Élet és Tudomány, 1967, július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-01 / 35. szám
SZÜLŐFÖLDJE gye déli sarkába települt, vizekkel övezett Sarkad volt az Őserdő sarka, határ csücske. Ott zöldelltek a vidék legszebb mocsárerdői. Onnan a Sárrét féle rét, mocsár és láp uralkodott. Rogerius nagyváradi kanonok, aki Siralmas énekében a tatárjárás borzalmait megírta, fogságából megszökvén, ezekben a nádrengetegekben rejtőzködött. A falvak vizek mellé, de árvízmentes szigetekre települtek, mert pásztorkodás és halászat volt a lakosság fő kereseti forrása. A pásztorkodásnak kedvezett a nedves ligetek pázsitja, amely a legnagyobb melegben sem száradt ki, és az is, hogy télen a rothadó, gőzölgő lápi talaj melegétől megolvadt rajta a hó. A jószág akkor is talált ott ennivalót, amikor máshol mér régen istállóba verte volna a hideg. A rideg marha mellett a makkos lápi erdőkben a félig vad szalontól disznó lett híres, amely a mangalica XVIII. század végi — a Balkánról való — behozatala előtt az ugyancsak kipusztult bakonyi sertéssel együtt a Kárpátmedence legősibb házisertésfajtája volt. Juhokat is legeltettek, a két legrégibb kelet-európai fajtát: a feketegyapjas cigáját és a V alakban elágazó szarvú rackát. Az ármentes löszhátakon megtermett a kenyérnek való. A termést vízimalmokban őrölték meg. A középkori magyarságnak az egykori természetes környezet dúsan terített asztalt kínált, és így ez a magyarság nem is élt ott rosszul. A víz nem volt ellensége, de ha érdekei megkívánták, küzdött ellene, hatalmába hajtotta. Századok öntudatos és szorgos munkája sűrűn teleszórta apró fehér és tornyos falvakkal a síkságot. ELNÉPTELENEDÉS, ELMOCSARASODÁS, MAJD A VÍZSZABÁLYOZÁS A mohácsi vész után a táj sorsa Gyula várának birtokosától függött, ő pedig ritkán volt barátságos. A török a várnak 1566-ban történt bevétele után Tamáshiddnál hidat vert a Körösön, és lovascsapataival be-betörve, Nagyvárad ostromára haladva állandóan emésztette a tájat, különösen 1571-óta, amikor Sarkad vára is az övé lett. Irtották a népet a kuruclabanc háborúk és a nyomába járó pestis meg a kolera is. Csoda-e, ha elnéptelenedett a táj? Az apró kisnemesi falvak lakói elmenekültek. A szél elvitte a lápi erdők könnyű magvait és terméseit, ezek a nedves talajon hamar kicsíráztak, és húszharminc év múlva bozóterdő lepte el a szántóföldeket. Nem volt, aki a számtalan ágra szakadt folyók új medréből kivágja az áradások idején valóságos gátakat alkotó százados tölgyeket. A víz rászabadult a földekre, és elmocsarasította őket. A XVIII. század második felében feneketlen, járhatatlan mocsarakat találtak ott a térképező császári hadmérnökök. A nádban, lápi erdőkben egy-egy templomrom árulta csupán el, hogy a halak és récék (vadkacsák) birodalmában egykor az ember volt az úr. A szatmári béke ugyan viszonylag nyugalmat hozott a tájnak, de az újjászületést csak a múlt század végi vízszabályozás tette lehetővé. A Körösöknek részben új medret ástak, folyásukat kiegyenesítették, gátak közé fogták. E munkálatok eredményeként lett az a táj egyhangú szántóterület. Változatosságot csupán a parti homokdombok, test- és kunhalmok és a lépten-nyomon felcsillanó csatornák hoznak. Az erdők arra nagyobbak, mint az Alföldön általában, és ez egyéni képet ad a tájnak. Vésztő határában a Sebes-Köröshöz közel szép akácosok, Zsadány, Mezőgyán, Geszt, Bélmegyer határában pedig mocsári tölgyesek zöldellnek, bennük 600—700 éves fák is. Geszt határában sötétlik Arany János Tetemrehívás című balladájának radványi erdeje, aholhalva találták Bárczi Benőt. A táj éghajlata meleg és száraz. (A csapadék évi mennyisége 502—531 milliméter.) A mezőgazdaság ezért el nem lehet öntözés nélkül, persze csak módján szabad, kellő adagú és minőségű Vízzel, megfelelő mennyiségű és minőségű trágyával, hogy a talaj ki ne lúgozódjék az egyoldalú öntözéstől. Szerencsére nagyobb folyókban nincs hiány. Északi határán a Sebes-Körös, a délin a Fehér-Körössel egyesült Fekete- Körös a Kettős-Köröst alkotva halad.