Élet és Tudomány, 1965. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-05 / 44. szám
test. A csillagok szféráján túl van a Boldogok Országa, vagyis a mennyország. Ez a világkép nem a véletlen szüleménye, nem a képzelet műve volt, hanem tökéletes égi megfelelője az akkori földi — hűbéri — társadalomnak és e társadalom lépcsőzetes, hierarchikus épületének. Az égitestek között kiemelkedő jelentőségű Földhöz az emberek világában az uralkodó vagy a pápa hatalma volt hasonlítható. A természettudományok újkorának hajnalát Kopernikusz fellépése (1543) jelentette. Ma már szinte megfoghatatlan az a merészség, amellyel ez a kanonok-csillagász szembefordult az ókorbtól örökölt és szinte már egyházi dogmává merevített, megcsontosodott nézetekkel — jóllehet a nagy lengyel csillagász voltaképpen nem mondott újat, heliocentrikus (Nap-középpontú) világképének minden jelentősebb részlete megtalálható az ókori Korng gondolkodók munkáiban. • Kopernikusz tanítása — az, hogy a Világegyetem közepét nem a Föld, hanem a Nap foglalja el — néhány évtizedig, sőt évszázadig sok csillagász számára is csak puszta matematikai föltevést, kényelmes tárgyalásmódot jelentett. A dán Tycho Uralte, a távcső előtti kor legkiválóbb észlelő csillagásza bizonyára belátta a kopernikuszi tanok felsőbbrendűségét, az arisztotelészi—ptolemaioszi rendszerhez viszonyítva, mégsem mert nyíltan állást foglalni mellettük. Az ő világképe volt az átmenet a régi és az új között: továbbra is a Földet tartotta a Világegyetem középpontjának, de már azt vallotta,, hogy a Merkur és a Vénusz nem e körül, hanem a Nap körül kering. Giordano Bruno ugyan még csak filozófiai meggondolások, nem pedig természettudományos tények alapján, de már megrendíthetetlenül és megfélemlíthetetlenül vallotta, hogy nem a Föld a Világegyetem közepe. A világ — úgymond — végtelen, nincs határa, tehát közepe sincs. A világban — hirdette — számtalan olyan lakott égitest található, mint a Föld. Nézeteiért KiOO-ban máglyán szenvedett vértanúhalált. Galilei és Kepler, majd Newton munkássága nyomán a XVII. században kétségtelenné vált a heliocentrikus világkép fölénye az embernek hízelgő, de önző és hazug geocentrikus nézetek fölött. A csillagászat bebizonyította, hogy a Föld a Nap körül keringő bolygók között a kisebbek közé tartozik, noha voltak, akik azt szerették volna bebizonyítani, hogy a Föld a Világegyetemben valamilyen szempontból kitüntetett helyet foglal el. W. Herschel a XVIII. század végén saját készítésű, nagyméretű tükörtávcsövei segítségével megmérte az égbolt különféle helyeinek látszó csillagsűrűségét. Méréseinek és számításainak eredményeként arra a megállapításra jutott, hogy a Nap — a Földdel és a többi bolygóval együtt — a csillagok millióiból és milliárdjaiból álló óriási rendszernek a belsejében van. Ez a csillagrendszer lapult korong alakú, s ezért látunk több csillagot az égen, ha a rendszer pereme felé nézünk. Minthogy az égboltnak ez a csillagokból álló fénylő sávja Tejút néven ismeretes, csillagrendszerünk a Tejútrendszer (vagy görögösen Galaxis) nevet kapta. Herschel, akiben talán valamelyest még élt az ó- és középkori szemlélet, azt állította, hogy a Nap (és így a Föld is) a Tejútrendszer közepén helyezkedik el. Eszerint, tehát az ember mégis a Világegyetem valamilyen kiemelt, különleges helyén élne! Már Herschel is százszámra fedezett föl csillagrendszereket, de ködfoltoknak tartotta őket, és úgy vélte, hogy a Tejútrendszerhez tartoznak. A XX. század elején azután több érdekes csillagászati felfedezés született, és ezek fényt derítettek Herschel tévedésére: a Nap nincs a Tejútrendszer közepén, sőt még csak közel sincs a középponthoz. A Galaxis felülnézetben örvénylő, spirális karokat mutat. A Nap az egyik ilyen kar vége felé helyezkedik el, és sok milliárd csillagtársával együtt a Tejútrendszer középső részei körül kering. A tudomány ezzel még egy csapást mért a geocentrikus szemléletre, erre a „csillagászati egocentrizmusra”. A ködfoltokról — amelyek közül már Herschel is igen sokat fölfedezett — vagy legalábbis legnagyobb részükről kiderült, hogy a Tejútrendszerhez hasonló, de azon kívül (latinul : extra) levő csillagrendszerek: „extragalaxisok”. Földünk tehát nem az általunk belátható Világegyetem-rész egyetlen csillagrendszerében, hanem csak a sok millió rendszer közül az egyikben van. Mintegy tizenöt évvel ezelőttig azok, akik hittek — ha nem is Földünk, de legalább a Tejútrendszer — kiváltságos helyzetében, vigaszt találhattak abban, hogy galaxisunk körülbelül kétszer nagyobbnak volt mérhető, mint a legnagyobb extragalaxisok. Végül a Falomar-hegyiAmerikai Egyed