Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1885-05-30 / 147. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM 147. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, JUL .0. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI Díj: Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész é­vre . . 20 fi t I Egy negyedévre . . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyol­­országokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám ám helyben 6 kr., vidéken 7 kr. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRI­E VALÓ KÖZ­LEMÉNYEK­ET FELVESZ A KI­ADÓHIVATAL. hird­etőapt­sit fölvesz a külföldön : Bécsien: Főügynökségi hifc: Stern Moritz hir­detési irodája: 1. Wollzeile Nr. 22. Oppclik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Soilersfätlo Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wall fisch gasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzcile Ne. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 11. Herndl Alajos, I. Wollzeilo Nr: 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. F&risban: R. Mosse, 40, r. Notre-Damo-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). A iridéls. Gróf Bánffy Béla elmereng a kiállítás szép­ségein és gazdagságán. De merengései köz­ben észrevesz valamit. Észreveszi azt, hogy ez a kiállítás, különösen a­mi az iparczik­­keket illeti, voltaképen csak fővárosi kiállí­tás. S fölteszi a kérdést, hogy várjon a vidék hol maradt a maga iparával? Az észrevétel helyes. A kiállítás nem hű képe az országnak. Mert az ország összes értékében és értéktermelésében sokkal kisebb arányú és sokkal szegényebb az ipar, mint a­hogy a kiállítás után következtetni lehetne. S igen erős hitünk, hogy az a külföldi jóba­­rátunk, a­ki a Dunán lejön Budapestig s itt megnézi a fővárost és a kiállítást, ezzel ma­gának Magyarországról ha képet szerezni nem képes. Sokkal fényesebbnek, gazdagabb­nak, iparosabbnak gondolja országunkat és nemzetünket, mint a minő. Egyébiránt a külföld jó véleménye, sőt vérmes, rózsás véleménye se baj. Baj volna az, ha e véleményt a kormány is elsajátí­taná, vagy ha e véleményre, mint teljesen alaposra fektetné jövendő közgazdasági, pénzügyi és adóügyi politikáját. Pedig igen sok hivatalos és félhivatalos nyilatkozat ag­gasztóig mutatja azt, hogy a kormány csakugyan ily irányban kísérti meg a kiál­lítás tanulságainak felhasználását. Szólunk erről majd annak idejében. A kiállítás bírálatába s hiányainak feltünteté­sébe se akarunk most bocsátkozni, hanem megmaradunk annál a thémánál, melyet gróf Bánffy Béla felállított. Azt írja a nemes gróf, hogy vannak oly elhagyatott vidékeink, melyek adózás szem­pontjából Európában, de közlekedési és kul­turális szempontból tekintve valósággal Ázsiá­ban vannak. S hozzá­teszi : nem lehet czé­­lunk az, hogy az országnak csak egyes ré­szei tűnjenek fel ragyogó színben Európa előtt. Diagnózisa találó. Eltekintve attól, hogy Európa előtt minő színben való feltűnésünk nagyon is mellékes érdek, meg kell vizsgál­nunk, hogy a gróf miként akarja a bajt or­vosolni. Azt mondja : közlekedési könnyűséget kell nyújtani az elhanyagolt vidékeknek,­­továbbá támogatni kell a gyáripart az erre alkalmas vidékeken s végül az állami figyelmet és se­gélyezést terjesszük ki a vidékekre nagyobb mérvben, mert hiszen a főváros már nagy életerejénél fogva maga is képes hatalmasan tovább fejlődni. A közlekedés megkönnyítése csakugyan nagy és szükséges dolog. Vannak az ország­nak nagy részei, melyekben az év bizonyos szakain s különösen esős ős­szel, esős ta­­vas­szal, enyhe téllel alig lehetséges a teher­szállítás. Például túl a Dunán Tolnának, So­mogynak, Zalának nagy része, továbbá a Duna-Tisza közén öt-hat nagy vármegyének siki részei, túl a tiszai sárba fűlő várme­gyék, a bánáti vármegyék, az erdélyi hegyes vidékek: mind-mind száz meg ezer mértföld­­nyi jó kőutat várnak, a­melyen mai ázsiai elmaradottságukból eljuthassanak Európáig. Természetesen készülnek az úgynevezett olcsó viczinális vasutak. Készítik őket a nagy oligarchák és tőzsérek. Készítik abban a re­ményben, hogy néhány év múlva — ha a Tisza-kabinet egészségének kedvez a sors — átveszi azokat az állam s igy pénzük se vesz bele s vasutjok is marad. E vasut-épitési láz ellen persze most ne­héz tiltakozni. Most ez divat. Pedig a mátra­­vidéki vasút helyett például sokkal jobb lett volna Hevest és Borsodot jó kőutakkal min­denfelé ellátni, a bihari viczinális vasutak árán is czélszerűbb lenne a túl a tiszai ré­szeket biztos, állandó és jó kőutakkal felru­házni. És igy tovább. Azonban az ut magában még nem elég­séges. Az anyagi és szellemi felvirágozáshoz más is kell. A vidéki gyáripar. De hogy mely vidékre minő gyáripar, ez gondos megfigyelést, bölcs megfontolást igé­nyel. Minden vidékre olyan gyáripar, mely­nek feldolgozandó nyers­anyaga helyben vagy közel van s ezen kívül helyben van a jó és elegendő munkáskéz, a tüzelő anyag, a viz és jó közlekedés. E föltételek nélkül biz­ton jövedelmező hatalmas gyáripar képzel­­hetetlen. Vannak vidékek, melyeknek felvirágzása egyébként is biztosítható volna. Például nagy fürdőtelepekkel, Csehországnak és Salzburg­nak és Stájernak stb. némely nagy vidékei s az egész Svájcz az anyagi jóllétnek és felvirágzásnak biztos föltételeit szerezték meg fürdőikben. Nálunk a tátrai felföld kezdi, az erdélyi részeknek kellene hatalmasan foly­tatni. Mindezt és sok egyebet össze lehetne kötni házi­iparral, kisdedóvodákkal, közmű­velődési egyletekkel, az állami nyelv terjesz­tésével s a hazához s annak érdekeihez való ragaszkodás erősödésével. Azt felelhetik, hogy hiszen mindez részint folyamatban van, részint kezdeményezve van mindenütt. Megengedjük. De a rafr­ik­ában nincs rend­szer, nincs egyöntetűen vezető erős kéz. S ennek oka kettős. Az egyik az, hogy a ma­gyar társadalom szegény és tájékozatlan s a másik az, hogy ez irányú nemzeti politi­kára a kormány és parlament még nem szánta el magát. Miben áll most a mi nemzeti politikánk? Adót és újonczot megszavazni, a lojalitás érzetét erősíteni, a fővárost szépíteni, a ma­gasabb oktatást fejleszteni, az elemi népok­tatást terjeszteni, a közigazgatás hálózatát az egész köz- és magánéletre lehetőleg rá­húzni s igazságügyi bajainkat toldozva-fol­­dozva orvosolni. Mindez szükséges. De ép oly szükséges volna egyidejűleg készíteni s végrehajtani bölcs, szerves, egyöntetű nemzetgazdasági po­litikát. Ez hiányzik leginkább. Budapest, május 29. A csehek Budapesten czim alatt a prágai Politik­­e német nyelven irt cseh lap, a következő nagyér­­dekü fejtegetéseket közli május 28-diki számának vezérczikkében: Mezőgazdáinknak kirándulása Budapestre s a szives, igazán testvéri fogadtatás, a melyben a magyar főváros­ban részesültek,­ nem kicsinyelhető jelentőségű politikai eseményt képeznek. A csehek és a magyarok kö­zeledését, mely az utóbbi években folyvást haladott, az utóbbi események örvendetes módon pecsételték meg. Mi azt annál nagyobb megelégedéssel konstatáljuk, mivel épen a mi lapunk, a­nélkül, hogy szerénytelenné válnék, bizonyos részt követelhet magának ez örvendetes fordu­lat előidézéséből. Évek óta becsületesen köztünk fennállott félreértéseket szétoszlatni igyekeztünk a s a mi ér­­dekközösségünkre utalni. Ismételve újra hangsúlyoztuk, hogy a magyarok és a csehek politikai érdekei ma ép úgy azonosak, mint II. József császár idejében, mint Met­ternich, mint Bach és mint Schniering korszaká­ban. Az 1867-iki kiegyezés ugyan e tényeket pillanatra elhomályosította. A magyaroknak úgy látszódott, mintha a régi czentralisták Szt. István koronája országainak tör­ténelmi autonómiájával egyszer mindenkorra kibékültek volna, nálunk azonban az a keserű érzés támadhatott, hogy a magyarok a mi rovásunkra egyezkedtek ki a czentralistákkal. De a messzebblátók előtt tökéletesen világosan állott az, hogy a czentralisták csak fegy­verszünetet kötöttek s újra meg fogják kezdeni Ma­gyarország ellen a támadó hadjáratot, ha sikerül nekik Cislajt­ániát c­entralizálni és germanizálni ; más­részt pedig a viszonyok nyugodt megfontolása nálunk azt a meggyőződést keltette, hogy mindaz, amit a ma­gyarok autonomikus tekintetben elértek, a mi autono­­mikus törekvéseinkre nem lehet hátrányos. E szempontból kiindulva, tekintettük mi e helyen évek óta a magyar-cseh viszonyokat és élénken pártoltuk a c­entralisták manőverjei által mesterségesen elválasztott népeknek egymáshoz való közeledését. Az érzelmi poli­tikusok s a frázishősök részéről ezért gyakran volt szen­vedélyes megtámadtatásban részünk. Még akkor is, a­midőn Rieger Lászlónak első és második budapesti útja a legvilágosabb bizonyítékot szolgáltatta arra nézve, hogy mi ebben az ügyben sem követünk külön politikát, hanem népünk mértékadó tényezőivel egyetértően járunk el, a Politik­a leghevesebb megtámadásoknak volt kitéve. Ha már máskép nem férhettek hozzánk horvátabbak voltak a horvátoknál s azt kívánták tőlünk, hogy lelkesedjünk a starcsevicsistákért, holott a horvát nép maga minden új választásnál desaouválta ezeket; megpróbálták előt­tünk Horvátország autonómiáját mint karikatúrát feltün­tetni, holott a mi földjeink egyike a budapesti banketen találóan jegyezte meg, hogy Csehország a legnagyobb mértékben meg volna elégedve, ha hasonló autonómiával bírna, mint Horvátország ! Még a múlt évben is merész­kedett a nemzeti herosztratizmus Riegernek a Cesky­­klubban való derekas fejtegetéseit s lapunknak ezekre vonatkozólag tett megjegyzéseit szenvedélyesen és méltat­lan módon gyalázni. A beszédek, a­melyeket a buda­pesti csehek a színházlátogatás alkalmával itt tar­tottak, mezőgazdáinknak kirándulása Budapestre s a kölcsönös barátsági nyilatkozatok, a­melyeket ez alkalmakkor váltottak, újra azt a meggyőző bizonyítékot szolgáltatták, hogy a Politik e kérdésben is a cseh nép jól felfogott érdekében és szellemében beszélt. Magától értetődik, hogy minden igyekezetünk és fára­dozásunk hiábavaló s a két népnek egymáshoz való kö­zeledése gyümölcstelen lett volna, ha másik része előzé­kenységre, közeledésre nem talált volna. Sajnosan kell kiemelnünk, hogy a budapesti sajtó általában kevéssé támogatta a mi törekvéseinket. Ennek daczára a magyar társadalomban is az utóbbi évek alatt két nép egymás­hoz való közeledésének javára láthatólag nagy fordulat következett be. Erről kezeskedik az a szives fogadtatás, amelyben mezőgazdáink részesültek, erről kezeskednek különösen a magyar miniszterek s befolyásos magyar notabilitások által mondott beszédek. Szapáry pénz­ügyminiszter hangsúlyozta, hogy érdekeik nem ellentéte­sek, hanem azonosak, a­mit Lobk­ovitz herczeg a maga részéről tartózkodás nélkül elismert. Zichy Jenő gróf kijelentette,­­hogy Magyarországon minden szív rokonszenvvel van eltelve a csehek irányában s reméli, hogy bennök bajtársakat találnak a hala­dás s a kultúra utján, s ebben a nemes gróf bizonyára nem téved a roppant haladás, a mit a mi népünk s országunk ötven év óta tett, eléggé bizonyítja, hogy mi a haladás utján mindig buzgó harczosok leszünk. Ha vé­gül Károlyi Sándor gróf azt a reményét fejezte ki,­­hogy a csehek első budapesti útja nem lesz az utolsó s ta­lán oly összeköttetéseket fog létesíteni, a melyek mindkét részre nézve kívánatosak, osztozzunk mi is e reményben s óhajtjuk, hogy minél előbb legyen alkalmunk a magya­rokat itt ősrégi királyságunk fővárosában azzal a szíves­séggel fogadni, mint a mi mezőgazdáinkat Budapesten fogadták. A két nép közeledésének ellenségei e testvéri­­síilési­ ünnep politikai jelentőségét előreláthatólag arra a körülményre való utalással fogják megkisebbíteni akarni, hogy itt csak bizonyos néposztályról van szó, a­melynek agrárius érdekei mindenütt azono­sak.­­ Ha azonban egyelőre csakis a­­ magyar és cseh mezőgazdák közeledése történt volna is csak meg, a mezőgazdaságnak mindkét királyságban való nagy je­­entősége mellett ezt is mint örvendetes és sokat ígérő haladást üdvözölnék. Budapesten azonban semmiesetre sem érvényesült kizárólagosan a mezőgazdák osztály­érdeke, hanem mindkét részen tudatában voltak nem­zeti missziójuknak s Lobkowitz és Schwarzenberg b$r­­ctegek nem csupán mint földbirtokosok, hanem mint csehek szólották. A Ceska cesedában Debkowitz Nán­dor herczeg kellemesen meghatottnak jelenté ki magát «anyanyelvünk» hangjai által és a német beszédek is «Slava», «Na­zdar» fölkiáltásokkal fogadtattak. Ha Ma­gyarországon eddigi csalódásban voltak a mi nagybirto­kosaink nemzetiségi viszonyai felől, hát most már tudni fogják, hogy az utolsó teljes áramlat nálunk is nemcsak évtizedekben a nem­­a gentry, hanem a főnemesség körében is jelentős haladást tett s hogy ma már a cseh nemességről nem lehet mint németről be­szélni! Mi e kérdésben teljesen elfogulatlanok vagyunk. A­mint annak idején egynémely indigenának Magyaror­szág belügyeibe való avatkozását határozottan helytele­nítettük, ép úgy ama mágnásainkkal szemben, kik a pesti kirándulás alkalmával a két nép közeledésén működtek, csak a legteljesebb elismerésünket fejezhetjük ki. Aás osztrák választások. Egy idő óta sokat kell foglalkoznunk Ausz­triával, s annak belső ügyeivel. Nem szíve­sen tes­szü­k. Szeretnénk minél kevesebbet szólni az ő ügyeikbe, hogy annál keveseb­bet szóljanak ők is a mieinkbe. De köte­lezve vagyunk a róluk való megemlékezésre, ma, midőn oly gyakori oda­át a Magyaror­szágra való apellálás, sőt azt is tapasztal­juk, hogy az országos kiállítást alkalomnak tekintik egyes pártjaik, a politikai konnex­ek megkezdésére. Csak tegnapelőtt figyelmeztet­tük az itt járt s­kordialiter fogadott ven­dégeket, hogy szives látásunknak politikai súlyt ne tulajdonítsanak. Ma a bécsieket ün­nepeljük, holnap a cseheket — mert egy­formán vendégeink. A lembergiek, a­kik leg­újabban szinte lekészülnek, hasonló fogad­tatásra számíthatnak. És mégis, ma már tele vannak a csehek lapjai olynemű magyará­zatokkal, mintha a fogadtatás örömében leg­alább­is igen nevezetes szerepük jutna a politikai szimpathiáknak. Mi értjük bizonyos fokig az osztrákoknak ezen erőlködéseit. Ekkora erőfeszítéssel régen mentek ott a választások elé, mint épen jelenleg. Belevit­ték az ütközetbe a leghatékonyabb, de egy­ hadászatok Magyarországon. Irta: Rudolf trónörökös.* Már régóta szándékomban volt Magyarország kü­lönböző érdekes vadászati vidékeivel megismerkedni; az idei ősz után idő­ és alkalom kínálkozott erre; kis vadásztársaság is akadt, mely lelkesülve a ne­mes vad után való vágytól, készséggel vállalkozott velem egy rövid, de érdekes expedíczióra. Az utazást két irányban állapították meg: egyik irányt a két Chotek gróf (Ottó és Ru­dolf) szives meghívása folytán a Szlavónia és Dél­­magyarország gyönyörű vadászterületei, a másikat pedig Máramaros még kevésbbé ismert szép állami erdőségei képezték. November elsején délelőtt sógorommal, Lipót ba­jor herczeggel, a toscanai nagyherczeggel, Bombelles gróffal indultunk el a gödöllői állomástól és déli 12 órakor érkeztünk a dunagőzhajózási társaság budapesti kikötőjéhez. Az első utunk rövid tarta­mára kibérelt «Mária-Valéria» nevű gőzhajó fedél­zetén ott találtuk Wilczek János grófot és Pausin­­ger Ferencz festőt. E szerint az úti társaság az első irány felé tel­jes számban együtt volt és járművünk néhány percz múlva útnak indult. Néhány vadászon kívül magunkkal vittük még Hodek praeperátor fiát, a­ki már első dunai utazásomon 1878-ban is velem volt. Igen lakályos hajónkon csakhamar otthonosan berendezkedtünk és rövid reggelizés után a fedél­­zetre mentünk fel, hogy a vidékeket, melyek mellett gyorsan elhaladtunk megfigyelhessük. Ismert vidékek­­ mellett siettünk tova, d­e azért mégis csak más volt itt minden ama pompás tava­szi napokon, mikor a viruló természet teljes pom­pájában üdvözölte a mi kicsiny, de kedélyes va­dász­társaságunkat, mely a kies erdők és sötét he­gyek közé tudományos czéllal párosult vidám va­dásztára indult. Harmadfélév választ el ettől az időtől; nehéz szürke felhők, leveletlen fák, puszta avar és hideg északkeleti szél léptek a tavasz he­lyébe, csak a szőke Duna maradt hű magához, nyugodt, mélységes nagyszerűségében türelmesen hordva tovább hullámait a távol kelet felé. Önkénytelenül visszavarázsolva éreztem magamat ama két év előtti szép napokba és csak a fedélze­ten fújdogáló csípősi széláram juttató könyörületle­­nü­l eszembe a valóságot. Gyorsan haladtunk tova, egyik vidék a másikat követte, pusztaság, falu, vá­ros, mezők, lombtalan erdők és alacsony dombok egymást váltották fel. A Dunán nem igen volt élet, a vizimadarak seregei más régiókba költöztek és csak sötét varjak és szarkák mutatkoztak a folyam partján. Csak este felé kezdett nyájasabb kép felénk mo­solyogni ; nagyban hozzá­járult ehhez az a körül­mény, hogy minél jobban haladtunk délnek, külö­nösen pedig a késő délutáni órákban, mindinkább melegebb kezdett lenni. A kacsák hosszú vonala, de kanalas ruczák is, továbbá nagyrészt tőkeruczák, néhány kisebb ka­csa, melyeket a nagy távolság miatt nem lehetett tisztán megkülönböztetni, majd néhány búvár és egy sereg kibicz, melyek mindannyian dél felé in­dultak téli útjaikra, némi ornithológiai érdekeltséget keltettek. A felhők szűk hasadásain áttörő naptá­­nyér pompás alkonyodása mindnyájunkat meg­. A Magyar Salory czimű­ kitűnő folyóirat legújabb érdekes : z.Imából­ örvendeztetett, kiváltkép pedig Pausinger bará­tomat. Ama szép alkonyok egyike volt ez, minőt csak a keleti országokban, főleg azonban a szép Magyaror­szág rónáin lehet látni. Ha az ember sokáig tartózkodott nyugatnak min­dig egyforma sivár kultúr színében, hangulat nél­küli örökös szürkeségében, elfogja a vágy, vissza­térni az ősi­ vidékre, hol bámulni lehet az egyetlen nagyszerűt: a természetet, örökké szép jelenségei­vel és azzal a szinpompával, melyet a kelet köl­csönöz neki; mily nagyszerű, ha a nehezen alá­csüngő felhők piros vérszinben ragyognak, a nap aranyfényben nyugszik le a dombok mögött és a narancsszint ibolyaszin választja el a mélykék éj­szakától, mely már rejtélyesen ott nyugszik a mes­­­sze elterülő pusztákon, és a nagy folyam suhogó habjai felett könnyű ködpára pihen. Száz meg száz varjúból alakult raj­ok in­dultak a róna felé éjjeli nyughelyeikre és a vadludak hos­szú vonalai az ő szabályzatuk szerint háromszögű menetalakban bánatos kiáltással utaztak dél felé. Mikor a teljes sötétség beállott, Mohácsra értünk, hol megállapodtunk, hogy az élét ott töltsük. E helyről hajnalszürkület előtt távoztunk el; mi­kor én felébredtem, már teljesen meg volt virradva. Fölsiettem a fedélzetre, hogy az ismert vidékeket nézegessem. Csípős, de szép reggel fogadott, a viz felett könnyű köd lebegett és a nap eredménytelen kísérleteket tett, hogy a szegény földet megmelegitse. Pausinger festővel néztem a szép képeket, melyek előttünk feltárultak; láttuk valamennyi pompás ró­nát, a Duna kacskaringós ágait és megcsodáltuk azokat az annyira jellemzetes és sajátságosan vad vidékeket; az erdők és a folyam felett néhány ha­lászsas röpködött nehéz szárnycsattogásokkal és fenn a levegőben több sólyom és ölyv ringatta magát. A víz felületén sirályok himbálóztak, a hullá­mok felett pedig egész csapat cormoran úszott ha­­lászgatva, vagy pedig sűrűn összetömörülve állottak a homokos parton. Mikor a Hulló nevű mocsár mellett elhaladtunk, melynek óriási nádasai mint sárga hullámok him­bálóztak a szélben, szép ornithologiai kép tárult föl előttünk. Egy a nádasból magasabban kinyúló vén odvas fa tetején hatalmas sas állott, egy másik pe­dig nyugodtan repült tova zsákmányért, elsütöttem egy pisztolyt és egyszerre élénk lett a nagy Hulló. Úgy látszik, hogy a dél felé vándorló vizi- és mo­­csárszárnyasoknak itt van a pihenési állomásuk, mert egész rajok emelkedtek föl és szálltak ide s tova a nádas felett. A nagy távolság miatt nem igen lehet a fajokat megkülönböztetni, de a külön­böző nagyságok után ítélve, többféle válfajokhoz tar­tozhatnak. A Dráva-szögnél elhaladva, csakhamar a szlavó­niai magas és meredek partokat láttuk. Nagyrészt cormoranok, melyek, úgy látszik, vándorúton voltak, majd a pihenő gémek és halászsasok, végül több királyi sas és nagy impozáns keselyűk szolgáltattak anyagot ornithologiai megfigyelésekre. Déltájban Cerevicsbe értünk. A szlavón folyam­­part­ meredek szakadékai mentén kertek között fekvő falu két templomával és vakító fehér házaival, tá­vol a háttérben a mi kedves Fruska-Goránk, túlsó oldalon a nagy magyar síkság, mindez a vi­a­szontlátás kedves örömével töltött el bennünket. Gőzösünk lassan közeledett a parthoz, hol kikö­tött, mozsárdörgéssel, harangzúgással és zsivip­kiál­tással fogadott minket a barátságos lakosság. A Fruska-Gora két szeretetreméltó tulajdonosa a fe­délzetre jött és a kikötőhely közelében várakozó ko­csikhoz vezetett. A nagyszámú lakosság között, melyek élén a polgári honorácziorok állottak, több görög pap, kiknek kolostori erdeit két év előtt sasokra vadászva beba­rangoltam, szintén eljött, hogy üdvözöljenek. Élükön az egyik kolostor apátja volt, egy érdemes, barát­ságos ur hosszú, fehér szakállal. A Fruska-Gora egy második Athos-hegy; tizenkét­ görög zárda áll rajta, nagy közelségben egymáshoz a szép erdőhegység regényes hasadékai között. Néhány percz múlva elindultunk és Cerevicsen át a házak között azon a meredek uton, jól ismertem, az agyagos sárban szinte melyet már úszva ér­tünk a fensíkra, mely a folyót az erdők szélső vé­gétől elválasztja. Alig értük el a magaslatot, gyönyörű kilátás nyílt előttünk a hosszan elterülő magyar síkságra és a Dunára, mely mint egy fényes szalag húzódik végig a ligetek és meredek hegyoldalak között; a messze távolban Pétervárad vára, előttünk pedig a gyönyörű erdőségek és a Fruska-Gora hegyei. Csakhamar elértük az utat, mely ama pompás erdőhegységek titokteljes magányába vezet; semmi sem változott két év óta, ugyanazon ősi vadonat­ut beláthatatlan sárpocsolyáival, szakadékos ösvé­nyeivel; a parasztoknak ugyanazon nehéz ökörsze­kerei és a hegyek közül hazatérő favágók, festői délszláv viseletükben, fejükön a szokott fehér hegyes bőrsapkával, csak a tavasz viruló pompája hi­ányzott. A bokrok és fákról lehullottak a levelek és a ko­pár rétekről hiányoztak a virágok és a dal, melyet május hóban itt annyi számtalan vig dalnok szo­kott hangoztatni. Csak két rekedt helló, néhány varjú a száraz fatetőkön, az egyhangúan fütyörésző pintyőke, harkályok és czinkék töltik be az erdők szárnyas lakóinak sorát. Rövid idő múlva elértük a vadászházat. Hogy megváltozott itt minden. Az egykori kis vadász­kunyhó helyén egy egyemeletes, kényelmesen beren­dezett lakályos vadászház emelkedett, svárczi stílben. Kívülről szarvas-agancsok dísziték a falakat, a ház belsejében a Fruska-Gorából származó pompás far­kas és vadmacska-bőrök vannak kiterítve. Az első emeleti éttermet igen figyelemreméltó agancsok dí­szítik a közelfekvő erdőségekből és egy ajtó kive­zet az erkélyre, honnan a pompás vidéket bámulni lehet. Szűk völgy ez üde mezőséggel, átszelve sziklatömbök között csevegő csermel­lyel. Az egész képet meredek erdős hegység foglalja szűk keretbe, bárhova, téved a tekintet, mindenütt csak erdőt lát és az egyetlen emberi alkotás a kedves vadászlak. Miután minden alaposan megtekintettünk, Chotek Rudolf gróf felszólította sógoromat, a nagyherczeget, Pausingert és engem, látogatnánk meg egy sastele­pet, mely közelében van eme ragadozó madarak éjjeli nyughelyének. Több kocsin indultunk a rövid útra, mely mé­lyebben levezet a völgybe ; a ponnyk, nagyrészt bosnyák lovak, az általam már régebben jól is­mert Petrovic lovászmester felügyelete alatt jöttek utánunk. Minél mélyebben hatolunk be az erdőhegység labyrinthusába, annál szebb tájképek tárulnak elénk és én csakhamar, arra a meggyőződésre jutottam, hogy nemcsak a tavasz, hanem az ősz is valami sajátságos bájjal ruházta fel ezt a pompás vidéket. Az ut egy kanyarulatánál, közel a patakhoz, meg­állottánk. Dolezal kitűnő vadászvezető és Kafka er­dész, — két régi ismerősöm, — kikkel két év előtt ezeket az erdőterületeket bebarangoltam, vezetése mellett pontykra ülve, folytattuk utunkat egy me­redek hegyoldallal határolt szűk völgyszorulat felé ; a lovak szinte belevesztek a lehullott levelek való­ságos tengerébe és csak lassan haladhattunk tova a meredek hegyoldal mentén. A pompás bükkerdők még kopaszan is nagy­szerű látványt nyújtanak, de még élesebben, mint tavas­szal válnak ki a piros lombozatból az örök­zöld déli cserjék, melyek itt már tenyésznek, és melyeknek tenyészeti határvonala néhány órányira a éjszak felé már véget ér. Egy még ifjú korának sö­tét ruháit viselő halászsas csapott fel előttünk és mindjárt a­ szorulat bejáratánál néhány kese­lyüt és sast pillantottunk meg a levegőben. Jó negyedóra múlva olyan helyre értünk, hol a völgy kissé kitágul; csöndes erdőgyep, meredek er­dőhegység által festőileg körülzárva tárul föl előt­tünk. A nagyherczeget és Pausinger festőt a gyep innenső, sógoromat pedig a túlsó oldalára állítot­ták fel. Nekem egy meredek hegyoldalon át gyalog kel­lett kerülőt tennem az erdőn keresztül, a gyep el­lenkező oldalára. Ezen az utamon néhány lépésnyi távolságban igen erős tizennégy agán esős szarvassal találkoztam, mely, minthogy a szél éppen kedvező volt, nyugod­tan legelészett. A magyar vadászati törvény men­tette őt meg a veszedelemtől és igy csak a nemes vad figyelmes szemlélésére szorítkoztam. . Az igazi szabad erdőben nevelkedett valódi szarvas volt ez, melynek agancsai oly annyira ki voltak fejlődve, milyent a tulajdonképeni Közép-Európa er­dőségeiben, hol a szűk helyre összeszorított szegény nemesvad hajdani nagyságának nyomorult kísérte­tévé degenerálódott, nem is igen ismernek. Csak a keleti országokban, hol a­­ pompás nagy erdőket még nem alakították át sétaterekké, találhatni még igazi nemes vadat; a nyugati vadászatot és vadat telje­sen megrontotta a kultúra és valóságos, játékszerré sülyedt az. Nem sokkal azután, hogy a szarvast megpillan­tottam, vaddisznók friss nyomára akadtam, amin nem kevéssé csodálkoztam, mert 1868-ban még egyetlen feketevad sem tartózkodott a Fruska-Go­­rában. •­ Mint később megtudtam, ezek az állatok a múlt évben jelentékeny számmal költöztek ide és úgy látszik most már teljesen otthonosan érzik magukat. Még mielőtt leshelyemre jutottam volna, két lö­vést hallottam; sógorom eltévesztett egy felröppenő keselyűt A­mennyire lehetett, elrejtőztem, de hiába vártam a teljes sötétség beálltáig. Ekkor elhagytuk mindannyian állásunkat és visszalovagoltunk a ko­csikhoz, hogy visszajussunk a vadászinkhoz. A vadászok abban a reményben voltak, hogy több sas és keselyű szokások szerint föl fogja keresni este felé e szűk völgyet, hogy védve a szél ellen, itt töltse az éjszakát. Néha, mint mondják, nyolcz vagy tíz nagy ragadozó madár is összegyűl itt az esti órákban. E napon is bizonyára igy történt volna, ha pár nap óta az erdő különböző részein csalétkeket nem tesznek ki a farkasok kedvéért, hogy azokat az erdő bizonyos helyeire csalogassák. Egész bizonyossággal lehet föltenni, hogy a raga­dozó madarak a farkasoknak szánt eledelből jól laktak és megtöltve begyüket, itt kerestek a közel­ben éjjeli nyugalmat. Rövid kocsizás után eljutottunk­­ a vadászlakhoz, hol ebéd után, a csinos ebédlő melegítő kandallója mellett szivarunkat kedélyesen elszíva, nyugalomra tértünk. Másnap, még teljes sötétség volt, mikor én és só­gorom reggeli után a vadászlakot elhagytuk. A nagy­­herczeg és Pausinger már egy órával előbb fölkelt, minthogy a Fruska-Gorához, ezen gyönyörű pont­hoz vezető hosszú utat kellett megtenniük. Én több mint két éve, hogy azokon az erdő közepén levő sziklákon jártam, honnan a legszebb kilátás a magyar síkságra, a Szávai apályra, a bosnyák nyílik és szerb hegyekre egész Belgrádig. Itt és még más két helyen csalétek volt kitéve, hogy a keselyűket és sasokat odacsalják. Sógorom a völgy jó részét kocsin tette meg, az­tán régi farkas­kunyhó retekébe ment, honnan én két év előtt egy épen zsákmányát fogyasztó sast terítettem le. Én a völgyből néhány száz lépés után távoztam a kápolna közelében, melyet Chotek gróf a vadászlak mellé nagy védszentünk, Szent­ Hubert tiszteletére emeltetett, kinek épen e napon, novem­ber 3-án, volt neve nap­ja.’ Alig hogy átmentem a pa­takon, midőn annak alig néhány öl magas, de igen meredek partjain vad kitörését hallottam. Csakha­mar észre is vettem néhány szarvassutát, melyek a hegyoldal felső ormán jelentek meg és a lámpa fényétől teljesen meg voltak világítva ; három úgy látszik a hirtelen fény kápráztatta el őket annyira, hogy bennünket néhány lépésnyi közelségbe enged­tek magukhoz. Iszonyú rossz uton, melyet különben már régebb­ről ismertem, haladt tovább kocsin egy hegyháton át sűrű cserjék között le egy másik völgybe : itt jobbra kanyarodott az ut és miután átjutottam egy hosszú, kissé mocsaras erdei tisztáson, leszálltam a kocsiról és gyalog követtem egy erdőcsőszt, a­ki meredek hegyoldalon át egy erdőn vezetett keresz­tül, melyben csalán­bokrok és égbenyúló törzsek váltakoztak. Régebbről ismertem a fekete czimborát, a­ki hosszú szürke köpenyében hallgatagon lépdelt előttem. Barna arcza kifejezés teljes szemeivel, kö­rülfogva fekete fürtökkel, magas izmos alakja, kön­­­nyed mozdulatai, nesztelen setlenkedése a sűrűség­ben, mind az igazi, szép, erőteljes délszláv typust jellemezte. Az ég szürkülni kezdett, a keleti égen piros fény sugárzott és a csillagok lassanként el-eltenedeztek, midőn ismét kijutottam az erdőből és egy fes­tői fekvésű erdőgyep szélére jutottam. Itt egy pompásan készült leshely előtt csalétek volt kitéve. Alig hogy a regg beköszöntött, két hatalmas holló jelentkezett. A­nélkül, hogy sokat teketóriáztak volna, a csal­étekhez repültek és hozzá­láttak a lakmározáshoz. Egyszer csak azonban rekedten kezdtek károgni, és félénken tekintgettek a túlsó erdőszélre. Midőn aztán én is ebbe az irányba tekintettem, egy félén­ken bandukoló farkast pillantottam meg. Óvatosan nyúltam fegyverem után, abban a reménységben, hogy az ordas komának majd kedve kerekedik ke­vés reggelire, a­mikor aztán én egy kis ólommal szolgálhatnék neki, de illúzióim csakhamar eltűntek, midőn látnom kellett, hogy őkelme, valószínűleg éj­jeli portyázásaiból térvén haza, nyugodtan haladt tova a gyep szélén, hogy aztán az erdőben eltűn­jék szemeim elől. Negyedórával ez intermezzo után észrevettem, hogy a hollók ismét felfelé tekintettek és károgá­­sukkal egy nagy ragadozó madár közelgését je­lezték. Csakhamar nehéz szárnyak suhogását és a leső­helyem mellett levő fák között egy leereszkedő sa

Next