Egyetértés, 1885. február (19. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-21 / 51. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 51. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT. FEBRUÁR 21. 11 .............. 'I .......i .ii.-rI.­­SEBBEB ...................... ' i''' ■'**.>■ .. n^xssP ■ [UNK] [UNK] [UNK].■ [UNK] . . . ■ ."iv.-wi SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, Iv. HÍMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA HEH KÜLDÜNK. OAK BÉRHENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DU: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva, így egész évre 10 írt 1 Egy negyedévre 5 írt Egy fél évre __ 10 frt ] Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 bóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájca­, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr, 3*7 szám 8 krajcnár. KIADÓ-HIVATALI: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA I.M. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRBE VALÓ KÖZlZHELMCT VZLVISZ a (UBÓmvaTAL, atrdetéeeket falva» a külföiafio: fiúin: Föiigynökaégünk: Stcro Moritz hit* öetéii irodája, I. Wollzeile Kr. ft. tippelik A., I. Slubeobaitei Nr. 1 Moese Rudolf, I. Seilerstätte Nr. f. Bsaseustein és Vogler, I. WaUQscbgssss IS, Dinbe 6. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 11. Dukes Mikts, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. ti. Berudl Alajos, I. Wollzeile Nr. 2&. Frankfurtba* aIM.t Daube 6. L. ée Tán*, hrálszi R. Mossa, 40, r. Rotn-DamHi-TiA Agarat Barmi (picsa ét U Baarssk. Tisza beszéde. El kell ismernünk, hogy a miniszterelnök ma higgadtan, tárgyilagosan sőt bizonyos mérvben gyanús óvatossággal védelmezte a főrendiház reformjavaslatát. A visszavagdaló, a kihívó, a kicsinylő, a gyanúsító modor tel­jesen hiányzott beszédéből. A galambnak szelídségével és a kígyónak okosságával sik­lott el amaz érvek között és fölött, melyek a javaslat ellen oly tömegesen felhozattak. Va­jon mi lehet ennek oka ? Tisza Kálmán­nak se egyéni, se politikai temperamentuma nem az, a­minek ma mutatkozott. Ok nélkül senki se tesz erőszakot saját természetén, pe­dig Tisza ma erőszakot tett. Kétségtelen, hogy a miniszterelnök a to­vábbi vitának tápot adni nem akart, úgy látszik, a kormány is, a többség is nagyon óhajtja, hogy a vitának minél előbb vége le­gyen. S úgy látszik, ez óhaj feltámadására, vagy legalább megerősödésére lényegesen közreműködött ama «non putarem», mely tegnap Szontágh Pál és gróf Andrássy Manó összeütközésében napfényre jött. Ilyen ne­hány «non putarem» nagyon hamar, nagyon szomorú véget készítene a javaslatnak. Szontágh rendületlen hive Tiszának s a múltakra irányuló élénk emlékező tehetsége nem engedi, hogy a főrendekkel valami benső szerelembe essék. S mert Tisza ellen épen egy főrendü intézte gróf Apponyi személyé­ben a legerősebb támadást, ez ingerelheti őt különösen a főrendi tábla nem épen épületes múltjának szellőztetésére. Ámde gróf Andrássy Manó kiszámithatlan felszökkenése s az el­lenzékek ama jámbor ravaszsága, melylyel a nemes gróf szavait oly zajosan helyeslék, fel­nyitotta mind Szontágh Pálnak, mind Tisza Kálmánnak szemeit s elébük állntá a veszélyt, mely ily csetepaték folytán előállhatna. Ezért szólalt ma fel Szontágh Pál, hogy szavainak hatását enyhítse s tanúsított fel­fogásának élét tompábbnak tüntesse fel, mint a minő az valóban volt. S ebben rejlik kétségtelenül fő oka annak is, miért volt ma Tisza Kálmán minden irányban oly szelíd, oly engesztelékeny. Ezért vette nagylelkű védelmébe még a 48 előtti aulikus mágnásokat is, sőt ezért dicsérte meg, a­mi hallatlan, még az erdélyi regalis­­tákat is. Tisza Kálmán pártját egykor tigris­nek nevezte a közbeszéd. A tigris meg tudja azt tenni, a­mit az oroszlán soha, hogy meg­lapul, fülel, kúszik, kitérni akar a sűrűben. Ma Tisza ezt az erényét villogtatta a parla­mentben. Beszédének a kinevezésekről és választá­sokról szóló részében semmi se volt se új, se olyan, mely eddig meg ne c­áfoltatott volna hatalmasan. Valami feltűnő azonban mégis volt. Egész érvelése ugyanis ama feltevésre volt fektetve pro is, contra is, hogy a főren­dek uj tagjait személyes ambiczió vezetendi, melynek kielégítését a kormánytól várják. S azt monda, hogy a kinevezettek azért függet­lenebbek, mert azok nagy részének ambiczió­­ját a kormány már úgyis kielégité, m­ig a választottak csak ezután várják azt. Valóban jellemző Tisza Kálmán államfér­fim felfogására nézve, hogy ő amaz indokok közül, melyek a közpálya férfiúit szokták ve­zérelni, épen az erkölcsileg legsilányabb ér­tékűt veszi alapul számításaiban. Azt, hogy a választás oly férfiakat is hoz felszínre, ki­ket nem személyes tekintet, hanem a közér­dek iránt való lelkesedés vezet, ő még szük­ségesnek se tartja különös figyelembe venni. Régi tapasztalat, hogy a férfiak, kik sokáig ülnek a kormányon, lassanként megvetik az embereket, miután az emberi benső értékről a mértéket amaz udvaronezők és kéregetők után veszik, kik őket környezik, kik velük mindennap érintkeznek, de a kik közé az ér­telmi és erkölcsi függetlenség férfiai nem szí­vesen keverednek, állandóan pedig sohase keverednek. S Tisza­ Kálmán tíz év alatt való­ban elég alkalmat nyert az emberekről való felfogását akként alakítani meg, hogy azok­nál csak a legsilányabb indokok veendők figyelembe, hogy velük a politikában boldo­gulni lehessen. Érdekes volt az összehasonlítás a mostani javaslat s a deákpárti kormányok régi töre­dékes tervezetei közt. De nagyon rövidlátó az, ki ez összehasonlítás eredendő bűneit első pillanatra észre nem veszi. A deákpárti kormányok tizenhat évvel közelebb voltak ama korhoz, melyben minden nemzeti haladást az aulikus főrendek töre­kedtek meggátolni. 1869-et csak három év választá el 1866-tól, melyben az októberi diplomás főrendi párt ellenében csak 4—5 szavazattal lehetett a parlament feliratát többségre juttatni. Akkor tehát foroghattak fenn komoly okok arra, hogy az alsóház több­ségéből kikerült kormánynak hatalom adas­sák kinevezett tagokkal ellensúlyozni egy ne­­taláni főrendű reakczionárius többséget. Ma ily okok legalább oly mérvben nem fo­rognak fenn. Ma a főrendiház azonosítja magát az alkot­­mán­nyal. S más részről a kormányhatalom túlsúlya úgy kifejlődött minden téren, hogy ennek korlátozásáról a politikai eszély pa­rancsolja a gondoskodást. S miután más kor­látot, mint a választást eddig még fölfedezni nem sikerült, ezért kell ehhez ragaszkodnunk. Az az érvelés, mel­lyel ma is előállott a mi­niszterelnök, hogy a kormánynak kisebb be­folyása lenne saját kinevezetteire, mint a vár­megyék választottaira, valóban nevetséges, sőt szánalmas képtelenség. Tisza Kálmán ama nézetére, melyet az ál­lam és egyház összefüggéséről sőt intézmé­nyes összekapcsolásáról kifejtett, alig lehet mit mondani. Oly általánosságban van ez oda vetve, hogy részletes kifejtés nélkül lehet alatta érteni mindent az ultramontalizmus uralmától kezdve az amerikai korlátlan egy­­h­ázalkotási rendszerig. Budapest, febr. 20. Ugron Gábor képviselő holnap interpellácziót akar és fog intézni Tisza Kálmán miniszterelnökhöz egy igen fontos politikai kérdésben. Tisza Kálmán a költségvetés főrendiházi tárgyalása alkalmával báró Prónay Dezsőnek felelve azt mondá, hogy azok a nézetek, melyeket báró Prónay Dezső vall, a korona és nemzet közti konfliktus nélkül meg nem valósít­hatók. Prónay báró a közjogi ellenzék híve s a miniszterelnök szavai lényegileg azt jelentik, hogy a magyar közjogi ellenzék forradalom nélkül ne számítson eszméi elfogadtatására még ha a nemzet nagy többsége teszi is magáévá azokat. E kérdéssel mi már tüzetesen foglalkoztunk lapunk vezérczikké­­ben pár nap előtt­. Ugron Gábor interpellácziója az Kend, hogy ily nyilatkozatra fel lett-e hatalmazva s: hivatalosan szerzett-e adatokat a miniszterelnök. Ma este a kereskedelmi minisztériumban hosz­­szabb idei minisztertanácskozás volt. Az elvesztett háború. A gőgöt nyomon követi a kudarcz. De akkora gőgöt oly közvetlenül s akkora ku­darcz ritkán követett, mint az angolokét a szudáni csatatéren. Rövid ideje még, s trom­bita­ szóval lett hírül adva a világnak, miként fogják megtörni a mahdi hatalmát. Azt hit­tük, legalább is föl fogják falni csapataival együtt az angol katonák. Egy hős, a huma­nizmus egy bátor üarezosa, Gordon pasa állott a háború leginkább féltett fokán, s midőn elindultak felszabadítására Wolseley tábornok katonái, nemcsak Európa rokon­szenvét vitték magukkal, hanem a reményt is, hogy nemsokára elérendik rendeltetésük czélját, s győzelmesen térnek haza. Ma már felfordult minden fenekestül. Elő­nyomulásról szó sincsen többé, sőt minden vonalon megindult a nagy hátrálás. Khartu­­mot visszahódítani, vagy épen erre a pozí­­czióra támaszkodva, neki indulni a hódító hadjáratnak, megtörni a fanatikus barbárokat s úrrá lenni felettük, megvalósítani a nagy terveket, melyekért annyit koczkáztatott An­glia s melyeket annyit emlegetett: olyan válla­lat, mely nehány vérmes reményű európai agyában élhet még ugyan, de a melynek a valóságban nincs meg bázisa, még oly inga­tag sem, mint a Bayuda sivatagnak a homokja, melynek környékén a háború folyik. A visszavonulás ma már általános. Nincs egyetlen­egy poziczió, melyet az angolok tarthatnának, annál kevésbbé re­mény, hogy valahol előnyomulások lehetne. Az a sereg, mely egész Khartum alá hatolt, s Gordon pasa felől az első hirt hozta, vissza­­vonult nagy veszedelem között Gubatba, egye­sült az ottani csapatokkal, s a­helyett, hogy meg tudta volna védeni a helyet, melyről hí­­resztelték, hogy legalább négy esztendeig lesz tartható, a nagy pusztaságon keresztül hátrál a főhadiszállás felé. 185 angol mértföldnyi utat kell megtennie e nagy, lakatlan sivatagon, a­hol ivó­vizet is alig talál, s a­hol az ellen­ség közel van már ahhoz, hogy naponta fá­rassza megújuló támadásaival. A nagy útnak csak egy kicsi részét hagyták még hátra, nem tudni, mikor érnek czélt, s érnek-e valaha. A mellett elvesztették Stewart tábornokot, a­ki a legutóbbi összecsapás alkalmával megsebe­sült, de mint egy legújabb sürgöny tudatja, a visszavonulás alkalmával sebében meg is halt. A Nílus folyamán hajókkal elindult csapat alig tette meg a Khartumig való útnak egy negyedét, s visszafelé vonul ma az is. Hal­latlan akadályokkal kellett eddig is küzdenie, pedig ez volt az útnak könnyebb fele, az­után következett volna a nehezebb. Wolseley tábornok érthetetlen könnyelműséggel indí­totta útnak e csapatot, keresztül az első Nílus­­zuhatagokon, a­hol olykor harmincz ember vonszolt át nagy nehezen egy-egy kisebb csolnakot. Most már h­anyatt-homlok mennek visszafelé ezek is. Útjuk a folyón lefelé könnyebb, de a vízeséseken át nem veszély nélküli. A mellett az ellenség két oldalt is nyomuk­ban halad. Egyfelől maga a máhdi jön egyre közelebb Khartum vidékéről, másfelől pedig az Ozmán Digma csapatai közelednek. Jó szerencse lesz, ha e két futó sereg elérhet Kortiba, hol Wolseley várja őket, minek előtte széjjelvezetnék. De a fősereg sem tarthatja magát soká Kortiban, még akkor sem, ha Wolseley csat­lakozhatott a két másik csapattal. Nagyobb ellenséges támadással szemben nem tarthatja magát, vissza kell neki is vonulnia. Gordon nézete, hogy a helyzet végtelenül nehézzé fog válni, ha Khartum egyszer el­esett, csakhamar teljesedésbe megy. Anglia nem ura többé a helyzetnek, sőt szerencse lesz már az is, ha el nem veszíti ott levő csa­patait mind egy szálig. Ha Ozmán Digma mozdulataiban eléggé gyors, el tudja metszeni az angolok visszavonulási útját Egyiptom felé. És akkor az egész sereg el van szigetelve a világtól, el kell pusztulnia csakhamar, minek­­előtte számára segítség érkezhetnek. Arról szó sem lehet ma többé­ megtartani Szudánt, ellenben kérdésessé vált, hogyan lehet megtartani Egyiptomot. Egy szenvedett kudarcz kihatással szokott lenni valamely állam egész hatalmi pozíczió­­jára. S hogy így lesz Egyiptomban is, a­felől nem lehetnek senkinek kétségei. Az angol uralom ott úgy is gyűlöletes, csak erőszakkal tartható fenn. A mahdi seregeinek csak be kell h­atolniok Egyiptomba s a szabadulás remé­nye fel fog éledni a szivekben, mindenki úgy tekintendi a nagy fanatikust, mint a próféta küldöttét, a­ki megbosszulni jött az elszenve­dett sérelmeket. S ez esetben Anglia vagy egy nagy áldoza­tokat követelő bábom előestéjén áll, vagy fel kell hogy adja itteni birtokait. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 20-án. I. A főrendiházi reform-vita ma váratlanul uj len­dületet nyert, a­mennyiben egyszerre nyolcz szónok iratkozott föl, úgy hogy az általános vitát még ma sem fejezhették be. A napirend előtt tárgyalták Kónyi Manó gyorsiroda-főnöknek nyugdíjazása iránt való kérvényét. Csávossy Béla a gazdasági bizottság előadója a bizottsági jelentés értelmében igen mele­gen szólott a Kónyi érdemeiről s ajánlotta, hogy a ház adjon helyet a kérelemnek. Általános helyeslés követte az indítványt, mire Szilágyi Dezső szólalt fel; hangsúlyozta egy­­részről a Kónyi érdemeit, másrészről azon való sajnálkozásának adott kifeje­zést, hogy a ház nélkülözni lesz kénytelen derék tisztviselőjét, végül a ház élénk helyeslése mellett kijelentette, hogy elfogadja a bizottság indítványát. A főrendiházi törvényjavaslathoz ma elsőnek Szent­­királyi Albert szólalt fel, és sikerült beszédben fejte­gette álláspontját, mely részben egészen önálló. Utána Szontágh Pál rektifikálta a Szentkirályi és Andrássy Manó gróf által félreértett szavait. Veress József és Komlóssy Ferencz antiszemita irányban fejtették ki nézeteiket a szőnyegen lévő kérdésre nézve. Mártonffy Károly hosszabb beszédet mon­dott, melyben határozottan a kinevezés ellen nyilat­kozott, részben különálló propozicziókat tett, s egy­­­­előre csak a czímzetes püspökök és a főispánok ki­­­­hagyására óhajtja kiterjeszteni a reformot. A többire ráérünk. Egyébiránt pártolta Szilágyi Dezső határo­zati javaslatát. Végül Tisza Kálmán miniszterelnök szólalt fel s egy órán át­ tartó egészen tárgyilagos beszédben védelmezte javaslatát a támadásokkal szemben , főkép Szilágyi Dezsővel, Apponyi gróffal, Irányival és Mocsáryval polemizált. A miniszterelnök mai beszéde ép tárgyilagosságánál fogva nem csi­nált valami zajos hatást a jobboldalon sem, csak akkor hangzott fel a tüntető éljenzés, mikor beszé­dét bevégezte. Veress József és Ugron Gábor szemé­lyes kérdésben szólaltak fel. Tisza miniszterelnök mindkét felszólalásra röviden nyilatkozott. Holnap folytatják a vitát, egyúttal a kérvények 9-ik sorjegy­zékét tárgyalják s Ugron Gábor interpellálni fogja a miniszterelnököt ama nyilatkozatáért, melyet a mi­nap a főrendiházban Prónay Dezső báró beszédére adott válaszában tett a közjogi programmról. II. Elnök: Péchy Tamás; jegyzők: Nagy István, Zsi­linszky Mihály, Hoitsy Pál. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán miniszterelnök, Szapáry Gyula gr., Széchenyi Pál gr., Kemény Gábor b., Trefort Ágoston, Bedekovich Kálmán. Az elnök : Bemutatja a pestvidéki kir. törvényszék, mint büntető bíróságnak felterjesztését, melyben hatóság elleni izgatás s több büntetendő cselekmények miatt vá­dolt Csatár Zsigmond és társai elleni bűnügyben dr. Rácz Géza képviselő mentelmi jogának felfüggesztését kéri. Kiadatik a ház mentelmi bizottságának. Tolname­gye közönségének feliratát, melyben a kihágásokról szóló büntető törvénykönyv 19. és 32.­­§-ainak­ módosítása iránt kérelmez. Kiadatik a ház kérvényi bizottságának, Székesfehérvár szab. kir. város közönségének feliratát, melyben kéri, hogy az újjászervezendő felsőházban a törvényhatóságok is képviseltessenek, s a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat ily értelemben megváltoztattassák. A ház irodájába tétetik le. Következik a gazdasági bizottság jelentése Kónjzi Manó gyorsirodai főnök nyugdíj­azta­tása tárgyában. Csávocay Béla, előadó : A gazdasági bizottság jelen­tésében felhozott indokoknál fogva kéri a képviselőhá­­zat, Kónyi Manó gyorsirodai főnok nyugdíj iránti kérel­mének adjon helyet. (Általános helyeslés.) Szilágyi Dezső: Azon rokonszenves szavakhoz, melyeket az előadó úr a gyorsiroda főnöke és ve­zetője nyugdíjaztatása alkalmából mondott, azt hiszem­, mindnyájan egyértelműben csatlakozunk, (ügy van!) és nem felejtjük el, hogy Kónyi Manó küzdelmek közt is nemcsak kiváló ügyességének és szakértel­mének, de mindenekfelett azon ritka tapintatnak és előzékenységnek adta jelét. (Úgy van!) melyet eb­ben a munkában az ezen teremben felmerülő, sokszor erős küzdelmek közt oly nehéz megőrizni és nehéz ta­núsítani. (Igaz! Úgy van!) És én azt gondolom, hogy ez az elismerés akkor, mikor sajnáljuk, hogy a ház ezen tisztviselőjének szolgálatait nélkülöznünk kell, őt teljesen megilleti és azért én elfogadom a bizottság előterjeszté­sét. (Általános élénk helyeslés.) Az elnök: Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a ház a bizottság jelentése alapján Kónyi Manót összes illetmé­nyeivel, kivévén lakbérét, t. i. évi 3000 írttal nyugdíjba helyezni elhatározza. E határozat a főrendiházzal közöl­­tetni fog. A gazdasági bizottságnak a ház február havi költség­­vetéséről szóló jelentése elfogadtatott. Következik a főrendiházi törvény tár­­gyalásának folytatása. Az első szónok Szent­királyi Albert. Mindenekelőtt reflektál Szontagh Pál tegnapi beszédére. Szontaghnak azon kifejezése, hogy az ellenzék egyes tag­jai vagy annak egy része nem óhajtja a főrendiháznak reformját, lehet igaz. A szónok részéről is igaz, de ez nem egész igazság, mert az egész igazság az, hogy nem óhajtják a főrendiház reformját akkor, ha ez olyan alak­ban van előttünk, mint a­hogy azt a kormány által be­terjesztett törvényjavaslat elénk tűzi. A különbség a kettő között az, hogy lehetnek olyanok, akik a főrendi­ház reformját elhalasztani óhajtják addig, míg helyesebb és czélszerűbb reformot remélhetnek életbe léptetni, mint azon reform, melyet a kormány terjesztett be. Áttérve a törvényjavaslatra, legelső­sorban azt tartja tekintetbe veendőnek, hogy demokratikus, vagy arisztokra­tikus alapon történjék-e a reform. A demokráczia képviseli a folytonos előre­haladás, az örökös újjáalkotás elvét, a­mely nélkülözhetően és egye­düli kellék arra, hogy a művelt államok a kultúra és polgárosodás terén a haladásban egymással lépést tartsa­nak. A demokrácziának azonban ezen nagy és minden műveit társadalomra nézve,nélkülözh­etlen tulajdona mel­lett épen e tulajdonból kifolyólag egy hátránya is van, t. i. az, hogy a meglevőnek fentartására,és állandó­sítására nem­ bír elég érzékkel. Az arisztokráczia azon­ban már lényegénél fogva nincs képesítve a rohamos haladásra, a folytonos ujjáalkotásra, inkább csak a meg­levő, folytonos szerzések által gyarapított,de alakjában meg nem másított formák fentartását eszközli, hogy azokat az utókornak minél épebben és csorbítatlanabbul átszármaz­tassa. Világos ebből, hogy sem a dem­okrácziára sem az arisztokracziára kizárólag ne fektessük állam­életünket. Hogy a demokraczia a haladást eszközli s az arisztokra­­czia inkább a fentartásra alkalmas, arra saját történel­münkben is elég világos példákat találunk. Ami tüzetesen a demokracziát és arisztokracziát illeti, ennek közreműködése által érhetjük el leginkább az államfejlesztő és államfentartó erőt. (Helyeslés haltétel.) Hogy ezt elérhessük, szükséges, hogy a demokrácziának engedjük át a haladás és fejlődés mezejét és az arisz­tokrácziát szorítsuk a fentartás és állandósítás terére s akkor a két elem sohasem fog egymással összeütközésbe jönni. Hogy ezt elérhessük, szükséges, hogy a demokrá­­cziának engedjünk át a törvényhozásban minden kezde­ményezési jogot s az arisztokracziától vegyünk el min­den inicziativát. A szónok ezután kifejti nézeteit az arisztokráczia és oligarchia közti külöbségről, s azt mondja, hogy arisz­tokratikus felsőházat óhajt, óhajtja azt, hogy a szabad magyar elévülh­etlen törvényhozói joga teljesen érvénye­síttessék, hogy az oligarchikus felsőház mellőztessék, és hogy ama törvényhozói jog őseredeti alakjában ismét ér­vényre jöjjön. Nézete szerint, ha a történeti fejlődést jégb­e akarjuk követni, az előttünk fekvő törvényjavaslat 2. §-a röviden így szólna : «A főrendiház tagjait a nemesség saját ke­beléből választja.» A nemességre alapított felsőház a mellett, hogy a tör­téneti kifejlődés alapján állna, magában foglalhatna min­den vallásfelekezetet, minden osztályt, sorsot, nemzetisé­get és rangot a legkisebb földbirtokostól és mesterem­bertől, fel egészen a gazdagság, tudomány, művészet leg­magasabb fokáig, a­nélkül, hogy e társadalmi és így esetleges tulajdonságok jogczímet képeznének a főrendi­házra. A főrendiháznak a nemességre való alapítása talán könnyebbé tenné azt is, hogy népképviseletünket az áta­­lános szavazati jog alapjára fektessük, a­mi mindazok előtt, kik a demokráczia igaz barátai és méltánylói, min­dig az ideális alap fog maradni a népképviseletnél. Tudja a szónok, hogy mindazokról, a­miket elmondott, fel fog hangzani ellene a feudalizmus, a reakczió, a privilégium vádja. Ettől ő nem ijed meg. Mióta európa­­szerte életbe lépett a konstituczionális államrendszer, mióta az egyének tökéletes egyenjogúsága átment a praktikus életbe, azóta és eme szavaknak valami nagy értelmet nem tulajdonít és csakis üres frázisnak tartja. A szónok tüzetesen fejtegette, hogy az ő nézetei a gyakorlatban is érvényesülhetnének, azután így végzi beszédét: Mielőtt beszédemet bezárnám, engedje meg a t. ház, hogy két egyformán kitűnő, egyfornán nagytehetségű és nagy tiszteletben részesülő államférfiunak e kérdésre BLOYD AURORA. REGÉNY. Irta BEADD ON M. E. ll ELSŐ KÖTET. V-ik fejezet. Mellish John. — A vadász-idény pajtás. Meguntam már Yor­kot, ismerem már minden árkát, bokrát, hidját, sövényét és minden szálfát az egész három vadász­területen Belfordban lakom, a ménesemet is elhoztam ma­gammal, adok neked holnap egy nyergest, ha aka­rod. Van egy szürkém, mely egészen neked való, az én terhemet is viheti és oly jó rajta ülni, mint ka­ros székben. Talbot gyűlölte barátját, mert lovakról beszélt Aurora előtt, féltékeny iszonyt érzett ellene. Talán ez az ember, ez a vastag, üres­fejű yorki, ki sport­dolgokról és méneseiről tud csacsogni, kellemes tár­sasága lesz Aurorának. Hirtelen hátra fordult és végig nézett Aurorán, de örömére észrevette, hogy hölgyének tekintete távolban a tenger ködében té­­vedezett és a Mr. Mellish jelenlétéről még tudomást sem látszott venni. Mellish John, mint mondám, rendkívül magas em­ber volt, de még nagyobbnak és erősebbnek látszott azzal a hosszú plaid­del, mely vállai körül volt te­kerve. Körülbelül harmincz éves lehetett, de lényé­ben oly gyermeki kedélyesség és arczában oly fiatalos és ártatlan kifejezés ült, hogy beillett volna egy tizennyolcz éves sihedernek. Azt hiszem Kings­ley Charlesnek öröme lett volna ebben a nagy, jó­kedvű, széles vállu, fiatal angolban, barna haja hátra volt fésülve nyílt homlokáról és vastag, barna ba­jusza mindig nevetésre kész szájat szegélyezett.­­ Oly szivből és hangosan tudott nevetni, hogy a járó­kelők a sétányon visszafordultak megnézni a hatalmas tüdő tulajdonosát és szívélyesen moso­lyogtak és rokonszenveztek egyeneslelkű jóked­vével. Bulstrode Talbot szívesen adott volna ezer forin­tot, ha valaki megszabadította volna a lármás yor­­kitől. Mit keres itt Brightonban ? Angolország legna­gyobb megyéje nem elég széles-e, hogy ezt a fara­gatlan tüskét otthon tartsa, ide kellett neki jönnie, hogy Bulstrode barátjait untassa falusi csacsogá­sával ? Azért Talbot nem igen örült, mikor a társaság az öreg Floyddal találkozva, ez kérte őt, mutassa be Mr. Mellishnek, kit Talbot bosszantására meg is hit még az nap ebédre. Talbot durczásan rögtön visszavonult, Johnnak tért engedve a nőkkel meg­ismerkedni. Az a házias falusi be is fészkelte ma­gát kegyeikbe rövid fiz percz alatt, mely idő alatt bizalmasabbá lett Aurorával, mint Bulstrode két havi ismeretség után. Elkísérte őket a kapuig, hol kezet szorított a hölgyekkel és a bankárral, megve­regette Bow-wowot és Talbot vállára ütve tréfásan, visszarohant a Belford szállodába az ebédhez öl­tözni. Oly jókedvű volt, hogy egy pár kis­fiút elgá­zolt, neki ment egynéhány előkelő fiatal embernek, kik ijedten meghátráltak, mikor az a fiatal óriás mellettük elrohant. A lépcsőn énekelt egy vidám nótát és csevegett komornyikjával az öltöztetésnél. Oly teremtésnek látszott, ki különösen arra van te­remtve, hogy boldog legyen. Gazdag, jókedvű és adakozó volt. Pénzét mindig másokra költötte. Mellish­ Parkban egész sereg öreg cselédet tartott, kik imádták és zsarnokoskodtak felette, ki-ki saját módja szerint. Istállói tele voltak merev lábú, vak és másféle kimustrált lovakkal, de ez mind jóságá­ból élt és annyi zabot evett, hogy abból kitarthatott volna egy verseny­ménest is. Fizetett olyan dolgo­kat, a­mit sohasem vett és mindig megcsalatott azoktól a drága, hű cselédektől, kik minden lehe­tőt elkövettek őt tönkretenni, de tűzbe-vizbe men­tek volna érte, ha szüksége lett volna szolgála­taikra. Ha azt merészelte valaki Mellish­ Parkban mondani, hogy Master John nem a férfi-szépség mintaképe, azt ugyan lehordták és oly embernek bélyegezték, kinek egy csepp ízlése sincsen. Bulstrode panaszkodott, hogy mindenki csak tisz­teli és senki sem szereti. Mellish John ép az ellenkezőről panaszkodhatott volna. De ki is ne szerette volna ezen becsületes, nagylelkű embert, kinek háza és tárczája nyitva állt az egész megyének. Ki érezhetett volna különös tiszteletet a barátságos, családias földes ur iránt, ki a nagy konyhában az asztalon ülve, cselédjei és kutyái körében, mesélte a napi vadász- és verseny­élményeket. Senki. De Joh­n megelégedett a szere­tettel, nem kutatott indokai után. Anyját élete első évében vesztette el és atyja meghalt, még mielőtt John nagykorúságát elérte volna, így senkije sem volt, ki tetteit mozdulatait kormányozhassa, s ezért nem csekély dolog volt, hogy harmincz éves korá­ban bátran nézett vissza szeplőtlen gyermekkorára és ifjúságára. VI. Fejezet: Kikosarazva és elfogadva. Az ebéd­társaság Floydéknál nagyon kedélyes volt és midőn este tizenegy órakor John és Talbot hazafelé ballagtak, a yorki bevallotta barátjának, hogy soha életében nem mulatott olyan jól, mint ma. Ezen vallomást azonban nem kell szó szerint venni, mert John hasonlókép legalább háromszor hetenkint nyilatkozott. De most valóban boldogan érezte magát a bankár családja körében, mielőbb kész volt Aurorát imádni, minden megelőző előké­szület nélkül. Pár bájos mosolygás, csillogó szempillantás, rö­vid, élénk társalgás a vadász- és lovas sportról, ve­gyítve pár pohár jó borral, mit Floyd Mosell vidé­kéről importál, épen elég volt Mellish John fejét elszéditeni, hogy a holdhoz vad ódákat zengjen a szép örökösnőről. — Talbot barátom, azt hiszem, hogy mint agg­legény halok meg, ha nem vehetem rá ezt a leányt, hogy nőül jöjjön hozzám. Csak egy pár órája, hogy ismerem s máris fülig szerelmes vagyok bele. Mi ördög bújt belém Bulstrode ? Hiszen láttam én már elég barna leányt, és ez a sportról is csak félényit tud, mint a yorki nők. Tehát nem az. De mond meg hát micsoda ? Egy lámpaoszlopnál megállt és tüzesen nézett ba­rátjára, midőn e kérdést tévé, Talbot titokban fogait csikorgatta. Tehát mitsem használ sorsom ellen viaskodni, gondola, e nő varázsa más emberre is oly hatással­­ van, mint a reá, és míg 6 érvel és tiltakozik szen­­­­vedélye ellen, egy más esztelen filkó, mint például ez a Mellish, betoppan és elviszi a jutalmat. Talbot barátjának jó éjt kívánt az Old Ship Ho­tel lépcsőjénél és egyenesen szobájába ment, leült­­ a nyitott ablakhoz és a holdvilágította tengerre me­rengett. Elhatározta, hogy még holnap déli tizenkét óra előtt megkéri Aurórát. Miért tétováznék? Ezt a kérdést már másodszor intézte magához, de soha sem tudott rá felelni. És mégis habozott. Nem tudta magáról lerázni azt a bizonytalan esz­mét, hogy e leány életében van valami titok, mely­ről csak az apának és leányának van tudomása; va­lami folt a múlt történetében, mely a jelenre is árnyékot vet. És mégis hogy lehet az ? Midőn kora csak a tizenkilenczedik évet haladja meg és mikor ő emez évek történetét ismételve hallotta elbeszélni. Hányszor vezette ő Lucyt mes­terségesen eme beszédtárgyhoz, hogy elmondja neki Aurora egyszerű gyermek- és leánytörténetét. És abban nem tudott más foltot találni, mint az irkákra mérgében kiöntött tenta nyomait. Talbot nevetett magán kételyei és habozása miatt. «Milyen kételkedő oktondi lehetek én» — mondá, «képzelődöm, hogy valami titok nyitjára jöttem azért, mert az öreg ember hangjában van némi bánatos gyöngédség, mikor gyermekével be­szél ! Ila hatvanötéves ember lennék és volna olyan leányom, mint Aurora, nem keverednék szerete­tem­be aggodalom is, — borzasztó aggodalom, hogy előre nem látott szerencsétlenség megfoszthatna tőle. — Holnap megkérem Aurórát. Ha Talbot őszinte lett volna, talán azt is hozzá teszi még, «Vagy Mellish John megteszi holnapután». Bulstrode kapitány másnap délben megjelent az East Griffen, de a ház lépcsőin találkozott Johnnal, ki épen Aurora lovászával beszélgetve, vizsgálgatta a lovakat, melyek felnyergelve várták a fiatal höl­gyeket , mert a nők lovagolni készültek és John ki­sérni kívánta őket. —­ Ha velünk akarsz jönni, Talbot, mondá jó­­szivüen a yorki, — használhatod a szürkét, mely­ről tegnap beszéltem. Saunders mehet azonnal érte. Talbot durczásan utasította vissza az ajánlatot.« Az én lovaim is itt vannak, de ha megengeded, hogy lovászod elmenjen érte, nagyon lekötelezesz.» A leereszkedő kérés után Bulstrode hátat fordí­tott barátjának, átment az utczán és karjait a kor­látra támasztva, elhatározottan nézett a tengerre. Hanem öt percz múlva a hölgyek megjelentek és Talbot hátra fordulva hangok hallatára, épen át szándékozott menni az után, hogy Aurorát a nye­regbe segítse, de John megelőzte és a pej kancza már ugrándozott Aurora könnyű terhe alatt, mielőtt a kapitány szándékolt udvariasságát kivihette volna. A lovász Lucynek segített, ő maga pedig oly sebesen, a minta merev lába engedte, felült lovára, és sietett Aurora mellett helyet foglalni. Újra elkésett, Miss Floyd lassan vágtatott le a dombról, oldalán Mellish Johnnal, és így kénytelen volt Talbot Lucy mellett maradni, ki mellesleg mondva rossz lovarnő. (Folytatása következik.) (Folytatás.)

Next