Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-18 / 258. szám

1884 TIZIQVN WSUZADIK ÉVFOLYAM.__________ 258. SZÁM._______BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 18. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ*UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK, CSAK BÉRHENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre 10 frt Egy hóra 1 frt 80 kr. Sülföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 ftr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajecár. KI­ADÓ-HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIRIZÓ-UTCZA 1. SS. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE Való KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ i KIADÓBIVATEt. Hirdetésedet felvesz a külfölda-i: Sédben: Föiio-ynökség-ünk: g*'jf;] Meríts hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., 1. Stubenbastei Nr. 2. Messe Rudolf, I. Seilerstatte Nr. 2. Haaseustein és Vogler, !. Walllisclijtasse 10. Daube G. L. es Társa, I. Wollzeile Nr. 1*. Dukes Miksa, I. liiemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/Ab: Daube G. L. és Tarsa. Sáriiban: R. Mosse, 40, r. Notre-Danie-d.-Vírt. Ageoce Havas (plaee de is SourseL A községek jegyzői. Több mint hét ezer tagból áll a községi jegyzői kar s több mint két ezer jegyző már tagja a községjegyzői egyleteknek. A községi jegyzői kar tehát tagjainak számánál, értel­miségénél s hatáskörénél fogva az országban óriási hatósági, társadalmi és politikai hatal­mat képvisel. E hatalom tarta­ma egyetemes közgyűlését •— egyesületi közgyűlését — Budapesten. Mi a községi jegyző ? E kérdést a mi államf­érfiaink, politikusaink, publiczistáink nem igen teszik fel maguknak , azért nem is igen tudnak is ma­aguknak meg­felelni. Pedig e kérdéssel jó lenne nekik ala­posan tisztába jönni. A költők és a színpadok hamis alakban mutatják be a községi jegyzőt. Alkotásaik­ban ott szerepel a bárgyú lelkész, a részeges kántor, a számitó korcsmáros, a ravasz czigány társaságában a tudálékos nótárius is. Öten együtt teszik a falu komikus alakjait, mellé­jük sorakozván még a potrohos biró alakja. Hamis kép ez, mely talán soha se volt igaz, de most semmiképen se igaz. A községi jegyző a falunak élő gondvise­lése. Jó jegyző kezén virágzik a falu, szaporo­dik a közvagyon, egészséges lesz a közigaz­gatás, emelkedik a jóllét, szent a személy- és vagyonbiztonság. Rossz jegyző kezén viszá­­san történik mindez, s elhervad a községek egészsége. Száz törvény száz dolgot ruházott a köz­ségi jegyzőre. Ő az állam legfontosabb közege, ő a vicze szolgabiró, adószedő,adóbehajtó, ka­­tonaállitó, számadáskészitő, tanácskozásve­zető, egyetemes végrehajtó és kormányzó. Ő az ügynöke a szolgabirónak, az alispánnak, a vármegyének, az adóhivatalnak, az adófel­ügyelőnek, az árvaszéknek, a bíróságnak, a közjegyzőnek, az ujonczavaró bizottságnak, a Jóösszeíró küldöttségnek, a kataszteri biztos­nak, a választók összeírására rendelt bizott­ságnak s mindenféle világi és egyházi, állami és megyei hatóságnak. Az ő szemei előtt nő fel minden peres és közigazgatási ügy. Az ő kezében készül minden hivatalos irat s ő tőle megy az föl egész a miniszterig. Az állami igazgatás egyik vé pontja a miniszter, a másik végpontja a községi jegyző. Ők hajigálják egy­máshoz a rendeleteket és elintézéseket; min­den közbülső hatóság a főispántól le a szolga­­biróig csak az ő postáslegényük. A községi jegyzőnek mindentudónak, min­denhatónak és főleg mindenütt jelenvalónak kell lenni. Ő rajta áll a községi és közadók kivetése és behajtása, az illetékek nyilvántar­tása, a hadmentességi díj, bor-, sör- és hús­­fogyasztási adók, a vadászati- és fegyveradó kezelése; az árva és hagyatéki, a gyámsági és gondnoksági ügyek ellátása; a bírósági és hatósági kézbesítések; a védtörvény végre­hajtása; a bagatell-ügyekben való boírásko­­dás; a szám nélküli összeírások teljesítése és nyilvántartása emberben, marhában, egész­ségben, betegségben, adóban, termésben, elemi csapásban; a katonai beszállásolási, törvényhatósági, betegápolási alap és községi pótadó kivetése és behajtása; a községi utak, hidak, csatornák, vezetékek nyilvántartása; a telekkönyvi ügyek, birtokforgalom közvetí­tése; magán­kérelmek, panaszok, tanúsítvá­nyok elintézése; a községi elöljáróság és kép­viselő testület tanácskozásainak és jegyző­könyveinek vezetése; a körözvényi és toloncz­­ügyek, a kórházi és honossági kérdések elin­tézése. És így tovább vég nélkül és határ nélkül. Már most azok a férfiak, a­kiknek vállaira mindez nehezedik, hallatják szavukat arra nézve, miként kellene reformálni a községek belső rendjét. Vajjon illetékesek-e ők erre ? Mindenesetre. Sőt ők a legilletékesebbek. Mai egyleti közgyűlésükből emlékiratot in­téznek kormányhoz és törvényhozáshoz s ja­vaslataikat előadják s indokolják. Javaslataik részint a jegyzői kart, részint a községeket érdeklik legközelebb. A jegyzői kar érdekében javasolják, hogy jegyzővé és helyettesévé csak nyolcz osztályt végzett és szigorúan vizsgázott férfiú lehes­sen ; hogy a jegyzői fizetés minimuma 800 forintban s ne — mint most van — ennek fejében állapíttassák meg; hogy a jegyzők vá­lasztása szabályoztassék s a visszaélések és vesztegetések ellen mentesítessék s végre, hogy az elöljárók törvényileg legyenek köte­lezve a jegyzőt hivatalos működésében támo­gatni. A községek belső rendje és jólléte érdeké­ben javasolják, hogy népesedési törzskönyv vezettessék; elöljáróvá csak írni és olvasni tudó egyén lehessen; a letelepedés szigorúbb feltételekhez köt­tessék ; a községi pótadók helyesebb alapon vettes­senek ki s végül a községi elöljáróság kisebb fokú kihágási ügyekben fegyelmi és bíráskodási joggal ru­­háztassék fel, nehogy a községi elöljáróság csak tátott szájjal nézhesse a korcsmái garáz­dát, a zárórát nem ismerő korcsmárost, az éj­jeli tivornyázót, az utczai botrányhőst, a ti­losban lövöldözőt, a hamis mértékek hasz­nálóit, az egészségtelen czikkek elárusítóit, az engedély nélküli koldusokat, házalókat, kuruzslókat, veszélyes állatok tartóit stb. Most mindezen ügyekben a községnek csak annyi joga van, hogy alázatos panas­szal járulhat a szolgabíró vagy járásbíró elé. — Valóban nevetséges, íme ezek a jegyzői kar javaslatai. Komoly figyelmet, nagy meggondolást igé­nyelnek ezek mind a kormány, mind a tör­vényhozás részéről. Annyi bizonyos, hogy a megyei önkor­mányzat már haldoklófélben van, s a sza­badság minden igaz hívének törekedni kell arra, hogy az önkormányzat szabadságai a községben verjenek gyökeret, s hogy a sza­badságokra a községek képesek és méltók le­gyenek. Ezt idővel és helyes községi szervezettel elérhetjük. A községi jegyzők derék dolgot végeztek, midőn erre felhívták a közfigyelmet. Budapest, szept. 17. A felsőház reformjára vonatkozó törvényjavaslat fogja az országgyűlésen az érdemleges tanácskozá­sok első tárgyát képezni. E törvényjavaslat — mint a Bud. Corr. írja —teljesen változatlanul, szóról szóra ugyanama szöveggel, a­melyben az a múlt év tava­szán a miniszterelnök által kidolgoztatott, fog a kép­viselőház elé terjesztetni, csupán csak az átmeneti intézkedések fognak természetesen némi változást szenvedni, mivel akkor az országgyűlési időszak vége felé járt s kilátásba helyeztetett, hogy az uj, mostani országgyűlés kezdetével már az uj főrendiház is szervezkedik, mig jelenleg a főrendiház uj alakját csakis az uj országgyűlés második ülésszakának ele­jén nyerheti. A közösügyi miniszterek gróf Kálnoky, gróf By­­landt-Rheidt és Kállay szakelőadóikkal, valamint Taaffe osztrák miniszterelnök és Dunajewski pénz­ügyminiszter e hó 22-én Budapestre érkeznek, hogy a jövő évi közösügyi költségvetés előirányzata meg­határozása ügyében e hó 23-án kezdődő közös mi­niszteri konferencziákban részt vegyenek. A tanács­kozások valószínűleg három-négy napot fognak igénybe venni és egy az ő felsége elnöklete alatt tartandó minisztertanácskozással nyerik befejezé­süket. A B. Corr. írja: A magyar államháztartás jövő évi költségvetési előirányzatának végleges eldön­tése a minisztertanácsban csak­is a közösügyi költség­­vetés tételeinek meghatározása után fog megtörténni. A király elismerése, ő felsége a király a miniszterelnökhöz intézett leiratában legmagabb elismerését jelenté ki azért, hogy a legközelebb Arad­ és Temesvár megy­ékben tartott hadgyakorlatok alkalmával a népesség nem­csak a katonai szükségleteket önzéstelenül legjob­ban kielégíteni igyekezett, hanem egyszersmind az állandó hadsereg és a honvédség csapatait nagy ro­­konszenvvel is fogadta. A király lojálisnak s egyút­tal hazafiasnak jellemzi a nép e magatartását. Ő felségének a dolgok állapotáról — legalább e részben — helyes informácziót adtak úgy a kor­mány, mint a katonai hatóságok. Mi magunk is a hadgyakorlatok tartama alatt nem egyszer adtunk helyet egy s más városból jövő közlésnek, mely arról szólt, mily lelkes tüntetéssel kisérte a nép sok helyütt a gyakorlatra kivonuló vagy onnan hazatérő ezredeket. E körülmény azonban semmiesetre se azon irányban bír politikai fontossággal, melyet a kormány mai esti félhivatalos lapja megjelölt. Népünk sohase gyűlölte a hadsereg legénységét és sohase bujtogatott az ellen, még az abszolutiz­mus legsötétebb napjaiban *m. Százados sérelme volt nemzetünknek, hogy a mi katonáinkat kivitték külföldre, hozzánk pedig ellenséges érzületű, idegen nyelvű ezredeket helyeztek el. Ez természetesen nem lehetett megnyugtató, sőt népünkre nézve na­gyon is nyugtalanító és kihívó rendszer volt. A nép ellenszenve mégis csupán a tisztikar ellen s ez ellen is csak akkor irányult, mikor ennek tagjai tüntető­leg becsmérelték és gyalázták mind­azt, mi a ma­gyarnak kedves vala s mikor a katonaság maga nem volt egyéb, mint egy szabadságtipró, nemzetellenes kormányzatnak zsoldos karhatalma. Most ez természetesen másként van. A hadsereg tisztikarában túlnyomó a mivelt elem, mely leg­alább nyíltan nem demonstrál tiszteletlenséget se a magyarság, se az alkotmányosság, se a honvédség ellen. Sőt épen a mostani hadgyakorlatok alkalmá­val néhány kiváló főparancsnok rendelkezésére ki­vonulások és hazatérések idején az ezredek kato­nai tisztelgést fejtettek ki a városok lakossága iránt. Ezt megérte és természetesen rokonszenvének s elismerésének jeleivel sokszorosan viszonzó né­pünk. Ez az egész. Ebből egyetlen tanúságul csak annyi következik, hogy a katonaság korrekt eljárását szívélyesen s rokonszenvvel fogadja a hálás magyar nép, de sem­miképen se következik, hogy a közös hadsereg rendszerében vagy a honvédség alárendelt szerve­zetében most már megnyugodott volna. Ő felségének a Budapesti Közlöny­ben megje­lent kézirata a következőreg szól: Kedves Tisza ! Nagy megelégedéssel értesültem, hogy az ez idei Áradás Temesvár közti hadgyakorlatok, valamint az Alsó-Morva melletti nagy hadgyakorlatok alkalmával, a hatóságok a katonaság részéről támasztott igényeknek a legelőzékenyebben s leggyorsabban megfeleltek, s hogy a népesség nemcsak a katonai szükségleteket önzéstelenül legjobban kielégíteni igyekezett, hanem egyszersmind az állandó hadsereg és a honvédség csapatait nagy rokon­szenvvel fogadta. Nem mulaszthatom el ezen loyális és hazafias nyilatkozatokért teljes elismerésemet kijelenteni, s utasítom önt, hogy ezt megfelelő módon közzétegye. Kelt Ebenthalban, 1884. évi szept. hó 13-án. Ferencz József, s. k. (Miniszteri ellenjegyzés hiányzik.) Szó szerint azonos kéziratot közöl ma a Wiener Zeitung osztrák hivatalos lap is, azzal a természetes különbséggel, hogy az Taacehoz szól s abban csak is a morvamezei gyakorlatokról van szó, s a hon­védség helyett a Landwehr van említve. A béke érdekében. Tegnapelőtt találkoztak s ma már elbúcsúz­nak egymástól. Hja, a mai rohanó világban telegráfon kénytelenek élni még a fejedelmek is, nem nyújthatják kedvök szerint hosszúra a viszontlátásnak — kétségkívül — édes perczeit. A találkozás hát végbement s rá van ütve a pecsét arra a nagy titokra, mely most milliók találgatásának tárgyát képezi. A találkozásról szóló jelentések óvakodnak elárulni a legcse­kélyebbet is a földi gondviselés képviselőinek megállapodásaiból, csak a nyugtalanító sejte­lem suttogja nagy titokteljességgel, hogy a­mi ottan megállapíttatott, nem lehet valami közönséges dolog. A legcsekélyebb, a­mi sejthető, hogy a békét több évre biztosították, garancziáiról gondos­kodtak. A három birodalom külügyeinek ve­zetői, kik egy nappal tovább maradnak ott, mint uralkodóik, most beszélik meg a részle­teket. A béke szép dolog. Szükségük is van rá a szegény népeknek. Vagy­is inkább a né­peknek nincs is szüksége háborúra. A legha­­talmasabbak sportja ez, azok kiáltják a né­peknek: fuss és fizess! a népek a végső kény­szerűség esetét, az önvédelmet kivéve nem űznék maguktól azt a sportot, melynek átkát csak ők viselik, mig haszna, dicsősége má­soké. Ha tehát ezek a mások szövetkeznek a béke föntartására­­­ mi szükség szorongó aggódással kisérni ebbeli törekvéseiket ? Hát nemde, nem a legszebb erényt, az önmegta­gadás virtusát gyakorolják-e akkor? Minden bizonynyal s nem is kifogásoljuk érte. Csakhogy úgy vagyunk vele, mint a sze­gény trójaiak: félünk mi ettől a békétől, mi­vel hogy a Canausok kínálnak vele. Mi szükség volt a béke biztosítása végett a három császárnak találkozni? Ne tápláljanak nagyravágyó terveket egymás vagy mások ro­vására, s ezzel tették meg a legtöbbet arra, hogy a béke biztosítva legyen. Különben, ha körültekintünk, arról kell meggyőződnünk, hogy a béke ritkán volt még oly igazán biztosítva, mint ez idő szerint. Az a fekete pont, mely az európai láthatá­ron a legutóbbi időkig mindig viharral fenye­­ getett, a franczia revanche gondolata, mind­ inkább eloszlóban van. Azt nem állítja senki, hogy a francziák Elszasz és Lotharingia el­vesztésébe már belenyugodtak s napirendre tértek fölötte. Nem! Az a nemzedék, mely e csapást megélte, abba végkép belenyugodni nem fog soha. Annak előbb ki kell halnia. De az bizonyos, hogy a bosszú, a visszatorlás indulata nem sok franczia szivet­éget immár s a siker rendkívüli kilátásainak kellene köz­rejátszani, hogy az még egyszer a régi hévvel föllobogjon. Sőt inkább azt kell látnunk, hogy mindin­kább hamvad a tűz a hamu alatt s nem le­hetetlen, hogy ki is alszik. Nem egy jel mutat erre. Egy az, hogy a francziák sokkal komo­lyabban kezdik venni tengeren túli misszió­jukat, semhogy ugyanakkor még egy európai háborúra is gondolhatnának. Más az, hogy a londoni konferenczián jelentékeny közeledés volt tapasztalható a franczia és német diplo­­máczia között, melyet mindenki lehetetlennek hitt volna még néhány év előtt. Courcel báró látogatása Marzinban, hosszas értekezései a vaskanczellárral közvetlen a császárok talál­kozása előtt s az a szándéka, hogy bevárja Bismarckot Skierniewiczéből, arra enged következtetni, hogy a franczia irányadó körök a Németországgal való jó egyetértés, vagy legalább modus vivendi esélyeit nagyon is fontolóra vették s bármi szándék közelebb áll hozzájuk, mint a revanche gondolata. Nem, ez oldalról az európai békét veszély nem fenyegeti. Ez irányban a békét jobban biztosítani, mint a­hogy az biztositva van, semmi szükség. De talán Anglia, mely meg van rémülve a francziák, a németek tengeren túli czéljai miatt ? Albion, az igaz, hogy kiérdemelte a perfid nevezetet utálatos kalm­árpolitikájá­­val, mely mindent föláldoz az anyagi haszon­ért. De hogy gondolhatni olyat, hogy Anglia, e par excellence tengeri hatalom, melynek szárazföldi hadserege — legalább olyan, a­melyet más államokéval szemben annak ne­vezhetnénk — úgyszólván, nincsen is: tá­madó háborúra gondolhatna egy, vagy pláne több kontinentális hatalmasság ellen. Mikor Anglia és Oroszország között Közép-Ázsia miatt háború volt kilátásban, nem maga Gladstone gúnyolódott-e ez abszurdum fölött azzal, hogy ez a bálna és a medve közti há­ború volna? Aztán az angolok, hogy im meggyőződtek mind a franczia, mind a német tengeren túli tervek komolysága felől, — még ha kezdet­ben összeszorították is az öklüket, siettek azt hirtelen zsebre dugni s most biztosítanak fát, füvet, hogy ö nekik eszük ágában sincs más államokat a czivilizáczió terjesztésében akadályozni. Dehogy­ sőt örülnek neki. Ez utóbbit ugyan senki nekik el nem hi­ Tudományos apróságok. (A patina és a bronztárgyak megfeketedése. — A patina kép­ződésének elősegítése. — Foszforbronz. — Antik bronzok össze­tétele. — A nickel befolyása az emberi szervezetre. — A vanília ártalmas tulajdonságai. — Készülék a kávépörkölésnél fejlődő gőzök felfogására. — Új pótkávé. — Ártalmatlan szivarkapapiros.) A Dunaparton sétálgatva, tekintetem az Eötvös­­szoborra esett, mely eredeti színét teljesen elvesz­tette. Érdekesnek tartom e jelenségre vonatkozólag egyetmást ellmondani. Az éretbe öntött szoborművek, mint ismeretes, rövid idő múlva teljesen elvesztik eredeti fényüket és színüket. Sötétzöld kéreg képződik rajtuk, a­melyet műnyelven patinának mondanak. Anyagra és eredetre nézve ezt sokan helytelenül rézké­­neg képződésének tulajdonítják, feltévén, hogy a levegő nem csekély mennyiségű kénhidrogént tar­talmaz. Habár a rothadás alkalmával és az iparban használt számos anyagból kénhidrogén fejlődik, még­sem mutatható ez ki nagyobb mennyiségben a városok levegőjében, mert ezt a levegő oxigénje rövid idő múlva szétbontja, tehát elpusztul, még mielőtt valamely fémnemű tárgyat megtámadhatott volna. A patina nem ritkán világoszöld szokott lenni, mi még kevésbbé tulajdonítható az említett vegyület hatásának. A patina anyagára nézve tu­lajdonképen nem egyéb, mint szénsavas réz és a levegő szénsavtartalma behatása következtében képződik. Némely bronzszobor egészen feketévé válik, mit némelyek a levegő szénpor-tartalmának hajlandók tulajdonítani. Ennek ellenében Weber, ki a patinaképződést, különösen pedig a szobrok feketedését tette tanulmánya tárgyává, azt találta, hogy az utóbbi a bronz zinktartalmának tulajdo­nítható. A bronznak megfeketedését igen elősegíti to­vábbá az ahhoz vett fémek tisztátalansága, különö­sen az arzénnal való fertőzés. Mint ilyenek, különö­sen az Amerikából behozott rézörvények ismere­tesek. A patina megóvja a bronzot a légbeliek be­hatásától, minélfogva az nemcsak művészi szem­pontból, hanem a szobrok megóvása érdekében is kívánatos. Mesterséges után patinát előállítani eddig még nem sikerült, de igen is annak képződését elősegí­teni, vagyis gyorsítani, így például már öntés köz­ben az által, ha öntési formául nem igen likacsos anyagot, például durva szemű homokot vesznek, hanem finom, tömött anyagot. A patina továbbá sokkal gyorsabban képződik nehezebben olvadó fémekből álló örvényeken, mint könnyen olvadó elegyrészekből összetetteken és épen ez okból szo­kás a bronzörvényekhez kevés ezüstöt is keverni. A kész szobron elősegíthetni a szép patinaképződést akként, ha az érettárgyat ismételve közönséges szap­pannal lemossuk és óvatosan megszántjuk. Puscher 1 rész szalmiák és 3 rész szénsavas ammóniák 24 rész hideg vízben való oldatával ajánlja bevonni a bronz és egyéb rézörvényeket, a­melyeken már egy negyed óra lefolyása után megindul a patinakép­ződés. Plérin, bronzos vason, agyagon, gipszen, va­lamint fatárgyakon a patinához hasonló kérget ak­ként lehet előállítani, ha az utóbb említett oldathoz feketés zinkkel kevert rezet adunk. Az eddig ismert bronzokon kívül az úgynevezett foszforbronz jön újabb időben a kereskedelembe, mely mindannyi között állítólag a legkitűnőbb, a­mennyiben a foszfor a sárga réznek becses tulaj­donságokat kölcsönöz, nevezetesen emlékenységet, nagy szilárdságot, tömöttséget és fényesítő képes­séget. Igen czélszerűen alkalmazzák már is a fosz­forbronzot kocsitengelyek és különböző géprészek készítésére. Igen jó anyagot szolgáltat harang- va­lamint szobor öntésére. Patina rajta aránylag rövid idő alatt képződik. A ma készített bronzoktól sok tekintetben eltér­nek az antik bronzok, a­melyek közül számosat nem­rég Goebel vizsgált meg. Azt találta, hogy a görö­göktől és a görög telepítvényesektől származó önt­vények leginkább réz és ónból, vagy réz, ón és ólomból vannak összetéve, de soha sem tartalmaz­nak azok zinkumot (horganyt). A réz-, ón- és zink­­ötvények ellenben római eredetűek. Újabb időben igen el vannak terjedve a háztar­tásban a nickellel bevont edények. Igen fontos te­hát tudni, váljon a nickel minő hatással van az ember belső szervezetére, ha az az eledelekkel eset­leg oda bejut. Birnbaum kimutatta, hogy a nickel­lel bevont edényekben a nickel, ha savakkal érint­kezik, oldatba megy és így könnyen a szervezetbe juthat. Ezt tudván, Geerkens F. számos kísérletet végzett az iránt, vajjon minő befolyással van a nickel különböző mennyisége a test belső szerveze­tére. Kísérletei közben az tűnt ki, hogy kis men­­­nyiségű (05 g.) nickelnek hosszabb időn át folyta­tott felvétele teljesen ártalmatlan volt a gyomorra nézve, míg befecskendezésnél már kisebb mennyi­ség is az apró állatoknál halált okoz. Ha tekintetbe ves­szük, hogy ama nickel-mennyiség, a­melyet az ember a nickellel bevont edényekből az eledellel együtt felvesz a gyomorba, aránytalanul cseké­lyebb, mint az a mennyiség, a­mely a kísérletnél­­ teljesen ártalmatlannak bizonyult, a nickellel be­vont edényeket a legjobb lelkiismerettel használ­hatni főzési czélokra. Nem árt azonban, ha a réz­edények módjára, azokban is a savanyú ételeknek hosszabb időn át való tartását kerüljük. Ki gondolná azt, hogy annak az általunk rendkí­vül szeretett fűszernek, a­mely vanília néven, mint a különösen Mexikóban (főleg Vera­ Cruz és Oaxaca tartományokban) termesztett vanília növény (Va­nilla planifolia) gyümölcsének tokja kerül a keres­kedelembe, káros tulajdonságai is vannak. Pedig dr. Layet bordeauxi tanár egy legújabban közzétett értekezésében erről tudósít: Oly raktárakban, ahol a vanília-tokokat tisztítják és minőségük szerint osztályozzák, ott a munkások kezdetben rendesen arczük és egyéb fedetlen testrészük viszketéséről panaszkodnak, később erősen égető érzet, egyes he­lyeken szokatlan vörösség áll be, sokszor rosszullét és valóságos kábultság a következmény. Az emlí­tett búvár ezt a betegséget, a­melyet vanillismus­­nak nevez, hosszú időn át a tanulmányozta a bor­deauxi vanília-raktárakban, a­hol évenkint 25,000 —30,000 kilogramm vaníliát raktároznak. Azt ta­lálta, hogy azt igen apró rovarkák, atkák idézik elő, a­melyek eredetileg a vanília-tokok legszélsőbb ré­szeire telepednek le s onnan kerülnek a tokok tisz­tításával és rendezésével elfoglalt egyének testére, a­melyet izgatnak és az említett tüneteket idézik elő. Az apró rovarkák nem fúródnak a bőr alá, ha­nem tisztán érintés okozza a tüneteket, mit előse­­gítnek még azon finom tüskék is, a­melyek a vani­­lia-tokról a rovarokra tapadtak és az ember bőrébe kerülve, azt izgatják. Egy másik káros tulajdonsága a vaníliának az, hogy a vele hosszabb időn át el­foglalva levő munkások izomfájdalmakat, izomrán­­gatást kapnak, az ízületek merevekké lesznek és ál­talános bágyadtság vesz rajtuk erőt. E bajok okát eddig kipuhatolni még nem sikerült, az eddigi észleletek eredménye egyedül arra szorít­kozik, hogy nagyobb mértékben idézi azt elő gyen­gébb minőségű vanília, mint a só, a­mely előbbiben a magvakat környező olajtartalom is nagyobb, mint az utóbbiban. A kávépörkölésnél érezhető kellemes szagot a kávéból gőz alakban eltávolodó illékony olajok idé­zik elő. Legújabban Vanoli K. Freiburgban egy oly készüléket szerkesztett, a­melynek segítségével a kávépörkölésnél fejlődő illékony olajgőzök felfogha­tók és összegyűjthetők akként, hogy azokat a készü­lékbe tett czukordarabokkal nyeletik el. E czukor­­darabok szaga és íze igen kellemes és kávéba téve, nagy mértékben fokozzák annak élvezetét. — Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy Lefeldt testvérek Hamburgban új kávépörkölő gépet találtak fel, a­melynél el vannak kerülve mindazon hátrányok, a­melyek az eddig használtaknál mutatkoztak. A híres cichók­nak vetélytársa akadt. Brazíliában a pillangósok családjába, a Canavalia nemhez tar­tozó oly növényre bukkantak, a­melynek magja ki­tűnő minőségű pótkávét szolgáltat, és mint ilyen a cichók­ termésével vetekedik. Nemcsak kellemes íze és illata minősíti azt arra, hanem a többi pótkávéul használt anyagokkal szemben még nagy nitrogén tar­talma, tehát tápláló értéke miatt is különösen figye­lemre méltó. Brazília erdőiben és hegylejtőin igen nagy mennyiségben található vadon, de újabban másutt is meghonosítják és termesztik. Nem lesz talán érdektelen, ha felemlítem, hogy e cichóri-termesztés Németországban, különösen Szászország és Badenben ma már oly nagy mértéket öltött, hogy évenkint átlag 11,000 hektár területen ültetik, a­melynek eredménye több mint 4­ millió mázsa nyers­anyag, a­melyet aztán az ottani gyárak dolgoznak föl pót­kávévá. Németország után Németalföld termeszt legtöbb cic­órit. Valamint a kávé teljes élvezetét a pótkávé szokta megrontani, úgy a szivarkáét a szivarpapiros, a­melynek szagát gyakran a legjobb dohányéból is megérezzük. A modern technológia megteszi azon­ban e téren is a magáét. Segít a bajon a legjobb tehetsége szerint, elhárítja a papiros kellemetlen szagát a lehető legjobb módon. Egy ilyent használ­nak legújabban a szivarkapapirosoknak a követ­kező folyadékba való mártása által: 300 négyszög­­czentimméter papir­osra (körülbelül 10 szivarkára való) vesznek 4.5 rész dohánytinktúrát, Őr­ 6 salétromot és 2—3 csepp ánizsolajat. Ha a papiros ezen olda­tot teljesen magába szívta és megszáradt, bemártják még a dohánynak alkohol oldatába és ha ez után is­mét megszáradt, akkor teljesen szagtalan papiros nyerhető. KI LESZ AZ ÖRÖKÖS ? Irta BOISGOBEY. II. A Lémon-szikla. . .Azt hittem, te semmitől sem félsz. De végre* is beismerem, hogy szemtől-szemben lenni egy hullá­val, nem éppen kecsegtető kilátás, és nem lehetet­len, hogy e balszerencse érne bennünket, mert a folyó nagy mértékben leapadt ma reggel. Tehát is­mét azt kérdezem : merre menjünk ? Nekem egészen mindegy, de nem igen sok alkalmas kirándulási he­lyet ismerek e vidéken, a­mely köves és gödrös. Nagyon festői, de a lovaknak nem igen kényelmes, és ha a mieink közül valamelyik horzsolt térddel menne haza, anyátok azt mondaná, én vagyok az oka, s mint kisasszony kísérőhöz aligha lenne hoz­zám többé bizalma sógornőmnek. — Ha megengedi, hogy én legyek a vezető, a leggyönyörűbb sétalovaglást teendjük, minőt csak álmodni lehet, és én felelek mindenről. — Valóban szép felelősség! s hova akarsz ve­zetni bennünket ? — A Lémon-sziklához. — Micsoda az ? — Mit­ sohasem hallott a Lémon-szikláról be­szélni, mióta la Germoniéreben lakik? — Sohasem, éppen sohasem. Ismerem a tertrei erdőt, mely anyádé, és temérdek szalonka van benne ... a bretechei erdőt, hol nagy sajnálkozá­somra nincs engedélyem a vadászathoz, de a te­le­­moni szikládat.. . . — Oh ! kérem : Lémon. Sziklám neve nem oly nevetséges, és ki fogom békiteni vele. íme itt va­gyunk a fasor végén. Forduljanak jobbra. Elbeszé­lem a hagyományos mondát . . . mert monda van hozzá kötve. — Monda­ pompás! mond Daudierne úr, de messze van-e házunktól az a regényes szikla ? — Legföljebb kis mértföldnyire, és az ut odáig gyönyörű. — Éppen azon az erdőn megyünk keresz­tül, mely ön előtt a szalonkák végett oly kedves; azután egy vad hegynyilásba érünk, melynek fene­kén hegyi patak zuhog végig, s két oldalról nagy sziklatömegek függnek felette. — Te szépnek találod azt, hogy sziklatömegek függnek felettünk? — Imádandónak. És ez még mind semmi, szik­lám szépségéhez képest. Képzeljen gránit-falat, mely zöld gyepszőnyeg felett emelkedik, csipkézett ormot, mely bezárja a láthatárt ... az Alpok vagy Pyre­­néek kicsiben ... és ha ezen tetőre felmászunk , előttünk van az egész bretechei erdő . . . még Bret­­teville herczeg kastélyát is meglátni ... ez a leg­szebb kilátási ’■­ont, mely tiz mértföldnyi távolban található. — Az a kastély inkább csak pavilion, és a her­czeg, ki már igen öreg a vadászathoz, ritkán jön ide. De most alkalmasint itt van. Pomméval ur azt mondta múltkor: Még biztatott is, hogy mennék el hová, s eszközölnék ki vadászati engedélyt, hogy . (Folytatóé.)

Next