Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-12 / 37. szám
■amiről! RFSZF.I.NF.K BARNARD PROFESSZOR ÚJABB BRAVÚRJA Christian Barnard nevéta magyar szakorvosok az emlékezetes szívátültetések előtt is ismerték. Számukra nem jelentett meglepetést a napilapoknak 1969. augusztus 27-én megjelent közleménye arról, hogy műanyag erek felhasználásával a fokvárosi sebészprofesszor az újságokban közölt nyilakozata szerint a szívátültetésnél is nehezebb műtétet végzett. Ez az operáció reményt nyújt arra, hogy meghosszabbítja egy súlyos rendellenességgel született 8 éves olasz kislánynak az életét, akinek a közlés szerint „hiányoztak a szívét és tüdejét összekötő fő véredényei". A műtét értékeléséhez tudnunk kell, hogy a szív fejlődési rendellenességének súlyosságát, a beteg életkilátásait elsősorban az határozza meg, hogy szervezetének mennyire biztosított az oxigénben gazdag vérrel való ellátása. A veleszületett szívhibák ugyanis az oxigénellátást kisebb-nagyobb mértékben nehezítik. A szívizomzat rendellenességei közül az a leggyakoribb, hogy a szív jobb oldali és bal oldali pitvara, illetve kamrája között a keringő vér — rendellenesen — át tud jutni. Ilyenkor, a szervezetből a visszeres hálózaton keresztül a szív jobb oldalába érkező, felfrissülésre szoruló, oxigénben szegény vér összekeveredik a szív bal oldalában áramló, a tüdőből érkezett, felfrissült, oxigénben gazdag vérrel. A következmények attól függenek, hogy milyen mértékű ez a keveredés. Ha emiatt a szervezet nem kap elég oxigénben gazdag vért, a keletkező kóros állapottól elsősorban az agy szenved kárt. Az ilyen csecsemők bőre a kevert vértől kékes árnyalatú. A fejlődési rendellenességeknek másik nagy csoportjában az erek betegek. Például szűkületek gátolhatják meg a vér áramlását az ereken és billentyűkön keresztül. Ez is megnehezíti a szervezet oxigénellátását. Hasonló problémát okozhatnak az erek rendellenes eredései, illetve beszájadzásai a folytatásukat képező keringési hálózatba. Az erek rendellenes helyzetének, orvosi műszóval transzpozíciójának („áthelyeződésének”) veszélyességét ugyancsak az általuk biztosított oxigénellátás mértéke szabja meg. A transzpozíció egyik esetében a szervezet elhasznált, oxigénben szegény vére a tüdőben történő felfrissülés nélkül árad szét a verőeres hálózaton. Egy zárt hálózat alakul ki, amely elkerüli a tüdőt. Ugyanakkor egy másik, ugyancsak zárt hálózat is kialakul, amelyben a tüdőből érkező, oxigénben gazdag vér a rendellenes helyen levő éren keresztül visszakerül a tüdőbe. De ha ez a két keringési rendszer egymástól teljesen különállóan működik, az újszülött nem marad életben. Ha mégis, csak azért, mert — újabb rendellenességként — a szívnek a jobb és bal oldala között átjárás van. Ilyen esetekben a tüdőből a bal pitvarba érkező felfrissült vér összekeveredik a jobb oldalon levő elhasznált vérrel, és ez bizonyos mértékű oxigént mégis juttat a testbe szétáramló vérnek. Az ilyen betegek állapota rendkívül súlyos. Megmentésük egyik lehetőségét írta le 1961-ben Barnard professzor a szív- és érsebészet egyik legtekintélyesebb szaklapjában, a Journal of Thoracic Surgery-ben. Ezt az operációt azóta is Barnard-műtétnek hívják. A neves sebészprofesszor belgyógyász kollégájával, W. Shhire-rel 1968-ban Londonban a veleszületett szívhibák sebészetéről könyvet adott ki; ebből a művéből kiderül, hogy Barnard nemcsak a szívátültetéseknek úttörője, de a szívsebészet más területein is jelentős eredményeket ért el. A veleszületett szívrendellenességek száma viszonylag sem kevés: minden kétszázadik csecsemő ebben a betegségben szenved. A szívhibákkal születtek 50— 70%-a életük első éve előtt meghal, a már említett transzpozíciós rendellenességgel születettek 90—95 százaléka nem éri meg az első születésnapját. (Feltehető, hogy a Barnard által megoperált kislány abba az