Egyetértés, 1885. január (19. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-16 / 16. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: bUDAPEST. IV. HÍMZŐ-UTCZA I. SS. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. GMK bérmentes leveleket fogadunk el. előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre íü frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .. 10 frt ! Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta- Szerződéshez tartoznak, negyedévre £ frt ?0 kr. Egy szám 6 krajcsár 16. SZÁM . BUDAPEST, PÉNTEK, JANUÁR 16. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SMS HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEIÉST FELVESZ A KIADÓHIVATAL* Hirdetéseket felvesz a külföldön: Béttben: Főüg­ynökség­ünk: Stern Moritz hir*­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Merne Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasensteiu és Vogler, I. Wallíischgasse 10* Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr, 13, Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schaiek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Wrcmk/urtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Féritban: R. Mo3se, 40, r. Notre-Diüje-d.'Vist* lgecce Havas (piaca da U BourseX. mm A nemzet ei’eje. Apponyi gróf tegnap komoly szót ejtett ki. Azt monda, hogy a külön vámterület csak a nemzet nagy erkölcsi erőfeszítése utján lehet­séges, s hozzá­tette, hogy a közélet mai jelen­ségei elélik az emberben a bátorságot az iránt, hogy oly utakon keressen javulást, me­lyek csak a nemzet­­ nagyon mélyre ha­nyatlott erejének teljes megfeszítésével kép­zelhetők. Tisza Kálmán miniszterelnök ma e felfo­gást elutasítá magától, sőt e felfogásnak ha nem helytelenségét is, de politikátlanságát diadallal bebizonyitá. Mi Apponyi szavait nem úgy értettük, mint Tisza. Mi ama szavakban se lemondást, se kishitűséget, se meghátrálást nem vettünk észre. Az őszinteségnek leplezetlen kitörése volt az, onnan eredve s oda czélozva, hogy a mostani politikai helyzet nyomorúságát tün­tesse fel. Egy érv akart az lenni a kormány politikája ellen, de nem a nemzet életképes­sége ellen. Tisza azonban ügyesen zsákmányolta ki. Ellenfelének nyíltságát taktikai siker kivívá­sára használta fel. És sikert vívott ki — kö­rülbelül tiz percznyi időtartamra. Sikert, de nem olyat, mely argumentum ad rém, ha­nem olyat, mely talán argumentum ad ho­­minem. Egy szóval Tisza Kálmán-féle sikert. A kérdés azonban föl van vetve s Apponyi jól tette, hogy felvetette: vájjon van-e a nem­zetben elég erkölcsi erő először oly elhatá­rozásra, mely szükséges az önálló vámterület felállításához, s másodszor oly kitartásra, mely szükséges az átmeneti nehézségek el­viseléséhez. Hogy e kérdésnek e pillanatban és a par­lamentben való vitatása sokkal több-e, mint az úgynevezett academica dissertatio , e kér­désre alig mernénk igennel felelni. Hogy a Tisza-kabinet parlamenti többsége az Apponyi által föltételezett nagy erkölcsi erővel nem bír, az ellenzék pedig e pillanatban se nem kész, se nem képes a parlamentet többségé­vel és kabinetével együtt szétrobbantani: ebben valószinüleg mindenki egyetért. Az önálló vámterületet nem akarja a ko­rona, nem akarja a kormány, nem akarja a többség s nem akarják nagyon hatalmas tár­sadalmi körök. A közérzület hatalmas és vi­harzó kitöréseire, melyek kormányokat szok­tak elsöpörni s királyokat más meggyőződésre téríteni, ez idő szerint nincs kilátás. A társa­dalmi körök, a politikai erőknek eme fészkei: nyögnek, panaszkodnak, szenvednek, hallgat­nak s legföljebb kérelmeznek. A vármegyék ájultak, a városok belbajaikkal viaskodnak, a népgyülések sehol nincsenek — az ellenzékek pedig nincsenek egy nézeten. Ez is nagy baj, sőt bizonyos tekintetben a bajok kezdete. Mentsen isten attól a helyzettől, hogy a nemzetet az utolsó anyagi nyomor, az utolsó kétségbeesés bírja korszakteremtő nagy elha­tározásra. Erős meggyőződésünk ugyan, hogy ha a Tisza-kabinet még sokáig fennáll, ide jutunk. De ettől a szomorú végtől még igy is messze vagyunk. S azért önkénytesnek s nem az utolsó szükség által ránk kényszeri­­tettnek, óhajtjuk mi a nagy nemzeti elhatá­rozást. Oly formán, mint 1825-ben és 1880-ban. Azonban ehhez mindenekelőtt szükséges, hogy azok a politikai elemek, melyek a Tisza­­kabinethez még nem szegődtek el, ez egy kérdésben legalább egyetértsenek. Míg a politikai sikerhez szükséges ellen­zéki hatalom és erő két párt közt oszlik meg, melyeknek azonban csak egyike törekszik föl­tétlenül az önálló vámterületre, a másika azonban csak nagyon is föltételesen: addig normális, alkotmányos útán a minden állami hatalmat magához ölelt romlott kormány­­rendszerrel szemben a parlamenti többséget kivívni majdnem a lehetetlenséggel határos. E nélkül pedig az Ausztriára is tekintettel levő korona nézetét megváltoztatni képte­lenség. Oly élesen látó államférfi, mint Apponyi, kétségtelenül így látja a helyzetet, de — úgy látszik — ebből nem vonja ki az egész konze­­kvencziát. Pedig ez elől kitérni lehetetlen. Tisza politikája mellett a közös vámterület koldussá teszi a nemzetet: ezt vallja Apponyi és a mérsékelt ellenzék. Tisza politikáját azon­ban nem képes megváltoztatni se Tisza maga, se a parlamenti ellenzék, ha e kérdésben ketté válik. Pedig az ellenzék ketté vált állapotban van 1878 óta. Ha e kérdésben az első lépés nem a két ellenzék egy nézetre jutása lesz, akkor a má­sodik lépésre még sokáig hiába várunk. Budapest, jan. 15. A királyi adományozásból egyházi javadalmat élvező római és görög kath. főpapok halála után a javadalmi törzsvagyonnak a hagyatéki tömegtől való elkülönítésére és a hagyaték rendezésére, az 1881. évi LIX. tvczikk 109. §-a alapján, az igazságügyi és a vallás- és köz­­oktatásügyi m. kir. miniszter által 1883. évi április hó 10-én 13.249. sz. alatt kibocsátott szabályrendelet 34. §-a értelmében, a vallás- és közoktatásügyi miniszter el­nöklete alatt alakított vegyes bizottság tagjaivá az 1885. év tartamára: az igazságügyi m. kir. miniszter, a veze­tése alatt álló minisztérium részéről: berczeli Berczelly Jenő miniszteri tanácsost, a kir. kúria részéről: Babos Kálmán és Jamniczky Lipót kúriai bírákat; a pénz­ügyi m. kir. miniszter, Detrich Márton miniszteri osz­tálytanácsost, és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. mi­niszter Boncz Ferencz miniszteri tanácsost, közalapít­ványi ügyigazgatót nevezte ki. Ugron Gábor tegnapi interpelláczuma alkalmából a NI. Freie Presse a magyar kir. főudvarmesteri hi­vatalról s általában az interpelláczió tárgyáról tenden­­cziózus, rosszakaratú czikket közöl, melyből a bécsi körök felfogásának jellemzésére érdekesnek tartjuk átvenni a következőket: «Ugrón Gábor interpellácziója időszerűtlen most, midőn a királyi udvar oly huzamos ideig tartóz­kodott a fővárosban. E hosszas időzés politikai hatása annyira félreismerhetlen, — mondja a levelező — hogy magyarázatra egyáltalán nem szorul és a kormánynak van oka örvendeni az udvar magyarországi hosszas tar­tózkodása fölött. Ha legmagasabb helyen nem lennének tisztában a valódi viszonyokkal, a tömeg gondolkodás­­módjával, az esetben Ugrón beszéde rossz hatást kel­tett volna. Az úgynevezett főudvarmesteri kérdés már ré­gibb keletű, s egyáltalában nem volt kizárva annak a le­hetősége, hogy a magyar fölfogás értelmében nyer megol­dást. Ezen a legutóbbi udvari táncrestély alkalmával ragadta meg a kabinet egyik tagja az alkalmat, hogy kérdést te­gyen legmagasabb helyen e tárgyról. A felelet így hang­zott : Két háztartást visz ön is . ■»Az udvartartás az én háztartásom.» Ha valaki az ellen tesz kifogást, hogy Széchenyi Gyula gróf főajtónálló az udvari táncz­­estélyen szerepelt tisztében, Szapáry Géza gróf főud­varmester pedig nem, ezáltal a tényleges viszonyokban való teljes járatlanságát árulja el. Széchenyi Gyula gróf nem mint magyar főajtónálló, hanem mint Hunyady gróf s főszertartásmesternek ,in­­ hoc. kijelölt helyettese szerepelt, s mint ilyen fogadta, a bejáratnál a vendége­ket. Széchenyit a főudvarmesteri hivatalnak külön föl kellett kérnie,­ hogy e tisztet magára vállalja. Ugyanez történt Andrássy Katinka grófnővel, ki nem mint Ho­henlohe herczegné helyettese, hanem mint a főudvar­­mesterné ad hoc személyesitője szerepelt. A császári ki­rályi főudvarmester és a magyar főudvarmester közt nagy rangkülönbség van. Az utóbbi a régi magyar állam­jog szerint a zászlós urak közt a hatodik helyet foglalja el, mig ellenben a császári királyi főudvarmester minden udvari ünnepélyességnél az első helyen szerepel. Már volt szó arról, hogy e viszony különös szabályozás alá vétes­sék és minthogy épen Ugrón és politikai barátjai tilta­koznak leginkább egy közös főudvarmesteri tisztség fel­állítása ellen, nem kellett volna ez ügy rendezését piaczra vinni. Ilyen ügyekben a dolog természete szerint mindez csak lépésenként történik. Még csak kevéssel ezelőtt is ki hitte volna, hogy a császári királyi főudvammes­­teri hivatalban külön magyar osztály lesz berendezve és hogy Hohenlohe számtalan iratot jegyez alá, magyar nyel­ven, jóllehet nem érti azt? A Habsburg ház uralkodása óta talán még soha nem beszéltek az udvarnál oly sokat magyarul, mint épen most. E körülményeknek elegen­dőknek kellett volna lenni, hogy ez az ügy ne vitessék a parlamentbe, nem is szólva arról, hogy az udvar több havi tartózkodása a magyar fővárosban fényt áraszt és a társaságok minden körét mozgásba hozza. Végül nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar méltóságok egyszerű, hivatallal össze nem kötött méltóságok, míg ellenben a császári királyi főudvarmester egy fölötte el­foglalt, nehéz, felelősséggel járó és ezek szerint javadal­mazott hivatal élén áll. Az udvartartás teljes kettéválasz­tása azonban oly dolog, mely vita tárgyát nem képez­heti, mert az uralkodó magánjogai közzé tartozik.» így hangzanak az idézett bécsi lap szavai. A legmaga­sabb helyen állítólagosan kiejtett ama szavakra: «Két háztartást visz ön is.Az udvartartás az én háztartásom», — a válasz csak az lehet, hogy az osztrák és magyar mon­archia népei két udvartartás költségeit fizetik. Az osz­trák császár udvartartásnak költségeit az osztrák birodalmi gyűlés szavazza meg, a magyar király udvartartásának költségeit pedig a magyar országgyűlés. A fejedelmi ud­vartartás közösségétől az 1867. évi XII. t.-czikk megal­kotói is idegenkedtek. E törvényczikknek e kérdésre vo­natkozó 7-ik §-a így hangzik : A pragmatika szankczió szerint közös Ugyan az uralkodó, a­mennyiben Magyar­­ország koronája is ugyanazon fejedelmet illeti, a­ki a többi országokban is uralkodik; de még ez nem teszi szükségessé, hogy a fejedelem udvartartásának költségei közösen állapíttassanak meg. Ily közös megállapodást a pragmatika szankczióban kitűzött czél nem igényel, Ma­gyarország alkotmányos önállóságával pedig s a magyar király fejedelmi magas tekintélyével sokkal inkább meg­egyez, hogy a magyar országgyűlés, a felelős magyar minisztérium előterjesztésére, külön szavazza meg a ma­gyar király udvartartása költségeit. Az udvartartás költ­ségeinek megszavazása és kiszolgáltatása tehát közös ügynek nem tekintetik. 4.656,000 irtot fizet évenkint Magyarország a fejedelmi udvartartás költségeire. Ugyanannyit fizet Ausztria is, noha Ausztria adóképessége úgy aránylik Magyarorszá­­géhoz, mint 70 : 30. S mivel eszerint mi adóképessé­günkön felül járulunk hozzá az udvartartás költségeihez, ha már azt az ötödfél milliót nem fordítják arra, a­mire a törvény rendeli: a magyar királyi udvartartás költsé­geire, annak a törvényellenesen közös udvartartásnak, inkább kellene lenni magyarnak mint osztráknak, mert mi arra aránylag másfél millióval fizetünk többet, mint az osztrákok. pei és országai, valamint keleti és déli szomszé­daink Magyarországnak és Ausztriának hatalmas uralkodóját látják egy nagy vállalat élén, mely épen ennélfogva is az ő figyelmüket és érdeklődésü­­ket nagyban fel fogja kelteni. A­mily zokon vette a közvélemény annak idején, hogy az ural­kodó család tagjai, József főherczeget kivéve, a székesfehérvári országos kiállításról tudomást se vettek, oly jótékonyan fog hatni a király ma ki­jelentett elhatározása. Különös örömére szolgál ez főleg Budapestnek, az ország fővárosának is, mely­nek fényét, előmenetelét, föllendülését közvetlenül mozdítja elő a királyi udvarnak minél többször és huzamosabban való itt tartózkodása. Ezt igénybe venni joga van a fővárosnak ősi és föltétlen hűsége és hódolata daczára is s meg vagyunk győződve, épen ő felségének mai elhatározása győz meg ben­nünket, hogy ha a kormány teljesítené kötelességét s minden alkalommal kellőleg informálná a királyt, ő felsége minden nagy nemzeti ünnepélyt és válla­latot ép úgy előmozdítana személyes jelenlétével és érdeklődésével, mint az idei kiállítást. zet, a túlterheltség, a csekély fizetés, a judikatura ingadozása, a késedelmezés, az irkafirka-rendszer stb. egyáltalán a legcsekélyebb orvoslást se fogja nyújtani. A­mi pedig benne látszólag czélszerűnek mutatkozik, t. i. az előléptetések szabályozása, azt meg a gyakorlati kivitelnél majd a protekczió s a becsúsztatások rendszere fogja megrontani, mint az eddigi gyakorlat bizonyitja. A király a kiállításon. Örvendetes visszhangot fog kelteni az országban a királyi szó, melyet ma ő felsége kiejtett. Ő maga személyesen fogja megnyitni a kiállítást s ezt ő nemzeti ünnepnek fogja tekinteni, melyen, mint mondá «közgazdaságunk és közművelődésünk» tevé­kenysége fog a világnak bemutatatni, a magyar nemzet elismeréssel veszi­ tudomásul e királyi sza­vakat, melyekben ő felsége teljesen azonosítja ma­gát a nemzeti érdekekkel. Ily szavakat 1867. óta is kevésszer hallottunk ő felségétől, korábban pedig soha. Valóban az uralkodónak igy kell helyzetét felfogni s a nemzettel igy kell beszélni. S nemcsak a szavak — melyek elvégre is a kor­mány sugalmai — hanem maga az elhatározás, me­lyet ő felsége kijelentett, képeznek jelentékeny ese­ményt. A tény, hogy a kiállítást ő felsége személye­­sen nyitja meg, s azt — mint his­szük — ismételten meg fogja látogatni, a kiállítást igazán országossá, sőt bizonyos tekintetben nemzetközivé fogja tenni. Legalább abban az értelemben, hogy Ausztria né­ Királyi táblák. Pauler Tivadar igazságügyminiszter tegnap elő­terjesztő a királyi táblák rendezéséről szóló törvény­­javaslatot. Voltaképen nem rendezésről szól ez, hanem a táblai bírák létszámának, fizetésének és osztályozásának újabb megállapításáról. Igazságszol­gáltatási reformot nem tartalmaz, efféle reformra nem képez előkészületet s általában semmi jelét se árulja el annak, hogy az igazságügyminiszter bár­mily irányban a haladás bármely gondolatával is tisztában volna vagy azzal csak foglalkoznék is. A javaslat a budapesti kir. táblánál 142-ben állapítja meg a bírák számát, eltörli a pótbirói állomásokat s a bírákat három osztályba sorozza, tevén az első osztályba 42, a másodikba 50 s a harmadikba is 50 bírót, a lakbéren kívül 3000—2600 és 2400 frt évi fizetéssel. Ez az egész reform, mely azonban a tényleges helyzettől lényegileg nem különbözik, még a fizeté­sekben is nagyon kevéssé, mely szót sem érdemel. Ma van 94 táblabiró, 2 fiumei és 46 pótbiró — ös­­­szesen 142, tehát annyi lesz jövőre is; a különbség, a­mit egyébiránt méltányolunk, az, hogy a pótbirák rendes birákká tétetnek s habár az ellátás terén alig nyernek valamit, legalább ezimlegesen oly állá­suk lesz, mely hasonló munkát végző kartársaik czi­­mének, nevének megfelel. 1870-ben a rendes bírák száma 90-ben, a pótbi­­ráké 31-ben állapíttatott meg, de 16 biró a kúriá­hoz rendeltetett kisegítőnek. 1874-ben a rendes bírák száma 4-el szaporittatott, de 4 biró a semmi­­tőszékhez kisegítőnek rendeltetett s később 1877-ben ugyanoda újra 2. 1880-ban a pótbirák száma 37-re emeltetett és ezenkívül a törvényszékektől kisegítő bírák hivattak be s végre 1882-ben a pótbirák szá­ma újólag 9-el szaporittatott. Most pedig az igy elő­állott numerust az uj törvényjavaslat állandósítani szándékozik. Íme tizenöt év történetének örökös té­továzása, foltozgatása, a bíráknak ide-oda rendel­­getése s az örökös szaporítás, kapcsolatban az ügyek elintézésének lassúságával s a judikatura egyenetlen­ségeivel, bizonyítja azt, hogy az igazságügyi kormány­zat teljesen képtelen a maga feladatát teljesíteni s az igazságszolgáltatás helyes reformját megtalálni. Az új törvényjavaslat is csak a tenni-látszás szédelgő kí­sérlete, de a fő bajok ellen, minők a csekély személy­ Haynald bibornok szava. Haynald bibornok, a tudós és ékesen szóló ka­locsai érsek az uj év s a nagyböjt alkalmából körle­velet intézett nagy egyházmegyéjének lelkészkedő papságához s e körlevelében a szorosan egyházi­­ tárgyú közlések és intelmek mellett általános poli­tikai érdekű nyilatkozatok is foglaltatnak. Ismételve hivatkozik a bibornok-érsek a hazai sajtóra és pedig oly hangon, mely helyteleníti a sajtó bizonyos nyilatkozatait, melyekben a kath. klérus volt vádolva. E megrovás természetesen nem szól nekünk, miután mi a klérusnak jogát: a köz­ügyekben tevékeny részt venni soha kétségbe nem vontuk s politikai állásáért neki szemrehányást nem tettünk, sőt ő felségének Szegeden mondott kárhoz­tató szavaiért egyenesen a kormányt vontuk súlyos felelősségre. De a midőn ezt kijelentjük s egyúttal konstatáljuk, hogy mi épen a klérus jogai és sza­badságai iránti komoly tiszteletünk kifolyásaként az egyes tagjai által időnként hirdetett hibás és tévedé­­ses politikai nézeteket kötelességszerűleg megostro­moltuk s ezt természetesen jövőre is tes­szük , ugyanakkor ki kell jelentenünk, hogy a bíbornok­­érsek a sajtónak e jogát és szabadságát az időszaki sajtó más közlönyeitől se vonhatja meg, azoknál se vonhatja kétségbe s annál kevésbbé kárhoztathatja. Egészben helyeseljük azt az irányt, melyet a bí­­boros főpap kitűz papjainak a társadalmi kérdések­ben s teljesen egyetértünk vele mindabban, mit a «garázdálkodó» antiszemitizmusról s annak faji, fe­lekezeti és osztály­harczot előidézni törekvő üzel­­meiről mondani jónak lát. S hiszszük azt, hogy ha hazánk igazán nagy tekintélyű főpapsága mind­járt kezdetben ily hangon szólott volna: ma nem élnők a csöndes reakcziónak műveltségileg szégyenletes s politikailag veszélyes napjait. Azt se vonjuk kétségbe, hogy a bíboros főpap méltán hivatkozhatik saját politikai magatartására s poli­tikai meggyőződésének szubjektív helyességére. Mi tiszteljük a tiszteletre méltó politikai pártokat és meggyőződéseket, ha azok velünk szemközt állanak is s nemes ellenfeleink önérzete előtt m­eghaj­­lunk. De már­ ha a bibornok-érsek egyházmegyei papságának ama tagjait, kik a függetlenségi és a 3-as­­ párthoz tartoznak, vádolja mérséklet hiá­nyával s már azért is elitéli, hogy e párthoz tartoz­nak: e né­zetét nemcsak nem tarjuk helyesnek, de ennek ily alakban kij­elentésére jogát se ismerjük el. A politikában hazafi áll hazafival szemben s nem bibornok-érsek áll plébánossal vagy káplánnal szemben. A jog és kötelesség e téren egyenlő és vi­­szonos s pártnézetek, elvek és irányok fejtegetésére a katedra teljesen alkalmatlan. És azért a körlevél ezen­ része mellett elismerőleg ves­szük tudomásul a bíbornok-érsek azon kijelentését, hogy ő az egyház szolgáinak politikai szabadságát még akkor is tisz­telni tudta, midőn egyes egyházi férfiak az ő néze­tével ellenkező politikai elveket tiszta meggyőződés­ből hirdetnek. BÁLBAN. Még nem kezdő­döt meg a vigalom. Az óriási csillárok fehér lángjai reszketve libegnek-lobognak a tiszta légkörben. A parket koczkái versenyt fé­­nyeskednek az óriási tükrök üvegeivel. Üresen áll a lady patronesse emelvénye, mely körül üdén zöldes a legyező pálma, a tűlevelű cziprus, czitrom­, meg narancsfa lombja. Néhány szépen fésült, gondosan kiöltözött rendező végig egyengeti karcsú termetét a tükrök előtt. Jól­ kivasalt frakkjuk fedőtlenül si­mul a kifeszített mellre , gomblyukaikban piros szekfű virít a rendezői jelvény alatt. Itt-ott egy­­egy korai vendég igazgatja haját, vagy nyak­kendőjét , szűk glace-ba erőszakolva kezeit.­­ A bejáró előtt hangos zsörtölődéssel rendezke­dik a rendező bizottság elnöke: hogyan kell fo­gadni a bálanyát, ki osztogatja a női táncz­­rendeket, hogy állítják fel a colonne-okat s ki ren­dezi a négyeseket. Olyan a tánczterem, mint valami harcztér a nagy csata előtt. Az alacsony karzaton tettre készen ül a zenekar. Hegedűjét térdére il­lesztve vár a prímás, mikor adják meg a jelt arra, hogy rázendítse a bevonuló csárdást. Néhány hölgy is megérkezett már. Ott türelmetlenkednek a toilette­­szobában. Hogy siettek az angyali teremtések s íme, korán érkeztek, még várniok kell a bál­anyára. Csak már jönne! Nehogy az idő kárba ves­szen, újra megigazgatják öltözékei­ket, karcsú, finom ujjaik idegesen babrálnak feltűzött selyemfürtjeik között, mikből halvány thea-rózsa árasztja gyöngéd illatát. Még egyszer m­egigazgatják a lecsüngő frou-froukat, hogy olyanok legyenek, mintha langyos tavaszi szellő fújta volna a finoman ereit hófehér halántékra. A mamák — azok az áldott jó mamák! — gondos aggódással vesznek szemügyre minden fodrot, minden apró csipkedíszt. A nagy ütközet előtt megvizsgálnak minden fegyverzetet, s az utolsó pillanatban is van még helye egy-egy gombostűnek, egy-egy simítás­nak. A kicsikék hókeble ugyancsak lázasan hullám­zik. Valami megnevezhetetlen érzés vesz erőt rajtuk, itt, annak a világnak a közvetlen küszübén, a­melybe annyira vágyakoznak. Csak jönne már az a bálanya! Végre zaj riad, nép tolong! Rendezők vezény­szava hallszik, harczias lótás-futás dobogó zaja kél az előcsarnokban. — Végre! Csakugyan a bál­anya ! A rendező bizottság elnöke rohan a hatal­mas bokrétával. A kicsike szemei előtt pillanatra elhomályosul minden, lecsukja bársonyos szem­­hi­lláit, s agyában ezernyi gondolat valzerezik. A következő pillanatban már egy csinos rendező karján lebeg a tánczterem felé. A gondos anya, mentében még egyet igazit ruháján, s azután ott van benn a tánczteremben, abban a ragyogó vi­lágban, ahol csupa kéjes gyönyör az élet, amelyben nincsen soha búbánat, szenvedés vagy keserűség, a­hol minden fájdalom felolvad a vigságban, a­hol habzó örömben úszik a fiatal lélek. A bál­anya elfoglalja helyét a tribünön s a rendezők sor­ban sietnek udvarlására, mig a fürge bálitudósi­­tók nagy szakértelemmel vetnek egy-egy jegyzetet pompás, ragyogó toilette-jéről. És harsog a zene; a czigányok vonója vígan tánczol a hegedűk húrjain, a csárdás rhitmikus akkordjai heves lendülettel csalogatják az ifjú párokat. Pár pillanat alatt hogy megváltozott a terem képe ! Vigadni vágyó ifjú se­reg hullámzik a fényes parketen, a levegőt meg­­telíti a vidám társalgás zsongó zaja, melyen har­­cziasan uralkodik a tomboló zene; a virágok meg a pacsulik illata összevegyül s megadja a terem­ lég­körének azt a sajátságos, édes, bódító jellegét, mely ittassá tesz s elfelejteti veled összes bajaidat! Ha százszor látom ezt a képet s ezerszer hallom ezt a zajt, akárhányszor érzem a tánczterem legének bűvös illatát, mindig hatással van rám. Nem cso­dálom ártatlan zavarát fiatal , lányoknak, csodálatos megfeledkezését szalonokban jártas hódító asszo­nyoknak, félszeg oktalankodását serdülő fiatalok­nak. A bál kezdete mindig egyforma, a tánczterem első hatása mindig megigézi azt, a ki belelép. Azután megkezdődik a táncz. Néhány bátrabb kedély, néhány vállalkozó szellem, afféle bravour­­tánczosok, a­kik zavartalanul kiállják a nagyközön­ség kritikus vizsgálódásait, megkezdik a csatározást. Közvetlen közelében a czigányok tribünje előtt ott járják a csárdást. Ez már valóságos nemzeti szokás. Aki tánczos ember, az méltányolja azt a különben érthetetlen tolongást, mely a csárdás közben a czi­­gány körül támad. A csárdás közben a zenének nem csak az a szerepe, hogy utána mozogjon a láb, hanem a kedély is belemerül azokba a változatos érzelmes hangokba, azokba a síró, majd kaczagó akkordokba, melyek végigcsiklandozzák a lelket. A példa vonz, a merész kezdeményezőkhöz új párok szegődnek és csakhamar sűrű tömeg lábai alatt kopog a padló. Azok közé tartozom, a­kik jobbára csak nézik a tánczot; gyönyörködöm benne, de csak úgy török módra. Néha-néha erőt vesz rajtam is az élvezet vágya s utána egyengetem magamat a pezsdülő mu­zsikának, lábammal egy-egy koreografikus vonást rajzolok a parketre, hanem azért csak megmaradok nézőnek. És egyetlen táncz nézése sem szerez annyi gyönyörűséget, mint a csárdásé, de egyetlen tánczé sem szerez annyi boszankodást sem, mint a csár­dásé. Mert egyetlen tánczban sem nyilvánulhat úgy a tánczos ügyességével együtt annak bos­­­szantó ügyetlensége, mint ebben a mi gyönyörű nemzeti tánczunkban. És igazán, gyakran elfog a keserűség, ha látom, hogy egyik-másik ember ho­gyan teszi tönkre a csárdás finom rhizmusát, hogyan csúfolja meg nemes méltóságát, hogyan vetkőzteti ki nyalka, tősgyökeres jellegéből, belevegyitve val­­zert, mazurkát, olykor-olykor még a léha kánkánt is. A­mennyire szép ez a táncz, ha szépen járják, annyira groteszk, hogyha ügyetlenül figurázzák. Mi­ért is járja az, a ki nem tudja?! A nőnél még hogy* járt, ruhája áldásos jótékonysággal födi el apró lá­bainak hibáit, de ha férfi követi el azt az éktelen rugdalózást, a­milyennek olyan sokszor tanúi lehe­tünk itt a fő­városban,­ennek tüntető rútságát nem ta­karja el semmi sem. Őszinte sajnálkozással tapasztal­tam,hogy fővárosi táncztermeinkben ugyancsak nagy ritkaság a jó csárdástánczos. Én legalább csak rit­kán láttam még olyant, a­ki kielégített volna. Mert nagy csalódás ám az, hogy a csárdásban a banális hóbortnak szabadsága van; hogy a czifra figurázás, éktelen lábdobogás, s a zene ütemének a czipő he­gyével való ügyes kiverése teszi nagyszerűvé ezt a tánczot. A sima egyszerűségnek s a férfias elegan­­cziának egyetlen tánczban sem kell olyan finoman egyesülni a láb figurázásával, mint a csárdásban. Gyakran láthatunk olyan kapálózást, a­mely igazán kétségbeejt, azután láthatunk aféle bravour-mes­­terkedést, a­mely megjárná hallétben, de nem szalonban. Minél több a mesterkéltség, annál ke­vesebb az a nyalka méltóság, a­melynek jelle­meznie kell a csárdást. Egynémelyik azután még kezeivel is megtoldja egész testének rettenetes vívó­dását. Fölemelt kezeiben rezegteti a claque-cha­­peaut, vagy izzadtságtól nedves selyem zsebkendő­jét s még kurjant is hozzá. Mindez valóságos rut kinövése az igazi csárdástáncznak, a mely nem tűri a betyáros hejehuját, nem az ide-oda való kalando­zás mókáját, hanem egyszerűségében szép és hatá­sos. Az igazi jó csárdástánczos nem hajlong, nem kurjant, nem veti szét a lábát, hanem rangos mél­tósággal egy helyben figurázik s lába dobogásával hibátlanul veri ki a zene taktusát. Biharmegye egyné­melyik falujában, a melynek tősgyökeres magyar lakossága van, csodálatos módon szépen tánczolja a paraszt fiatalság a csárdást. Ez nem vetkőz­teti ki eredeti formájából. És akármilyen du­haj kedve legyen a legénynek, a csárdás közben meg nem feledkezik magáról. A paraszt lányok sem riszálnak olyan sajátságos módon, mint ahogy azt nálunk a «jó tánczosnek» teszik. Minden fodor, ruhájának minden táncza vele tánczol, s a legény sarkantyújának tiszta pengése nem is követi, ha­nem vezeti a rósz czigány-muzsikus játékát. Valahányszor bálban vagyok, mindig eszembe jutnak ezek a gondolatok, s mindig találok valakit, a­kinek elpanaszlom a csárdás egyre nagyobb elfa­julásán való aggodalmaimat. Hova tovább odaju­tunk, hogy teljesen ki­vész nemzeti tánczunkból mindaz, a­mi szép, mert hogy Heine mondását használjam, egyre általánosabbá válik az,hogy «két bal lábbal» tánczolják a csárdást. Idegen ember, ha látja, nevet rajta, vagy csodálkozik azon, micsoda gyönyör van abban a szörnyen fárasztó munkában, a­mely hatalmasabb iskolája a tüdővésznek, min­dennemű valzernél. Hanem azért a csárdás nálunk is csak csárdás, a­m­el­lyel soha meg nem elégszik a fiatalság. A czi­­gány hamarabb kifárad, s a prímás lekönyörög ma­gas trónusáról, hogy pihenhessen már egy kissé. Még egy ujját, csak még egy percznyi toporzékolást, hogy teljes legyen a boldogság! Édes kimerülés, kéjes erőtlenség tükröződik vis­­­sza így egy-egy hosszú táncz után a fiatalokon. És akárki mit mondjon : szép a leány, mikor úgy kime­rülve csaknem leroskad az aggódó mama mellé a piros bársony pamlagra. Arczára piros rózsá­kat fakaszt a gyönyör, ragyogó tűzzel telt szemeire lecsukja pilláit, s apró gyöngyszín glacé­ba gyűrt kezeivel sebesen forgatja tol­las legyezőjét. Nem szól a kicsike, mert nem ké­pes rá, hangos lihegéssel szívja magába a hűsített levegőt, mialatt keble hullámzik, szíve erősen do­bog, agyának nincs gondolata, lelkének nincsen vágya, kimerült hüvelyében a lélek is pihenőt tart. A czigányokat uj nép váltja fel a tribünön, s csak hamar harsog a trombita, fütyöl a klarinét, édesen andalog a primhegedű, a katonazenekar játsza a valzert. Vége a pihenésnek, a leányok felriadnak csöndes álmodozásaikból, s megkezdődik forgó, szé­dítő áradatja a legtöbb gyönyört nyújtó táncznak. Rohannak, kavarognak a párok, összeölelkezve karambolozik egyik a másikkal. Az ügyes vezetők éles szögbe idomított karjaikkal csinálnak helyet maguknak a forgó tömkelegben, s ha egy kis tisz­tásra találnak, sebes suhanással iramodnak tova. A valzernek is meg van a maga költészete. Benne feloldódnak a társadalmi élet szigorú szabályai, s a mamák nyugodtan nézik, hogyan ölelik leányaikat, hogy ragadják, hurczolják a lenge teremtéseket a szédítő mámorba, észvesztő gyönyörűségbe! És bizonyára rész néven is vennék, ha nem igy lenne. Oh a táncznak csodálatos asszimiláló hatása van! Néhány lány, vagy egy-egy szép fiatal asszony ki­válik a többi közül. Ezeknek azután nem engednek nyugtot. Minden tánczos részesülni akar abban a boldogságban, hogy legalább egy touron át az övé­nek mondhassa. Mert az alatt, hogy körülforog vele a termen, csakugyan az övé. Ő a vezetője, ö a lo­vagja, ö az ura — hatalmában van. N­e tehetne, hány fiatal ember valzerezne el egész az oltár lép­csőjéig azzal, a kit egy touron át vezethet! De nemcsak a szép tánczosnőnek, hanem a jó tánczosnőnek is van kelete. A ki a tánczot azért a gyönyörűségért szereti, a melyet az nyújt, sokat el­enged külső forma dolgában a tánczosnőnek. És ezt jól is teszi; igy legalább egyik erény kiegyenlíti a másiknak esetleges hiányát, s a kevésbbé ragyogó szépségeknek is jut a táncz üdvösségéből. Óh mert nincsen borzasztóbb helyzet, mint azé a lányé, a­ki nem tánczol. Mikor látja, hogy jobbról-balról viszik mellőle a többit, csak őt hagyják ott. Epedő vágya még jobban kínozza; ott habzik előtte a gyönyör, s ő nem olthatja szomját, elborul a lelke, összeszorul a szíve, mosolyt erőltet az ajkára, s köny csordul a szeméből. Szegényke ártatlan fali virág! Pedig mennyi édes ábrándot hozott magával; hogy ké­szült heteken át arra a boldogságra, mely ebben a tündérvilágban reá vár; minden perczben egy-egy ábrándra foszlik szét, s mire éjfél felé jár az idő, rózsás illúzióinak rongyai sem maradnak meg. A valzer közben kissé meglazul a báli fegyelem rendje; leszakadt fodordarabok kavarognak a pad­lón, elszabadult virágdíszek darabjai hevernek szerteszét, sűrűsödni kezd a levegő, zajosabb, fesz­telenebb a társalgás, a gyöngyszín kesztyűkön áttör az izzadtság, s a toiletteken itt-ott meglátszik az első komoly csatározás nyoma. Hanem a quadrille nyugalmas figurái közben megpihen a kimerült tár­saság. Az első négyest diszkrét, rövidséggel ren­dezik. Egymásba kereszteződnek a harsogó ve­zényszavak a kettős colonne-ok sorai közt, és a tánczos párok elegáns nonchalance-szal lépegetnek, a­nélkül, hogy a tánciskolákban divatos szokásokat megtartanák? A négyes nem táncz, hanem csak arra való, hogy figurái közben a fiatalság új erőt merítsen a további küzdelemhez. Egyetlen alkalom a bálban arra, hogy társalogni is lehessen, mert hi­szen a nagy szünet közben más dolga lesz az ifjú­ságnak , az étteremben. A négyes alatt alkalma nyílik a tánczosnak, hogy szellemét is ragyogtassa és kettős a dicsősége, ha azzal is úgy tud valzerezni,

Next