Egyetértés, 1879. november (13. évfolyam, 301-329. szám)

1879-11-22 / 321. szám

XII. évfolyam Budapest; hirdetésk és nyiltterek IthititMk i­aaahilj ■ [UNK]•r­al « UuH hlraltlban i stuUput IV. himxS-utcia it kalap-atcu tukán i. ti ■Izfletések felvétetnek a kilföldSat „ >' Oppeck A.-nál. Stabenbutei Nr. % Mont Rudolfnál. Seilentätt« Nr. 2. Haatenstein it Vogltmfl, Wellfriehgam 10. Dmubt O. L. it tártánál, WollMÜe Nr. 12. HfUwi: Havat, Lafittt a Comp.-nál, Plan le U Benne. ftotfMbu tJM. i Dmubt O. L. it tártánál 321 szám. Szerénytelen szerénység. Igen is szerénytelen az a szerénység, mely az egyesült ellenzék óhajtásait a véd­erő kérdésében oly szomorúan jellemzi. Mit akar az egyesült ellenzék? Akarja, hogy a hadsereg hadilétszámának feleme­lése vagy leszállítása kérdésében a nemzet képviseletét, az országgyűlést is kezdemé­nyezési jog illesse meg. Ez a kívánság teljességgel annyi, mint a semmi. Ez a kívánság a nemzetnek csak oly jogát kö­veteli, a mely meg volt mindig, még van most is, s a melynek létezését még Tisza Kálmán sem meri eltagadta. Nem ta­gadta meg e jogot az 1868-diki törvény sem. A hadilétszám felemelésének vagy le­szállításának királyi jogát még e törvény is a kormány felelőssége alá helyezte. E felelősséget a képviselőház többségének, valódi és komoly elhatározása többségének akarata szabályozza. Ha a többség akarata komoly és kitartó , akkor a kormány az országgyűlés kezdeményezése előtt kényte­len, a korona pedig az alkotmány szerint köteles meghajolni. Vagy áll az alkotmány, vagy nem áll. Ha áll, akkor az egyesült ellenzék kivánata úgy, a­mint előterjeszte­tik, hamis színben tünteti fel a nemzet jo­gát. Úgy tünteti fel, mintha azt csak most kellene kivívnunk. Vagy pedig nem áll az alkotmány. No ez már más dolog. Ha így tettük fel, ha a kormány valamikor így teszi fel a kér­dést , akkor persze a nemzet másként, más irányban és sokkal fontosabb kérdésben fogja kezdeményezési jogát gyakorolni. De hát erről most ne beszéljünk. Hanem e he­lyett jegyezzük meg, hogy az egyesült el­lenzék kivánata még a legközelebbi gya­korlati indokokból is épen annyi, mint a valóságos semmi. Ki hinné azt, hogy a nem­zet a mostani rettentő létszámot fel akarná emelni? Ki hinné azt, hogy a nemzet ugyan­azt a létszámot, ha egyszer megszavaztatik, mostanában alkotmányos úton le tudná szállítani ? Egyik, mint másik feltevés ha­tártalan messzeségben áll a megvalósulás­tól. Ha tehát az egyesült ellenzék­ mégis ezt a dolgot, mint valami igen fontosat emeli ki a véderőtörvény átalakítására vo­natkozó törekvéseiből, mi kénytelenek va­gyunk megjegyezni, hogy e pontnál tőlünk ép oly távol áll, mint maga a Tisza kor­mány. No ez pedig ugyancsak távol áll: „Nesze semmi, fogd meg jól, és semmiké­pen el ne ereszd“ — ez az a jelszó, mely alatt az egyesült ellenzéknek ez a kíván­sága megszületett. A többi kívánsága szintén igen messze áll attól, hogy mi azokat komolyan ve­gyük. Magyar tisztnevelő és tisztképző in­tézetek felállítása, az egyéni önkéntesek in­tézményeinek módosítása, az éretlen újon­­czoknál a 21-ik életév bevárása s a lét­számnak 10 év helyett 5 évre leendő meg­szavazása : Íme ezekből áll az egyesült el­lenzék minden többi kívánsága. A Tisza-kor­­mány véderő törvényjavaslatát tehát az egye­sült ellenzék fenékig tejfelnek tekinti. A kormány és az egyesült ellenzék kö­zött csakis az a­­ különbség, hogy a tej­felbe egy pár légy beleesett: ezt az egye­sült ellenzék ki akarja dobni, a kormány pedig azt gondolja, hogy a tejfel akkor is tejfel, ha egy pár légy úszkál is benne. Köszönjük szépen. Mi jó étvágyat kívá­nunk mind a kettőnek, de mi nem ülünk a lakomaasztalhoz. Mi az egész tejfeles edényt földhöz vágjuk. Nekünk tiszta étel kell. Nekünk az kell, a­mihez a nemzetnek­ joga van, és a­mire a nemzetnek , ön­állóságáért, jövendőjének biztosságáért s méltóságának önérzetéért múlhatlanul szük­sége van. Maradjunk csak egyelőre a hadilét­számnak annál az öt vagy tíz évre való megszavazásánál. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy a nemzet vagy öt évre, vagy tíz évre lemond azon legfontosabb jogáról, mel­lyel a korona túlhatalma ellenében rendelkezik. Mióta Magyarországnak törté­neti alkotmánya fenáll, pedig fenáll az­óta, mióta maga az ország, a nemzet so­hase mondott le a pénz és katonamegaján­lásnak évenkénti jogáról. E jognak gyakorlá­sában, e jognak érintetlen fentartásában látta az ősi alkotmánynak legfőbb, leghatá­lyosabb biztosítékát. Most Tisza Kálmán azt követeli, hogy a nemzet mondjon le a jogáról s az egyesült ellenzék alkuszik, fele árban készségét jelenti ki megalkudni. Mi nem alkuszunk. Hiába mondják, hogy 1868-ban is megalkudott a nemzet. Nem a nemzet alkudott, hanem félénk vezetői. Ne 1868-ból, hanem 1848-ból vegyétek a pél­dát, midőn a még egészen félre nem ve­zetett magyar király szentesité az önálló magyar hadsereg felállítását. De Tisza Kál­mánnak nem tetszik ez emlékezet. Ő nem a bátrak, hanem a gyávák korszakát te­kinti ideáljának. A közös hadsereg intézményét jóvá, a nemzethez méltóvá s a nemzeti érdekek biztosítékává nem lehet tenni sohasem. De azért lehetne javítani ezen is igen sokat. Miért nem követeli ezt az egyesült ellen­zék ? Miért nem követeli a területi divíziók rendezésének szigorú felállítását? Miért nem követen magyaruio/mguu uuuom­i»«auo. és felszerelési telepek alapítását abban az arányban, a­melyet a magyar hadjutalok a közös hadseregben elfoglal ? Miért nem köve­teli a magyar hadjutaléknak országos élel­­mezését és felszerelését mindennel, mire a ma­gyar ipar képes és képesíthető! Miért nem követeli a nemzet kormányának és törvényhozásának mindazt, a­melyet az 1867-iki kiegyezés nem tett fejedelmi jo­gokká? Milliókat és milliókat lehetne meg­menteni a nemzeti közvagyonnak és len­dületet, felvirágzást lehetne biztosítani a szegény magyar iparnak. Ha az egyesült ellenzék csak ennyit tenne, pedig az általa elfogadott közjogi alapon megtehetné ezt, azt mondanók: politikátok alaptételeit nem helyeseljük, de politikai törekvéstek ko­molyságát elismerjük, így azonban semmit sem mondhatunk. De mégis egy dolgot megmondhatunk. A nemzetnek sem kívánsága, sem érdeke nem talál kielégítést a kormány véderő ja­vaslatában, de nem talál az egyesült ellen­zékében sem. Az egyesült ellenzék komoly ellenállást fejt ki Tisza Kálmánnal szem­közt olyan kérdésekben, melyekre Bécsben a hatalmi körökben nem sokat hederíte­­nek. De egyúttal komoly ragaszkodását fe­jezi ki e hatalmi körök vágyaihoz és tö­rekvéseihez olyan kérdésekben, melyekre alapítják e körök a magyar nemzet ös­­­szes erői fölött való uralkodást. Két felé fordítani mosolygó arczot — a hatalom felé és a nemzet felé, egy sem és együt­tesen lehetetlen. Az ókori pogány mese szerint Saturnus megpróbálta ezt, de ő is megöregedett és örökké az maradt a nél­kül, hogy az Olympus tetején a hatalmat kezébe ragadhatta volna. A hatalom annak kezébe jutott, a­ki komoly elhatározással villámait sújta a vele szemközt álló hatal­mak fejéhez. Ne feledje azt az egyesült ellenzék. Keresztényi alázatossága mellett vegyen néha oktatást a pogány népek ős­meséiből. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. Királyok násza. Harangok búgnak s mint a bérelt ódák Királyok nászát kongva hirdetik. Vén, durva földi hogy lábukat ne érintsd Szennyes göröngyöd’ szőnyeggel fedik. Hintett virágon, földi istenekként Vonul a pár, dús főurak során. Levett kalappal áll a nép s felejti ön­ rongyait a mások bíborán. „Mily szép menyasszony ... 1 mennyi drágaság van Pazar ruháján... 1 mily büszkén megyen !“ — Valóban oly szép !... Trónnál többre méltó ! Megérdemelné, hogy boldog legyen ! Mit ér a trónok alkudott szerelme ?! Arany pohárban drágán vett üröm! A titkos óra, mely másnak meny ország, Nektek, fanyar csók és unott öröm! Tóduljatok csak! s bámuljátok őket ! Pompásabb látványt egy körszín sem ád! De én megyek ... I megyek ki a mezőre S erdek magányit vígan bolygom át ! Mosolygok minden rám néző virágra ; Madárt köszöntök, forrásból merek, A­míg elérem a legelső gunyhót, Hol egy szabad szív igazán szeret.. ! Láttam menyekzőt én is ...! Át a réten Rozzant templomba vezetett az út...! A vig menyasszony mezei virágból Font dús hajára üde koszorút...! Rongyos volt nászruhája ... semmi ékszer Nem csillogott a foltos köntösön, Csak nagy szemén, mint harmat nefelejcsen, Rezgeti alá egy fényes, tiszta köny. Nem ment utánuk czifra nászkiséret. Fejük felett galamb­pár röpdösött; Szőnyeg helyett taposták a mezőnek Fris szőnyegét, mit isten keze szőtt .... Mentükben őket rózsák üdvözölték, S tömjén gyanánt illatjuk égre kelt, A merre jártak, ragyogott a mennybolt S minden pacsirta nászdalt énekelt . . . ! Falusi pap mondott fejükre áldást, Esküdtek bátran, szivük vágyival, És visszatérve, átkarolva bolygtak, Mint két tündér, kit nem bánt földi baj. Szalmán aludtak és egymásra forrott kő ajkukon el-el csattant a csók .... Szegény királyok . . . ! sohasem lehettek Oly boldogok ti, mint e koldusok .. .! Ábrányi Emil, Budapest, november 21. Szörény megye küldöttsége, mint a Tisza Kálmán miniszterelnök által hozzá intézett feleletből kitűnik, eredménytelenül fog hazatérni. Szörény megye valóban csodálatos állapotban van. Magyar és osztrák törvények minden rendszer nélkül állanak fen területén. Megyei szervezete nincs, köz­ségi szervezete részint a régi ezredközség marad­ványai­ból, részint az új tör­vény rongyaiból áll. Alkotmányos tisztikara nincs. A királyi biztos, ki a főispáni te­endőkkel is meg van bízva, két-három magyar vár­megyének kitagadott selejtes tisztviselőiből állította össze a szörénymegyei tisztikar nagy részét, mely a magyarság ürügye alatt ott éktelen visszaélésekkel gyakorolja üzelmeit. A helyi lapok telték borzalmal­­masnál borzalmasabb hivatali visszaélésekkel. A megye képviseletét, bizottságát az ezredközségi képviselők alkotnák, kiket a fennállott katonai kor­mányzat egészen más czélból teremtett évek előtt. Tisztujitás nincs s törvény értelmében még nem is volt. A provizórium leggonoszabb neme uralko­dik ott már hetedfél év óta. A szörénymegyei küldöttség most azt kéri, hogy a megyében a pro­­ywy,mB jw. xs a s y ar, t­a­r­tassék fel. Ez az, a­mit Tisza Kálmán minisz­terelnök megtagad. Bármily kevéssé legyen is ajánló a Szörényi küldöttség mellett, hogy vezetője D­o­d­a Traján úr, mi mindamellett követeljük, hogy az alkotmányos állapot Szö­­rény megyébe is állíttassák hely­re s ezzel a magyarság szent nevével űzött kotlás elvégre határtalan basás­­szüntettessék meg. Egyúttal figyelmeztetjük a szörénymegyei küldött­ség tagjait, hogy Tisza Kálmánnak és Újfa­lu­s­s­y kir. biztosnak és a Szörényi alispán­nak s tisztviselőtársainak eljárását a magyar nemzet érzületével és össze ne tévesszék. valahogy A képviselőház közgazdasági bi­zottsága ma d. u. Fáik Miksa elnöklete alatt a képviselőház által hozzá utasított kérvények tár­gyalási módozata iránt tanácskozott. Beható eszmecsere után megállapittatott, hogy előbb a magyar gazdák II. országos értekez­lete által kiküldött végrehajtó bizottság emlék­irata s azután a II. országos iparos gyűlés köz­ Szombat, 1879. november 22. ■ndwutt^i kfafie-Momtel­t gad apt si IV. htmzS-utcsa is kalap-utcai sarkin, 1. szám. Cs ak bérmentes levelek fogadtatnak «. Kéziratok vissza nem Előfizetési díj: vidékre pesten vagy helyben v*~him hordva: író’ a. .:■ 8í Necvedévn ^ ; V­*o «»■..* M I­n M# Elír nim f krajtair. ~­­ ,II. ponti bizottságának kérvénye tárgyaltassék. Mind­kettőre nézve megbizatott Baross Gábor jegyző, hog­y azokból egy tanácskozási tárgyso­rozatot állítson össze, mely úgy az emlékirat mint kérvény főbb pontozatait rendszeresen magába foglalja. — Továbbá tekintve mind­kettőnek kiváló fontosságát s azon méltán megérdemlő érdekeltséget, a­melyek ezek iránt országszerte létezik," megállapittatott, hogy a ta­nácskozások gyorsírói feljegyzések mellett i­ndassa­nak, s mikor az ügy érdeke kívánja, szakközegek és szakértők is hivassanak meg. Az ülésen a kor­mány részéről jelen volt K. Kemény Gábor keres­kedelmi miniszter. A képviselőház közlekedési bizottsága ma d. u. 6 órakor folytatta az u­t­a­k­­r­ó­l szóló törvényjavaslat tárgyalását. A kormány részéről jelen volt P­é­c­h­y és Hieronymi államtitkár, közlekedési miniszter Napirenden volt a törvényjavaslat 30-ik §-a, mely így szól: „A köz­munka- és közlekedési miniszter felhatalmaztatik, hogy az államköltségen fenntartott hidakon államutakon az általa meghatározandó pontokon az és államkincstár javára vámokat szedhessen.“ Lichtenstein a vámra nézve fenntartja az általános vitánál felemlített nézetét, azt hiszi ma is, hogy az utvám mellett pro­ és contra sokat lehet felhozni s mellőzve az utvám alkalmatlanságát és költségességét, csak azt je­gyzi meg, hogy itt “az utvám nem mint az utak javítására szolgáló com­­pensum­­hoz itik be, hogy általa az utak jobb karba tartassanak, hanem pénzügyi szempontból. Ezt az indokolás is elismeri és a pénzügyminiszter a jövő évre fél milliót vett fel a költségvetésbe bevételül útvám czímén. Uj indirect adó tehát az utvám. De különben sem fogadná el, mert az eddig elfo­gadott szakaszokban elég útadó van utak és hidak fenntartására. Ráth Károly forma tekintetében sem tartja ide tartozónak az utvámot, hogy határozhasson az országgyűlés; akar-e ily adót elfogadni; az utvám­­ról külön törvényjavaslatot kellene előterjeszteni. Bethlen András gróf azt hiszi, hogy e törvényjavaslatnál a pénzügyminiszter van érde­kelve, mert annak van az utvámból praeliminált fél millióra szüksége, mely, hogy befolyjon még egyszer annyit kellene költségekre fizetni. Utvá­mot máshol nem tart elfogadhatónak csak ott, hol az egyes fontos objektumok költségeinek fedezésé­re szükséges. P­e­r­c­z­e­l László hozzájárul a §-hoz. Pécsy miniszter hosszabban védelmezi az utvám elvét s külföldre utal, hol m­indenütt be van hozva az utvám., U ízr­á­n Ákos ftllpTlA SZÓI n­e'JíiVnozz.nk T. a­­megyei hidaknál megengedhetőknek tartja a vám­szedést. Végre a bizottság többsége a 30-ik §. kiha­­gyatása mellett szavaz. Ezután a 31-ik §. elfogadtatván az ülés vé­get ért. Páris, nov. 18-án. — Saját levelezőnktől. — Még néhány nap, és a parlamentáris élet megkezdődött. Soha ilyen vajúdás rém előzte meg ezen eseményt. Minden ember nagy dolognak néz elébe. Nem lehetetlen utóvégre, hogy a hegy ege­ret fog szülni. Tény, e pillanatban a hangulat izgatottsága tetőpontra hágott. Mindegyik táborban megszám­lálják a híveket. Nagy az előkészülődés a táma­dásra, avagy a védelemre. Mi lesz az egésznek a vége ? — Azt persze előre látni nem lehet; azon egyszerű oknál fogva, mert tudjuk, mennyire hatalmas tényező Fran­­cziaországnak politikai életében a véletlen, az előre nem látott események. Ez általános előkészülődések közepette, con­statáljunk egy mozgalmat, mely nagy fontosságúvá nőheti ki magát, ha ugyan egyáltalában kinőheti magát. A köztársasági pártban a becsületes conser­­vativ elem aggodalommal látja azon concessiókat, melyeket az úgynevezett opportunitás hívei a ra­­dicálisoknak tesznek, hogy el ne vesszítsék ezek támogatását a közös ellenség, a monarchisták el­len. A sok concessió folytán már-már ott vagyunk, hogy a radicális elem nemcsak tényező, mel­lyel a kormányunk cselekedeteiben számolni kell, de ez mindinkább túlsúlyra vergődik, a moderáltak fö­lött. Mindinkább közeledik Gambetta, az opportu­nitás föltalálója s irányzója, a radicalisok felé, an­nál inkább eltávolítja magától a köztársasági con­­servativ elemet. Gambettának saját hívei közt so­kan vannak, kik mintegy akaratjuk ellenére köve­tik őt ezen az uton. A becsületes konzervatív elemmel jelesen azon férfiakat, kik Dufaure, Ribot, Jules Simon körül csoportosulnak s kik jelenleg a képviselőház­­ban a köztársasági pártnak egy kis töredékét,­­ a szenátusban pedig a baloldal többségét ké­pezik. A mozgalom, melyet jeleztem, ezen konzer­vatív elemből indul ki s oda törekedik, Gambettát a radikálisok polypkarjaiból kirántani s ez utób­biaknak mindinkább növekvő jelentőségét a parla­mentben megsemmisíteni. Gambettának azonban lehetnek specziális okai : nem hagyni magát kiragadni eme polypka­­rokból. Alig indult meg e mozgalom, mely esetleg egyenest ő ellene fordíthatná fegyvereit, ő inkább praktikus mint dicséretre méltó eszközökkel hozzá fogott annak „sprengolásához“, hogy pittoreszk ki­fejezéssel éljek. Láthatjuk ebből, miszerint a je­zsuiták esküdt ellenségei is követhetik néha ezek tanait, ez esetben nevezetesen azt, mely szerint „a czél szentesíti az eszközt.“ Legközvetlenebb forrásból tudom s csupán személyes összeköttetéseim az érdekeltekkel nem engedik az adatokat elmondani, hogy a becsületes konzervatív elem szenátusban székelő jelentéke­nyebb képviselőinek miniszteri tárczák lettek ígérve, azon kívül nagy fiz­e­­­tés­sel összekötött állások, ha a küszö­bvron áll­» LomnnocinLon­i­n »»alííításák a hírhedt 7-ik szakaszt. Oh, mores ! Az ám, a polgári erkölcs exotikus növény, mely a köztársasági üvegházakban is nem igen szeret virulni, sokszor alig hajtani. * Egy idő óta Németországnak s az osztrák­magyar birodalomnak itteni követei, t. i. Hohenlohe herczeg s Beust gróf, elválhatlanok lettek egy­mástól, mintha testi-lelki barátok volnának. A bou­­lognei erdőben naponta lehet őket látni együtt ló­háton. El is lettek már nevezve ezért Castor és Polluxnak. Mikor Beust gróf párisi követnek lett kine­vezve, a berlini körökben nem szívesen nézték ezt, tartván attól, hogy mint a német egység esküdt ellensége konspirálni fog a francziákkal Bismarck, vagy a mi mindegy Németország ellen. Kinevezése óta az osztrák-magyar követ leg­inkább távolléte által tündökölt itten. Rövid itt időzgetései alatt érintkezései a párisi politikai vi­lággal igen lazák voltak s az elkerülhetlen látoga­tásokra szorítkoztak. A napi krónika nyelvének A szép himlőhelyei. BOUVIER ELJüK REGÉNYE. 80 ELSŐ RÉSZ. A kedves, a nő és a férj. V. Bolt és Elise kisasszony jövője elhatároztatik. (Folytatás.) — Akkor megyek . . . hallgasson meg Elise kisasszony, én biztosíthatom önt, ha egyedül ma­rad itt, rész következménye lesz; jobb volna, ha felmenne. — Most ott fenn félnék, itt nyugodt va­gyok . . . — Akkor jó estét és jó éjt. Az éltes nő sietett kimenni, hogy szobájába jusson. Midőn Elise egyedül volt, meggyújtott egy gyertyát, eloltotta a karos gyertyatartókban levő­ket, és bement a másik szobába. Minden erélye daczára egy pillanatig habo­zott, azután elszántan bement. Minden rendben volt, betette a félig nyitott ablakot, visszament az ágyhoz, le kezde bontani, és a­nélkül, hogy tudná mit tesz, fenhangon kezdett beszélni. — Én itthon vagyok , érzem, hogy nyugod­tan, csendesen lehetek, és álmomat nem zavarja semmi. Ha ágyában fekszem, majd elképzelem, hogy karjaiban vagyok, és szent pártfogása megóv minden veszélytől . . . mitől félnék e szobában, és azon ágyban, hol ő pihent? . . . féltem akkor, midőn még itt volt? Én nem vagyok többé kis leány, félek a veszélytől, de nem rettegek az ismeretlentől. Lassan levetkőzött, a nap borzasztó esemé­nyei kifárasztották, a nyári éj tikkasztó volt, és azonkívül e szobában minden szag elhárítására il­latos üvegecskéket állítottak fel. Midőn lefeküdt és betakaródzott, a hőség daczára még­is egy kissé didergett, de erős akarata győzött gyengesége fe­lett, erőt vett magán, kinyujtódzott, karjai a taka­rón pihentek, fejét a párnára hajtá és így szólt: — Ő is így feküdt. Elise bágyadt, lankadt, kimerült volt, és még sem tudott aludni, érezte, hogy lélekzete elszorul; azt hitte, hogy ez azért van, mert a szoba jegébe illat vegyül; felkelt, és félig kinyitotta az ablakot; könnyű szellő, és a lekaszált fű illata kelleme­sen hatott idegeire, egyidejűleg egy madár vidám éneke elbűvölte; újra lefeküdt; ez egyszer egy sarokba húzódott, behunyta szemét, és meg­kísérte aludni .... miután nem éget több mint egy gyertya, a­helyett, hogy idővel bátrabb lenne, ellenkezőleg mindig félénkebb lett, remegve azt hitte, hogy nagyon is korán feküdt le és hogy az éj felette hosszú lesz. Hasz­talan iparkodott aludni. Az álom kerülte őt,­­ a jövőre akart gondolni és szüntelenül szemei előtt lebegett Aristide holtteste, azon éji órától kezdve, midőn azt nővérével felöltöztette, a pillanatig, midőn a temetőbe kisérte. Néha úgy rémlett előtte, mintha két árny a falakra körvonalakat rajzolna, vagy, hogy az ágy mint egy tükör visszatükrö­zi saját idomait. Minden tagját láz remegteté.­­ Ekkor szeretett volna felkelni és az ablakhoz menni, de az ágyban nem mert többé mozdulni. Szemeit nem merte többé felnyitni, sokért nem adta volna, ha el tud aludni. Belátta, hogy félelme esztelen, nevetséges, de még­sem tudta leküzdeni. Midőn módot kere­sett az elalvásra, egy körülmény jutott eszébe: megemlékezett, hogy az orvos, ki megvizsgálta Aristide holt­testét és megállapította a ha­lálesetet, tudakozódott, hogy a halottnak — ki szívbajban múlt ki — nem voltak-e rendes gyógy­szerei. A kapusnő orvos kíséretében volt, ő végezte a fiatal embernél a házi teendőket, és így feleletül fel­hozta, hogy minden tizennégy napban egy orvos­ságot csináltatott a gyógytárban, a rendeletek és a gyógyszerek egy kis szekrény fiókjában találtat­­ó­k, mely éjjeli szekrényül használtatott. Az orvos elolvasta a rendeleteket, ugyanazon fiókban egy doboz pillula is volt, az orvos megtekintő és a ka­­pusné rögtön így szólt: — Ah! ezek altató pilulák. Ha a szegény fiatal ember nagyon is sokat szenvedett, bevett belőlük, és akkor úgy aludt mint a meghalt, uram. — De talán nagyon is sokat vett be? — Oh! nem, uram, gyakran mondá: „Na­gyon is erősek.“ Csak akkor vett be, ha átaljában nem tudott aludni. —­­E piluláknak az álmon kívül még más hatásuk is van. — Akkor kidobom, szólt a kapusnő. Akkor Elise nem is ügyelt e beszélgetéssre, de most eszébe jutott. Ezen pilóták a legnagyobb fájdalmak közt is elaltatták Aristidet, ha bevenne egyet, talán alhatnék. De hát ha veszélyesek ? Azon­ban annyira félt az éjtől, hogy minden áron aludni akart. Nagyon megbánta, hogy felnyitotta az abla­kot, időnként szét emelkedett, és sajátságos suho­gással lebegtette a régi daraszt függönyöket; a szobában mély csend uralkodott, és a fiatal leány a legkisebb zajra, mely kívülről jött, megrázkódott. Teljes lehetetlenség volt ily aggodalmak közt — melyek még mindig fokozódtak — eltölteni az élét; félelmében az volt a sajátságos, hogy önmagának sem tudott indító okáról szá­mot adni . . . utóbb még megőrülne, és a szép himlőhelyes már eléggé túlfeszítette idegeit; ez órában nem mert az ágyban megmozdulni, nem merte felnyitni szemét, és még­sem alhatott, mert képzelete a legborzasztóbb víziókkal özönlötte el a szobát. Aludni akart . . . egy pirula álmot hoz, mit bánta ő, ha az álom hosszas-e vagy sem, ő csak a borzasztó képektől akart menekülni. De vájjon a kapusnő megtette-e azt, a­mit mon­dott, és a takarításnál kidobta-e a pirulákat? Ha úgy lenne, Elise el van veszve, az kétségtelen, hogy így nem töltheti el az élét; képzelete min­den pillanatban újabb agyrémeket teremtett és a­mi eddig kötelességnek tűnt fel előtte, most szentség­törésnek látszott, úgy tetszett neki, hogy ezt ár­nyak lobbantják szemére; ezután különös zajt hallott: vagy a bútorokat forgatták fel a nappali szobában, vagy valaki járt a kertben; minden agyrém, mit a felhevü­lt képzelet teremthet, meg­fordult agyában. Egy kétségbeesett mozdulattal fel­ült az ágyban, és a fiókban keresgélni kezdett. A doboz még ott volt. Egy pillanatig habozott, ha vegyen-e egy pirulát, de észrevette, hogy a gyer­tya is már elalvó félben van. Néhány percz múlva teljes sötétség fogja körül; ha ettől fél, ki kell mennie a nappali szobába, a­mire képtelen volt. Ha e szobában, éjjel, az ágy­ban, gyertya nélkül kellene maradnia, és a függö­nyök, — melyekre nézni sem mert — mindig így mozognának, ez rosszabb lenne a halálnál, mert megőrülne. Egy pilulát vett, sietve lefeküdt, és a takarót felhúzta szeméig. Néhány pillanatig didergését, és fogainak vaczogását lehetett hallani, egész testében láthatóan remegett. Egyszerre mind­ez meg­szűnt. A fiatal leány félre tolta a takarót, mely majdnem elfödte fejét, fél álmában a takaróra tette karjait és keble fedetlen volt, ezt a tikkasztó hő­ség — melyet már említettünk — hozta magá­val ; feje karján pihent, hajáról csörgött a víz, arcz­­vonásai tökéletesen megváltoztak, csendesen aludt és egy szép álommal látszott elfoglalva lenni. “ Az elalvó gyertya kétes világánál gyönyörű volt; összeszoritott ököllel aludt, mi köznapi felfo­gás szerint annyit jelent, hogy az alvót szép ál­mok ringatják ; piros ajkai, mint egy festő rózsa­bimbó félig nyitva voltak, édesdeden mosolyogtak és látni engedték az elefántcsont fehérségű fo­gakat . . . A gyertya elaludt, és a szobában nem hallat­szott egyéb, mint az alvó gyermek szabályos lé­­lekzete, és a falevelek suhogása a kertből; néha elvétve egy elkésett madár énekelt, a­mi azonban reggeli két óra felé egyszerre megszűnt. Néhány pillanattal később a külső ablak felnyittatott, egy kéz benyúlt és már nyitva volt, felhúzta a redőnyt, a belső ablak egy férfi lön látható, ki a szo­bába ugorva így szólt: — így már szeretem, ez valóban könnyű munka volt. ______Hogy az olvasónak bemutathassuk az egyé­b&punk­ mai számához egy iv melléklet van csatolva.

Next