Egyetértés, 1882. január (16. évfolyam, 1-31. szám)
1882-01-01 / 1. szám
Hi 9 997 XVI. évfolyam. Budapest. RsastwifSS- 0 lílaátf-feLratalí ti&ázpsst IV. hlmsantem és kalapatom saskim 1. szám. @íai Winsaatsa Invelsk fagadtateak «i. Kéziratok visas» nem k&Jdatnei. moKxetési ái; f Maare meA a *agy helyben Akik#* kordra; *» én ®........................ Fwirra. ......... 10.— Negyedévr« ........ Serkén ........ . SJ# Egy «sása 6 ferajesár. i I. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Uj évre. A mai nappal egy új esztendőnek léptük át küszöbét. Az idő országútján egy mérföldmutató kő mellett haladtunk el, a természet örök körforgásában egy uj körgyűrű útjára léptünk. Vajh’ a mi államéletünknek is egy uj körgyűrűjéhez értünk-e vagy csak a régi nyomon haladunk ? Vájjon a mérföldmutató kő azt mutatja e nekünk, hogy közelebb jöttünk a szél felé, vájjon a küszöb, melyet átlépünk, jobb otthonba vezet-e bennünket, mint egy mostani, vagy ismét rosszabb sors várakozik a reánk? Kérdések, melyekre csak az idő fogja megadni a végfeleletet. De a természet örök törvényei szerint, melyek nem ismerik az ugrást, a főirány felől kétségünk már most sem lehet, megmutathatjuk már most is a táj perspektíváját, amelyhez elérkeztünk. És kell is hogy ezt tegyük. Számot kell hogy adjunk magunknak kilátásaink felől, el kell hogy készítsük a következő esztendő előleges mérlegét. Igen, a mérleg, ez az, ami bennünket legközelebbről érdekel. Nemzeti nagy aspirácziók, egy újabb, ha nem is évezredre, de legalább századokra kiterjedő modern állami életnek alapvetése, a nemzet kulturális igényeinek kielégítése, a tudomány és művészet minden jogosult kívánalmai, a világot mozgató nagy állameszmék számára hozandó áldozatok: mindezek boldogabb, szerencsésebb nemzetek fiait foglalkoztatják. Nálunk a mérleg, a közönséges kalmári mérleg az, mi a nemzetet foglalkoztathatja a jelenben és jövőben. Aki a megélhetéssel kénytelen küzdeni, az mit vesződnék a boldogulhatással ? Erkölcsi és szellemi igényekről mi mint nemzet lemondottunk már néhány év óta, a kérdés ránk nézve csak az, birunk-e még mint nemzet élni, birjuk-e megviselni a terheket, melyek ránk súlyosodnak, ki birjuk-e még valahogy egyengetni azon nagy különbséget, mely a mérlegnek két serpenyője között mutatkozik ? A nemzeti élet legjobb erői, a legmegfeszültebb idegsorvasztó igyekezettel munkál ezen, látni akarjuk legalább a hatást, melyet e sorvasztó munka szülend. S a kép és kilátás bizony nem biztató. A mérleg serpenyője nem fölfelé emelkedik, hanem lefelé száll. A benyomás, melyet ennek szemlélése ránk gyakorol, nemhogy lélekemelő, hanem tragikat. A sors tragikuma, mint a klasszikus görög nevezte, mikor a sors ellen való küzdelmében bukott el az ember. De az újkor nem ismer ily tragikumot, a modern világban csak emberek elleni küzdelemben, emberek által vész el az ember. Maga magyar nemzet is emberek ellen kénytelen a küzdeni, s a kik vezetik is emberek, a fájdalom, nem arra való emberek. Hat esztendei uralmunk szilány, sivár állapotokat teremtett az országban Azóta semmi sem haladt előre, minden visszafelé. Nincs a világon semmi, ami reményt nyújtana nekünk, hogy ezután máskép leszen. Ugyanazok az emberek fognak kormányozni mint eddig, ugyanazon eszközökkel, ugyanazon viszonyok között , amit eddig csak rosszabbá tudtak tenni, azt jobbá nem fogják tenni ezután sem. Nincs itt semmi jobb kilátás a jövőre. Ne ringassuk magunkat hiú reménykedésbe, a következő év sem lehet jobb, mint előzője. A megpróbáltatásnak lesz az is esztendeje. Még szigorúbb mint az előbbiek, amelyeknek részkövetkezményei reá is átháramlanak. Itt nincs kilátás, nincs menekülés. A dolgok egymásutánjának vaskövetkezetessége dolgozik. De azért összetett kezekkel a dolgok menetét nem nézhetjük. A helyzet e reménytelen volta erős férfit rezignáczióra nem kárhoztathat. A kishitű odadobhatja magát egy embernek karjai közé, akiben van legalább annyi bátorság, hogy megígéri a javulást, habár annak az ígéretnek urává nem is tud lenni, s csünghet tettein megingathatatlan bizalommal, nem találván sehol menekülést, mi azonban nem bízunk azokban a karokban, melyek oly erőtleneknek bizonyultak minden alkalommal ; mi nem egy embertől várjuk a menekülést. Nem is istentől csupán. Várjuk és reméljük a saját erőnktől, a saját igyekezetünktől. De csak úgy, ha az nem oly esztelen módra pazaroltatik el mint eddig. Várjuk a szabadulást és a jelen nyomorától való menekülést azon hiedelemben, hogy állami tételünk föltételei más, egészséges alapokra lesznek fektetve, a nemzeti vagyonosodás alapjai le lesznek rakva, s hogy e vagyonosodás, mely egy nemzet életében mindenkor és mindenütt a punctum salienst képezte, maga után fogja vonzani az egész nemzeti fejlődést. Nem várjuk ezt, sem a jelen kormány alatt, sem a jelen esztendőben. Nemzeti átalakulások olykor nagy lassúsággal mennek végbe. A zsidó népnek negyven esztendeig kellett bolyongania a pusztában, míg államalkotásra megért. De a mily bizonyosak vagyunk a felől, hogy a helyzetnek meg kell változnia, hogy állami létünket egészen más alapon kell megszilárdítani, oly erős bennünk az a meggyőződés is, hogy ez idő nem késhetik már igen soká. A nemzetek élete szívós, sokat kibír. Kibírja, amint hogy eddig is bírta a jelen kormányzatot is. De még kinemzetek szívóssága sem kifogyhatatlan. S hamint megszaporodnak fejünk fölött a bajok, úgy szaporodik egyszersmind kényszerűség is, hogy az állapotokon végleg segítve legyen. A mi álláspontunk, kik az ország függetlenségéért küzdünk, a szűkségképiség álláspontja. Nem utópiákért csengünk, melyek meg is valósíthatók, nem is, hanem küzdünk, annak megvalósíthatásáért, a mi létezésünknek elengedhetetlen , egy herczeg vagy más magasrangu államférfi pártfogása folytán üzé mesterségét. Ő hozzá különféle okokból jártak. Először is egészségi és tisztasági szempontból ; valóban ott lehetett a legjobb fürdőket kapni; a bőrtisztító fürdőket, illatszerekkel vegyített fürdőket, melyektől a test megedződik, a bőr puhább és a tagok hajlékonyabbak lesznek. Ezen házban udvarias, hallgatag, ügyes cselédek voltak. Az urak ide zárkóztak egy utazás előtt vagy után, hogy előkészítsék magukat a jövendő fáradalmakra, vagy felfrissüljenek azoktól, melyeken átmentek. Ha egy pillanatra el akartunk tűnni a világból, ha megfutamodtunk valami alkalmatlan unalmas társaságtól, ha el akartuk kerülni a kiváncsi emberek tekintetét, a fürdésben mentünk, ott jól szolgáltak, hízelegtek, dörzsöltek, ott minden élvezetben részesülhettünk, mely a fényűzést vagy a romlottságot jellemzi. Az úr és mindnyájan, kik szolgálatában állottak, mozdulataink és arczunkról sejtették, ha ismeretlenek akarunk e maradni, és mindazok, kik körülöttünk voltak és kik legjobban ismertek, úgy tettek, mintha nevünket sem tudnák. Megjelenésünk e rejtélyes helyen oly titok maradt, mely sohasem fedeztetett fel. A hölgyek, kik máskép nem tudtak menekülni a szigorú fegyelem és őrizet alól, álruhában, álarczczal, egyedül vagy kedveseikkel szintén a borbélyhoz mentek. Végre az ifjú uracsok, kik szerették a féktelen mulatságokat és könnyű szerelmeket, összebeszéltek, hogy a fürdésnél találkoznak, hogy ott a bor, a játék és a szinház szép hölgyeinek éljenek, mi minden életkorban kielégíti az inyenczeket és az elkényeztetett kéjenczeket. La Vienne lakosztálya oly tágas volt, és külön szobákba oly ügyesen jön beosztva, hogy ezen zajos vagy bűnös vendégek jelenlétét kívülről senki sem gyanithatá ; a környéken még csend uralkodott. Az arisztokratikus bűnök e kábeltornya kívülről az erény hajlékának látszott. Maga XIV-ik Lajos is első szenvedélyei idejében többször megfordult La Viennénél, és nem tartá méltóságán alulinak, hogy azt később komornyikjának fogadja. Azon pillanatban tehát, midőn a dráma kezdődik, melyet megkisértünk elbeszélni, épen elvégezték a vacsorát La Viennenél; a palaczkok kiürültek, a kártyák kevertettek, föltétele. Ez a szükség mely minket hajt, egyszersmind leghatalmasabb fegyverünk. De nem az egyedüli, s nem olyan, hogy feltétlenül, hozzájárulásunk nélkül reája bíznánk magunkat. Ellenkezőleg. Tudjuk hogy a dolgok érlelődését siettetnünk kell, hogy a nemzetet vezetnünk kell czélja felé, s hogy annál jobb, mentől előbb értük el ezt a czélt. Azért hiú reményekben magunkat nem ringatjuk. TraifiaE,hogy még a jövő év is a megpróbáltatásnak lesz esztendeje, talán utána is egy vagy kettő, talán több is, de tudjuk azt is, hogy a mi vetésünk is meg fog érni. Egy két év a nemzet életében nem idő. Bízvást nézünk a jövő elé, mert ez a jövő a mienk! Budapest, tecz. 31. Az országgyűlési függetlenségi párt bomlásáról ír néhány budapesti s bécsi hírlap s különösen felemlítik, hogy Ashbas Leo és Vidovich György e párt kebeléből kiléptek s legközelebb mások is ki fognak lépni. Ez irányzatos hirek — mint illetékes forrásból közölhetjük — teljesen alaptalanok. Ashbas Leó képviselő a körből, mint Mocsáry Lajos elnökhöz intézett levelében kijelenté, kilépett ugyan, de ugyanő határozottan kijelenté egyúttal azt is, hogy a pártnak ezen túl is tagja marad s annak vezérelveit magára nézve irányadóknak tartja. A többi képviselő kilépéséről vagy kilépési szándékáról közlött minden hír egyszerű koholmány. A pártnak van ugyan öt tagja, kik a pártkörnek nem tagjai, de közülök három a múlt országgyűlés alatt se volt az, kettőt pedig magánviszonyai tartanak vissza a pártközbe lépéstől. De mind az öt képviselő kezdettől fogva szakadatlanul tagja, sőt buzgó tagja volt a függetlenségi pártnak s most is az. Általában meg kell jegyeznünk, hogy e párt tagjai közt a vezérelvekre nézve, melyek a külön pártállás indokait képezik, két országgyűlés óta soha se volt oly benső oly teljes az egyetértés, mint most, s amiről egyébiránt mind a kormánypárti, mind a mérsékelt ellenzéki budapesti és bécsi lapoknak alkalmuk lesz meggyőződni a legközelebb megnyitandó költségvetési vitánál. Az országgyűlés mindkét háza rövid ülést tartott ma délelőtt. A képviselőházban a miniszterelnök több szentesitett törvényczikket nyújtott be kihirdetés végett. E törvényczikkek czimei a következők: Törvényczikk: 1. az 1880. évi LXIV. törvényczikkben adott felhatalmazás hatályának kiterjesztéséről ; 2. a törvények kihirdetéséről; 3. a közös magyar-horvát törvények kihirdetéséről Horvát-Szlavonországokban szóló 1870. XII. tvczikk némely szakaszainak módosításáról; 4. a fiumei kikötő II. sz. rakpartján tervezett áruraktár építésére felveendő kölcsönről; 5. a német vámterülettel való kikészitési forgalomnak szabályozásáról; C. a magyar királyi csendőrség nyugdíjigényeire nézve; 7. a jelzálog kölcsönök átváltoztatásánál adandó bélyeg- és illeték kedvezményekről; 8. a megyék 1882. évi közigazgatási árva- és gyámhatósági kiadásainak fedezéséről; s végül 9. törvényczikk a nagy kapunk mai számához két iv melléklet van csatolva. Vasárnap, 1882. január 1. MiMsék §3 njfltteres ffiSkvőtetnek ársiakdly »aarial a kintit hintaäum; Budapest IV. himző-ataza és kalapszcsa sarkán i. sz. Kir4elések felvétetinek a kSlföldens Bécsben, Oppelik A.-nál, Stubanbagtei Nr. S. Masse Rudolfnál, Seiierstitte Nr. 2. Maasemlein és Végiemél, Wallfischgasss 11I. Daube G. L. is társánál, Wolkeile Nr. 12. fúihbím: Rudolf Mosse, 40. une cotr« dm ®* dea-Viefcoires (piac ® da la Bourse.) fntkfurtjul!aJU. i Daube G. L. és társiál. kikinda-nagybecskereki helyi érdekű vasút kiépítése tárgyában; végül Péchy Tamás elnök a képviselőház tagjainak szerencsét kívánt újévre, s az ülést 11 óra 25 perczkor berekesztette. főrendiház fél 12 órakor tartott ülést MajAláth György elnöklete alatt, ki is megnyitás után jelentette, hogy a királyné a születésnapja alkalmából hozzá juttatott szerencsekivánatokért köszönetet mondott a főrendeknek. Ezután a képviselőház jegyzője kihirdetés végett átnyújtotta a képviselőházban imént kihirdetett 9 törvényczikket. Ezek kihirdetése után Cziráky János gróf az uj év alkalmából üdvözölte az elnököt és a kormány tagjait, mire elnök köszönő szavakkal válaszolt. Bejelentette végül, hogy Szász-Koburg herczeg családi viszonyok miatt, Pongrácz Adolf gróf, mint országgyűlési képviselő és Sztáray Tivadar gróf betegség miatt a megjelenésben való felmentésért folyamodtak. Ezzel az ülés 12 óra 15 perczkor véget ért. A jövő hét folyamában több miniszter Bécsbe fog utazni, hogy ott ő felsége elnöklete alatt tanácskozzanak s másrészt az osztrák miniszterekkel közösen konferáljanak. Iudsapest, deczember 31. A román kormány jegyzékét, mellyel az osztrák-magyar monarchia sértett méltóságát megkövette, a bukaresti lapok még csak tegnap este közölték. Az ellenzéki lapok mint egy magántáviratunk jelentette, határozottan elitélik e lépés miatt kormányukat s országos gyász gyanánt siratják az ünnepélyes bocsánatkérést. A kormány lapjai sem igen dicsekednek ezzel a jegyzékkel, szárazon konstatálják a tényt s óvatosan kerülnek minden tüzetesebb fejtegetést. A „Románul“ így ír: „Viszonyaink a szomszédállammal ismét helyre vannak állitva. A két állam ugyanazon az állásponton van, melyet a viszály előtt elfoglalt: mindegyik a maga részéről, ezentúl is oda fog iparkodni, hogy megvédje érdekeit azokon az alapokon, melyekkel — hite szerint—ezen érdekek megvédésére bír.“ — Maga Károly király, kit Bratianu úr, a román képviselők előtt mondott beszédében olyan ügyetlenül kevert bele a vitába, mint félhivatalosan jelentik, a viszály elintézése után azonnal táviratot intézett Ferencz József királyhoz, melyben háláját és örömét fejezte ki a baráti viszonyok helyreállítása fölött, melyeknek buzgó ápolását — úgymond — ő személyes szükségletének és állami kötelességének tekinti. A római kérdéssel folyvást behatóan foglalkozik a németországi publiczistika. A „Kreuzztg.“ azt írja — amit’ egyébiránt más részről is megerősítenek — hogy Busch államtitkár Rómában nem az egyházügyi törvényjavaslatok kérdésében folytatott tárgyalásokat. Busch Rómában inkább csak tájékozódást és felvilágosítást szerzett, semmint tényleg működött és diplomatizált. Ottléte azonban mégsem volt haszon nélkül való, mert ez fonta meg a kölcsönös bizalom fonalát. Ugyanez a lap azonban más hírekkel szemben, azt jelenti, hogy a pápaság világi uralma s az esetleges önkénytes száműzetés igenis képezte fejtegetések tárgyát Busch államtitkár és Jacobini bíbornok közt. Azonban ez sem nevezhető tulajdonképeni tárgyalásnak, hanem csak kölcsönös előzetes informácziónak, mert, alapos értesülések szerint, még semmi határozott terv nincs szőnyegen, s inkább csak törekvésekről és lehetőségekről van szó, melyeknek megvalósítása azonban még igen távol esik. A „Post“ egy „Francziaország és Olaszország“ czímű cikkében azt fejtegeti, hogy Olaszországban a republikánus párt az, mely leginkább törekszik a Francziaországhoz való csatlakozásra. Minthogy azonban ez a párt épen annyira ellensége a pápaságnak, mint a monarchiának: a pápaság kérdésének szabályozása érdekében fekszik a monarchia fentartásának és Olaszország függetlenségének. Az utóbbi időben többször emlegettek egy tervet, mely Spanyolország 63 Portugál unióját foglalta volna magába. Sőt hozzátették, hogy a spanyol és a portugál király legutóbbi találkozásakor Gaceresben a két ország egyesítésének terve tényleg szóba jött. Portugálban s különösen Lisszabonban meglehetős elégületlenséget keltettek ezek a híresztelések, melyeket Portugál királya, Doma Luiza napokban a leghatározottabban megczáfolt. A király ugyanis neje 63 trónörököse kíséretében Porto városában járván, az itt hozzá intézett beszédre azt válaszolta, hogy a nemzeti függetlenséget mindenkor meg fogja védelmezni tudni. A varsói események. A katasztrófa keletkezésének okából még , mindig sokféle verzió kering. Némelyek azt állítják, hogy a templom előtt emberek állottak, kik az utczára rohantakat visszaszorították, azt kiáltozva egyre, hogy csak imádkozzanak tovább. Tény, hogy az ijedelem az ajtóban és a főlépcsőn támadt s a kik a templom hajójában voltak, azoknak sejtelmük sem volt arról, ami kívül történt. Egy másik verzió azt mondja, hogy a kiáltás nem tüzet jelzett, hanem azt akarta hírül adni, hogy a köből épült templom dűlőfélben van. A lengyel nyelvben ez a két szó, hogy „tűz van“ (pali sie) csak egy betűvel különbözik a „dől“ (val) szótól. A lerakói „Czas“ közlései teljesen megerősítik varsói tudósítónknak azt a távirati jelentését, hogy a zavargásokat már csírájukban elfojthatták volna, de nem akarták. Azt hajtogatták egyre, hogy be kell várni a Pétervárott időző rendőrfőnök hazatértét. Most már megérkezett ugyan, de segedelmére többé semmi szükség. A csőcselék megelégelte a garázdálkodást s nyugodni tért, hogy a rabolt eledelnek, italnak, pénznek hasznát vegye.—Orzevszky tábornok, a zsandárság feje, a pusztulás napján végig lovagolt a városon, látta, a mint a zsidók boltjait szétrombolták, kifosztották s azt vélte, hogy neki semmi köze az egészhez. Pétervárra küldött jelentése azt mondja, hogy a dolgok úgy állanak most is, mint 1862-ben (az utolsó lengyel fölkelés előtt). A csőcselék okozta kárt most még kiszámítani nem lehet; egész utczák vannak tele a zsidók szétrombolt jószágaival. A lengyel katholikus papságnak nagy része van benne, hogy a nyugalom félig-meddig helyreállott. Az egyházkerületi kormányzónak, Sobkievicznek rendeletére karácsony másnapján pásztorlevelet olvastak föl a szószékről, mely elkerülte a czenzurát. De a pásztorlevélnek nem volt foganatja, mert azok, a kik a templomban ájtatoskodtak, nem ártottak senkinek, a csőcseléknek pedig más dolga volt s nem hallotta az intést. A papok teljes ornátusban mentek a zavargók közé BJthMr TÍSVÍJI EGY MÉREGKEVERŐDŐ SZERELMES Qahovian Emil regénye. I. Egy Játékká a XIV«. Lajos alatt. s 1665-ben november 15-ike szerdára esett. Azon este a Vieille-du-Temp’e utczában kis vacsora és nagy társaság volt La Vienne, a divatos fürösztő, hires fürdés és a főrangú világ borbélyjánál. A mostani párisiak, kik azt képzelik, hogy a művelődés és kényelem legfőbb fokára értek, mert „csapszékeket“ alakítottak és még más helyiségeket, hol olcsón lehet mulatni, szükségkép megkívánják, hogy megmagyarázzuk azt, hogy XIV. Lajos uralkodása első felében mit értettek borbély, fürdés és fürösztő alatt. A tizenhetedik században a meleg fürdők, melyeket akkor izzasztó fürdőknek hívtak, a polgárság és szegényebb sorsú emberek számára a fővárosban sokkal nagyobb mennyiségben léteztek, mint ma. A városban temérdek korcsma és fogadó volt különböző néposztályok számára, továbbá néhány fényesen bútorozott szálló is volt. Ezen szállók különösen a főnemesség azon tagjai számára voltak, kik nem tartoznak az udvarhoz és kiknek Párisban nincsen saját palotájuk. A főrangú osztály azon tagjai számára, kiknek van palotájuk, és oly nagy uraknak, kik közvetlen összeköttetésben állanak a királyi családdal, még egy vagy két sajátságos jellegű helyisége volt, melyet igen nehéz leírni, mert ehhez hasonlók nincsenek többé. Ezen helyiségeket rendesen oly emberek birták, kik szakértők voltak mindenben, mi az öltözékek birodalmába tartozik és különös hírnévre tettek szert a férfi és női hajviseletek tekintetében. A borbélyok és a fürdősök akkor csak egy keresetet képeztek: rendesen szövetkeztek és czimök „fürdősborbély“ volt ; de azon helyiség tulajdonosa, kiről most szólunk és kit röviden fürdésnek neveztek, nem volt alávetve e ezég Szabályainak. Az asztal körül, melyen az arany marokszám csillogott, és elhomályosítá a rózsaszín viaszk gyertyákkal megrakott karos gyertyatartók világát, számos különböző kinézésű ember csoportosult, ki legkisebb lelki furdalást sem érzett, hogy e mámorban barátságot kössön: szerencselovagok, utszéli papok, tőzsérek, bukott nemesek, udvari, városi színészek stb. De Sainte-Croix ur, kapitány a Tracy lovasezrednél, Hangvel úrral játszott, ki Saint- Laurent ura és a franczia papság bankárja volt. De Saint-Croix Gaudin lovag a hadseregnél bátorságának számos jelét adó; szelleme és mulattató modorának hire már rég elterjedt a főváros szalonjaiban. Családját igen keveset ismerték; némelyek állitása szerint montaubani, és igen szerény származású volt; jószágát még kevésbé ismerték ; ő azt állitá, hogy egy nagy család törvénytelen vére és modora megerősité állítását. A pénz oly könnyen jött ki kezéből, mint a kard hüvelyéből. Azon időben körülbelül harminczöt éves lehetett ; csinos arczu, kellemes modorú lovag volt; müvelt, előzékeny, pazarló vala, könnyen lelkesült, még egy kéjhölgyre is dühösen féltékeny tudott lenni, és jótékony cselekedeteknél ép annyi szenvedélyt fejtett ki, mint valami mulatságnál. Többet nem kívánhattak tőle oly társaságban, mely tanúja volt, hogy Pont-Neufon a koronás herczeg levágta a polgárok pénztáskáját, és mely azon meggyőződésben, hogy Velencze utczáin egy tözsér öletett meg, elesni látta Horn grófot. Jó pillanatban de Saint-Croix urnak szerencséje volt. Hangvel tözsér pénze az ő oldalára vándorolt át, és felhalmozódott előtte. Ezért a bourgogne palota hölgyei, a Comédie-Italienne kisasszonyai, néhány kalandos marquisné, és a titok leple alá rejtődző grófnék, kik La Vienne finom vacsoráinak rendes közönségét képezték, a legtüzesebb tekintetekkel és a legcsábítóbb mosolyokkal illették. De a lovag a nyereség vagy veszteség láttára közönyös maradt. Ellenfelével másként állt a dolog; a franczia papság bankárja háromszáz pisztolyt vesztett, és úgy ordított, mintha egy millióról lenne szó. — Akarja-e, hogy elfoglaljam helyét, Hanyvel? kérdé az ifjú Rubentel marquis. — A világért sem, viszonzá a tőzsér. Ha ki kellene ürítenem a Languedoc kerület minden érsekének pénztárait, tudni akarom, hogy mennyire terjed a lovag szerencséje. — Istenem, vele oda hanyagul ez utóbbi, néhány ezer tallérra volt szükségem könyöradományokra, és jobb helyre nem is fordulhattam volna, mint a papság közös pénztárához. — Lovag, szólt Soubiran marquisné, kölcsönözzön nekem ötven pisztolyt, hogy ön ellen felléphessek ! — Itt van, marquisné, de vigyázzon, majd visszavándorol hozzám. — Ha visszanyeri, követni fogom, veté oda elszántan a fiatal asszony. — Megduplázzuk a betétet ? kérdé Hanyvel. — Szivesen. . . Csak egyre figyelmeztem uram: most tíz óra, egy óra múlva abbahagyom a játszást; légyottom van valahol. — Légyottra! kiáltá Zambolini Mai’ietta, a Comédie-Italiennetől; fogadjunk, hogy a bourgogne palota valamelyik hölgyével ! —• Vagy talán a de la Feire szinház egyik szöcskéjével, mondá Boisrosé Auróra kisasszony, a király rendes drámai hősnője. Zambolini kisasszony egy poharat röpített Boisrosé kisasszony fejéhez, melyet Sainte-Croix röptiben szerencsére felfogott. — Csendesen, kedveseim! parancsold; önök oly nagy sajt ütnek, hogy az ember nem is hallja Hansveí úr veszteségét. — Hát ismét vesztett ? kiáltá a szőke Auróra. . — Teremtette mormogd roszkedvüen a tőzsér, a lovagnak oly nagy a szerencséje, hogy bizonynyal zsebében hordja azon kötélnek egy részét, melyre egyszer felakasztják. Auróra kisasszony a lovag térdeire ült. — Add ide részemet, vete oda. Hát együtt játszottunk ? — Kétségkívül, miután nyertél. Soubiran marquisné, ki egy testőrhadnagy összes kiadásait fedezte, Embermesnil elnökné füléhez hajolt, a ki épen azon dolgozott, hogy egy felügyelőt tönkre tegyen — és mormogd : — E nők szánalmat keltenek bennem! — Mi jobban sajnáljuk önt, viszonzá Zambolini kisasszony, ki meghallotta. E szó forrongást idézett elő. főrangú hölgyek felkeltek, hogy szájukkal és körmeikkel tiltakozzanak. A színésznők ellentállásra készültek. Rubentel és még néhány fiatal ember közéjük rohant, míg Sainte-Croix egy-két maroknyi aranyat dobott a földre. A főrangú hölgyek és színésznők megfeledkeztek perpatvarokról, hogy a prédára rohanjanak. — Ez még mind nem adja tudtunkra, — veré oda Sourdry abbé, hogy te kit vársz ma este Bernardin-utczai lakásodon, lovag ? — Talán Flavigny Unokahugomat ? kérdé Rubentől. — Vagy Chastellay sógornémat? folytatá az abbé. — Vagy a Champmesléet ? veré oda más valaki. — Vagy a Gravilliers-utczai szép varrónőt? tévé hozzá egy harmadik. — Vagy Chaulnes grófnét — Vagy az pont-neufi sétái* ismert ki3 Florimonde-ot? — Vagy engem? szólt Soubiran asszony. — Vagy minket? kérdek Zambolini és Boisrosé kisasszonyok. — Mindnyájan nagyon csalódnak, viszonzá Sainte-Croix. Ma két személyt kell fogadnom : az egyik egyszerűen gyóntatóm, a másik vegytani tanárom. — Te tehát kiszesz az istenben, lovag ? —kiáltá az abbé.—■ Miután nem tartozom az egyházhoz, igennel felelhetek. — Hát az ördögbe ? kérdé Auróra. — Miattad semmirekellő, egy óráig hinnem kellett benne. Ezalatt a játék folytatódott. A férfiak ittak, a nők nevettek. Sainte-Croix mindig beszélt, de azért páratlan ügyességgel folytatta a játékot. — Gyóntatóm, szólt egy igen tapasztalt, ékesszóló jezsuita, figyelmeztetett az új doctrina egyes pontjaira. Én komolyan, behatóan tanulmányoztam e pontokat, és tanulmányaim eredményét munkába foglaltam egybe, melyet legközelebb ki akarok adni. _ Én ájtatos vagyo^ ^^s^^ érveire büszke vagyok; ájtatosságotükra ‘ nincs. Ráírni alkalmatlan fitogtatás ; az isten, ki diadalatomat bírja, sokkal eszesabb, mintsem, hogy Valamiben korlátozná a szenzás mélyeket,® Melyeket jjf fektetett belénk. W* j&Ji /ff