Élet és Tudomány, 1979. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-12 / 41. szám
Civilizációs ártalmak? A közvélemény — sőt olykor a szakmai közvélemény is — sokféle magyarázattal áll készenlétben. Némelyek az éghajlat állítólagos megváltozásában látják az okot. Ezt a meteorológusok egyértelműen megcáfolták. Abból ugyanis, hogy bizonyos években, vagy bizonyos időszakokban a csapadék- vagy a hőmérsékleti viszonyok szélsőségesek, még nem lehet az éghajlat megváltozására következtetni: ezek a szélsőségek éppen úgy jellemzik az éghajlatot, mint az átlagoshoz közel álló események. Vannak azután, akik „civilizációs hatások”-ban vélik megtalálni az árvízszintek emelkedésének az okát. Abban például, hogy a hegyvidéki vízgyűjtőkön fokozatosan változik a művelési ágak megoszlása, egyre kevesebb az erdő és több a mezőgazdaságilag művelt terület. Ez az indoklás már tetszetősebbnek tűnik, bár olyan statisztikák nem forognak közkézen, amelyekből megállapíthatnánk, hogy az utóbbi évtizedekben valóban volt-e ilyen változás, s ha igen, hol és milyen mértékben változott az erdők, s a mezőgazdaságilag művelt területek aránya. Pedig jó volna tudni, ha ugyanis valamilyen természeti változásnak, esetünkben az árvízszintek emelkedésének tettese van — legyen az az emberiség vagy maga a természet —, akkor a tettest meg is lehet, találni, s a káros hatás megszüntethető, vagy legalábbis előre jelezhető. De ezeknek a vízgyűjtő területekre gyakorolt hatása nem egyértelmű! JJJJ J Jl O R GiMEm JJJJiiG 5* Az árvizek hazai történetének csupán az utolsó negyedszázadára visszatekintve is, meglehetősen mozgalmas kép tárul elénk. 1954 nyarán a Duna minden eddigit felülmúló vízállásai árvízkatasztrófát okoztak a Szigetközben. 1956 márciusában a Duna jeges árvize Budapest alatt nagyon sok helyen átszakította a gátakat, és újabb vízállási csúcsokat mértek. 1960 nyarán az Ipolyon, Sajón és Hernádon, 1963 tavaszán ismét ezeken a folyókon, és még a Zagyván és a Tarnán is, 1964 tavaszán pedig a Bodrogon és a Tisza Polgár környéki szakaszán volt addig nem tapasztalt vízállás. 1965 tavasza a dunántúli folyók (Rába, Rábca, Marcal) árvizeiről nevezetes, nyara pedig a Duna azóta sem meghaladott árvizeiről, amelynek szomorú következménye a csallóközi árvízkatasztrófa volt. 1967-ben a Tiszán Tiszadorogma körzetében mértek újabb csúcsot. Az 1970. év májusa és júniusa — néhány kivétellel — újra íratta a Tisza, Szamos, Kraszna, Körös és Maros folyók legnagyobb vízállásainak a jegyzékét. 1974 nyarán a Körösökön és a Tisza egyes szakaszain, 1974 őszén a Bodrog, Sajó, Hernád, Bódva és Tarna folyókon, 1975 nyarán pedig a Maroson volt újra minden addigit meghaladó vízállás. A sort az 1979 februári árvíz zárja, amikor is a Bodrogon és a Tisza középső szakaszán jegyeztek fel újabb csúcsokat. Az árvízszintek emelkedése nemcsak az utolsó negyedszázadot jellemzi. Például 1929 és 1954 között nevezetes volt az 1932. évi nagy tiszavölgyi árvíz, s a régiek mindmáig jól emlékeznek az 1940. és az 1941. év árvizeire, amikor mind a Duna, mind a Tisza völgyében kiterjedt, és az addigi csúcsokat szintén megdöntő tetőzések voltak. És folytathatnánk a sort viszszafelé mindaddig, amíg megbízható vízállásadataink vannak, vagyis a múlt század utolsó negyedéig is. Törvényszerű-e, hogy az árvizek szintje folyamatosan emelkedik, s ha igen, mi ennek az oka? Az erdőknek a lefolyásra gyakorolt hatásáról Németh Endre így ír: az erdő víztározó, a mező vízpazarló. Óvakodnunk kell azonban minden merev általánosítástól, s a következtetések levonásakor mindig figyelembe kell vennünk az egyéni körülményeket, mert ellenkező esetben egészen helytelen eredményekre juthatunk, így például kétségtelenül általános igazság, hogy az erdő a csapadékból lefolyó vízhozamot csökkenti. Az erdő hatása azonban kis vízgyűjtő területekre sokkal nagyobb, mint nagy vízgyűjtőkre. És ugyanannak az erdőnek lefolyást mérséklő hatása sokkal erőteljesebb rövid, heves zápornál, mint tartós esőnél, abban az esetben pedig, ha az alomtakaró vízbefogadó képességénekhatáráig feltöltődött, már nem is lehet szó lefolyást csökkentő hatásról. Az is előfordulhat, hogy az erdőben felhalmozódott és olvadásában késleltetett hótakaró később egy meleg eső hatására hirtelen olvad, és a nagy mennyiségű hólé találkozik a mezőkről lefolyó záporból származó vízzel; ekkor a vízhozam csúcsértéke nagyobb lesz, mintha az erdő helyén mezőség volna. Ezért van az, hogy az erdők, illetőleg az erdősítések hatásáról szólva még a szakirodalomban is merőben ellentétes következtetésekre bukkanunk... Minden kétséget kizáróan s egyértelműen csak egyfajta emberi tevékenység hat a vízgyűjtők lefolyási viszonyaira: az árvízvédelmi töltések építése. A folyóktól a töltésezéssel megszerzett területeknek ugyanis az az ára, hogy az eddig szélesen elterülő víz magassága megnő. Például a múlt századi nagy Tiszaszabályozást követően a Tisza addigi árvízszintjei 3—3,5 m-rel emelkedtek meg. A töltések hatása kétségtelen, ám ezek elkészültével a vízszintek egyszer s mindenkorra megemelkednek, vízszintnövelő hatásuk csak egyszer érvényesülhet. A természet saját erőivel... Gondoljuk csak végig, hogy hogyan keletkeznek a folyami árhullámok. A folyami árhullámok mindig a lehullott esőből, vagy az elolvadt hóból táplálkoznak. Éppen ezért az árhullámok legfeljebb olyan nagyok lehetnek, amilyen sok és amilyen heves eső esett, vagy amilyen gyorsan olvadt el a hó (az árvizek nagyságát a lehullott eső mennyisége és hevessége, vagy a hóolvadás „sebessége” szabja meg). Általában azonban jóval kevesebb víz folyik a folyókba, mint amennyi eső esett: a csapadék egy része — tudjuk — a talajba szivárog, illetőleg elpárolog. De a maradék is olykor csak késve folyik le, mert például a folyó medre üres volt, a lehullott csapadéknak tehát csak egy töredéke, egy igen kis hányada alkot folyami árhullámot. Hogy a lehullott csapadék hányadrésze folyik le a folyókban, azt ún. lefolyási tényezővel szokás jellemezni. Ez a számérték 0 és 1 között változik; ha a lefolyási hányad 0, a csapadékból semmi sem folyik le (ilyenek például azok a kisebb nyári záporok, amelyek „csak a port verik el”), ha pedig 1, a lehullott csapadék teljes egészében lefolyik. Ez utóbbi természetesen ritka, de sziklás hegyekben, vagy az „aszfaltozott” városokban elképzelhető. Az 1970. évi nagy tiszavölgyi árvíz idején a Tisza völgyében a lefolyási hányad 0,44 volt, míg ugyanott ez a szám átlagosan a 0,20 értéket sem éri el. Hazánk vízgyűjtőin átlagos esőknél rendszerint 0,10—0,20 között van a lefolyási hányad, de síkvidékeinken a 0,10 alatti értékek is igen gyakoriak.