Élet és Tudomány, 1965. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-05 / 44. szám

test. A csillagok szféráján túl van a Bol­dogok Országa, vagyis a mennyország. Ez a világkép nem a véletlen szülemé­nye, nem a képzelet műve volt, hanem tö­kéletes égi megfelelője az akkori földi — hűbéri — társadalomnak és e társadalom lépcsőzetes, hierarchikus épületének. Az égitestek között kiemelkedő jelentőségű Földhöz az emberek világában az uralkodó vagy a pápa hatalma volt hasonlítható. A természettudományok újkorának haj­nalát Kopernikusz fellépése (1543) jelen­tette. Ma már szinte megfoghatatlan az a merészség, amellyel ez a kanonok-csilla­gász szembefordult az ókorbtól örökölt és szinte már egyházi dogmává merevített, m­egcsontosodott nézetekkel — jóllehet a nagy lengyel csillagász voltaképpen nem mondott újat, heliocentrikus (Nap-közép­pontú) világképének minden jelentősebb részlete megtalálható az ókori Korn­g gon­dolkodók munkáiban. • Kopernikusz tanítása — az, hogy a Vi­lágegyetem közepét nem a Föld, hanem a Nap foglalja el — néhány évtizedig, sőt évszázadig sok csillagász számára is csak puszta matematikai föltevést, kényelmes tárgyalásmódot jelentett. A dán Tycho Uralte, a távcső előtti kor legkiválóbb észlelő csillagásza bizonyára belátta a kopernikuszi tanok felsőbbren­dűségét, az arisztotelészi—ptolemaioszi rendszerhez viszonyítva, mégsem mert nyíltan állást foglalni mellettük. Az ő vi­lágképe volt az átmenet a régi és az új között: továbbra is a Földet tartotta a Világegyetem középpontjának, de már azt vallotta,, hogy a Merkur és a Vénusz nem e körül, hanem a Nap körül kering. Giordano Bruno ugyan még csak filozó­fiai meggondolások, nem pedig természet­tudományos tények alapján, de már meg­­rendíthetetlenül és megfélemlíthetetlenül vallotta, hogy nem a Föld a Világegyetem közepe. A világ — úgymond — végtelen, nincs határa, tehát közepe sincs. A világ­ban — hirdette — számtalan olyan lakott égitest található, mint a Föld. Nézeteiért K­iOO-ban máglyán szenvedett vértanú­­halált. Galilei és Kepler, majd Newton munkás­sága nyomán a XVII. században kétség­telenné vált a heliocentrikus világkép fö­lénye az embernek hízelgő, de önző és ha­zug geocentrikus nézetek fölött. A csilla­gászat bebizonyította, hogy a Föld a Nap körül keringő bolygók között a kisebbek közé tartozik, noha voltak, akik azt sze­rették volna bebizonyítani, hogy a Föld a Világegyetemben valamilyen szempont­­­ból kitüntetett helyet foglal el. W. Herschel a XVIII. század végén sa­ját készítésű, nagyméretű tükörtávcsövei­ segítségével megmérte az égbolt különféle helyeinek látszó csillagsűrűségét. Méré­seinek és számításainak eredményeként arra a megállapításra jutott, hogy a Nap — a Földdel és a többi bolygóval együtt — a csillagok millióiból és milliárdjaiból álló óriási rendszernek a belsejében van. Ez a csillagrendszer lapult korong alakú, s ezért látunk több csillagot az égen, ha a rendszer pereme felé nézünk. Minthogy az égboltnak ez a csillagokból álló fénylő sávja Tejút néven ismeretes, csillagrend­szerünk a Tejútrendszer (vagy görögösen Galaxis) nevet kapta. Herschel, akiben talán valamelyest még élt az ó- és középkori szemlélet, azt állí­totta, hogy a Nap (és így a Föld is) a Tejútrendszer közepén helyezkedik el. Eszerint, tehát az ember mégis a Világ­­egyetem valamilyen kiemelt, különleges helyén élne! Már Herschel is százszámra fedezett föl csillagrendszereket, de ködfoltoknak tar­totta őket, és úgy vélte, hogy a Tejút­rendszerhez tartoznak. A XX. század ele­jén azután több érdekes csillagászati fel­fedezés született, és ezek fényt derítettek Herschel tévedésére: a Nap nincs a Tejút­rendszer közepén, sőt még csak közel sincs a középponthoz. A Galaxis felül­­nézetben örvénylő, spirális karokat mutat. A Nap az egyik ilyen kar vége felé helyez­kedik el, és sok milliárd csillagtársával együtt a Tejútrendszer középső részei kö­rül kering. A tudomány ezzel még egy csapást mért a geocentrikus szemléletre, erre a „csilla­gászati egocentrizmusra”. A ködfoltok­ról — amelyek közül már Herschel is igen sokat fölfedezett — vagy legalábbis leg­nagyobb részükről kiderült, hogy a Tejút­rendszerhez hasonló, de azon kívül (lati­nul : extra) levő csillagrendszerek: „extra­galaxisok”. Földünk tehát nem az álta­lunk belátható Világegyetem-rész egyet­len csillagrendszerében, hanem csak a sok millió rendszer közül az egyikben van. Mintegy tizenöt évvel ezelőttig azok, akik hittek — ha nem is Földünk, de leg­alább a Tejútrendszer — kiváltságos hely­zetében, vigaszt találhattak abban, hogy galaxisunk körülbelül kétszer nagyobbnak volt mérhető, mint a legnagyobb extraga­laxisok. Végül a Falomar-hegyi­­Amerikai Egyed

Next