Egyetértés, 1885. január (19. évfolyam, 1-31. szám)
1885-01-16 / 16. szám
1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: bUDAPEST. IV. HÍMZŐ-UTCZA I. SS. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. GMK bérmentes leveleket fogadunk el. előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre íü frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .. 10 frt ! Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta- Szerződéshez tartoznak, negyedévre £ frt ?0 kr. Egy szám 6 krajcsár 16. SZÁM . BUDAPEST, PÉNTEK, JANUÁR 16. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SMS HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEIÉST FELVESZ A KIADÓHIVATAL* Hirdetéseket felvesz a külföldön: Béttben: Főügynökségünk: Stern Moritz hir*detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Merne Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasensteiu és Vogler, I. Wallíischgasse 10* Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr, 13, Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schaiek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Wrcmk/urtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Féritban: R. Mo3se, 40, r. Notre-Diüje-d.'Vist* lgecce Havas (piaca da U BourseX. mm A nemzet ei’eje. Apponyi gróf tegnap komoly szót ejtett ki. Azt monda, hogy a külön vámterület csak a nemzet nagy erkölcsi erőfeszítése utján lehetséges, s hozzátette, hogy a közélet mai jelenségei elélik az emberben a bátorságot az iránt, hogy oly utakon keressen javulást, melyek csak a nemzet nagyon mélyre hanyatlott erejének teljes megfeszítésével képzelhetők. Tisza Kálmán miniszterelnök ma e felfogást elutasítá magától, sőt e felfogásnak ha nem helytelenségét is, de politikátlanságát diadallal bebizonyitá. Mi Apponyi szavait nem úgy értettük, mint Tisza. Mi ama szavakban se lemondást, se kishitűséget, se meghátrálást nem vettünk észre. Az őszinteségnek leplezetlen kitörése volt az, onnan eredve s oda czélozva, hogy a mostani politikai helyzet nyomorúságát tüntesse fel. Egy érv akart az lenni a kormány politikája ellen, de nem a nemzet életképessége ellen. Tisza azonban ügyesen zsákmányolta ki. Ellenfelének nyíltságát taktikai siker kivívására használta fel. És sikert vívott ki — körülbelül tiz percznyi időtartamra. Sikert, de nem olyat, mely argumentum ad rém, hanem olyat, mely talán argumentum ad hominem. Egy szóval Tisza Kálmán-féle sikert. A kérdés azonban föl van vetve s Apponyi jól tette, hogy felvetette: vájjon van-e a nemzetben elég erkölcsi erő először oly elhatározásra, mely szükséges az önálló vámterület felállításához, s másodszor oly kitartásra, mely szükséges az átmeneti nehézségek elviseléséhez. Hogy e kérdésnek e pillanatban és a parlamentben való vitatása sokkal több-e, mint az úgynevezett academica dissertatio , e kérdésre alig mernénk igennel felelni. Hogy a Tisza-kabinet parlamenti többsége az Apponyi által föltételezett nagy erkölcsi erővel nem bír, az ellenzék pedig e pillanatban se nem kész, se nem képes a parlamentet többségével és kabinetével együtt szétrobbantani: ebben valószinüleg mindenki egyetért. Az önálló vámterületet nem akarja a korona, nem akarja a kormány, nem akarja a többség s nem akarják nagyon hatalmas társadalmi körök. A közérzület hatalmas és viharzó kitöréseire, melyek kormányokat szoktak elsöpörni s királyokat más meggyőződésre téríteni, ez idő szerint nincs kilátás. A társadalmi körök, a politikai erőknek eme fészkei: nyögnek, panaszkodnak, szenvednek, hallgatnak s legföljebb kérelmeznek. A vármegyék ájultak, a városok belbajaikkal viaskodnak, a népgyülések sehol nincsenek — az ellenzékek pedig nincsenek egy nézeten. Ez is nagy baj, sőt bizonyos tekintetben a bajok kezdete. Mentsen isten attól a helyzettől, hogy a nemzetet az utolsó anyagi nyomor, az utolsó kétségbeesés bírja korszakteremtő nagy elhatározásra. Erős meggyőződésünk ugyan, hogy ha a Tisza-kabinet még sokáig fennáll, ide jutunk. De ettől a szomorú végtől még igy is messze vagyunk. S azért önkénytesnek s nem az utolsó szükség által ránk kényszeritettnek, óhajtjuk mi a nagy nemzeti elhatározást. Oly formán, mint 1825-ben és 1880-ban. Azonban ehhez mindenekelőtt szükséges, hogy azok a politikai elemek, melyek a Tiszakabinethez még nem szegődtek el, ez egy kérdésben legalább egyetértsenek. Míg a politikai sikerhez szükséges ellenzéki hatalom és erő két párt közt oszlik meg, melyeknek azonban csak egyike törekszik föltétlenül az önálló vámterületre, a másika azonban csak nagyon is föltételesen: addig normális, alkotmányos útán a minden állami hatalmat magához ölelt romlott kormányrendszerrel szemben a parlamenti többséget kivívni majdnem a lehetetlenséggel határos. E nélkül pedig az Ausztriára is tekintettel levő korona nézetét megváltoztatni képtelenség. Oly élesen látó államférfi, mint Apponyi, kétségtelenül így látja a helyzetet, de — úgy látszik — ebből nem vonja ki az egész konzekvencziát. Pedig ez elől kitérni lehetetlen. Tisza politikája mellett a közös vámterület koldussá teszi a nemzetet: ezt vallja Apponyi és a mérsékelt ellenzék. Tisza politikáját azonban nem képes megváltoztatni se Tisza maga, se a parlamenti ellenzék, ha e kérdésben ketté válik. Pedig az ellenzék ketté vált állapotban van 1878 óta. Ha e kérdésben az első lépés nem a két ellenzék egy nézetre jutása lesz, akkor a második lépésre még sokáig hiába várunk. Budapest, jan. 15. A királyi adományozásból egyházi javadalmat élvező római és görög kath. főpapok halála után a javadalmi törzsvagyonnak a hagyatéki tömegtől való elkülönítésére és a hagyaték rendezésére, az 1881. évi LIX. tvczikk 109. §-a alapján, az igazságügyi és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter által 1883. évi április hó 10-én 13.249. sz. alatt kibocsátott szabályrendelet 34. §-a értelmében, a vallás- és közoktatásügyi miniszter elnöklete alatt alakított vegyes bizottság tagjaivá az 1885. év tartamára: az igazságügyi m. kir. miniszter, a vezetése alatt álló minisztérium részéről: berczeli Berczelly Jenő miniszteri tanácsost, a kir. kúria részéről: Babos Kálmán és Jamniczky Lipót kúriai bírákat; a pénzügyi m. kir. miniszter, Detrich Márton miniszteri osztálytanácsost, és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter Boncz Ferencz miniszteri tanácsost, közalapítványi ügyigazgatót nevezte ki. Ugron Gábor tegnapi interpelláczuma alkalmából a NI. Freie Presse a magyar kir. főudvarmesteri hivatalról s általában az interpelláczió tárgyáról tendencziózus, rosszakaratú czikket közöl, melyből a bécsi körök felfogásának jellemzésére érdekesnek tartjuk átvenni a következőket: «Ugrón Gábor interpellácziója időszerűtlen most, midőn a királyi udvar oly huzamos ideig tartózkodott a fővárosban. E hosszas időzés politikai hatása annyira félreismerhetlen, — mondja a levelező — hogy magyarázatra egyáltalán nem szorul és a kormánynak van oka örvendeni az udvar magyarországi hosszas tartózkodása fölött. Ha legmagasabb helyen nem lennének tisztában a valódi viszonyokkal, a tömeg gondolkodásmódjával, az esetben Ugrón beszéde rossz hatást keltett volna. Az úgynevezett főudvarmesteri kérdés már régibb keletű, s egyáltalában nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy a magyar fölfogás értelmében nyer megoldást. Ezen a legutóbbi udvari táncrestély alkalmával ragadta meg a kabinet egyik tagja az alkalmat, hogy kérdést tegyen legmagasabb helyen e tárgyról. A felelet így hangzott : Két háztartást visz ön is . ■»Az udvartartás az én háztartásom.» Ha valaki az ellen tesz kifogást, hogy Széchenyi Gyula gróf főajtónálló az udvari tánczestélyen szerepelt tisztében, Szapáry Géza gróf főudvarmester pedig nem, ezáltal a tényleges viszonyokban való teljes járatlanságát árulja el. Széchenyi Gyula gróf nem mint magyar főajtónálló, hanem mint Hunyady gróf s főszertartásmesternek ,in hoc. kijelölt helyettese szerepelt, s mint ilyen fogadta, a bejáratnál a vendégeket. Széchenyit a főudvarmesteri hivatalnak külön föl kellett kérnie, hogy e tisztet magára vállalja. Ugyanez történt Andrássy Katinka grófnővel, ki nem mint Hohenlohe herczegné helyettese, hanem mint a főudvarmesterné ad hoc személyesitője szerepelt. A császári királyi főudvarmester és a magyar főudvarmester közt nagy rangkülönbség van. Az utóbbi a régi magyar államjog szerint a zászlós urak közt a hatodik helyet foglalja el, mig ellenben a császári királyi főudvarmester minden udvari ünnepélyességnél az első helyen szerepel. Már volt szó arról, hogy e viszony különös szabályozás alá vétessék és minthogy épen Ugrón és politikai barátjai tiltakoznak leginkább egy közös főudvarmesteri tisztség felállítása ellen, nem kellett volna ez ügy rendezését piaczra vinni. Ilyen ügyekben a dolog természete szerint mindez csak lépésenként történik. Még csak kevéssel ezelőtt is ki hitte volna, hogy a császári királyi főudvammesteri hivatalban külön magyar osztály lesz berendezve és hogy Hohenlohe számtalan iratot jegyez alá, magyar nyelven, jóllehet nem érti azt? A Habsburg ház uralkodása óta talán még soha nem beszéltek az udvarnál oly sokat magyarul, mint épen most. E körülményeknek elegendőknek kellett volna lenni, hogy ez az ügy ne vitessék a parlamentbe, nem is szólva arról, hogy az udvar több havi tartózkodása a magyar fővárosban fényt áraszt és a társaságok minden körét mozgásba hozza. Végül nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar méltóságok egyszerű, hivatallal össze nem kötött méltóságok, míg ellenben a császári királyi főudvarmester egy fölötte elfoglalt, nehéz, felelősséggel járó és ezek szerint javadalmazott hivatal élén áll. Az udvartartás teljes kettéválasztása azonban oly dolog, mely vita tárgyát nem képezheti, mert az uralkodó magánjogai közzé tartozik.» így hangzanak az idézett bécsi lap szavai. A legmagasabb helyen állítólagosan kiejtett ama szavakra: «Két háztartást visz ön is.Az udvartartás az én háztartásom», — a válasz csak az lehet, hogy az osztrák és magyar monarchia népei két udvartartás költségeit fizetik. Az osztrák császár udvartartásnak költségeit az osztrák birodalmi gyűlés szavazza meg, a magyar király udvartartásának költségeit pedig a magyar országgyűlés. A fejedelmi udvartartás közösségétől az 1867. évi XII. t.-czikk megalkotói is idegenkedtek. E törvényczikknek e kérdésre vonatkozó 7-ik §-a így hangzik : A pragmatika szankczió szerint közös Ugyan az uralkodó, amennyiben Magyarország koronája is ugyanazon fejedelmet illeti, aki a többi országokban is uralkodik; de még ez nem teszi szükségessé, hogy a fejedelem udvartartásának költségei közösen állapíttassanak meg. Ily közös megállapodást a pragmatika szankczióban kitűzött czél nem igényel, Magyarország alkotmányos önállóságával pedig s a magyar király fejedelmi magas tekintélyével sokkal inkább megegyez, hogy a magyar országgyűlés, a felelős magyar minisztérium előterjesztésére, külön szavazza meg a magyar király udvartartása költségeit. Az udvartartás költségeinek megszavazása és kiszolgáltatása tehát közös ügynek nem tekintetik. 4.656,000 irtot fizet évenkint Magyarország a fejedelmi udvartartás költségeire. Ugyanannyit fizet Ausztria is, noha Ausztria adóképessége úgy aránylik Magyarországéhoz, mint 70 : 30. S mivel eszerint mi adóképességünkön felül járulunk hozzá az udvartartás költségeihez, ha már azt az ötödfél milliót nem fordítják arra, amire a törvény rendeli: a magyar királyi udvartartás költségeire, annak a törvényellenesen közös udvartartásnak, inkább kellene lenni magyarnak mint osztráknak, mert mi arra aránylag másfél millióval fizetünk többet, mint az osztrákok. pei és országai, valamint keleti és déli szomszédaink Magyarországnak és Ausztriának hatalmas uralkodóját látják egy nagy vállalat élén, mely épen ennélfogva is az ő figyelmüket és érdeklődésüket nagyban fel fogja kelteni. Amily zokon vette a közvélemény annak idején, hogy az uralkodó család tagjai, József főherczeget kivéve, a székesfehérvári országos kiállításról tudomást se vettek, oly jótékonyan fog hatni a király ma kijelentett elhatározása. Különös örömére szolgál ez főleg Budapestnek, az ország fővárosának is, melynek fényét, előmenetelét, föllendülését közvetlenül mozdítja elő a királyi udvarnak minél többször és huzamosabban való itt tartózkodása. Ezt igénybe venni joga van a fővárosnak ősi és föltétlen hűsége és hódolata daczára is s meg vagyunk győződve, épen ő felségének mai elhatározása győz meg bennünket, hogy ha a kormány teljesítené kötelességét s minden alkalommal kellőleg informálná a királyt, ő felsége minden nagy nemzeti ünnepélyt és vállalatot ép úgy előmozdítana személyes jelenlétével és érdeklődésével, mint az idei kiállítást. zet, a túlterheltség, a csekély fizetés, a judikatura ingadozása, a késedelmezés, az irkafirka-rendszer stb. egyáltalán a legcsekélyebb orvoslást se fogja nyújtani. Ami pedig benne látszólag czélszerűnek mutatkozik, t. i. az előléptetések szabályozása, azt meg a gyakorlati kivitelnél majd a protekczió s a becsúsztatások rendszere fogja megrontani, mint az eddigi gyakorlat bizonyitja. A király a kiállításon. Örvendetes visszhangot fog kelteni az országban a királyi szó, melyet ma ő felsége kiejtett. Ő maga személyesen fogja megnyitni a kiállítást s ezt ő nemzeti ünnepnek fogja tekinteni, melyen, mint mondá «közgazdaságunk és közművelődésünk» tevékenysége fog a világnak bemutatatni, a magyar nemzet elismeréssel veszi tudomásul e királyi szavakat, melyekben ő felsége teljesen azonosítja magát a nemzeti érdekekkel. Ily szavakat 1867. óta is kevésszer hallottunk ő felségétől, korábban pedig soha. Valóban az uralkodónak igy kell helyzetét felfogni s a nemzettel igy kell beszélni. S nemcsak a szavak — melyek elvégre is a kormány sugalmai — hanem maga az elhatározás, melyet ő felsége kijelentett, képeznek jelentékeny eseményt. A tény, hogy a kiállítást ő felsége személyesen nyitja meg, s azt — mint hisszük — ismételten meg fogja látogatni, a kiállítást igazán országossá, sőt bizonyos tekintetben nemzetközivé fogja tenni. Legalább abban az értelemben, hogy Ausztria né Királyi táblák. Pauler Tivadar igazságügyminiszter tegnap előterjesztő a királyi táblák rendezéséről szóló törvényjavaslatot. Voltaképen nem rendezésről szól ez, hanem a táblai bírák létszámának, fizetésének és osztályozásának újabb megállapításáról. Igazságszolgáltatási reformot nem tartalmaz, efféle reformra nem képez előkészületet s általában semmi jelét se árulja el annak, hogy az igazságügyminiszter bármily irányban a haladás bármely gondolatával is tisztában volna vagy azzal csak foglalkoznék is. A javaslat a budapesti kir. táblánál 142-ben állapítja meg a bírák számát, eltörli a pótbirói állomásokat s a bírákat három osztályba sorozza, tevén az első osztályba 42, a másodikba 50 s a harmadikba is 50 bírót, a lakbéren kívül 3000—2600 és 2400 frt évi fizetéssel. Ez az egész reform, mely azonban a tényleges helyzettől lényegileg nem különbözik, még a fizetésekben is nagyon kevéssé, mely szót sem érdemel. Ma van 94 táblabiró, 2 fiumei és 46 pótbiró — összesen 142, tehát annyi lesz jövőre is; a különbség, amit egyébiránt méltányolunk, az, hogy a pótbirák rendes birákká tétetnek s habár az ellátás terén alig nyernek valamit, legalább ezimlegesen oly állásuk lesz, mely hasonló munkát végző kartársaik czimének, nevének megfelel. 1870-ben a rendes bírák száma 90-ben, a pótbiráké 31-ben állapíttatott meg, de 16 biró a kúriához rendeltetett kisegítőnek. 1874-ben a rendes bírák száma 4-el szaporittatott, de 4 biró a semmitőszékhez kisegítőnek rendeltetett s később 1877-ben ugyanoda újra 2. 1880-ban a pótbirák száma 37-re emeltetett és ezenkívül a törvényszékektől kisegítő bírák hivattak be s végre 1882-ben a pótbirák száma újólag 9-el szaporittatott. Most pedig az igy előállott numerust az uj törvényjavaslat állandósítani szándékozik. Íme tizenöt év történetének örökös tétovázása, foltozgatása, a bíráknak ide-oda rendelgetése s az örökös szaporítás, kapcsolatban az ügyek elintézésének lassúságával s a judikatura egyenetlenségeivel, bizonyítja azt, hogy az igazságügyi kormányzat teljesen képtelen a maga feladatát teljesíteni s az igazságszolgáltatás helyes reformját megtalálni. Az új törvényjavaslat is csak a tenni-látszás szédelgő kísérlete, de a fő bajok ellen, minők a csekély személy Haynald bibornok szava. Haynald bibornok, a tudós és ékesen szóló kalocsai érsek az uj év s a nagyböjt alkalmából körlevelet intézett nagy egyházmegyéjének lelkészkedő papságához s e körlevelében a szorosan egyházi tárgyú közlések és intelmek mellett általános politikai érdekű nyilatkozatok is foglaltatnak. Ismételve hivatkozik a bibornok-érsek a hazai sajtóra és pedig oly hangon, mely helyteleníti a sajtó bizonyos nyilatkozatait, melyekben a kath. klérus volt vádolva. E megrovás természetesen nem szól nekünk, miután mi a klérusnak jogát: a közügyekben tevékeny részt venni soha kétségbe nem vontuk s politikai állásáért neki szemrehányást nem tettünk, sőt ő felségének Szegeden mondott kárhoztató szavaiért egyenesen a kormányt vontuk súlyos felelősségre. De a midőn ezt kijelentjük s egyúttal konstatáljuk, hogy mi épen a klérus jogai és szabadságai iránti komoly tiszteletünk kifolyásaként az egyes tagjai által időnként hirdetett hibás és tévedéses politikai nézeteket kötelességszerűleg megostromoltuk s ezt természetesen jövőre is tesszük , ugyanakkor ki kell jelentenünk, hogy a bíbornokérsek a sajtónak e jogát és szabadságát az időszaki sajtó más közlönyeitől se vonhatja meg, azoknál se vonhatja kétségbe s annál kevésbbé kárhoztathatja. Egészben helyeseljük azt az irányt, melyet a bíboros főpap kitűz papjainak a társadalmi kérdésekben s teljesen egyetértünk vele mindabban, mit a «garázdálkodó» antiszemitizmusról s annak faji, felekezeti és osztályharczot előidézni törekvő üzelmeiről mondani jónak lát. S hiszszük azt, hogy ha hazánk igazán nagy tekintélyű főpapsága mindjárt kezdetben ily hangon szólott volna: ma nem élnők a csöndes reakcziónak műveltségileg szégyenletes s politikailag veszélyes napjait. Azt se vonjuk kétségbe, hogy a bíboros főpap méltán hivatkozhatik saját politikai magatartására s politikai meggyőződésének szubjektív helyességére. Mi tiszteljük a tiszteletre méltó politikai pártokat és meggyőződéseket, ha azok velünk szemközt állanak is s nemes ellenfeleink önérzete előtt meghajlunk. De már ha a bibornok-érsek egyházmegyei papságának ama tagjait, kik a függetlenségi és a 3-as párthoz tartoznak, vádolja mérséklet hiányával s már azért is elitéli, hogy e párthoz tartoznak: e nézetét nemcsak nem tarjuk helyesnek, de ennek ily alakban kijelentésére jogát se ismerjük el. A politikában hazafi áll hazafival szemben s nem bibornok-érsek áll plébánossal vagy káplánnal szemben. A jog és kötelesség e téren egyenlő és viszonos s pártnézetek, elvek és irányok fejtegetésére a katedra teljesen alkalmatlan. És azért a körlevél ezen része mellett elismerőleg vesszük tudomásul a bíbornok-érsek azon kijelentését, hogy ő az egyház szolgáinak politikai szabadságát még akkor is tisztelni tudta, midőn egyes egyházi férfiak az ő nézetével ellenkező politikai elveket tiszta meggyőződésből hirdetnek. BÁLBAN. Még nem kezdődöt meg a vigalom. Az óriási csillárok fehér lángjai reszketve libegnek-lobognak a tiszta légkörben. A parket koczkái versenyt fényeskednek az óriási tükrök üvegeivel. Üresen áll a lady patronesse emelvénye, mely körül üdén zöldes a legyező pálma, a tűlevelű cziprus, czitrom, meg narancsfa lombja. Néhány szépen fésült, gondosan kiöltözött rendező végig egyengeti karcsú termetét a tükrök előtt. Jól kivasalt frakkjuk fedőtlenül simul a kifeszített mellre , gomblyukaikban piros szekfű virít a rendezői jelvény alatt. Itt-ott egyegy korai vendég igazgatja haját, vagy nyakkendőjét , szűk glace-ba erőszakolva kezeit. A bejáró előtt hangos zsörtölődéssel rendezkedik a rendező bizottság elnöke: hogyan kell fogadni a bálanyát, ki osztogatja a női tánczrendeket, hogy állítják fel a colonne-okat s ki rendezi a négyeseket. Olyan a tánczterem, mint valami harcztér a nagy csata előtt. Az alacsony karzaton tettre készen ül a zenekar. Hegedűjét térdére illesztve vár a prímás, mikor adják meg a jelt arra, hogy rázendítse a bevonuló csárdást. Néhány hölgy is megérkezett már. Ott türelmetlenkednek a toiletteszobában. Hogy siettek az angyali teremtések s íme, korán érkeztek, még várniok kell a bálanyára. Csak már jönne! Nehogy az idő kárba vesszen, újra megigazgatják öltözékeiket, karcsú, finom ujjaik idegesen babrálnak feltűzött selyemfürtjeik között, mikből halvány thea-rózsa árasztja gyöngéd illatát. Még egyszer megigazgatják a lecsüngő frou-froukat, hogy olyanok legyenek, mintha langyos tavaszi szellő fújta volna a finoman ereit hófehér halántékra. A mamák — azok az áldott jó mamák! — gondos aggódással vesznek szemügyre minden fodrot, minden apró csipkedíszt. A nagy ütközet előtt megvizsgálnak minden fegyverzetet, s az utolsó pillanatban is van még helye egy-egy gombostűnek, egy-egy simításnak. A kicsikék hókeble ugyancsak lázasan hullámzik. Valami megnevezhetetlen érzés vesz erőt rajtuk, itt, annak a világnak a közvetlen küszübén, amelybe annyira vágyakoznak. Csak jönne már az a bálanya! Végre zaj riad, nép tolong! Rendezők vezényszava hallszik, harczias lótás-futás dobogó zaja kél az előcsarnokban. — Végre! Csakugyan a bálanya ! A rendező bizottság elnöke rohan a hatalmas bokrétával. A kicsike szemei előtt pillanatra elhomályosul minden, lecsukja bársonyos szemhilláit, s agyában ezernyi gondolat valzerezik. A következő pillanatban már egy csinos rendező karján lebeg a tánczterem felé. A gondos anya, mentében még egyet igazit ruháján, s azután ott van benn a tánczteremben, abban a ragyogó világban, ahol csupa kéjes gyönyör az élet, amelyben nincsen soha búbánat, szenvedés vagy keserűség, ahol minden fájdalom felolvad a vigságban, ahol habzó örömben úszik a fiatal lélek. A bálanya elfoglalja helyét a tribünön s a rendezők sorban sietnek udvarlására, mig a fürge bálitudósitók nagy szakértelemmel vetnek egy-egy jegyzetet pompás, ragyogó toilette-jéről. És harsog a zene; a czigányok vonója vígan tánczol a hegedűk húrjain, a csárdás rhitmikus akkordjai heves lendülettel csalogatják az ifjú párokat. Pár pillanat alatt hogy megváltozott a terem képe ! Vigadni vágyó ifjú sereg hullámzik a fényes parketen, a levegőt megtelíti a vidám társalgás zsongó zaja, melyen harcziasan uralkodik a tomboló zene; a virágok meg a pacsulik illata összevegyül s megadja a terem légkörének azt a sajátságos, édes, bódító jellegét, mely ittassá tesz s elfelejteti veled összes bajaidat! Ha százszor látom ezt a képet s ezerszer hallom ezt a zajt, akárhányszor érzem a tánczterem legének bűvös illatát, mindig hatással van rám. Nem csodálom ártatlan zavarát fiatal , lányoknak, csodálatos megfeledkezését szalonokban jártas hódító asszonyoknak, félszeg oktalankodását serdülő fiataloknak. A bál kezdete mindig egyforma, a tánczterem első hatása mindig megigézi azt, a ki belelép. Azután megkezdődik a táncz. Néhány bátrabb kedély, néhány vállalkozó szellem, afféle bravourtánczosok, akik zavartalanul kiállják a nagyközönség kritikus vizsgálódásait, megkezdik a csatározást. Közvetlen közelében a czigányok tribünje előtt ott járják a csárdást. Ez már valóságos nemzeti szokás. Aki tánczos ember, az méltányolja azt a különben érthetetlen tolongást, mely a csárdás közben a czigány körül támad. A csárdás közben a zenének nem csak az a szerepe, hogy utána mozogjon a láb, hanem a kedély is belemerül azokba a változatos érzelmes hangokba, azokba a síró, majd kaczagó akkordokba, melyek végigcsiklandozzák a lelket. A példa vonz, a merész kezdeményezőkhöz új párok szegődnek és csakhamar sűrű tömeg lábai alatt kopog a padló. Azok közé tartozom, akik jobbára csak nézik a tánczot; gyönyörködöm benne, de csak úgy török módra. Néha-néha erőt vesz rajtam is az élvezet vágya s utána egyengetem magamat a pezsdülő muzsikának, lábammal egy-egy koreografikus vonást rajzolok a parketre, hanem azért csak megmaradok nézőnek. És egyetlen táncz nézése sem szerez annyi gyönyörűséget, mint a csárdásé, de egyetlen tánczé sem szerez annyi boszankodást sem, mint a csárdásé. Mert egyetlen tánczban sem nyilvánulhat úgy a tánczos ügyességével együtt annak bosszantó ügyetlensége, mint ebben a mi gyönyörű nemzeti tánczunkban. És igazán, gyakran elfog a keserűség, ha látom, hogy egyik-másik ember hogyan teszi tönkre a csárdás finom rhizmusát, hogyan csúfolja meg nemes méltóságát, hogyan vetkőzteti ki nyalka, tősgyökeres jellegéből, belevegyitve valzert, mazurkát, olykor-olykor még a léha kánkánt is. Amennyire szép ez a táncz, ha szépen járják, annyira groteszk, hogyha ügyetlenül figurázzák. Miért is járja az, a ki nem tudja?! A nőnél még hogy* járt, ruhája áldásos jótékonysággal födi el apró lábainak hibáit, de ha férfi követi el azt az éktelen rugdalózást, amilyennek olyan sokszor tanúi lehetünk itt a fővárosban,ennek tüntető rútságát nem takarja el semmi sem. Őszinte sajnálkozással tapasztaltam,hogy fővárosi táncztermeinkben ugyancsak nagy ritkaság a jó csárdástánczos. Én legalább csak ritkán láttam még olyant, aki kielégített volna. Mert nagy csalódás ám az, hogy a csárdásban a banális hóbortnak szabadsága van; hogy a czifra figurázás, éktelen lábdobogás, s a zene ütemének a czipő hegyével való ügyes kiverése teszi nagyszerűvé ezt a tánczot. A sima egyszerűségnek s a férfias elegancziának egyetlen tánczban sem kell olyan finoman egyesülni a láb figurázásával, mint a csárdásban. Gyakran láthatunk olyan kapálózást, amely igazán kétségbeejt, azután láthatunk aféle bravour-mesterkedést, amely megjárná hallétben, de nem szalonban. Minél több a mesterkéltség, annál kevesebb az a nyalka méltóság, amelynek jellemeznie kell a csárdást. Egynémelyik azután még kezeivel is megtoldja egész testének rettenetes vívódását. Fölemelt kezeiben rezegteti a claque-chapeaut, vagy izzadtságtól nedves selyem zsebkendőjét s még kurjant is hozzá. Mindez valóságos rut kinövése az igazi csárdástáncznak, a mely nem tűri a betyáros hejehuját, nem az ide-oda való kalandozás mókáját, hanem egyszerűségében szép és hatásos. Az igazi jó csárdástánczos nem hajlong, nem kurjant, nem veti szét a lábát, hanem rangos méltósággal egy helyben figurázik s lába dobogásával hibátlanul veri ki a zene taktusát. Biharmegye egynémelyik falujában, a melynek tősgyökeres magyar lakossága van, csodálatos módon szépen tánczolja a paraszt fiatalság a csárdást. Ez nem vetkőzteti ki eredeti formájából. És akármilyen duhaj kedve legyen a legénynek, a csárdás közben meg nem feledkezik magáról. A paraszt lányok sem riszálnak olyan sajátságos módon, mint ahogy azt nálunk a «jó tánczosnek» teszik. Minden fodor, ruhájának minden táncza vele tánczol, s a legény sarkantyújának tiszta pengése nem is követi, hanem vezeti a rósz czigány-muzsikus játékát. Valahányszor bálban vagyok, mindig eszembe jutnak ezek a gondolatok, s mindig találok valakit, akinek elpanaszlom a csárdás egyre nagyobb elfajulásán való aggodalmaimat. Hova tovább odajutunk, hogy teljesen kivész nemzeti tánczunkból mindaz, ami szép, mert hogy Heine mondását használjam, egyre általánosabbá válik az,hogy «két bal lábbal» tánczolják a csárdást. Idegen ember, ha látja, nevet rajta, vagy csodálkozik azon, micsoda gyönyör van abban a szörnyen fárasztó munkában, amely hatalmasabb iskolája a tüdővésznek, mindennemű valzernél. Hanem azért a csárdás nálunk is csak csárdás, amellyel soha meg nem elégszik a fiatalság. A czigány hamarabb kifárad, s a prímás lekönyörög magas trónusáról, hogy pihenhessen már egy kissé. Még egy ujját, csak még egy percznyi toporzékolást, hogy teljes legyen a boldogság! Édes kimerülés, kéjes erőtlenség tükröződik vissza így egy-egy hosszú táncz után a fiatalokon. És akárki mit mondjon : szép a leány, mikor úgy kimerülve csaknem leroskad az aggódó mama mellé a piros bársony pamlagra. Arczára piros rózsákat fakaszt a gyönyör, ragyogó tűzzel telt szemeire lecsukja pilláit, s apró gyöngyszín glacéba gyűrt kezeivel sebesen forgatja tollas legyezőjét. Nem szól a kicsike, mert nem képes rá, hangos lihegéssel szívja magába a hűsített levegőt, mialatt keble hullámzik, szíve erősen dobog, agyának nincs gondolata, lelkének nincsen vágya, kimerült hüvelyében a lélek is pihenőt tart. A czigányokat uj nép váltja fel a tribünön, s csak hamar harsog a trombita, fütyöl a klarinét, édesen andalog a primhegedű, a katonazenekar játsza a valzert. Vége a pihenésnek, a leányok felriadnak csöndes álmodozásaikból, s megkezdődik forgó, szédítő áradatja a legtöbb gyönyört nyújtó táncznak. Rohannak, kavarognak a párok, összeölelkezve karambolozik egyik a másikkal. Az ügyes vezetők éles szögbe idomított karjaikkal csinálnak helyet maguknak a forgó tömkelegben, s ha egy kis tisztásra találnak, sebes suhanással iramodnak tova. A valzernek is meg van a maga költészete. Benne feloldódnak a társadalmi élet szigorú szabályai, s a mamák nyugodtan nézik, hogyan ölelik leányaikat, hogy ragadják, hurczolják a lenge teremtéseket a szédítő mámorba, észvesztő gyönyörűségbe! És bizonyára rész néven is vennék, ha nem igy lenne. Oh a táncznak csodálatos asszimiláló hatása van! Néhány lány, vagy egy-egy szép fiatal asszony kiválik a többi közül. Ezeknek azután nem engednek nyugtot. Minden tánczos részesülni akar abban a boldogságban, hogy legalább egy touron át az övének mondhassa. Mert az alatt, hogy körülforog vele a termen, csakugyan az övé. Ő a vezetője, ö a lovagja, ö az ura — hatalmában van. Ne tehetne, hány fiatal ember valzerezne el egész az oltár lépcsőjéig azzal, a kit egy touron át vezethet! De nemcsak a szép tánczosnőnek, hanem a jó tánczosnőnek is van kelete. A ki a tánczot azért a gyönyörűségért szereti, a melyet az nyújt, sokat elenged külső forma dolgában a tánczosnőnek. És ezt jól is teszi; igy legalább egyik erény kiegyenlíti a másiknak esetleges hiányát, s a kevésbbé ragyogó szépségeknek is jut a táncz üdvösségéből. Óh mert nincsen borzasztóbb helyzet, mint azé a lányé, aki nem tánczol. Mikor látja, hogy jobbról-balról viszik mellőle a többit, csak őt hagyják ott. Epedő vágya még jobban kínozza; ott habzik előtte a gyönyör, s ő nem olthatja szomját, elborul a lelke, összeszorul a szíve, mosolyt erőltet az ajkára, s köny csordul a szeméből. Szegényke ártatlan fali virág! Pedig mennyi édes ábrándot hozott magával; hogy készült heteken át arra a boldogságra, mely ebben a tündérvilágban reá vár; minden perczben egy-egy ábrándra foszlik szét, s mire éjfél felé jár az idő, rózsás illúzióinak rongyai sem maradnak meg. A valzer közben kissé meglazul a báli fegyelem rendje; leszakadt fodordarabok kavarognak a padlón, elszabadult virágdíszek darabjai hevernek szerteszét, sűrűsödni kezd a levegő, zajosabb, fesztelenebb a társalgás, a gyöngyszín kesztyűkön áttör az izzadtság, s a toiletteken itt-ott meglátszik az első komoly csatározás nyoma. Hanem a quadrille nyugalmas figurái közben megpihen a kimerült társaság. Az első négyest diszkrét, rövidséggel rendezik. Egymásba kereszteződnek a harsogó vezényszavak a kettős colonne-ok sorai közt, és a tánczos párok elegáns nonchalance-szal lépegetnek, anélkül, hogy a tánciskolákban divatos szokásokat megtartanák? A négyes nem táncz, hanem csak arra való, hogy figurái közben a fiatalság új erőt merítsen a további küzdelemhez. Egyetlen alkalom a bálban arra, hogy társalogni is lehessen, mert hiszen a nagy szünet közben más dolga lesz az ifjúságnak , az étteremben. A négyes alatt alkalma nyílik a tánczosnak, hogy szellemét is ragyogtassa és kettős a dicsősége, ha azzal is úgy tud valzerezni,