midőn a történő megszállás hivatalosan ki lön hirdetve és Huszni pasát a megfelelő intézkedések foganatosí­tásával is megbízták ? Mind e kérdésekre, s ezekkel összefüggésben sok másra is vagy a tudósítások, vagy az esemé­nyek már legközelebb meg kell, hogy adják, a fel­világosítást. Az eddigiekből is azonban tökéletes határo­zottsággal lehet kettőre következtetni: vagy porta kétszínűsködik mohamedán alattvalói ked­­­véért ; vagy Mustafa pasa, saját felelősségére, a néppel fraternizáló katonáival a nehézségek cso­móját gombolyítja, hogy zászlóalja egy kitörés m­agvául és gyálpontjául szolgáljon. Akár az első, akár a második eset bizonyod­­nék be igaznak, a megszállás békessége minden esetre megtalálta az akadály vagy botránykő ne­hézségeit. E mögött a leggyászosabb események rejtőzhetnek. Olyan lehet az, mint ama szikla, melynek szétrepesztése folytán a föld méhében égő anyagok lángja csak fel s az országot csináló kavicsrepesztőket elnyeli. Így is, úgy is eszeveszettség volt a bosnyák politika kalandor hőseinek Andrássy grandezzával és Tisza mákvirággal elfeledni a jelenetet, a­mely tavaly a bosnyák foglalást megelőzőleg játszva. Mi emlékezünk rá, mert komoly le volt drámai jelenet volt az, két török tiszt fogadta a határt át­lépő előcsapatot és tiltakozva a foglalás ellen egy okmányt tettek le a földre, mely jogbitorlásnak, a területépség megsértésének nyilatkoztak­ a had­­üzenet nélküli hódítást. E jelenet más alakban is­métlődött. Ómennek nagyon rész ómen az. Az előjáték Novi-Bazárban. Az a rendkívüli nyugalom ott a novi-bazári pasalikban nem jót jelent. Hogy keleti nép, főleg pedig a föld minden göröngyéhez rajongó vallásossággal ragaszkodó mo­hamedán nép, egy puskalövés nélkül adta volna át a minaretjei, konakjai, háremjei és temetői felett „hitetleneknek“ a gyámuralmat, arra nem volt­­példa, most sem lesz. Hogy egyetlen egy fanati­­sált hodsa, softa, katona és hivő se akadjon, a­ki legalább a szikla vagy fa háta mögül egy kétség­beesett lövéssel tiltakozzék a gyaurok hódítása el­len , az oly komoly jelenség, mely nagy utóroha­­mok tervétől viselős. Valami meglepetést készítenek az okkupáló hadsereg számára. Meglepetést, a­mely oly nagy lesz, a­mily csend tölti el a Lim terület völgyeit­ és hegyeit; meglepetést, a­mely oly véres lesz, a­mily galamb szelídség ömlik el a lakosságon. E nép magába fojtja epéjét, mert várakozó­ban van. Tűri békésen a háborítást, mert várja a bosszújelt. Ha apró összecsapások, szórványos orv­lövé­sek, helyenkinti önvédelem zavarta volna meg, a feltartóztatás komolysága nélkül, a megszálló had­csapatok előnyomulását, több bizalommal nézhetne a katonai politika műve elé. De ez alatt a kísér­teties nyugalom, ez alatt a néma odaadás alatt a gyilkos forrongás epéje kavarog. A novi­ bazári sandiák lakói tanultak, s nem feledték: tanultak bosnyák sorsosaikon, s nem feledik, hogy ellenség lába veri föl a port birtokukon. Az ő sötét békes­ségükből a legtüzesebb indulat háborúja fenyeget: az első ómen Plevlje alatt érte a foglaló po­litikát. Mustafa pasa nem akarta átadni a törökök által megszállva tartott magaslatot. Nyolcz százada közül három ott állt a város előtt harczi vonalban, s inkább ellenséges szemmel, mint a tisztelgés jó­akaratával méregette a betolakodókat. A táviratok szerint csak Killies tábornok „önmérsékletének és tapintatának“ volt köszönhető, hogy az egyez­mény daczára a szerződő szultán és a szerződő osztrák császár csapatai lövést nem váltottak és vér nem ontatott. A dolognak igen komor színezete van. Bő­vebb részletek hiányában a szóváltás megtávira­tozott mozzanataiból annyi vehető ki ez idő sze­rint csak, hogy Mustafa nem tágított egészen, ha­nem mindössze annyiban engedett a túlerőnek, hogy a kijelölt táborhelyen vonta meg magát zászlóaljával s farkasszemet néz a Killies által ve­zényelt csapatokkal. Mustafa pasa arra hivatkozott, hogy neki nincs utasítása kiüríteni a Piovljét uraló erődíté­seket. Killies viszont a vegyes bizottság által ho­zott határozatokra utalt, a­melyek szerint az osz­trák csapatok az egész Limvonal kijelölt községei­nek megszállására jogosítják. Mustafa pasa nem tágított. Katonai kötelességére utalt, mely őt ad­dig anatóliai zászlóaljával a hely el nem hagyására szorítja, míg ellenkező parancsot nem kap. Ez a sajátságos czivódás nem jó előjáték a megszállás diadalmi színdarabjához, így a drámák L»pauk mai mamihoz fél *v melléklet van elállva. Bismarck és Gorcsakoff. A német és az orosz kanczellár közti viszály daczára Manteuffel küldetésének, daczára a czár és császár találkozásának, mind leplezetlenebb alakban lép a világ elé, — sőt úgy tűnik föl, hogy mind a szerelmi posta, mind a találkozás a két uralkodó között elmaradt volna, ha a rég lappangó ellenszenv a két éjszaki birodalom e vezéregyéniségei között oly akuttá nem válik. A dolgon azonban már koronás fők találkozása sem segít: a két kanczel­­­lár ellenségként áll egymással szemben a világ előtt s mind a kettő sokkal magasabb és befolyá­sosabb állású, semhogy viszonyuk pusztán két em­ber személyi viszonyának jelentőségére szorítkoz­hatnék s ki ne hatna az általuk képviselt államok viszonyára is. Gorcsakoff idegenkedése vaskollegája ellen a berlini kongresszustól veszi kezdetét. Az orosz kanczellár annyira fölbecsülte Oroszországnak Né­metország iránt a franczia háború idején tett jó szolgálatait, hogy azt örök hálára hihe­tte kötele­zettnek maga iránt s biztosra vette, hogy a ke­letre vonatkozó czéljaiban Bismarck részéről feltét­len támogatással találkozandó A san stefanói béke azonban megnyirbáltatokt Bulgária egyharmadrész­­nyivel kisebbre szorittatott s Gorcsakoffnak látnia kell, hogy a hol ő vezett, most az osztrák arat. Az agg diplomata nem állhatta tovább szó nélkül, s az orosz lapok kifakadásait a hálátlan Bismarck ellen, — a ki mindezt megengedő,­­ s Német­ország ellen egyenesen az ő sugalmazásának tu­lajdonítják. Ehhez járul most a „Solei!“ közleménye, mely szerint Gorcsakoff­ nagyon is nem-diplomá­­cziai módon önti ki szíve érzelmeit. E közle­ményből azt olvassák ki a német lapok, hogy Gorcsakoff megtiszteltetésnek tartja magára nézve Bismarck ellenszenvét, hogy Oroszország soha se volt őszinte részese a három császár szövetségé­nek ; hogy titokban ak­kor is Francziaországgal rokonszenvezett s hogy ma kész ennek szövetsé­gét keresni — Németország ellen, s nyilatkozatai­ban szítani igyekszik a francziák revanche-álmait. Valószínű, hogy az orosz kanczellár állítóla­gos nyilatkozatára nem fog elmaradni a megér­­demlett válasz a németek részéről s a tinta­ ten­ger újra folyni fog s keseríteni fogja a kedélyeket, és nagy kérdés, vájjon az uralkodók csókje elég édes lesz-e ellensúlyozni e keserűséget. Annyi bi­zonyos, hogy Gorcsakoff­, mióta kitárta szivét, a legnépszerűbb ember a németekkel nem rokon­szenvező Oroszországban, s nem hallani, hogy ál­lása valami kép alterálva lenne legújabb őszintéske­­dése által. Míg a két császár él, addig Orosz- és Né­metország között kenyértörésre gondolni sem le­het, ez az általános vélemény. De csak vélemény, melyet a legkisebb tény megczáfolhat. Aztán azok is halandó emberek, ki tudja mi történhetik. Igaz, hogy Gorcsakoff csak három évvel fiatalabb Vil­mos császárnál, de emlékezetünkben lehet az agg kanczellárnak többször felhozott ama jelszava: „Nem akarok elaludni, mint egy hitvány gyertya !“ Azért nem mondhatni puszta romlátásnak, ha azt mondják, hogy a két kanczellár viszálya még nagy politikai konflagrácziók magvát hordhatja m­é­­hében. Az okkupáczió. A hírek mindinkább gyérülnek, úgy hogy ma még alig lehet valami újat az okkupáczióról re­gisztrálni. A württembergi herczeg tegnap este 10 órakor Cajnicából táviratilag azt jelentette, hogy Killies vezérőrnagy hadoszlopa fél nyolczra reggel Plevljébe megérkezett — mint azt már tegnap je­­lente­ttük­—­ és zeneszóval vonult át a városon. Egy török zászlóalj volt kirendelve az osztrák-ma­gyar csapatok fogadására a város előtt. Az utób­biak egy része Avetovinában, másika északra Plevljétől foglalt állást. A török csapatparancsnok Musztafa pasa Kil­lies vezérőrnagynak azt mondotta, hogy kormánya parancsa következtében egy anatóliai zászlóaljjal Plevljében fog maradni. Killies vezérőrnagy erre azt válaszolta, hogy ezt meg nem engedheti, mi­vel a konvenczió értelmében a Lim területet csak osztrák-magyar csapatok szállhatják meg és Huszni pasa is kijelentette Szerajevóban, hogy a török csapatok azonnal az osztrák csapatok megérkezése után elhagyják Plevljót. Hosszabb vitatkozás fejlő­dött erre Killies és Mustafa pasa közt, melyben az utóbbi mindent elkövetett, hogy Killicset rá­bírja, ne szállaná meg a sánczokat és ne vonulna át a városon. Mustafa pasáról már régóta tudva van, hogy Ausztria­ Magyarországnak nem barátja és hogy a görög óhitű papságnak megtiltotta egy küldöttség indítását az osztrák-magyar csapatok elébe Végre Killies határozottan kijelenté, hogy nem hagyja magát lebeszéltetni s igy vonult át az egész had­oszlop a városon át. A keresztény lakosok éljen­zéssel fogadták a katonaságot. Midőn a táborba szállottak, mely a törökök tábora körül volt fel­ütve, Killies imát rendelt el. Utóbb jöttek a törö­kökből és keresztényekből álló vegyes küldöttségek a városból, hogy hódolatukat megtegyék, nem különben a szerb papság is. Kill­es beszédet tar­tott nekik. A lakosság még mindig csendes. A török csapatoknak holnap kell elvonulniok. Még eddig tehát minden igen simán megy, sőt ezen békés hangulat ahhoz képest, mennyire fenték az albánok az osztrák-magyar csapatokra fogaikat, majdnem gyanúsnak tűnik fel. A bécsi új „Presse“ azon megjegyzést teszi, hogy a porta, úgy látszik, kést akarva gördít az okkupáczió elébe nehézségeket, mivel daczára a konvencziónak a Plevljében állomásozó nyolcz század török katona­ságnak nem adott parancsot az elvonulásra és Mustafa pasa eziránt Konstantinápolyba távirato­zott utasításokért, melyek azonban még eddig nem érkeztek meg. Killies vezérőrnagy azon magasla­ton, hol tábort ütött, azonnal egy sáncz építését rendelte el, melyet a mérnökkari csapatok rögtön teljesítettek. .______________. . . A mérnök-egylet kirándulása. (Saját tudósítónktól.) Kolozsvárról Brassóba, 8-ról 9-re éjjel. A kolozsvári nap, a mint ezt előre jeleztük, csakugyan úgy folyt le, hogy bizonyára kirándu­lásunk legérdekesebbjei közé fog tartozni. A ko­lozsvári közönség oly szépen viselte magát, hogy ismét igazolta a híres erdélyi vendégszeretetről szóló közmondást. A hétfői nap legnevezetesebb része szakülé­­sünk volt. Első lépés a mérnökegylet népszerűsé­gének a vidéken való terjesztése felé, amint azt Tolnay vezérigazgató ar elnöki megnyitójában ki is emelte, hagsúlyozván, hogy szükséges lenne ugyan, miszerint a mérnökegylet az egész országra kiterjes­sze működését, az által azonban nem teheti ezt, hogy fiókegyleteket alakítson, mert ilyképen egészen szétforgácsoltatnák az anyaegy­et, kényte­len tehát vidéki működését ily kirándulásokra szo­rítani, amelyeknek épen ezért főképen tudományos és komoly jellegűeknek kell lenniök. Iltóronymi fel­olvasásának újólag hangsúlyoznunk kell fontossá­gát, különösen kiemelvén azon részeket, melyek a műszaki tanácsról és a külföldi technikai tanulás­ról szólnak. Ez utóbbi mánia valóban kóros álla­pot, melyen, amennyire lehet, minél előbb se­gíteni kellene.­­ Az bizonyára kissé nagyon szigorú gyógyszer lenne,­­ hogy azok, akik külföldön tanultak, ide­haza, ne gyakorolhassanak. Kissé jobban megvizsgálva az ügyet mégsem an­­­nyira drasztikus eljárás ez, miután csak annyit kí­ván, hogy Budapesten is rigorizáljanak azok, a­kik Magyarországban akarják érvényesíteni, a­mit kül­földön tanultak. Perczel Mór felolvasása a brassó­­predeali vasút építéséről az összes szakértők véle­ménye szerint a legjelesebb magyar technikai mo­nográfiák közé tartozik, hanem annyira exclusiv szakszerű jellegű, hogy annak bővebb ismertetése aligha érdekelné a nagy közönséget. Mindenesetre a szakálós becsét igen nagy mérvben emelte, hogy ezen becses felolvasás is a programmra felvétetett. S­t­e­i­n­d 1­er érdekes és vonzó felolvasása kétség­telenül megérdemelné, hogy bő kivonatot közöljünk belőle, ezt azonban őszintén megvallva, reporteri számításból nem teszem, mivel szeretném az ott hallottakat majd a vajdahunyadi vár megszemlélé­sénél elmondani. Az ülés után ismeretesen a banker következett. A banket és az ülés között a városban bolyongtunk. Mennyi történelmi, mennyi regényes emlék tűnik fel előttünk, midőn végig járunk az érdekes Kolozsvár utczáin, Mátyás király születésháza, a régi székesegyház, a Basa ház, a Carilli ház, a tér a hol Báthory Erdély nagyjait lefejeztette és a sok utcza, tér és szegletkő, melyeket a rege és Jósika oly érdekese1­ kö tettek, hogy lehetetlen közönyösen elmenni mellettük. Hát még ha felmegyünk a fel­legvárba, s elgondolkozunk a régi dicsőség múlan­dósága felett, látván romokat ott, a­hol az előtt erő és fény uralkodott, akkor meg épen kétségtelenné válik, hogy önkénytelenül is hazánk legérdekes­bb városainak egyikéül ismerjük el Kolozsvárt. Megnéztük Finály tr­ ur vezetése alatt a gaz­dag éremgyüjteményt, azután a régiségtárt, majd a színházat. Két óra után megkezdtük a lakomát, a­mely a sok toaszt által végtelenül meghosszab­bítva egész fél ötig tartott. Ekkor gyorsan kihaj­tottunk az állomásra, és öt órakor már útban vol­tunk Marosújvár felé. Az út maga sok érdekeset nyújt, és pedig különösen a technikusra nézve, a­mennyiben az egész országban itt van a legnagyobb mérvű és legmegátalkodottabb vasúti töltéscsuszászok egyike, a virágosvölgyi. Hogy ezt minél jobban megszem­­lélhessük, lehetőleg lassan hatódtunk az egész vo-

Next