Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)
1885-05-30 / 147. szám
1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM 147. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, JUL .0. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI Díj: Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész évre . . 20 fi t I Egy negyedévre . . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyolországokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postaszerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám ám helyben 6 kr., vidéken 7 kr. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRIE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. hirdetőaptsit fölvesz a külföldön : Bécsien: Főügynökségi hifc: Stern Moritz hirdetési irodája: 1. Wollzeile Nr. 22. Oppclik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Soilersfätlo Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wall fisch gasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzcile Ne. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 11. Herndl Alajos, I. Wollzeilo Nr: 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. F&risban: R. Mosse, 40, r. Notre-Damo-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). A iridéls. Gróf Bánffy Béla elmereng a kiállítás szépségein és gazdagságán. De merengései közben észrevesz valamit. Észreveszi azt, hogy ez a kiállítás, különösen ami az iparczikkeket illeti, voltaképen csak fővárosi kiállítás. S fölteszi a kérdést, hogy várjon a vidék hol maradt a maga iparával? Az észrevétel helyes. A kiállítás nem hű képe az országnak. Mert az ország összes értékében és értéktermelésében sokkal kisebb arányú és sokkal szegényebb az ipar, mint ahogy a kiállítás után következtetni lehetne. S igen erős hitünk, hogy az a külföldi jóbarátunk, aki a Dunán lejön Budapestig s itt megnézi a fővárost és a kiállítást, ezzel magának Magyarországról ha képet szerezni nem képes. Sokkal fényesebbnek, gazdagabbnak, iparosabbnak gondolja országunkat és nemzetünket, mint a minő. Egyébiránt a külföld jó véleménye, sőt vérmes, rózsás véleménye se baj. Baj volna az, ha e véleményt a kormány is elsajátítaná, vagy ha e véleményre, mint teljesen alaposra fektetné jövendő közgazdasági, pénzügyi és adóügyi politikáját. Pedig igen sok hivatalos és félhivatalos nyilatkozat aggasztóig mutatja azt, hogy a kormány csakugyan ily irányban kísérti meg a kiállítás tanulságainak felhasználását. Szólunk erről majd annak idejében. A kiállítás bírálatába s hiányainak feltüntetésébe se akarunk most bocsátkozni, hanem megmaradunk annál a thémánál, melyet gróf Bánffy Béla felállított. Azt írja a nemes gróf, hogy vannak oly elhagyatott vidékeink, melyek adózás szempontjából Európában, de közlekedési és kulturális szempontból tekintve valósággal Ázsiában vannak. S hozzáteszi : nem lehet czélunk az, hogy az országnak csak egyes részei tűnjenek fel ragyogó színben Európa előtt. Diagnózisa találó. Eltekintve attól, hogy Európa előtt minő színben való feltűnésünk nagyon is mellékes érdek, meg kell vizsgálnunk, hogy a gróf miként akarja a bajt orvosolni. Azt mondja : közlekedési könnyűséget kell nyújtani az elhanyagolt vidékeknek,továbbá támogatni kell a gyáripart az erre alkalmas vidékeken s végül az állami figyelmet és segélyezést terjesszük ki a vidékekre nagyobb mérvben, mert hiszen a főváros már nagy életerejénél fogva maga is képes hatalmasan tovább fejlődni. A közlekedés megkönnyítése csakugyan nagy és szükséges dolog. Vannak az országnak nagy részei, melyekben az év bizonyos szakain s különösen esős ősszel, esős tavasszal, enyhe téllel alig lehetséges a teherszállítás. Például túl a Dunán Tolnának, Somogynak, Zalának nagy része, továbbá a Duna-Tisza közén öt-hat nagy vármegyének siki részei, túl a tiszai sárba fűlő vármegyék, a bánáti vármegyék, az erdélyi hegyes vidékek: mind-mind száz meg ezer mértföldnyi jó kőutat várnak, amelyen mai ázsiai elmaradottságukból eljuthassanak Európáig. Természetesen készülnek az úgynevezett olcsó viczinális vasutak. Készítik őket a nagy oligarchák és tőzsérek. Készítik abban a reményben, hogy néhány év múlva — ha a Tisza-kabinet egészségének kedvez a sors — átveszi azokat az állam s igy pénzük se vesz bele s vasutjok is marad. E vasut-épitési láz ellen persze most nehéz tiltakozni. Most ez divat. Pedig a mátravidéki vasút helyett például sokkal jobb lett volna Hevest és Borsodot jó kőutakkal mindenfelé ellátni, a bihari viczinális vasutak árán is czélszerűbb lenne a túl a tiszai részeket biztos, állandó és jó kőutakkal felruházni. És igy tovább. Azonban az ut magában még nem elégséges. Az anyagi és szellemi felvirágozáshoz más is kell. A vidéki gyáripar. De hogy mely vidékre minő gyáripar, ez gondos megfigyelést, bölcs megfontolást igényel. Minden vidékre olyan gyáripar, melynek feldolgozandó nyersanyaga helyben vagy közel van s ezen kívül helyben van a jó és elegendő munkáskéz, a tüzelő anyag, a viz és jó közlekedés. E föltételek nélkül bizton jövedelmező hatalmas gyáripar képzelhetetlen. Vannak vidékek, melyeknek felvirágzása egyébként is biztosítható volna. Például nagy fürdőtelepekkel, Csehországnak és Salzburgnak és Stájernak stb. némely nagy vidékei s az egész Svájcz az anyagi jóllétnek és felvirágzásnak biztos föltételeit szerezték meg fürdőikben. Nálunk a tátrai felföld kezdi, az erdélyi részeknek kellene hatalmasan folytatni. Mindezt és sok egyebet össze lehetne kötni háziiparral, kisdedóvodákkal, közművelődési egyletekkel, az állami nyelv terjesztésével s a hazához s annak érdekeihez való ragaszkodás erősödésével. Azt felelhetik, hogy hiszen mindez részint folyamatban van, részint kezdeményezve van mindenütt. Megengedjük. De a rafrikában nincs rendszer, nincs egyöntetűen vezető erős kéz. S ennek oka kettős. Az egyik az, hogy a magyar társadalom szegény és tájékozatlan s a másik az, hogy ez irányú nemzeti politikára a kormány és parlament még nem szánta el magát. Miben áll most a mi nemzeti politikánk? Adót és újonczot megszavazni, a lojalitás érzetét erősíteni, a fővárost szépíteni, a magasabb oktatást fejleszteni, az elemi népoktatást terjeszteni, a közigazgatás hálózatát az egész köz- és magánéletre lehetőleg ráhúzni s igazságügyi bajainkat toldozva-foldozva orvosolni. Mindez szükséges. De ép oly szükséges volna egyidejűleg készíteni s végrehajtani bölcs, szerves, egyöntetű nemzetgazdasági politikát. Ez hiányzik leginkább. Budapest, május 29. A csehek Budapesten czim alatt a prágai Politike német nyelven irt cseh lap, a következő nagyérdekü fejtegetéseket közli május 28-diki számának vezérczikkében: Mezőgazdáinknak kirándulása Budapestre s a szives, igazán testvéri fogadtatás, a melyben a magyar fővárosban részesültek, nem kicsinyelhető jelentőségű politikai eseményt képeznek. A csehek és a magyarok közeledését, mely az utóbbi években folyvást haladott, az utóbbi események örvendetes módon pecsételték meg. Mi azt annál nagyobb megelégedéssel konstatáljuk, mivel épen a mi lapunk, anélkül, hogy szerénytelenné válnék, bizonyos részt követelhet magának ez örvendetes fordulat előidézéséből. Évek óta becsületesen köztünk fennállott félreértéseket szétoszlatni igyekeztünk a s a mi érdekközösségünkre utalni. Ismételve újra hangsúlyoztuk, hogy a magyarok és a csehek politikai érdekei ma ép úgy azonosak, mint II. József császár idejében, mint Metternich, mint Bach és mint Schniering korszakában. Az 1867-iki kiegyezés ugyan e tényeket pillanatra elhomályosította. A magyaroknak úgy látszódott, mintha a régi czentralisták Szt. István koronája országainak történelmi autonómiájával egyszer mindenkorra kibékültek volna, nálunk azonban az a keserű érzés támadhatott, hogy a magyarok a mi rovásunkra egyezkedtek ki a czentralistákkal. De a messzebblátók előtt tökéletesen világosan állott az, hogy a czentralisták csak fegyverszünetet kötöttek s újra meg fogják kezdeni Magyarország ellen a támadó hadjáratot, ha sikerül nekik Cislajtániát centralizálni és germanizálni ; másrészt pedig a viszonyok nyugodt megfontolása nálunk azt a meggyőződést keltette, hogy mindaz, amit a magyarok autonomikus tekintetben elértek, a mi autonomikus törekvéseinkre nem lehet hátrányos. E szempontból kiindulva, tekintettük mi e helyen évek óta a magyar-cseh viszonyokat és élénken pártoltuk a centralisták manőverjei által mesterségesen elválasztott népeknek egymáshoz való közeledését. Az érzelmi politikusok s a frázishősök részéről ezért gyakran volt szenvedélyes megtámadtatásban részünk. Még akkor is, amidőn Rieger Lászlónak első és második budapesti útja a legvilágosabb bizonyítékot szolgáltatta arra nézve, hogy mi ebben az ügyben sem követünk külön politikát, hanem népünk mértékadó tényezőivel egyetértően járunk el, a Politika leghevesebb megtámadásoknak volt kitéve. Ha már máskép nem férhettek hozzánk horvátabbak voltak a horvátoknál s azt kívánták tőlünk, hogy lelkesedjünk a starcsevicsistákért, holott a horvát nép maga minden új választásnál desaouválta ezeket; megpróbálták előttünk Horvátország autonómiáját mint karikatúrát feltüntetni, holott a mi földjeink egyike a budapesti banketen találóan jegyezte meg, hogy Csehország a legnagyobb mértékben meg volna elégedve, ha hasonló autonómiával bírna, mint Horvátország ! Még a múlt évben is merészkedett a nemzeti herosztratizmus Riegernek a Ceskyklubban való derekas fejtegetéseit s lapunknak ezekre vonatkozólag tett megjegyzéseit szenvedélyesen és méltatlan módon gyalázni. A beszédek, amelyeket a budapesti csehek a színházlátogatás alkalmával itt tartottak, mezőgazdáinknak kirándulása Budapestre s a kölcsönös barátsági nyilatkozatok, amelyeket ez alkalmakkor váltottak, újra azt a meggyőző bizonyítékot szolgáltatták, hogy a Politik e kérdésben is a cseh nép jól felfogott érdekében és szellemében beszélt. Magától értetődik, hogy minden igyekezetünk és fáradozásunk hiábavaló s a két népnek egymáshoz való közeledése gyümölcstelen lett volna, ha másik része előzékenységre, közeledésre nem talált volna. Sajnosan kell kiemelnünk, hogy a budapesti sajtó általában kevéssé támogatta a mi törekvéseinket. Ennek daczára a magyar társadalomban is az utóbbi évek alatt két nép egymáshoz való közeledésének javára láthatólag nagy fordulat következett be. Erről kezeskedik az a szives fogadtatás, amelyben mezőgazdáink részesültek, erről kezeskednek különösen a magyar miniszterek s befolyásos magyar notabilitások által mondott beszédek. Szapáry pénzügyminiszter hangsúlyozta, hogy érdekeik nem ellentétesek, hanem azonosak, amit Lobkovitz herczeg a maga részéről tartózkodás nélkül elismert. Zichy Jenő gróf kijelentette,hogy Magyarországon minden szív rokonszenvvel van eltelve a csehek irányában s reméli, hogy bennök bajtársakat találnak a haladás s a kultúra utján, s ebben a nemes gróf bizonyára nem téved a roppant haladás, a mit a mi népünk s országunk ötven év óta tett, eléggé bizonyítja, hogy mi a haladás utján mindig buzgó harczosok leszünk. Ha végül Károlyi Sándor gróf azt a reményét fejezte ki,hogy a csehek első budapesti útja nem lesz az utolsó s talán oly összeköttetéseket fog létesíteni, a melyek mindkét részre nézve kívánatosak, osztozzunk mi is e reményben s óhajtjuk, hogy minél előbb legyen alkalmunk a magyarokat itt ősrégi királyságunk fővárosában azzal a szívességgel fogadni, mint a mi mezőgazdáinkat Budapesten fogadták. A két nép közeledésének ellenségei e testvérisíilési ünnep politikai jelentőségét előreláthatólag arra a körülményre való utalással fogják megkisebbíteni akarni, hogy itt csak bizonyos néposztályról van szó, amelynek agrárius érdekei mindenütt azonosak. Ha azonban egyelőre csakis a magyar és cseh mezőgazdák közeledése történt volna is csak meg, a mezőgazdaságnak mindkét királyságban való nagy jeentősége mellett ezt is mint örvendetes és sokat ígérő haladást üdvözölnék. Budapesten azonban semmiesetre sem érvényesült kizárólagosan a mezőgazdák osztályérdeke, hanem mindkét részen tudatában voltak nemzeti missziójuknak s Lobkowitz és Schwarzenberg b$rctegek nem csupán mint földbirtokosok, hanem mint csehek szólották. A Ceska cesedában Debkowitz Nándor herczeg kellemesen meghatottnak jelenté ki magát «anyanyelvünk» hangjai által és a német beszédek is «Slava», «Nazdar» fölkiáltásokkal fogadtattak. Ha Magyarországon eddigi csalódásban voltak a mi nagybirtokosaink nemzetiségi viszonyai felől, hát most már tudni fogják, hogy az utolsó teljes áramlat nálunk is nemcsak évtizedekben a nema gentry, hanem a főnemesség körében is jelentős haladást tett s hogy ma már a cseh nemességről nem lehet mint németről beszélni! Mi e kérdésben teljesen elfogulatlanok vagyunk. Amint annak idején egynémely indigenának Magyarország belügyeibe való avatkozását határozottan helytelenítettük, ép úgy ama mágnásainkkal szemben, kik a pesti kirándulás alkalmával a két nép közeledésén működtek, csak a legteljesebb elismerésünket fejezhetjük ki. Aás osztrák választások. Egy idő óta sokat kell foglalkoznunk Ausztriával, s annak belső ügyeivel. Nem szívesen tesszük. Szeretnénk minél kevesebbet szólni az ő ügyeikbe, hogy annál kevesebbet szóljanak ők is a mieinkbe. De kötelezve vagyunk a róluk való megemlékezésre, ma, midőn oly gyakori odaát a Magyarországra való apellálás, sőt azt is tapasztaljuk, hogy az országos kiállítást alkalomnak tekintik egyes pártjaik, a politikai konnexek megkezdésére. Csak tegnapelőtt figyelmeztettük az itt járt skordialiter fogadott vendégeket, hogy szives látásunknak politikai súlyt ne tulajdonítsanak. Ma a bécsieket ünnepeljük, holnap a cseheket — mert egyformán vendégeink. A lembergiek, akik legújabban szinte lekészülnek, hasonló fogadtatásra számíthatnak. És mégis, ma már tele vannak a csehek lapjai olynemű magyarázatokkal, mintha a fogadtatás örömében legalábbis igen nevezetes szerepük jutna a politikai szimpathiáknak. Mi értjük bizonyos fokig az osztrákoknak ezen erőlködéseit. Ekkora erőfeszítéssel régen mentek ott a választások elé, mint épen jelenleg. Belevitték az ütközetbe a leghatékonyabb, de egy hadászatok Magyarországon. Irta: Rudolf trónörökös.* Már régóta szándékomban volt Magyarország különböző érdekes vadászati vidékeivel megismerkedni; az idei ősz után idő és alkalom kínálkozott erre; kis vadásztársaság is akadt, mely lelkesülve a nemes vad után való vágytól, készséggel vállalkozott velem egy rövid, de érdekes expedíczióra. Az utazást két irányban állapították meg: egyik irányt a két Chotek gróf (Ottó és Rudolf) szives meghívása folytán a Szlavónia és Délmagyarország gyönyörű vadászterületei, a másikat pedig Máramaros még kevésbbé ismert szép állami erdőségei képezték. November elsején délelőtt sógorommal, Lipót bajor herczeggel, a toscanai nagyherczeggel, Bombelles gróffal indultunk el a gödöllői állomástól és déli 12 órakor érkeztünk a dunagőzhajózási társaság budapesti kikötőjéhez. Az első utunk rövid tartamára kibérelt «Mária-Valéria» nevű gőzhajó fedélzetén ott találtuk Wilczek János grófot és Pausinger Ferencz festőt. E szerint az úti társaság az első irány felé teljes számban együtt volt és járművünk néhány percz múlva útnak indult. Néhány vadászon kívül magunkkal vittük még Hodek praeperátor fiát, aki már első dunai utazásomon 1878-ban is velem volt. Igen lakályos hajónkon csakhamar otthonosan berendezkedtünk és rövid reggelizés után a fedélzetre mentünk fel, hogy a vidékeket, melyek mellett gyorsan elhaladtunk megfigyelhessük. Ismert vidékek mellett siettünk tova, de azért mégis csak más volt itt minden ama pompás tavaszi napokon, mikor a viruló természet teljes pompájában üdvözölte a mi kicsiny, de kedélyes vadásztársaságunkat, mely a kies erdők és sötét hegyek közé tudományos czéllal párosult vidám vadásztára indult. Harmadfélév választ el ettől az időtől; nehéz szürke felhők, leveletlen fák, puszta avar és hideg északkeleti szél léptek a tavasz helyébe, csak a szőke Duna maradt hű magához, nyugodt, mélységes nagyszerűségében türelmesen hordva tovább hullámait a távol kelet felé. Önkénytelenül visszavarázsolva éreztem magamat ama két év előtti szép napokba és csak a fedélzeten fújdogáló csípősi széláram juttató könyörületlenül eszembe a valóságot. Gyorsan haladtunk tova, egyik vidék a másikat követte, pusztaság, falu, város, mezők, lombtalan erdők és alacsony dombok egymást váltották fel. A Dunán nem igen volt élet, a vizimadarak seregei más régiókba költöztek és csak sötét varjak és szarkák mutatkoztak a folyam partján. Csak este felé kezdett nyájasabb kép felénk mosolyogni ; nagyban hozzájárult ehhez az a körülmény, hogy minél jobban haladtunk délnek, különösen pedig a késő délutáni órákban, mindinkább melegebb kezdett lenni. A kacsák hosszú vonala, de kanalas ruczák is, továbbá nagyrészt tőkeruczák, néhány kisebb kacsa, melyeket a nagy távolság miatt nem lehetett tisztán megkülönböztetni, majd néhány búvár és egy sereg kibicz, melyek mindannyian dél felé indultak téli útjaikra, némi ornithológiai érdekeltséget keltettek. A felhők szűk hasadásain áttörő naptányér pompás alkonyodása mindnyájunkat meg. A Magyar Salory czimű kitűnő folyóirat legújabb érdekes : z.Imából örvendeztetett, kiváltkép pedig Pausinger barátomat. Ama szép alkonyok egyike volt ez, minőt csak a keleti országokban, főleg azonban a szép Magyarország rónáin lehet látni. Ha az ember sokáig tartózkodott nyugatnak mindig egyforma sivár kultúr színében, hangulat nélküli örökös szürkeségében, elfogja a vágy, visszatérni az ősi vidékre, hol bámulni lehet az egyetlen nagyszerűt: a természetet, örökké szép jelenségeivel és azzal a szinpompával, melyet a kelet kölcsönöz neki; mily nagyszerű, ha a nehezen alácsüngő felhők piros vérszinben ragyognak, a nap aranyfényben nyugszik le a dombok mögött és a narancsszint ibolyaszin választja el a mélykék éjszakától, mely már rejtélyesen ott nyugszik a messze elterülő pusztákon, és a nagy folyam suhogó habjai felett könnyű ködpára pihen. Száz meg száz varjúból alakult rajok indultak a róna felé éjjeli nyughelyeikre és a vadludak hosszú vonalai az ő szabályzatuk szerint háromszögű menetalakban bánatos kiáltással utaztak dél felé. Mikor a teljes sötétség beállott, Mohácsra értünk, hol megállapodtunk, hogy az élét ott töltsük. E helyről hajnalszürkület előtt távoztunk el; mikor én felébredtem, már teljesen meg volt virradva. Fölsiettem a fedélzetre, hogy az ismert vidékeket nézegessem. Csípős, de szép reggel fogadott, a viz felett könnyű köd lebegett és a nap eredménytelen kísérleteket tett, hogy a szegény földet megmelegitse. Pausinger festővel néztem a szép képeket, melyek előttünk feltárultak; láttuk valamennyi pompás rónát, a Duna kacskaringós ágait és megcsodáltuk azokat az annyira jellemzetes és sajátságosan vad vidékeket; az erdők és a folyam felett néhány halászsas röpködött nehéz szárnycsattogásokkal és fenn a levegőben több sólyom és ölyv ringatta magát. A víz felületén sirályok himbálóztak, a hullámok felett pedig egész csapat cormoran úszott halászgatva, vagy pedig sűrűn összetömörülve állottak a homokos parton. Mikor a Hulló nevű mocsár mellett elhaladtunk, melynek óriási nádasai mint sárga hullámok himbálóztak a szélben, szép ornithologiai kép tárult föl előttünk. Egy a nádasból magasabban kinyúló vén odvas fa tetején hatalmas sas állott, egy másik pedig nyugodtan repült tova zsákmányért, elsütöttem egy pisztolyt és egyszerre élénk lett a nagy Hulló. Úgy látszik, hogy a dél felé vándorló vizi- és mocsárszárnyasoknak itt van a pihenési állomásuk, mert egész rajok emelkedtek föl és szálltak ide s tova a nádas felett. A nagy távolság miatt nem igen lehet a fajokat megkülönböztetni, de a különböző nagyságok után ítélve, többféle válfajokhoz tartozhatnak. A Dráva-szögnél elhaladva, csakhamar a szlavóniai magas és meredek partokat láttuk. Nagyrészt cormoranok, melyek, úgy látszik, vándorúton voltak, majd a pihenő gémek és halászsasok, végül több királyi sas és nagy impozáns keselyűk szolgáltattak anyagot ornithologiai megfigyelésekre. Déltájban Cerevicsbe értünk. A szlavón folyampart meredek szakadékai mentén kertek között fekvő falu két templomával és vakító fehér házaival, távol a háttérben a mi kedves Fruska-Goránk, túlsó oldalon a nagy magyar síkság, mindez a viaszontlátás kedves örömével töltött el bennünket. Gőzösünk lassan közeledett a parthoz, hol kikötött, mozsárdörgéssel, harangzúgással és zsivipkiáltással fogadott minket a barátságos lakosság. A Fruska-Gora két szeretetreméltó tulajdonosa a fedélzetre jött és a kikötőhely közelében várakozó kocsikhoz vezetett. A nagyszámú lakosság között, melyek élén a polgári honorácziorok állottak, több görög pap, kiknek kolostori erdeit két év előtt sasokra vadászva bebarangoltam, szintén eljött, hogy üdvözöljenek. Élükön az egyik kolostor apátja volt, egy érdemes, barátságos ur hosszú, fehér szakállal. A Fruska-Gora egy második Athos-hegy; tizenkét görög zárda áll rajta, nagy közelségben egymáshoz a szép erdőhegység regényes hasadékai között. Néhány percz múlva elindultunk és Cerevicsen át a házak között azon a meredek uton, jól ismertem, az agyagos sárban szinte melyet már úszva értünk a fensíkra, mely a folyót az erdők szélső végétől elválasztja. Alig értük el a magaslatot, gyönyörű kilátás nyílt előttünk a hosszan elterülő magyar síkságra és a Dunára, mely mint egy fényes szalag húzódik végig a ligetek és meredek hegyoldalak között; a messze távolban Pétervárad vára, előttünk pedig a gyönyörű erdőségek és a Fruska-Gora hegyei. Csakhamar elértük az utat, mely ama pompás erdőhegységek titokteljes magányába vezet; semmi sem változott két év óta, ugyanazon ősi vadonatut beláthatatlan sárpocsolyáival, szakadékos ösvényeivel; a parasztoknak ugyanazon nehéz ökörszekerei és a hegyek közül hazatérő favágók, festői délszláv viseletükben, fejükön a szokott fehér hegyes bőrsapkával, csak a tavasz viruló pompája hiányzott. A bokrok és fákról lehullottak a levelek és a kopár rétekről hiányoztak a virágok és a dal, melyet május hóban itt annyi számtalan vig dalnok szokott hangoztatni. Csak két rekedt helló, néhány varjú a száraz fatetőkön, az egyhangúan fütyörésző pintyőke, harkályok és czinkék töltik be az erdők szárnyas lakóinak sorát. Rövid idő múlva elértük a vadászházat. Hogy megváltozott itt minden. Az egykori kis vadászkunyhó helyén egy egyemeletes, kényelmesen berendezett lakályos vadászház emelkedett, svárczi stílben. Kívülről szarvas-agancsok dísziték a falakat, a ház belsejében a Fruska-Gorából származó pompás farkas és vadmacska-bőrök vannak kiterítve. Az első emeleti éttermet igen figyelemreméltó agancsok díszítik a közelfekvő erdőségekből és egy ajtó kivezet az erkélyre, honnan a pompás vidéket bámulni lehet. Szűk völgy ez üde mezőséggel, átszelve sziklatömbök között csevegő csermellyel. Az egész képet meredek erdős hegység foglalja szűk keretbe, bárhova, téved a tekintet, mindenütt csak erdőt lát és az egyetlen emberi alkotás a kedves vadászlak. Miután minden alaposan megtekintettünk, Chotek Rudolf gróf felszólította sógoromat, a nagyherczeget, Pausingert és engem, látogatnánk meg egy sastelepet, mely közelében van eme ragadozó madarak éjjeli nyughelyének. Több kocsin indultunk a rövid útra, mely mélyebben levezet a völgybe ; a ponnyk, nagyrészt bosnyák lovak, az általam már régebben jól ismert Petrovic lovászmester felügyelete alatt jöttek utánunk. Minél mélyebben hatolunk be az erdőhegység labyrinthusába, annál szebb tájképek tárulnak elénk és én csakhamar, arra a meggyőződésre jutottam, hogy nemcsak a tavasz, hanem az ősz is valami sajátságos bájjal ruházta fel ezt a pompás vidéket. Az ut egy kanyarulatánál, közel a patakhoz, megállottánk. Dolezal kitűnő vadászvezető és Kafka erdész, — két régi ismerősöm, — kikkel két év előtt ezeket az erdőterületeket bebarangoltam, vezetése mellett pontykra ülve, folytattuk utunkat egy meredek hegyoldallal határolt szűk völgyszorulat felé ; a lovak szinte belevesztek a lehullott levelek valóságos tengerébe és csak lassan haladhattunk tova a meredek hegyoldal mentén. A pompás bükkerdők még kopaszan is nagyszerű látványt nyújtanak, de még élesebben, mint tavasszal válnak ki a piros lombozatból az örökzöld déli cserjék, melyek itt már tenyésznek, és melyeknek tenyészeti határvonala néhány órányira a éjszak felé már véget ér. Egy még ifjú korának sötét ruháit viselő halászsas csapott fel előttünk és mindjárt a szorulat bejáratánál néhány keselyüt és sast pillantottunk meg a levegőben. Jó negyedóra múlva olyan helyre értünk, hol a völgy kissé kitágul; csöndes erdőgyep, meredek erdőhegység által festőileg körülzárva tárul föl előttünk. A nagyherczeget és Pausinger festőt a gyep innenső, sógoromat pedig a túlsó oldalára állították fel. Nekem egy meredek hegyoldalon át gyalog kellett kerülőt tennem az erdőn keresztül, a gyep ellenkező oldalára. Ezen az utamon néhány lépésnyi távolságban igen erős tizennégy agán esős szarvassal találkoztam, mely, minthogy a szél éppen kedvező volt, nyugodtan legelészett. A magyar vadászati törvény mentette őt meg a veszedelemtől és igy csak a nemes vad figyelmes szemlélésére szorítkoztam. . Az igazi szabad erdőben nevelkedett valódi szarvas volt ez, melynek agancsai oly annyira ki voltak fejlődve, milyent a tulajdonképeni Közép-Európa erdőségeiben, hol a szűk helyre összeszorított szegény nemesvad hajdani nagyságának nyomorult kísértetévé degenerálódott, nem is igen ismernek. Csak a keleti országokban, hol a pompás nagy erdőket még nem alakították át sétaterekké, találhatni még igazi nemes vadat; a nyugati vadászatot és vadat teljesen megrontotta a kultúra és valóságos, játékszerré sülyedt az. Nem sokkal azután, hogy a szarvast megpillantottam, vaddisznók friss nyomára akadtam, amin nem kevéssé csodálkoztam, mert 1868-ban még egyetlen feketevad sem tartózkodott a Fruska-Gorában. • Mint később megtudtam, ezek az állatok a múlt évben jelentékeny számmal költöztek ide és úgy látszik most már teljesen otthonosan érzik magukat. Még mielőtt leshelyemre jutottam volna, két lövést hallottam; sógorom eltévesztett egy felröppenő keselyűt Amennyire lehetett, elrejtőztem, de hiába vártam a teljes sötétség beálltáig. Ekkor elhagytuk mindannyian állásunkat és visszalovagoltunk a kocsikhoz, hogy visszajussunk a vadászinkhoz. A vadászok abban a reményben voltak, hogy több sas és keselyű szokások szerint föl fogja keresni este felé e szűk völgyet, hogy védve a szél ellen, itt töltse az éjszakát. Néha, mint mondják, nyolcz vagy tíz nagy ragadozó madár is összegyűl itt az esti órákban. E napon is bizonyára igy történt volna, ha pár nap óta az erdő különböző részein csalétkeket nem tesznek ki a farkasok kedvéért, hogy azokat az erdő bizonyos helyeire csalogassák. Egész bizonyossággal lehet föltenni, hogy a ragadozó madarak a farkasoknak szánt eledelből jól laktak és megtöltve begyüket, itt kerestek a közelben éjjeli nyugalmat. Rövid kocsizás után eljutottunk a vadászlakhoz, hol ebéd után, a csinos ebédlő melegítő kandallója mellett szivarunkat kedélyesen elszíva, nyugalomra tértünk. Másnap, még teljes sötétség volt, mikor én és sógorom reggeli után a vadászlakot elhagytuk. A nagyherczeg és Pausinger már egy órával előbb fölkelt, minthogy a Fruska-Gorához, ezen gyönyörű ponthoz vezető hosszú utat kellett megtenniük. Én több mint két éve, hogy azokon az erdő közepén levő sziklákon jártam, honnan a legszebb kilátás a magyar síkságra, a Szávai apályra, a bosnyák nyílik és szerb hegyekre egész Belgrádig. Itt és még más két helyen csalétek volt kitéve, hogy a keselyűket és sasokat odacsalják. Sógorom a völgy jó részét kocsin tette meg, aztán régi farkaskunyhó retekébe ment, honnan én két év előtt egy épen zsákmányát fogyasztó sast terítettem le. Én a völgyből néhány száz lépés után távoztam a kápolna közelében, melyet Chotek gróf a vadászlak mellé nagy védszentünk, Szent Hubert tiszteletére emeltetett, kinek épen e napon, november 3-án, volt neve napja.’ Alig hogy átmentem a patakon, midőn annak alig néhány öl magas, de igen meredek partjain vad kitörését hallottam. Csakhamar észre is vettem néhány szarvassutát, melyek a hegyoldal felső ormán jelentek meg és a lámpa fényétől teljesen meg voltak világítva ; három úgy látszik a hirtelen fény kápráztatta el őket annyira, hogy bennünket néhány lépésnyi közelségbe engedtek magukhoz. Iszonyú rossz uton, melyet különben már régebbről ismertem, haladt tovább kocsin egy hegyháton át sűrű cserjék között le egy másik völgybe : itt jobbra kanyarodott az ut és miután átjutottam egy hosszú, kissé mocsaras erdei tisztáson, leszálltam a kocsiról és gyalog követtem egy erdőcsőszt, aki meredek hegyoldalon át egy erdőn vezetett keresztül, melyben csalánbokrok és égbenyúló törzsek váltakoztak. Régebbről ismertem a fekete czimborát, aki hosszú szürke köpenyében hallgatagon lépdelt előttem. Barna arcza kifejezés teljes szemeivel, körülfogva fekete fürtökkel, magas izmos alakja, könnyed mozdulatai, nesztelen setlenkedése a sűrűségben, mind az igazi, szép, erőteljes délszláv typust jellemezte. Az ég szürkülni kezdett, a keleti égen piros fény sugárzott és a csillagok lassanként el-eltenedeztek, midőn ismét kijutottam az erdőből és egy festői fekvésű erdőgyep szélére jutottam. Itt egy pompásan készült leshely előtt csalétek volt kitéve. Alig hogy a regg beköszöntött, két hatalmas holló jelentkezett. Anélkül, hogy sokat teketóriáztak volna, a csalétekhez repültek és hozzáláttak a lakmározáshoz. Egyszer csak azonban rekedten kezdtek károgni, és félénken tekintgettek a túlsó erdőszélre. Midőn aztán én is ebbe az irányba tekintettem, egy félénken bandukoló farkast pillantottam meg. Óvatosan nyúltam fegyverem után, abban a reménységben, hogy az ordas komának majd kedve kerekedik kevés reggelire, amikor aztán én egy kis ólommal szolgálhatnék neki, de illúzióim csakhamar eltűntek, midőn látnom kellett, hogy őkelme, valószínűleg éjjeli portyázásaiból térvén haza, nyugodtan haladt tova a gyep szélén, hogy aztán az erdőben eltűnjék szemeim elől. Negyedórával ez intermezzo után észrevettem, hogy a hollók ismét felfelé tekintettek és károgásukkal egy nagy ragadozó madár közelgését jelezték. Csakhamar nehéz szárnyak suhogását és a lesőhelyem mellett levő fák között egy leereszkedő sa