Élet és Tudomány, 1953. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1953-12-30 / 52. szám
állórend kereteit. Az ilyen emberektől a reformátusok is úgy féltek, mint ördög a tömjéntől, üldözték és ha módjukban állt, megsemmisítették őket. Servetről is megállapították:»az ilyen ember megérdemli, hogy a beleit kiszaggassák!« Servet Strassburgban sem érzi magát biztonságban. Lyonba utazik, ahol álnéven — családi birtokuk után Villanovamusnak nevezi magát — mint nyomdász keresi kenyerét. Lyon akkoriban egyike a francia szellemi élet gócpontjainak. Sérvét nyílt szelleme a földrajz, az asztrológia és — dr. Champier hatására — az orvostudomány felé fordul. Ezek a tudományok — és elsősorban az orvostudomány — azért érdeklik, mert meg akar ismerkedni a világgal, amelyben él, a Földdel a Kozmosszal — és az emberi szervezettel, a mikrokozmosszal. Mégis orvosi tanulmányainak céljául azt tűzi ki, hogy megismerje, hogyan »működik« az emberben az »isteni lélek«. 1538-ban Servet Párizsban van. Az orvosi egyetem bonctan professzorának, a híres Johann Günthernek tanítványa. Ott tanul Vesalius is, a bonctan bátor megalapozója. Günther Vesalius után Villanovamust (vagyis Servetet) említi legkiválóbb tanítványai között és miután Vesalius elhagyja Párizst, Servet lesz Günther első asszisztense, Günther Galenus tanításainak híve. Előadásaiban Galenus tanításait tolmácsolja. Günther maga sohasem boncolt. Mint mondották, a kést csak étkezéskor használta. Annál figyelemreméltóbb, hogy tanítványai — elsősorban Vesalius — kitűnő boncolási technikát fejlesztettek ki és bátran megdöntötték Galenus helytelen és a középkori orvostudományban dogmává csontosodott bonctani nézeteit. hangzik, hogy 400 évvel ezelőtt az emberek nem ismerték a vérkeringést. Azt gondolhatnánk, ősrégi az a felismerés, hogy az ember életét, szervezetének működését az ereinkben keringő vér tartja fenn. Pedig a XVI. század közepe Servei Mihály arcképe táján még az a kétezer éves elgondolás élt az emberekben, hogy a vérnek csupán az a szerepe, hogy az »élet szellemét« (amit Erasistratus időszámításunk előtt 250 évvel »pneumá«-nak, Galenus pedig időszámításunk után a II. században »spiritus vitalis«-nak nevezett el) továbbítja. Nem ismerték a vivőerek és a viszerek (artériák és vénák) szerepét, működését sem. Galenus — akinek halhatatlan érdeme, hogy az ókori orvostudomány eredményeit művében egybefoglalta — a következőképpen képzelte el a vér szerepét. Szerinte a vér a májban keletkezik, ahonnan a viszereken keresztül részben e szervezetbe, részben a szív jobb kamrájába kerül. A jobb kamrából a vér egy része a tüdőbe áramlik és ott »megtisztul«. (Hogy mi történik a tüdőbe került vérrel, ez nyitott kérdés maradt.) A vér másik része azonban a kamrákat elválasztó falon keresztül (Galenus a szív két kamráját összekötő véredény rendszert tételezett fel) a bal kamrába kerül. A tüdőből a szív bal feléle vezető erek hozzák a tüdőből a »spiritus vitalis«-t, ami a levegőből kerül az emberi szervezetbe. A bal kamrából kiinduló erek azután a szervezetbe juttatják el a spiritus vitalist tartalmazó levegőt , ami egy kevés vérrel is keveredik. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az elgondolás azon a tapasztalatitényen alapult, hogy a boncolásra kerülő állatok verőereiben igen kevés vér van, mert a rugalmas verőér a benne levő vért a hajszálerekbe szorítja. Ezért azt hitték, hogy a verőerek levegőt szállítanak a szervezetbe, a vér pedig a viszerekben van.) Galenus szerint a