Élet és Tudomány, 1964. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-21 / 8. szám
ajtó berendezés, amelynek jóvoltából a szerelvények kis távolságban követhetik egymást. Ennek régebbi típusa a vasutakéhoz hasonlít. A vonal szakaszokra van osztva, és egy-egy szakaszba a jelzőlámpa csak akkor engedi be a szerelvényt, ha az előző már eltávozott onnan. A sebességre való tekintettel a szakaszok elég hosszúak, emiatt nagy az úgynevezett követési távolság, ami viszont a szállítási teljesítménynek szab korlátot. Újabban sokkal rövidebbek a szakaszok és a jelzők csak láthatatlan sínáramkörök formájában vannak meg. Egy-egy sínszakasz áramköre más-más jelet sugároz, s ezeket a jeleket a következő szerelvény vezetőfülkéje alá szerelt antennaszerű tekercs felfogja. Ily módon a vezetőfülkében levő műszer (sáltorjelzőnek nevezik a mozdony ,,hátrá”-ról) folyamatosan érzékeli az előtte levő szerelvény távolságát, és a vezető ebből tudja, hogy milyen sebesen haladhat. A berendezés egyébként azt is „figyeli”, hogy a vezető megtartja-e az utasításokat, s ha netán gyorsabban hajt a megengedettnél, kikapcsolja az áramot, mire a vonat megáll. A sátorjelzővel a lehető legkisebbre csökkenthető a követés távolsága, tehát jelentősen megnövelhetjük vele a szállítási teljesítményt. Ilyen tehát a gyorsvasút, amely futhat az utca szintjén, de fölötte vagy alatta is. Megépíteni a felszíni, utcaszinti pályát a A berlini magánvasút pályája Kísérleti nyeret indít Franciaországban Ml