Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-10 / 41. szám
Közéleti embereink, tudósaink és pedagógusaink között, a vitarendezők, a szónokok, a szavalók és az énekesek soraiban és még a rádió és a televízió hallgatóinak millióihoz szólók között is — sőt színművészeink körében is — számos hibásan beszélő embert figyelhetünk meg. Sokan talán maguk sem tudják, hogy kiejtési hibákat követnek el, hogy helytelen a beszédlégzésük, hogy heherésznek, rosszul képezik a hangokat, hadarnak, elharapják a szavak véghangzóit, hogy hibás a hangkapcsolásuk, gyors a beszédtempójuk, hogy másodpercenként 12—16 hang helyett 24—30 hang képzésébe kapnak bele; hogy oda nem illő sutabuta hangokat kevernek torz, csonka szavaikba; és hogy sokszor akadoznak, dadognak, holott valójában nem is dadogok. Vannak, akik vontatott beszédükkel valósággal felborzolják a hallgatóság idegeit; akik egyhangú előadásukkal álomba ringatják a közönséget; akik a legegyszerűbb mondat értelmi hangsúlyának visszaadására sem képesek; akiknek hiányzik a beszédritmus- és ütemérzékük — és még hosszan folytathatnánk a beszédhibák felsorolását. E káros tünetek nemcsak megnehezítik, hanem néha érthetetlenné és élvezhetetlenné is teszik akár a legalaposabban kidolgozott és tárgyánál fogva felfokozott érdeklődésre igényt tartó, legkitűnőbb előadást is. Aligha dicsőség, ha egy-egy színházi, tudományos, iskolai vagy politikai előadás után ilyen kritikákat hallunk: „A hatodik sorban ültem, és már ott sem értettük Y. X. egyetlen szavát sem”; „A tanár nem nyitja ki a száját”; „Monoton, hangsúlytalan, fahangú”; „Gombóc van a szájában”; „Kijár a nyelve! Mindig azt lesem, mikor marad már egészen kint”; „Azt sem tudom, miről adott elő, hiszen úgy sietett, legalább százszor elakadt beszéd közben”. „Na, hiszen ez sem adott elő, hanem előénekelt, meg úgy nyafogott, mint a macskánk”. Ezt is sorolhatnám — sajnos — sokáig. Minden helytelenül kiejtett hang, szó, minden dallamtalan, elhadart mondat stb. ront a beszéd értékén. A tartalom megfigyelésére késztető pszichológiai erő elterelődik, és a hibás beszéd sajátosságainak megfigyelésére összpontosul. Az eszmei tartalom helyett a rosszul képzett és rosszul vezetett beszéd emléke marad meg. Gyakran még évek múltán is jobban emlékezünk az előadó beszédhibáira, a beszédét károsító előadásmódjára, mint magára az előadás értékes mondanivalójára. Ha a nagyobb közönség előtt előadók, színművészek beszédét bírálat éri, ennek majdnem mindig a selypesség, a hadarás az indítéka. Ezért ezúttal csak ezekről essék szó. Mindjárt azt is leszögezhetjük, hogy mindkét beszédhiba megszüntethető. A hangképzés zavara A selypesség a hangképzés (artikuláció) zavara. Ez abban nyilvánul meg, hogy a beszélő nem tud hangtanilag (fonetikailag) teljes értékű sziszegő hangokat (sz, z, s, zs) képezni: vagy eltorzítva ejti ki őket, vagy más hangot képez helyettük. A társalgási beszéd során is furcsán hangzik így a mondat, hát még hivatalos alkalommal: „Sázs sál gyertyát, sázs itcse bort ide azs azstalra!”, avagy „cikrádzó cellem” (szikrázó szellem). Felejthetetlenül a fülemben maradt a „szociológiát tanultam” helyett a „sociológiát tanultam” bejelentés. Egy alkalommal a pékségről hallgattunk beszámolót. Az így hangzott el: „Ha jó az élestő, hamar későn les a tésta.. A felnőttek selypességének oka legtöbbször nem a hangokat képző szervek rendellenessége, nem anatómiai eltérés, hanem e szervek, illetve az őket irányító idegrendszerbeli központok funkcionális, vagyis működésbeli zavara. A selypességnek sok változata lehetséges: van úgynevezett fognyomásos, fogak közötti, füttyszerű, ajakközi, oldalsó képzésű, orrhangzós, nagyotthallásos stb. selypesség. Felnőttek körében az oldalsó képzésű selypesség a leggyakoribb. Ilyenkor a nyelv a szájüreg jobb oldala felé lejt, ott keresi a rés- és zárképző helyeket. E jelenség az agykéreg bal oldalán levő beszédmozgató központ működésével függ össze. A gyermekkori selypesség az állandó ismétlés következtében állandósul, rögzül. Ha a jobb felé kitérésnek fognövésbeli rendellenességek is kedveznek, az ilyen oldalsó képzésű selypességnek a gyógyítása nagy kitartást igényel. A selypességben szerepe van a hallásnak is. Az, hogy valaki a beszéd hangjait fel tudja fogni és utána tudja mondani, attól függ, hogy jó-e a füle.