Élet és Tudomány, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-24 / 12. szám

pflissziffiffszis­ tokráciát. A társadalmat, a nemzetet megmentő erőt a képzeletében hi­bátlanra szépített, az élet terheit bátran hurcoló, jó szellemi és mű­vészi adottságokkal fölvértezett pa­rasztságban vélte fölfedezni. E hi­tében nem volt egyedül. A század­vég legnagyobb költője, Vajda János is úgy tekintett a parasztságra, mint a nemzet ősi fájának egészséges tör­zsére, a jövő biztosítékára. Eszméit Justh nemcsak a regé­nyeiben és elbeszéléseiben vallotta s hirdette. A gondolatnak része volt parasztszínháza megszületésében is — hogy aztán a színház mutassa meg mindenkinek: hatalmas erő rej­lik a parasztságban, érdemes ráépí­teni a jövőt. Méltó arra, hogy — úgymond — szellemi és fizikai adott­ságaival felfrissítse a „kék vért” ... ...és igaz értékű eredménye A pusztaszenttornyai színház lét­rejöttében persze más indítékoknak is jutott szerep: Justh gyermekkori élményeinek, a dohánykertészek, a gányók szokásainak, a környéken közismert betlehemes játékoknak csakúgy, mint felnőttként szerzett ta­pasztalatainak. André Antoine (ejtsd: antoán) párizsi gázgyári tisztviselő 1887-ben alapított színházának, amelyben a gyár munkásai, alkal­mazottai játszottak, vagy a XVIII— XIX. századi orosz földesúri szín­házaknak, amelyekről orosz festő­barátaitól, Verescsagintól és Anto­­kolszkijtól hallhatott. Justh kísérlete nem hasonlított — nem is hasonlíthatott — egyik előz­ményére sem. Az orosz földesúri színházaktól — amelyekben jobbá­gyok játszottak, jobbágyok muzsi­káltak, és ők készítették a díszlete­ket, a kellékeket is — abban külön­bözött, hogy a játszók nemcsak az ő és vendégei szórakoztatására ta­nulták meg a darabokat; a puszta­szenttornyai földesúr ugyanis bár­kit szívesen látott az előadásokon. Családjával és vendégeikkel együtt ültek a nézőtéren a környék pa­rasztjai is. Egy-egy sikeresebb be­mutató után pedig egy asztalnál vi­gadtak a vendégek és a „társulat” tagjai. A környék tanyavilágának lakói nagyon szerették Justh színházát. Egy szemtanú szerint „nyolc kilo­méternyi kerületből” is odasereglett a nép, „az asszonyok még szopós gyermekeiket is” magukkal vitték. A szegények ingyen nézhették végig az előadásokat. A tehetősebbektől azonban elfogadtak kisebb-nagyobb adományokat. Az Orosházi Újság cikkírója szerint „Szabad Szt. Tor­nya elöljárósága” hálás köszönettel nyugtázta, hogy Justh „az általa ren­dezett színi előadás jövedelmét, 5 Ft 09 krt. a község szegényei javára" adományozta. Antoine színházától még abban különbözött a pusztaszenttornyai, hogy Justhnak nem a színészi játék megváltoztatása volt a célja (a pá­rizsi színház vezetője a régebbi ma­gamutogató módi helyébe valósághű színjátszást kívánt, s azt azoktól a műkedvelő színjátszóktól várta, akiknek ízlését „nem rontotta meg a színházak és a színészképző főis­kolák modora”). De elfogadta An­­toine-nak jó adag tévedést is ma­gában rejtő gondolatát, sőt megtol­dotta azt azzal, hogy a klasszikus művek megjelenítésére elsősorban a magyar paraszt alkalmas. Úgy vél­te, hogy „a modern színészek nem bírják visszaadni a klasszikus kor­szak embereinek egyszerű természe­tességét, egyszerű érzéseit és egysze­rű mozdulatait”. Azt állította, hogy ,,a görög temperamentumhoz legkö­zelebb a magyar paraszté áll”. En­nek bizonyítására játszatott a görög Szophoklész és a római Plautus mű­veiből (a parasztszínészek az Elekt­ra és A kincs meg A fecsegők pár­beszédeit vitték színpadra). Justh terveiben az első jeles tragikusnak, Aiszkhülosznak, a komédiaírás leg­nagyobb görögjének, Arisztophanész­­nek és az újkori klasszikus dráma halhatatlanjának, Racine-nak (ra­­szin) a művei is helyet kaptak. Nem hiányoztak a műsorrendről Shakes­peare és Moliére darabjai, eseten­ként pedig A makrancos hölgynek és A képzelt betegnek meg A botcsi­nálta doktornak csak bizonyos jele­netei. A klasszikusokon kívül gyak­ran hirdették a kézzel írott plakátok Tóth Ede híres népszínművét, A falu rosszát, a Justh által nagyra tartott Czóbel Minka Délibáb című darab­ját és azokat a jeleneteket és pár­beszédeket, amelyeket a színház szervezője maga írt, többnyire ré­gebbi műveiből (Siralomház, Asszony szava Isten szava, Hárman voltak, Megmutatom, hogy kell). Az előadásra szánt darabok kivá­lasztásában tekintettel kellett lenni a szerény színpadi lehetőségekre. Sem az első „színházinak, egy desz­kából ácsolt színpadú üvegháznak, sem az 1894. június 24-én megnyílt, tudatosan a játék céljára épült­­kor­ A körszinház vázlatos alaprajza (Orosházi Újság, 1894) A körszinház

Next