Élet és Tudomány, 1981. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-14 / 33. szám
MINDNYÁJAN LEHETÜNK TANÚK Sok ember büszkén hangoztatja: „Még sohasem volt dolgom a törvénnyel!” Arra azonban nem gondol, hogy nemcsak terheltként, hanem sértettként és tanúként is törvény elé idézhetnek bennünket. Tanú mindenki lehet: ez nemcsak joga, hanem kötelessége is mindenkinek. A tanúvallomás a büntetőeljárásban — a terhelt nyilatkozatain és a szakértők véleményén kívül — a személyi bizonyítékok csoportjába tartozik, ellentétben a tárgyi bizonyítékokkal. A kihallgatás során a nyomozó atanútól adatokat, bizonyítékokat kíván szerezni. A tanúvallomás tárgyilag és egyénileg lehet igaz vagy hamis. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Objektíve és szubjektíve csak akkor igaz a tanúvallomás, ha a tanú az igazságnak megfelelő vallomást akar tenni, s mert látta az eseményt, s pontosan emlékszik rá, a tényeknek megfelelő vallomást tesz. Máskor előfordul, hogy a vallomás ugyan szubjektíve igaz, mert a tanú igazat kíván vallani, objektíve mégis hamis a tanúzása, mert észleletei valamilyen ok miatt nem felelnek meg a valóságnak. Az is előfordul — nagy ritkán — hogy valamely tanú egyénileg készakarva hamis vallomást kíván tenni, hogy félrevezesse a hatóságokat, ám olyan ellentmondásokba keveredik a keresztkérdések következtében, hogy a részletek logikája miatt tárgyilag igaz vallomást tesz. Végül egyénileg és tárgyilag egyaránt hamis vallomás is elhangozhat, amikor a tanú szándékosan közöl valótlan tényeket. Minket elsősorban az első két csoport érdekel: vajon mi befolyásolja a becsületes (jóhiszeműen tévedő) tanúk észleléseit? Személyiségünk szűri át Egy elegánsan öltözött, csinos hölgy karamboljakor az egyik szoknyavadász férfi tanú a hölgy csinosságára figyelt föl, a másik férfi, egy autóbolond, az autó márkájára emlékezett. Végül a harmadik tanú, egy nő, jól megfigyelte a hölgy divatos ruháját. Lélektani kísérletek sora bizonyítja, hogy nagy különbségek vannak egyéni észlelésünkben. Előre megrendezett „botrányok”, „verekedések” szemtanúi sokszor homlokegyenest ellentétesen vallottak. Ha a zavart felfogóképességűeket, az értelmi fogyatékosokat kirekesztjük is, megállapíthatjuk, hogy észlelési képességük dolgában az emberek nagymértékben elütnek egymástól. Az észlelési képesség függ például attól, milyen korúak vagyunk, függ a nemünktől is, függ attól, hogy nem vagyunk-e fáradtak, álmosak, ittunk-e éppen szeszes italt, szedtünk-e be bizonyos gyógyszereket, mennyire vagyunk hajlamosak képzelgésre, egyáltalában mennyire megbízhatók az érzékszerveink. De az érzékszervi fogyatékosok nagy részében kifejlődik például egy másik érzékszerv nagyfokú érzékenysége: a vakok lépéseikről felismerik az ismerőseiket. Érzékszerveink megcsalhatnak bennünket — ezt a tanúvallomáskor ellenőrzik —, mert például hosszan tartó ingerhez alkalmazkodhatunk (egy állandó szagot a huzamos ideig a szobában tartózkodó már nem vesz észre, ám az újonnan érkező felfigyel rá). Az, aki sokáig nézett egy piros felületet, azután pedig egy fehér felületre tekint, egyszerre a piros tárgy zöld körvonalait látja maga előtt. (A piros kiegészítő színe, a zöld jelenik meg előtte). Vannak született színtévesztők is. A legtöbb tanú tévedése látási, optikai jellegű. Rosszul becsüli fel például a teret, tévesen becsüli fel a távolságot (közlekedési balesetkor stb.). Épp ily bonyolult dolog megbecsülni egy esemény időpontját vagy az időtartamát, esetleg egy folyamatban az egymásutániságot. Időbecslésünket sokban meghatározza az élmény tartalma, tagoltsága, kellemes vagy kellemetlen volta. Sok ember csak akkor jön rá, milyen hosszú öt perc, amikor a nyomozó felkéri, bámuljon ki az ablakon öt percig. Észlelésünket az is nagymértékben befolyásolja, hogy — akaratunkat összpontosítva — tudatosan figyelünk-e meg valamit, vagy önkéntelenül figyeltünk-e föl valamire, ami szokatlan, s egyáltalában értjük-e, mi történt akkor körülöttünk. Legfeljebb öt-hat dolgot tudunk egyidejűleg megkülönböztetni. A bennünket érdeklő dolgokat sokkal hamarabb megjegyezzük, mint ami távol esik érdeklődési körünktől. A felidézés Az észlelés és a felidézés közötti időt lehetőleg csökkenteni kell a tanú kihallgatásakor, mert sok tanú az esemény után alig két nappal már csak a részletek egyötödére emlékszik vissza. Kivételnek csak a különösen jól rögzítő és visszaemlékező típusok (eidetikusok*) mondhatók : ők még hónapok múlva is olyan jól idéznek föl eseményeket, hogy tanúvallomásuk néha betanultnak és hamisnak tűnhet fel első hallásra. Velük szemben állnak az emlékezetkihagyással (amnéziával) küszködök. A bűnesetek kivizsgálásához feltétlenül szükség van a tanúk kihallgatására 1030