Elektrotechnika, 1930 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-15 / 1-2. szám

ELEKTROTECHNIKA szempontjából sok esetben alkotóik maguk sem ismerik föl és amelyekről gyakran csak az utókor kegyeletes búvárkodása állapítja meg, hogy szerves alkotó részei egy olyan pillérnek, amelyből az idők folyamán korszakot alkotó hatalmas találmányok sora bontakozott ki. A tudós búvárkodók ezen utóbbi csoportjába tartozik a XIX. század magyar tudományos életének azon tiszteletreméltó remetéje is, akinek működését ebben a közleményben kívánjuk ismertetni és méltatni, meghajtva előtte a hódolat zászlóját. Korunk egyik kiváló természettudósa, Ramon Y. Cajal,két olyan tulajdonságot jelöl meg, amellyel a tudomány művelőinek okvetlenül rendelkezniük kell, hogy munkásságukat siker koronázhassa. Ezek : szellemi önállóság, intellektuális kíváncsiság, kitartás a munkában, hazaszeretet és dicsőségszomj. Jedlik Ányos István eredeti egyéniségében mindeme sajátságokat megtaláljuk, kivéve az utolsót, amelytől távol tartotta őt nemcsak veleszületett szerénysége, hanem szerzetesi mivoltának szelleme is, amely egész lényét betöltötte. „A félénk elzárkózottság — mondja emlékbeszédében báró Eötvös Lóránd — volt az az egy nagy hibája, amely akadályozta, hogy másokkal való érintkezés által tudományos látóköre bővüljön és viszont, hogy ő tudományával másokra éltető hatással legyen . ..“ „ .. . Jedlik magára hagyatva járt öncsinálta útján és mégis nem egyszer azon nagy fölfedezések nyomán, haladt, amelyek a múlt század dicsőségét teszik. Ő sokat keresett és sokat talált, de mert maga nem hirdette, honfitársai nem vették észre, a külföld nem látta az ő találmányait; azért a világ tudományos irodalmában neve alig fordul elő a XIX. század fölfedezőinek sorában.“ E szavaknál álljunk meg egy percre és súlyos mulasztásaink tudatában mondjunk „mea culpa“-t. Báró Eötvös Lóránd emlékbeszéde, amelyben a most élő nemzedék figyelmét fölhívta Jedlik találmányainak korszakot alkotó jelentőségére, hat nap hijján 31 esztendővel ezelőtt hangzott el a Magyar Tudományos Akadémia falai között, anélkül, hogy a magyar tudományos körökben kellő benyomást és visszhangot keltett volna. Fizikai és elektrotechnikai szakirodalmunk javarésze egyáltalában nem,, vagy csak futólag említi Jedlik nevét és — Heller Ágost kivételével — még azok a szerzők is, akik néhány sort szentelnek munkássága két legnagyobb termékének : a „villanydelejes forgony“-nak, és az „egysarkú villanyindító“-nak, nyilvánvalóan csak báró Eötvös Lóránd rövid közlésére támaszkodnak. Azon emberöltőnyi idő alatt, amelyben a villamosság civilizációnk nélkülözhetetlen elemévé és eszközévé lett s amely a nagy műszaki alkotások méltó dicsőítésére Németországban születni látta a Deutsches Museum-ot, nálunk senki sem akadt, aki Jedlik úttörő készülékeit részletesebb ismertetéssel a feledés homályából kiemelte és ország-világ előtt az őket méltán megillető polcra helyezte volna. Ezt a mulasztást volt hivatva jóvátenni a Magyar Elektrotechnikai Egyesület 1928 május 3-i emlékünnepélye, amelyre a Pannonhalma ősi apátságához tartozó tanárképző főiskola és a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem I. sz. fizikai intézete szertárának muzeális szekrényeiből előhozták Jedlik rég pihenőre tért kis gépeit, hogy kézzelfogható tanúságot tegyenek mesterük alkotó szelleméről és hogy tanúi legyenek annak a kegyeletes tiszteletnek, amelylyel a villamosságtan első magyar úttörője emlékének a magyar elektrotechnikai kar hódolni kíván. Non omnis moriar.* Jedlik Ányos (keresztnevén tulajdonképpen István, Ányos a szerzetesi neve) a természettudományok újjászületése nagy századának hajnalán, 1800 január 11-én született Komárom vármegyében, Szémőn, mint egyszerű szegény földművesszülők gyermeke. Középiskolai tanulmányait Nagyszombatban kezdte, majd a Pozsonyi gimnáziumban folytatta, amelynek elvégzése után, 17 esztendős korában, szülői kivánságára és egyéni hajlamainak sugallatára, a bencés rend kötelékébe lépett. Szerzetesi és tudományos fölsőbb kiképeztetését a Pannonhalmai apátság hírneves szemináriumában nyerte, ahol 1822-ben bölcsészeti tudorrá avatták, majd 1825-ben áldozó pappá szentelték. Közvetlenül ezután megkezdi hosszú tanári pályafutását. Először Pannonhalmán, később Győrött tanítja a fizikát, majd 1830-ban a Pozsonyi akadémiára kerül. 1840-ben a Pesti egyetemre nevezik ki, ahol 38 éven keresztül tölti be a fizikai tanszéket, amelyről 1878-ban, életének hetvenkilencedik évében, 53 évi buzgó tanárkodás után, teljes szellemi frisseségben vonul vissza a jól megérdemelt nyugalomba. Munkakedvét és tudományszomját késő aggkoráig megtartotta. Győri visszavonultságában is szorgalmasan tovább dolgozgat s amidőn öregedő szervezetének lassan kialvó képességei már zavarják búvárkodásaiban, elkeseredve szokta volt mondani az újonnan érkezett könyvekre mutatva : „Csak időt is küldenének mindegyikkel“. Életfölfogását tömören jellemzik azok a keresetlen szavak, amelyeket néhány nappal 1895 december 15-én bekövetkezett halála előtt mondott Acsay Győri igazgatónak: ,,Kedves rendtárs úr, életem hosszú volt, de a munka sohasem fárasztott; hová kellene lennünk, ha az Isten a munkára való képességet megvonná tőlünk“. Jedlik jellegzetesen búvárkodó szellem volt. Szeretett otthona a csendes laboratórium, legnagyobb öröme a kísérletezés és minden boldogsága a természet titokzatos erőinek egy-egy maga kigondolta kis készülékkel való megszólaltatása s a megnyilvánuló törvényszerűségek kibogozása. Szemében a fizika az életet teljesen kitöltő gyönyörűségek forrása. Amidőn egyszer késő öregkorában egyik fiatalabb rendtársa azt kérdezte tőle „miért választotta tanulmánya tárgyául éppen a fizikát s miért nem például a teológiát, amely a legmagasztosabb dolgokkal foglalkozik“, így válaszolt: ,,Minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok s egyszersmind mulatok és gyönyörködöm is“. Majd egy más alkalommal: „Kedves öcsém, jobban megismertem Istent a fizikából, mint maga a teológiából“. Munkássága — Faraday-éhez hasonlóan — inkább gyakorlati jellegű volt, semmint elméleti. Az utóbbihoz nélkülözte a szükséges magasabb matematikai fölkészültséget. E hiányért azonban kárpótolta őt a * S. Ramon Y. Cajal : Tudományos kutatásra vezérlő kalauz. Fordította : dr Salamon Henrik, Budapest, 1928. 1897 május 9-én, 1930. január hó 15.