Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-12 / 37. szám

Az ember életének egyik nagyon kel­lemetlen megrontója a kudarc, a fruszt­rációknak az elviselése, a szorongás, a félelem, a bizonytalanságérzés. E kér­désekkel foglalkoztunk lapunk ez évi 20., 22. és 24. számában. E kellemetlen, ne­gatív érzelmeknek több objektív és szub­jektív oka lehet, s közülük is kiemelkedik az önbizalom hiánya. Nézzünk csak kö­rül egy kissé ismerőseink körében, gon­doljunk csak vissza saját emlékeinkre, elemezzük időnkénti letöréseinket, gyö­kerüknél gyakran ott találjuk az önke­­veslést, az önbizalom hiányát. Vannak emberek, akiknek minden új munkakör elfoglalása a kínok kínját je­lenti, mert azt hiszik, hogy képtelenek ott helytállni. Vannak, akik úgy érzik, hogy egész életük boldogtalanságra kár­hoztatott, mert úgy gondolják, hogy tes­tüknek a méretei, alacsony vagy magas, sovány vagy kövér termetük, hajuknak a színe vagy a szeplőik, orruknak vagy lábuknak a formátlansága, beszédkészsé­güknek a fogyatékossága, származásuk vagy családjuk és még ezer más ok miatt nem lehet sikerük „az életben”, sohasem találhatnak bizalmas barátra, szerelmi partnerre, élettársra. Sokan azzal a gondolattal rontják az életüket, hogy szüleiktől, közelebbi és tá­volabbi őseiktől olyan tehertételeket, rossz tulajdonságokat és betegségcsírákat örököltek, amelyek eleve kizárják őket a versenyképes emberek sorából. Ezért aztán önsorsuk megrontójává válnak, va­lósággal maguk alatt vágják a fát. Azzal számot kell vetnünk, hogy való­ban vannak olyan betegek, akiket a tu­domány mai állása szerint sem műtét­tel, sem gyógyszeresen meggyógyítani nem lehet. Azt is tudnunk kell, hogy vannak olyan — szerencsére ritka — szélsőséges esetek is, amikor valaki csak­ugyan képtelen önmagába vetett bizalom­mal tekinteni az előtte álló feladatra. És azzal is tisztában kell lennünk, hogy az önbizalom csökkenését vagy a már meg­szerzett önbizalom ismételt elvesztését számtalan tényező okozhatja. Arra pe­dig, hogy ilyenkor mi a teendő, nincs pontos menetrend, és ilyet nyilvánvalóan nem is készíthetünk. Mindezt számba véve is állítjuk, hogy az esetek nagy-nagy többségében az ön­bizalom megjöhet, illetőleg a megcsap­pant önbizalom megnőhet. Jobban mond­va: megnövelhető. A pszichológia ismeri ennek néhány módszerét, csak persze eze­ket a módozatokat ki kell próbálnunk, hogy hatékonyságukról meggyőződjünk. Ha nem próbáljuk ki őket, mégpedig a hatékonyságukba vetett előlegezett biza­lommal, annyit érnek csupán, mint a zsebben hordozott orvosi recept vagy az otthoni gyógyszeres dobozban málladozó orvosság. E cikkünk feladata, hogy néhány ilyen lehetséges eljárást ismertessen. A kulcs: a sikerélmény Bízni magunkban főként annyit jelent, mint erőt érezni a soron levő feladatok sikeres elvégzéséhez. Sok ember nem érzi magában ezt az erőt. Nincs önbizalma! Az ilyen ember tragikumát fokozza az, ha azt hiszi, hogy az önbizalmat nem is szerezheti meg. Mert hiszen „ha nincs, honnnan vegye?” Amint hiába mondja a szülő, a tanár vagy a főnök az akarat­gyenge embernek is, hogy szedje össze az akaratát, ha neki magának az a le­sújtó meggyőződése, hogy neki egyálta­lában nincs mit „összeszednie”. Kétségtelen tény, hogy az önbizalom kitermelődéséhez megfelelő közvetlen környezet, talaj és klíma szükséges. Ezek legfontosabb összetevői pedig a sikerél­mény, a pozitív értékelés és önértékelés, az elismerés. Hány ember vallotta már, hogy őt egyetlen elismerés, egyetlen di­csérő szó hónapokra feltölti a további munkához szükséges energiával?! Nem a siker nagysága a fontos, hanem a siker átélése, élménye! De ez elengedhetetle­nül szükséges! Az egyik ember már nagy sikernek, erőket mozgató ösztönzésnek te­kint egy elismerő pillantást vagy néhány értékelő szót is, miközben a másiknak csak vagyont érő anyagiak megszerzése

Next