Egyetértés, 1884. augusztus (18. évfolyam, 211-241. szám)

1884-08-02 / 212. szám

212. SZÁM. 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. BUDAPEST, SZOMBAT, AUGUSZTUS 2. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA I. 87. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDJNK, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. „ ... előfizetési díj: Vizekre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt Egy negyedévre 5 frt Egy ff­­évre „ 10 frt , Egy bora 1 frt 80 kr. K­ülföldre, 3 bora Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­tanrződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy azám 6 terajchár. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SS. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTERRE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bécsien: Főügynökségünk, Stern .Móni­ hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr.­­2. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. Haaaenstein és Vogler, I. Wallüschgassö 10« Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 1®. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban aiM>: Daube G. L. és Társa. Bárisban: R. Mosse, 40» r. Notre-Dame-d.*Vi«L ágenea Havas (piaca de la Bosrseh Az üldözöttek. Az üldözési mániában szenvedők sorsa va­lóban szánandó. Csupa ellenségeket látni maga körül, minden közeledőben egy-egy fel­fogadott orgyilkost vagy halálos ellenséget sejteni, félni még a szellőtől is, nehogy a mérges miazmák pusztító lehét, hozza magá­val; őrültnek lenni s folytonos remegésben élni az élet megmaradt roncsai miatt: ez a szerencsétlenség és nyomorúságnak neto­vábbja. S ezt a rettenetes betegséget elkapják oly­kor a «népek pásztorait is,mint őket Homér nevezi, a jólelkü és nem jólelkü fejedelmek, udvaraik, minisztereik, kormányaik. Ma Európaszerte megvan erre a betegségre a hajlandóság. Az állampolgárt kezdik nem alattvaló, hanem ellenség gyanánt tekinteni, a­kitől félni igen czélszerű. Tekintik elsősor­ban nem abból a szempontból, hogy mily hasznos tagja lehet a társadalomnak, az or­szágnak, az emberiségnek, hanem hogy mek­kora ellensége lehet annak esetleg. Számba­­veszik­ nem azt, hogy miként tegyék őt jó pol­gárrá, hanem miként tehetik ártalmatlanná. Nem megnyerni kívánják, hanem védekeznek ellene. Nem arról gondoskodnak, hogy legyen harapnivalója, hanem arról, hogy kiszedjék méregfogait. Sokszor a méregfogakkal együtt az egészségeseket. Ez az irány dominál ma Angliában, Orosz­országban, Ausztriában, nálunk, s kiváló tet­tekben nyilatkozik a legutóbbi napok alatt Németországban. Anarchizmus! Attentátumok ! Államfelfor­­gatás! Üldözés, rablás, ölés, ezek a vészkiál­tozások, a kormányok és a trónhoz közel le­vők remegnek mindenfelé, s iszonyú hajszát kezdenek üldözőik ellen, kiknek száma sze­rintük légió. A legújabb tény, hogy az orosz alattvaló­kat kiutasítják sorba Németországból. Az állítólagos ok az, hogy bele vannak kö­zülök sokan keveredve a gyanúba, tudomás­sal bírni a czár ellen tervezett varsói merény­letről. Még ha fel is tes­szük, hogy igy jáll a dolog, akkor is ép oly igaztalan, mint a minő barbár az, a­mit a porosz kormány elkövet. Valószínű, hogy az orosz elégületlenek egy része Németországban, különösen Poroszor­szág keleti részeiben és Berlinben tartózko­dik. Ott kevésbbé kell tartaniok a policziától, mint odahaza. A német rendőrség is meg­teszi ugyan kötelességét, a­hol szükség van reá, de eléggé el van foglalva a saját dolgai­val. Ezek elintézésére érdek is köti, a töb­biekre csak kötelesség. De hát ez még nem menti ki a porosz rendőrség eljárását. Azért, mert vannak egyesek, a­kik visszaélnek a helyzettel és kö­rülményekkel, s a Németország nyújtotta ven­dégjogot forradalmi s felforgató mozgalmak folytatására használják fel, azért még nem szabad azok ellen fordulni, a­kik mindezek­ben nem vétkesek. A Berlin vidékéről kiuta­sítottak között igen sokan vannak, a­kik eszten­dők óta tartózkodtak azon a vidéken, hasz­nos polgárai voltak Németországnak, s fizet­ték az adót. Ma utat mutatnak nekik. Pedig, hogy nem tudnak ellenök semmi kézzelfog­hatót vagy bebizonyíthatót felhozni, az nyil­vánvaló. Máskülönben kiutasítanák őket hala­déktalanul, míg egy soknak egy egész eszten­dei terminust adnak az elköltözésre. Az igazságtalanság annál nagyobb, mert épen Berűn vidékén igen sok oly orosz alatt­való lakik, a­kiket maguk a poroszok csalo­gattak oda. Potsdamban például egész orosz gyarmat létezik, külön kis városrész. Abban az id­ben alakult meg, mikor a rokonság és barátság a legintimebb volt a szentpétervári és berlini udvarok között. Azt akarták, hogy a Potsdamba ellátogató c­ár otthon érezze ma­gát, alattvalói, gyermekei között legyen, s alapítottak egy kis orosz gyarmatot, olyanok­ból, a­kiket direkt e czélból telepítettek ide Oroszországból. A gyarmat azóta folyton sza­porodott, mígnem most ezek ellen is fordul a policzia. A­mennyiben ez a tény az orosz alattvaló­kat illeti, nekünk nincs hozzá szavunk. A poroszok egyszerűen poroszló szerepére vállalkoznak, s épen Oroszország irányában nem először. Méltóság nélküli szerep, de az oly rendőrállamhoz méltó. Van azonban ennek a kérdésnek más vo­natkozása is. Egyik az, hogy a­mint a polgári szabadsá­got egy idegen állam lábbal tiporhatja a másik állam kérelmére, úgy máskor lábbal tiporhatja annak kérelme nélkül is. A­mint ma az orosz alattvalókat utasítják ki Berlin vidékéről, úgy holnap a magyarokra kerülhet a sor. S kerül­het a­nélkül, hogy a magyar kormány felkérné erre a berlini policziát. A másik, a­mit nem hagyhatunk figyelmen kívül, az a tulság, a melybe minden policzia ezzel a sok anarchista hajszával esik. Magán Budapesten is tart még a heccz. Egy­másután szállítják át a határon az idegene­ket, a­kikhez a gyanúnak csak árnyéka is közel esik. Ha ezzel csak valami kevéssel tudnák a fe­nyegető bajt kisebbé tenni, ám hagyján. De ez körülbelül semmit sem használ. Az az anarchista, a­kit Budapestről például Drez­dába tolonczolnak, mint illetőségi helyére, semmivel sem javul meg mire hazaér. Vi­szont, a kit Drezdából mint idevaló szárma­zásút hozzánk küldenek, nem szűnik meg ve­szélyessé lenni, talán még veszedelmesebb lehet ott, a­hol a viszonyokat jobban ismeri. Utoljára is mi lesz ezzel a sok tolonczozás­­sal ? Az anarchizmus ürügye alatt százakat hajszolnak át folyton a határokon, de azért ezek az emberek sem nem javulnak, sem nem fogynak, a hajon tehát ez által javítva nincs. Tessék az államoknak gondot fordítani a társadalmi bajok orvoslására, ez lesz az anar­chizmusnak legjobb orvosszere. Olyan társadalmat nem akar felforgatni senki, a­melyben jól érzi magát. De a­mikor a társadalom többet követel tagjaitól, mint a­mennyit viszont nyújt nekik, akkor ne csodálkozzunk, ha sokan akadnak, kik azt alapjaiban óhajtják felforgatni. K­ÜLFÖLD. — aug. 1. A konferenczia a tegnapi ülésen sem jutott meg­állapodásra. Waddington franczia nagykövet ugyanis, ki harmadnapja azt a reményét fejezte ki, hogy hu­szonnégy óra alatt meg fogja kapni kormányától az utasítást az új angol javaslatra nézve, kijelentette, hogy még nem kapott utasítást. Ez ellenében egy londoni magántávirat azt erősíti, hogy Waddington még délelőtt megkapta az utasítást, de mivel azt nem találta elég világosnak, újabb kérdést intézett Párisba. A diplomácziai körökben most ismét azt az aggo­dalmat fejezik ki, hogy a konferenczia még­is hajó­törést fog szenvedni, mivel Franczia­országnak Egyip­tomot illető szándékai elvi ellentétben vannak Anglia czélzataival. Francziaország most a konfe­­renczia elnapolására látszik törekedni, hogy a franczia-angol egyezmény, mint függőben levő, ér­vényben maradjon. Anglia ellenben azt óhajtja, hogy a mostani konferenczia sikeres legyen. Wad­dington londoni állása ez által most igen kellemet­lenné lett, mivel a franczia-angol egyezmény meg­kötésekor azt sejteti, hogy Francziaország nem fog jelentékeny kifogásokat tenni Anglia pénzügyi ja­vaslatai ellen. Anglia így állítólag rászedette magát, de Waddington ezt semmikép sem akarja elismerni. Ha Waddingtonnak holnapra sem lesz meg a kellő utasítása, Anglia, mint hírlik, a konferencziát, mely úgy sem mutathat föl semmi eredményt, berekesz­­tettnek fogja nyilvánítani. Ezzel elesnék a franczia­­angol egyezmény is, s Angliának ismét szabad keze lenne Egyiptomban. A­mi a semleges hatalmakat illeti, Olaszországra vonatkozólag azt erősítik a római félhivatalos la­pok, hogy ez most Anglia pártjára állott. Ez az arczél változtatás különösen a német képviselők előtt érthetetlen. Németország ugyanis, mint egy múlt alkalommal említettük, inkább Francziaország, sem mint Anglia mellett van, a­mennyiben visszautasí­totta azt az angol részről jött felszólítást, hogy érvé­nyesítse befolyását a franczia megbízottakra az angol javaslat érdekében. Aligha ennek nem tulajdoní­tandó az a körülmény, hogy Lord Granville tegnap másodízben is visszautasította a német nagykövet amaz ajánlatát, hogy a konferenczia Egyiptom egész­ségügye fölött is tanácskozzék. A Times berlini le­velezője július 30-ikáról ezt jelenti lapjának Német­ország magatartására vonatkozólag: Mi a valóságos ok, mely Bismarck herczeget arra készteti, hogy inkább a franczia, semmint az angol javaslatokat támogassa ? Meglehet, hogy a kanc­el­lár véleménye szerint Németországnak az egyiptomi pénzügyekkel kapcsolatos érdekei azonosak Fran­cziaország érdekeivel; az is meglehet, hogy elte­kintve a német bondheiderek érdekeitől, a konfe­renczia kitűnő alkalmat nyújt Bismarck herczegnek arra, hogy Francziaországgal összebéküljön a­nél­kül, hogy Angliával egyenes ellentétbe helyezze magát. De még más föltevés is lehetséges. Vajon a né­met kanczellár, midőn Francziaország követeléseit támogatja, nem inkább Anglia javára dolgozik-e ? Bismarck herczeg mindig abban a nézetben volt — s ezt a berlini kongresszuson ki is jelentette Salis­bury marquisnak — hogy az európai béke érdeké­ben Egyiptomnak előbb-utóbb Anglia kezére kell jutnia, a miként a Balkán félszigetet is úgy kell tekinteni, mint egy esetleges örökséget, mely Oroszország és Ausztria-Magyarország közt osz­tandó föl. Ezért helytelenítette a kanczellár mindig az an­­gol-franczia ellenőrzést, attól tartva, hogy a két nyugati hatalomnak a Nílus mellékén való együttes akcziójából olyanféle bonyodalmak keletkezhetnek, minőket a schleswig-holsteini osztrák-porosz okku­­páczió támasztott. Végre Bismarck herczeg abban a nézetben van, hogy az egyiptomi pénzügyek khao­­sza európai konferenczia által nem oszlatható el, s mindaddig fog tartani, a­mig Angliának szabad keze nem lesz Egyiptomban, s a­míg csupán saját fele­lősségére nem cselekedhetik, nem törődve a többi hatalmak beleavatkozásával. Mindezekből a berlini levelező azt következteti, hogy Bismarck herczeg, midőn Francziaország ja­vaslatát támogatja, a konferenczia kudarczát moz­dítja elő, s ily módon értésére adja Angliának, hogy az ő szabad és mindenkitől független eljárása sok­kal nagyobb hasznára lehet Egyiptomnak, mint az európai hatalmak tanácskozása. Gordon tábornokra­ vonatkozólag Alexandriából a következőt jelentik a Timesnak július 29-dikéről: Egy görög kereskedő, ki Kasszalából ide érkezett, azt mondja, hogy látta Gordon tábornoknak egy 6 héttel ezelőtt a kasszalai mudirhoz intézett levele, melyhez bondák voltak csatolva, s melyben a tábor­nok azt mondja, hogy véleménye szerint Kasszala ép úgy körül van véve lázadókkal, mint Khartum. Ajánlja a mudirnak, hogy maradjon benn a város­ban s ne támadja meg a lázadókat a városon kivűl. Hozzá­teszi, hogy 8—10,000 embere van, s mihelyt a Nílus áradni kezd, északnak szándékozik nyo­mulni gőzösein s megtámadja a lázadókat. — A ke­­­­reskedő azt mondja, hogy úgy menekült el Abes­­­szinián át, hogy az arab­okat ezer dollárral meg­vesztegette. Mielőtt a várost elhagyta, ez meg­­támadtatott, de a lázadók 800 embernyi veszteség­gel visszaverettek.­­ A dongolai mudir sürgönyzi, hogy kiüríteni készül Dongoláts nemsokára Kairóba érkezik. Azt nem mondja, hogy be fogja-e várni Kit­chener őrnagy megérkeztét. A Pall Mall Gazette, az angol kabinet radikális árnyalatának közlönye, egy legalább­is sajátságos­nak nevezhető ajánlattal lép föl legújabban. Konsta­tálja ugyanis, hogy a brit kabinet nem szándékozik az ős­szel expedicziót indítani Szudánba s így Gor­dont sorsára hagyja. A radikális lap tehát Franczia­­országot kínálja meg Gordon megmentésének fel­adatával. Gordon tábornok — úgymond — eluta­zása előtt nem titkolta, hogy jobb lenne Szudánt Francziaországnak ajánlani föl, semmint az anar­chiának átengedni. «Ha a francziák, attól a kilátás­tól csábittatva, hogy a felső Níluson visszanyerhetik azt, a­mit a Deltán vesztettek, a karván­ után Tu­niszból expedicziót küldenének Khartumba, ezt nem lenne jogunk ellenezni. És ha a franczia köztársa­ság kiszabadítaná az angol birodalom ügynökét ve­szedelmes helyzetéből, bizony megérdemelné jutalmul Szudán birtokát.» Csak az a kérdés, hogy Franczia­ország rááll-e erre az ajánlatra. Khinával még koránt sincs elintézve Franczia­­országnak az ügye s a franczia kormány máris Tanking gyarmatosítására készül. Mint ugyanis Alexandriából jelentik, a franczia tengerészeti és gyarmatügyi miniszter utasításai következtében az ottani franczia konzul gyarmatosok toborzá­sát kezdte meg Tanking részére. A vállalkozó egyéneket ingyen szállítják el, csupán az eltar­tásért kell 80 frankot fizetni fejenkint. Letelepe­désre különösen Ha-Noi és Hai-Fong városokat ajánlják. A szükséges felvilágosításokat és tanácso­kat a letelepülőknek készséggel megadják az erre külön utasítást kapott helyi hatóságok. A Ferry kormányelnök, tekintettel a tonkingi hitel közelebbi tárgyalására sárga­ könyvet fog kiosztatni, mely a langszoni esetre vonatkozó összes sürgönyöket és tár­gyalásokat fogja tartalmazni. • A franczia szenátus által megválasztatott s most a képviselőház előtt levő alkotmányrevizióról szóló javaslat így hangzik: Az 1875-ik évi február 25-iki alkotmány­törvény és a köztársaság elnöke által tett indítvány alapján a szenátus kijelenti, hogy revizió alá veendő: 1. az 1875. évi febr. 25-iki alkotmánytörvény 5-ik fejezetének a közhatalom szervezetére vonatkozó 2-ik szakasza. A szakasz így hangzik: A képviselőháznak a köztár­saság elnöke által a szenátus egyetértésével való felosz­latása esetében az új választások három hónap lefolgása alatt elrendelendő­­. „II. Ugyancsak az 1975. évi február 25-iki alkotmány­törvény 8-ik fejezetének 3-ik szakasza, mely arra a kér­désre vonatkozik, va­jon kiterjedhetne a revízió a kor­mány köztársasági formájára. A szakasz így hangzik: Az alkotmánytörvénynek úgy egészében, mint részeiben való revíziójára, vonatkozó határozatok a nemzetgyűlést képező tagok általános többsége által­ hozandók. III. Az 1875. évi febr. 24-iki alkotmánytörvény 2—7. szakaszai, melyek a szenátus szervezetére vonatkoznak, arra nézve, vajjon kihagyassanak-e az alkotmánytörvény­­ből vagy nem. Az említett szakaszok közül a 2-ik meghatározza, hogy minden département hány szenátort választ; a további szakaszok így hangzanak: 3- ik §. A­ki nem franczia, legalább 40 éves és nem bír a polgári és politikai jogokkal, szenátornak nem választható. 4- ik §. A megyék és gyarmatok szenátorai általános többséggel és szükség esetén lajstromos szavazás utján egy választótestület által neveztetnek ki, mely a megye vagy a gyarmat székvárosában ül össze és a következő­­kép alakit­tatik: 1. a képviselőkből; 2. a megyei taná­csosokból; 3. a kerületi tanácsosokból; 4. a községi választók által választott minden községi tanács egy-egy küldöttéből. 5. §. A nemzetgyűlés által választott szenátorok lajstro­mos szavazás útján, általános többséggel választandók. 6. §. A megyék és gyarmatok szenátorai kilencz évre választatnak és minden harmadik évben egy harmadrész­ben megnyitatnak. Az ülésszak kezdetén a megyék három osztályba so­roztatnak, melyeknek mindenike egyenlő számú szená­torral bír. Sors által állapíttatnak meg azok az osztályok, a­melyek az első és második három évi időszak eltelté­vel megnyitandók. ,7. §• A nemzetgyűlés által választott szenátorok elmoz­­díthatatlanok. Halál, lemondás vagy más ok következté­ben beállott üresedés esetében két hónap alatt maga a szenátus gondoskodik az üresedés betöltéséről. IV. Az 1875. évi julius 16-iki alkotmánytörvény 1. fe­jezetének 3. szakasza, mely a közhatalom viszonyairól szól; e­z így hangzik. Az ülésszak megnyitását követő vasárnapon valamennyi egyházban és templomban imádságok tartatnak, hogy kikérjék az istennek segítségét a gyülekezetek munkál­kodására. Limából írják június hó végéről: úgy látszik, hogy a fegyveres polgárháború a pártok­nak inkább békés választási küzdelmeibe megy át. Ez Iglezias elnök mostani kormányára nézve vereség lenne, a­mennyiben az ellenzéki áramlatnak és Cáceres tábor­noknak engedményeket kellene tenni. A forradalmi mozgalmak ellenében a legutóbbi időben kifejtett törek­vések közben Iglezias tábornok arról győződhetett meg, hogy a nép körében kevés rokonszenvvel találkozik arra, hogy Coceres tábornokot egészen elnyomhassa. Most egy itteni lap Coceresnek a chili csapatok fővezéréhez, Lynch altengernagyhoz intézett levelét közli, melyből a forra­dalmi mozgalmaknak közelebb való gyöngülésére és arra lehet következtetni, hogy a mozgalom az alkudozások csöndes révébe jut. Cáceres tábornok elismeri a chili és Iglezias­ tábornok közt létrejött békeszerződést. Véget óhajt vetni a polgáryér ontásának és állítólag csak azért marad a csapatok élén, hogy egy új nemzeti kormány meg­alakítását előmozdítsa. A forradalmi vezér népszerűsége, mióta a kormány csapataival szemben jelentékeny sikereket vívott ki, annyira növekedett, hogy lelkesülnek érette. Coceres kardcsapás nélkül foglalta el Huankagót és ott ütötte fel főhadiszállását. Cuzcot, az inkák régi fővárosát egyik tisztje hódította meg s Mista ezredest, az Igleziás tábornok által kinevezett profektet elfogta. Ozma tábor­nok ugyan elindult már Arequipából Cuzco visszahódí­­tására, azonban már többször bebizonyult, hogy Iglezias tábornok csapatai csak kevés sikerre képesek s erre is csak akkor, ha Winchester- és Remington-lőfegyverekkel harczolhatnak a nyomorúságosan felfegyverzett indiánok ellen. A forradalmat csak a chiliek fegyveres beavatko­zása segélyével lehetne elnyomni, azonban a chiliek ellen Coceres nem merészkedik tenni semmit, lehet, hogy a megkötött szerződéssel szemben való lojalitásból, vagy pedig mert érzi gyöngeségét. Lynch chilei altengernagy — mint hírlik —■ hivatalos alkudozásokba lépett Coceressel. Titkárát, Don Diego Armstrongot küldte el a forradalmi ve­zér főhadiszállására. A titokban tartott tanácskozásról, jó forrásból csak annyit tudnak, hogy Coceres-nek tudtára adták Chili­ama kívánságát: lépjen három havi fegyver­szünetre Iglezias tábornokkal, mely idő alatt a limai kongresszus egybehivatik és elrendeltetik az uj elnök választása. Hogy mennyi része van ebben a tanácsban Diderot és II. Katalin c­árnő. Diderot nem volt kegyeltje a franczia udvarnak, mely nem szerette az ő szabadelvű filozófiáját. Mikor az akadémia egyhangúlag tagjául választá Diderot-t, a király határozottan állást foglalt az encziklopédia genialis megalkotója ellen, s megtagadta a választás szentesítését e szavakkal: «Ennek az embernek na­gyon sok az ellensége.» S így nem is emelhette Dide­rot az akadémia dicsőségét, melynek különben is meg volt az a szerencsétlensége, hogy Francziaor­szág legnagyobb szellemeit nem láthatta tagjai kö­zött. E mulasztás miatt azonban nem érheti vád s a kitüntetés megvonásának hibája egyedül csak a franczia udvart terheli. De egy idegen koronás fő, II. Katalin czárnő, kegyelmes szívvel volt a nagy filozófushoz, Diderot nagy szolgálatot tett befolyása révén az orosz czárnőnek. De la Rulhiére diplomata köny­vet irt az orosz forradalomról s művében nem va­lami nagyon dicsőítette a czárnőt. Katalin megbízta párisi követét, Galitzyn herczeget, hogy a könyv megjelenését, ha módjában van, akadályozza meg. A tárgyalásokat azonban olyan ügyetlenül vezette a herczeg, hogy a czárnő óhajtása nem teljesülhetett. Ekkor lépett fel mentőként Diderot. Rábírta de la Rub­iéret arra az ígéretre, hogy munkáját a czárnő halála előtt nem bocsátja közre. Ezt a szívességet nem feledte a czárnő, ki különben is tisztelője volt a nagy filozófusnak. Midőn Diderot-t arra kény­­szerté (1763-ban) a szükség, hogy könyveit eladja, a czárnő megvetette Galitczynnel 15,000 frankért az egész könyvtárt, melyet meghagyott továbbra is Diderotnak, kinevezve őt 1000 franknyi évi fizetés­sel könyvtárosul. E tiszteletdíjat azonban két éven át nem küldték meg készakarva. Galitzyn egy alka­lommal megkérdezte a tudóstól, hogy pontosan kapja-e jutalmát Pétervárról. Diderotnak nemmel kellett válaszolnia, de hozzá­tette, mennyire bol­dog, hogy a czárnő megvette könyvtárát s e mellett meghagyta neki «szerszámait.» Katalin megbízásá­ból nemsokára 50,000 frankot küldtek neki Péter­­várról, ötven évre való tiszteletdíjat előre, «nehogy feledékenység miatt kárt szenvedjen.» A czárnőnek ekként nyilvánult rokonszenve nagy hálával töltötte el Diderot-t. Szóval akarta kifejezni köszönetét s elhatározta, hogy 1773 őszén Péter­­várra megy, a mi akkoriban, kivált hatvan éves em­bernek, nagy vállalkozás volt. A franczia iró rend­kívül fényes fogadtatásra talált az orosz czárnő udvaránál. Szabad bejárása volt a czárnőhöz, ki nagyon szívesen beszélgetett vele s elhalmozta őt di­cséretekkel és kitüntetésekkel. Daskov herczegnő azt beszéli emlékirataiban, hogy a czárnő maga mellé ültette mindig az idegen tudóst. Ha beszéd közben túlságosan lelkesedett, ráütött nem egyszer a c­árnő térdére, ki ezt az udvariatlanságot moso­lyogva tűrte. A szabadságról és népjogról a leglibe­­rálisabb eszméket fejtette ki az uralkodónő előtt. Katalin nagy elragadtatással hallgatta őt, de azért nem vette hasznát amaz elveknek, melyeket ő aján­lott. «Diderot — mondá — sok tekintetben száz éves, de némely tekintetben csak tiz.» Daskov her­­czegnő Diderotnak néhány levelét is közli, melyek közt legérdekesebb a következő: «Asszonyom! Semmi sem lehet igazabb, mint hogy én Pétervá­­ron vagyok. 800 vagy 900 mértföldnyiről jöttem ide, hatvan éves vagyok, elhagytam nőmet, leányo­mat, rokonaimat, barátaimat és ismerőseimet, hogy kimutassam hódolatomat egy nagy uralkodónő, a jótevőm iránt. Mit szól ön ehhez? Hogy jól tettem? Felelete bizonyára méltó lesz ahhoz a nőhöz, kinek kedélye, fogékonysága van s nem hiányzik az a tu­lajdonsága sem, mely nélkül sohasem lehet fölül­emelkedni a középszerűségen: a lelkesedés. Mind­emellett kétszer koczkáztattam életemet az utón; távol azoktól, kiket szeretünk, s a kik bennünket szeretnek, igaz, hogy nem sokat ér az élet. — Volt szerencsém a felségét annyiszor látni, a­hányszor óhajtottam s többször, semmint remélni mertem. Olyannak találtam, a­minőnek egykor Pá­­risban magasztalták: egy Brutus lelkével és egy Kleopatra bájaival. Miként a trónon, úgy a magán­életben is sok ezrek szívét hódította volna meg elő­nyeivel. Nálánál senki sem érti jobban azt a művé­szetet, hogyan kell megadni az embernek a szabad­ság érzetet. Én a palotában a szólásnak legnagyobb szabadságát élvezem. Meg szabad mondanom min­dent, a­mi eszembe jut; talán bölcs vagyok, ha bo­londnak tartom magamat, s bolond, ha azt gondo­lom, hogy bölcs vagyok. Az eszmék, melyek Pak­s­ból Pétervárra kerülnek, persze nagyon különféle színeket öltenek.» E megjegyzéssel arra a balsikerre czéloz Diderot, mely szabadelvű politikai nézeteinek az orosz ud­varnál jutott E balsikerről, melyet már Daskov herczegnő is említ, még pontosabb közlésekkel szol­gál egy hasonlókép szavahihető tudósító, nevezete­sen Ségur gróf, ki mint Francziaország követe, per­sona grata volt Katalin udvaránál. A gróf azt beszéli emlékirataiban, hogy a czárnőt egészen elragadta Diderot élénksége, szellemének eredetisége és ha­talmas ékesszólása. De filozófiájának bölcseségéről nem sokat tartott. A követ szóról-szóra ezeket írja: «Gyakran és so­káig beszélgettem Diderotval, mondá nekem Kata­lin, de sokkal több kíváncsisággal, mint haszonnal. Ha hittem volna neki, birodalmamban fölfordult volna minden, törvényhozást, kormányzatot, politi­kát, pénzügyeket, mindent föl kellett volna forgat­nom, hogy inpraktikus elveket állítsak helyükbe. De mivel többet hallgattam, mint beszéltem, a véletlen megfigyelő őt szigorú tanítónak, engem pedig az ő alázatos tanítványán­ak nézett volna. Valószínű, hogy ő is annak tartott, mert idők folytán, midőn látta, hogy birodalmamban nem mennek végbe azok a nagy változások, melyeket ő ajánlott, bizonyos elé­­gületlen büszkeséggel mutatott irántam csodálko­zást. Én azonban így szóltam hozzá kedélyesen: «Diderot úr, a legnagyobb gyönyörűséggel hall­gattam mindazt, a­mit önnek ragyogó szelleme sugall; de az ön szép elveivel, melyeket na­gyon jól értek, az ember jó könyveket, de rossz vásárt csinálna. Reformtervei mellett megfeled­kezik ön arról, hogy állásaink különbözők. Ön csak a papiroson dolgozik, mely eltűr mindent; sima és puha, s nem akadályozza semmivel az ön tollát, fantáziáját, de én, szegény császárnő, az em­berek bőrén dolgozom, mely nagyon ingerlékeny és csiklandós. Meg vagyok róla győződve, folytatá Katalin, hogy Diderot engem e pillanattól fogva csak sajnálni tudott, s kicsinyes, közönséges léleknek tartott. Ettől a pillanattól fogva már csak az iroda­lomról beszélgetett velem, a politika kiveszett egé­szen társalgásunkból.» Eddig Ségur. Nagy okunk van arra a föltevésre, hogy Katalin csakugyan igy nyilatkozott a gróf előtt De caesari büszkeségével, mely örömest csa­lódott a Potemkin-falvakban, mert elpalástolták az orosz birodalom nyomorát, de a­mely nem szívelte a szigorú kritikát, kevésre becsülte Diderot kitűnő tanácsait, melyek talán jobbak voltak, mint az «éjszaki Semiramis» különböző kegyenczeinek su­­galmazásai, kik az egész orosz államéletet módtalan romlásba vitték; tévedett Katalin abban is, a mit Diderotnak iránta való érzelmeiről mondott. Abból a levélből, melyet a láng­lelkű iró Daskov herczeg­­nőnek irt, világosan kitűnik, hogy mennyire rajon­gott a czárnőért.Némelyek bizonyára úgy vélekednek, hogy Diderot nem akarta föltárni igazi érzelmeit a czárnő meghittje előtt. De hogy lelkesedése őszinte, hamisítatlan volt, tanúskodnak arról Voland Zsófiá­hoz, legkedvesebb barátnőjéhez intézett levelei, melyekben legtitkosabb gondolatai és érzelmei nyil­vánulnak. Oroszországból visszatérve, ezt irta 1774 április 9-dikén barátnőjének: «Visszajöttem, meg­rakodva tisztességgel. Ha két marokkal akartam volna meríteni a császári cassetteből, úgy hiszem, megengedték volna ezt is; de én­­ inkább azon vol­tam, hogy a pétervári rágalmazókat elhallgattassam s a párisi hitetleneket hívőkké tegyem. Viselkedé­sem ez által igazabb és méltányosabb volt; mit sem remélve s mitől sem félve, elmondhattam mindent, a­mit akartam . . . Esküszöm különben, hogy éle­temnek ez a szaka önbecsülésemre a lehető legki­­elégítőbb volt. El kell, hogy higyjen mindent, a­mit önnek majd e rendkívüli asszonyról beszélni fogok. Mert dicséretemet ingyen adom, nem vásárolták meg tőlem.»—Június 15-én kimerítőbb levél kö­vetkezett. «Nem mondhatnám — írja Diderot Vo­land Zsófiának — hogy valami kellemes volt az az utazás, melyet tettem, de tisztességben gazdag utazás volt. — Úgy bántak velem, mint hazám becsületes és ügyes embereinek képviselőjével. Ilyennek tartom magamat, ha összehasonlítom a kitüntetéseket, melyekkel elhalmoztak, azokkal, melyeket a magam emberségéből követelhettem, így szóltam magamhoz: Be fognak mutatni a czár­nőnek s köszönetet mondasz neki; egy hónap múl­tán látni óhajt megint; néhány kérdést fog hozzád intézni; egy másik hónap múltán elmegy hozzá bú­csúzóra s aztán hazatérsz. Nem gondolja, hogy minden más udvarnál így lehetett volna lebonyolí­tanom a dolgot? Péterváron azonban szabad bejá­rásom volt az uralkodónő termébe. Belépek, meg­kínálnak hel­lyel s én beszélek azzal a szabadság­gal, a­melyet adnak. A­mint távozom, kénytelen vagyok megvallani önmagam előtt, hogy abban az országban, melyet a szabad emberekének szoktak nevezni, egy rabszolga lelkét, míg a rabszolgák or­szágában egy szabad ember lelkét éreztem magam­ban. Milyen uralkodónő! Milyen rendkívüli as­­­­­szony! Nem fognak megvásároltnak mondani, mert­­ bőkezűségét a legszűkebb határok közé szorítottam; hitelt adnak, ha néhány szavát idézem, meg kell vallania mindenkinek, hogy ez a Brutus lelke Kleo­patra alakjában; az egyiknek szilárdsága és igéző bájai a másiknak,, hihetetlen fenköltsége a gondo­latoknak, a kifejezésnek minden lehető grácziájával és könnyedségével; az igazság szeretete, mely oly nagy, a minő csak lehet. Ez az asszony úgy ismeri birodalmának minden viszonyát, mint a­hogy ön ismeri saját háztartását.» Ki tagadhatja, hogy ez igazán túláradó dicséret. Bizonyára nem tartotta «kicsinyes lélek»-nek Kata­lint, midőn igy kiáltott föl: «Milyen uralkodónő ! Milyen rendkívüli asszony !» — Annyi azonban két­ségtelen, hogy meglehetős keserűség fogta el, mi­kor liberális politikájával oly röviden végeztek Pé­terváron. Meg is irta ezt Daskov herczegnőnek, ki akkor Moszkvában időzött. «Hogy miért nem ma­radok itt, hol most annyira jól érzem magamat? Vagy miért nem utazom Moszkvába, hol ön nyu­galmat s olyan társaságot szerezne nekem, melyben bizalmasan és szabadon fecseghetnék, s megadná kedves bálványomat, a legszentebb szentet, a sem­mittevést s nyújtana olyan szerencsét, mely az én eszméim után lenne szabva? — De, lássa madame, nem teszem meg, mert bolond va­gyok, s az ön bölcsesége, az enyém, meg az egész világé abból áll, hogy érezzük a ránk nehezedő kö­rülmények terhét, haragszunk miattuk s mégis pré­dájukká leszünk.» — Bármily homályos is Diderot­nak ez a nyilatkozata, mégis kitetszik belőle, men­­nyire fájlalta ő, hogy Katalin nem vette komolyan politikai nézeteit. Arra nagyon is nagy embernek tudta magát, hogy eszméinek hatalmas tömegével ő felségének és az előkelő orosz társaságnak csupán csak esztétikai mulatságáról gondoskodjék ; teljes világéletében másra törekedett s egész lelkesedésé­vel amaz elvekért harczolt mindig, melyeket bölcsé­szeti és szocziális műveiben kifejtett. Az a szerep, melyet Péterváron ráerőszakoltak, nem volt kedvére való, s ezért elhatározta, hogy a telet még a Néva partján tölti s azután visszatér hazájába. Nem fa­raghattak belőle udvaronczot s arra sem tudták rá­venni, hogy e világ nagyjainak eltűrje szeszélyét. Nyilván a pétervári tapasztalatok bírták őt arra is, hogy Frigyes király meghívását ne fogadja el. Attól félt bizon­nyal, hogy Berlinben is csalódás éri!

Next