Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-10 / 41. szám
IMMIEL esztendők, midőn II. Filöp hatvanezer katona élén a hírhedt Alba herceget küldte Németalföldre, ott felállították a nép által vérbíróságnak nevezett „(Zavargások tanácsát”, amely nyolcezer embert végeztetett ki. 1562-ben Bruegelnek el kellett távoznia Antwerpenből. Brüsszelbe költözött. Ebben az évben született a Zsidók és filiszteusok harca (Saul öngyilkossága) című képe, mely erőteljesen idézte fel a spanyol zsoldosok nem kívánt jelenlétét. A zsarnoki elnyomás fokozódása elleni tiltakozásul festette egyik legfélelmetesebb képét, a Dulle Griet-et (Bolond Margit, 1564). A flamand „Dulle Grief azonosítható a germán népi hősköltemény, a Nibelungok „Fekete Margit”-jával, aki a poklot személyesíti meg. Delevov írta a képről: „... a Dulle Griet, ez a sovány arcú óriás asszony hatalmas és elszánt léptekkel halad előre, kezében az óriások kardjával... Könnyedén viszi egy értelmetlen fosztogatás különös zsákmányát, mit sem törődve a pusztulással, melyet ő okozott. Romboló művét minden oldalról tűzvész lángjai világítják meg. Előtte tátong a pokol torka. Nyilvánvaló, hogy ez az apokaliptikus nőalak ... szimbolikus tartalmat hordoz... ő az erőszak és elnyomás szelleme, amely bejárja a Földet, hatalma emberfeletti és nem ismer semmiféle izgalmat”. A Kálvária (Keresztvitel 1565) egy kivégzés előkészületeinek bemutatásával „... egy nép idegességét túlvitte azon, amit az ország állapota és hangulata elviselhetett volna” (Delevoy). A kép középterében, annak mértani középpontjában helyezkedik el a kereszt terhe alatt összeroskadó elítélt, míg az evangéliumi gyászolók csoportja tőle elválasztva, a cselekményen kívül, egy színpadszerűen kialakított szikladombon helyezkedik el. A művész is jelen van a nép között, a kép jobb szélén, a jelenet határát képező kerék rúdjának lábánál. A vallásüldözés ellen emel szót a budapesti Szépművészeti Múzeum csodálatos képe, a Keresztelő Szent János prédikációja (1566), mely a szabadban folyó térítést ábrázolja. Majd az 1568-ban festett A koldusok utal a „gueux” pártra (gőgkoldusok), a németalföldi nemesek tiltakozó szövetségére: a durva szőttes ruha, a hátukon viselt rókafarok az ő jelvényük volt. S az öldöklés „eredményeit” veszi számba A Halál diadala (1568), melyen a természetes halál ábrázolását kiegészíti a tömeggyilkosságok, a bitó és a kínzópad képével, amelyet a spanyolok állítottak a Németalföldön. A FALU VIDÁMSÁGA ÉS SZOMORÚSÁGA De a szörnyűségek éveiben megénekli a béke édes örömét is: a falusi táncokat és mulatságokat. A Parasztlakodalom (1566) húsz résztvevője (ennél többen V. Károly uilalma óta nem gyűlhettek össze németalföldi mulatságokon) egy csűrben rendezkedett be. Alakjai zömökek, a színek töretlen, szinte középkorias tisztaságban élnek, az alakok tagolása Bruegelre jellemző: mintha a sziluettet rajzolná meg, s tagolná a legnagyobb, legegyszerűbb felületekre. Biztos arányérzékkel jellemez, s ragadja meg a pillanatnyi mozgást. Ezzel a mozgáselemzéssel érzékelteti a Paraszttánc (1566) szédítő forgatagát is. Néhány alakkal fejezi ki a tömeget — a lépések váltásával, a lábaknak a levegőben való megállításával hullámzik végig a mozgás. A mozdulatok kapcsolatából születik meg az időbeli egymásután, így az egyes alak mozdulata csak a többiekkel együtt nyer értelmet, s együtt adja a tánc forgatagát. Ezen belül is egyéníti azonban alakjait — mindegyik a tartásában, a mozgásában hordja jellemét. Négyszáz éve hunyt el a németalföldi reneszánsz festészet e kiemelkedő zsenije. Művészete tanúsítja, hogy kora haladó világszemléletét képviselte, szerette hazáját, annak tájait s mindenekelőtt annak népét. Olyannak rajzolta és festette őket, amilyenek voltak, bőségben és koldusokként egyaránt, amint esznek, isznak, táncolnak, de amint szenvednek és gyötrődnek is. Alkotásai mind megfigyelőképességének kitűnő példái. Így A festő és műértő című önportréján (1565) az orvosok felismerték a reumatikus bántalmaktól kínzott kéz és test tartásának jellegzetességeit vagy a már említett A vakok című képén a hat alak a vakság öt különböző esetét ábrázolja, s mindegyik más sajátos arckifejezést ad a betegnek. Érthető tehát Orteliusnek, a földrajztudomány egyik úttörőjének, Bruegel kortársának emlékezése: „Pieter Bruegel századának legtökéletesebb festője volt, ezt csak az irigység tagadhatja, egy vetélytársa, vagy az, aki nem ismeri művészetét. Élete derekán ragadta el tőlünk a halál. A halált hibáztassam-e, amely talán tehetsége láttán már öregnek hitte, vagy a Természetet, amely attól félhetett, hogy háttérbe szorul, olyan művészettel és tehetséggel utánozta őt Bruegel? Láncz Sándor 1946