Élet és Tudomány, 1979. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-12 / 41. szám

Civilizációs ártalmak? A közvélemény — sőt olykor a szakmai közvéle­mény is — sokféle magyarázattal áll készenlétben. Némelyek az éghajlat állítólagos megváltozásában lát­ják az okot. Ezt a meteorológusok egyértelműen meg­cáfolták. Abból ugyanis, hogy bizonyos években, vagy bizonyos időszakokban a csapadék- vagy a hőmér­sékleti viszonyok szélsőségesek, még nem lehet az ég­hajlat megváltozására következtetni: ezek a szélsősé­gek éppen úgy jellemzik az éghajlatot, mint az átla­goshoz közel álló események. Vannak azután, akik „civilizációs hatások”-ban vélik megtalálni az árvízszintek emelkedésének az okát. Ab­ban például, hogy a hegyvidéki vízgyűjtőkön fokoza­tosan változik a művelési ágak megoszlása, egyre ke­vesebb az erdő és több a mezőgazdaságilag művelt terület. Ez az indoklás már tetszetősebbnek tűnik, bár olyan statisztikák nem forognak közkézen, amelyekből megállapíthatnánk, hogy az utóbbi évtizedekben való­ban volt-e ilyen változás, s ha igen, hol és milyen mértékben változ­ott az erdők, s a mezőgazdaságilag művelt területek aránya. Pedig jó volna tudni, ha ugyanis valamilyen természeti változásnak, esetünk­ben az árvízszintek emelkedésének tettese van — le­gyen az az emberiség vagy maga a természet —, akkor a tettest meg is lehet, találni, s a káros hatás meg­szüntethető, vagy legalábbis előre jelezhető. De ezek­nek a vízgyűjtő területekre gyakorolt hatása nem egy­értelmű! JJJJ J Jl O R GiMEm JJJJiiG 5* Az árvizek hazai történetének csupán az utolsó ne­gyedszázadára visszatekintve is, meglehetősen moz­galmas kép tár­ul elénk. 1954 nyarán a Duna minden eddigit felülmúló vízállásai árvízkatasztrófát okoztak a Szigetközben. 1956 márciusában a Duna jeges árvize Budapest alatt nagyon sok helyen átszakította a gáta­kat, és újabb vízállási csúcsokat mértek. 1960 nyarán az Ipolyon, Sajón és Hernádon, 1963 tavaszán ismét ezeken a folyókon, és még a Zagyván és a Tarnán is, 1964 tavaszán pedig a Bodrogon és a Tisza Polgár kör­nyéki szakaszán volt addig nem tapasztalt vízállás. 1965 tavasza a dunántúli folyók (Rába, Rábca, Marcal) árvizeiről nevezetes, nyara pedig a Duna azóta sem meghaladott árvizeiről, amelynek szomorú következ­ménye a csallóközi árvízkatasztrófa volt. 1967-ben a Tiszán Tiszadorogma körzetében mértek újabb csúcsot. Az 1970. év májusa és júniusa — néhány kivétellel — újra íratta a Tisza, Szamos, Kraszna, Körös és Maros folyók legnagyobb vízállásainak a jegyzékét. 1974 nya­rán a Körösökön és a Tisza egyes szakaszain, 1974 őszén a Bodrog, Sajó, Hernád, Bódva és Tarna folyó­kon, 1975 nyarán pedig a Maroson volt újra minden addigit meghaladó vízállás. A sort az 1979 februári árvíz zárja, amikor is a Bodrogon és a Tisza középső szakaszán jegyeztek fel újabb csúcsokat. Az árvízszintek emelkedése nemcsak az utolsó ne­gyedszázadot jellemzi. Például 1929 és 1954 között ne­vezetes volt az 1932. évi nagy tiszavölgyi árvíz, s a régiek mindmáig jól emlékeznek az 1940. és az 1941. év árvizeire, amikor mind a Duna, mind a Tisza völ­gyében kiterjedt, és az addigi csúcsokat szintén meg­döntő tetőzések voltak. És folytathatnánk a sort visz­­szafelé mindaddig, amíg megbízható vízállásadataink vannak, vagyis a múlt század utolsó negyedéig is. Törvényszerű-e, hogy az árvizek szintje folyamato­san emelkedik, s ha igen, mi ennek az oka? Az erdőknek a lefolyásra gyakorolt hatásáról Né­meth Endre így ír: az erdő víztározó, a mező vízpa­zarló. Óvakodnunk kell azonban minden merev álta­lánosítástól, s a következtetések levonásakor mindig figyelembe kell vennünk az egyéni körülményeket, mert ellenkező esetben egészen helytelen eredmények­re juthatunk, így például kétségtelenül általános igaz­ság, hogy az erdő a csapadékból lefolyó vízhozamot csökkenti. Az erdő hatása azonban kis vízgyűjtő te­rületekre sokkal nagyobb, mint nagy vízgyűjtőkre. És ugyanannak az erdőnek lefolyást mérséklő hatása sok­kal erőteljesebb rövid, heves zápornál, mint tartós eső­nél, abban az esetben pedig, ha az alomtakaró vízbe­fogadó képességének­­határáig feltöltődött, már nem is lehet szó lefolyást csökkentő hatásról. Az is előfordul­hat, hogy az erdőben felhalmozódott és olvadásában késleltetett hótakaró később egy meleg eső hatására hirtelen olvad, és a nagy mennyiségű hólé találkozik a mezőkről lefolyó záporból származó vízzel; ekkor a vízhozam csúcsértéke nagyobb lesz, mintha az erdő helyén mezőség volna. Ezért van az, hogy az erdők, illetőleg az erdősítések hatásáról szólva még a szak­­irodalomban is merőben ellentétes következtetésekre bukkanunk... Minden kétséget kizáróan s egyértelműen csak egy­fajta emberi tevékenység hat a vízgyűjtők lefolyási viszonyaira: az árvízvédelmi töltések építése. A fo­­lyóktól a töltésezéssel megszerzett területeknek ugyan­is az az ára, hogy az eddig szélesen elterülő víz ma­gassága megnő. Például a múlt századi nagy Tisza­­szabályozást követően a Tisza addigi árvízszintjei 3—3,5 m-rel emelkedtek meg. A töltések hatása két­ségtelen, ám ezek elkészültével a vízszintek egyszer s mindenkorra megemelkednek, vízszintnövelő hatá­suk csak egyszer érvényesülhet. A természet saját erőivel... Gondoljuk csak végig, hogy hogyan keletkeznek a folyami árhullámok. A folyami árhullámok mindig a lehullott esőből, vagy az elolvadt hóból táplálkoznak. Éppen ezért az árhullámok legfeljebb olyan nagyok lehetnek, amilyen sok és amilyen heves eső esett, vagy amilyen gyorsan olvadt el a hó (az árvizek nagyságát a lehullott eső mennyisége és hevessége, vagy a hóol­vadás „sebessége” szabja meg). Általában azonban jóval kevesebb víz folyik a folyókba, mint amennyi eső esett: a csapadék egy része — tudjuk — a talajba szivárog, illetőleg elpárolog. De a maradék is olykor csak késve folyik le, mert például a folyó medre üres volt, a lehullott csapadéknak tehát csak egy töredéke, egy igen kis hányada alkot folyami árhullámot. Hogy a lehullott csapadék hányadrésze folyik le a folyókban, azt ún. lefolyási tényezővel szokás jelle­mezni. Ez a számérték 0 és 1 között változik; ha a le­folyási hányad 0, a csapadékból semmi sem folyik le (ilyenek például azok a kisebb nyári záporok, ame­lyek „csak a port verik el”), ha pedig 1, a lehullott csapadék teljes egészében lefolyik. Ez utóbbi termé­szetesen ritka, de sziklás hegyekben, vagy az „aszfal­tozott” városokban elképzelhető. Az 1970. évi nagy ti­szavölgyi árvíz idején a Tisza völgyében a lefolyási hányad 0,44 volt, míg ugyanott ez a szám átlagosan a 0,20 értéket sem éri el. Hazánk vízgyűjtőin átlagos esőknél rendszerint 0,10—0,20 között van a lefolyási hányad, de síkvidékeinken a 0,10 alatti értékek is igen gyakoriak.

Next