Egyetértés, 1884. december (18. évfolyam, 331-359. szám)
1884-12-03 / 333. szám
2 EGYETÉRTÉS. SZERDA. DECZEMBER 8. 1884 nemzetet, megnyitotta előtte a jövőt s annyi hatalmat adott kezébe saját érdekeinek megvalósítására, a mennyivel századok óta nem rendelkezett, de korszakos munkát sem végeztünk, mely a pihenést indokolná. A közjogi kiegyezés 1867-ben korszakos esemény volt ránk nézve, de nem önmagában, hanem azért, mert a korszakos alkotások lehetőségét, feltételeit adta meg. (Helyeslés balfelől.) Azóta, igaz, haladtunk és gyarapodtunk sok tekintetben, de a nemzet, politikai világnézetében nem állott be még a nagy fordulat, más viszonyokból keletkezett jelszavak uralkodnak még most is, ki nem bontakozhatunk egy más korszakba való eszmekörből, nem alkalmazkodtunk teljesen a változott viszonyokhoz, nem vontuk le belőlük a logikai következtetéseket, nem tűztünk ki magunknak új czélokat s ezekhez nem találtuk meg az új eszközöket, nem fektettük életünket új alapokra. A nagy munka még előttünk áll s ha e nemzetnek szüksége volt valaha lelkesedésre, összes erejének megfeszítésére, csak a jelen pillanat az. A munka, melyet végeznünk kell egyike a legérdekesebbeknek és legnehezebbeknek, mely nemzetnek a tiz században jutott. Magyarországnak van a legtarkább etnográfiái térképe s c sok különböző elemei, melyeket e század szellemi mozgalmai részben öntudatra ébresztettek, melyeket a szomszéd fajrokon államok vonzanak, politikai és kultúrai egységgé, egy új nemzetté kell összeforrasztanunk s összeolvasztanunk, hogy szilárd alapja legyen a magyar államnak. Ha a vonzóerő, melyet a magyar állam gyakorol ezekre az elemekre, nem lesz nagyobb a vonzó erőnél, melyet szomszédaink gyakorolnak rajok, szükségkép szét fog hullni s akkor állami és nemzeti létünknek vége. E feladat megoldása tehát életünknek czélja, melynek elérésére minden erőnket, minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk. A nemzeti önállóságot, önálló állami létet a sors nem ad ingyen, ezt meg kell érdemelni, ki kell küzdeni, ezt kis fogásokkal, képviselőválasztással, tisztújításokkal nem lehet fentartani, ehhez egy nemzet minden erejének megfeszítése, komoly, tervszerű munkája kell még oly nemzeteknél is, melyek számuknál s helyzetüknél fogva kevésbbé vannak veszélyeztetve, mint mi. S minő eszközök állanak rendelkezésünkre e czél elérésére? Az egyik nagy tényező a társadalom. Hogy egy egészséges, az állammal harmóniában levő, állami szellemtől áthatott s az állam szolgálatában álló társadalom mily jelentékeny befolyást gyakorol az állam egészséges belső fejlődésére, mutatja Anglia példája. De hogy egy nemzet hatalmának terjesztésében mily fontos szerep jut a társadalomnak, erre ismét Anglia szolgáltatja a legérdekesebb tanulságot. Anglia társadalmának mozgó elemei iparosai, kereskedői, vállalkozói és hajósai felkeresték s megszállották a földgömb fontos pontjait, uralkodóvá tették Angliát s nyelvét a tengereken, mielőtt az állam érvényesítette volna hatalmát. A nagy indiai birodalmat az állam egy kereskedő társaságtól vette át s az angol államnak inkább csak védenie kellett az angol társadalom hódításait, hogy arra a pontra jusson, melyet nemrég egy angol államférfiu akként jellemzett, hogy az angol világuralom s az angol nyelv uralma a földön Isten segítségével fenn fog állni a világ végéig. A magyar társadalomban nincs meg ez a nagy expozíczió. Ennek oka a társadalom gyengeségében rejlik, mely ma nagy krízisben van, mert a társadalom régi rendje bomlik s az uj még meg nem alakult, s ez a krízis ép abba az időszakba esik, midőn legfőbb nemzeti problémáink megoldásáról van szó. De a magyar társadalom alkotása sem kedvez a nemzet expozicziojának. A magyar faj főkép földmiveléssel foglalkozik, helyhez vann kötve, nem internaczionális elem, s nincs meg benne az a mozgó, hóditó elem, mely ellepi a városokat, a fontos forgalmi és kultúrai pontokat, melyek egész vidékekre hatnak ki s az asszimiláczió nagy tényezői. S csak ez magyarázza meg a múltban s jelenben a magyarságnak a városokban s a nem magyarok által lakott vidékeken csekély terjedését, s ez magyarázza meg azt a jelenséget, hogy a magyarság nem szabja meg a fontos forgalmi pontokat, sőt Fiuméban, melynek oly rendkívüli jelensége van ránk nézve, nem vagyunk képesek gyökeret verni. Mindez világosan bizonyítja, hogy a társadalomra csak igen csekély mértékben számíthatunk nemzeti czéljaink megvalósításánál. A másik jelentékeny tényező, mely nemzeti érdekeink szempontjából tekintetbe jöhet, az egyház. Tudjuk, hogy az egyházak nem nemzeti czélok elérésére, hanem a vallási tudat fentartására s terjesztésére vannak szervezve. Azért a vallási közösségek, mint olyanok, lényegüknél fogva közönyösek a nemzeti érdekek iránt. S ez magyarázza meg azt, hogy az államellenes izgatás tényezői között a felekezetek papjai és tanítói oly kiváló szerepet játszanak. Ezek az egyházak kebelében biztosaknak érzik magukat, s az egyház mai közjogunk szerint az a bástya, amely mögül biztosan támadhatni az államot, amely hozzáférhetlenné teszi őket. Kétségkívül az egyház körében vannak hazafias elemek, találunk egyeseket, kik hazafias szellemtől áthatva küzdenek a nemzet érdekeiért is, de az egyházakra magukra nemzeti érdekeink szempontjából nem számíthatunk. (Mozgás a bal és szélsőbaloldalon. Halljuk ! Halljuk !) Az egyedüli nagy tényező tehát, mely nemzeti czéljaink megvalósítására alkalmas, az állam. Nincs tényező, melyet hatás tekintetében az állammal összehasonlítani lehetne. És sajátszerű, hogy ebben az országban nincs népszerűtlenebb intézmény az államnál, egy sincs, mely több támadásnak volna kitéve nemcsak a magyar állam ellenségei részéről, hanem,„mi sokkal feltűnőbb, a magyar hazafiak részéről is, s a magyar ember egyik legnagyobb gyönyörűsége korlátozni s bénítani a magyar állam hatalmát. E jelenség oka a partikulárizmus szellemében rejlik, melyet a múlttól örököltünk. Vannak, akik azt állítják, hogy a magyar természeténél fogva partikulárista, s büszkék reá, mint valami jeles nemzeti tulajdonságra. Ha az igaz volna, akkor az annyit jelentene, hogy a magyar képtelen az államalkotásra, az uralomra, mert a partikulárizmus, ahol győz, meggátolja a nemzeti erő egyesítését, a nemzetek nagyságát és terjeszkedését. A partikulárizmus a korlátolt látkörű helyi exisztencziák sajátsága, a helyi és egyéni érdek szűkkeblű érvényesítése a nemzeti és állami érdekkel szemben, a nagy állami és nemzeti eszmék hiánya s mindenütt és mindenkor a kislelkűséget,a szervetlenséget és a tehetetlenséget jelenti a nemzetek életében. De a magyar nem természeténél fogva partikulárista. A magyar csak olyan partikulárista volt, mint Európa bármely nemzete. Sőt a németek és olaszok többre vitték a partikulárizmusban, mint mi, s tudjuk azt is, mi volt a következménye : egy széttépett, megalázott Német- és Olaszország. Magyarország a középkorban egységesebb volt Német- és Olaszországnál, de saját történelmünk is bizonyitja, hogy az államegységet képviselő királyság hatalmának fokozása Szent István, Szt László, Kálmán, Nagy Lajos és Mátyás idejében a nemzeti erő és hatalom fényes korszakai voltak, míg a partikulárizmus diadala mindig a nemzet gyengeségét, végre bukását vonta maga után. A különbség tehát a magyar nemzet s más nemzetek között nem az, hogy a magyar partikulárista volt, a többi pedig nem, hanem az, hogy Európa többi nemzeteinél fejlődött oly hatalom, mely leverte a partikulárizmust s megalkotta az egységes államot; holott nálunk a királyság gyengeségével s megbénulásával ez a hatalom, a királyság megsemmisült s a nemzet szervezetlenül állott szemben azokkal a végzetes támadásokkal, melyeknek eredménye végre is a nemzet bukása volt. Következett azután oly korszak, midőn a partikulárizmus védelmül szolgált egy idegen hatalom ellen, mely a nemzet megsemmisítésére törekedett, s évszázadokon keresztül védenie kellett magát, s ekkor a partikulárizmus igazolt volt. Ily állapotban minden eszköz, mely védelemre szolgált, becses volt. A nemzet partikulárizmusba menekült tehát, mely némileg mégis korlátozta, akadályozta az államhatalmat. Hogy a nemzet beleszokott a partikulárizmusba, s magára nézve hasznosnak tartotta, az természetes volt mindaddig, míg erről az oldalról veszély fenyegette. De habár e szívós védelemmel sikerült is intézményeit fentartani, mégis nagy szerencsétlenség volt rá nézve az elnyomás korszaka. A nemzet elidegenedett az államtól, s a küzdelem az állam ellen hazafi erény lett. De minthogy nagyot csak az állammal s az államért lehet tenni, évszázadok nyomása alatt a nemzet szelleme összezsugorodott, helyivé lett, pozitív állami tevékenység helyett a védelem negatív tevékenységére, palliatív ellenállásra szorítkozott, megkapta az elnyomott nemzetek típusát, a múlt dicsőségén elmerengő, a jövőről lemondó, sírva-vigadó magyar lett belőle, s a mi legrosszabb, elvesztette az uralom ösztönét és routineját, mert évszázadokon át nem gyakorolta. Ez a hangulat oly erős volt s a magyar annyira megszokta, hogy még most is érezzük hatását, ámbár a viszonyok teljesen megváltoztak. Ma az állam hatalma nem fenyegeti a nemzetet, hanem az ő kezében van ma az ő saját érdekei megvalósításának eszköze! S mégis mennyi nyomát találjuk a gyanakodásnak, az ellenséges indulatnak az állam iránt, mintha csak az elnyomás korszakában élnénk ! Csodálatos jelenség az, hogy azok, akik ezt az álláspontot foglalják el, de nem látják, hogy ez a mai viszonyok között képtelenség, mert ez annyit jelent, hogy félünk attól, a mi erőnk és hatalmunk eszköze, védjük magunkat önmagunk ellen, ez annyit jelent, hogy midőn meg akarjuk bénítani az államot, önmagunkat bénítjuk meg. A partikulárizmust igazoló viszonyok megszűntek s azért nem is jogosult többé. A partikulárizmus bármely formájában, akár megyei, akár faji, akár felekezeti, a mai viszonyok között, háború a magyar állam ellen. Ha a magyar faj partikulárizmusával tovább is folytatná a küzdelmet a magyar állam ellen, akkor saját uralmát döntené meg. Csak egy korszakos fordulat mentheti meg nemzeti létünket, ha kesergő, palliatív nemzetből bizalommal a jövőbe tekintő, lelkesedéssel küzdő, partikulárista nemzetből állami nemzetté leszünk s az állami felfogás szellemében épitjük ki államunk épületét. A múltból csak egy tanulságot merítsünk, azt, hogy mint partikularista nemzet elbukunk, vagy állami nemzet leszünk, vagy nem leszünk. Eddig, csupán közéletünk e fontos jelenségéről szóltam. Most azonban az a kérdés merül fel, hogy minő állást foglal el vele szemben a kormány, az állam hatalmának kezelője, feladatainak megvalósítója? Mindenki azt találná természetesnek, hogy az, akire az állam összes érdekeinek megvalósítása van bízva, komolyan törekszik a dolog természeténél fogva, a hatalmi eszközök megszerzésére, melyek nélkülözhetetlenek a nemzet érdekeinek megvalósítására, s melyek nélkül gyenge, tehetetlen, s hivatását nem teljesítheti. Nálunk ez másként van. Nálunk a kormány nem az állami szellem, nem az állami felfogás képviselője, hanem az államélet jelentékeny ágaiban a partikulárizmus befolyása alatt áll. A miniszterelnök úr érzi, hogy az állami felfogás napról-napra tért nyer a politikai körökben s nem akar úgy feltűnni, mintha ez az irány általa nem tudna elérni semmit, de a partikulárisztikus iránnyal sem akar meghasonlani, s innen ered az a folytonos ingadozás és határozatlanság, melynek apró félrendszabályok köszönik létüket, de egész, a nemzet szükségleteit kielégítő rendszeres alkotások nem rezultálhatnak. A miniszterelnök úr nem lelkesül se az egyik, se a másik irányért s azért nem is küzd se az egyik, se a másik megvalósításáért, s a politikai eszmék körében lemond a vezérszerep dicsőségéről s magára akarja erőszakoltatni, a mit nagy szellemi tehetségével, kivételes helyzetével neki lehetne a nemzetre kényszeríteni, a mint ezt minden nagy államférfiu tette, a ki a megfelelő hatalommal rendelkezett. (Mozgás a szélső balon.) S ebből ered az a kuriózum, mely egyike közéletünk legjellemzőbb s legérdekesebb jelenségeinek, hogy azért kell oppozicziót csinálni a kormánynak, mert nem követeli azokat a hatalmi eszközöket. (Mozgás) melyekkel okvetlen rendelkeznie kell, hogy hivatását az államban betölthesse, amelyek nélkül egy kormány lehet a parlamentben szilárd, de az országban nem lehet erős. Megtörtént már, hogy ellenzék alakult a kormány ellen, mert túllépte a normális hatalom határait, több hatalmat követelt, mint amennyire az állam czéljának elérésére szüksége volt; de ellenzék, mely azt veti szemére a kormánynak, hogy nem követeli a szükséges hatalmi eszközöket, kínálja, bátorítja a hatalmi eszközök megszerzésére, ez unikum, (Tetszés a baloldalon) s csak az érti meg, aki ennek az országnak sajátszerű viszonyait ismeri s tudja, hogy itt az eszközök nélkül komoly nemzeti politikát folytatni lehetetlen, mert ezek nélkül nem állhat a nemzet czéljainak magaslatára. Midőn egy ízben itt a képviselőházban hasonló nézeteket hangoztattam, a miniszterelnök úr azt felelte, hogy ő nem hajlandó az erőszak politikáját követni. Midőn én hatalmi eszközökről szólottam, sohasem értettem kivételes rendszabályokat, hanem azokat az eszközöket, melyek az állam normális működésére szükségesek és sohasem követeltem többet, mint amennyi az európai kontinens legszabadabb államainak rendelkezésére áll. Hogy kivételes rendszabályokat s az erőszakot is lehet alkalmazni, ha más eszközzel a czélt elérni nem lehet, az természetes s maga a miniszterelnök úr sem riadt vissza ily eszközök alkalmazásától, midőn a társadalmi rend fentartása érdekében szükségesnek tartotta. De ez már a végső eszköz s az államférfiu tevékenysége nem szorítkozhatik e tisztán fizikai eszközre, hanem az igaz államférfiu a megelőzés nagy mesterségét gyakorolja az állam szellemi és erkölcsi eszközeivel. A ki azt követeli, hogy a közoktatás szelleme ne álljon ellentétben az állam fennállása feltételeivel s oly intézkedéseket kíván, hogy az állam megvédhesse magát, a hazaellenes izgatást meggátolhassa iskoláiban, a ki jó közigazgatást kíván, mely az állampolgárok érdekeivel foglalkozik, mely a törvény igazságos végrehajtója, mely jótékony hatását egyformán érezteti az állam polgáraival vallás, faj és pártkülönbség nélkül, aki úgy akarja gyakorolni az állam hatalmát, hogy imponáljon és vonzzon s állampolgárok tisztelettel és bizalommal tekintsenek fel hozzá, az nem akarja az erőszak politikáját. De aki akár kicsinylésből, akár gondatlanságból, akár a pillanatnak szolgáló taktikából elnéző a nemzetet veszélyeztető tényezők iránt; aki megtűri, hogy népiskoláink ezreiben a gyűlöletet hirdessék ellenünk; a ki megtűri a hatóságok körében a zavart, a rendetlenségeket és visszaéléseket s aláássa az állam tekintélyét s elidegeníti tőle az állam polgárait, a ki nem foglalkozik a baj csiráival, hanem nagyra engedi nőni, mikor már csak véres műtétekkel lehet rajta segíteni, egy szóval, aki lemond az okos megelőzésről s a tétlen elnézés s a rendkívüli eszközök szélsőségeit ismeri, az követi az erőszak politikáját. (Tetszés baloldalon.) Nem az igazi állami politika, nem az erőszak, hanem a jövő békéjének s harmóniájának politikája. Mintsem az állam életében, úgy az sem érhető el küzdelem nélkül, sok akadályt kell elhárítani, sok romlott vagy ellenséges tényezőt kell megsemmisíteni, hogy kiépítsük ezt az államot oly módon, hogy imponáljon s vonzzon s képes legyen a politikai asszimiláczió nagy munkáját végezni s egy nemzetté összeforrasztani Magyarország lakosságát. Egy ily állam alkotása volna az a korszakos történelmi esemény, melynél fontosabb nem fordult elő a nemzet életében. Én a ki elfogulatlanul tekintek közéletünk tényezőire s őszinte örömet érzek, ha a nemzet fiaiból jelentékeny erőket látok támadni, kik képesek nagy szolgálatot tenni a hazának, mindig sajnálattal tapasztaltam, hogy az a rendkívüli erő, mely a miniszterelnök úrban rejlik, nem áll a tervszerű állami és nemzeti politika szolgálatában s korszakos alkotások helyett a folyó ügyek korszakának inaugurálására fordítja erejét. A miniszterelnök úrnál minden megvan ami a történelmi szereplésre szükséges, nagy tehetség és a hatalom, csak egy hiányzik s ez az elhatározás. (Ügy van balfelől. Mozgás jobbfelől.) S az elhatározás hiányát csak egy ok magyarázhatja meg s ez az, hogy a miniszterelnök úr azt teszi fel saját pártjáról, hogy nem volna hajlandó követni a miniszterelnök urat, a politikai eszmék s az állami politika magaslatára. Nekem akkor jobb véleményem van a kormánypártról, mint a miniszterelnök úrnak. Év múlik év után s a felelősség súlya alatt évről évre erősebben óhajtják a komoly állami politika inaugurálását, mert ott is érzik azt, amit az egész ország érez, hogy a taktika, ha legüresebb is, még nem nemzeti politika, hogy a dialektika, ha a legfényesebb is, még nem a nemzeti problémák megoldása, hogy a parlamenti és a választási győzelmek, még nem a nemzet diadala ebben az országban, (úgy van balfelől) érzik ott is, hogy a kormány mostani politikájával nemzeti czéljaink elérése lehetetlen s valóban, te hát, a miniszterelnök úr mint hazafi a legjobb szándékkal lehet eltelve, de egy kétségtelen, hogy mint miniszter a most rendelkezésére álló eszközökkel nemzeti politikát nem fog csinálni soha. (Tetszés balfelől.) A költségvetéssel szemben pedig elfogadom a Horánszky barátom által tegnapi beszédében elfoglalt álláspontot. (Hosszantartó élénk helyeslés balfelől.) Ezután Siakáts Gyula szólalt fel. Azon kezdi, hogy a költségvetés nem egyéb szegénységi bizonyítványnál. Nem viseltetik bizalommal a kormány iránt, s nem fogadja el a költségvetést. A kormány nem hivatkozhatik a nemzet többségére, mert az oly eszközökkel oly módon végbement választás, mint aminőt tapasztaltunk, legutóbb is, nem eredményezheti a nemzet többségének őszinte akaratnyilvánítását. A szónok utal a választási visszaélésekre. Röviden vázolja a kormány belügyi politikáját, majd rátér a külpolitikára, s utal arra, hogy a magyar államnak kevés tekintélye van a külföld előtt. Hivatkozik dr. Kohutnok Poroszországból való kiutasítására. A miniszterelnök informáltatta magát ez ügyben, de nem tudott a magyar alattvalónak védelmet nyújtani. Majd így folytatja beszédét : A mi kormányunknak külpolitikája sohasem hordta magán a nemzeties jelleget, ilyen volt az akkor is, midőn a keleti kérdésnek 1875, 76. és 77-ben fasisa alkalmával, Oroszország hatalmi súlyának emelésére a Balkán félszigeten folytatott küzdelmekben aktív részt vett annyira, hogy Plevna elestében Skobelevnek s Miklós hgnek nincs oly nagy érdeme, mint az osztrák-magyar diplomáczia kétszínűségének. Az ilyen külügyi politikát a kormány ma sem tudja megtagadni, s mint a korona tanácsosa, nem ellenzi azt, hogy az oroszszali szövetkezés, a mi határozott romlásunkra, a nemzet akarata ellenére meghosszabbíttassék. A kulturfejlődés végett békére van szükségünk, s ezt a nagyhatalmak szövetségével lehet biztosítani. Csakhogy Európa békéjét a Rómában, Londonban s Párizsban kötött szerződésekkel lehet biztosítani, de Skiernieviczben soha. És hogy egy nap se múljék el tétlenül a t. kormány karöltve a bécsi kormánnyal, csodálatos szivósággal küzd azon, hogy Törökország hatalma, befolyása, minél kisebb arányokra szállittassék le. Ez a berlini szerződéssel úgy agyonkúrált ország belügyeit rendezendő, az internaczionális postákat kasszírozni, s azokat államivá tenni akarta az egész Levanten. S dacára annak, hogy a keleten levő osztrák-magyar posták fenntartása jelentékeny áldozatokba kerül, Ausztria-Magyarország meg is ellenszegült annak, hogy a török a magié felett rendelkezhessék és pedig azért, mert egy újabb háború esetén a nemzetközi postákon, a török kormány orra előtt nem lehetne a törökellenes tudósításokat úgy közvetíteni, mint 1877-ben, másodszor a nemzetközi posták megszűntével a trieszti Lloyd szolgálatainak szükségessége majdnem semmivé devalválódnék s az óriási szubvenczió érthetetlenné válnék, már pedig annak a Lloydnak, bizonyos részvények miatt azt a szubvencziót élveznie kell. (Tetszés a szélső baloldalon.) Igaz, hogy ez a vállalat a nagyobb államsegélyre, még eddig nem valami sok érdemet szerzett. Múlt évi számadásai megdöbbentő adatokat mutatnak fel s azokon meglátszik, ha nem is a lelkiismeretlen, de a nagyobb szakértelmet nélkülöző igazgatás, a hibás adminisztráczió. Nem valami nagy életrevalóságot mutatott abban sem, hogy teremtett volna újabb hajózási vonalakat. Tény az, hogy nem valami szerencsés ügynökeinek megválasztásában, sőt, bár a kellő bizonyítékok ma még nincsenek kezeim közt, de azt hiszem jól vagyok értesülve, midőn állítom, hogy egyik ügynöke nem a részvényesek érdekében húzza busás fizetését. Hanem utóvégre is ne felejtsük el, hogy az Adria magyar tengerhajózási társulat is a magyar kereskedelmi érdekeket szolgálja, aztán meg ne hunyjunk szemet azon nehézségek előtt sem, melyekkel az ifjú vállalatnak meg kell küzdenie. (Halljuk a szélső baloldalon.) A Levante kereskedelmi forgalmat a «trieszti Lloyd» a marseillei «Comp. de navigation mixte», a «messageries maritimes» s az odessai «Russische Dampfschiff- und Handels Gesellschaft» s a «Florio Rubatlino» társulat tartja elfoglalva s igy az «Adria» a Földközi tenger nyugati vizeire s az Atlanti óczeánra van utalva. Már most mit lehessen ott egy alig néhány hajóval rendelkező vállalat, mikor oly versenyzőkkel kell megküzdenie, mint a «British India steam navigation Comp», a glascowi «Burns John», a koppenhágai «Dot fornede Damps kibs selkob», General-team navigation Comp.», «Norddeutscher Lloyd», «Penisular and Oriental steam navigation Comp.» Ily hatalmas tényezők mellett az «Adria» csak akkor teljesítheti misszióját, ha a magyar állam a kellő segélyben részesíti, az ily szubvenczió pedig csak a trieszti Lloyd rovására történhetnék, már pedig úgy vagyok meggyőződve, hogy a mi kormányunkban nagyon kevés a hajlandóság a trieszti Lloyd szubvencziójából egy garast is elvonni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az «Adria» ügyével szoros összefüggésben áll a vitorla hajók ügye is, amely kérdést, hogy a t. kormány meg tudja vagy meg akarja oldani, még eddig semmi jóindulatot nem árult el. Magyarország vi óriás tengerészeté 129 hosszújáratú, 337 parti hajóból áll, az előbbiek 61695 tonna tartalommal bírnak, ami mintegy 5—6 millió forint értéket képvisel. Oly tényező ez, melyet elpusztulni engedni nagy tapintatlanság volna. Pedig ez a vitorlás hajókba fektetett tőke közel áll az elpusztuláshoz. És Magyarországon a kormány tán gondol arra, hogy mi is tegyünk valamit vitorlás hajóink érdekében. Nem nyugodtan tűrik azt, hogy a fiumei hajógyárakban nem hallatszik többé az iszkabolok zakatolása s már a helyet is alig tudják a hajógyáraknak. (Zaj. Igaz! a szélső balfelöl.) nem törődnek avval, hogy csak a múlt évben 23 hajóval s 5785 regiszter tonnával csökkent tengerészetünk s fel nem veszik azt, hogy míg az előző években 12—15 hosszújáratú hajó épült Fiuméban, addig a múlt évben az összes magyar-horvát tengerparton az 589 tonnás Capricornon kívül három darab, mindössze 47 tonna tartalmú brazzera. A mi kormányunk nem is foglalkozik avval, hogy a vitorlás hajók addig segélyeztessenek államilag, míg ezek lassankint gőzhajókká alakulnak. Olaszország 915,049 tonna tartalmú hajójáról tud gondoskodni, Magyarország azonban még 61,000 tonnájú tengerészetét is pusztulni engedi csak azért, mert a nekünk hasznot tenni nem tudó trieszti Lloyddal mindent felemésztek (Úgy van! Úgy van a szélsőbalon.) Az adriai tenger uralmáért folytatott küzdelmekben Olaszország eddig nem bírta a győzelmet magához ragadni, most azonban aligha czélját nem éri. De ha már állami segéllyel nem akarják tengerészetünket megmenteni, legalább gondoskodnának arról, hogy a szállításra nézve elveszett kikötők másokkal kárpótoltassanak. Ilyenek után nézni konzuléi útján a kormánynak volna kötelessége, 4 év múlva megnyílik a Panama-szoros, a világkereskedelemben egész új vonalat állíttatnak fel. A franczia-khinai viszály gyümölcse lesz, hogy több khinai kikötő megnyittalik az európai hajók előtt. A Kongó-vidék kolonizálásával Nyugat-Arika partjain számottevő emporiumok keletkeznek, de mindezekből nekünk aligha lesz hasznunk, mert nincs senki, ki azokat hajóinknak megszerezze. Biztatást ugyan kapunk rá, sőt már kaptunk is a delegációkból. Valahára meggyőződtek arról, hogy az osztrák-magyar haditengerészet az offensivára nem alkalmas, kimondották, hogy ezután csak a defensivára szorítkozik, ami nagyon kevésbe kerül, mert a tengeri aknához nem kell egyéb, mint egy kis dynamit vagy nitroglycerin, egy bádog iskátula, meg legfeljebb egy percussions-apparat. Hanem a mellé az olcsó szükséglet mellé felvették a drága parádékat, s hogy a flotta gyakorlatokra s más külsőségekre fordított óriási összegeket a két törvényhozás meg ne sokalja, erősen kezdték hangoztatni, hogy a flottát fenn kell a maga nagyságában tartani, sőt szükséges nagyobbítani, mert ha ezután nem bocsátkozik is tengeri ütközetekbe, de igenis újabb hajózási vonalakat keres, piaczot szerez termesztményeinknek. S hogy a szemekbe hintett por (igaz ! Igaz! a szélső baloldalon) még nagyobb legyen, azonnal útnak indítanak 5 hadihajót, az egyik «Frundsberg» már rég lenn jár Afrika partjain, s ezt követte a többi is. De kérdem vájjon az ezen bajokon utazó 5 kereskedelmi megbízott közt hány magyar van? Egyetlen egy sem. A fiumei kereskedelmi kanna felkérte a kormányt, hogy ilyenekről gondoskodjék, de a mi kormányunk ezt Bécsben kérni sem merte. S hogy azok az osztrák kereskedelmi megbízottak mennyire fogják szem előtt tartani a magyar érdekeket, arról fogalmat alkothatunk, ha elolvassuk egy ily utazás eredményeként, Wassersdorf admirálnak, különösen Brazília kereskedelmi viszonyait feltüntető jelentéseit; megítélhetjük abból, hogy ezen expedíczió viselt dolgairól tán értesítve vannak a bécsi kereskedelmi szaklapok, mi azonban azt sem tudnék, merre járnak ezek a hajók, ha csak a «Fiume» czimű hírlap privát informáczióiból nem szerzünk tudomást. De hát régi dolog, hogy a mi kormányunknak mindig mostoha gyermeke volt tengerészetünk. Ezt a fontos kereskedelmi tényezőt nem érdemesítette annyira sem, hogy az oly szükségessé vált tengerészeti törvényről rombskodott volna. S amily kevés gond fordulalik a tengerészetre, ép úgy elhanyagolják Fiumét is. Építenek ott pompás kikötőt, de hogy egyebet ne említsek, a Fiuméba vitorlázó, vagy onnét jövő hajó, Fiume kapujánál ki van téve, az elpusztulásnak, mert az osztrák kormány jóvoltából a Canale de Favasinán s a Cherso és Veglia közti csatornán, a fiumei hajósok boszántására, világítótorony felállítva nincs, s ennek felállítását a magyar kormány a mai napig sem tudta vagy akarta kieszközölni. A magyar kormány Fume megmagyarosításáról álmodozik, pedig ez a törekvés czélhoz nem vezet. Nagyon helyes, ha az ott levő magyarság nemzetiségének megóvására megtételnek a kellő óvintézkedések, de hisz ennek elég van téve az ottani magyar középiskolával, legfeljebb egy magyar kisdedóvodának felállítása szükséges. De hogy az ottani olaszságot miért kelljen megmagyarosítani, mikor az érzelmeinél, s anyagi érdekeinél fogva úgy is ragaszkodik az anyaországhoz. Vagy talán a horvát terjeszkedés veszélyeit akarja a kormány megakadályozni ? Bizony ez irányban rég kellett volna tenni valamit, mert bámulatos, milyen metamorfózison ment keresztül a magyar tengerpartvidék. 1867-ben számottevő horvát párt nem volt Fiuméban, ma ezek veszélyeztetik a Fiuménak prepotencziáját. 67-ben a magyar minisztérium kinevezésekor Surák épp úgy fel volt diszitve magyar zászlókkal, mint Fiume s ma Surák a Starcsevicsista agitáczióknak góczpontja. Akkor Buccari és környékéről, Draga, San,Cosmo, Grobnik falvakból a lakosság magyar zászlók alatt az «Oricani mila bratya nasa» éneklése, s a magyar gubernátor emlegetése mellett ezer meg ezer számra vonultak végig Fiume utczáin, követelve, hogy Magyarországhoz csatoltassanak, s most ezen vidékek képezik a Starcsevics pártnak quintesszencziáját, s oly hatalmas tényezőket adnak eme romboló konzorcziumnak, mint Barcsics, Baccarcsics, Valushnig, Pilletich stb. Ide vezetett az önök által ama szavazatokért követelt engedékenység, hogy a Horvátországnak átengedett területek folytán Fiume fejlődése megakadályoztatott, hogy Fiuméban tűrik a horvát gimnáziumot, a horvát megyeházat, mely valóságos állam az államban, hogy a fiumei egyházakban horvátul tartják az isteni tiszteletet s nem gondoskodnak arról, hogy a fiumei káptalan a zengi püspökség alól elvonassék s egy magyarországi egyházmegyéhez csatoltassék. Az önök gyengesége idézi elő azt, hogy a Fiume melletti falvaknak még ma is Magyarország után áhítozó köznépe a terrorizálások folytán, a magyar ellenségek táborába tereltetik. Az a kormány, mely nem meri kimondani, hogy Magyarország a magyaroké, mely nem akarja törvényhozásrog kimondatni, hogy Fiume s a magyar tengerpartvidék elválaszthatlan kiegészítő része Magyarországnak, nem méltó arra, hogy azt a helyet elfoglalja s ezért s az Ugron Gábor képviselőtársam határozati javaslatában felsoroltakért, az ilyen kormány iránt bizalommal nem viseltetvén, nem fogadom el a költségvetést. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Következett Gaál Jenő. Hármas szempontból kritizálja a pénzügyminiszter előterjesztését. A pénzügyminiszter mint rendesen, úgy most is azzal kezdte pénzügyi előterjesztését, hogy a múlt évek zárszámadásainak főösszegét állította egymás mellé és ebből arra következtetett, hogy egy pár év óta az előirányzatokkal szemben a háztartás eredményei kedvezőbbek, ami azelőtt tudvalevőleg nem szokott bekövetkezni. A szónok elismeri, hogy ez így van és nem vonja kétségbe, hogy a beterjesztett költségvetés az 1883-iki zárszámadások eredményeinek megfelel. A pénzügyminiszter expozéjában a kedvező fordulatot úgy tünteti fel, mint amelyért az elismerés elsősorban a szerényen elhallgatott kormány mellett az adófelemeléseket készséggel megszavazó törvényhozást illeti. Pedig ez a helyzet teljes félreismerésén alapszik, mert ha az 1882. és az 1883. évek nem lettek volna oly jók, aminők voltak, a talán még egyszer oly nagy mértékben eszközölt kirovás is csak az adóhátralékokat szaporította volna. (Igaz! Úgy van balfelől.) A pénzügyminiszter alig beszél azon válságról, mely ma úgyszólván egész közgazdasági helyzetünket dominálja, minden jelző nélkül szól az alacsony gabonaárakról, tegnap félreismerhetlen kicsinyléssel említette a mostani viszonyokat. A pénzügyi bizottság nem tagadja ugyan a válság létezését, elismeri, hogy állandó okok idézték azt elő, de ez nem akadályozza a pénzügyi bizottságot abban, hogy a fedezetet, melyet pedig a t. kormány a válságra való tekintetből bizony nemigen szorított meg, csaknem érintetlenül ne vegye fel a költségvetésbe. Ezen szép reményeket azonban nagyon alkalmasak lehűteni azon kezelési kimutatások, melyek a múlt év 9 hónapjától kezeink közt vannak, különösen ha azokat a forgalom ismerete és a pénzügyi kezelés körében újabban történt részleteinek kellő megvilágítása mellett tekintjük. A szónok ezután részletesen ismerteti és egyúttal bírálja az említett kimutatásokat, s levonja következtetéseit. Nem osztja azt a nézetet, mely szerint a mostani költségvetés a helyzetnek, úgy a mint az 1885-ben minden valószínűség szerint alakulni fog, * teljesen megfelelne. (Helyeslés a baloldalon). Ily felfogás mellett nagyon természetes az is, hogy csak kétkedően nézhetünk arra az úgynevezett egyensúlyra, mely állítólag a rendes kezelésben eléretett s nagyon megmagyarázható, hogy annak fentarthatóságában sincs alapos hitünk. Meggyőződése szerint nincs is az egyensúly semmikép sem helyreállítva, mert hiszen a házban már annyiszor említett 10 és fél millió törlesztési kölcsön ott szerepel a bevételek közt. A szónok kritizálja a miniszternek erre vonatkozó indokait és cáfolja adatait. Beszél a rendkvüli kiadásokról, az előre nem látható beruházásokról, s a rendes kiadások folytonos szaporodásáról. Kérdi, mivel akarja ezen folytonos emelkedést ellensúlyozni a pénzügyminiszter úr ? Tegnap is úgy nyilatteket, úgy is nagy szükségök van a gondviseléstekre! A szerencsétleneknek pedig hagyjatok békét! Antonio Arregui kezet csókolt a plébánosnak, s nyugodtan, szó nélkül távozott. A különféle csoportok is eloszlottak lassan-lassan. Fennen dicsérték Don Trinidad Muleyt, de egyúttal a holnapi bálra és tombolára gondoltak, mint ahogy a szerencsétlen játékos gondol a revanchera, amelytől kárpótlást vár. FLEURETTE NOVELLA. 5 (Folytatás.) ANGOLBÓL FORDÍTOTTA ILONA. II. FEJEZET. Fleurette bánatosan és reménytelenül mosolygott. — Mondja meg nekem Fleurette, mondom, amint mellette leültem, ez volt az oka ? Szép kis fejével igenlőleg bólintott. — Mondjon meg mindent. Mióta tart ez már? Én úgy őrzöm meg titkát, mint önmaga. Ezután Fleurette mindent elbeszélt nekem. Nem akarom szavait ismételni.Nagyon is szeretetteljesen, megindítóan védte anyját. Szánalmas történet volt az, amit elmondott. Szívében mindig reményt táplált, hogy anyja megjavul, míg egy gyenge órában minden rombadőlt. Töredelmes megbánás, szégyenérzet és az örökös ígéretek a megtérésre megint növesztették a reményt, de csak azért, hogy újra még durvábban szakittassék ki. És így ismétlődött és váltakozott a bűn és megtérés éveken keresztül, s ha Fleurette nem is mondta, bizonyos volt előttem, hogy csak gondos és féltékenyen őrzött titoktartás védte meg anyja bűnét a pletyka köztudomástól. — Nehéz feladat volt ez egy leánynak. Ezért mondott ő le a boldogságról John felesége lenni. Anyját nem hagyhatta elveszni, Johnt pedig nem akarta meg,yalázni avval, hogy kényszerüljön élni oly asszonnyal, amilyen Dorveaux asszony volt. Hogy pedig a gyalázat kikerülhetlen , kétséget sem szenvedett, ismervén a daleburyeknek, mint kis városiaknak e tekintetbeni finnyásságát, éreztem hogy Fleurettenek igaza van. — És mért hagyták el Daleburyt ? kérdem, mikor bevégezte elbeszélését. Anyám beteg lett, oly beteg, hogy kénytelen voltam orvost hívni, s féltem, hogy az emberek megtudják a betegsége okát. Hát azért hívták dr. Buscht John helyett, gondolom. — így jöttünk Londonba, folytatá. London nagy város, itt könnyen elrejtőzhetünk. — Hányszor ismétlődnek ezek a............ezek a rohamok, kérdém. — Némelykor havonként egyszer, némelykor kétszer is. Oh, mit gondol gyógyítható-e még a szegény? Oly jó volt, oly hosszú ideig. Ha nem mentem volna ma ki, ez sem történt volna. — Jó öreg cselédünk meghalt pár hóval ezelőtt és az uj cselédre nem mertem bízni, különben megakadályozhatta volna. Hiszi, hogy lehet gyógyítani ? Fejemet tagadólag ráztam. Sokkal jobban tudtam, hogyha a Dorveaux asszonyhoz hasonlókori nők időleges iszákosságban szenvednek, e baj gyógyíthatlan. Missionáriusok, papok és philantropok szép és vigasztaló dolgokat mesélnek ily esetekről, de mi orvosok ismerjük a rideg valót. Engem ez az áldozatkészség e fiatal leánytól annyira bosszantott, hogy ha őszintén beszélhettem volna, akkor azt mondom : a pálinkás üveget hagyja mindig tele kéznél, úgy, hogy. ... De nem akarok túlszigorú lenni Fleurette anyja iránt. Jó lehetett mégis hozzá, hogy ennyire szereli. Eddig semmit sem beszéltünk Johnról. De majd következik az is. — Fleurette, ma este írok Johnnak. Mit mondjak neki? — Mit mondhat neki? Hiszen megígérte, hogy megőrzi titkomat. — Végre csak meg kell neki mondanom, hogy megtaláltam önt, a többi azután az ő dolga. — Oh! ne engedje őt ide jönni, esdekelt a leány. Nem viselhetném el látását, és talán, tévé hozzá akadozva, most már nem is óhajt tudni rólam valamit. — Oh Fleurette, Fleurette maga némely tekintetben mégis gyarló nő. Másnap szabadságot kértem társamtól és betegeimtől és lerándultam Daleburybe Johnnak az újságot elbeszélni. Ugyan kevés mondanivalóm volt. Becsületszavam kötött a titok megőrzésére, így csak annyit mondhattam, hogy a leányt megtaláltam, bajosabb, mint valaha, s hiszem, hogy még mindig szereti. Ezt annyival is bátrabban állíthattam, mert most ismervén az okot, mert nem akart hozzá menni, kénytelen voltam beismerni, hogy az akadály oly fontos, melynek rövid időn való elhárítására kilátás alig mutatkozik. Ebből állt minden újság és minden remény, amit neki nyújthattam.— Nagyon jól van, monda John sóhajtva. Várnom kell. Türelem rózsát terem, talán végre Fleurette mégis az enyém lesz? Megtalálván Fleurettet, vigyáztam, hogy újra ne veszítsem el nyomát. Rosszul esett, értesülnöm, hogy anyjának anyagi viszonyai rossz lábon állanak. Egy gazember, ki az özvegy megbízottja volt, megszökött egy jelentékeny összeggel. Sovány jövedelmüket Fleurettünk avval szaporította, hogy igen ügyesen madarakat és virágokat festett porczellánra. — Ő nem panaszkodott, de engem nagyon bosszantott az a tudat, hogy e leányra kedves, jobb otthon várna, ha anyjának bűne nem gátolná annak elfoglalásában. Hébe-korba tudósítottam Johnt hogylétéről. John sohasem kereste fel, mert sokkal büszkébb volt előbb jönni, míg a leány arra fel nem bátorította. De mivel hogy a szerencsétlen Dorveaux asszony ez évben háromszor-négyszer visszaesett undok bűnébe, nagyon kevés reményem volt Johnnak az óhajtott, várva-várt tudósítást vihetni. Kértem Fleurettet beszélje rá anyját, hogy menjen valami betegápoló-intézetbe, de a leány erről mit sem akart hallani, így John és Fleurette ifjúsága hervadt, egy nyomoru asszony kedvéért, s én nem tehettem semmit, a helyzetet megváltoztatni. Váljon John és Fleurette egymásé lesznek-e valaha ? Ez nem regény, csak egy kis elbeszélés a valódi életből. A jelenlegi meddő állapotból csak egy prózai, szomorú út vezető át, amelyet tulajdonképen Fleurette nem is kívánhatott. Újjáalakítása a viszonyoknak — ezt azért nevezem így — mert itt orvos nem segíthetett. Remélem, Fleurette nem fogja ezen sorokat olvasni, a melyekben kénytelen vagyok őszinte örömömet megvallani, a midőn mondom, hogy egy év leforgása előtt Dorveaux asszony elég udvarias volta másvilágra költözni. Azért mondom, udvarias, mert bármennyire is szomorú legyen, halála három embert, és miután élete oly nyomorult volt, bátran mondhatnám, négyet, tett boldoggá. Fleurette őszintén megsiratta, hibái a sírba szálltak vele és itt feledésbe mentek. Két hónappal Dorveaux asszony halála után írtam Johnnak, kérvén őt, hogy jöjjön a fővárosba, s anélkül, hogy Fleurettet jövetelére előkészítettem volna — hozzá küldtem. Végre meggyőződött, hogy valóban a türelem rózsát terem — még a szerelemben is — mi oly távol és elérhetlennek látszott. Azt hiszem John sohasem tudja meg, (hacsak nem olvassa el ezen sorokat) az igazi okot, miért utasította vissza és miért kerülte őt Fleurette oly hosszú ideig. Abból, amennyit én mondtam neki, tudja, hogy az nagylelkű, önfeláldozó és nőies ok volt, mely Fleurettet vezényelte, midőn szerelmét visszautasította s ő megelégedett ennek tudatával. Érzi, hogy ezen beszédtárgy fájdalmas lenne drága kis feleségének, azért ennek megfejtésével sohasem akarta szép szemeit könnyűvel elhomályosítani. — Most nem szomorú többé Fleurette. Ép oly fényt hozott jelenléte az ódon verestégla háznak, mint életet a daleburyeknek. Egyetlen hölgye Daleburynek, kire vagy keveset vagy semmit sem tudnak mondani. Utolsó ottlétem alkalmával csónakáztattam Fleurettet a sellős folyócskán. De nem csak Fleurettet, hanem még egy sereg feketeszemü gyereket, kik ép úgy csevegnek francziául, mint angolul. A mint a bizonyos hely mellett eleveztünk, ahol a megszökés történt, mosolyogva fordulok sógorasszonyomhoz, de még mielőtt beszélhettem volna, könyörögve monda : — Kérem, ne tegye — ne tegye. Régi emlékek fájdalmasak. A jelen boldog, a jövő szépnek ígérkezik — felejtsük. És amint így beszélt, egy pillanatra láttam a régi Fleurette bánatos szemeit. Régi emlékek szomorúak — hagyjuk meghalni. (VÉGE.) AZ ÁRTA. SPANYOL REGÉNY. irta Pedro de Álarcon. NEGYEDIK KÖNYV. A MAR.CZ. 2. A körmenet. Pár perczczel utóbb a kápolna elé érkezett számos ember kíséretében Antonio Arregui, Manuel Venegast keresve. Itt azonban az egyházi ruhába öltözött papot találta magával szemközt, a ki nyugodtan nézett rá s fönséges hangon monda: — Megálljon, senior Don Antonio! Fiam szentelt helyen van. Ön, midőn idejött, mindent megtett, amit egy becsületérző férfinak tennie kellett. Most menjen nyugodtan haza. Holnap, ha isten megsegít, meglátogatom önt. Azzal odafordult a sokasághoz s nyers hangon mondás — Ti pedig dolgotokra! Neveljétek a gyermekei 3. Szerelem és gyűlölet. Nem kevés fáradságába került a plébánosnak megszabadulni attól a sok embertől, ki a menettel a kápolnába és a sekrestyébe bejött s még két órával az ünnep végezte után sem távozott. Egyrészről a társaság ekkor este tartotta a sekrestyében mindig kissé viharos gyűlését, amelyben évenkint (kétszersüll és rozsális mellett) uj elöljárót vagy Hermans Mayort választanak. Másrészről több mint száz hős, ki a maga szakállára ivott, járt-kelt a templomban azzal a szándékkal, hogy Manuelt megszólítsák s lássák, milyen hatással lesz rá az a hír, hogy Antonio Arregui visszajött, sőt ide merészkedett a templomba is, hogy elégtételt követeljen sértett becsületének. De a jó plébános annyit fáradt, annyit járt-kelt a templomból a sekrestyébe, a sekrestyéből a templomba, oly szerencsés alkalmakat talált a gyűlésben s oly érzelmes szavakkal beszélt a többiekhez, hogy legalább ma estére legyenek könyörületesek s ne tetézzék a Manuel keserű bánatát, hogy végre, úgy nyolcz óra tájban csakugyan megszabadult úgy a társaság tagjaitól, mint az utolsó ittas tolakodótól is. Ezután magára vette rendes ruháját, a sekrestyésnek halk hangon néhány látszólag igen fontos utasítást adott, arczát, amennyire csak képes volt rá, a kellő ránczokba szedte, hogy ugyancsak mérgesnek lássék, s azután hozzálátott, hogy foglyát kiszabadítsa. De mennyire elbámult Don Trinidad, midőn Manuelt nyugodtan — talán nagyon is nyugodtan látta egy íróasztal mellett, — mely keresztlevelek, esketési és halotti bizonyítványok kiállítására szolgált, — ülni és írni! Manuel épen, mikor a plébános belépett, írt alá egy terjedelmes iratot. Nagy nyugalommal hajtogatta össze, nem ügyelve a pap beléptére, mint aki olyasmit cselekszik, ami annyira helyes, hogy 27 (Folytatás.)