Egyetértés, 1884. július (18. évfolyam, 180-210. szám)

1884-07-01 / 180. szám

1884 TIZENSTNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BPdI­ PRT. I.V. himző-utcza 1. sz. KÉZIRTOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK, CSAK BÉlMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidéki­ postán vagy helyben házhoz hordva: Egy epSz évre 20 frt I Egy negyedévre 5 fr­t Egy fő évre — 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Fran­zia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­•zfrződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajczár. név, VJ<39 A kolera. A kolera behurczolása ellen tett végre a magyar kormány is oly intézkedést, mely ér valamit. Értjük itt azon legújabb rendeletet, mely szerint elhordott ruhák és rongyok be­hozatala a veszélyes vidékekről be lett tiltva. Semmi által sem czipeltetik el a ragály fer­tőző anyaga oly könnyen, mint épen a bete­gek ruhája által s ha valamit tudnánk kí­vánni ezen rendelettel szemben, úgy az an­nak szigorítása lenne. Ki kellene azt terjesz­teni az utasok málháira is, a­kik a veszélyes helyekről érkeznek, sőt maguknak ezen uta­soknak személyére is. Nehéz megszorítása ez a szabad ide-oda járhatásnak, kelésnek — jól tudjuk. De ezrek és százezrek jólléte meg­engedhetővé teszi a nagyobb szigort,­­ sőt a túl nagy szigort is. Egyesek, a­kik Toulonból és Marseilleből épen a kolera elöl menekültek, itt vannak már közvetlen szomszédunkban. Ausztria fürdőiben és nyári tartózkodási he­lyein többen jelentek meg, hogy ott vegyenek lakást, míg odahaza a baj szűnik. Az ily uta­sok elhozhatják a bajt ruháikon még akkor is, ha annak ők maguk nem esnek áldozatul, sőt még csak meg se lesznek támadva általa. Németors­ág parlamentjében a világ egyik legelső orvosi kapac­itása Virchov nagyon tanulságos példát hozott fel az angol «Kroko­dil» gőzös esetében, mely nemcsak azt mu­tatja, hogy az angolok mily lelkiismeretlenül veszik a dolgot, hanem azt is, hogy mennyire óvatosnak kell lenni az utasok bebocsátását illetőleg. Ez a gőzös egy kolerabeteget vett fel fedélzetére Khinában, a­ki meg is halt, mi­előtt fölszedték volna a horgonyt. Ennek da­­­­czára a hajó kievezett a n­ht tengerre, s an­nak az egy betegnek hátra hagyott holmijai­­ elegendők voltak arra, hogy még útközben I más nyolcz ember essék a borzasztó betegség­­ áldozatául. A kormánynak még csak arra l­em volt gondja, hogy a hajó utasai, midőn­­ Angliába megérkezik guarantaine-t tartsa­­­nak, s legalább egy ideig felügyelet alatt le­gyenek. Mindent ment a maga utján, s utazó­­­ bőröndjében in­gával vitte a kóranyagot. A kereskedelmi érdekek túlságos hajhá­­szása egyáltalán nagyon könnyelművé teszi a hajósokat. Tudjuk, hogy tavaly is, midőn a járvány Eg­iptomba indult, Anglia nem akarta megtenni az óvóintézkedéseket, mert keres­­kedelmét féltette a kontinensen. S nem törő­dött vel, ha Európában lakásra halnak is az érm­ük, csak az ő kereskedői gazdagod­janak- Ez alkalommal a franczia kormány sem mutatkozott jobbnak. A magyar kormány csak népe jogos érde­kében cselekszik, ha a legnagyobb szigort al­kalmazza nemcsak a veszélyeztetett helyről jövő áruk, hanem az onnan jövő személyek iránt­ is. E tekintetben csakis most­ lehetne még ha­szonnal tenni valamit. Mert ha csak egy he­lyen tör is át a baj az ország határán, ha csak egyetlen betegedési eset állott is elő, a védekezés sokkal nehezebb leend, s az ország határain vont kordon sem fog többé bennün­ket megvédeni. Azonban ettől eltekintve is, a kormánynak két nevezetes kötelességet kellene teljesítenie. Egyik az, hogy fel kellene a népet világosí­tani a bajjal szemben való védekezés felöl. Az utczák öntözése, a fertőztelenítés és tisz­taság, melyre nézve adott ki a kormány ren­deletet, tesz ugyan sokat a baj meggátlására, de magában véve nem tesz mindent. Akár rendeletekben, akár szétosztandó apró füzet­­kékben, melyek szaktudósok által lennének megszerkesztendők, fel kell a népet világosí­tani a­felől is, hogy ételében és italában mi­hez tartsa magát, mert ma már kétségtelen, hogy a fertőző anyag majdnem kizárólag az étel és ital által jut a szervezetbe. A másik, a­miben intézkedni kellene az, hogy eltiltassék a­­: éretlen és rothadásnak in­dult gyümölcs árukba. Ezt Toulon vidékén nagyon könnyen vették, s úgy látszik ez hoz­zájárult ahhoz, hogy a baj rohamosan elter­jedhetett. E tekintetben van ugyan most is rendőrségünk és közigazgatási közegeink ke­zében hatalom, de azt nem alkalmazza senki, s az egész holt malaszt marad. Mindjárt az első alarm hírekre sürgettük, hogy az egészségügyi tanács összehivassék, s az ország legelső szaktekintélyei megképez­tessenek. A kormány okosabb akar lenni náluk, s mostanig is késedelmeskedik megtudni véle­ményüket. Akkor majd fog kapkodni fühöz­­fához, ha egyszer közvetlenül érint bennün­ket a baj, pedig már most is, proximus ardet Ucalegon. De akkor már késő lesz az, a­mi ma még jó szolgálatot tehetne, holott az a szenny, a hideg és­szel számító korrup­­czió, a depraváczió az erkölcstelenség szülötte. Egy árva szóval sem kérdem, hogy azt az utolsó kenettel ellátott haldoklót, mily eszközökkel nyerték meg? Nem kérdem, hogy a nyolcz­van zsidó válasz­tóból miért szavazott hetvenhét Fackh Károlyra, kinek tábora antiszemita nótával vonult be; még azt is szó nélkül hagyom, hogy a kataszteri és megyei tisztviselőkből alakított korteshad mit mivelt pénz­zel, borral, zsandárral a falvakon és a választás színhelyén. De az, hogy ott az egész fegyveres hata­lom úgy fogta föl — természetesen utasításra — a választási szabadságot, hogy a Rába hidját elzárja s a függetlenségi párt elnökének, ki a túlról jövő választókat át akarja vezetni, k­résére azt felelte: «reitet ihn nieder !» gázoljátok el ! — hogy az 1047 függetlenségi választót naphosszat minden mozgás­tól elzárja, az 55 helységből álló kerületbe a kime­netet megtiltsa, lőpatával, karddal megakadályozza, de megengedje, hogy az ellenfél az egyes választót is külön vonaton szállítsa s— ám egyeztesse ezt ös­­­sze valaki a magyar ember tisztességtudásával — én nem bírom. Ám gyönyörködjék Tisza Kálmán és Radó Kál­mán a «sikerben»; gyönyörködjék abban is, hogy választottjuk a fölhívást mint «birodalmi lovag» irta alá, hogy a magyar országgyűlésre szóló mandátum átvételénél ezrek hallatára a «Gott erhalte unsern Kaiser» dala zúgott a legújabb «szabadelvűség» tá­borában; telsék kedvük mindenben, a­mi nem tisz­tesség — ámde szerencsére ephemer is. Azok, a­kik tanúi voltak a harcznak, tudják, mit jelentett az. Tisza Kálmán tábora teljesen föladta a politikai tisztességet s irtó harczot indított az el­lenzék ellen; elve mellé akasztotta a választás sza­badságát — lelke rajta. Majd számolunk! Herman Ottó.­ ­ Helfy Ignácz bukása. Helfy Ignácz megbukott. Győrött és Baján meg­bukott nyílt csatában. Hogy ott sem hiányoztak el­lene az «eszközök», ez politikai közéletünkre nézve jellemző is, szomorú is, de azok nyílt ütközetek vol­tak, semmivel sem alantasabbak a fegyverrel vívot­­taknál, a­melyeknél a fogás, az útvesztő megenge­dett mód: e’est la guerre ! Másképen állott a kérdés Szent- Gotthárdon. Ott három versengő fél közül Helfynek jutott a legtöbb szavazat s a szűkebb választásban föl volt vetve a kérdés: helye van-e Helfynek a parlament­ben, igen vagy nem ! Fel volt vetve az a kérdés: szükséges-e a parla­mentben az igazi ellenzék, igen vagy nem? És fel volt vetve a kérdés: van-e Tisza Kálmán­ban és pártjában annyi politikai tisztességtudás, hogy a szűkebb választás harczában a loyális fegy­vernek lojalitással, a diszkrécziónak ugyanavval fe­leljen ? A harcz lezajlott, Helfy megbukott s én, ki a vi­­askodásnak részese , és szemtanúja voltam, mond­hatom, hogy e harcz elég volt arra, hogy bennem a teljes megundorodást fölkeltse az ellen a rendszer és politikai iskola ellen, mely a szabadelvű ezimet bitorolja s az ellenkezőt cselekszi, tisztességről be­szél, mikor kivetkőzött belőle! Nyilt ellenfele voltam Deák Ferencznek, a politi­kusnak — Írott és élő szóval mondottam meg, hogy miért? — De egy tulajdonságát becsültem, s ez az, hogy az igaz magyar ember tisztességtudása­­ meg volt benne s ez indította arra is, hogy a véres­ man­dátumot visszautasítsa. És lelkem legmélyéből fakad ma az a meggyőző­désem, hogy Deák visszautasítja a szent-gotthárdi mandátumot is, mert szennyes az — undorítóan szennyes! Sőt ezt inkább utasítja vissza mint a véreset; mert azt a vért a szenvedély elemi hatalma ontotta, Kossuthnál. Turin, június 28. — Az «Egyetértés» tudósítójától. — Másodszori látogatásom alkalmával szóba kerül­tek első­sorban a választási kérdések­. Kossuth épen az «Egyetértés» czikkét olvasta, mely a választások eredményeit, a függetlenségi párt veszteségeit mér­legeli. A­mi a függetlenségi párt veszteségeit illeti, bi­zony sajnálni lehet — úgymond — hogy sok oly jeles vezértagja a pártnak kimaradt. • Helfy válasz­tása ép e napra volt kitűzve. Nagy kár volna, ha Helfy kibuknék. Nem nagy politikai érettségre mu­tat az, hogy oly képviselők, mint Helfy, ki 15 év óta tiszta hazafisággal felel meg képviselői fölada­tának, kerület nélkül marad, míg ellenben oly em­berek, kik nem odavalók, bejutnak a házba. (És itt sajnálatát fejezte ki, hogy a pár több jelese, kiket megnevezett, kimaradtak, érdekkel tudakozódott egyes jelöltjeink, első­sorban Csávolszky Lajos, pót­választási kilátásai iránt, stb.) A választási mozgalmak megindultából Kossuth azt sejtette, hogy a függetlenségi pártnak több jelöltje lesz. Csodálkozott a fölött, hogy csak 150 kerületben állított e párt jelöltet. (180 jelölt volt. Szerk.) A vá­lasztási nehézségek és költségek kerülvén szóba, azt a kérdést vetette föl: nem-e volna helyesebb, ha minden község saját községházán szavazna? Nem-e kereskednének ezáltal az «alkotmányos kiadások», nem volna-e ezáltal az u. n. «presszió» szűkebb térre korlátozva stb. ? Előre bocsátó különben, hogy né­zete szerint ez oly kérdés, mely érdemleges vitatást igényel, mert sokat lehet mellette is, ellene is fel­hozni. Én azt a nézetemet fejeztem ki, hogy a pres­s­szió a községekbe is találna utat és az agitácziókat stb. az érdekeltek e rendszer mellett csak dec­en­­tralizálnák ... A függetlenségi párt csökkenésére nézve megjegyzi, hogy számra nézve e pártnak ugyan kevesebb tagja van most, de szavazatokban nem fogyatkozott meg, mert az antiszemiták közül legtöbben a függetlenségi párthoz tartozóknak je­lentették ki magukat és bizonyára ez$is is fognak szavazni. Az antiszemita­ pártra térve Kossuth körülbelül így nyilatkozott: Az antiszemita­ párt denique meg­van, s vele, mint faktorral, számolni kell. Ne bolygas­suk most azt, hogy mikép, miféle eszközök által kerül­tek a házba. Tény az, hogy egy 17 tagú parlamenti pártot képeznek. Ez oly való jelenség, mely elől el­zárkózni nem lehet. De mit kell velük tenni, az a kérdés. Vegyük elő az ő program­jukat, melyben több pontban felsorolták kívánságaikat. E programm egyes pontjai, — melyekre pontosan nem emlék­szem — azt bizonyítják, hogy az antiszemitizmus nem egyéb gazdasági kérdésnél. A nevezett párt látni fogja, hogy «kívánságai» közül ez vagy az a gazdasági érdekek szerint megoldható, részben tel­jesítve van, részben teljesíthető, így például a mi külföldi zsidók tömeges bevándorlását illeti, bizony ezt senki sem óhajtja, mert olyan invázió, mely sem anyagi erőt, sem munkaerőt nem hoz az or­szágba, nem használhat, hanem csak árt, de ez nemcsak a zsidókra nézve áll. Ne eres­­­szük be az oláhokat, vagy más-e fajta nép­séget se, ha tömegesen, minden gazdasági és intellektuális erő nélkül akarja községeinket ellepni. Ez tehát nem zsidókérdés, hanem gazdasági kérdés. És így vagyunk e programm többi pontjaival is. Az antiszemitizmus nem szenvedélyen, nem osztálygyű­­löleten alapszik; alapja tisztán és egyedül a gazda­sági kérdésekben keresendő. Tudom, hogy az anti­szemitizmus nagyon el van terjedve az országban. Minden ember, a­ki nálam megfordul, azt bizo­nyítja. Egy nagy vállalatnak az igazgatója, a­kivel összeköttetésben vagyok, e kérdésről szólva azt mondá: Bizony, ha az úr (már­mint én) hazajönne, ön volna az egyedüli szabadelvű ember az ország­ban... Volt nálam nemrég egy baranyamegyei egy­szerű földmives ember. Megkérdeztem tőle, hogy ná­luk is meg­van-e az antiszemitizmus és miért? Bi­zony meg van, válaszolá jámboran, mert a zsidók egyre vásárolják a birtokokat. Mindenütt így van ez ? — kérdem. A németeknél nincs, mondá. No­­ lássa, itt a dolog veleje. A németek takarékosab­bak, gazdaságosabbak és élelmesebbek, őket nem fonja be a zsidó, nem forgatja ki vagyonukból ; míg ellenben a magyar ember néha bizony kön­­­nyelmü, nem bánja, ha 1—2 írttal többet költ, több is veszett Budánál, gondolja magában, s ezt a könnyű gondolkozását, általában pedig bizonyos gazdasági előnyöket a zsidó hasznára tudja fordí­tani — és e­miatt szidják. Itt Olaszországban, vagy Angliában, Francziaországban nincs, nem is lesz zsidókérdés, mert az olasz, az angol, a franczia ép oly élelmes, mint a zsidó és ép úgy ki tudja aknázni a gazdasági előnyöket, mint az. Hiába, nagyon anyagias kort élünk, a gazdasági kérdé­sek dominálnak mindenütt és a gazdasági vi­szonyok bizonyos alakulása szülte az antiszemi­tizmust. Ha az antiszemita-párt be fogja látni, hogy törekvése tulajdonképen nem egyéb, mint bizonyos gazdasági érdekek védelme, vagy re­formja, és ha e védelmet igazán akarja, meg kell szűnnie továbbra is «antiszemita-pártnak» lennie, és czélját reálisabb formában kell követnie, hogy más pártok is támogathassák. De ha e meggyőződése dac­ára is az osztály- és fajgyűlölet hirdetője marad,­­és rípdcsebb" eszközökkel kell ellene fellépni a kormán­ynak és társadalomnak egyaránt, beszéltünk a,,zsidók asszimilácziójáról. Debrit­ tesznek önök ez ügyben, kérdé Kossuth. Hisz a házassági kérdést is zsidókérdéssé fújták föl. Rosszul teszik, hogy ezt a kérdést a polgári házas­sággal ellentétbe helyezik. Igen helyesen mondta Schlauch Lőrincz szatmári püspök egyik pásztorleve­lében, hogy a papság az állam politikai dolgaiba nem avatkozik, hanem kötelességének tartja az­ állami törvények tiszteletben tartását hirdetni. Az­­ államnak nem szabad­ magát e kérdésben a vallással ellentétbe helyezni, sok helyütt, például­­ Olaszországban így van. 1 ’Csak az a házasság ér­­­­vényes, mely a szindikus előtt köttetett. Ezenkívül persze szabadságában áll saját vallása , szerint, saját papja előtt is n­ dikushoz menni muszáj. És ez •Víni^P." a nar­­unzki de­i nagyon sok Olaszországban a törvényt a g^mie‘ kék, vagyis az oly gyermekek száma, kik csakis, ÉaÉ előtt kötött házasságból származnak. Ez nem lyen. A polgári házasságot be kell hozni, az bi­zonyos, de nem úgy, hogy mindenki a városi hatóság előtt esküdjön örök hűséget választottjá­nak. A házassághoz az államnak is van köze, de a vallásnak is. A­ki tehát bármi oknál fogva a pol­gári hatóság előtt esküszik, annak a házasságát ér­vényességi szempontból a vallásnak is el kell is­merni. De viszont az államnak érvényesnek kell tekinteni minden oly házasságot, mely a kellő for­mák között a pap előtt köttetett. A külömböző val­lásfelekezetek papjait csak arra kell kötelezni, hogy a náluk kötött házasságokat annak rendje és módja szerint a polgári hatóságnak is bejelentsék, hogy az állam — akár adózási, akár katonakötelezettségi­ vagy más szempontból — a maga jogait a házasok­­­kal szemben szintén kereshesse. A polgári házassá­­­­got tehát nem kell és nem szabad a vallással rideg ellentétbe helyezni. Ismét a választásokhoz tértünk vissza. Kossuth élénken tudakozódott, hogy M. S., a­kinek nemzet­­gazdasági képzettségét nagyrabecsüli, mert nem jut­hatott a parlamentbe ? Mert — szerinte — arra is nagy súlyt kellene fektetni, hogy nemcsak jogászok és politikusok, hanem a gazdasági téren képzett szakemberek is helyet foglaljanak a képviselőház­ban. Helytelenítette, hogy egyes kapac­itások 3—1 kerületben is fellépnek, mert ezáltal gyakran biztos és állandó kerületeiket elvesztik, vagy másoknál átengedik, maguk pedig esetleg mandátum nélkül maradnak, vagy egyes kerületekben, mások elől elveszik a tért. Mert egy ember 3—4 helyen soha­­sem tud oly erélyt kifejteni, mintha minden ke­rületben egy-egy arra való ember küzd a­ mandá­tumért. A képviselőségnek 6—6 évre való meghosszabbí­­­­tása — mondá — ismét oly kérdés, a­mely melletti nagyon sokat lehet pro és kontra felhozni. Én egy föltétel alatt elfogadnám. És e föltétel az, hogy a­ képviselőválasztóknak meg kell adni a visszahívás­i jogot. Ez a jog nincs is eltörülve; tessék csak jól­ utána nézni a törvényekben, nem fogják találni an­­­nak hatályon kívül való helyezését. Igaz, hogy e­ jogot más körülmények között érvényesítették, „és mikor még a megyék utasításokat adtak követeik­­nek. Akkor a kerület adott programmot és a kő­rfl — ha ez a programra elveivel megegyezett és elfogadta a küldetést, és ha az utasítások H­ hű nem maradt, küldői egyszerűen visszahba Ht Az elválás ünnepén. — Befejező közlemény. — A következő hónapban már az opera nagyobb tért hódított magának. Schodelné négyszer lépett föl, kétszer mint Julia (a Montecchi és Capuletti­­ben) egyszer mint Norma és egyszer a Zampában. A Szevillai borbély úgy látszik megnyerte a közön­­ség tetszését, mert 12-én újra előadták, sőt­­ József, akkori híres vadászkürtös 25-én c egy-egy hangversenyt is rendezett a Szóval, a zene iránt való fogékonyság és lassankint háttérbe szorult mel' nemzeti érdek. A magyar szárr írja Vahot, hogy «erőteljes ’ adása és játékával elbált' még a komolyabb gr­gadtatással kiálták kezdődik a mag­nul azt kezd’’ .erül­hetlenül ?’ .ndokolt felsőbb­ödött szá­mon, bizonyiták.D­e eg nem volt oly íZinmüvek előadá­­­sa napokon, melyeken Vl­am történt­, Üres házak, csel, helyzet signaturája a szín­műve. urai előadásokra tódult a nagy közönség .ene univerzális nyelvét megér­tette még , ki egy szót sem tudott magyarul. Az első vendégszereplők Carl Henriette,­­V­arda, Scho­delné, utóbb Dobrowszky oly hatást keltettek, hogy egyszerre sokat kezdettek beszélni a magyar operá­ról s kivált, midőn Schodelnét mintegy 17,000 írttal szerződtették s így­ lekötötték állandóan a nemzeti színházhoz, minden figyelem az opera felé fordult és a magyar színdarabok ügye másodrendű kérdéssé vált. Schodelné kiváló tehetsége indokolta ezt a nagy népszerűséget, de egyúttal előidézője is volt an­nak a zsarnokságnak, mely utóbb (1840 ben) a kiváló énekesnő kényszerű távozását vonta maga után. Nem alaptalanul veti e szeszélyes énekesnőnek szemére Bajza, hogy ő magát tartotta a magyar játékszínnek, mint XIV. Lajos, ki az államot saját személyével hozta a legközelebbi érintkezésbe. Korlátlan szeszélye e nő­nek a legnevetségesebb túlzásba csapott s annyira­­ falta környezetét, hogy föllépés, szabadságidő egé­­sen tőle függött és a színházi szabályokat oly kevésbe­tte, hogy azok csaknem botrán­nyá lettek. A kö­­zség pártolása, elragadtatása pedig annál ke­vésbbé volt figyelmen kívül hagyható, mert a színmű az opera mellett tengett és a drámai előadások üres padjaival szemben az operai előadások látogatott­sága a részvényesek érdekeinek nagyban kedvezett. Nagyon jellemzi akkori viszonyainkat, hogy bár a­­­­ m­ai színészek fizetése meglehetős volt, mégis • üné egymagában több fizetést húzott, mint né, Laborfalvy Róza, Megyery, Szentpétery, Udvay és Egressy Gábor együttvéve, opera és ballet dédelgetett gyermekei­­­knak és aránynak nagy jövedelmet­­, midőn Bajza megvált a színháztól,­­s igen rossz lábon állottak. A választ­ódon erejét megfeszítette, hogy e színházat jós segedelemmel terheitől megmentse. Hogy­­ iileg hangolják a: ek. KK-at és RR-ét, az opera felment Pozsonyba s ott sikerült is oly hatást kel­tenie, hogy az imádott primadonna kocsija elől az ifjillág kifogta a lovakat és maga szállította őt dia­­dalran­ lakására. A^ÉKat derék szerzője ekkor emelte föl szavát a m­agyiÄk mint, a magyar nemzetiség érdekében. Ő a ma^^Bj»*n­zeti színházat a nemzetiség tem­­plománm^^^Bfca s egész lelke erejével harczolt a mellett, hc^^^H^ünk előbb nemzet, aztán gon­dolkodj művészi ízlésünk neme­sítéséről. «M:^^^^^^^m­­agyar színházban az III tisúf­­/!)!> i íegszil­íniu­l.ii a ma­gyarl flint ilyenek, szin­' ■ ; . v, fi B ' f i M­í­a­i­­• nie: ' ezt, gyár szövegel Bfv ros­­zul ejtette ki, hogy m­er ;­em megesküdni vajjon nem énekel-e. Sokan azt hihetnék, hogy a nagyon is egyol­dalú, zenei ízléssel nem­^^^ViU volt, de nem úgy állt a dolog. Nem az hogy a Bájitalt és Normát teli házak előtt adják, hanem hogy az ere­deti magyar színműveket üres ház előtt játszák. A nemzeti színház nem töltötte be a neki szánt hiva­tást , mert teremtett ugyan nagy közönséget, de ez csak az operát szerette meg és hogy a magyar színházban nem volt opera, készebb volt a németbe menni, csakhogy operája legyen. De az igazgatást is jogos vád illette, mert a szín­darabok repertóriumára semmi gondot sem fordított s a jó operai előadások mellett elcsépelt dolgok ke­rültek színre, mint a Csörgő sapka, Mexikói vőle­gény stb. és így a drámai színészek úgy tekintették magukat, mint, a kiket csak kegyelemből tűrnek meg. Egész keserűséggel kiált föl: «E köz­marazmus­­ban minden ember idegenkedni kezd a háztól s a színdarabok előadása alatt látni a páholyokban ásí­tásokat, a karzaton pedig csak amolyan erőltetett tapsokat hallani. íme, ezt köszönhetjük az operá­nak!» (339.) Ez a Szózat az első erőteljes tiltakozás^ volt az opera és színmű egyesítése ellen. Indoka egyelőre nemzetiségi ügy s csak később válik világosabbá annak a szüksége, hogy művészeti, irodalmi érdek­ből kell e kettőt egymástól szétválasztani. Amaz a még meg nem erősödött nemzetiség féltésében leli magyarázatát, emez pedig magasabb érdekeket je­lent, melyek csak oemr érvényesülhetnek, ha egy jsitottnak érzi magát. mHa a k­oőszakot tekintjük, midőn nemzeti életünk j ól, midőn m­ég csak kezdetén a mozgalomnak, mely az ■ kezdődik, teljesen iga­­kagadtatásában tán itt­­, mindez kifolyása volt erős mely ma valóban kegyeletes Adelet érdemel. Most e pillanatban emelte föl tehát szavát, midőn még nem dőlt el az országos pártoltatás kérdése. Lassú, fokozatos fejlesztést óhajt ő az opera terén, de szerinte a legtöbb tekintet a színművekre fordí­tandó.­­Mert úgy, a­mint most állanak az ügyek, valóban nem érdemes, hogy a nemzet vagyonát egy kedvtelési intézetre fordítsa, midőn egyetlen huma­nitárius intézete sincsen. Előbb a szükséges dol­gokra való a pénz s aztán a kedvtelésre. Meg kell próbálni a színművekkel s ha nem kellenek a pesti közönségnek a színdarabok, akkor a magános vállal­kozók szerencséjére és nyerészkedési ösztönére kell hagyni az egész szinügyet, a nemzet pedig fordítsa figyelmét hasznosabb és szükségesebb vállalatokra.» A dolog nagyon el volt mérgesítve, de az 1839— 1840-iki országgyűlés azt egész békés szellemben oldotta meg, bár tekintetbe vette mind Pest megye véleményét, mind Bajza Szózatát, csak az a kár, hogy az igazgatásról és országos ellenőrködésről nem gondoskodott az ő javaslata értelmében. A színház megszabadult terhétől sőt az 1840-iki XLIV. t. cz. összesen 450,000 igaz értékű ezüst forintot ajánlott föl a szinház megalapítására, «mely somma egyedül a németek által lefizetendő» — lényegileg azonban minden a régiben maradt s csak annyiban változott meg, hogy az opera «e legköltségesebb fényűzési czikk», most már elegendő pénzerővel rendelkezett. Így kezdődött meg az a hosszú irodalmi vita, mely aztán még a hírlapirodalomban is két pártot te­remtett. Bajza Szózatjára Nyáry Pál felelt és az operát je­lentette ki a «szinház üdvözítő elemének.» Erre ismét 1840-ben Vahot Imre irt meg egy szózatot,melyre Nyá­­rynak erőteljes felelete következett a Jelenkorban. Be­leszólott még a Hirnök és Athenaeum is, valóságos irodalmi háború tört ki, mely évekig eltartott és a politikai lapok hasábjain is folytatását lelte. Mi csak a vihart akartuk jelezni. Első kitörését közelebbről néztük. Hevessége sejtetni engedi, hogy a folytatása annál vészesebb lesz. Manapság,hogy minden felleg elvonult fejünk fölött s nemzetiségünk teljesen biztosítva van, s örömmel nézünk elébe irodalmi és művészeti érdekből an­nak, hogy az opera új palotába költözik. — S talán nem végeztünk fölösleges munkát, midőn vissza­pillantottunk abba a korba, melyben nemzetiségi érdekünk kivánta meg a szinmű és opera szétvá­lasztását. E két korszak nagy ellentéte kicsinyben láttatja azt, ami Magyarország volt s amivé lett Széchenyi ama nagy mondása óta, melyet minden magyar szi­vébe vésett. Bayer József, fi V Ovi pi' 11 i. A., I. A1 ubt'filuí.­'' V1 ' Mosse Rudolf, I. SeilerstaUc Haasenstein és Vogler, 1. Wall lisp’-gasse’^^B -Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. ^ »-^Schálelf^üenrik, I. Wollzeile Nr. 14n Herndl Amjos, I. Wollzeile Nr. 25. WriütKfurtban­ iM.: Daube G. L. és Társa. 'WMrban: Rf Mosse, 40, r. Notre-Dame»d,*Vift« .^Afcenc* Oivu (place de la Bourse!. PAÜLINA REGÉNY. ANGOLBÓL F. B. 1 I. FEJEZET. Sötétben és részben. Okom van arra, hogy ezt a történetet elbeszél­jem, mert különben nem lenne köztulajdonná. Egyszer, egy bizalmas pillanatomban, közöltem egy barátommal némely különös eseményt, mely­­ életem egyik szakával volt összefüggésben. Ugfigyy­szem, meg is kértem, hogy ne adja tovább — B mondta: nem. Akárm­int volt is, ő elbeszélte iB­­ | nak, még pedig — azt kell hinnem — némi n!B‘’ toldással; ez a más megint másnak beszélte eíjől igy tovább és 'tovább. ‘ Hogy végtére is mivé gyarapodott az elbeszélés, azt nyilván soha ez életben sem fogom megtudni | de mióta elég gyönge voltam, magán­dolgaink. S mással közölni, szomszédjaim olybá néztek, mir­e embert, a kinek története van — a kinek külsős s prózai élete alatt titkos regény lappang.­­ A­mi magamat illet, nem törődném ezzel. Neveti­nék történetem fölczifrázott mássain, melyek végre is csak az én meggondolatlanságomnak köszönheti­k leveleket. Nem igen bántana például az sem, hogy egyik jóbarátom azt képzeli felőlem, hogy kommifi­nista voltam s belső tagja egy titkos társulatnak , hogy egy másiknak a tudomása szerint főbeni­ ifi vád alatt álltam a törvény előtt — hogy egy har.Sfi­dik szerint egy időben római katholikus voltam , érdekemben külön csoda is miveltetek. fl Ha egyedül állnék a világon s fiatal volnék, b­fi­zony egy lépést sem tennék e kósza mendemond­a elhallgattatására. Hiszen az igen fiatal embereknek még hízeleg az, hogy a kíváncsiság és képzelődés tár [UNK]­gyaivá lesznek. ■ De nem vagyok igen fiatal, s nem állok egyedül a világon. Van valakim, a­ki kedvesebb az életemnB is. Valakim, kinek szivéről — örömmel m­ondhatom — gyorsan foszladoznak le a múltak árnyai; vakB­kim, a kinek egyetlen kívánsága az, hogy drága, igaz életét titkolózás és elburkoltság nélkül élje [, és sem jobbnak, sem rosszabbnak látszani nem k kí­ván, mint a­milyen valóban. E Ö az, a ki megriadt a furcsa és képtelen menőB mondáktól, melyek múltunk felől forgalomban nak; neki vannak terhére azok a kandi kérdév, melyeket kiváncsi barátok olykor hozzánk intézn.B s az ő kedvéért nézem át a régi naplókat, idézi föl az öröm és bánat régi emlékeit, s mondja mindenkinek, a­ki olvasni akarja, mindazt,­­fi életünkről megtudni kíván, sőt többet is, volt mennyit megtudnia joga van. .fl Ezzel aztán ajkam örökre le lesz zárva Ayfl tárgyra nézve. *üv. fl Itt van elbeszélésem. Vegyék a kiváncr'Avfl letet innen, s ne tőlem. .//■ fl Lehet talán, hogy a magam kedvéértn„v..fl Én is gyűlölöm a titokzatosságot. Egy g.fl magamnak )

Next