Egyetértés, 1884. december (18. évfolyam, 331-359. szám)

1884-12-03 / 333. szám

2 EGYETÉRTÉS. SZERDA. DECZEMBER 8. 1884 nemzetet, megnyitotta előtte a jövőt s annyi hatalmat adott kezébe saját érdekeinek megvalósítására, a mennyi­vel századok óta nem rendelkezett, de korszakos munkát sem végeztünk, mely a pihenést indokolná. A közjogi kiegyezés 1867-ben korszakos esemény volt ránk nézve, de nem önmagában, hanem azért, mert a korszakos alkotások lehetőségét, feltételeit adta meg. (Helyeslés balfelől.) Azóta, igaz, haladtunk és gyarapodtunk sok tekintetben, de a nemzet, politikai világnézetében nem állott be még a nagy fordulat, más viszonyokból kelet­kezett jelszavak uralkodnak még most is, ki nem bonta­kozhatunk egy más korszakba való eszmekörből, nem alkalmazkodtunk teljesen a változott viszonyokhoz, nem vontuk le belőlük a logikai következtetéseket, nem tűz­tünk ki magunknak új czélokat s ezekhez nem találtuk m­­eg az új eszközöket, nem fektettük életünket új ala­pokra. A nagy munka még előttünk áll s ha e nemzet­nek szüksége volt valaha lelkesedésre, összes erejének megfeszítésére, csak a jelen pillanat az. A munka, melyet végeznünk kell egyike a legérdekeseb­beknek és legnehezebbeknek, mely nemzetnek a tiz szá­zadban jutott. Magyarországnak van a legtarkább etno­gráfiái térképe s c sok különböző elemei, melyeket e szá­zad szellemi mozgalmai részben öntudatra ébresztettek, melyeket a szomszéd fajrokon államok vonzanak, politi­kai és kultúrai egységgé, egy új nemzetté kell összefor­­rasztanunk s összeolvasztanunk, hogy szilárd alapja le­gyen a magyar államnak. Ha a vonzóerő, melyet a ma­gyar állam gyakorol ezekre az elemekre, nem lesz nagyobb a vonzó erőnél, melyet szomszédaink gyakorolnak rajok, szükségkép szét fog hullni s akkor állami és nemzeti létünknek vége. E feladat megoldása tehát életünknek czélja, melynek elérésére minden erőnket, minden ren­delkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk. A nem­zeti önállóságot, önálló állami létet a sors nem ad ingyen, ezt meg kell érdemelni, ki kell küzdeni, ezt kis fogások­kal, képviselőválasztással, tisztújításokkal nem lehet fen­­tartani, ehhez egy nemzet minden erejének megfeszítése, komoly, tervszerű munkája kell még oly nemzeteknél is, melyek számuknál s helyzetüknél fogva kevésbbé vannak veszélyeztetve, mint mi. S minő eszközök állanak rendelkezésünkre e czél elérésére? Az egyik nagy tényező a társadalom. Hogy egy egészséges, az állammal harmóniában levő, állami szellemtől áthatott s az állam szolgálatában álló társada­lom mily jelentékeny befolyást gyakorol az állam egész­séges belső fejlődésére, mutatja Anglia példája. De hogy egy nemzet hatalmának terjesztésében mily fontos szerep jut a társadalomnak, erre ismét Anglia szolgáltatja a legérdekesebb tanulságot. Anglia társadalmának mozgó elemei iparosai, kereskedői, vállalkozói és hajósai felke­resték s megszállották a földgömb fontos pontjait, ural­kodóvá tették Angliát s nyelvét a tengereken, mielőtt az ál­lam érvényesítette volna hatalmát. A nagy indiai birodalmat az állam egy kereskedő társaságtól vette át s az angol államnak inkább csak védenie kellett az angol társada­lom hódításait, hogy arra a pontra jusson, melyet nem­rég egy angol államférfiu akként jellemzett, hogy az an­gol világuralom s az angol nyelv uralma a földön Isten segítségével fenn fog állni a világ végéig. A magyar társadalomban nincs meg ez a nagy expo­­zíczió. Ennek oka a társadalom gyengeségében rejlik, mely ma nagy krízisben van, mert a társadalom régi rendje bomlik s az uj még meg nem alakult, s ez a krízis ép abba az időszakba esik, midőn legfőbb nem­zeti problémáink megoldásáról van szó. De a magyar társadalom alkotása sem kedvez a nemzet expoziczio­já­­nak. A magyar faj főkép földm­iveléssel foglalkozik, hely­hez vann kötve, nem internaczionális elem, s nincs meg benne az a mozgó, hóditó elem, mely ellepi a városo­kat, a fontos forgalmi és kultúrai pontokat, melyek egész vidékekre hatnak ki s az asszimiláczió nagy tényezői. S csak ez magyarázza meg a múltban s jelenben a ma­gyarságnak a városokban s a nem magyarok által lakott vidékeken csekély terjedését, s ez magyarázza meg azt a jelenséget, hogy a magyarság nem szab­ja meg a fon­tos forgalmi pontokat, sőt Fiuméban, melynek oly rend­kívüli jelensége van ránk nézve, nem vagyunk képesek gyökeret verni. Mindez világosan bizonyítja, hogy a tár­sadalomra csak igen csekély mértékben számíthatunk nemzeti czéljaink megvalósításánál. A másik jelentékeny tényező, mely nemzeti érdekeink szempontjából tekintetbe jöhet, az egyház. Tudjuk, hogy az egyházak nem nemzeti czélok elérésére, hanem a val­lási tudat fentartására s terjesztésére vannak szervezve. Azért a vallási közösségek, mint olyanok, lényegüknél fogva közönyösek a nemzeti érdekek iránt. S ez magya­rázza meg azt, hogy az államellenes izgatás tényezői kö­zött a felekezetek papjai és tanítói oly kiváló szerepet játszanak. Ezek az egyházak kebelében biztosaknak ér­zik magukat, s az egyház mai közjogunk szerint az a bástya, a­mely mögül biztosan támadhatni az államot, a­mely hozzáférhetlenné teszi őket. Kétségkívül az egyház körében vannak hazafias elemek, találunk egyeseket, kik hazafias szellemtől áthatva küzdenek a nemzet érde­keiért is, de az egyházakra magukra nemzeti érdekeink szempontjából nem számíthatunk. (Mozgás a bal és szélsőbaloldalon. Halljuk ! Halljuk !) Az egyedüli nagy tényező tehát, mely nemzeti czél­jaink megvalósítására alkalmas, az állam. Nincs tényező, melyet hatás tekintetében az állammal összehasonlítani lehetne. És sajátszerű, hogy ebben az országban nincs népsze­rűtlenebb intézmény az államnál, egy sincs, mely több támadásnak volna kitéve nemcsak a magyar állam el­lenségei részéről, hanem,„mi sokkal feltűnőbb, a magyar hazafiak részéről is, s a magyar ember egyik legna­gyobb gyönyörűsége korlátozni s bénítani a magyar ál­lam hatalmát. E jelenség oka a partikulárizmus szellemében rejlik, melyet a múlttól örököltünk. Vannak, a­kik azt állítják, hogy a magyar természeténél fogva partikulárista, s büszkék reá, mint valami jeles nemzeti tulajdonságra. Ha az igaz volna, akkor az annyit jelentene, hogy a magyar képtelen az államalkotásra, az uralomra, mert a partikulárizmus, a­hol győz, meggátolja a nemzeti erő egyesítését, a nemzetek nagyságát és terjeszkedését. A partikulárizmus a korlátolt látkörű helyi exisztencziák sa­játsága, a helyi és egyéni érdek szűkkeblű érvényesítése a nemzeti és állami érdekkel szemben, a nagy állami és nemzeti eszmék hiánya s mindenütt és mindenkor a kislel­­k­űséget,a szervetlenséget és a tehetetlenséget jelenti a nemze­tek életében. De a magyar nem természeténél fogva partiku­­lárista. A magyar csak olyan partikulárista volt, mint Európa bármely nemzete. Sőt a németek és olaszok többre vitték a partikulárizmusban, mint mi, s tudjuk azt is, mi volt a következménye : egy széttépett, megalá­zott Német- és Olaszország. Magyarország a középkor­ban egységesebb volt Német- és Olaszországnál, de sa­ját történelmünk is bizonyitja, hogy az államegységet képviselő királyság hatalmának fokozása Szent István, Szt László, Kálmán, Nagy Lajos és Mátyás idejében a nemzeti erő és hatalom fényes korszakai voltak, m­íg a partikulárizmus diadala mindig a nemzet gyengeségét, végre bukását vonta maga után. A különbség tehát a magyar nemzet s más nemzetek között nem az, hogy a magyar partikulárista volt, a többi pedig nem, hanem az, hogy Európa többi nemzeteinél fejlődött oly hatalom, mely leverte a partikulárizmust s megalkotta az egysé­ges államot; holott nálunk a királyság gyengeségével s megbénulásával ez a hatalom, a királyság megsemmi­sült s a nemzet szervezetlenül állott szemben azokkal a végzetes támadásokkal, melyeknek eredménye végre is a nemzet bukása volt. Következett azután oly korszak, midőn a partikuláriz­­mus védelmül szolgált egy idegen hatalom ellen, mely a nemzet megsemmisítésére törekedett, s évszázadokon keresztül védenie kellett magát, s ekkor a partikuláriz­mus igazolt volt. Ily állapotban minden eszköz, mely védelemre szolgált, becses volt. A nemzet partikuláriz­­musba menekült tehát, mely némileg mégis korlátozta, akadályozta az államhatalmat. Hogy a nemzet beleszo­kott a partikulárizmusba, s magára­­ nézve hasznosnak tartotta, az természetes volt mindaddig, míg erről az ol­dalról­ veszély fenyegette. De habár e szívós védelem­mel sikerült is intézményeit fentartani, mégis nagy szerencsétlenség volt rá nézve az elnyomás korszaka. A nemzet elidegenedett az államtól, s a küzdelem az állam ellen hazafi erény lett. De minthogy nagyot csak az ál­lammal s az államért lehet tenni, évszázadok nyomása alatt a nemzet szelleme összezsugorodott, helyivé lett, pozitív állami tevékenység helyett a védelem negatív te­vékenységére, palliatív ellenállásra szorítkozott, megkapta az elnyomott nemzetek típusát, a múlt dicsőségén el­merengő, a jövőről lemondó, sírva-vigadó magyar lett belőle, s a mi legrosszabb, elvesztette az uralom ösztö­nét és routineját, mert évszázadokon át nem gyakorolta. Ez a hangulat oly erős volt s a magyar an­nyira meg­szokta, hogy még most is érezzük hatását, ámbár a vi­szonyok teljesen megváltoztak. Ma az állam hatalma nem fenyegeti a nemzetet, hanem az ő kezében van ma az ő saját érdekei megvalósításának eszköze! S mégis mennyi nyomát találjuk a gyanakodásnak, az ellenséges indulatnak az állam iránt, mintha csak az elnyomás korszakában élnénk ! Csodálatos jelenség az, hogy azok, a­kik ezt az álláspontot foglalják el, de nem látják, hogy ez a mai viszonyok között képtelenség, mert ez annyit jelent, hogy félünk attól, a mi erőnk és hatalmunk esz­köze, védjük magunkat önmagunk ellen, ez annyit je­lent, hogy midőn meg akarjuk bénítani az államot, ön­magunkat bénítjuk meg. A partikulárizmust igazoló viszonyok megszűntek s azért nem is jogosult többé. A partikulárizmus bármely for­májában, akár megyei, akár faji, akár felekezeti, a mai viszonyok között, háború a magyar állam ellen. Ha a magyar faj partikulárizmusával tovább is folytatná a küz­delmet a magyar állam ellen, akkor saját uralmát dön­tené meg. Csak egy kor­szakos fordulat mentheti meg nemzeti létünket, ha kesergő, palliatív nemzetből biza­lommal a jövőbe tekintő, lelkesedéssel küzdő, partikulá­rista nemzetből állami nemzetté leszünk s az állami fel­fogás szellemében épitjük ki államunk épületét. A múlt­ból csak egy tanulságot merítsünk, azt, hogy mint parti­­kularista nemzet elbukunk, vagy állami nemzet leszünk, vagy nem leszünk. Eddig, csupán közéletünk e fontos jelenségéről szól­tam. Most azonban az a kérdés merül fel, hogy minő állást foglal el vele szemben a kormány, az állam hatal­mának kezelője, feladatainak megvalósítója? Mindenki azt találná természetesnek, hogy az, a­kire az állam összes érdekeinek megvalósítása van bízva, ko­molyan törekszik a dolog természeténél fogva, a hatalmi eszközök megszerzésére, melyek nélkülözhetetlenek a nemzet érdekeinek megvalósítására, s melyek nélkül gyenge, tehetetlen, s hivatását nem teljesítheti. Nálunk ez másként van. Nálunk a kormány nem az állami szel­lem, nem az állami felfogás képviselője, hanem az államélet jelentékeny ágaiban a partikulárizmus befo­lyása alatt áll. A miniszterelnök úr érzi, hogy az állami felfogás napról-napra tért nyer a politikai körökben s nem akar úgy feltűnni, mintha ez az irány általa nem tudna elérni semmit, de a partikulárisztikus irán­nyal sem akar m­eghasonlani, s innen ered az a folytonos in­gadozás és határozatlanság, melynek apró félrendszabá­­lyok köszönik létüket, de egész, a nemzet szükségleteit kielégítő rendszeres alkotások nem rezultálhatnak. A miniszterelnök úr nem lelkesül se az egyik, se a másik irányért s azért nem is küzd se az egyik, se a másik megvalósításáért, s a politikai eszmék körében lemond a vezérszerep dicsőségéről s magára akarja erőszakol­­tatni, a mit nagy szellemi tehetségével, kivételes hely­zetével neki lehetne a nemzetre kényszeríteni, a mint ezt minden nagy államférfiu tette,­­ a ki a megfelelő ha­talommal rendelkezett. (Mozgás a szélső balon.) S ebből ered az a kuriózum, mely egyike közéletünk legjellemzőbb s legérdekesebb jelenségeinek, hogy azért kell oppozicziót csinálni a kormánynak, mert nem kö­veteli azokat a hatalmi eszközöket. (Mozgás) melyekkel okvetlen rendelkeznie kell, hogy hivatását az államban betölthesse, a­melyek nélkül egy kormány lehet a par­lamentben szilárd, de az országban nem lehet erős. Megtörtént már, hogy ellenzék alakult a kormány ellen, mert túllépte a normális hatalom határait, több hatal­mat követelt, mint a­mennyire az állam czéljának eléré­sére szüksége volt; de ellenzék, mely azt veti szemére a kormánynak, hogy nem követeli a szükséges hatalmi eszközöket, kínálja, bátorítja a hatalmi eszközök meg­szerzésére, ez unikum, (Tetszés a baloldalon) s csak az érti meg, a­ki ennek az országnak sajátszerű viszo­nyait ismeri s tudja, hogy itt az eszközök nélkül komoly nemzeti politikát folytatni lehetetlen, mert ezek nélkül nem állhat a nemzet czéljainak magaslatára. Midőn egy ízben itt a képviselőházban hasonló nézete­ket hangoztattam, a miniszterelnök úr azt felelte, hogy ő nem hajlandó az erőszak politikáját követni. Midőn én hatalmi eszközökről szólottam, sohasem értettem kivéte­­les rendszabályokat, hanem azokat az eszközöket, melyek az állam normális működésére szükségesek és sohasem követeltem többet, mint a­mennyi az európai kontinens legszabadabb államainak rendelkezésére áll. Hogy kivételes rendszabályokat s az erőszakot is lehet alkalmazni, ha más eszközzel a czélt elérni nem lehet, az természetes s maga a miniszterelnök úr sem riadt vissza ily eszközök alkalmazásától, midőn a társadalmi rend fentartása érdekében szükségesnek tartotta. De ez már a végső eszköz s az állam­férfiu tevékenysége nem szorítkozhatik e tisztán fizikai eszközre, hanem az igaz államférfiu a megelőzés nagy mesterségét gyakorolja az állam szellemi és erkölcsi eszközeivel. A ki azt követeli, hogy a közoktatás szelleme ne álljon ellentétben az állam fennállása feltételeivel s oly intéz­kedéseket kíván, hogy az állam megvédhesse magát, a hazaellenes izgatást meggátolhassa iskoláiban, a ki jó közigazgatást kíván, mely az állampolgárok érdekeivel foglalkozik, mely a törvény igazságos végrehajtója, mely jótékony hatását egyformán érezteti az állam polgáraival vallás, faj és pártkülönbség nélkül, a­ki úgy akarja gyakorolni az állam hatalmát, hogy imponáljon és vonz­zon s állampolgárok tisztelettel és bizalommal tekintse­nek fel hozzá, az nem akarja az erőszak politikáját. De a­ki akár kicsinylésből, akár gondatlanságból, akár a pillanatnak szolgáló taktikából elnéző a nemzetet veszélyeztető tényezők iránt; a­ki megtűri, hogy népis­koláink ezreiben a gyűlöletet hirdessék ellenünk; a ki megtűri a hatóságok körében a zavart, a rendetlen­ségeket és visszaéléseket s aláássa az állam tekintélyét s elidegeníti tőle az állam polgárait, a ki nem­ foglalkozik a baj csiráival, hanem nagyra engedi nőni, mikor már csak véres műtétekkel leh­et rajta segíteni, egy szóval, a­ki lemond az okos megelőzésről s a tétlen elnézés s a rendkívüli eszközök szélsőségeit ismeri, az követi az erő­szak politikáját. (Tetszés baloldalon.) Nem az igazi állami politika, nem az erőszak, hanem a jövő békéjének s harmóniájának politikája. Mintse­m az állam életében,­­ úgy az sem érhető el küzdelem nél­kül, sok akadályt kell elhárítani, sok romlott vagy ellen­séges tényezőt kell megsemmisíteni, hogy kiépítsük ezt az államot oly módon, hogy imponáljon s vonzzon s ké­pes legyen a politikai asszimiláczió nagy munkáját végezni s egy nemzetté összeforrasztani Magyarország lakosságát. Egy ily állam alkotása volna az a korszakos történelmi esemény, melynél fontosabb nem fordult elő a nemzet életében. Én a ki elfogulatlanul tekintek közéletünk tényezőire s őszinte örömet érzek, ha a nemzet fiaiból jelentékeny erőket látok támadni, kik képesek nagy szolgálatot tenni a hazának, mindig sajnálattal tapasztaltam, hogy az a rendkívüli erő, mely a miniszterelnök úrban rejlik, nem áll a tervszerű állami és nemzeti politika szolgálatában s korszakos alkotások helyett a folyó ügyek korszakának inaugurálására fordítja erejét. A miniszterelnök úrnál minden megvan a­mi a történelmi szereplésre szükséges, nagy tehetség és a hatalom, csak egy hiányzik s ez az el­határozás. (Ügy van­­ balfelől. Mozgás jobbfelől.) S az elhatározás hiányát csak egy ok magyarázhatja meg s ez az, hogy a miniszterelnök úr azt teszi fel sa­ját pártjáról, hogy nem volna hajlandó követni a mi­niszterelnök urat, a politikai eszmék s az állami politi­ka magaslatára. Nekem akkor jobb véleményem van a kormánypártról, mint a miniszterelnök úrnak. Év múlik év után s a felelősség súlya alatt évről évre erősebben óhajtják a komoly állami politika inaugurálását, mert ott is érzik azt, a­mit az egész ország érez, hogy a tak­tika, ha legüresebb is, még nem nemzeti politika, hogy a dialektika, ha a legfényesebb is, még nem a nemzeti problémák megoldása, hogy a parlamenti és a választási győzelmek, még nem a nemzet diadala ebben az or­szágban, (úgy van­ balfelől) érzik ott is, hogy a kor­mány mostani politikájával nemzeti czéljaink elérése le­hetetlen s valóban, te hát, a miniszterelnök úr mint hazafi a legjobb szándékkal lehet eltelve, de egy kétség­telen, hogy mint miniszter a most rendelkezésére álló eszközökkel nemzeti politikát nem fog csinálni soha. (Tetszés balfelől.) A költségvetéssel szemben pedig elfogadom a Ho­­ránszky barátom által tegnapi beszédében elfoglalt állás­pontot. (Hosszantartó élénk helyeslés balfelől.) Ezután Siak­áts Gyula szólalt fel. Azon kezdi, hogy a költségvetés nem egyéb szegény­ségi bizonyítványnál. Nem viseltetik bizalommal a kor­mány iránt, s nem fogadja el a költségvetést. A kor­mány nem hivatkozhatik a nemzet többségére, mert az oly eszközökkel oly módon végbement választás, mint a­minőt tapasztaltunk, legutóbb is, nem eredményezheti a nemzet többségének őszinte akaratnyilvánítását. A szó­nok utal a választási visszaélésekre. Röviden vázolja a kormány belügyi politikáját, majd rátér a külpolitikára, s utal arra, hogy a magyar államnak kevés tekintélye van a külföld előtt. Hivatkozik dr. Kohutnok Poroszor­szágból való kiutasítására. A miniszterelnök informál­­tatta magát ez ügyben, de nem tudott a magyar alatt­valónak védelmet nyújtani. Majd így folytatja be­szédét : A mi kormányunknak külpolitikája sohasem hordta magán a nemzeties jelleget, ilyen volt az akkor is, mi­dőn a keleti kérdésnek 1875, 76. és 77-ben fasisa al­kalmával, Oroszország hatalmi súlyának emelésére a Balkán félszigeten folytatott küzdelmekben aktív részt vett annyira, hogy Plevna elestében Skobelevnek s Mik­lós hgnek nincs oly nagy érdeme, mint az osztrák-ma­gyar diplomáczia kétszínűségének. Az ilyen külügyi po­litikát a kormány ma sem tudja megtagadni, s mint a korona tanácsosa, nem ellenzi azt, hogy az oroszszali szövetkezés, a mi határozott romlásunkra, a nemzet aka­rata ellenére meghosszabbíttassék. A kultur­fejlődés vé­gett békére van szükségünk, s ezt a nagy­hatalmak szö­vetségével lehet biztosítani. Csakhogy Európa békéjét a Rómában, Londonban s Párizsban kötött szerződésekkel lehet biztosítani, de Skiernieviczben soha. És hogy egy nap se múljék el tétlenül a t. kormány karöltve a bécsi kormán­nyal, csodálatos szivósággal küzd azon, hogy Törökország hatalma, befolyása, minél kisebb arányokra szállittassék le. Ez a berlini szerződés­sel úgy agyon­kúrált ország belügyeit rendezendő, az internaczionális postákat kasszírozni, s azokat államivá tenni akarta az egész Levanten. S dac­ára annak, hogy a keleten levő osztrák-magyar posták fenntartása je­lentékeny áldozatokba kerül, Ausztria-Magyarország meg is ellenszegült annak, hogy a török a magié felett ren­delkezhessék és pedig azért, mert egy újabb háború ese­tén a nemzetközi postákon, a török kormány orra előtt nem lehetne a törökellenes tudósításokat úgy közvetíteni, mint 1877-ben, másodszor a nemzetközi posták meg­szűntével a trieszti Lloyd szolgálatainak szükségessége majdnem semmivé devalválódnék s az óriási szub­­venczió érthetetlenné válnék, már pedig annak a Lloyd­­nak, bizonyos részvények miatt azt a szubvencziót él­veznie kell. (Tetszés a szélső baloldalon.) Igaz, hogy ez a vállalat a nagyobb­­ államsegélyre, még eddig nem valami sok érdemet szerzett. Múlt évi szá­madásai megdöbbentő adatokat mutatnak fel s azokon meglátszik, ha nem is a lelkiismeretlen, de a nagyobb szakértelmet nélkülöző igazgatás, a hibás adm­inisztrá­­czió. Nem valami nagy életrevalóságot mutatott abban sem, hogy teremtett volna újabb hajózási vonalakat. Tény az, hogy nem valami szerencsés ügynökeinek meg­választásában, sőt, bár a kellő bizonyítékok ma még nincsenek kezeim közt, de azt hiszem jól vagyok érte­sülve, midőn állítom, hogy egyik ügynöke nem a rész­vényesek érdekében húzza busás fizetését. Hanem utó­végre is ne felejtsük el, hogy az Adria magyar tenger­­hajózási társulat is a magyar kereskedelmi érdekeket szolgálja, aztán meg ne hunyjunk szemet azon nehézsé­gek előtt sem, melyekkel az ifjú vállalatnak meg kell küzdenie. (Halljuk­ a szélső baloldalon.) A Levante kereskedelmi forgalmat a «trieszti Lloyd» a marseillei «Comp. de navigation mixte», a «m­essageries maritimes» s az odessai «Russische Dampfschiff- und Handels Gesellschaft» s a «Florio Rubatlino» társulat tartja elfoglalva s igy az «Adria» a Földközi tenger nyu­­gati vizeire s az Atlanti óczeánra van utalva. Már most mit lehessen ott egy alig néhány hajóval rendelkező vállalat, mikor oly versenyzőkkel kell megküzdenie, mint a «British­ India steam navigation Comp», a glascowi «Burns John», a koppenhágai «Dot for­­nede Damps kibs selkob», General­­-team navigation Comp.», «Nord­deutscher Lloyd», «Penisular and Oriental steam naviga­tion Comp.» Ily hatalmas tényezők mellett az «Adria» csak akkor teljesítheti misszióját, ha a magyar állam a kellő segélyben részesíti, az ily szubvenczió pedig csak a trieszti Lloyd rovására történhetnék, már pedig úgy vagyok meggyőződve, hogy a mi kormányunkban na­gyon kevés a hajlandóság a trieszti Lloyd szubvencziójá­­ból egy garast is elvonni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az «Adria» ügyével szoros összefüggésben áll a vitorla hajók ügye is, a­mely kérdést, hogy a t. kormány meg tudja vagy meg akarja oldani, még eddig semmi jó­in­dulatot nem árult el. Magyarország vi óriás tengerészeté 129 hosszújáratú, 337 parti hajóból áll, az előbbiek 61695 tonna tartalommal bírnak, a­mi mintegy 5—6 millió forint értéket képvisel. Oly tényező ez, melyet elpusztulni engedni nagy tapintatlanság volna. Pedig ez a vitorlás hajókba fektetett tőke közel áll az elpusz­tuláshoz. És Magyarországon a kormány tán gondol arra, hogy mi is tegyünk valamit vitorlás hajóink érdekében. Nem nyugodtan tűrik azt, hogy a fiumei hajógyárakban nem hallatszik többé az iszkabolok zakatolása s már a helyet is alig tudják a hajógyáraknak. (Zaj. Igaz! a szélső bal­felöl.) nem törődnek avval, hogy csak a múlt évben 23 hajóval s 5785 regiszter tonnával csökkent tengerésze­tünk s fel nem veszik azt, hogy míg az előző években 12—15 hosszújáratú hajó épült Fiuméban, addig a múlt évben az összes m­agyar-horvát tengerparton az 589 ton­nás Capricornon kívül három darab, mindössze 47 tonna tartalmú brazzera. A mi kormányunk nem is foglalkozik avval, hogy a vitorlás hajók addig segélyeztessenek álla­milag, míg ezek lassankint gőzhajókká alakulnak. Olasz­ország 915,049 tonna tartalmú hajójáról tud gondos­kodni, Magyarország azonban még 61,000 tonnájú ten­gerészetét is pusztulni engedi csak azért, mert a nekünk hasznot tenni nem tudó trieszti Lloyddal mindent fel­emésztek (Úgy van! Úgy van­ a szélsőbalon.) Az adriai tenger uralmáért folytatott küzdelmekben Olaszország eddig nem bírta a győzelmet magához ragadni, most azonban aligha czélját nem éri. De ha már állami segél­lyel nem akarják tengerésze­tünket megmenteni, legalább gondoskodnának arról, hogy a szállításra nézve elveszett kikötők másokkal kár­­pótoltassanak. Ilyenek után nézni konzuléi útján a kor­mánynak volna kötelessége, 4 év múlva megnyílik a Panama-szoros, a világ­kereskedelemben egész új vona­lat állíttatnak fel. A franczia-khinai viszály gyümölcse lesz, hogy több khinai kikötő megnyittalik az európai hajók előtt. A Kongó-vidék kolonizálásával Nyugat-Arika partjain számot­tevő em­poriumok keletkeznek, de mind­ezekből nekünk aligha lesz hasznunk, mert nincs senki, ki azokat hajóinknak megszerezze. Biztatást ugyan kapunk rá, sőt már kaptunk is a de­legációkból. Valahára meggyőződtek arról, hogy az osz­trák-magyar haditengerészet az offensivára nem alkal­mas, kimondották, hogy ezután csak a defensivára szo­rítkozik, a­mi nagyon kevésbe kerül, mert a tengeri aknához nem kell egyéb, mint egy kis dynamit vagy nitroglycerin, egy bádog iskátula, meg legfeljebb egy percussions-apparat. Hanem a mellé az olcsó szükséglet mellé felvették a drága parádékat, s hogy a flotta gya­korlatokra s más külsőségekre fordított óriási összegeket a két törvényhozás meg ne sokalja, erősen kezdték han­goztatni, hogy a flottát fenn kell a maga nagyságában tartani, sőt szükséges nagyobbítani, mert ha ezután nem bocsátkozik is tengeri ütközetekbe, de igenis újabb hajó­zási vonalakat keres, piaczot szerez termesztm­ényeinknek. S hogy a szemekbe hintett por (igaz ! Igaz! a szélső baloldalon) még nagyobb legyen, azonnal útnak indíta­nak 5 hadi­hajót, az egyik «Frundsberg» már rég lenn jár Afrika partjain, s ezt követte a többi is. De kérdem vájjon az ezen bajokon utazó 5 kereskedelmi megbízott közt hány magyar van? Egyetlen egy sem. A fiumei ke­reskedelmi kanna felkérte a kormányt, hogy ilyenekről gondoskodjék, de a mi kormányunk ezt Bécsben kérni sem merte. S hogy azok az osztrák kereskedelmi meg­bízottak mennyire fogják szem előtt tartani a magyar érdekeket, arról fogalmat alkothatunk, ha elolvassuk egy ily utazás eredményeként, Wassersdorf admirálnak, kü­lönösen Brazília kereskedelmi viszonyait feltüntető jelen­téseit; megítélhetjük abból, hogy ezen expedíczió viselt dolgairól tán értesítve vannak a bécsi kereskedelmi szak­lapok, mi azonban azt sem tudnék, merre járnak ezek a hajók, ha csak a «Fiume» czimű hírlap privát infor­­máczióiból nem szerzünk tudomást. De hát régi dolog, hogy a mi kormányunknak mindig mostoha gyermeke volt tengerészetünk. Ezt a fontos kereskedelmi tényezőt nem érdemesítette annyira sem, hogy az oly szükségessé vált tengerészeti törvényről romb­skodott volna. S a­mily kevés gond fordu­lalik a tengerészetre, ép úgy elhanyagolják Fiumét is. Építenek ott pompás kikö­tőt, de hogy egyebet ne említsek, a Fiuméba vitorlázó, vagy onnét jövő hajó, Fiume kapujánál ki van téve, az elpusztulásnak, mert az osztrák kormány jóvoltából a­ Canale de Favasinán s a Cherso és Veglia közti csator­nán, a fiumei hajósok boszántására, világító­torony fel­állítva nincs, s ennek felállítását a magyar kormány a mai napig sem tudta vagy akarta kieszközölni. A magyar kormány F­ume megmagyarosításáról álmodozik, pedig ez a törekvés czélhoz nem vezet. Nagyon helyes, ha az ott levő magyarság nemzetiségének megóvására megté­telnek a kellő óvintézkedések, de hisz ennek elég van téve az ottani magyar középiskolával, legfeljebb egy ma­gyar kisdedóvodának felállítása szükséges. De hogy az ottani olaszságot miért kelljen megmagyarosítani, mikor az érzelmeinél, s anyagi érdekeinél fogva úgy is ragasz­kodik az anyaországhoz. Vagy talán a horvát terjeszkedés veszélyeit akarja a­ kormány megakadályozni ? Bizony ez irányban rég kel­lett volna tenni valamit, mert bámulatos, milyen meta­morfózison ment keresztül a magyar tengerpartvidék. 1867-ben számot­tevő horvát párt nem volt Fiuméban, ma ezek veszélyeztetik a Fiuménak prepotencziáját. 67-ben a magyar minisztérium kinevezésekor Surák épp úgy fel volt diszitve magyar zászlókkal, mint Fiume s ma Surák a Starcsevicsista agitáczióknak góczpontja. Akkor Buccari és környékéről, Draga, San,Cosmo, Grobnik falvakból a lakosság magyar zászlók alatt az «Oricani mila bratya nasa» éneklése, s a magyar gu­bernátor emlegetése mellett ezer meg ezer számra vo­nultak végig Fiume utczáin, követelve, hogy Magyar­­országhoz csatoltassanak, s most ezen vidékek képezik a Starcsevics pártnak quintesszencziáját, s oly hatalmas tényezőket adnak eme romboló konzorcziumnak, mint Barcsics, Baccarcsics, Valushnig, Pilletich stb. Ide vezetett az önök által ama szavazatokért követelt engedékenység, hogy a Horvátországnak átengedett terü­letek folytán Fiume fejlődése megakadályoztatott, hogy Fiuméban tűrik a horvát gimnáziumot, a horvát megye­­házat, mely valóságos állam az államban, hogy a fiumei egyházakban horvátul tartják az isteni tiszteletet s nem gondoskodnak arról, hogy a fiumei káptalan a zengi püs­pökség alól elvonassék s egy magyarországi egyházme­gyéhez csatoltassék. Az önök gyengesége idézi elő azt, hogy a Fiume melletti falvaknak még ma is Magyaror­szág után áhítozó köznépe a terrorizálások folytán, a ma­gyar ellenségek táborába tereltetik. Az a kormány, mely nem meri kimondani, hogy Ma­gyarország a magyaroké, mely nem akarja törvényhozá­­sr­og kimondatni, hogy Fiume s a magyar tengerpartvi­­dék elválaszthatlan kiegészítő része Magyarországnak, nem méltó arra, hogy azt a helyet elfoglalja s ezért s az Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatában fel­soroltakért, az ilyen kormány iránt bizalommal nem vi­seltetvén, nem fogadom el a költségvetést. (Élénk he­lyeslés a szélső­baloldalon.) Következett Gaál Jenő. Hármas szempontból kritizálja a pénzügyminiszter elő­terjesztését. A pénzügyminiszter mint rendesen, úgy most is azzal kezdte pénzügyi előterjesztését, hogy a múlt évek zár­számadásainak főösszegét állította egymás mellé és ebből arra következtetett, hogy egy pár év óta az előirányzatok­kal szemben a háztartás eredményei kedvezőbbek, a­mi azelőtt tudvalevőleg nem szokott bekövetkezni. A szónok elismeri, hogy ez így van és nem vonja kétségbe, hogy a beterjesztett költségvetés az 1883-iki zárszámadások eredményeinek megfelel. A pénzügyminiszter expozéjában a kedvező fordulatot úgy tünteti fel, mint a­melyért az elismerés első­sorban a szerényen elhallgatott kormány mellett az adófeleme­léseket készséggel megszavazó törvényhozást illeti. Pedig ez a helyzet teljes félreismerésén alapszik, mert ha az 1882. és az 1883. évek nem lettek volna oly jók, a­mi­nők voltak, a talán még egyszer oly nagy mértékben eszközölt kirovás is csak az adóhátralékokat szaporította volna. (Igaz! Úgy van­ balfelől.) A pénzügyminiszter alig beszél azon válságról, mely ma úgyszólván egész közgazdasági helyzetünket domi­nálja, minden jelző nélkül szól az alacsony gabonaárak­ról, tegnap félreismerhetlen kicsinyléssel említette a mostani viszonyokat. A pénzügyi bizottság nem tagadja ugyan a válság létezését, elismeri, hogy állandó okok idézték azt elő, de ez nem akadályozza a pénzügyi bi­zottságot abban, hogy a fedezetet, melyet pedig a t. kormány a válságra való tekintetből bizony nem­igen szorított meg, csaknem érintetlenül ne vegye fel a költ­ségvetésbe. Ezen szép reményeket azonban nagyon al­kalmasak lehűteni azon kezelési kimutatások, melyek a múlt év 9 hónapjától kezeink közt vannak, különösen ha azokat a forgalom ismerete és a pénzügyi kezelés körében újabban történt részleteinek kellő megvilágítása mellett tekintjük. A szónok ezután részletesen ismerteti és egyúttal bí­rálja az említett kimutatásokat, s levonja következteté­­seit. Nem osztja azt a nézetet, mely szerint a mostani költségvetés a helyzetnek, úgy a mint az 1885-ben min­den valószínűség szerint alakulni fog, * teljesen megfe­lelne. (Helyeslés a baloldalon). Ily felfogás mellett na­gyon természetes az is, hogy csak kétkedően nézhetünk arra az úgynevezett egyensúlyra, mely állítólag a rendes kezelésben eléretett s nagyon megmagyarázható, hogy annak fentarthatóságában sincs alapos hitünk. Meggyő­ződése szerint nincs is az egyensúly semmikép sem helyreállítva, mert hiszen a házban már annyiszor emlí­tett 10 és fél millió törlesztési kölcsön ott szerepel a bevételek közt. A szónok kritizálja a miniszternek erre vonatkozó indokait és c­áfolja adatait. Beszél a rendk­­­vü­li kiadásokról, az előre nem látható beruházásokról, s a rendes kiadások folytonos szaporodásáról. Kérdi, mivel akarja ezen folytonos emelkedést ellen­súlyozni a pénzügyminiszter úr ? Tegnap is úgy nyilat­teket, úgy is nagy szükségök van a gondviselés­­tekre! A szerencsétleneknek pedig hagyjatok békét! Antonio Arregui kezet csókolt a plébánosnak, s nyugodtan, szó nélkül távozott. A különféle csoportok is eloszlottak lassan-lassan. Fennen dicsérték Don Trinidad Muleyt, de egyút­tal a holnapi bálra és tombolára gondoltak, mint a­hogy a szerencsétlen játékos gondol a revanchera, a­melytől kárpótlást vár. FLEURETTE NOVELLA. 5 (Folytatás.) ANGOLBÓL FORDÍTOTTA ILONA. II. FEJEZET. Fleurette bánatosan és reménytelenül mo­solygott. — Mondja meg nekem Fleurette, mondom, a­mint mellette leültem, ez volt az oka ? Szép kis fejével igenlőleg bólintott. — Mondjon meg mindent. Mióta tart ez már? Én úgy őrzöm meg titkát, mint ön­maga. Ezután Fleurette mindent elbeszélt nekem. Nem akarom szavait ismételni.Nagyon is szeretetteljesen, m­egindítóan védte anyját. Szánalmas történet volt az, a­mit elmondott. Szívében mindig reményt táp­lált, hogy anyja megjavul, míg egy gyenge órában minden rombadőlt. Töredelmes megbánás, szégyen­érzet és az örökös ígéretek a megtérésre megint nö­vesztették a reményt, de csak azért, hogy újra még durvábban szakittassék ki. És így ismétlődött és vál­takozott a bűn és megtérés éveken keresztül, s ha Fleurette nem is mondta, bizonyos volt előttem, hogy csak gondos és féltékenyen őrzött titoktartás védte meg anyja bűnét a pletyka köztudomástól. — Nehéz feladat volt ez egy leánynak. Ezért mondott ő le a boldogságról John felesége lenni. Anyját nem hagyhatta elveszni, Johnt pedig nem akarta meg­­,­yalázni avval, hogy kényszerüljön élni oly asszon­­nyal, a­milyen Dorveaux asszony volt. Hogy pedig a gyalázat kikerülhetlen , kétséget sem szenvedett, ismervén a daleburyeknek, mint kis városiaknak e tekintetbeni finnyásságát, éreztem hogy Fleurette­­nek igaza van. — És mért hagyták el Daleburyt ? kérdem, mikor bevégezte elbeszélését. Anyám beteg lett, oly beteg, hogy kénytelen vol­tam orvost hívni, s féltem, hogy az emberek meg­tudják a betegsége okát. Hát azért hívták dr. Buscht John helyett, gon­dolom. — így jöttünk Londonba, folytatá. London nagy város, itt könnyen elrejtőzhetünk. — Hányszor ismétlődnek ezek a............ezek a rohamok, kérdém. — Némelykor havonként egyszer, némelykor két­szer is. Oh, mit gondol gyógyítható-e még a sze­gény? Oly jó volt, oly hosszú ideig. Ha nem men­tem volna ma ki, ez sem történt volna. — Jó öreg cselédünk meghalt pár hóval ezelőtt és az uj cse­lédre nem mertem bízni, különben megakadályoz­hatta volna. Hiszi, hogy lehet gyógyítani ? Fejemet tagadólag ráztam. Sokkal jobban tud­tam, hogyha a Dorveaux asszonyhoz hasonlókori nők időleges iszákosságban szenvednek, e baj gyó­­gyíthatlan. Missionáriusok, papok és philantropok szép és vigasztaló dolgokat mesélnek ily esetekről, de mi orvosok ismerjük a rideg valót. Engem ez az áldozatkészség e fiatal leánytól annyi­ra bosszantott, hogy ha őszintén beszélhettem volna, akkor azt mondom : a pálinkás üveget hagyja min­dig tele kéznél, úgy, hogy. ... De nem akarok túl­­szigorú lenni Fleurette anyja iránt. Jó lehetett mégis hozzá, hogy ennyire szereli. Eddig semmit sem beszéltünk Johnról. De majd következik az is. — Fleurette, ma este írok Johnnak. Mit mond­jak neki? — Mit mondhat neki? Hiszen megígérte, hogy megőrzi titkomat. — Végre csak meg kell neki mondanom, hogy megtaláltam önt, a többi azután az ő dolga. — Oh! ne engedje őt ide jönni, esdekelt a leány. Nem viselhetném el látását, és talán, tévé hozzá akadozva, most már nem is óhajt tudni rólam va­lamit. — Oh Fleurette, Fleurette maga némely tekin­tetben mégis gyarló nő. Másnap szabadságot kértem társamtól és bete­geimtől és lerándultam Daleburybe Johnnak az új­ságot elbeszélni. Ugyan kevés mondani­valóm volt. Becsület­sza­vam kötött a titok megőrzésére, így csak annyit mondhattam, hogy a leányt megtaláltam, bajosabb, mint valaha, s hiszem, hogy még mindig szereti. Ezt annyival is bátrabban állíthattam, mert most ismervén az okot, mert nem akart hozzá menni, kénytelen voltam beismerni, hogy az akadály oly fontos, melynek rövid időn való elhárítására kilátás alig mutatkozik. Ebből állt minden újság és minden remény, a­mit neki nyújthattam.­­— Nagyon jól van, monda John sóhajtva. Vár­nom kell. Türelem rózsát terem, talán végre Fleu­rette mégis az enyém lesz? Megtalálván Fleurettet, vigyáztam, hogy újra ne veszítsem el nyomát. Rosszul esett, értesülnöm, hogy anyjának anyagi viszonyai rossz lábon állanak. Egy gazember, ki az özvegy megbízottja volt, meg­szökött egy jelentékeny összeggel. Sovány jövedel­müket Fleurettünk avval szaporította, hogy igen ügyesen madarakat és virágokat festett porczellánra. — Ő nem panaszkodott, de engem nagyon bosszan­tott az a tudat, hogy e leányra kedves, jobb ott­hon várna, ha anyjának bűne nem gátolná annak elfoglalásában. Hébe-korba tudósítottam Johnt hogy­­létéről. John sohasem kereste fel, mert sokkal büsz­kébb volt előbb jönni, míg a leány arra fel nem bá­torította. De mivel hogy a szerencsétlen Dorveaux asszony ez évben háromszor-négyszer visszaesett undok bűnébe, nagyon kevés reményem volt John­nak az óhajtott, várva-várt tudósítást vihetni. Kértem Fleurettet beszélje rá anyját, hogy men­jen valami betegápoló-intézetbe, de a leány erről mit sem akart hallani, így John és Fleurette ifjúsága hervadt, egy nyomoru asszony kedvéért, s én nem tehettem semmit, a helyzetet megváltoztatni. Váljon Joh­n és Fleurette egymásé lesznek-e va­laha ? Ez nem regény, csak egy kis elbeszélés a va­lódi életből. A jelenlegi meddő állapotból csak egy prózai, szomorú út vezet­ő át, a­melyet tulajdon­képen Fleurette nem is kívánhatott. Újjáalakítása a viszonyoknak — ezt azért nevezem így — mert itt orvos nem segíthetett. Remélem, Fleurette nem fogja ezen sorokat olvasni, a melyekben kénytelen vagyok őszinte örö­mömet m­egvallani, a midőn mondom, hogy egy év leforgása előtt Dorveaux asszony elég udvarias volta másvilágra költözni. Azért mondom, udvarias, mert bármennyire is szomorú legyen, halála három em­bert, és miután élete oly nyomorult volt, bátran mondhatnám, négyet, tett boldoggá. Fleurette őszin­tén megsiratta, hibái a sírba szálltak vele és itt fele­désbe mentek. Két hónappal Dorveaux asszony ha­lála után írtam Johnnak, kérvén őt, hogy jöjjön a fővárosba, s a­nélkül, hogy Fleurettet jövetelére előkészítettem volna — hozzá küldtem. Végre meg­győződött, hogy valóban a türelem rózsát terem — még a szerelemben is — mi oly távol és elérhetlen­­nek látszott. Azt hiszem John sohasem tudja meg, (hacsak nem olvassa el ezen sorokat) az igazi okot, miért utasí­totta vissza és miért kerülte őt Fleurette oly hosszú ideig. Abból, a­mennyit én mondtam neki, tudja, hogy az nagylelkű, önfeláldozó és nőies ok volt, mely Fleurettet vezényelte, midőn szerelmét visszautasí­totta s ő megelégedett ennek tudatával. Érzi, hogy ezen beszédtárgy fájdalmas lenne drága kis feleségének, azért ennek megfejtésével sohasem akarta szép szemeit könnyűvel elhomályosítani. — Most nem szomorú többé Fleurette. Ép oly fényt hozott jelenléte az ódon verestégla háznak, mint életet a daleburyeknek. Egyetlen hölgye Dalebury­­nek, kire vagy keveset vagy semmit sem tudnak mondani. Utolsó ottlétem alkalmával csónakáztattam Fleu­rettet a sellős folyócskán. De nem csak Fleurettet, hanem még egy sereg feketeszemü gyereket, kik ép úgy csevegnek francziául, mint angolul. A mint a bizonyos hely mellett eleveztünk, a­hol a megszökés történt, mosolyogva fordulok sógorasszonyomhoz, de még mielőtt beszélhettem volna, könyörögve monda : — Kérem, ne tegye — ne tegye. Régi emlékek fájdalmasak. A jelen boldog, a jövő szépnek ígér­kezik — felejtsük. És a­mint így beszélt, egy pillanatra láttam a régi Fleurette bánatos szemeit. Régi emlékek szo­morúak — hagyjuk meghalni. (VÉGE.) AZ ÁRT­A. SPANYOL REGÉNY. irta Pedro de Álarcon. NEGYEDIK KÖNYV. A MAR.CZ. 2. A körmenet. Pár perczczel utóbb a kápolna elé érkezett szá­mos ember kíséretében Antonio Arregui, Manuel Venegast keresve. Itt azonban az egyházi ruhába öltözött papot ta­lálta magával szemközt, a ki nyugodtan nézett rá s fönséges hangon monda: — Megálljon, senior Don Antonio! Fiam szen­telt helyen van. Ön, midőn idejött, mindent meg­tett, a­mit egy becsületérző férfinak tennie kellett. Most menjen nyugodtan haza. Holnap, ha isten meg­segít, meglátogatom önt. Azzal odafordult a sokasághoz s nyers hangon mondás — Ti pedig dolgotokra! Neveljétek a gyermekei­ 3. Szerelem és gyűlölet. Nem kevés fáradságába került a plébánosnak megszabadulni attól a sok embertől, ki a menettel a kápolnába és a sekrestyébe bejött s még két órá­val az ünnep végezte után sem távozott. Egyrészről a társaság ekkor este tartotta a sek­restyében mindig kissé viharos gyűlését, a­melyben évenkint (kétszersüll és rozsális mellett) uj elöl­járót vagy Hermans Mayort választanak. Másrész­ről több mint száz hős, ki a maga szakállára ivott, járt-kelt a templomban azzal a szándékkal, hogy Manuelt megszólítsák s lássák, milyen hatással lesz rá az a hír, hogy Antonio Arregui visszajött, sőt ide merészkedett a templomba is, hogy elégtételt követeljen sértett becsületének. De a jó plébános annyit fáradt, annyit járt-kelt a templomból a sekrestyébe, a sekrestyéből a tem­plomba, oly szerencsés alkalmakat talált a gyűlés­ben s oly érzelmes szavakkal beszélt a többiekhez, hogy legalább ma estére legyenek könyörületesek s ne tetézzék a Manuel keserű bánatát, hogy végre, úgy nyolcz óra tájban csakugyan megszabadult úgy a társaság tagjaitól, mint az utolsó ittas tolakodó­tól is. Ezután magára vette rendes ruháját, a sekrestyés­nek halk hangon néhány látszólag igen fontos uta­sítást adott, arczát, a­mennyire csak képes volt rá, a kellő ránczokba szedte, hogy ugyancsak mérges­nek lássék, s azután hozzálátott, hogy foglyát kisza­badítsa. De mennyire elbámult Don Trinidad, midőn Manuelt nyugodtan — talán nagyon is nyugodtan­­­­ látta egy íróasztal mellett, — mely keresztleve­lek, esketési és halotti bizonyítványok kiállítására szolgált, — ülni és írni! Manuel épen, mikor a plébános belépett, írt alá egy terjedelmes iratot. Nagy nyugalommal hajto­gatta össze, nem ügyelve a pap beléptére, mint a­ki olyasmit cselekszik, a­mi annyira helyes, hogy 27 (Folytatás.)

Next