Élet és Tudomány, 1967. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-16 / 24. szám
öltözve, fején (nyílván a portugáloktól zsákmányolt) tábornoki süveg ült s eképpen nagyon hasonlított egy parádéba öltözött svájci portáshoz, annál is inkább, minthogy kezében hosszú, ércgombos botot tartó." Magyar László a törzsfőnök elé rakatta az adományt: hatvan rős különböző színű pamutszövetet, hat font lőport, jó csomag tölténypapírt és tíz üveg égett bort. A főnök kétszer tapsolt, ezzel fejezte ki elégedettségét. Ezután Magyar kíséretét a kukoricalisztből maguk által erjesztett kimbombó nevezetű itallal kínálták. Ezt itták lángoló emberei is, a marimbások pedig pengették a talpalávalót. Megkezdődött az elmaradhatatlan tánc. Magyar a maga embereit mérsékletre intette a kimbomba fogyasztásában, sőt midőn látta, hogy a kedv már kicsapongássá fajul, kísérőit azonnal hazatérésre sorakoztatta A karaván már az üdezöld rétek, szelíd halmok fennsíkján járt, amikor Magyar László, ki az utóvédben lépdelt, azt tapasztalta, hogy a karaván eleje valamiért megtorpant. Előresietett. De már jött is vele szemben Mursza. Mosolygott. Baj nem lehet. Ritkás erdőszélen állt a karaván élénk, vidám cseveteléssel. Mursza az egyik erdőszéli fa tetejére mutatott: — Enganna Kontó, lásd az oszoie-madarat! Egyik teherhordód látta meg. S azt a szerencsést, aki megpillantja ezt a madarat és követi röptét, elvezeti a vadméhek dús kaptárához. Azért is nevezik méz-madárnak. Magyar László babonás hiedelemnek vélte Mursza közlését, de azért figyelte és követte a fáról fára és egyre az erdő belseje felé röppenő, de magát mindig mutató madarat. Mursza és néhány teherhordója, karján fejszével, már jó félóráig követték az oszdlét, mely végül egy hatalmas, odvasnak tűnő fát háromszori négyszer körülröpült s végül annak egyik ágára szállt. Az emberek ezt a fát azonnal száraz gallyal, csalittal vették körül, azt meggyújtották, s a fát aljától tetejéig sűrű füstfelhőbe borították. Ekképpen kifüstölték a vadméheket. A fát aztán kidöntötték s hamar megtalálták a kaptár bejáratát. Magyar ezt írja naplójában: »Hazámba gyakran játok mézzel teli kaptárokat felbontani, de azok tartalma semmi ahhoz képest, amit itt, a fa odvában találunk. Kísérőim keze-arca csörgött a méztől, azonkívül nyolc nagy kabakot töltöttek meg mézzel. A legszebb lépdarabot a fa tuskójára helyezték. Ez volt az oszole-madár jutalma." Utazásuk tizennegyedik napján érte a karavánt az első fosztogató szándékú útonállás. Jelentették Magyar Lászlónak, hogy az engysáló (a fegyveres előőrs) előtt egy idegen, puskával is, dárdákkal is felszerelt csapat földre kuporodva állja el az utat. Magyar László Murszával és Pakaszéróval nyomban a karaván élére sietett, és szokás szerint "mint vendéglátók" először köszöntötték az idegeneket a háromszoros bokuetuval. Azok ezt nem viszonozták. Ez már rossz jel volt. Végül is megszólalt az idegen csapat egyik tagja, és kérdezte a karaván vezetőjének nevét. A választ megkapván, egy ideig megint csak hallgattak. Közben a karaván népe értesülvén a történtekről, ugyancsak fegyverre kapott, és »Öle zangó« kiáltással követelte, hogy az idegeneket tessékeljék a népgyűlés elé. Ezek ott meg is jelentek, felettébb mord tekintettel. Magyar László a szokások szerint négylábú kis széken ülve fogadta őket. Mellette Pakaszéró és egy tolmács. A tárgyalást azonban a tapasztalt Mursza vezette. Az egyik idegen harcos pecsételt levelet adott át, melyben a Kubála nevű ország fejedelme azt bizonygatta, hogy egy korábbi bihéi karaván az ő nyolc emberét is magával vitte, s azok azóta sem kerültek elő. Mursza olyan ügyes keresztkérdésekkel hozta zavarba a levélhordozókat, hogy azok a végén már semmiről sem tudtak, semmire sem emlékeztek. Végül azonban vezetőjük kivett tölténytáskájából egy töltényt, azt kettétépte és Magyar László lába elé dobta. Ez bizony ahadüzenet" jele. A karaván zúgott: »Olé fundanga! Ole Utah — kész a fegyver, kész a lőpor! Magyar László Murszával és a szekulákkal számolt. Kubala fejedelmének aligha van kétezer fegyverese, ha tehát harcra kerül a sor, ő húzza a rövidebbet. Ám a harc fergetegében sok áru tönkremehet. Megerősítették hát a kilombót és az őrségeket megkettőzték. Reggel pedig szigorú hadirendben, a fegyveresek felpofozott puskákkal indultak tovább. Támadás nem érte őket. Annál gyötrelmesebb természeti támadást kellett átvészelniük- Útjukat keresztezte a hüvelyk hosszú vereshangyák igen mérges indulatú vonulása. Magyar László egy reggel arra ébredt, hogy emberei üvöltve rohannak ide-oda, dobálják magukról ruháikat s menekülnek a közeli erdőszélre, az ott folyó patakocska vízébe, vagy tüzet gyújtva tisztítják ruhájukat. Hamarost maga is ezt cselekedte. Ellepték őket a vereshangyák, melyeknek mérges szúrása, mint a parázs-égetés. Hosszú ki-