Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-12 / 37. szám
gek mintázására ezért a hengernyomás a legjobb. Sajnos hátrányai is vannak: azonkívül, hogy a hengerek előállítása költséges, a színek száma általában nyolcnál-tíznél több nem lehet, s nem eléggé élénkek. A hengereket ugyanis nagy, 2—4 tonna nyomással préselik a szövetre, így a színezék annak a belsejébe hatol, s a felület nem lesz eléggé élénk. Az egymás után nyomott színek a következő hengerekre is rárakódnak és tompítják, piszkítják egymást. A nagy sebesség miatt egy-egy szín felvitele között nincs idő a száradásra, az egymásra eső színfoltok szétfolynak, nincs éles körvonaluk. Ezenkívül sokáig tart, amíg a gépet egy másik minta nyomására átszerelik. Például hatszínű minta esetén ez öt óráig is eltart. Ha a gyárak sokszínű mintát, különleges színhatásokat és élénk színkombinációkat akarnak elérni, filmnyomással dolgoznak. Minthogy itt kis erővel préselnek, a kelme felületén élénkek a színek, és mert a festék a sablon belső teréből nyomódik az anyagra, festék sem „hordódik át” egyik sablonról a másikra. Egy-egy szín nyomása után a szövet megszárad, és a színfoltok éles körvonalúak. Az itt szükséges sablonokat előállítani sokkal olcsóbb, mint nyomóhengert vésni, ezért ez az eljárás kis vagy közepes mennyiségek gyártására is kifizetődik. De nagy menynyiségű kelme nyomására nem célszerű, mert ahhoz nem elég hosszú egy-egy sablon élettartama. Kisebb tételek készítésekor gyakoriak a mintacserék, és az egyszerűbb szerkezetű filmnyomógépeken az áttérés egy új mintára nem tart másfél óránál tovább. Hogyan dolgoznak hát a filmnyomó berendezések? FÉNYMÁSOLÁSSAL... Több száz évvel ezelőtt alakult ki a japán Yu-Sen-féle mintázóeljárás: a mintát papírra rajzolták, majd kivágták, és így a papírlapon a minta negatívja maradt. Két ilyen azonos mintájú papírlap közé hajszálakból vagy finom selyemszálakból készült hálót fektettek, majd a lapokat öszszeragasztották. Ezt a papírsablont ráfektették a mintázandó textíliára, és ecsettel rákenték a festéket, amely a kivágott részeken (a hajszálak között) az anyagra jutva kialakította a színes mintát. A papír többi része alatt persze megmaradt az eredeti szín. A sablont folyamatosan tovább csúsztatva végszámra mintázhatták vele az anyagokat. A tökéletesített Yu- Sen-féle eljárással ma is készítenek finom rajzú, művészi mintájú kimonóselymeket. Ez az eljárás szolgált alapul a filmnyomáshoz, amely tehát szintén a sablonnyomásnak egyik — különleges — fajtája. A filmnyomó sablonokat négyszögletes fa- vagy fémkeretre feszített finom szövésű — hernyóselyemből, szintetikus szálból vagy foszforbronz-huzalból készült — szitaszövet alkotja. A szálak kötéspontjai között — a szálak finomságától és sűrűségétől függően — kisebb-nagyobb nyílások (pórusok) vannak. A sablon hossza és szélessége — a textilanyag méretei és a minta nagysága szerint — néhány decimétertől több méterig terjedhet. A kifeszített szitaszövetre fényképészeti úton átmásolják a nyomandó mintát. Ez úgy történik, hogy először a mintát színesre bontják: a színes rajzra átlátszó filmet fektetnek, és a filmre jól fedő tussal átmásolják a minta azonos színű elemeit. Vagyis egy szín rajzáról diapozitívot készítenek. Ezt a műveletet minden színnel megismétlik. Egy-egy filmlapon tehát az azonos színű mintaelemek láthatók fekete tussal kirajzoltan, míg a diapozitív többi része átlátszó marad. E filmekről fénymásolással kerül a minta a sablonok szitaszövetére. (Innen ered az eljárás neve, a filmnyomás.) Lássuk, hogyan!? A szitaszövetet fényérzékeny réteggel vonják be, majd sötétben, enyhe melegítéssel megszárítják. A fényérzékeny anyag: zselatinnak és ammóniumbikromátnak meghatározott arányú keveréke, amely addig, míg nem éri fény, vízben oldott állapotban marad, de fény hatására cserződik, vízben oldhatatlan vegyületet alkot, kiválik. Ha tehát a fényérzékeny réteggel borított szitaszövetre ráhelyezik a diapozitívot, és felülről erősen megvilágítják, a film átlátszó — nem mintázott — részén áthatol a fény, és alatta cserződik, vízben oldhatatlan vegyületté válik a krómzselatin. Ellenben a tusrajzzal lefedett minta helyén nem éri fény a krómzselatin-réteget, és ezt ott meleg vízzel kioldják. A szitaszövet pórusai ily módon csak a mintának megfelelő részeken válnak szabaddá és engedik át a színezéket. A sablon az átvilágítás és a mosás után már alkalmas a nyomásra, de még előzőleg a krómzselatin-mezőket víz- és vegyszerálló lakkréteggel is bevonják, hogy tartósságát növeljék. A nyomandó szövetet rugalmas alátétekkel felszerelt hosszú (40—60 m) asztalra feszítik, ráhelyezik az első szín sablonját, majd megfelelő sűrűségű színezékpépet öntenek rá, és ezt a nyomókéssel végighúzzák, elsimítják. A pép csak a mintát