Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-12 / 37. szám

gek mintázására ezért a hengernyomás a legjobb. Sajnos hátrányai is vannak: azonkívül, hogy a hengerek előállítása költséges, a színek száma általában nyolc­­­nál-tíznél több nem lehet, s nem eléggé élénkek. A hengereket ugyanis nagy, 2—4 tonna nyomással préselik a szövetre, így a színezék annak a belsejébe hatol, s a felület nem­ lesz eléggé élénk. Az egymás után nyomott színek a kö­vetkező hengerekre is rárakódnak és tom­pítják, piszkítják egymást. A nagy sebes­ség miatt egy-egy szín felvitele között nincs idő a száradásra, az egymásra eső színfoltok szétfolynak, nincs éles körvona­luk. Ezenkívül sokáig tart, amíg a gépet egy másik minta nyomására átszerelik­. Például hatszínű minta esetén ez öt óráig is eltart. Ha a gyárak sokszínű mintát, különle­ges színhatásokat és élénk színkombiná­ciókat akarnak elérni, filmnyomással dol­goznak. Minthogy itt kis erővel préselnek, a kelme felületén élénkek a színek, és mert a festék a sablon belső teréből nyo­módik az anyagra, festék sem „hordódik át” egyik sablonról a másikra. Egy-egy szín nyomása után a szövet megszárad, és a színfoltok éles körvonalúak. Az itt szük­séges sablonokat előállítani sokkal ol­csóbb, mint nyomóhengert vésni, ezért ez az eljárás kis vagy közepes mennyiségek gyártására is kifizetődik. De nagy meny­­nyiségű kelme nyomására nem célszerű, mert ahhoz nem elég hosszú egy-egy sab­lon élettartama. Kisebb tételek készítése­kor gyakoriak a mintacserék, és az egy­szerűbb szerkezetű filmnyomógépeken az áttérés egy új mintára nem tart másfél óránál tovább. Hogyan dolgoznak hát a filmnyomó be­rendezések? FÉNYMÁSOLÁSSAL... Több száz évvel ezelőtt alakult ki a ja­pán Yu-Sen-féle mintázóeljárás: a mintát papírra rajzolták, majd kivágták, és így a papírlapon a minta negatívja maradt. Két ilyen azonos mintájú papírlap közé haj­szálakból vagy finom selyemszálakból ké­szült hálót fektettek, majd a lapokat ösz­­szeragasztották. Ezt a papírsablont ráfek­tették a mintázandó textíliára, és ecsettel rákenték a festéket, amely a kivágott ré­szeken (a hajszálak között) az anyagra jutva kialakította a színes mintát. A pa­pír többi része alatt persze megmaradt az eredeti szín. A sablont folyamatosan to­vább csúsztatva végszámra mintázhatták vele az anyagokat. A tökéletesített Yu- Sen-féle eljárással ma is készítenek fi­nom rajzú, művészi mintájú kimonósely­­meket. Ez az eljárás szolgált alapul a filmnyo­máshoz, amely tehát szintén a sablonnyo­másnak egyik — különleges — fajtája. A filmnyomó sablonokat négyszögletes fa- vagy fémkeretre feszített finom szövé­sű — hernyóselyemből, szintetikus szál­ból vagy foszforbronz-huzalból készült — szitaszövet alkotja. A szálak kötéspontjai között — a szálak finomságától és sűrűsé­gétől függően — kisebb-nagyobb nyílások (pórusok) vannak. A sablon hossza és szé­lessége — a textilanyag méretei és a min­ta nagysága szerint — néhány deciméter­től több méterig terjedhet. A kifeszített szitaszövetre fényképésze­ti úton átmásolják a nyomandó mintát. Ez úgy történik, hogy először a mintát színes­re bontják: a színes rajzra átlátszó filmet fektetnek, és a filmre jól fedő tussal át­másolják a minta azonos színű elemeit. Vagyis egy szín rajzáról diapozitívot ké­szítenek. Ezt a műveletet minden színnel megismétlik. Egy-egy filmlapon tehát az azonos színű mintaelemek láthatók fekete tussal kirajzoltan, míg a diapozitív többi része átlátszó marad. E filmekről fénymá­solással kerül a minta a sablonok szita­szövetére. (Innen ered az eljárás neve, a filmnyomás.) Lássuk, hogyan!? A szitaszövetet fényérzékeny réteggel vonják be, majd sötétben, enyhe melegí­téssel megszárítják. A fényérzékeny anyag: zselatinnak és ammóniumbikro­­mátnak meghatározott arányú keveréke, amely addig, míg nem éri fény, vízben ol­dott állapotban marad, de fény hatására cserződik, vízben oldhatatlan vegyületet alkot, kiválik. Ha tehát a fényérzékeny réteggel borított szitaszövetre ráhelyezik a diapozitívot, és felülről erősen megvilágítják, a film át­látszó — nem mintázott — részén áthatol a fény, és alatta cserződik, vízben oldha­tatlan vegyületté válik a krómzselatin. El­lenben a tusrajzzal lefedett minta helyén nem éri fény a krómzselatin-réteget, és ezt ott meleg vízzel kioldják. A szitaszö­vet pórusai ily módon csak a mintának megfelelő részeken válnak szabaddá és engedik át a színezéket. A sablon az átvilágítás és a mosás után már alkalmas a nyomásra, de még előző­leg a krómzselatin-mezőket víz- és vegy­szerálló lakkréteggel is bevonják, hogy tartósságát növeljék. A nyomandó szövetet rugalmas alátétek­kel felszerelt hosszú (40—60 m) asztalra feszítik, ráhelyezik az első szín sablonját, majd megfelelő sűrűségű színezékpépet öntenek rá, és ezt a nyomókéssel végig­húzzák, elsimítják. A pép csak a mintát

Next