Élet és Tudomány, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-12 / 19. szám
A törökországi Kayseri város bazárnegyedeiben felmálházott öszvérek baktatnak, s a szűk utcákba bemerészkedő gépkocsik vigyázva kerülgetik áruszállító elődeiket. Vékony gyermekhang kínálja a szinte mindenütt kapható, perecre emlékeztető kerek péksüteményt, a simitet. A dolmusnak, a városok közötti forgalomban közlekedő iránytaxinak a vezetője dallamos dudaszóval nyit utat a kisbusznak az árusok között. Kayseri — az ókori Caesaraea — alacsony házai mögül kopár, még nyáron is hóval fedett kettős hegycsúcs villan elő, az Erciyan Dag 3916 méter magas vulkáni kúpja. A táj, ahová utazunk, éppen az Erciyannak köszönheti kialakulását ... Az andezitből felépült hegy annak a vulkáni sorozatnak a része, amely 40 millió évvel ezelőtt, a földtörténet harmadidőszakában végbemenő hegységképző mozgások kísérőjeként alakult ki az Anatóliai-magasföldön. A több szakaszban lezajló kitörések során a hegy lejtőin hatalmas lávafolyamok ömlöttek végig, a vulkáni por, hamu és törmelék pedig 60—80 km-es körzetben szóródott szét. A kitörések méretére jellemző, hogy a porból és hamuból képződött vulkáni tufa 500 méter vastagon fedte be a területet. Az Ercigan ma már kialudt vulkán, de utolsó működésének még az ókor embere is szemtanúja volt: az sz. I. században Straboni római földrajztudós is beszámolt az akkor Mons Argaeusnak nevezett hegy vulkáni tevékenységéről. Hiába pihen azonban a hósipkás Erclya, lassanként kétezer éves egykori működésének nyomai ma is meghatározzák a táj arculatát. Az út két oldalán kemény vulkáni kőzettel borított lapos dombsorok húzódnak, s törmelékes lejtőiken csupán a juhok és a kecskék találnak csekélyke eledelt. Tovább, nyugat felé, azon az átlagosan 1200 magasan elterülő vidéken, amelyet ókori neve alapján ma is Kappadokiának neveznek, a puhább vulkáni tufa található a felszínen. Ott a kitörések elmúltával a gyér növényzetű tufafelszínt heves téli záporok, időszakos patakok vize szabdalta fel, s a hajlatokba a fennsíkon szabadon száguldó szél vésett különleges formájú völgyeket. Ahol a tufa ellenállóbb kőzettel, lávabombákkal keveredett — vagy ahol a puha tufaanyag kovasavas oldatok hatására összecementálódott —, ott fantasztikus alakú sziklák jöttek létre, meszire magasodva puhább kőzetből épült társaik fölé. A Nevehir—Avanos— Ürgüp települések határolta mintegy 130 négyzetkilométernyi területen így különös, lenyűgöző, szinte holdbéli táj keletkezett. A régi utazók emlegették ezt a vidéket a „húszezer piramis földje”-ként. Kék és sárga két szín uralja a tájat, a felhőtlen ég kékje és a kopár sziklatornyoknak, kőhidaknak vakító sárgája. Minden kanyar után újabb meg újabb sziklaalakzatok, felszabdalt hegyoldalak kerülnek elénk — mintha csak egy hatalmas óceán feltornyosuló, megdermedt hullámai között haladnánk. A területet a XIII. században elözönlő harcias törökök páncélos, fegyveres vitézeknek az alakjait vélték felismerni a kappadokdai sziklákban. E területnek azonban nem ők voltak az első lakói! A nehezen járható és nehezen művelhető, de a kőszirtekkel, hegyes tornyokkal, mély völgyekkel szinte természetes erődítményt alkotó tájon már a bronzkorban megjelent az ember. A régészek ókori kultúráknak az emlékeit is a felszínre hozták. A természeti látnivalókon kívül pedig Kappadotoia fő vonzóerejét a sziklakolostorok, a középkor alkotásai jelentik, akkor ez a vidék a bizánci birodalom területéhez tartozott. Útitársainktól a Göremeivölgy bejáratában vettünk búcsút. Ez a sárgás, meredek tufafalak közé zárt völgy rejti a legszebb templomokat. A szó szoros értelmében rejti, hiszen az ellenséges támadások miatt a sziklába mélyített templomok helyét nem jelzi díszes kapuzat, s bejáratuk létrán vagy hágcsón megközelíthető sötétlő üreg csupán. Az első keresztények, szerzetesek és remeték az i. sz. IV. században telepedtek meg a „húszezer piramis földjé”-n. A korai kereszténység idején sokfelé alakultak olyan kis közösségek, amelyeknek tagjai az üdvösségre vezető utat a lakott helyektől távoli vidékeken imádságban és elmélkedésben eltöltve vélték megtalálni. A mozgalom Egyiptomból indult el, ott a sivatagba vonultak ki a világnak hátat fordító remeték. Kisázsiában ez az irányzat Szent Bazil (329— 372) caesaraeai érsek kormányzása idején terjedt el, s a lakatlan Kappadókia lett követőinek otthona. (Szent Bazil nevéhez fűződik a keleti ortodox egyház egyetlen szerzetesrendjének, a bazilita rendnek megalapítása. Ehhez a rendhez tartoztak azok a kijevi szerzetesek is, akik I. Endre uralkodása alatt a Tihanyi-félsziget tufabarlangjában telepedtek le. A Kappadókiába költöző magányos remeték természetes sziklaodúkban húzták meg magukat, de ezek a mélyedések már szűknek bizonyultak a csoportokban élő szerzetesek számára, ők a könnyen faragható tufába vájták szerény celláikat, közös termeiket és a templomokat. A VII. század közepén benépesült a barlangkolostorok vidéke. Ekkor a bizánci birodalom területére betörő és a fővárosig, Konstantinápolyig hatoló arabok elől menekült oda — ingóságaival, ikonjaival és szentjeinek ereklyéivel együtt — a környező városok lakossága. Abban az időszakban több tízezren éltek a föld alá mélyített, több szintű városokban. A IX—XII. században — a szeldzsuk törökök megmegújuló támadásai közepette — újabb templomok épültek, s az ezredfordulón mintegy háromszázban miséztek a fekete csuhás szerzetesek. „Látszatépítészet” A létrákon felkapaszkodva feltárul előttünk a hegy gyomrába kényszerített vallás díszítőművészetének pompája. A kappadókiai sziklatemplomok építészetileg és festészetileg egyaránt külön fejezetet jelentenek a bizánci művészet történetében. Az első templomok egyszerű, lapos tetejű, négyzet alaprajzú imatermek voltak. Készítőik a IX. századtól kezdve a városi, felszíni templomok mintájára a vulkáni tufába oszlopokkal tagolt, több hajós, karéjos apszisban végződő és kupolával „lefedett” templomokat mélyítettek. Alkotásukat valójában nem is nevezhetjük építkezésnek, hiszen a templomok üregét nem építették, hanem csak kivájták. Ez a „negatív” építészet lehetővé tette, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagy- A „húszezer piramis földje” KÖZÉP-ANATÓLIA SZIKLAVÁROSAI