Elektrotechnika, 1977 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
Elektrotechnika 70. évf. 1977. 8. sz. DR. SZEPESI ENDRE (1906- 1977) Szinte hihetetlen, hogy már nincs közöttünk... A Halál legyőzte őt is, aki pedig nem igen hagyta magát legyőzni senkitől. Pihenni tért Ő is, aki pedig nem ismerte a pihenést, aki mindig sietett, mindig dolgozott, mindig harcolt. Sokan azt se vették észre, hogy már nyugdíjba ment, hiszen ez se jelentett számára megállást, csupán alig észrevehető lazítást a saját maga által diktált rohanó tempón. Nem volt könnyű ember a szónak semmiféle értelmében sem — de feltétlenül ember volt, nagy ,,E”-vel. Egyéniség volt: sose lehetett valamilyen kategóriába beskatulyázni, s most — életműve kényszerű lezárásakor — sem lehet néhány közhellyel jellemezni. Mindig harcolt a maga meggyőződéséért, lett légyen az műszaki kérdés vagy bármi más. Ha igazát érezte, nem törődött azzal hogy esetleg felettesével vagy éppen megbízójával került szembe; de ha meggyőződött korábbi álláspontja helytelenségéről, nem keresett kibúvókat, megvallotta tévedését beosztottai előtt is. Sose felejtem el egy ilyen alkalommal elhangzott mondását: „Saját szavam, akkor veszem vissza, amikor akarom!” Harcai kemény vívások voltak — nem látványos markírozások. De ha észrevette, hogy a hőn áhított győzelmet jelentő találat nem csak sportszerű tus volt, hanem komoly sebet is ejtett — nem csak elvi győzelmet jelentett, de ellenfelének személyi kárt is okozott . Ő volt az első, aki eldobva a vívómaszkot segítségére sietett. Szigorú volt önmagához és másokhoz is. Egyszerűen nem ismerte az ügyek formális elintézését. Viszont gyakran problémát okozott másoknak lényegretörő, az ügyet érdemileg elintéző, de a szabályokhoz nem igazodó intézkedéseivel.. Éjszaka papír és ceruza volt ágya mellett, hogy ha egy jó gondolat, ötlet felriasztja álmából, azt azonnal papírra vethesse — de ugyanezt kívánta munkatársaitól is. Nem egyszer fogott el reggel munkába érkezéskor, hogy megkérdezze, milyen variációt dolgoztam ki az előző nap, munkaidő után feladott problémákra, s véleményemet kérje újabb javaslatairól. Mindenből száz százalékot kívánt, vagy még annál is többet, mert egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy valamely — munkánkhoz kapcsolódó — kérdés már túlesik feladatunk határán. Nem volt elnéző, nem volt sima modorú, de még csak diplomatikus sem. De mástól is tudomásul vette ugyanezt, mindent átszövő, valóban mélyen emberi humora letompította azokat az éleket, amelyek e nélkül súlyos sebeket okozhattak volna. Zárkózott volt, legközelebbi munkatársait is magázta, de ha környezetében bárki is bajba került, nehézségekkel küzdött, azt azonnal megérezte, azonnal segítségére sietett — függetlenül attól, hogy barátja, munkatársa vagy éppen ellenfele volt az illető. Berlinben szerezte villamosmérnöki diplomáját akkor, amikor hazánkban még csak a gépészmérnöki képzés keretében lehetett felsőfokú villamos ismereteket szerezni. Műszaki tudása igen széleskörű volt (humán műveltségéről és művészeti érdeklődéséről nem is beszélve). Specialistája volt a kisfeszültségű készülékeknek (elméleti, gyártási és alkalmazási kérdésekben egyaránt), a túlfeszültségeknek (a túlfeszültségvédelemnek), az ipari erőműveknek és az ipartelepi elosztó berendezéseknek. De kevés olyan területe volt a nagyfeszültségű hálózati kérdéseknek is, amelyekhez ne tudott volna figyelemreméltóan hozzászólni. Gyakran meghökkentünk a munkánkhoz kapcsolódó kalorikus, gépészeti és építészeti kérdésekben való jártasságán is. Ma talán már nem olyan feltűnő, hogy mindezen témakörök gazdasági oldalát ugyanúgy figyelemmel kísérte, mint a műszakit, de az elmúlt évtizedekben ez bizony egyáltalán nem volt természetes. És mindez a széles körű, de mégis igen mély és igen alapos tudása nem csak hogy nem akadályozta, de kifejezetten megalapozta kiváló szervező „menedzser”-tevékenységét. Mindig csak tényleges munkájáért, tényleges eredményeiért kívánt elismerést. És az igazi emberi érdekeket mindig a sikerek elé helyezte. Épp ezért hiszek abban, hogy ha most ő lektorálná ezt az emlékezést, megértené, hogy emberi vonásainak ábrázolása kedvéért háttérbe szorítottam az érdemeit rögzítő lexikális adatokat. Pedig ezekből is akad bőven. Rövid németországi praktizálása után az ERVIL- hez (Erőátviteli és Világítási Rt., villamos gép- és készülékgyár) került, ahol 16 évig dolgozott, végül igazgatóhelyettes lett, és csak 1949-ben vált meg innen, amikor az államosítás utáni iparszervezés ezt a gyárat megszüntette. Ekkor helyezték át az EGART-hoz (Energiagazdálkodási Rt.), amelyből a HŐTERV, majd a jelenlegi Energiagazdálkodási Intézet lett. Itt mint a Villamos Osztály vezetője kezdte, s nyugdíjba menetelekor már az egész Tervezési Iroda vezetője volt. Kezdetben az államosítás utáni iparszervezés által létrehozott új üzemek belső villamos hálózatának rekonstrukciója volt fő feladata, később ez egyre inkább áttolódott az ipari erőművek tervezésére. Gyakorlatilag nincs hazánkban olyan ipartelepi üzemi erőmű, amelynek villamos tervezését nem vezette volna. A háború után újrainduló erőműexportnak ott volt a bölcsőjénél (1955 Románia és Egyiptom), s végig részt